– Akárbármikor megteheted, amikor csak kedved szottyanik rá – válaszolta neki Makaisson. – De nekem olyan legyilkolnivalóm van azzal a Skjalandir gyíkkal, ami nem várhat.

– A zöldbőrűek még azután is ott lesznek, hogy leszámoltunk a sárkánnyal.

Később is foglalkozhatunk velük, feltéve persze, ha életben maradunk – vélekedett Bjorni.

– Ha orkok kerülnek az utunkba, végzünk velük – dörmögte Gotrek – , de nem teszünk kitérőt. Egyenesen a sárkányhoz megyünk.

– Snorri szerint ez a jó terv – közölte Snorri, aztán sóvárgó képet vágva hozzátette: – Azért Snorri sem bánná, ha összefutna néhány zöld féreggel.

– Későre jár – szólalt meg Gotrek, hogy véget vessen a vitának – , aki nincs beosztva őrségbe, az térjen nyugovóra.

Az érckutató biccentett, és máris elnyúlt a tűz mellett. Felix visszatért Ulrika mellé.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte suttogva a nő.

– Ezek az őrültek nem tudják eldönteni, hogy először a sárkánynak menjenek neki, vagy inkább véget vessenek az orkok rémuralmának – felelte Felix a fejét csóválva.

– Miért nem akarják mindkettőt egyszerre? Nem is értem… – gúnyolódott Oleg.

– Csendesebben! – szólt rá Felix. – Még a végén meghallják!

*

Körös-körül hatalmas tábortüzek lobogtak. Thanquol rettegve hallgatta a közelében tartózkodó szörnyetegek nyugtalanító lármáját, illetve a hatalmas dobok eget-földet megrázkódtató dübörgését. Több tízezer bestia és több ezer káoszharcos bűzét érezte. Óvatos pillantásokkal felmérte, hogy egy irtózatosan nagy horda közepe felé tartanak, amely sokkal, de sokkal nagyobb még annál a skaven seregnél is, amelyik az ő parancsnoksága alatt rohanta le Nuln városát. Azt is gyanította, hogy nyers erő dolgában ez a csapat sokszorosan felülmúlja még az ő egykori fenséges hadseregét is. A káoszhívekkel kapcsolatos tapasztalatainak jóvoltából azzal is tisztában volt, hogy ezekkel a harcosokkal csakis a leghatalmasabb termetű és legjobban kiképzett skavenek vehetik fel a harcot.

Mindenfelől a torzkő ínycsiklandó illata áradt felé. Különleges érzékei elárulták neki, hogy a mágikus áramlatok különösen erősen keringenek a káoszhorda mélyén. Thanquol módfelett aggasztónak találta ez a jelenséget, mert arra utalt, hogy ez a horda nem csupán rémesen nagy katonai ütőerőt képvisel, de még szörnyű mágikus hatalmak is támogatják.

Úgy számította, hogy még erejének teljében sem egykönnyen győzné le az itt összegyűlt varázslókat. Márpedig pillanatnyilag nincs abban az állapotban, hogy előhozza magából, és teljes erővel kibontakoztassa hátborzongató képességeit.

A mágikus áramlatok irányából azt is megállapította, hogy foglyul ejtői a táborhely kellős közepe felé hurcolják őt, egyenesen a felé a középpont felé, amelyből ezek a titokzatos energiák eredtek. Néhány pillanattal később rettentő hatalommal rendelkező teremtmények közelségét érzékelte, akik olyan varázserőt birtokoltak, amellyel azóta nem találkozott, hogy utoljára a Tizenhármak Tanácsának színe elé járult.

A táborban csak úgy hemzsegtek a fekete páncélos káoszharcosok.

Lovaik a közelükben legelésztek, mialatt ők a tábortüzek mellett ültek, amelyeknek sárga, zöld és egyéb színekben pompázó lángjai mágikus eredetről meséltek. A saját érthetetlen nyelvükön társalogtak egymással, de hangszínükből Thanquol így is megértette, hogy az eljövendő hódításaikkal kérkednek. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rájuk, és máris félelem markolt a szívébe.

Biztosra vette, hogy hamarosan elérnek a horda vezéreihez. Már jóval azelőtt megérezte jelenlétüket, hogy meglátta volna őket, és hamarosan valóban megpillantotta a rettenetes alakokat.

Egy káoszharcosokból formálódó kör közepén óriási termetű férfi ült egy súlyos kristálytrónon, amelyet halvány, zöld és sárga fényt sugárzó derengés vett körül. Maga a trón egy ujjnyival a föld felett lebegett.

Mágikus érzékeinek segítségével Thanquol megállapította, hogy mind a hatalmas termetű alakot, mind káprázatos székét mélyen áthatják a Káosz energiái. A vezér térdén egy irdatlan kétkezes pallos nyugodott, amelynek hosszú pengéjén sárga fénnyel izzó különös rúnák sorakoztak.

A szürkelátnoknak nem kellett másoktól megtudnia, hogy ebben a fegyverben a létező leggyilkosabb varázserők lapulnak, mert ő maga is érzékelte.

Mint ahogyan azt is látta, hogy a vezér aranyszínű, zölden izzó rúnákkal teli páncélja nem csupán a fémből kovácsolt fegyverek, hanem a varázslatok ellen is védelmezi gazdáját.

A trón két oldalán egy-egy különös alak állt. Mindketten csontsoványak voltak, de annyira, hogy a fejük egy ősöreg keselyű fejére emlékeztetett.

Vézna testüket egyszerű sötétszürke, csuklyás köntös borította.

Fegyvert egyikük sem viselt. Bőrük az albínókéhoz hasonlóan fehér volt. Miután Thanquol alaposabban szemügyre vette beesett arcukat és pokoli fénnyel izzó szemüket, felismerte, hogy ikreket lát, akiknek a külseje minden tekintetben megegyezik. Egyetlen eltérés mégis akadt.

Az ikerpárnak az a tagja, amelyik a tróntól jobbra állt, arannyal befuttatott botot tartott a jobb kezében, míg a tróntól balra álló éjfekete botot fogott a baljában. Az aranybotot markoló kéz ujjain aranykarmok csillogtak, míg a bal oldalt álló alak bal kezének ujjvégeit ezüstkarmok rejtették.

Hogy két nagy hatalmú varázslót lát, azonnal nyilvánvalónak tűnt Thanquol számára. Bár önként sosem ismerte volna el, hogy a Tizenhármakat leszámítva akad nála nagyobb mágus a földkerekségen, ezúttal tudta, hogy irgalmatlan mennyiségű torzkőport kellene magához vennie ahhoz, hogy mágikus párviadalban legyőzze az ikerpár valamelyik tagját. És ha ők ketten együttműködnek, jobb nem belegondolni, micsoda erők felett rendelkezhetnek.

A Káosz rettentő hadura vészjóslóan méregette Thanquolt. A szürkelátnok nyomban leborult előtte, és félelmében szinte kiáltva kijelentette:

– A Tizenhármak Tanácsának üdvözletét hozom, ó, hatalmas vezér!

– Ezek szerint a mestereid tudják, hogy itt vagy, szürkelátnok? – kérdezte a hadúr.

Thanquol úgy vélte, jobban jár, ha hazudik, mintha bevallja az igazságot.

Hirtelen megérezte, hogy titokzatos rendeltetésű energianyalábok kezdenek felé nyújtózkodni a két varázsló irányából. Azonnal elzárta gondolatait tudatának legalsó rétegeibe, olyan mélyre, amennyire csak tudta.

– Az uraim hatalmas seregek gyülekezését érzékelték – magyarázta – , és kiküldtek engem ide, a messzi északra, hogy én legyek a szemük és a fülük.

– Magányosan, fegyveres kíséret nélkül utaztál. Eléggé szokatlan – jegyezte meg az aranybotos varázsló.

– Velem volt derék társam és hő testőröm, Vágottnyelvű, és szükség esetén pusztító varázserőmmel védtem magam. Mire lett volna még szükségem? – kérdezte Thanquol, aki egy pillanatra megfeledkezett magáról, és visszatért belé öntelt gőgje.

– Csakugyan, mire lett volna még szükséged? – ismételte az ébenfa botot markoló varázsló.

A gúnyos közbevetés hallatán Thanquol megesküdött, hogy a varázsló egy napon drágán megfizet ezért az arcátlanságért. Hogy merészeli ez a szőrtelen majom ennyire lekezelni a skaven birodalom legnagyobb mágusát? Alig bírta elfojtani magában éktelen haragját. Az általa máris halálra ítélt varázsló ekkor végigmérte Vágottnyelvűt, és kijelentette:

– Az igaz, hogy a testőröd magán viseli a mi Tzeentch istenünk áldásának jeleit. A Nagy Átalakító, íme, megérintette őt. A Változások Ura szemlátomást a kegyeibe fogadta ezt a skavent.

Thanquol óvatosan a szolgájára pillantott, aki, bár a porban hasalt, büszkén kihúzta magát fektében. Sötét harag marcangolta a szürkelátnok gyomrát. Felmerült a fejében, hogy Vágottnyelvű esetleg lepaktált a Sötét Istenek híveivel, mialatt a Káoszpusztákon járt.

– Te parancsolsz ennek a hatalmas seregnek? – kérdezte Thanquol, az udvariasságot félretéve.

– Én Démonszívű Arek nagyvezér vagyok – mennydörögte büszkén a hatalmas káoszharcos – , Tzeentch istenünk kiválasztottja! Ezek itt Feketebotos Kelmain és Aranybotos Loigor, a mestermágusaim.

– Fogadd köszönetemet a felvilágosításért, hatalmas nagyúr! – hadarta Thanquol diplomatikusan. – Én Thanquol szürkelátnok vagyok, és akár százszor is leborulok eléd. Ezennel felajánlom neked a Tizenhármak Tanácsának szövetségét.

A skavenmágus érezte, hogy kissé korán állt elő ezzel, de eltökélte magában, hogy bármit kimond, amivel kivághatja magát ebből a nem csupán szorult, de egyenesen életveszélyes helyzetből.

– Nekünk nincs szükségünk szövetségesekre, Thanquol szürkelátnok – válaszolta eltöprengve Arek nagyvezér. – Amit itt látsz, az csupán egy még nagyobb sereg előőrse. A sötétség erői felkerekedtek, hogy meghódítsák az emberek földjét. Ezúttal mindenkit eltaposunk, aki nem hódol be a Pusztító Isteneknek, de főleg a mi Tzeentch urunknak. Előbb leromboljuk és megtisztítjuk ezt a világot, majd újjáépítjük a saját elképzeléseink szerint. Eltiporjuk a hamis isteneket és azok valamennyi ostoba hívét!

A hallótávolságon belül tartózkodó káoszharcosok lelkesen éljeneztek nagyvezérük diadalittas szónoklatának hallatán. Szavai majdnem meggyőzték Thanquolt is, ám ő túlontúl fortélyos és tapasztalt mágus volt ahhoz, hogy ne vegyen észre egy ügyes varázslatot, ha találkozik vele. Akaraterejét összekaparva kivédte az Arek hangjában rejlő mágikus kényszerítő erő támadását. Egy Vágottnyelvűre vetett pillantás elárulta neki, hogy ostoba szolgája képtelen volt az ellenállásra. Az elfajzott skaven szemét kidüllesztve, lenyűgözve bámulta a Káosz aljas vezérét.

Thanquol azt is tudta, hogy miért. A nyomorult ostobát rabul ejtették azok a dicsérő szavak, amelyeket az imént mondtak róla, és gyenge agyát egészen hatalmába kerítette a világhódítás ígérete. Még azt a busa fejét is felemelte a földről, hogy jobban hallja a folytatást! A két varázsló gúnyos érdeklődéssel figyelte Vágottnyelvűt.

A skavenmágus inkább a tárgyalásra összpontosított, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha kipuhatolja, hogy mi folyik itt. Gyanúsnak találta, hogy ellenségei ilyen készségesen megválaszolják kérdéseit.

– Áruld el nekem, ó, nagyúr, hogy mind a négy Káoszisten seregei útra keltek? – érdeklődött.

– Így van. – Arek méltóságteljesen bólintott. – Ennek így kell lennie.

Ha az egyik megmozdul, a többinek is lépnie kell, nehogy az az egy előnyre tegyen szert.

