*

Démonszívű Arek már elkékült a haragtól a vértezete alatt. Egész éjjel a hadurak civakodását hallgatta, ahogy mindegyikük fő helyet akart magának és követőinek a támadás során, s mindegyikük próbálta meggyőzni őt, hogy muszáj a vetélytársai elé kerülnie. Egész éjjel a mágusai ostoba megjegyzéseit hallgatta arról, hogy mennyire nem alkalmas az idő a varázslataik létrehozásához, és hogy a csillagok együttállása még nem megfelelő, ezért a legnagyobb csapásmérő erőket még nem tudták megidézni.

Biztos volt abban, hogy mindez csak kifogások halmaza. Számos kémje jelentette, hogy Lhoigor és Kelmain sorra meglátogatott több hadurat is. Amikor rákérdezett, azt válaszolták, hogy próbálják egyben tartani a sereget és ezért megtesznek minden tőlük telhetőt. Arek nem dőlt be nekik. Tudta, hogy szervezkednek, és csak idő kérdése, hogy valakit, vagy akár többeket is fellázítsanak ellene. A folytonos tétlenség, a csillagok és előjelek miatti panaszok mind-mind csak időt nyertek az ellenségnek, közben a horda elunta magát és nyugtalankodni kezdett. Így magától is érlelődött már a felkelés a jogos hadvezér ellen. Mi több, a Jégkirálynő serege is időt nyert ezzel. A felderítők szerint a kisleviták néhány nap múlva megérkezhetnek, és az északról közeledő skaven banda is hasonlóképpen közeljárt. Mindkettő jelentéktelen lett volna, ha nem oldalról vagy hátulról érkeznek, és nem a lehető legrosszabb pillanatot fogják ki. Arek elhatározta, hogy vele nem történhet meg az, ami számos nagy hadsereg bukását okozta már, és véget vet a lázadás, az oldalba támadás veszélyének ugyanúgy, mint az ostoba tétlenségnek.

Nem hagy időt ilyesmire; inkább lefoglalja serege egészét, hogy senkinek se legyen alkalma ellene szervezkedni. Emellett megadja a lehetőséget a dicső győzelemre, amely újra egybekovácsolja majd a hordát. Akik pedig dacolni próbálnak vele, majd elgondolkodnak egy kicsit a dolgon. Elsöpri Praagot és beköltözik a falak mögé, hogy végső és teljes győzelmet arasson a Káoszt gátként a Pusztákra szorító erődváros felett.

*

Max Schreiber a káoszhorda mágusait nézte, ahogy azok előrementek egészen a legelső sorok elé. Nemcsak szakmai érdeklődéssel figyelte őket; hamarosan az élete és a szeretett nő élete múlik majd azon, hogy megérti-e, mi zajlik odalent.

Leginkább a két egyforma albínót figyelte – volt bennük valami, ami kiemelte őket a többiek közül. Max gyakorlott és kiélesedett belső látása számára szinte vakítóan ragyogtak a nyers hatalomtól, és valószínűleg a legnagyobb mágusok lehettek, akiket valaha is látott. Messze erősebbek nála, vagy akár egykori mestereinél is. A többiek mellettük minden bizonnyal a tanítványaik lehettek, mert óvatos tisztelettel néztek az ikrekre, és mintha áhítattal csüngtek volna minden egyes szavukon, minden egyes mozdulatukon.

A két mágus kilépett az egész horda előtti nyílt területre, de még így is nyíllövésnyi távolságon kívül maradtak. Rövid ideig csendben, lehajtott fejjel álltak, azután egymásra pillantottak, felemelték karjukat és kántálni kezdtek. Először úgy tűnt, semmi sem történik. Max is csak a legapróbb örvényt érezte a mágikus áramlatokban, és azt is csak azért, mert érzékeit varázslattal is megsegítette. A mögöttük álló varázslók is sorra lehajtották fejüket, majd kántálni kezdtek.

A mágikus áramlatok egyre erőteljesebben kavarogtak, és velük együtt egyre erősödő szellő ébredt, a levegő hűvös ujjakkal simogatta az arcokat. Anyagtalan csápok ugrottak elő szikrázva az ikrek botjából és megérintették a legközelebbi hatalmas ostromgépet, azután ívek és villámok keletkeztek és csaptak ki, elérve sorban minden harci szerkezetet. Közben olyan mintázatot alkottak, amely még Max gyakorlott szeme számára is majdnem túl bonyolultnak bizonyult. Ezután sugarak nyújtózkodtak felfelé és megérintették az izzani látszó felhőket. Mennydörgés hangzott, villámok csattantak.

Nem hétköznapi villámlás volt; magával hozta a Káoszpuszták elszívott erejét. A roppant ívek lesújtottak és hegyük elérte az ikrek botjainak végét, amitől a mágusok hatalma mintha megtöbbszöröződött volna – Max gyakorlott szeme számára aurájuk egyre fényesebben ragyogott. Hangjuk is megerősödött, míg végül hallhatóvá vált a falakon is – a szavak gonosz szándékkal voltak átitatva, és Tzeentch neve többször is felbukkant közöttük. A varázslók lába alatt elolvadt a hó, nagyjából ötven lépésnyi távolságig elpárolgott, és a föld is kiszáradt alatta.

Újra megdördült az ég, és a felhők örvényleni kezdtek, de nem ereszkedtek le, hanem kerek nyílás jelent meg közöttük, amelyen keresztül látni lehetett a kék eget, amelyről a Morrslieb mosolygott le a hordára. Fényesen ragyogott, mint egy kis nap, és még a legutóbbi alkalomnál is sokkal inkább afféle gonoszul vigyorgó arcnak tűnt, mintsem égitestnek. Tekintetét az alant elterülő városra vetette, vonásai éhséget fejeztek ki.

Max hallotta, hogy a közelében néhányan felnyögnek vagy felnyüszítenek. Tudta, miért: az a förtelmes pofa mindig is jelen volt az életükben, a palota faliszőnyegei és számos épület domborműve emlékezett meg róla. Ugyanaz a rosszindulatú ábrázat jelent meg felettük, amelyet kétszáz esztendővel korábban Praag védelmezői láthattak maguk felett. A levegő energiától vibrált, és ahogy a hold fénye a gépezetekre vetült, morajló zaj támadt, halvány aura jelent meg körülöttük, megrázkódtak és lassan megmozdultak. Borzalmas, egyszerre tiszteletet és rettegést keltő látványt nyújtottak, mintha toronytermetű fémszobrok keltek volna életre.

A varázslók nem hagyták abba a kántálást. A hordát elborító köd mintha összesűrűsödött volna, mintha megalvadt volna. Szilárdság képzetét keltő, vöröses fénycsomókká állt össze, amelyek ezután önmagukba fordultak és lüktetni kezdtek és tovább sűrűsödtek. Közben emberszerű alakok jelentek meg bennük, először csak homályosan és szörnyűségeket sejtető körvonalakkal, ám ahogy a hosszú percek múltak és a mágusok kántálása folytatódott, lassan kifejezéstelen, szilárd fényalakokként jelentek meg, végül határozottabb formát öltöttek, mígnem több ezer ocsmányság lett belőlük.