Éles ésszel megáldott skaven létére Thanquol nyomban megértette a helyzetet. Odahaza, Skavenüszögben, pontosan ugyanígy versengtek egymással a saját fajának klánjai is. Úgy érezte, most, hogy tisztábban lát, talán megpróbálhatná a maga javára fordítani a Káosz világában fennálló áldatlan állapotokat. Talán még az is kiderül, hogy ezek a könyörtelen gyilkosok miért kímélték meg az életét. Legalábbis eddig.

– Nos, jelentős előnyökkel jár, ha valaki szövetségeseket szerez magának – jelentette ki a lehető legbölcsebb hangján. – Az én istenem is hatalmas, és rettentő erők birtokosa. A népem óriási hadsereggel rendelkezik.

– A te istened jóval gyengébb mint a miénk, Thanquol szürkelátnok – vetette ellen a hadúr – , de ettől még a segítségetek hasznosnak bizonyulhat.

Idővel a seregetek beleolvadhat a miénkbe. Annyi bizonyos, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt felajánlják nektek. Khorne követői túlontúl ostobák az ilyesmihez. Nurgle híveit nem érdekli más, csak förtelmes járványaik elterjesztése, míg Slaanesh népe túlságosan belemerül a gyönyörök hajhászásába ahhoz, hogy fontolóra vegyen egy efféle ajánlatot.

– Értem, nagyúr – vágta rá sietve Thanquol – , elviszem üzenetedet a Tizenhármak Tanácsának, és mindent elmagyarázok nekik, amit tőletek megtudtam.

– Ha sikerrel jársz, Thanquol szürkelátnok, a jutalmad gazdag lesz! – mennydörögte Arek.

– Hálásan köszönöm, hatalmas nagyvezér! – Thanquol mélyen meghajolt, ám eközben megint csak eszébe jutott valami. Nem hitte volna, hogy teljesítik a kérését, de úgy vélte, abból csak nem lesz baj, ha előáll vele. – Lenne itt még valami, dicső hadúr! Ugye jól érzem, hogy rendelkeztek a torzkő nevezető anyaggal?

– Egyike isteneink legnagyobb ajándékainak – válaszolta a nagyvezér.

– Varázslatokhoz és fegyverek gyártásához használjuk.

– Mi, skavenek is efféle célokra használjuk, amit én kész vagyok égi jelnek venni. Ugye máris mennyi közös vonása van népeinknek? – kérdezte Thanquol, akit egészen magával ragadott a saját ékesszólása.

– Talán szeretnél kapni belőle? – kérdezte tőle Aranybotos Loigor.

Thanquol képtelen volt elhinni, hogy ekkora szerencséje van. Mohón körbenyalta a száját – Igen, igen! – rikkantotta, és sűrűn bólogatott.

Loigor ekkor előrenyújtotta kezét, és széttárta aranytokba foglalt ujjait.

A tenyere felett szempillantás alatt kialakult egy először halványan, majd egyre erősebb fénnyel világító gömb. Ekkor a mágus kezének közvetlen közelében csillogó zöld porszemcsék bukkantak elő a semmiből.

A részecskék a gömb középpontja felé repültek, majd összetalálkozva egymáshoz tapadtak, így egy folyton növekvő sötétzöld golyó formálódott Loigor tenyere felett. Amikor körülbelül akkora lett, mint egy ember ökle, az aranybotos mágus véget vetett a varázslatnak. A tenyere felett kihunyt a fény, majd a tömör torzkő gömb lassan forogva Thanquol felé repült.

A szürkelátnok mohón elkapta, és kis híján felordított örömében. Az ujjai megbizseregtek, amikor összezárultak a golyó körül. Egyetlen érintésből tudta, hogy ennél tisztább torzkőhöz még sosem volt szerencséje.

Képtelen volt elhinni, hogy ezek az ostoba káoszférgek éppen most adták a kezébe az ő rettenetes hatalmának kulcsát. Ám egy, a lelke mélyén rejtőző ösztön azt súgta neki, hogy azért csak legyen óvatos. Thanquol rég megtanult bízni ebben a megérzésben, mert még sosem csalódott benne. Ezúttal arra intette, hogy vigyázzon, mert alighanem csapdát állítottak neki.

– A közelben terül el néped egyik elszigetelt tartománya – mondta ekkor Arek – , egy Pokolkatlan nevezető hely. Megparancsolom lovasaimnak, hogy kísérjenek oda téged. Vidd el szavainkat az uraidnak, Thanquol szürkelátnok, és beszélj okosan az érdekünkben.

– Minden úgy lesz, ahogy óhajtod, hatalmas nagyvezér – felelte alázatosan Thanquol, és néma hálaimával köszönte meg a Szarvas Patkánynak a nem remélt szabadulást. Minden jel arra mutatott, hogy ő és Vágottnyelvű ép bőrrel megússzák a szörnyű hordával való találkozást.

Ám az iménti ösztöne ezúttal is jelentkezett, és figyelmeztette, hogy csak legyen észnél, mert valószínűleg még nincs vége a megpróbáltatásoknak.

*

Felixék szótlanul végignézték Malgrim készülődését. Az érckutató gondosan felgöngyölte a pokrócait, majd hozzákötözte azokat az öszvére hátára szíjazott csomagokhoz. Miután végzett, rájuk pillantott, és megcsóválta a fejét.

– Mondanám, hogy legyetek óvatosak – sóhajtott mosolyogva – , de botorság volna ilyesmire biztatni hét trollvadászt és egy emlékezőt.

Ezért csupán megköszönöm, hogy a tüzetek melegénél alhattam, és megosztottátok velem az ételeteket.

– Hallottál valamit az előttünk lévő útról? – kérdezte Felix.

– Igen – válaszolt Malgrim – , innen körülbelül egynapi járóföldre találtok egy Gent nevű falucskát. Eléggé furcsa település. Nem is annyira falu, inkább afféle csomópont vagy kereskedelmi állomás, ahol az érckutatók meg a hegyi népek találkoznak. Ha jól tudom, van ott egy jó mély bánya is. Meg egy fogadó. Azt javaslom, oda feltétlenül térjetek be, mert egy jó darabig az lesz az utolsó hely, ahol barátságos arcokat fogtok látni.

Malgrim elhallgatott, nyilván azért, hogy alaposan megfontolja búcsúszavait, majd ismét megszólalt:

– Persze az is meglehet, hogy az orkok időközben porig égették az egészet.

Harc az orkokkal

Felix elégedetten szemlélte a békés látványt a majdnem tökéletesen kerek völgyteknő fölé magasodó domb tetejéről. A Gent nevezető településről kiderült, hogy a méreteihez képest meglehetősen jól védett.

Magas, erős kőfalak övezték, amelyek tetejére vaskos gerendákból összerótt gyilokjárót ácsoltak. A sarkokon zömök, robusztus megjelenésű tornyok magasodtak. A várnak is beillő megerődített falu egy, a völgy aljából kissé kiemelkedő sziklás halmon épült. Az egyszerű fakunyhók mohos zsúpfedelébe vágott lyukakból világos füst szállt fel az égre. Az erőd közepe táján jókora, emeletes faépület állt, amelyet Felix a fogadónak vélt. A falutól nem messze, egy valamivel magasabban fekvő sziklateraszon egy másik építmény emelkedett a környék fölé. Első pillantásra Felix nem ismerte fel, de rövidesen rájött, hogy az nem más, mint a bánya kőtoronnyal védett bejárata. Az erőt és megbízhatóságot sugalló építményt kaviccsal felszórt út kötötte össze a falu kapujával.

Felix a házak számából arra következtetett, hogy Gentnek legfeljebb néhány száz lakosa lehet, míg a védőművek alapján úgy ítélte meg, hogy a település akár egy komolyabb ostromot is képes átvészelni. Mialatt leereszkedtek a meredek domboldalon, azt is látta, hogy a falak között a kövezett utcákon törpék és emberek is jönnek-mennek, nagyjából egyenlő arányban.

– Eléggé biztonságos helynek tűnik – mormolta félhangosan, részint a saját maga megnyugtatása érdekében, részint azért, hogy végre megtörje a lassan kínossá váló csendet.

– Az is lehet, emberifjonc, feltéve, ha a támadók nem hoznak magukkal ostromgépeket – mutatott rá könyörtelenül Gotrek.

– Vagy néhány nagy hatalmú mágust – tette hozzá Max.

– Vagy nincsenek repülő hátasaik – tódította még Ulrika is.

Felix végighordozta borús tekintetét a társain.

– Elnézést, hogy megszólaltam – mentegetőzött végül – , a világért sem szeretném elrontani azt a napsugaras jókedveteket.

– Snorri már alig várja, hogy néhány csepp sörhöz jusson – közölte szíve leghőbb óhaját Snorri – , az öreg Malgrim szerint a genti fogadóban mérik a hegység legjobb sörét.

– Akkor mire várunk még? – mordult fel Gotrek. – Rajta, szedjétek a lábatokat!

– Csak ne aggódj, Felix Jaeger! – kurjantotta hátulról Ulli. – Egyetlen ork sem meri idetolni a képét, amíg én itt vagyok!

– Engem főleg az érdekel, vajon vannak-e dús keblű szolgálók abban a fogadóban? – reménykedett hangosan Bjorni. – Némi gyengédségre vágyom.

– Nekem inkább néhány játékos kedvű asztaltárs kellene – vágta rá Steg sunyin vigyorogva – , mit tesz a véletlen, történetesen magammal hoztam az én egészen különleges kockáimat.

Felix ekkor Grimmére pillantott, hátha ő is előáll valamivel, de a hallgatag trollvadász csak megrázta a fejét, keményen ráharapott az alsó ajkára, és tovább ballagott. A kívánságlista hallatán az élen haladó Oleg és Standa hátranéztek, majd jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.

A figyelmük még ekkor sem lankadt. Továbbra is biztos kézzel markolták, és lövésre készen tartották az íjukat, holott közel s távol nyoma sem látszott semmiféle veszélynek.

– De legalább a mai éjszakát biztonságos helyen töltjük – sóhajtotta Felix.

– Hacsak a sárkány nem teszi tiszteletét… – szólt hátra a válla felett Oleg.

– Még jó, hogy te is ilyen derűlátó vagy – örvendezett Felix.

Ám, a baljós sejtelmektől eltekintve, egy kicsivel mindenki boldogabbnak látszott, amikor sorban áthaladtak á Gent kapuját őrző állig felfegyverzett törpék között.

*

A Törött Csákány jókora söntése már ezen a kora esti órán is csaknem megtelt vendégekkel. A helyiségben kellemes meleg várta az érkezőket – a két óriási kandallóban ropogó hatalmas tüzek messzire űzték a hegyek estefelé már csípősen hideg leheletét. Felix körülnézett a küszöbről.

Először is felmérhette, hogy a társaságuk nyomban magára vonta mindenki figyelmét, amit, cseppet sem talált meglepőnek. Elvégre az itteniek nem gyakran láthatnak együtt hét tollvadászt, akik ráadásul öt ember társaságában utaznak.

Aztán azt is megállapította, hogy kissé szokatlan sereglet verődött össze a fogadóban: nagyjából fele-fele arányban áll törpékből és emberekből.

A törpék többségének arca igencsak sápadtan fehérlett. Csapzott hajukon és szakállukon látszott, hogy csak nemrégiben mosták le magukról a föld mélyének porát. Az emberek közül néhány keményebbnek tűnő fickó az érckutatók szokásos öltözékét viselte, vagyis erős bőrből szabott meleg zekét és nadrágot. Mások a ruházatukból ítélve helyi vagy vándorkereskedők lehettek. A vendégsereg tagjai közül senkin sem látszott, hogy különösebben gazdag lenne, de az sem, hogy szűkölködik.

Súlyos csend borult a söntésre, amikor a trollvadászok némán odasorjáztak az egyik hosszú asztal végéhez, ahol már ültek néhányan. Ez a település közel esett Karak Kadrinhoz, így egyetlen félkegyelmű sem akadt, aki vitatkozni merészelt volna. Errefelé mindenki tudta, hogy mifélék a trollvadászok, és mire képesek, ha feldühítik őket. Így aztán az érintettek szótlanul odébb csusszantak a hosszú padon, hogy helyet csináljanak az újonnan érkezett társulatnak. Felix, Max és a három kislevita a szomszédos asztalhoz telepedett le.

A fogadóban nagyjából helyreállt a hétköznapi üzletmenet, amikor Gotrek sörért kiáltott. Ugyanezt a rendelést harsogta Snorri és Makaisson is.

Nyomban előkerült egy teljesen kopasz, pirospozsgás képű törpe, akinek őszülő szakálla a térdét verdeste. Mialatt a nagy hasú alak söröskorsókkal teli tálcáját a feje fölé emelve átvágott a söntésen, a mozgásából és a mindent azonnal felbecsülő pillantásaiból kitetszett, hogy ő a Törött Csákány tulajdonosa.

– Akartok szállást éjszakára? – kérdezte kissé barátságtalanul, mialatt sorban a törpék elé koppantottá a magasra habzó sörrel teli súlyos üvegkorsókat.

– A trollvadászok itt alszanak a söntésben – válaszolta Gotrek – , de az embereknek alighanem kell egy-két szoba.

– Igen, kell – szólt oda Ulrika, és Felixre pillantott.

Max felfigyelt, de gyorsan másfelé nézett, és megjegyezte:

– Nekem is kell egy saját szoba.

– Standa és én megalszunk a söntésben – jelentette ki Oleg, és meghúzkodta büszkén viselt bajuszát. Standa csupán bólogatva fejezte ki egyetértését.

– Máris gondoskodom róla, hogy kiszellőztessék a legjobb szobákat, és megvessék az ágyakat – készségeskedett a fogadós, majd csak úgy, mellékesen megjegyezte: – Eléggé hűvösek az éjszakák, szóval jól jönne egy kis tűz is, ugye?

Felix képzeletében megjelent a számla, amelyet a tulajdonos minden egyes kiejtett szava egyre kövérebbre hizlalt, de fikarcnyit sem bánta.

Valószínűleg soha többé nem fog kényelmesen aludni, akkor meg miért fukarkodna ezen az estén?

– Legyen – mondta hangosan.

– És gondolom, enni is akartok, ugye? – folytatta a fogadós.

– De bizony ám! – rikkantotta Ulli. – Hozz nekünk húst, sajtot és kenyeret!

– És további söröket – tette hozzá Snorri. – Snorri kicsit megszomjazott útközben.

– És most rögtön kifizetitek a szállást meg az ételt, ugye? – csapott le végül a ravasz törpe.

Nyilván nem akarta megkockáztatni, hogy a társaság fizetés nélkül távozzon, még akkor sem, ha annak nagyobbik részét trollvadászok alkották.

Sőt talán éppen azért járt el ilyen előrelátóan, mert trollvadászokkal állt szemben. Elvégre ők olyan törpék voltak, akik egyszer már biztosan megszegték népük szigorú erkölcsi törvényeit.

Makaisson minden további vita nélkül az erszényébe nyúlt, és számolatlanul a tulajdonos markába nyomott néhány aranyat. A törpe szeme nyomban felcsillant, és mogorva ábrázata széles mosolyra derült.

– Ennyire ilyen sokból sörökre is telik – jelentette ki a főgépész – , én rajta alszom a szekéren, úgyhogy nekem nem muszáj kell helyet csinálni.

Ennek hallatán Stegnek kissé alábbhagyott a kedve, ám miután meghúzta a sörét, valamivel elégedettebbnek látszott.

– Így rendben leszünk – felelte a fogadós, azzal sarkon fordult, és utasításokat ordítozva elrobogott a konyha felé.

A következő pillanatban Bjorni élesen felszisszent, ugyanis a konyhaajtóban megjelent az a bizonyos dús keblű szolgáló, aki után olyannyira sóvárgott. A termetes leányzó jókora sült húsokkal megrakott tálakat és egyszerű cseréptányérokat hozott. Mialatt az asztal körül sürgölődött, Bjorni fellelkesülve fogdosta, ahol csak érte, közben válogatott disznóságokat sugdosott a fülébe. A szolgáló alighanem megszokhatta már az ilyesmit, mert nem látszott rajta, hogy különösebben zokon venné a tolakodó udvarlást.

Felix megkóstolta a sört, majd elismerően csettintett, és megjegyezte:

– Malgrim jól mondta, ez tényleg kiváló.

– Nem rossz – dünnyögte Gotrek, akitől ez a megjegyzés valóságos dicshimnusznak számított.

Most, hogy már mindent előre kifizettek, a fogadóson jóval nyájasabb hangulat lett úrrá. Megállt az asztalfőn trónoló Gotrek mellett, és barátságosan megkérdezte:

– Szóval ti az Öreg úton mentek Radasdorp felé, mi?

– Ha ez az út vezet a Sárkány-hegyhez, akkor igen! – bömbölte Ulli, aki szemlátomást szívből örült annak, hogy sikerült meghökkentenie az egész vendégsereget.

– Vagyis a sárkányra vadásztok – következtetett a fogadós.

– Arra bizony – vetette oda foghegyről Makaisson – , megyünk, és megdöglesztjük azt a pikkelyes gyíkot.

– Hát azt már mások is megpróbálták – jegyezte meg a fogadós, és sokatmondóan bólogatott.

Felixben feltámadt a kíváncsiság, és a többiek feje felett átszólt:

– És mégis, kicsodák?

– Úgy fél tucat trollvadász haladt át Genten a közelmúltban, persze nem egyszerre – mesélte a fogadós – , és egy sem tért vissza közülük.

– Alighanem felzabálták őket az orkok! – kiáltotta egy idegen férfi egy távolabbi asztal mellől.

– Vagy meg is nyúzták őket! – tette hozzá egy másik vészjósló hangon.

– Úgy történt – szólalt meg egy tiszteletreméltó külsejű öreg bányásztörpe. – Az egyik trollvadász később előkerült. Pontosabban a teteme. A kezénél és a lábánál fogva egy út menti fához szegezték a nyomorultat, és elevenen megnyúzták. Azt beszélik, hogy az Embernyúzó azóta is az ő bőréből varratott csizmát hordja.

– Egy másiknak a fejét karóra tőzve találták meg a Mirnek-hágó innenső bejáratánál! – kiáltotta egy fiatal törpe. – A varjak kicsipkedték a szemét.

– Aztán járt itt egy emberlovag is, egy nagy fekete csődör hátán – sorolta tovább a fogadós a rémhíreket – , azt állította, hogy van egy mágikus erejű kardja meg egy igazi sárkányölő lándzsája.

– Aztán őt se látta többé senki – borongott félhangosan egy már eléggé kapatos törpe.

– Valószínűleg őt is az orkok kapták el – vélekedett az elsőnek megszólaló férfi.

– Vagy az ember banditák. Henrik Richter eléggé kemény fickó – jelentette ki a fogadós, majd Felix kérdő tekintetét látva magyarázattal is szolgált: – Tudjátok, mostanában ő a környék útonállóinak vezére.

Egyesítette, és kisebbfajta hadsereggé kovácsolta a rablóbandákat. Amire, sajnos, az embereknek szükségük is van, mióta felbukkant az Embernyúzó.

Az a szóbeszéd járja, hogy ezek ketten háborút vívnak az Öreg út ellenőrzéséért. Ami valószínűleg igaz is.

– Úgy hangzik, hogy az Öreg út igencsak veszedelmessé vált mostanában – mormolta Felix.

– Hát sosem számított biztonságosnak – válaszolta a fogadós – , de mióta a sárkány előkerült, tovább romlott a helyzet. Szerintem idő kérdése, és az a szörnyeteg megtámadja Gentet is. Azt is beszélik, hogy az összes többi települést elpusztította az Öreg út mentén.

– Vagyis azt akarod mondani, hogy csak várjunk itt, és Skjalandir hamarosan az ölünkbe pottyan? – kérdezte reménykedve Felix, akinek nem fűlt a foga a hosszas kutyagoláshoz.

– Így van, eléggé valószínű, hogy…

– Nincs szétvesztegetni való időnk – recsegte mérgesen Makaisson – , megdögölve akarom látni azt a dögöt, méghozzá előbb mindennél!

– Nagyobb a dicsőség, ha előbb fel kell kutatni! – ordította fellelkesülve Ulli. – És ha az orkok vagy a rablók az utunkba állnak, hát szétcsapom a fejüket a fejszémmel!

– Magam is tartogatok némi kevés meglepetést azoknak, akik feltartóztatnak minket – vallotta be szerénykedve Makaisson.

Felix szemernyi kétség nélkül elhitte, hogy igazat beszél. A Grungni Szellemének fedélzetén saját maga is megtapasztalta, hogy milyen találékony a főgépész, amikor újfajta fegyvereken töri a fejét. Ettől a bizalomtól még az sem tántorította el, hogy Makaisson gyilkos bombái majdnem ugyanakkora veszélyt jelentettek használójukra, mint annak ellenségére.

– És mi lenne az? – kérdezte egy testes, nagy hasú férfi, aki a ruházata alapján inkább tűnt kereskedőnek, mint érckutatónak.

– Akit érdekel, az csak támadjon rajtunk bátran, és megtudja – titokzatoskodott Makaisson, elégedettségtől sugárzó képpel.

Felix most már igazán kíváncsi lett arra, hogy a nagy tervező miféle adukat rejtett el a zekéje ujjában.

– A hegyek között sokan lesznek olyanok, akik esetleg a szavadon fognak – förmedt rá gúnyosan a nagy hasú férfi.

Felix végigmérte az illetőt, aki nyilván megunta az életét. Másról nem lehetett szó, mert aki szeretett élni, az sosem merészelt volna csúfot űzni egy trollvadászból, még egy olyan viszonylag nyugodt vérmérsékletűből sem, mint a főgépész.

– Minden bárki érdeklődőt szívesen lát a szemem – vágott vissza Makaisson, és a korsójáért nyúlt.

A fogadós attól tartott, hogy a vita elmérgesedik, és esetleg egy kiadós verekedéssel zárul, ezért sietve közbeavatkozott:

– Ne is törődjetek Peterrel! Még a legjobb időkben is mogorva fickó, márpedig ezek nem a legjobb idők. Tudjátok, azzal keresi a kenyerét, hogy kereskedik az Öreg út mentén. Mostanra pedig átkozottul kevesen maradtak olyanok, akikkel üzletet köthetne. A sárkány gondoskodott róla.

– Mi meg majd arról gondoskodunk, hogy eztán másként legyen! – bömbölte Ulli, és elismerést várva körülnézett.

Csakhogy a hencegése nevetést csalt ki a többi vendégből. Az ifjú trollvadászt valamilyen oknál fogva nem vették olyan komolyan, mint a társait. Amit viszont érdekes módon Ulli egyáltalán nem bánt mindaddig, amíg ő állhatott a figyelem középpontjában.

– Röhöghettek, de majd meglátjátok! – kiáltotta önérzetesen a leendő hős. – Majd nem fogtok gúnyolódni, ha itt lesz a nyakamban Skjalandir egyik foga!

– Vagy a te fogad az ő fészkében! – kurjantott valaki, amire eget verő kacagás volt a válasz.

– És akkor mi van? – ordította Ulli. – Egyszer mindenki meghal!

– Csakhogy egyesek előbb mint mások, kölyök! – figyelmeztette a Peter nevű kereskedő, és hájas teste csak úgy rengett a nevetéstől.

Mire a hol gyászos, hol vidám hangulatú beszélgetés és vita idáig kanyarodott, Bjorni már a térdén lovagoltatta a dús keblű szolgálót. A leányzó negédesen kacarászva borzolgatta a törpe szakállát, akinek a keze motollaként járva villámgyorsan felderítette a lány testének különféle völgyeit és dombjait. Ám váratlanul, minden előjel nélkül a szolgáló lerepült Bjorni öléből, és a padlóra zuhant. A söntésre nyomban mély csend borult. A nagy szívrabló fölé egy tagbaszakadt, sebhelyes képű férfi tornyosult, akiről első pillantásra látszott, hogy a fogadó egyik kidobó embere.

– Hagyd békén Essie-t! – morogta az illető színtelen, vészjósló hangon.

– Maradj már, Otto! – szólt rá a fogadós. – Tudod, hogy mindig ez van, na!

– Tán van valami közöd a hölgyhöz? – érdeklődött Bjorni ártatlan képpel.

– Még szép! 0 a feleségem.

Felix halkan feljajdult. Bőven volt alkalma megismerni az Essie-féle asszonyszemélyeket, amikor ő és Gotrek Nuln városának kocsmáiban dolgoztak. Az ilyen nők valahogy mindig megtermett, erőszakos alakokhoz mentek feleségül, akikben folyton buzgott a féltékenység. Felixnek fogalma sem volt, hogy miért, de állandóan ez volt a helyzet.

Hirtelen ráébredt, hogy az iménti nyögéséért a kidobóember őt szemelte ki következő célpontjának.