Max többet is felismert közülük az ősi tekercsek és fóliánsok alapján, amelyeket különféle könyvtárakban tanulmányozott. A gonosz, mozgó gombákra hasonlító dolgok Tzeentch tűzköpői lehettek, kisebb démonok bár, de erősek. Rózsaszínű lények, amelyeknek kocsonyához hasonlatosan remegő teste aránytalanul nagy volt gömbölyű fejükhöz képest.

A roppant seregben újabb varázslók csatlakoztak a kántáláshoz. Max gyanította, hogy a más káoszistenségek szolgálatában álló papok és mágusok próbálták kihasználni az Arek házi mágusai által megidézett, hatalmas mennyiségű energia jelenlétét. Egyre több és több démoni alak bukkant elő a semmiből.

Max felismerte közöttük Slaanesh démonlányait; torz, kétnemű alakok egy női mellel, kopasz fejjel és egyik kezük helyén hatalmas rákollóval. A lényük legnyugtalanítóbb vonása az, hogy különös és kísérteties módon még szépek is. Egy részük kétlábú, hosszú nyelvű lényeken lovagolt, mások gyalogosan közeledtek és hosszú pengéket lengettek.

A fekete páncélba öltözött káoszharcosok sorai között is újabb alakok öltöttek testet: hatalmas termetű kutyák, amelyek pofájában acélfogak sorakoztak, és amelyek tarkójából a hüllőkéhez hasonlatos csonttaréj meredezett. Természetellenes nagy testű, vértezetes harcosok ültek bronzszínű és vörös paripákon, amelyek masszívabbak voltak bármilyen lónál és a szemük vérvörös fénnyel izzott. Nurgle ocsmány csapatai előtt csúszó-mászó, talán leginkább a csigafélékre hasonlító teremtmények olvadtak elő a semmiből. Max mindegyikük körül látta az energiából szőtt hálót, amely mindennél beszédesebben árulkodott démoni eredetükről. Addigi élete során még sohasem látott ennyire erőteljes idézést, vagy akár ennyi sötét mágikus energiát.

*

Kételkedett abban, hogy lesz még ilyen alkalom az életében.

Felix a káoszhordát nézte, ahogy az megkezdte előrenyomulását. Valamivel el kellett terelnie a figyelmét saját magáról, máskülönben szűkölve esett volna össze félelmében, ahogy azt néhányan meg is tették körülötte. Remélte, hogy túléli legalább az első órát. A förtelmes démonok képmásaival televésett, irdatlanul óriási, hatalmas ostromtornyok remegve és zörögve indultak meg. Némelyiküket majdnem meztelen, izzadó emberek csapatai húzták, mások saját varázserejük révén közeledtek a falakhoz. Hatalmas kőhajítók karjai húzódtak hátra és csapódtak előre, eldobták roppant súlyú lövedékeiket. Felix sikolyokat és kiabálást hallott a fal egy távolabbi pontjáról, ahogy az egyik töltet célba talált.

Barbárok, bestiák és káoszharcosok tízezrei rohamozták meg a várost a havas síkon át. Üvöltözésük és rikoltásaik borzalmas egyveleget alkottak a hatalmas üstdobok döngésével és a harsonák szólamaival. Kénkő és betegségek szaga elegyedett a bestiák állatias bűzével és előbb elérte a védők orrát, mint gazdáik a falakat.

Felix megszorította a kardmarkolatot és nyugalmat erőltetett magára. Nem volt könnyű; a helyzet emlékeket idézett fel a Karag Dum járataiban és termeiben eltöltött időről. Például azok a kutyák odalent démoni lények voltak, amelyeknek bőrét és húsát nem fogja a köznapi penge. Valahol legbelül Felix még kíváncsi is volt rá, hogyan fogják megállítani őket. Gotrek fejszéje nyilvánvalóan hatékony ellenük, de a trollvadász nem lehetett ott mindenhol, ráadásul még ő sem lehet képes arra, hogy egymaga elpusztítson egy kisebb seregnyi démont.

– Kérd meg őket, hogy ne zajongjanak ennyire! Snorri kicsit másnapos – nyöszörögte ekkor Snorri.

Felix majdnem elmosolyodott; a feszültség egy része hirtelen elszállt. Elhatározta, hogy akármi kerüljön elébe és legyen bármilyen nagy hatalmú lény, nem adja olcsón az életét. Ha mást nem is tehet, legalább magával visz néhány káoszimádó fattyút.

Odafent a hárpiák abbahagyták a körözést és csigavonalban ereszkedni kezdtek lefelé, de lassú mozgásuk egyáltalán nem hasonlított azokra a hosszú lecsapásokra, amelyeket Felix a Káoszpusztákon tapasztalt tőlük. Valószínűleg parancsba kapták, hogy időzítsék a támadást arra a pillanatra, amikor az ostromgépek elérik a falakat. Ütőerejük mellett ezzel olyasféle figyelemelterelést is jelentenek majd, amivel a védőknek muszáj lesz foglalkozniuk. Valaki tényleg sokáig tervezgethette a támadást.

A káoszhorda egyre közelebb ért. A harcosok és démonok többsége az ostromgépek körül csoportosult és a hatalmas szerkezetek árnyékában keresett magának menedéket. Néhányan bátrabbak voltak és ostobábbak is, vagy kétségbeesettebben vágytak a dicsőségre, és előre rohantak – nyilvánvalóan ők kapják majd az első nyílzáport. Látszott, hogy hamarosan lőtávolságba érnek.

Felix a szeméhez emelte a látcsövet és végignézett a közeledőkön. A formátlan tömegből arcok bukkantak elő. Kegyetlen barbárok üvöltöttek dühödten, nyáluk kicsapódott ajkaik közül, az erek kidagadtak a homlokukon, izmaik megfeszültek és betöltötték az egész képet. Mellettük bestiák rohantak, kosfejű, csavart szarvú és szőrmebundás testű szörnyetegek. A tekintetükben a feneketlen vérszomj pokoli tüze égett, ocsmány pofájuk állatias üvöltésre nyílt. A tömegben fel-feltűnt egy-egy fekete sisakos, több-kevesebb rúna-vésettel díszített vértezet mögé rejtőző lovag, lángvörös fény izzott a szemréseik mögött. A démonok csoportokban haladtak, bőrük csillogott a Káoszhold torz ragyogásában, pofájuk elriasztotta a szemlélőt. Felix elszakította róluk a tekintetét, és tanulmányozni kezdte az egyik ostromtornyot.

Magasabb volt, mint Praag falai, és fából épült, de bevonták a Puszták fekete vasával, amely kétségtelenül a Karag Dum alatti kovácsműhelyekből származott. A vastag lemezeket önthettek – legalábbis a díszítésként szolgáló démonpofák kidolgozottsága alapján – , és többségüket bonyolult, cirkalmas rúnákkal vésték tele, melyeknek gonosz fénye bántotta a szemet. Arra a toronyra, amelyiket Felix nézegette, zömök öntöttvas Khorne-fejet rögzítettek, kerekeinek agyát olyan ábrázat díszítette, amely leginkább az elhagyatott törpe városban látott Vérivóra hasonlított. A szerkezet egésze roppant méretek és szilárdság benyomását keltette. Sokkal inkább látszott egy vasból épült erőd mozgó tornyának, mintsem hadigépezetnek. Csak jött és jött, egy szaladó ember sebességével, saját démoni erejétől hajtva, zötykölődve az egyenetlen talajon, összezúzva maga alatt mindenkit, aki elég óvatlan volt ahhoz, hogy közvetlenül elébe kerüljön.