– Te meg mit nyüszítesz, kisfiam? – kérdezte Otto fenyegetően.

Felix végigmérte. A fickó tényleg jó nagyra nőtt. Legalább egy fejjel magasabb mint ő, és jóval vállasabb. A karja majdnem olyan vastag, mint Gotreké.

– Izé, csak félrenyeltem a sört – válaszolta, majd tüntetően köhögött néhányat.

– Hát csak vigyázz, mert fogom azt a korsót, és a fejedbe húzom!

Felix nagyot sóhajtott, és kezdett felemelkedni ültéből, de már mindennel elkésett. Az Otto nevű alak elkövette azt a végzetes hibát, hogy mialatt vele kötekedett, nem figyelt az előtte ülő Bjornira. A kéjenc törpe időközben ügyesen becsúsztatta a kezét a terpeszben álló kidobóember lábai közé, a térde magasságában, majd az öklével alulról szörnyű erővel belecsapott a férfi legkényesebb testrészeinek kellős közepébe. Otto nyekkent egyet, és térdre rogyott. Bjorni ekkor a legteljesebb lelki nyugalommal úgy vágta fejbe a söröskorsójával, hogy a szétfröccsenő szilánkok vagy tíz lépés messzeségbe repültek. Ottónak kifordultak a szemei, és eszméletlenül roskadt a padlóra.

– Nem ő az első féltékeny férj, akivel foglalkoznom kellett – jegyezte meg Bjorni, azzal a szolgálóhoz fordult: – Szóval, szerelmem, ott tartottunk, hogy mi lenne, ha te meg én keresnénk egy csendes ki zugot, aztán…

Ám a hölgy ráborult az ájult Ottóra, és szívszaggató hangon sikítozott:

– Jaj, édes férjem uram, mit művelt veled ez a vadállat?

– Reggelre kutya baja sem lesz – vigasztalta Bjorni, és tovább ütötte a vasat: – Tehát mit szólnál hozzá, ha mi ketten szépen elsétálnánk a szénapajtához? Van néhány ötletem, hogy…

– Menj a pokolba! – kiáltott rá Essie.

Bjorni csak rántott egyet a vállán, majd szétnézett az asztalon, és megszólalt:

– Ha nem, hát nem. Hé, fogadós, hozzál hamar innivalót! A fene se érti, az előbb még itt volt a söröm…

A fogadós ismét gyanakodva méregette a trollvadászokat. Viszont – mivel a legerősebb kidobóembere kidőlt a csatasorból, továbbá a furcsa társaság szemlátomást nem óhajtott további bajokat keverni – , arra jutott, hogy akkor jár a legjobban, ha a kedvükben jár.

– Máris hozom a söröket – válaszolta, és elsietett.

– Majd én segítek felvinni az emeletre! – ajánlkozott ekkor Steg, azzal odaguggolt Otto mellé, alányúlt, és térdmagasságig felemelte őt.

– Hagyd békén! Mindannyian hagyjátok békén! – csattant fel Essie. – Nincs szükségem a segítségetekre!

– Kérlek! – Steg vállat vont, és egyszerűen visszaejtette Ottót, hogy csak úgy döngött a padló.

Felix azon törte a fejét, hogy vajon más is észrevette-e azt, amit ő.

Ottonak az imént még volt erszénye, de Steg közreműködése után már nem.

– Azt hiszem, járok egyet – szólalt meg ekkor tűnődve Steg.

– Én meg azt hiszem, elkísérlek – vágta rá sietve Makaisson – , ráfér a mindenemre egy kis séta.

Ha Steg csalódott volt is, mert kiderült, hogy ezúttal sem kutathatja át nagy titokban a szekeret, nem adta tanújelét.

– Ideje lefeküdni – állapította meg Felix, és kissé félve pillantott Ulrikára.

Az aggodalmai feleslegesnek bizonyultak. A nő aprót biccentett, és felállt az asztaltól. Néhány pillanattal később ők ketten egymáshoz bújva ballagtak felfelé a lépcsőn.

*

Nagyorrú Grund, a Töröttorrú törzs vezére egy, az út mentén fekvő kiugró sziklapárkányról kémlelte az emberfalut. Éles érzékszervei jól szolgálták még akár a teljes sötétségben is, így a két hold erős fényénél egyenesen kiválóan tájékozódott. Elégedetten nyugtázta, hogy éles orkszemei még ebből a távolságból is meglátják azt, amit látniuk kell.

Egy szekér állt a fogadó előtt, amiből azt a következtetést vonta le, hogy valakik hamarosan elhagyják a megerődített települést.

Márpedig néhány utazó az ő számára nem jelentett mást mint ízletes emberhúst, acélfegyvereket, esetleg némi aranyat és jóféle mámorító innivalót. Grund távolabbra kúszott a sziklaperemtől, majd felpattant, és sietős léptekkel nekivágott az útnak. Menet közben elhatározta, hogy ezúttal nem számol be a látottakról Embernyúzónak.

Végül is csupán egy kis csapatra számíthatnak, így a zsákmány alig lesz elég neki és a harcosainak. Úgy döntött, hogy előbb szépen összeszedi a csapatát, aztán gondoskodik arról, hogy akármit szállít az a szekér, az övé legyen, mire másnap este felragyognak a csillagok.

*

Felixet hangos csörömpölés verte fel álmából. Kipattant az ágyból, az ablakhoz ugrott, és kilökte a spalettákat. A lárma alapján nagyjából arra számított, hogy odakint féltucatnyi ork vív kardpárbajt ugyanennyi lovaggal. Pillanatnyi nézelődés után felfedezte, hogy Makaisson szekerének ponyvája vadul fel-le ugrál és ide-oda lebben. A rémes hangok abból az irányból eredtek.

– Mi az, Felix? – kérdezte a háta mögül Ulrika.

– Sejtelmem sincs, de úgy tűnik, Makaisson készül valamire.

– Ha fontos, úgyis megtudjuk nemsokára. Most gyere vissza az ágyba – kérte Ulrika.

Felix visszanézett a nő gyönyörű meztelen testére, és nem várt újabb hívó szóra.

*

Felix lábai kegyetlenül fájtak a folytonos hegymászástól. A talpa is sajgott, annyit verődött már az Öreg út kemény, egyenetlen burkolatához.

Fázósan összehúzta magán vörös sudenlandi gyapjúköpenyét. A ragyogó napsütés ellenére minél feljebb jártak a hegyekben, annál hidegebb lett. Szinte jeges szél süvített át a völgyeken, és láthatatlan ujjaival összekócolta a haját.

Rámosolygott Ulrikára. Ma reggel jobban kijöttek egymással, mint máskor, miután egy ágyban töltötték az éjszakát. A nő melegen visszamosolygott.

Felix sejtette, hogy Ulrika is fáradt, bár nyilván mindent megtett annak érdekében, hogy ne látszódjon rajta. Kissé megsajnálta a három kislevitát. Eddigi életükben nem sok hegyet láthattak, ellentétben vele, aki Gotrek oldalán sokat bolyongott már dimbes-dombos tájakon, így volt némi gyakorlata a meredek hegyoldalak leküzdésében. Oleg és Standa jól láthatóan imbolyogtak menet közben. Kapkodva vették a levegőt, ráadásul időről időre megálltak, lábukat szétvetve kétrét görnyedtek, és kezükkel a combjukon megtámaszkodva, fejüket lehajtva próbáltak lélegzethez jutni.

Felix legnagyobb meglepetésére az emberek közül Max Schreiberen látszott a legkevésbé, hogy erőlködne. Könyvek felett üldögélő szobatudósnak hitte a varázslót, aki ehhez képest úgy tartotta magát, mintha a hegyek között született volna. Sőt a kitartásából még arra is futotta, hogy megállt a légszomjjal küszködő Oleg mellett, és biztató szavakat mormolt neki. Aztán, mialatt jobb kezével megtámaszkodott a botján, bal tenyerét a kislevita vállára tette. Felix megesküdött volna, hogy látta, amint egy aranyló szikra ugrik át a mágus kezéről Oleg vállára. A testőr ezek után nagyot fújt, kihúzta magát, és megújult erővel folytatta az utat. Felix úgy sejtette, hogy rájött Max titkára: alighanem mágikus erejéből merít testi erőt, és nyilván ebből kölcsönzött valamennyit Olegnek.

Akármi volt is, igencsak hatékonynak bizonyult. Max szemlátomást ugyanolyan otthonosan mozgott itt, mint a törpék, akik viszont Gotreket leszámítva valósággal kivetkőztek önmagukból. Trollvadász mivoltukhoz képest valami elképesztően vidámak voltak. Harsányan dalolászva, fáradhatatlanul lépkedtek, különösebb erőfeszítés nélkül felhágtak még a legmeredekebb kaptatón is, sőt időnként letértek az útról, és a puszta mulatság kedvéért felszaladtak egy-egy magaslat tetejére.

Makaisson is kimaradt ezekből a mókákból. Egész idő alatt a bakon ült, és kitartóan noszogatta a két nyomorult igavonót. Résnyire húzott szemmel, gyanakodva fürkészte a környéket, de főleg akkor figyelt, amikor Steg kicsivel közelebb került a szekeréhez. Ezúttal Gotrek és Snorri haladtak a társaság élén. Felix látta őket, amint a menetoszlopot jóval megelőzve, valamivel az előttük keresztben húzódó soros hegygerinc alatt jártak.

– Hát nem gyönyörű? – sóhajtott Ulrika.

Felix körülnézett, és igazat adott neki. A tájnak megvolt a maga sivár szépsége, mintha ezzel jutalmazta volna azokat, akik vállalták az erőfeszítéseket, hogy eljöjjenek idáig. Bal kéz felől egy hatalmas, hosszan elnyúló hegy tört az ég felé, amelynek oldalain facsoportok és bozót zöldelltek. A magasság növekedésével párhuzamosan a növényzet fokozatosan ritkult, majd valamivel a csillámló hóhatár alatt teljesen megszűnt.

A fehér, fagyos birodalom kéklő, fenséges csúcsokban végződött.

A hegyoldal alsó részein jókora sziklák hevertek elszórtan. Jobb kéz felől egy váltakozó magasságú, fenyvesekkel teli dombvonulat húzódott, amely felett jól látszottak a mögötte lévő hegylánc hóborította pompás csúcsai.

– Igen, az – mondta végül – , bár korántsem olyan szép, mint te.

– Szégyentelen hízelgő vagy, Felix Jaeger! – vágott vissza mosolyogva Ulrika.

– Ez nem hízelgés, hanem a színtiszta igazság.

Ulrika egy pillanatra elnézett a semmibe, majd visszafordult Felix felé, és mosolya szomorkásra váltott.

– Mihez kezdek majd nélküled? – kérdezte halkan.

– Ezt meg hogy érted?

– Még sosem találkoztam olyan férfival, aki iránt így éreztem volna.

Felix tudta, hogy a nő dicséretnek szánta a kijelentést, de ettől függetlenül zavarba jött.

– Ez most jó vagy rossz? – kérdezte óvatosan.

– Nem is tudom – felelte talányosan Ulrika – , annyi bizonyos, hogy felkavaró.

Felix hosszú pillanatokig küzdött, hogy válaszoljon, de hirtelenjében nem talált olyan szavakat, amelyekkel híven kifejezhette volna érzéseit.

Így aztán szinte megörült, amikor meghallotta Gotrek kiáltását:

– Itt elöl lesz egy kis baj!

*

Felix és Ulrika egymás mellett felszaladtak a gerincre. Idefent az út átbukott a legmagasabb ponton, majd leereszkedett egy kisebb völgybe, hogy aztán ismét felfusson, és végighullámozzon az egymást váltogató hegyeken és völgyeken. Gotrek és Snorri lefelé bámultak a magaslat északi oldalán.

Felix odaért hozzájuk, és egyetlen pillantással meggyőződött arról, hogy a trollvadász mit értett kisebbfajta bajon. Odalent a völgyben egy zöldbőrű csapat rohant felfelé az úton. Megpróbálta hamarjában megszámolni őket, de túl sokan voltak, és túlságosan összetömörültek, így folyton belezavarodott. Nagyjából húszig jutott, aztán feladta.

– Ötvennégyen vannak – jelentette ki Ulrika.

– Hát a te szemed jobb, mint az enyém – ismerte el Felix, és megvakarta a tarkóját.

– Vagy jobban számolok!

Ulrika nyilván tréfának szánta a visszavágást, de a hangja belső feszültségről árulkodott.