A Khorne-fej tátongó szájából kétfejű faltörő kos villant elő egy pillanatra, és Felixnek a világ minden tudósa sem tudta volna bemagyarázni, hogy nem kígyónyelvhez hasonlatosan mozdult. A torony tetején barbárok csapata állítgatott egy dárdavetőt, őrjöngve erőlködtek, hogy a fegyvert a védőkre irányítsák. A masina oldalán hagyott tucatnyi kis ablaknyílás mögött Felix várakozó harcosok árnyalakját sejtette.

Aztán ima és varázsszöveg kántálását hallotta a közelből. Tüzes golyók indultak el Praag falairól, kifelé és lefelé röppentek, bele az előrenyomuló tömegbe. Villámok íve csapott le a szilaj felhők közül. Különös, aranyszín ragyogás jelent meg a Káosz üvöltő katonáinak feje felett és a varázslatok java része elhalt. Felszívódott az ellenséget körülvevő fényes ködben, vagy semlegesítődött a horda mágusainak munkája révén. Csupán egy kevés ért célba, ám azoknak robbanása tucatjával végzett a bestiákkal, és tucatjával gyújtotta fel a túlélőket, akik élő fáklyákként, a lángoktól vakon irányt tévesztettek, és saját társaik levágták vagy eltaposták őket. A látványra örömujjongás tört ki a fal tetején; apró, de megélt győzelemként segített leküzdeni a félelmet.

Nyikorgás és egy hangos pendülés tudatta, hogy a közelben bevetették az egyik nagy hajítógépet. Hatalmas kőtömbök szálltak az ostromlók felé, aztán a külső szemlélő számára borzasztóan lassan becsapódtak és mindent elpusztítottak maguk alatt. Kivételesen örömteli látványt nyújtott, hogy a katapult nemcsak közvetlen áldozatait pusztította el; az időben elfutó barbárokat a mögöttük érkező bestiák taposták el. A csőcselék úgy felkavarodott, hogy a hadrend felbomlott egy szakaszon, és az előrenyomulás ott lelassult valamelyest. A hátul jövők még több társukat taposták le, és akik felbuktak, emberek és káoszbestiák vonagló halmában találták magukat.

A falakon egyre több hajítógép és dárdavető lépett működésbe, odalent egyre több martalóc és bestia esett áldozatul a lövedékeiknek. Egyre több összetört és megcsonkított test állta útját legalább a káoszsereg egy részének. A tetemhalmok örvényeket és áramlatokat okoztak a roppant hústengerben. Alkimistatűzzel töltött korsók csapódtak be, embert és állatembert egyformán lángoló oszlopokká változtattak, elolthatatlan poklot hoztak mindenkire, akire gyilkos tartalmuk ráfröccsent.

Persze nemcsak a védők okoztak károkat. Az ellenség rohamozó sorai mögött álló nagy kőhajítók is munkába álltak, ráokádták terhüket Praag falaira. Egyszer Felix is akaratlanul lebukott egy, a közelben elhúzó kőtömb elől, azután összerándult a becsapódás csörömpölő zajára, ahogy a szikla vörös agyagcserepeket ért. Riadókiáltások és égett szag sejtette, hogy a lerombolt épületben megsérült a tűzhely is, vagy maga a kő hordozott valami gonosz bűbájt és lobbantotta lángra a világot maga körül. Felix erősen remélte, hogy az előbbiről van szó, de gyanította, hogy az utóbbira is igen nagy az esély.

A horda néhány varázslója megfeledkezhetett Praag falainak mágikus védelméről, vagy túlságosan el lehetett telve saját felsőbbrendűségének érzetével és nem foglalkozott a lehetőségekkel, de elkezdett varázslatokat dobálni a védők felé. Egy tűzgolyó, amely láthatóan gonosz arcot formázott, épp Felix felé indult el, de az ősi védővarázs kitartott, és a támadás megakadt. A fénylő gömb szertefoszlott és csak kénköves szaga érte el a falakat. Megkönnyebbült és lelkes kiáltások tudatták, hogy a varázsvédelem máshol is kitart még. íjhúrok ezrei pendültek szinte egyszerre, nyílvesszők ezreit röptette fel az égbe a rövid kislevita íjak és a törpék készítette számszeríjak ereje. Újabb halálsikolyok keveredtek a vérszomjas üvöltések közé, azután egy újabb nyílzápor nyomán újabb százak estek el. Tisztek kiáltották el parancsaikat, és az íjászok ismét megfeszítették húrjaikat, majd újra lőttek. A nyílpuskások felcsévélték fegyvereiket, és újabb káoszkatonák váltak tetemekké, ám holttestüket már az ostromtornyok kerekei zúzták össze. A halál gépurai beértek a csatatérre és pusztításra éhesen törtek előre.

Gyomorforgató bűz, a zuhanórepülés lassításához kitárt szárnyak suhogó hangja és rekedtes vijjogás jelezte, hogy a hárpiák végül támadásba lendültek. Felix lebukott a lecsapó karmok elől, és kardjával a magasba suhintva belevágott a szörnyeteg bokájába. Fekete vér fröccsent, az emberszerű szárnyas lény irányt tévesztve nekicsapódott a mellvéd szélének, átbukott rajta és kétségbeesetten csapkodva alázuhant a karókkal teletűzdelt árokba. Felix letörölte a testnedvet az arcáról és köpött egyet, azután végignézett a falon.

A denevérszárnyas szörnyek százai küzdöttek a védőkkel. Elvonták az íjászok figyelmét és akadályozták az ostromgépek működtetését a roham válságos pillanataiban. Egyre többen gyűltek össze a város felett és lecsaptak, hogy riadalmat keltsenek és gyilkoljanak, ahol csak tudnak. Felix némi elégedettséggel látta, hogy az utcákon is íjászok állnak, és remekül le is vadásszák a vérvörös égből alászálló dögöket.

Gotrek csatakiáltására Felix odafordult. A trollvadász fejszéjének egy villanására két megcsonkított hárpia zuhant alá. A törpeacélból kovácsolt fej mintha meg is égette volna a húsukat, amikor kettéválasztotta tagjaikat. Snorri lerántotta ellenfelét és rátaposott, majd a következő pillanatban pörölyével kiloccsantotta az agyát, közben a feje felett forgatott fejszéjével távol tartotta magától a szörnyeteg társait. Bjorni eldugta valahová a két lányt, és egy csatacsákánnyal borzalmas pusztítást vitt végbe támadói között. Ulli a vértől iszamos köveken fél térdre ereszkedve birkózott egy denevérszárnyas rémmel, éppen Felix mellett. Az ember néhány lépéssel ott termett, hogy pengéjével átdöfje a tollas hátat.

A törpe felállt, körülnézett és köpött egy véreset.

– Elbírtam volna vele! – kiáltotta.

– Van még ott bőven, ahonnan ez jött – vágott vissza Felix, és hanyagul legyintett.

Erre Ulli csak bólintott és máris megindult, hogy ismét belevesse magát a küzdelembe. Hátrébb ismerős aranyszín fény villant végig a mellvédek egy részén és jelezte, hogy Max varázslatai is teszik a dolgukat. És egész hatékonyan: a mágikus csapástól fél tucat szárnyas szörnyeteg remegett meg és zuhant le. Felix látta, hogy a barátja és a volt szerelme egymás mellett állnak, körülöttük tiszta a terep. A hüvelykujját feltartva jelzett nekik, amire ők bólintással válaszoltak.

A hárpiák hirtelen meggondolták magukat, felemelkedtek a magasba és kihívást rikoltozva, gúnyolódva elröppentek a város felé. Legalább ezen a szakaszon túl erősnek találták a védelmet és feladták, hogy könnyebb préda után nézzenek.

Felix kinézett az előretörő hordára; a támadók jó hasznát vették az elterelő hadműveletnek, és közelebb jutottak a falakhoz. Már csak néhány száz lépésnyire lehettek.

Letörölte az izzadságot a homlokáról, és odakiáltott a legközelebbi vízhordónak. Úgy érezte, olyan száraz a szája, mint Arábia sivatagai. A fiú odaszaladt egy tömlővel és Felix sietősen kortyolt belőle. A víz édesnek tűnt és simogatónak, ahogy leszaladt a torkán. Próbált annyit inni, amennyit csak tudott anélkül, hogy megterhelte volna vele a gyomrát. Még az is lehet, hogy később piszkos hóval kell majd beérnie. Ha lesz olyan szerencséje, hogy él még egyáltalán.

Örömkiáltások vonták magukra a figyelmét. A kőhajítók kérlelhetetlen csapásai révén az egyik ostromtorony megállt és dőlni kezdett. Ingott még, mint egy szekér, amelynek elülső kerekei árok fölé kerültek. Azután becsapódott még egy szikla és olyan hang hallatszott, mintha valaki hatalmasat ütött volna egy roppant fémdobra. Ez már sok volt a démoni szerkezetnek, és hatalmas recsegés-ropogás kíséretében beledőlt egy sereg bestiába – sikolyaik és jajgatásuk mérhetetlen pusztításra utalt. Ezután hatalmas robbanás következett. A fekete szerkezet mintha felduzzadt volna, illesztésein sárgás lángnyelvek csaptak ki, mint valami forró pokolra nyíló, titokzatos kapun. Jókora, éles peremű fémlemezek repültek szanaszét, átvágtak húst, csontot, de még a fekete vértezeteket is. Az ostromtorony pusztulása hatalmas körben megtisztította a terepet a Káosz katonáitól.

– Egy megvan. Még tizenkettő – jegyezte meg Ulli mormolva.

– Tudnék nekik nagyobb tornyot is mutatni. És az enyém nem is dőlne le ilyen hamar – közölte vigyorogva Bjorni, de gyakorlatilag senki sem figyelt rá. Egy csapat pihentebb íjász sietett el mellettük és foglalta el a helyét. A tisztjük parancsokat kiáltott, mire máris fülig húzták az íjhúrokat és útnak indították nyilaikat. Újabb káoszimádók estek el.

– Lemészároljuk őket! – jósolta Ulli.

– Ez még a könnyebbik része! – kiáltott neki Gotrek. – Csak várj, amíg elérik a falakat!

A fiatalabb trollvadász tekintete elkomorodott.

Jó neked, Gotrek Gurnisson, dohogott magában Felix. Nincs szükséged kedvcsinálóra a harchoz. Körbepillantott, de senki sem adta jelét, hogy a törpe szavai elbátortalanították volna. Talán annyira lekötötte őket a csata, hogy nem is figyeltek oda. Felix elmormolt egy Sigmarnak címzett hálaimát az apró kegyért.

Futárok érkeztek, üzenetet hoztak a hercegtől a tornyok és a falszakaszok parancsnokainak. Felix elcsodálkozott azon, hogyan lehetséges egyáltalán átlátni ezt az egészet, de úgy tűnt, a herceg elégedett volt a hírekkel, és utasításokat osztogatva visszaküldte a futárokat. Biztosan az volt a titka, hogy nagyon nyugodtnak kell látszani, és úgy tenni, mintha a helyzet ura lenne. Az emberek hisznek, mert hinni akarnak.

Az ostromtornyok közül a legközelebbi alig száz lépésnyire lehetett. A tetejéről szőrmékbe öltözött barbárok kiabáltak és gúnyolódtak, trágár módon tartották és lengették fegyvereiket. A kisleviták élesen suhogó nyílzáporral válaszoltak. A martalócok többsége még időben lebukott a perem mögé, azután egyszerűen kidobálták azokat, akik megsebesültek vagy meghaltak. Még a könnyebb sérülteken sem könyörültek meg; Khorne már éhezett a lelkükre.

Felix odament Maxhoz és Ulrikához. A lányt és a varázslót egyaránt vér borította, egyáltalán nem látszott, hogy ebből mennyi lehet a sajátjuk.

– Jól vagytok? – kérdezte a férfi.

– Jól – válaszolta Ulrika röviden és így, közelebbről nézve Felix is látta, hogy igazat mond. Mi több, a nő nemcsak hogy jól volt, de egyenesen emelkedett hangulatba került, mintha bevett volna valamiféle törvénytelen szert. Felix sokszor látott már ilyennek harcosokat, maga is érezte ezt néhányszor, talán egy kicsit az imént is, amikor a hárpiák megfutamodtak. Semmi sem okozhat nagyobb izgalmat, mint egy halálos küzdelem túlélése. Ulrika kipillantott a káoszimádók vonyító tengerére.

– Jöhetnek! – mondta és felkacagott. Furcsa nevetés volt ez, mintha őrület csengett volna benne. Gotrek röhögésére emlékeztetett, amikor a törpe őrjöngésbe lovalta magát gyilkolás közben. Felix követte a nő pillantását, és ostromlétrákat látott egy csapat barbárnál, akik az egyik hatalmas gépezet körül kavarogva közeledtek.

– Hamarosan itt lesznek – mondta.

– Csak nem rezeltél be, Felix? – kérdezte a lány kicsit gunyorosan. A férfi elmosolyodott, és nagyokat bólogatva válaszolt:

– Dehogynem!

Ulrika oldalra fordította fejét, úgy mérte végig:

– Nem úgy harcolsz, mint aki fél.

– Úgy vettem észre, hogy a rettegés ösztönző hatással van rám.

– Furcsa fickó vagy te, Felix Jaeger. Nem ismerek kislevita harcost, aki ezt így bevallaná.

– Talán csak becsületesebb vagyok, mint ők – mormolta Felix maga elé.

– Tessék? – kiáltotta Ulrika, aki valószínűleg nem hallotta a szavakat a csatazajban.

– Vigyázzatok! – kiáltotta ekkor Max, és felemelte kezét. Az öklei körül emberfejnyi, aranyszínű fénygömbök jelentek meg. Energiasugár csapott felfelé és Felix még épp időben pillantott fel, hogy lássa az eltalált hárpiát megfeketedve lezuhanni. A közelben esett a gyilokjáróra, és felhasított teste ott maradt, vörös hús és fehér csontok bukkantak ki az összesült torzóból. Felix fintorogva fordult el, alig kapott levegőt az égett hús bűzétől.

– Egész jól megy – jegyezte meg.

– Mostanában volt alkalmam gyakorolni – válaszolta a mágus oda sem fordulva, majd tündöklő energiasugarait kifelé irányította, a legközelebbi ostromtoronyra.