Megérkezett melléjük Oleg és Standa is, akik nyomban közrefogták úrnőjüket. Már futás közben előkészítették az íjukat, ahogy Ulrika is a sajátját. Max is beállt a kis csoport mellé, lekoppantotta maga elé vaskos botját, és mindkét kezével rátámaszkodott.

– Jelentős létszámfölényben vannak – állapította meg a varázsló higgadtan.

– Ezek csak orkok – torkolta le Snorri – , Snorri azt mondja, nincs miért aggódni.

– De négyszer annyian vannak, mint mi – vitatkozott a mágus – , ami engem egy kicsit aggaszt.

– Egyetlen törpe felér tíz orkkal – bömbölte az éppen befutó Ulli.

– Főleg az ágyban – tette hozzá a nyomában érkező Bjorni.

– Hát neked folyton ez jár a fejedben? – kérdezte Felix kissé mérgesen.

– Néha eszembe jut egy-egy jóféle verekedés is – vallotta be Bjorni – , és ha jól sejtem, most éppen az következik.

– Jól sejted – dörmögte Gotrek – , szóval csináljuk azt, hogy várjuk meg, amíg felérnek, hadd fáradjanak ki. Más esetben nem érdekelne, de most azt mondom, kár lenne elesni egy nyavalyás ork handzsárjától, ha egyszer sárkány röpköd a hegyekben.

– Milyen egészséges gondolkodás! – jegyezte meg keserű gúnnyal Felix.

Közben a hátuk mögött a szekér is felzötykölődött az íves dombhajlatra.

Felix szívből remélte, hogy Makaissonnak megvannak azok a fegyverei, amelyeket ígért, és működnek is.

– Snorri azt mondja, egyszerűen csak rohamozzuk meg őket – javasolta Orrharapó.

– Nekem jobban tetszik Gotrek terve – vágta rá Ulli.

Felixnek az a benyomása támadt, hogy kissé mintha reszketne a folyton kérkedő törpe hangja, amin nem csodálkozott. Az apja annak idején azt mondogatta, hogy mindig az üres fazék csörömpöl a leghangosabban.

– Kíváncsi lennék, hogy van-e náluk néhány arany – dünnyögte Steg.

– Sosem lehet előre tudni. Lehet, hogy nemrég fosztottak ki egy érckutatót, vagy tudom is én… – Hirtelen rádöbbent, hogy a társai milyen pillantásokkal méregetik, mire zavartan vállat vont, és magyarázkodni kezdett: – Tényleg, sosem lehet előre tudni, na. Én csak ennyit mondtam.

– Engem inkább az érdekel, hogy vannak-e íjaik – jelentette ki Gotrek. – Nem lenne trollvadászhoz méltó halál, ha úgy végeznénk, hogy a zöldbőrűek teletűzdelnek a nyilaikkal.

– Ezen valószínűleg tudok segíteni – szólt közbe Max Schreiber – , feltéve, hogy nincs közöttük az a nevezetes sámán.

– Szerintem nincs – vélekedett Gotrek – , mert ha lenne, akkor most már javában ugrándozna körbe-körbe, meg zagyvaságokat tutulna az isteneihez.

Az orkok ekkorra már csupán néhány száz lépésnyi távolságban jártak.

Még kívül estek az íjak hatósugarán, de gyorsan közeledtek – már hallani lehetett vad, torokhangú csatakiáltásaikat.

– Talán megfordulhatnánk – javasolta Ulli, aki halálosan elsápadt, és a keze kissé remegett.

– Lehet, hogy nem is rossz ötlet – latolgatta félhangosan Gotrek.

Felix meglepetten pillantott régi bajtársára. Hosszas ismeretségük alatt ez volt az első alkalom, hogy a trollvadász esetleg hajlandó lett volna a meghátrálásra.

– Ezt most miért mondod? – kérdezte kíváncsian.

– Mert hátulról meg egy rakás goblin tart felénk – válaszolta Gotrek egykedvű nyugalommal.

Felix megpördült, és visszanézett abba az irányba, amelyből jöttek.

Goblinok és más furcsa teremtmények özönlöttek lefelé a szemközti hegyről, melyek ezzel elvágták a visszavonulás útját.

– Ebből nem sok jó fog kisülni – nyögte Felix, amikor észrevette, hogy a viszonylag kis termetű fenevadak közül néhányan hatalmas pókszerű szörnyetegeken lovagolnak. Már a különös nyolclábú hátasok puszta látványától is kirázta a hideg. Az ocsmány lények hihetetlen gyorsasággal száguldottak feléjük. Felix fejében megfordult, hogy a trollvadászokban talán a kelleténél jobban buzgott az önbizalom, amikor útra keltek. Talán nem lett volna szabad ilyen messzire merészkedni egy ilyen szánalmasan kis létszámú csapattal.

– Rájuk nézve, emberifjonc – válaszolta Gotrek – , szerintem inkább ők vannak bajban.

– Bárcsak osztoznék a derűlátásodban – sóhajtott Felix.

– Majd én foglalkozok ezzel a bandával velük – jelentette ki Makaisson – , ti gondoskodjatok az orkokról!

– Ugye tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezte aggodalmasan Felix.

– Biztos lehetsz benne!

Makaisson minden további magyarázat nélkül lenyúlt a bak mellé, és meghúzott egy kart. Válaszképpen a kocsi rakterét borító vászon oldalra csúszott és lehullott, így napvilágra került egy jókora hatcsövű ágyú.

Felix kissé megkönnyebbült. A Grungni Szellemének, fedélzetén találkozott már a háromlábú állványra szerelt löveg kisebb változatával, és tudta, hogy mire képes. Makaisson gyorsan berántotta a szekér fékjét, így gyakorlatilag két mozdulattal tüzelésre kész helyzetbe állította az orgonaágyút, majdnem pontosan a gerinc legmagasabb pontján.

A póklovasok elérték az emelkedő alját, és elindultak felfelé. A főgépész az üteg mögé lépett, megragadta a pisztolymarkolathoz hasonlatos kezelőfogantyúkat, aztán könnyedén lefelé irányozta az emberfejnyi acélgömbön nyugvó csöveket. Felix átpillantott a hegy északi oldalára.

Már az orkok is felfelé tartottak, és bár lendületesen rohantak, az erejükből még vad ordítozásra is futotta. Felix sejtette, hogy ha tudnák, hogy mi várja őket a dombhajlaton, mindjárt nem lennének ennyire magabiztosak.

De még így is felvetődött benne a kérdés, hogy mindez vajon elég lesz-e a támadás visszaverésére?

Ulrika, Standa és Oleg vad lövöldözésbe kezdtek kurta, de roppant erejű íjaikkal. Az első három nyílvessző lesüvített az északi hegyoldalon.

Mindhárom célba talált. Az élen haladó két ork azonnal elzuhant – egyikük a bal szemébe kapta a halálos lövedéket, a másik egyenesen a torkába. Csodával határos módon a harmadik eltalált ork csak lassított egy kicsit, noha a tollas vessző a mellkasa közepébe fúródott.

A nyilazásra válaszképpen a zöldbőrűek kezdtek szétszóródni, mivel összetömörülve túl könnyű célpontot nyújtottak.

– Lehet, hogy fenevadak, de nem ostobák – dünnyögte Felix, és szívből kívánta, hogy bárcsak értene az íjlövészethez. Ifjúkorában ugyan megtanult bánni a párbajpisztollyal, de az íjjal nem, mert atyja úgy vélte, hogy ez a fegyver nem illik egy úriemberhez, akivé a fiát óhajtotta nevelni. Ebben a helyzetben viszont jó hasznát vette volna az efféle jártasságnak.

Nyilván az orkok is hasonlóképpen gondolkodtak, mert néhányan megálltak, előkapták a saját íjukat, és elkezdték felajzani azokat.

Minden jel arra mutatott, hogy pillanatokon belül kiadós íjászpárbaj fog kibontakozni a két fél között. Aztán Felix kis híján megsüketült, mert a körülötte álló trollvadászok rázendítettek. Vadabbnál vadabb sértéseket ordítottak a zöldbőrűek felé, gúnyolták őket, és eszelősen suhogtatták a fegyvereiket.

Gotrek a feje fölé emelte fejszéjét, és leordított a völgybe:

– Gyertek csak, gyertek, itt pusztultok mind!

– Snorri a véreteket veszi! – kiabálta Orrharapó.

– Meghágom az anyátokat! – bömbölte Bjorni, de rögtön elhallgatott, mert a többi törpe megrökönyödve bámult rá. Végül zavarodottan kibökte:

– Hát a szükség törvényt bont, na!

Mialatt a törpék egyfelől az ellenséget, másfelől saját magukat hergelték, a három kislevita valóságos nyílzáport zúdított az orkokra. Az otromba szörnyetegek közül már többen elestek, de társaik elvesztése csak még ütemesebb rohanásra és még haragosabb üvöltözésre ösztönözte a többieket.

Hirtelen sorozatos égzengéshez hasonló fülsiketítő dörrenések rázták meg a környéket, amikor Makaisson tüzet nyitott ördögi fegyverével. A csövek sebesen forogtak a központi tengely körül, és hosszú lángcsóvák törtek elő belőlük, miközben csak úgy ontották a halált. Felix éppen idejében pördült dél felé ahhoz, hogy lássa, amint az izzó lövedékek darabokra tépik az egyik pókszerű szörnyeteget a lovasával együtt.

Makaisson kissé elmozdította az ágyút. A földet felverő becsapódások mély barázdákat szántottak odalent a talajba. A következő pillanatokban szétfröccsent a második pók is, majd a harmadik.

Ekkor azonban megtörtént a baj. A pokolbéli dübörgés megriasztotta a szekér elé fogott öreg lovakat. A szerencsétlen állatok rémületükben vadul ágaskodva, rúgkapálva próbáltak kitörni a hám fogságából. Az egyik rúgás telibe találta a fékszerkezetet, amely kiakadt és darabokra tört. A kocsi nyomban megindult hátrafelé. Először csak lassan gurult, de fokozatosan gyorsult. Gotrek látta, hogy mi történik, és hogy legalább a lovakat megmentse, odaugrott, és két gyors fejszecsapással kiszabadította őket. A két kivénhedt igavonó eszét vesztve elvágtatott.

Felix eközben fontolóra vette, hogy a szekér után ered, és megpróbálja megállítani, de azonnal rájött, hogy hiábavaló kísérlet lenne. A világ legerősebb embere sem tartóztathatta volna fel a nekilendülő súlyos kocsit.

Makaisson jelét sem adta annak, hogy megijedt volna. Meg sem próbált leugrani a szekérről, holott kezdetben még könnyen megtehette volna. Éppen ellenkezőleg, harsány csatakiáltást hallatott, miközben folyamatosan tüzelt, és lekaszált egy újabb póklovast. Az utolsó kettő megindult, hogy megütközzön vele.

– Vigyázz, emberifjonc!

Gotrek kiáltására Felix észak felé fordult, hogy ismét megnézze a közeledő ork hordát. Néhányan időközben felhúrozták az íjukat, és most azon igyekeztek, hogy illő választ adjanak a fentről érkező gyilkos köszöntőre.

Felix megborzongott, amikor meglátta a feléjük száguldó nyílvesszőket. Ám ekkor Max Schreiber a feje fölé emelte botját, és megidézte a varázslatot, amelyet röpke halk kántálással készített elő. A következő pillanatban hatalmas, legalább ötven-hatvan lépés átmérőjű aranyló fénygömb borult a dombtetőn álló társaság fölé. Ahogy a nyilak sorban belecsapódtak a gömb villódzó, áttetsző felszínébe, heves szikrazápor kíséretében lángra kaptak, és azonnal elhamvadtak. Nem maradt belőlük más, csak egy-egy apró füstpamacs.

Az orkok megzavarodtak és lelassítottak. Lerítt róluk, hogy mélységesen megdöbbentette őket a természetfeletti erőknek ez az igencsak látványos megnyilvánulása. A kisleviták kihasználták a megtorpanást, és gyorsan kilőttek három nyilat az átmenetileg alig mozgó célpontokra.

Felix agyán átvillant, hogy hiábavaló az igyekezet, mert a nyilak úgysem hatolhatnak át az anyagtalan energiagömbön, de rögtön kiderült, hogy tévedett. A varázslatos védőbura akadálytalanul átengedte a belsejéből kifelé száguldó lövedékeket, így újabb három ork kapott végzetes találatot. Immár tíztizenkét szörnyeteg hevert holtan az út mentén, és további négy-öt megsebesült közülük. De még így is megőrizték jelentős számbeli fölényüket. Mialatt Felix felmérte a helyzetet, émelyítő pukkanás és recsegés hallatszott a háta mögül, mire megint megpördült.