Valami a démoni gépezetben elszívta az aranyló nyalábok erejét. A levegő csillámlani kezdett körülötte, mintha láthatatlan pajzs lépett volna működésbe a támadás hatására. A ködszerű fénysziporkák szétterjedtek, mint a kis hullámok, amikor kavics csapódik a tó vizébe. Max keményen összepréselte az ajkát, varázslatának ragyogásából ítélve erősíthetett a hatáson, és a fénycsóva egyre közelebb araszolt a torony tetejéhez. Elért egy vonyító bestiát, annak bőre és húsa egy pillanat alatt leégett a csontjairól. Alig néhány másodperc kellett, és a mellette lévő dárdavető is tüzet fogott.

Felix reménykedett abban, hogy a lángok továbbterjednek és elborítják az egész építményt. A füst egyre sűrűsödött, és a lángok is egyre magasabbra csaptak fel, mintha a fémborítás alatt csak fa lett volna – vagy bármi, ami éghető. Lenyűgözve nézte, ahogy a torony oldalán lévő kapuk – melyeket bizonyára a falra való feljutáshoz használtak volna – megnyílnak, majd emberek ugrálnak ki rajtuk, hogy a tűzhalál helyett inkább az ötvenlépésnyi zuhanás okozza végzetüket.

– Hé, Max! – kurjantotta Felix. – Ha meg tudod csinálni ezt még néhányszor, akár vissza is verhetjük őket!

Ám a mágus kétrét görnyedt, és olyan sápadtnak tűnt, mintha hosszú betegeskedés után lábadozna még. Tagjai remegtek, minden erő kiment belőlük. Ulrika ott termett mellette és megtámogatta. Felixnek előbb le kellett küzdenie hiábavaló féltékenységét, csak azután lépett oda és nézte meg, mit tehet barátja érdekében. Gyorsan leültették.

– Nem… nem kellett volna… – nyögte, a szemöldökén izzadságcseppek ültek. – Egy eleven lény volt bebörtönözve abba a toronyba – zihálta. – Valami démoni, torz és öreg. Öregebb talán, mint a világ. Majdnem megölt az erőfeszítés, hogy elűzzem. Éreztem, ahogy megszűnnek a védővarázslatok, és arra gondoltam, hogy ha kicsit erősebben próbálkozom, át is ütöm őket. Ugye sikerült volna? – A végét már motyogta.

– Igen, sikerült volna – válaszolta Felix halkan. Megfogták a varázslót két oldalról és hátrébb húzták, hogy hátát a hátsó korlátnak támaszthassa. Max úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat.

– Szerinted rendben lesz? – kérdezte Ulrika aggódó hangon. Felix kitapintotta a barátja pulzusát; gyors volt, de erős is egyben. A mágus homloka túl melegnek tűnt.

– Igen – válaszolta. – De nem vagyok se varázsló, se orvos. Fogalmam sincs, hogyan gyengíti az embert a mágiahasználat. Nincs jele, hogy nagyobb baja lenne. Úgy tűnik, megmarad…

– Azt hiszem, még nem nyerte vissza az erejét teljesen, miután meggyógyított – mondta Ulrika. Úgy hangzott, mintha magát vádolta volna Max állapotáért. Felix ránézett és megrázta a fejét.

– Badarság. Amikor a magtárban harcoltunk, már teljesen jól volt. Ne okold magad! Amúgy is mással kell most foglalkoznunk.

Saját biztató szavai ellenére Felix valójában nem érezte úgy, hogy igaza van. Max nagyon sok energiát használt az utóbbi időben, a gyógyítás és a harcok során egyformán, vagy amikor elűzte az őket megtámadó szellemeket. Úgy tűnt, varázslatai részben az életerejéből táplálkoztak, és ennek lassan megfizette az árát. Felix épp erre gondolt, amikor egy kéz rángatta meg gyengén az ingét. Lenézett és látta, hogy Max halványan felmosolyog rájuk.

– Jól leszek – mondta alig hallhatóan. – Csak pihennem kell néhány percet és teljesen rendbe jövök.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy mondta, de Ulrikát látszólag megnyugtatta. A nő rávillantotta sugárzó mosolyát, és gondoskodón megsimította az arcát. Felix érezte, hogy elvörösödik féltékenységében; zajlik valami kettejük között, amiről ő nem tud? Abban a pillanatban sokkal inkább szeretőknek látszottak, mint ő és Ulrika valaha is. Erőt vett magán; ezeknek a gondolatoknak is eljön majd az idejük, csak előbb meg kell érni azt a napot.

Varázslatok villantak a falak és az ostromtornyok között, és a levegő szikrázva recsegett, ahogy a védelmező mágia kioltotta őket. A rohamozó egységek felverték és letaposták a havat, majd elbuktak a következő sziszegő nyílzápor alatt. Hömpölygő húsáradatuk egybeolvadó üvöltése és a sérültek sikoltása egyre közelebbről szólt.

A káoszimádókat elfogta a dühödt őrjöngés. A démonok jelenléte soraikban sokkal jobban felbiztatta őket, mint arra bármi más képes lett volna. Borzasztó veszteségeik ellenére is csak nyomultak előre rettenthetetlenül, határozottságukat semmiféle mészárlás nem ingathatta meg. Felix sejtette, hogy élete legnagyobb küzdelme előtt áll.

Az első csapat bestia elérte az árkot a fal tövében. Felkészülten jöttek; erős létrát állítottak fel, és még mielőtt az a falhoz érhetett volna, egy kecskefejű harcos máris mászott rajta felfelé, patái ellenére meglepően ügyesen. A fal tetején állók ellökték a létrát, de az visszaesett. A bestia megingott, majdnem lezuhant, de egyik erős markával megragadott egy létrafokot és mászott tovább kérlelhetetlenül. Mögötte ott sorakoztak hasított patájú társai, és feljutott a létra feléig, mire a védőknek sikerült felborítaniuk az alkalmatosságot. Ahelyett, hogy teljesen hátralendült volna, az eszköz oldalra eldőlt és magával rántotta a rajta lévőket, le a karókkal kirakott gödörbe.

Odaért egy ostromtorony és egy szakaszon megrázta a falat. Felix kihajolt a mellvéden, hogy lássa, mi történik; a szerkezet egyenesen belegurult az árokba, összezúzta a karókat maga alatt és a hasába épített kos szilánkokat szórva csapódott a falnak. A gépezet tetejéről máris leeresztettek egy rámpát, és a katonák kezdtek átáramlani rajta a védők közé. Más káoszimádók vérszomjtól hajtva másztak felfelé a torony oldalán, a burkolat lemezein kialakított démonfejdíszeket használták kapaszkodónak. Hangyák özönlik így el az útjukban álló almacsutkát.

Egymás után újabb és újabb ostromtornyok találkoztak a fallal, és egyre több káoszhívő ért elég közel ahhoz, hogy Khorne nevét üvöltve és torokhangon szitkozódva megküzdjenek a védőkkel. Felix megmozgatta csuklóját, felkészült a harcra és – tekintetével a trollvadászokat keresve – körülnézett. A törpék, ahogy az várható volt, épp a csata sűrűje felé rohantak. Felix visszanézett Ulrikára, aki újra Max fölé hajolt, és a homlokát simogatta. A férfi féltékenységet érzett és dühöt, de hagyta, hogy éledező vérszomja elnyomja ezeket.