A déli oldalon lepillantva a fénygömb kissé vibráló aranyszínű felületén át meglátta, hogy az immár a domb közepe táján szélsebesen robogó szekér éppen átgázol az egyik pókszerű szörnyetegen. A megvasalt erős kerekek könyörtelenül szétzúzták úgy a lovast, mint annak förtelmes hátasát. Felix megdöbbenve látta, hogy a veszettül pattogó jármű nyílegyenesen a goblin csapat kellős közepébe repíti a főgépészt. Azt is felmérte, hogy a goblinokat teljesen lebénította a különös váratlan támadás.

Tanácstalanul toporogtak az úton, illetve az útpadkán, és tágra nyílt szemmel bámulták a rémesen csörömpölő, halált köpködő masinát.

Makaisson eszét vesztve ordítozott, és mert ilyen körülmények között célozni nem tudott, összevissza lövöldözve száguldott az apró termetű lények felé.

Egy, a háta mögött felhangzó kiáltás nyomán Felix ismét északnak fordult. Az orkok hamar úrrá lettek félelmükön, és ismét nekiveselkedtek.

Az íjászaik rádöbbentek próbálkozásuk hiábavalóságára. Eldobták íjukat, előrántották félelmetes handzsárjukat, és rohantak, hogy csatlakozzanak a valamivel előrébb járó társaikhoz. Felix sietve felbecsülte a távolságot, és előhúzta sárkánymarkolatos kardját.

– Nincs idő újabb lövésre! Elő a karddal! – kiáltott oda Ulrikának.

A nő ajkán halvány mosoly játszott, miközben arcához húzta a húrt, és elengedte a nyilat.

– Tényleg? – kérdezte színlelt csodálkozással, amikor egy újabb ork rogyott az útra.

A hátuk mögül robbanások hallatszottak. Felix kíváncsi lett volna, hogy mit művel már megint Makaisson, de nem mert hátranézni, mert a rohamozó orkokat csak alig néhány lépés választotta el tőle. Ulrika ismét feszesre rántotta a húrt, és közvetlen közelről mellbe lőtt még egy orkot, aztán eldobta az íját, és a kardjáért nyúlt. Felix belépett elé, hogy lesújthasson arra, aki rátámad, mialatt előhúzza fegyverét.

Ekkor Max fáradtan leengedte a botját, mire az aranyló fényburok nagyot villant, és gyorsan zsugorodni kezdett. Néhány szívverésnyi idővel később már csupán egy emberfej nagyságú fénygömb ragyogott a mágus előtt. Max ekkor furcsa kézmozdulatot tett, mire a gömb felhasadt.

A belsejéből aranyszínű kisülések csaptak ki, amelyek az orkok felé cikáztak. A mágikus villámok azonnal letarolták a támadók első sorát. Felix hitetlenkedve bámult. Az egyik ork éppen őelőtte rogyott térdre, így jól láthatta, hogy mi történt vele és társaival. A borzasztó erejű szikra pontosan a mellkasán találta el a szörnyeteget. Füstölgő lyukat ütött a mellvértjébe és a mellkasába, amelyen keresztül tisztán látszott a tüdeje és utolsókat pumpáló szíve. A förtelmes sebet elszenesedett bordacsonkok szegélyezték.

– Rendben, véreim! – üvöltötte ekkor Gotrek. – Előre, a sűrűjébe!

A trollvadászoknak pontosan ennyi biztatás kellett. Mind a hatan rárontottak az elbizonytalanodó, újfent lassító orkokra, akiknek lendületét megtörte Max mágikus ellentámadása. Gotrek nyílegyenesen beviharzott az ellenséges csapat kellős közepébe. Felix csak annyit látott, hogy az ősi, remekmívű fejsze felemelkedik, halálos ívet leírva lesújt, és kettévág egy orkot, majd csattanva beléáll egy másik mellkasába. Gotrek egy kíméletlen csavarintással kiszabadította fegyverét, és újabb célpont után nézett. Mivel a zöldbőrűek túl sűrűn tolongtak körülötte, villámgyorsan taktikát váltott. A jobbjával felemelte, és forgatni kezdte a fejszét, amely karjának szörnyű erejétől hajtva hamarosan úgy pörgött körbe-körbe a feje felett, mint valami halálos forgószél. Gotrek ekkor megindult, és fejeket széthasítva, végtagokat leválasztva ellenállhatatlanul tört előre.

Snorri valamivel Gotrek mögött törtetett. Jobb kezében tartotta elmaradhatatlan pörölyét, míg baljában a fejszéjét. Irtózatos erejű csapásokat osztogatott, mit sem törődve a saját testi épségével. Minden egyes sújtása nyomán egy-egy újabb ork terült el a földön élettelenül. A többi trollvadász sem kívánt lemaradni. A kis csapat szabályos éket alkotott, amely úgy vágott át az ellenség sorain, ahogyan egy birodalmi gőztank a búzamezőn. Felix álmélkodva bámulta a törpék tombolását. Úgy becsülte, hogy még egy lovagokból álló század sem lenne képes akkora pusztításra, mint amekkorát a trollvadászok végeztek néhány röpke pillanat alatt.

Bjorni például egyszerűen felugrott, és szétfejelte egy rátámadó ork pofáját, majd a földet érés után hátralépett, és fejszéjének egyetlen csapásával lefejezte a kábultan dülöngélő szörnyeteget. Azonnal rátaposott egy másik lábára, térddel lágyékon rúgta, majd mielőtt az ork összeszedhette volna magát, a fejszével felhasította a hasát. A nagy szívtipró mellett harcolt a halálosan sápadt Ulli. 0 két kézzel markolta fejszéjét, és úgy aprította az ellenséget, mint egy részegen dühöngő favágó a téli tüzelőt. Felix látta rajta, hogy a társainál jóval kevésbé gyakorlott fegyverforgató, de így is hatékonyan gyilkolt, mert csapásaiba beleadta fiatal, pompás törpe izmainak minden erejét.

Steg a tőle elvárható módon a többiek háta mögött ólálkodott. A működése így is hasznosnak bizonyult, mert a csákányával leterítette azokat az orkokat, amelyek megpróbáltak a társai hátába kerülni. Szeme szüntelenül cikázott, mintha zsákmányt keresett volna egy vásári sokadalomban, így semmi sem kerülhette el a figyelmét ebben az őrült forgatagban.

Grimme a támadó ék jobb szélén harcolt, és valami hátborzongató vérontást rendezett. Ő is két kézzel markolta hatalmas hosszú nyelő pörölyét, és majdnem ugyanolyan gyorsan forgatta, mint Gotrek a fejszéjét. Egyik szörnyű csapásával csontokkal teli kocsonyává zúzta egy ork fejét, majd kilépett oldalra, félkörívben meglendítette a pörölyt, és úgy vágott hátba vele egy másikat, hogy annak csigolyái jól hallható recsegéssel morzsolódtak porrá.

A trollvadászok támadása szempillantás alatt megfutamított volna akár még egy nagyobb embercsapatot is, de ezeket az orkokat más fából faragták. Néhány pillanatra meginogtak ugyan, de összekapták magukat, és majdnem ugyanolyan őrjöngő elszántsággal vetették bele magukat a harc kellős közepébe, mint az ellenségeik. Egyszerre megrohanták a törpéket, és megpróbálták a puszta tömegükkel elsöpörni őket. Néhányan viszont észrevették, hogy emberek állnak a dombtetőn, így elszáguldottak a vad csetepaté mellett, és felfelé rohantak. Felix a helyes taktikát latolgatta. Mi lenne jobb: ha várnának, vagy ha ők is rohamoznának?

Ha maradnak, azzal helyzeti előnybe kerülnek, mert az orkoknak dombnak felfelé kell küzdeniük. Ha viszont rohamot indítanak, számíthatnak a lendület erejére.

Egyetlen pillantással felmérte, hogy az orkok egyáltalán nem fulladtak ki attól, hogy felszaladtak a hegyre. Azonnal meghozta a döntést.

– Gyerünk! – ordította, és futásnak eredt. A három kislevita habozás nélkül követte.

– Maradjunk közel egymáshoz! Vigyázzunk a másik hátára! – kiáltozott Ulrika.

Felix szívből örült annak, hogy a nő ilyesmikre is gondol. Az összetartásuk volt az egyik előny, amit kihasználhattak ebben az őrülten kavargó ütközetben.

Mivel lejtőn lefelé rohantak, szempillantás alatt jócskán felgyorsultak.

Felix kiválasztotta a legnagyobb termetűt a feléjük tartó orkok közül, és magasra emelte mágikus pengéjét. Az utolsó pillanatban lebukott az ork oldalcsapása alá, majd miután túlszáguldott ellenfelén, kaszáló mozdulattal hátrafelé lendítette a kardját. Érezte, hogy a borotvaéles penge alatt szétnyílik a bőr és a hús, majd csont reccsent. Az ork összerogyott, mert lábai már nem engedelmeskedtek az akaratának. Mialatt Standa elrohant a térdre bukó lény mellett, iszonyú erővel fejbe rúgta, mire a szörnyeteg mordult egyet, elzuhant, és mindörökre elnémult.

Innen kezdve Felix beleveszett a csata őrületébe. Lebukott és cselezett, hárított és visszacsapott, vágott és döfött, miközben tombolva kaszabolta a sűrűn összetömörült bűzös testeket. A saját verejtéke kis híján elvakította, míg kezét és arcát a hegyi vadak vére borította. Ellenségeinek üvöltései és halálsikolyai majdnem megsüketítették. A találatok és a hárítások ereje majdnem kitépte a kardját zsibbadt, megmerevedett ujjai közül.

Mialatt eszelős haraggal csapkodott jobbra-balra, mindvégig szemmel tartotta Ulrikát, nehogy valaki hátulról elkapja. A nő elképesztő módon bánt népének hosszú és keskeny pengéjű kardjával. Úgy mozgott a tömegben, mint a háború valamelyik különösen gyönyörű istennője.

Erő dolgában nem érhetett fel az orkokkal, de ezt a hiányosságot ügyességgel és gyorsasággal pótolta. Szemlátomást rajta is úrrá lett a csata őrülete. Valami ősi, minden más érzést háttérbe szorító harag töltötte el, amitől eleven gyilkológéppé változott. Úgy táncolt jobbra-balra, mint valami haragos lángnyelv; forgolódott és kaszabolt, így véres, hullákkal kirakott ösvényt hagyott maga mögött. Oleg és Standa néhány lépéssel lemaradva követték, és kétfelől vigyáztak a hátára. A testőrökből hiányzott úrnőjük ügyessége és gyorsasága, ám ők ketten a sok csatát megért harcosok halálos szakértelmével gyilkoltak.

Felix a szeme sarkából aranyló villanást érzékelt. Odanézett, és meglátta, hogy Max higgadtan, határozott léptekkel benyomul az orkok közé.

A mágus egész testét körülvette egy sárgás, villódzó fényburok, amelyről egyszerűen lesiklottak az ellenség csapásai. Valahányszor a botja lesújtott egy-egy ork testére, vakító aranyfény villant, és égő hús bűze töltötte be a levegőt. A varázsló egyszerűnek tűnő, de valójában szörnyű erővel felruházott fegyvere mindent átégetett, amihez csak hozzáért.

Felix nem nézelődhetett tovább, mert megtámadta egy újabb ork, méghozzá olyan hevesen, hogy alig tudta védeni magát. Felfelé hátrált a hegyen, közben elszántan őrizte az egyensúlyát. Elkeseredetten remélte, hogy nem botlik meg egy láthatatlan akadályban, például egy kőben vagy egy ork hullában. Hatalmas termetű ellenfelet fogott ki magának.

Az ocsmány szörnyeteg legalább egy fejjel magasodott fölé, és vagy másfélszer vállasabb volt nála. Vaskos karjai majdnem a térdéig értek, így hihetetlenül messzire ki tudta nyújtani csorba, rozsdás handzsárját.

Vöröslő szemében a gyűlölet és vérszomj lángjai lobogtak. Szájából tajték fröcsögött, míg alsó állkapcsából kiálló agyarszerű fogairól sűrű nyál csöpögött. Az ork szemlátomást feltette magában, hogy előbb megöli, majd felzabálja ellenfelét. Olyan erővel és elszántsággal támadt, hogy Felix már azt hitte, nem tudja megállítani.

Ekkor tudatának sötét mélységeiből felszínre tört az a felismerés, hogy ha elesik ebben a jelentéktelen ütközetben, sosem lesz esélye szembeszállni a sárkánnyal. Erre mintegy válaszképpen megérezte, hogy kardjából új erő áramlik a testébe. A titokzatos meleghullám szempillantás alatt elmosta minden fáradtságát és félelmét. Könnyedén hárította az ork következő csapását, majd elkapta és feltolta a magasba a pengéjét a sajátjával, aztán könnyedén fent tartotta, mintha a szörnyeteg nem nyomott volna vagy kétszer annyit, mint ő. Az ork haragtól eltorzult képére döbbent kifejezés költözött. Nyilván nem számított erre a mutatványra a gyengének vélt embertől.

Felix valamiért úgy érezte, mintha lelassult volna az idő. Mintha ő maga a megszokott módon, de körülötte mindenki az ilyenkor tapasztalható gyorsaságának legfeljebb a felével mozgott volna. Hátrarántotta a kardját, és szusszanásnyi időt sem hagyva az orknak, egyetlen szélvészgyors csapással leválasztotta fejét a nyakáról.

A zöldbőrűek felismerték, hogy az ellenség hamarosan felülkerekedik rajtuk. Egyikük hirtelen sarkon fordult, és futásnak eredt. Egy pillanattal később társai is ugyanerre a döntésre jutottak, és utánozták a példáját.

A trollvadászok és ember bajtársaik üldözőbe vették az immár menekülő hordát. A kurta lábú törpék hamar lemaradtak, de az emberek felzárkóztak az orkok mögé, és még rohanás közben is levágtak közülük néhányat.

Viszont így is túl sokan maradtak ahhoz, hogy valamennyiükkel végezzenek.

Felix hamarosan rájött, hogy ha továbbra is ott loholnak a sarkukban, akkor az orkok esetleg összeszedik magukat, megfordulnak, és onnantól ismét ők lesznek fölényben. Ezért megálljt kiáltott a három kislevitának, akik vonakodva bár, de engedelmesen lelassítottak. A zöldbőrűek hanyatt-homlok rohantak tovább.

A domb túlsó oldaláról újabb robbanások hallatszottak. Felixnek azonnal eszébe jutott, hogy Makaisson valahol odalent van, a szomszédos völgyben, és egyedül harcol a goblin banda ellen.

– Segítenünk kell Malakainak! – kiáltotta, és máris visszafordult.

A három kislevita ezúttal habozás nélkül a nyomába szegődött. Felix káromkodott egyet, amikor a lábikrái görcsölni kezdtek az újabb megerőltetéstől.

Ruháját már teljesen átáztatta a verejtéke, és mindene ragadt az orkok vérétől. Izmai kegyetlenül sajogtak, és a jobb karja majdnem vállig elzsibbadt a folytonos erőkifejtéstől. Mégis rákényszerítette magát, hogy lépést tartson Ulrikával és testőreivel.

Éppen akkor nézett fel a hegyre, amikor a trollvadászok átrohantak a gerincen a másik csata irányába. Amikor eltűntek a szeme elől, megszaporázta lépteit. Hirtelen különös nyugalom és önbizalom szállta meg.

Úgy számította, hogy ha már egyszer megfutamították az orkokat, a náluk jóval gyengébb goblinok már aligha jelentenek komoly veszélyt.

Aztán eszébe jutottak a hatalmas, pókszerű borzalmak, és friss keletű önbizalma nyomban semmivé foszlott.

Ismét felpillantott a magasba, és meglátta Maxot. A varázsló kiállt a dombhajlat legmagasabb pontjára, kihúzta magát, és felemelte a botját.

A testét ezúttal is aranyló burok vette körül, ám jóval halványabb volt, mint az imént, amiből Felix arra következtetett, hogy Max már elhasználta varázserejének tekintélyes részét. Mindezek ellenére Schreiber forgatni kezdte botját a feje felett, és mialatt így tett, az egyszerű tölgyfa husáng göcsörtös vége mintha felparázslott volna. Az izzó pontból a bot minden egyes fordulatára élesebb fény áradt. Végül, miután elegendő erőt gyűjtött össze, Max szabadjára engedte a varázslatot. Valóságos energiaözönt zúdított lefelé a lejtő mentén. Hogy erőfeszítései nem voltak hiábavalóak, azt a haldokló goblinok fejhangú, elnyújtott halálsikolyai igazolták.

Felix néhány lépéssel a három kislevita előtt átszáguldott a gerincen, és lenézett a döbbenetes mészárlás helyszínére. A főgépész szekere véres utat vágott a goblin banda soraiba. A hatalmas pókszörnyek összezúzva vagy éppen darabokra fröccsenve hevertek szerteszét. Számtalan apró test feküdt a földön, melyek az orgonaágyú hátborzongató tűzerejét bizonyították. Az elszabadult szekér viszonylag szerencsésen végezte: leszaladt az útról, és félig az oldalára dőlve megállapodott egy mélyedésben.

Maga Makaisson a bakon állva egyensúlyozott, és továbbra is lelkesen hajigálta imádott bombáit az egy rakásra csődült goblinok közé.

A zöldbőrűek valósággal összebújtak, valószínűleg a csordaösztön parancsára, no meg alighanem azért, hogy egymás közelségéből bátorságot merítve esetleg újra megrohamozzák a nagy feltalálót. Viszont néhány pillanat elteltével már látszott, hogy Max mágikus támadása és a hat trollvadász közeledése teljességgel elvette a harci kedvüket. Hirtelen megfordultak, és továbbra is szorosan egymás mellett vágtázva elrohantak abba az irányba, amelyből jöttek. Miután Felix látta, hogy az apró termetű lények elinalnak, úgy döntött, hogy ennyi gyilkolás bőven elég lesz egyetlen napra, és a futásból kényelmes sétára váltott. Ulrika és két testőre elsöpörtek mellette. Ők hárman továbbra is törték magukat, hogy mielőbb beérjék a trollvadászokat, és bekapcsolódjanak az üldözésbe.

Felix nem szólt utánuk. Tudta, hogy már sosem érik utol a bőrüket mentő goblinokat.

*

Grund úgy szedte a lábát, mint még soha életében. Ugyanúgy szerette a jóféle harcot, mint az összes többi ork, de azok a nyomorult törpék valami olyasmit adtak elő, amivel ő még egyszer sem találkozott. Még sosem látta, hogy valaki úgy harcolt volna, mint az a varázserejű fejszét forgató törpe, talán magát Ugreket leszámítva. Tisztában volt azzal, hogy ha bosszút akar állni, be kell számolnia Embernyúzónak a történtekről.

Akkor Ugrek majd összegyűjti a harcosokat, aztán együtt megkeresik az apróságokat, és szépen beledöngölik őket a földbe. Grund szívből remélte, hogy a nagyfőnök továbbra is a Véres Ököl-dombon táborozik.

Jól ismerte a környéket, így tudta, hogy csupán egyetlen napi járóföld választja el attól a helytől, sőt ha tartja ezt az iramot, sokkal hamarabb odaér. Amikor felidézte magában a fejszés törpe képét, úgy érezte, talán nem is rossz ha végig rohanva teszi meg az utat.

*

Felix elhaladt egy goblin hullája mellett. Füst és megperzselt hús bűze áradt a tetemből. Első pillantásra látszott, hogy ezzel a teremtménnyel Max varázslata végzett. A bőrén nyoma sem volt sebhelynek, amely az orgonaágyú lövedékeinek vagy a gránátok szilánkjainak találatára utalt volna. Viszont az emberekéhez hasonlatos apró szeme valósággal kirobbant a foglalatából, és szétterült a pofáján. Ahogy általában a csatában elesettek holttestei, ez sem nyújtott valami szívderítő látványt.

Felix odasétált a következő tetemhez, amely szétvetett végtagokkal, arcra borulva hevert a földön, majd a lábával alányúlt, és átfordította. A lény kimondottan apró termetűnek bizonyult; legfeljebb akkora lehetett, mint egy tíz év körüli embergyerek. A törzséhez viszonyítva lábai aránytalanul rövidek, karjai ugyanilyen aránytalanul hosszúak voltak. A feje is túl nagy volt a testéhez képest. A teremtmény egyfajta csuklyás zekeszerűséget viselt, amely rikító sárga és gusztustalan zöld színekben pompázott. A csuklya a harc során lehullott a fejéről, így láthatóvá vált az arca. Rosszindulatról és aljasságról árulkodó vonásait eltorzította a halál. Az orra hosszú volt, és keskeny, mint egy sárgarépa, szájában hegyes, a patkányokéhoz hasonló fogak sorakoztak.

Felix meglepődött a goblin bütykös, erős kezének láttán. A hihetetlenül hosszú, rendkívül ügyesnek tűnő ujjakról a fojtogatók jutottak eszébe, és úgy érezte, nem szívesen eszmélne arra, hogy egy ilyen kéz matat a torka körül.

Hanem így, halálában, a teremtmény meglepő módon szánni valónak tűnt. Az apró, mindörökre elnyugodott test valamiért végtelenül elszomorító látványt nyújtott. Felix megemlítette ezt a benyomását az időközben mellé érkező Ulrikának is, aki közönyös értetlenkedéssel bámult vissza rá.

– Ez a goblin halott – válaszolta – , ami jó nekünk. Csak ne sajnáld, mert ha lehetőséget kap rá, akár mindnyájunkat megölt volna.

– Mondjuk ez is igaz – dörmögte Felix, de valahogy továbbra is szinte szégyenkezett, valahányszor lenézett egy-egy vézna, nyomorult goblin hullára.

*

Valamivel később Felix fáradt léptekkel odaballagott a szekérhez. A főgépész haragtól szikrázó tekintettel nézett le rá a bakról, és Felix hamarosan azt is meglátta, hogy miért. A kocsi egyik kereke mindenestől kiszakadt, az egyik oldala lenyílt, így Makaisson szerszámai és felszerelése szétszóródott a talajon. De legalább maga a főgépész sértetlennek látszott, noha mindkét kezét, de még az arcát is feketére festette a lőporkorom.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Felix.

– Jól hát! Még sose nem voltam jobban. Egyet se ne félj, megpróbáltak elkapni, de elkaptam őket, hogy ne tudjanak elkapni. Csak csupán a holmim miatt aggódom. Remélem, nem ment tönkre semmi se nem.

– Segítek összeszedni – ajánlotta Felix.

– Köszönöm, de ne törjed szét magad – válaszolta mérgesen Makaisson, és legyintett. – Van nekem egy módrendszerem. Tudod, mindennek megvan a maga saját helye, és azt csakis én ismerem.

– Hát akkor jó munkát! – köszönt el Felix, majd odament Gotrekhez és Snorrihoz, akik egymás mellett ácsorogva vizslatták tekintetükkel azokat a hegyeket, amelyek felé a goblinok menekültek.

– Snorri szerint sosem látjuk őket viszont – vélekedett Snorri.

Gotrek köpött egyet, és bosszankodva megcsóválta a fejét.

– Hát ha ez a véleményed, Orrharapó Snorri, akkor másokra kéne hagynod a gondolkodást – förmedt a társára. – Mert ezek nyomban visszajönnek, mihelyt összeakadnak a cimboráikkal. Sőt legközelebb még többen lesznek, erre akár minden vagyonodat felteheted.

Felix mélységesen egyetértett Gotrekkel. Az ösztönei azt súgták, hogy nem most hallottak utoljára a zöldbőrűek felől. Hirtelen dühödt kalapálás vette kezdetét a hátuk mögött: Makaisson nekilátott, hogy helyrehozza a szekeret.

– Akkor majd az összeset megöljük! – recsegte a közelükben Ulli.

Felix odafordult hozzá, és végigmérte. Jól látta, hogy az ifjú hencegő képe továbbra is halálosan sápadt, és a fejszéje nyelét markoló keze enyhén reszket. Viszont mellette szólt, hogy minden rémülete ellenére sem menekült el a harcból, sőt egész ügyesen küzdött az orkok ellen.

Ekkor érkezett Bjorni, aki nyomban rázendített:

– Képzeljétek, egyszer Nuln egyik bordélyházában azt állították, hogy goblin lányok is dolgoznak náluk. Hát nem azok voltak. Hanem csupán egyszerű, véznácska ember lányok, akiket tetőtől talpig zöldre mázoltak, és hegyesre reszelték a fogaikat.