– Figyelj Maxra! – szólt oda a nőnek és elsietett a legközelebbi torony felé. – Hamarosan visszajövök!

Már futott, amikor megkérdezte magától, hogy miért csinálja ezt? Nem tudta eldönteni, hogy csak el akart tűnni a párocska közeléből, vagy inkább a bátorságát akarta bizonyítani volt szerelmének.

*

Arek nézte, ahogy harcosai kezdik elárasztani Praag falait. Bizonyos szempontból jobban ment a dolog, mit várta, bizonyos szempontból rosszabbul. Egyáltalán nem gondolta, hogy két tornyot is elveszítenek, mielőtt elérik a védőket. Átkozott legyen az a mágus, meg a hajítógépek minden kezelője! Másrészről a hárpiák dicséretes munkát végeztek, ráadásul a falak mögött fel-felcsapó lángokból ítélve még mindig bent pusztítottak a városban.

Arek lenyűgözve figyelte a hatalmas ostromtornyokat, ahogyan kiokádják a szállított harcosokat a védők közé. Az északi barbárok és a bestiák vállt vállnak vetve küzdöttek, elteltek a gyilkolás elvakult vágyával. A hadúr mindig is rendkívül kielégítőnek találta győzelmeit – időnként úgy érezte, azt is élvezné, ha ő is Khorne valamelyik őrjöngő híve lenne. Még sohasem veszített, és tudta, hogy a Nagy Átalakító ajándékaival elhalmozva nem valószínű, hogy valaha is elveszít egy küzdelmet. Egyszerűen sebezhetetlen volt, és a többi hadúr ezért sem próbálta nyíltan megtámadni vagy párbajra hívni a horda vezetéséért. Ha nem lett volna az az átkozott látomás…

Villám csattant végig a fal mentén, letakarította a harcosai egy részét. A mágusait akadályozó varázsvédelem a jelekből ítélve nem emelt gátat azok elé, akik már belül voltak rajta. Arek eltűnődött azon, hogyan épülhet fel: mint egy fal, vagy a külső és a belső városfalra egyformán hat, és a közte lévők, mint egyfajta folyosóban varázsolhatnak? Meg kell majd kérdeznie erről az ikreket, amint lehetősége adódik rá. Talán mielőtt kivégzi őket, amiért nem mutattak elegendő elhivatottságot a csapatok megvédelmezése iránt. Megesküdtek rá, hogy a tornyok teljes védelem alatt állnak és sebezhetetlenek az ellenséges fegyverektől – de az események meghazudtolták állításaikat.

Mindenesetre, a többi gépezet még működött és úgy tűnt, két mágusa végrehajtotta azt, amire rendeltettek. Márpedig ez volt a legfontosabb. Arek tudta, hogy aznap bizonyosan kimerültek: roppant mennyiségű energiát vontak el északról, védővarázslatokat szőttek a tornyok köré, és démonokat idéztek beléjük. Ezután napokig eltarthat, mire összeszedik erejüket.

Tökéletes időpont arra, hogy nyakon ragadja őket és példát statuáljon velük.

*

Felix előre küzdötte magát a gyilokjárón. A kövek csúsztak a vértől és a kiontott belsőségektől, a havat vörös tócsák olvasztották meg. Félre kellett ugrania egy felé nyúló, haldokló bestia elől, és a mozdulattal a város felőli korláthoz került. Egy pillanatig nézte az odalent sorakozó vörös háztetők és bentebb a lángoló épületek látványát. Mintha amott emberek harcoltak volna egymás ellen. Talán csak a félelemtől eszüket vesztett polgárok estek egymásnak, de az is lehet, hogy újabb káoszimádók bukkantak fel, és segíteni próbálnak a kintről jövő támadóknak.

Mindegy; később még lesz idő aggódni emiatt. Előbb túl kell élni a csatát. A bestia ezalatt egyik karjára támaszkodva félig felemelkedett és sikerült guggolásig feltápászkodnia. A sérüléseiből ítélve nem sok ideje lehetett hátra, de úgy tűnt, őt még magával akarja vinni, legalábbis megpróbálja. Valahogy elég erőt gyűjtött egy ugráshoz, kitárt karokkal, hogy megragadja, de Felix már számított rá, és oldalra vetődve hagyta a bestiát elszállni maga felett, át a korláton, le a falról.

A hó hideg volt Felix kezének és kezdte átáztatni az ujjasát, ahogy ott feküdt. Az alatta viselt láncing nem segít a hidegben, és ettől még be is lázasodhat. Erre gondolt, majd elmosolyodott. Emiatt kellett a legkevésbé aggódnia. Kardját megmarkolva feltápászkodott volna, de még csak térdre emelkedett, amikor meglátta, hogy egy másik bestia nagyobbfajta tüskés buzogányt lendít a feje felé.

Ismét oldalra vetődött, szabad kezével tompította az esést, míg kardjával a teremtmény felé csapott. A buzogány épp csak elkerülte a fejét, a pengéje pedig térdhajlatnál érte a bestiát, vérző sebet okozott. A lény hátravetette kecskefejét és fájdalmasan felüvöltött. Felix kihasználta az alkalmat és felfelé szúrva lágyékon találta, mire az üvöltés magas hangú sikollyá változott, majd szánalmas nyöszörgés lett belőle. Felix visszahúzta a pengét és felállt, azután – megadva a kegyelemdöfést – félig átvágta ellenfele nyakát. Az ocsmány fej félrebillent, ahogy az inak még tartották az egyik oldalon, és a csonkból feketés vér bugyogott elő. Felix ment tovább. Időközben eleredt a hó és felerősödött a szél, ami a szemébe fújta a pelyheket és akadályozta a látásban. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ez is varázslat eredménye lehet, de talán egyszerűen csak a fagyos északi síkság természete ilyen.

Látta előrébb a trollvadászokat, ahogy egy nagyobb csapat bestia és martalóc között harcolnak, és úgy tűnt, teljes mértékben helytállnak. Mindenhol holtak és haldoklók hevertek körülöttük, és a jelenlétükből ösztönzést merítő kislevita katonák is megszállottként küzdöttek. Itt lehetségesnek tűnt legalább a hit, hogy akár győzhetnek is. Újabb szörnyű ostromtorony csapódott a falnak. Felix orrát pézsma és parfüm keverékéhez hasonló szag csapta meg, és először nem is érdekelte, de azután a bőre bizseregni kezdett és csiklandozó érzés támadt a torkában. Hirtelen mintha minden gyilkolásvágy elszivárgott volna a lelkéből és meg akarta keresni a kellemes illat forrását.

Körülötte minden ember és bestia ugyanezt tette, időlegesen elfelejtették az ellenségeskedést is, s csak azzal foglalkoztak, hogy felleljék az édes illat eredetét. Erős vashíd csapódott a mellvédre, és különleges szépségű, furcsán ismerős alakok bukkantak fel az ostromtorony mélyéről, hogy csatlakozzanak a küzdelemhez. Kopaszra borotvált fejű nőknek látszottak, és a fagy ellenére szinte teljesen meztelenek voltak, csak testre simuló, combközépig érő, fekete bőrtunikát viseltek, ami teljesen kiemelte tökéletes mellüket – amelyből csupán egy volt. A bal karjuk végén jókora rákolló meredezett, másik kezükben hosszú pengéjű tőrt, korbácsot vagy hálót tartottak és különös kecsességgel mozogva vágtak át a rámpán. Amerre mentek, mindenhol megöltek mindenkit, és Felix ekkor ismerte fel bennük Slaanesh, a Kimondhatatlan Gyönyörök Urának teremtményeit.

Egy tagbaszakadt kislevita az imént még három bestiát ölt le gyors egymásutánban, ám a szépséges démonlányok egyike minden küzdelem nélkül lenyeste a fejét éles rákollójával. A férfi társai ahelyett, hogy megbosszulták volna a halálát, csak álltak és csendben várták a halált. Felix lenyűgözve nézte végig mindezt és különös vidámságot érzett. Volt valami tökéletesen rabul ejtő az egész előadásban, a nőstény szörnyetegek kecsességében, a vörös vér csillogásában, ahogy cseppjei beszínezték a havat. Érzéki és izgató volt a világ, még maga a nyers, végzetes erőszak is, ahogyan a végtelenül vonzó démoni nők mosolyogva tették a dolgukat. Kifejezetten örömteli és kívánatos kilátásnak tűnt, hogy az ő kezeik által halhat meg, és már alig várta a pillanatot. Közelebb is lépett, hogy mielőbb megkaphassa azt a borzasztóan izgató, halálos ölelést.

Valahol az elméje mélyén a tudatának egy szikrája felsikoltott és azt üvöltözte, hogy itt valami nincs a helyén. Hogy ezek nem igazi nők, hanem démonok, rémek, az ellenséghez tartoznak, és csak elbűvölték az illatukkal vagy valamiféle varázslattal. Ez azonban kevés volt, Felix így sem tehetett semmit. A lába ismét előremozdult, akaratán kívül is, mintha valaki máshoz tartozna, és kardját tartó karja ernyedten lógott mellette, ujjain is alig bírt uralkodni, hogy ne ejtse ki a fegyvert a markából. Arcára kéjes mosoly fagyott, és mindenki máson is ugyanezt a mosolyt látta.

Egy bestia felocsúdhatott, mert meg akarta ütni, ám ezzel megfosztotta volna a csodálatos öleléstől, amelyet az a sápadt bőrű, rubinvörös ajkú nőlény adhatott neki, amelyik éppen felé közeledett. Félrehajolt a csapás elől, és egy gyors mozdulattal csuklóból lemetszette támadója kezét, majd torkon szúrta, amitől az hátratántorodott. Futó léptek zaját hallotta maga mögött és valami súlyosan csapódott a húsba, mint a hentes bárdja a piacon. Felix nagyon remélte, hogy nem egy újabb vetélytárs bukkant fel, hogy előtte élvezze a kiválasztott hölgy kegyeit, és oda is akart nézni, de egyszerűen nem bírta levenni tekintetét a démonlányról. Milyen csodálatosan csillogó, elefántcsontfehér agyarakat fedett fel a mosolya!

Valaki elrohant mellette és Felix majdnem leszúrta, de felismerte benne Gotreket. Vajon a trollvadász meg akar szabadulni tőle, hogy megszerezze a szörnynő ölelését? Nem kockáztathatott; egy szúrással máris megcélozta a törpe hátát, de valami visszatartotta. Úgy érezte, képtelen mozdítani a karját, és odanézve széles kezet talált a csuklóján. Próbált kiszabadulni a szorításból, de valaki olyan könnyedén lefogta, ahogy ő fogott volna le egy kisgyermeket.

– Snorri szerint elég már ebből! – szólalt meg egy mély hang valahol hátul, a mellkasa magasságában. Felix az acélos szorítás ellen küzdött és szitkokat szórt, amikor meglátta, mire készül a kegyetlen trollvadász. Gotrek berontott Slaanesh hívei közé. A démonnők könnyű fegyverei nem állhattak ellen a fejszének, amelynek feje vöröses, földöntúli fénnyel ragyogott. A pompás törpeacél egyesévei-kettesével széthasította a démonokat, de azok nem úgy haltak meg, mint az evilági lények. A testük darabjai szikrák záporává hullottak szét, közben gonosz szagot árasztottak. A bűz megtörte a varázslatot és a többiekkel együtt Felix is rádöbbent, milyen közel állt a küzdelem nélküli halálhoz. Az emberek és állatemberek pillanatok alatt összeszedték magukat, és újra küzdelembe bocsátkoztak ellenfeleikkel.

Gotrek lecsapta az utolsó démonlányt is, azután felugrott a mellvédre és fejszéjével rásuhintott a vasrámpára. A fegyverben rejlő varázslat – amely a legnagyobb démonok elpusztítására is alkalmas volt – jóval nagyobb rombolást vitt végbe, mint amekkorát a trollvadász ütésének ereje lehetővé tett volna. Szikrák ugrottak elő a fekete fémből, de nem haltak el, hanem növekedni kezdtek és különös fénylánccá formálódva vonagló táncot jártak a pokoli vas körül. Színük is elváltozott, míg végül kis vérvörös villámoknak tűntek. A vágás helyéről kiindulva pillanatok alatt körbefonták a hatalmas ostromtornyot, szemkápráztató tűzijátékkal borították be.

Felix lenyűgözve bámult. A Rúnalordok Fejszéjének érintése valamiképpen közömbösítette a tornyot mozgató mágiát és kiszabadította a bebörtönzött démoni energiákat. Ózon és kénkő égett szaga töltötte meg a levegőt, elűzte a döglött démonlányok bűzét is. Még maga Gotrek is meglepettnek tűnt az eredmény láttán. Néhány másodpercig csak állt mozdulatlanul és bámulta az ördögi tornyot körülölelő fényháló játékát. Belülről sikolyok harsantak, égett szőr, megfeketedő bőr és hús bűze tört elő, kint sziszegve párolgott el a vörös villámokhoz érő hó. Mindezek után a roppant ostromgép egyszerűen széthullott, a darabjai recsegve-zörögve záporoztak alá.

Felix azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette Max, és elmagyarázná, mi történt. A mágus biztosan tudná ezt, de ő csak találgatni tudott. Nyilván a toronyban rejlő varázslat, az építéséhez is felhasznált mágikus energia párolgott el. Gotrek fejszéje széttéphette a varázskötéseket, amelyek nélkül a torony magától szétesett.

A trollvadász megrázta fejét, mintha látása elhomályosult volna és meg akarná tisztítani, azután őrült röhögésben tört ki – valószínűleg ő is rájött, mit tett. Körülpillantott és amint meglátta a legközelebbi tornyot, rögtön elrohant felé. Felix önkéntelenül futni kezdett, valami belső kényszertől hajtva követnie kellett a törpét, hogy ha kell, bármi áron életben tartsa.

Az a fejsze megváltoztathatta az egész csata kimenetelét.

*

Max Schreiber döbbenten és csodálkozva bámulta, ahogy a tornyot egyben tartó varázslat szertefoszlik. Varázsérzékei számára még a sötét energiák viharától kimerülve is nyilvánvaló volt, hogy mi folyik ott. Gotrek fejszéjét úgy kovácsolták, hogy a démonok átkává váljon. Ezt a mágus teljes bizonyossággal tudta, és a tornyok mindegyikében a legsötétebb poklok egy-egy démona rejtőzött, bebörtönözve mozgatta azt, a saját életerejével hajtva a szerkezetet. Erre még korábban döbbent rá, amikor a varázslatán keresztül a lelke érintkezett egy pillanatra az általa lerombolt toronyban lakó szörnyeteggel, és lebontotta a megkötése ellen szőtt káoszvarázslatot.