– Nézd, Bjorni, én boldogan leéltem volna az életemet anélkül, hogy hallom ezt a történetet – szólalt meg epésen Felix.

– Akkor bizony lemaradtál volna valamiről – vágott vissza Bjorni, és valami visszataszítóan kéjes pofát vágott.

Felix csak legyintett, azzal sarkon fordult és elsétált.

Veszélyes találkozások

Hajnalodott. A tábortőz rég kihunyt, a helyén csupán néhány maréknyi hamu feketéllett, és némi haldokló parázs hunyorgott. Felix újabb darab rágós sajtot tömött a szájába, beleharapott a savanykás törpe kenyérbe, majd a falatot leöblítette egy nagy korty sörrel, mialatt a tábort bontó kislevitákat és törpéket figyelte.

Ulrika szívmelengető mosolyt vetett rá, mire Felix megfogta és finoman megszorította a kezét. Békés öröm töltötte el, amikor a nő viszonozta a bensőséges mozdulatot. Aztán máris alábbhagyott az öröme, mert a guggoló Ulrika válla felett felbukkant Bjorni csúf ábrázata. A kéjenc törpe nagyot kacsintott rá, majd a bal kezével megfogta a jobb alkarját, és jobbjával előre-hátra mozgó dugattyút utánzó mozdulatokat tett. Felix már szólni sem tudott, csupán elfordította tekintetét.

Makaisson az éjszaka folyamán megjavította a szekerét. A holmi nagy részét faládákba pakolta, ám néhány, gyanúsan fegyvernek látszó szerkezetet közvetlenül a bak mögött, elérhető közelségben helyezett el.

Szerencsére a lovak néhány órás bolyongás után visszatértek hozzájuk, és most engedelmesen ácsorogva várták, hogy a főgépész befogja őket a kocsi elé.

A többi trollvadász egyszerűen csak a kezébe vette fegyverét, hátára lendítette a zsákját, és máris készen állt az indulásra. Oleg és Standa elővették az íjakat. Egyedül Max Schreiber lógott ki a sorból. Sápadt volt, és ordított róla, hogy szörnyen fáradt. Beesett, komoly arcán szórakozott, töprengő kifejezés honolt. Hirtelen feltápászkodott ültéből, és kihúzta magát.

Felix határozottan érezte, hogy a varázsló valamilyen módon megváltozott, bár azt nem tudta megnevezni, hogy pontosan miben áll ez a változás.

– Indulás! – vezényelt fennhangon Gotrek. – Még hosszú az út a Sárkány-hegyig.

Makaisson rántott egyet a gyeplőn, mire a lovak megindultak. A trollvadászok beálltak a szekér elé, illetve mögé, és felvették megszokott menetütemüket.

Felix még egyszer körülnézett. Meglátta, hogy a távoli hegyek fölött egyelőre kisebbfajta, de eléggé sötét felhők gyülekeznek. Miután ezt leszámítva nem tapasztalt semmi rendkívülit, elindult a társai után.

*

Max rettentően kimerültnek érezte magát. Az előző napi csatában rengeteget elhasznált az erejéből.

Ha ez még nem lett volna elég, a tetejébe nagyon rosszul aludt. Keserű féltékenység mardosta a szívét, mialatt Felix és Ulrika közös takaró alatt egymáshoz bújva aludtak a tábortőz átellenes oldalán. Ennek láttán, illetve a törpék horkolásának jóvoltából nyugtalanul, álmatlanul töltötte az éjszakát. Végül, miután hosszú órákon át bámulta a jeges fénnyel szikrázó csillagokat, nagy nehezen álomba merült. Aztán, amikor hajnalban Snorri nem éppen kíméletesen felrázta, úgy érezte, hogy egy percet sem aludt. A szeme összeragadt, és a feje kegyetlenül zúgott.

Viszont mindent összevetve korántsem érezte olyan pocsékul magát, mint amire számított, és eltűnődött ennek okán.

Mélyet lélegzett, és próbaképpen kitapintotta a mágikus áramlatokat.

Ezen a napon gyengébbek voltak, mint az előzőn, de még így is bizsergető érzés szaladt végig az erein, és ha lassabban is, de a teste feltöltődött energiával. Lehunyta a szemét, és megvizsgálta a saját állapotát.

Igen, rémesen fáradt, de furcsamód egyfajta mámoros hangulat lett úrrá rajta.

Valamiért azt érezte, hogy varázserejének kimerítése nagyon jót tett vele. Annak idején a mentorai is arra tanították, hogy elsősorban azzal fejlesztheti képességeit, ha használja őket. Nem tudta meghatározni, hogyan és milyen tekintetben gyarapodott a tudása az előző napi csata során, csak azt tudta, hogy szert tett valamire. Jóval gördülékenyebben és hatékonyabban kezelte a mágikus áramlatokat, továbbá mélyebbre lehatolt lelkének kútjába, mint korábban bármikor. Mindebből arra következtetett, hogy jelentős mértékben megnőtt a hatalma.

Az elmúlt néhány hét során több esetben kénytelen volt úgy bevetni varázstudományát, mint még soha. Nevezetesen előbb a skavenek, majd a sárkány, végül az orkok és goblinok ellen vívott csatákban. Ráadásul rendkívüli körülmények között, véres harcok kellős közepén varázsolt, ami szintén újdonságnak számított az ő békés, tudományos munkálkodással töltött életében. Élt a gyanúperrel, hogy mindez komoly hatást gyakorolt rá.

Amikor megragadta, és a testébe irányította a mágikus áramlatokat, érezte, hogy immár sokkal több energiát képes magába fogadni. Még az érzékszervei is élesebben működtek. Sokkal szilárdabban tartotta kézben a titokzatos erőket. A belső látása is sokkal érzékenyebb lett.

Immár arra is ráeszmélt, hogy micsoda félelmetes erők rejtőznek Gotrek fejszéjének rúnáiban, továbbá hogy az előbbinél valamivel gyengébb, de szintén hihetetlenül hathatós mágia hatja át Felix kardját.

Sejtette, hogy mindkét fegyvert egy bizonyos cél érdekében kovácsolták, és nagyjából a célt is meg tudta határozni. Azt máris egyértelműnek látta, hogy Gotrek fejszéjét a Káosz elleni harcra készítették.

És az előző napon, amikor Felix előhúzta a kardját, egy pillanatra azt érezte, hogy a penge egyfajta saját öntudattal vagy akarattal bír. Azóta már többször eltűnődött azon, hogy vajon Felix tud-e erről a jelenségről.

Arra jutott, hogy valószínűleg igen, elvégre elég régóta forgatja azt a fegyvert. Vagy talán mégsem, ha maga a kard elleplezte valódi erejét és rendeltetését. A mágus végül úgy döntött, hogy az első adandó alkalommal elbeszélget Felixszel, és figyelmezteti, hogy miféle veszélyeket hordoz egy efféle, mágikus hatalommal felruházott fegyver.

*

Grund a földre vetette magát Embernyúzó Ugrek előtt. Pontosabban Embernyúzó Ugrek sátra előtt vetette magát a földre. A törzsfőnök büszkeségét rendkívüli mértékben sértette, hogy így megalázkodik valaki vagy valami előtt, de jól tudta, hogy ha Ugrekről van szó, akkor kifizetődik az óvatosság. A nagyvezér módfelett ingerlékeny volt. Heves vérmérsékletével, továbbá azzal a szokásával, hogy megnyúzta foglyait, és felzabálta egyes testrészeiket, mialatt a nyomorultak még éltek, félelmet gerjesztett még a máskülönben rettenthetetlen orkok szívében is.

Ugrek testőrei éppen csak elfojtották röhögésüket a Töröttorrú törzs vezérének kínos helyzete láttán, de Grund nem törődött velük. A főnökük éppen elégszer megalázhatta már őket is. Aztán az őrök egyből elhallgattak, amikor felcsapódott az egyik sátorlap, és Ugrek kilépett emberés törpe bőrből varrt sátrából. Ixix sámán is felbukkant a vezér mögött, mire Grund megborzongott. Ha ezek ketten összedugták a fejüket, abból még sosem kerekedett ki semmi jó. Mindenki tudta, hogy az alávaló apróság még Ugreknél is őrültebb, illetve hogy állítólag az istenekkel beszélget álmában. Grund úgy vélte, hogy ez a szóbeszéd akár még igaz is lehet. Hiszen mi másért hallgatna a rettentő hatalmú Embernyúzó erre a töpörödött, nyomorult goblinra?

– Na, mi van? – kérdezte Ugrek minden bevezető nélkül.

Grund felnézett rá. Biztosra vette, hogy Ugreknél hatalmasabb termetű ork még nem élt a földön. Legalább egy fejjel magasabb, és sokkal, de sokkal erősebb volt a hegység összes orkjánál. A nagyfőnök a jobb kezében ezúttal is varázserejű bárdját tartotta, míg a baljában egy hatalmas fejszét. Díszes, elképesztő súlyú páncélját külön neki készítették az élve elfogott ember kovácsok, akiket a sátra mellé levert cölöpökhöz láncolva tartott. Az arcát szabadon hagyó sisakjából két hatalmas büszke marhatülök állt ki. A nagyfőnök szeme a szokásos módon ezúttal is vérben forgott.

Grund sietve beszámolt a gyászos eseményekről. Amikor végzett, nagy meglepetésére Ugrek a sámánra pillantott, és harsányan felröhögött.

De még az álnok Ixix is összevissza kuncogott cérnavékony, de mégis reszelős hangján. Grund ugyan el sem tudta képzelni, hogy a hátborzongató páros mit talál ennyire tréfásnak az inkább elkeserítő történetben, de a biztonság kedvéért ő is nevetést színlelt. Úgy gondolta, sosem árt, ha a nagyfőnök kedvében jár. Néhány pillanattal később a testőrök is csatlakoztak a röhögőkórushoz. Mihelyt valamennyien lelkesen üvöltöztek széles jókedvükben, Ugrek – mintha csakis erre várt volna – egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta az egész társaságot, majd a sámán felé fordult.

– Ez az álmom, nem vitás – jelentette ki Ixix – , az istenek igazat szóltak. Előbb ők megölik a sárkányt, aztán te megölöd őket. A bűvös erejű bárdod mellé kapsz egy bűvös erejű fejszét is, de még a sárkány kincse is a tiéd lesz!

– Én leszek a világ legnagyobb ork vezére? – kérdezte áhítatosan Ugrek.

– Te leszel a világ legnagyobb ork vezére – válaszolta a goblinmágus.

Indítsátok a hírvivőket! – bömbölte ekkor Ugrek. – Hívjátok össze a törzseket. Indulunk a Sárkány-völgybe! Elkapjuk a nyomorultakat!

Amikor már a környezetében tartózkodó összes ork rohant, hogy teljesítse parancsait, Ugrek megállította és visszahívta őket magához.

Imádta ezeket a mocskos kis játékokat.

– És mondjátok meg az összes portyázó harcosunknak – parancsolta mennydörgő hangon – , hogy egyetlen ujjal se nyúljanak ahhoz a csapathoz!

Ők az enyémek! Én akarok végezni velük, és én akarom felfalni a szívüket!

Ulrika a gondolataiba merülve lépkedett. Nem érezte különösebben rosszul magát, de nem is repesett a boldogságtól. Azon tűnődött, hogy most akkor mi történik közte és Felix között. Néha határozottan úgy érezte, hogy szerelmes belé, néha ugyanilyen biztosra vette, hogy az égvilágon semmit sem érez iránta. Már eleve azt is furcsának találta, hogy ezek az erős szenvedélyek csak úgy jönnek és mennek. Alkalmanként, mint például az előző estén, amikor egymás kezét szorongatva ültek a tűz mellett, az volt a benyomása, hogy eltéphetetlenül erős kötelékek főzik össze kettőjüket. De voltak olyan időszakok is, például ez a mai reggel, amikor a férfi egyetlen szavától éktelen dühbe gurult, és rajongó pillantásait látva, szíve szerint lekevert volna neki egy pofont.

Ilyenkor úgy érezte, mintha nem Felix lenne az, akivel az előző éjszakán együtt aludt, hanem egy idegen, aki csak úgy betolakodott az életébe.

Ulrika még egyszer végiggondolta a dolgot, és kijavította magát.

Nem, néha úgy érzi, hogy ő maga egy egészen más személy, hogy őbenne változott meg valami, amit képtelen a nevén nevezni és megérteni.