Ahogy a fejsze elűzte a démont a halandók létsíkjáról, az eszenciáját hordozó jármű szétesett, többé már nem tartotta egyben semmiféle varázs vagy túlvilági jelenlét. Max ámulattal nézett a trollvadászok után, akik utat vágtak maguknak a fal tetején küzdők között, és Gotrek gyors egymásutánban lezúzott még egyet, kettőt, hármat is a gépóriásokból. A sorra széthulló szerkezetek körüli tűzijáték lenyűgöző látványt nyújtott. Úgy tűnt, az istenek eldöntötték, hogy valamiképpen megsegítik a védőket, és lehetővé tették egy ilyen hatékony fegyver jelenlétét az ostromnál, egy nagyszerű fegyverforgató kezében. Vajon ezért hagyta életben a Sors mostanáig a trollvadászt?

Max megidézte mágikus energiái maradékát, és megszabadította érzékeit a test béklyójától, így látása és varázsérzékei egyformán szabadon szárnyalhattak a csatatér felett. Mindenhol csak gyilkolást látott. Emberek és bestiák, káoszharcosok és városvédők vívtak egymással halálos küzdelmet. Gotrek, Felix és a többi trollvadász feldühödött istenekként rontottak neki minden elébük kerülő helyzetnek, mintha csak kedvükre ölnének egy kicsit, mielőtt hasonló hévvel nekiesnek az étkek és italok szintúgy mámorító örömeinek.

Bár Max ezt gondolta, mégis úgy látta, hogy ez sem lesz elegendő. Gotrek sem lehetett ott mindenhol és a tornyok már elvégezték átkozott munkájukat. A gyilokjáró tele volt káoszharcosokkal, bestiákkal és gonosz barbárokkal, akik bár csak kisebb részeket vontak az ellenőrzésük alá, ezek is éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy ott a társaik létrákat támasszanak a falhoz és felmászva csatlakozzanak hozzájuk. A trollvadászok minden igyekezete ellenére úgy tűnt, a Káosz katonái beveszik a külső falakat.

Ugyanakkor a támadás igen sokba került a hordának. Kürtök harsantak és Max látta odafentről, hogy a városból erősítés érkezik, pihent harcosok vetik bele magukat a küzdelembe és csapnak össze a gonosz ellenséggel. A káoszimádók által elfoglalt szakaszokat egyesével visszafoglalták, és kínterhes lépésenként bár, de megtisztították a falakat.

Max majdnem elhitte, hogy még megnyerhetik ezt a csatát és még egy napig megtarthatják a falakat, de épp csak eszébe jutott ez a gondolat, amikor valamivel arrébb varázserőt érzett elszabadulni. Gyorsan odasuhant és felkutatta a zavar forrását; belső látásával végigröppent a külső és belső övezet védővarázslatai közötti folyosószerű térségen, és hirtelen meglátta, mi történik.

A fal egyik részén, messze onnan, ahol a trollvadászok harcoltak, és ahol a katonák tisztogatták az elfoglalt szakaszokat, egyszerre több démoni torony is támadásba lendült. Már törmelékké rombolták a falat, és az anyag leomlásával a falrészbe szőtt védővarázslatok is szertefoszlottak. Maga Max is kilátott a résen, nézte a bestiák, emberek és démonok áradatát, ahogy beözönlenek a hasadékon. Nem sokkal arrébb a legnagyobb torony az egyik városkapunak irányozta faltörő kosát. Látszott, hogy csak idő kérdése és a megvasalt, hatalmas gerendák megadják magukat. Max máris látta az első szilánkos repedéseket, és a vasalat is kezdett meghajolni, azután hirtelen az egész kapu berobbant és beengedte a városba az őrjöngő hordát.

Max visszatért a testébe és felnézett Ulrika aggódó arcára.

– Menj és mondd meg a hercegnek, hogy a keleti kapu elesett! – mondta halkan. – A káoszhorda bent van a városban.

Tizenkettedik fejezet

F elharsantak a kürtök, és a falon lévő kislevita csapatok kezdtek pánikba esni. Felix sejtette, hogy a jelzés azt jelenti: az ellenség bejutott a falakon belülre. A kemény küzdelem hiábavaló volt. Kiköpött a hóra és összeszorította a fogait. Valahol, valahogyan vér került a szájába, talán megharaphatta a nyelvét vagy a száját, vagy az egyik foga lazult meg. Az ellenfelei többször is eltalálták, vagy fél tucat kisebb-nagyobb sebből szivárgott a vér a karján, a lábán és az arcán. Elfáradt és félt, ráadásul az, hogy az addig keményen ellenálló védők menekülőre fogták, egyáltalán nem segített leküzdeni a remegését. Körbepillantott, hogy a trollvadászok hol lehetnek.

Gotrek pocsékul festett. Kimerülten imbolygott és teljesen elsápadt. Felix a Karag Dum mélyén vívott csata óta nem látta ennyire rossz bőrben. Úgy tűnt, hogy bármiféle hatalom rejlett is a fejszében, annak használata kimerítette hordozójának életerejét is. A törpe elkapta Felix aggódó tekintetét és felmordult:

– Még nem haltam meg, emberifjonc!

Úgy tűnt, csak idő kérdése a dolog. Még egy ilyen félelmetes harcos sem küzdhetett sokáig ebben az állapotban. A Káosz katonáit egyszer már letakarították erről a szakaszról, ám a harsonaszóra újult erővel tértek vissza, létrákat hoztak és döntöttek a falhoz, egyszerű ostromtornyokat toltak oda.

Snorri, Bjorni és Ulli sem voltak sokkal jobb állapotban. Mindhárman úgy néztek ki, mintha megfürdöttek volna egy vértóban. Bjorninak egy bőrlebeny lengett az arcán és felfedte mögötte fogait, Snorri tetoválásait alig lehetett látni a végtagjain és a fején sötétlő véraláfutások miatt. Ulli úgy nézett ki, mint aki rögtön sírva fakad vagy őrjöngeni kezd, és maga sem tudja eldönteni, melyiket tegye. Ugyanakkor mindannyian elszánt tekintettel várták a következő összecsapást, és egyértelmű volt, hogy a végsőkig ki akartak tartani az újfent előrenyomuló horda ellen. Öngyilkos vállalkozásnak ígérkezett, de hát végeredményben erre esküdtek fel.

Őrület ez, színtiszta őrület. Egy rövid ideig – még az előző összecsapás során – Felix egy pillanatra reményt érzett. Gotrek fejszéjének hatása a démontornyokra, és ahogyan a törpék erőt adtak a fáradt védőknek, szinte hihetővé tette, hogy a védők akár győzhetnek is. Persze, reményteli álom volt csupán. A herceg is csak arra volt képes, hogy parancsokat kiabálva a helyén tartotta a saját testőrségét és fedezte az emberei visszavonulását. Valószínűleg az ő lélekjelenléte kellett ahhoz, hogy a védősereg ne változzon fejvesztetten menekülő csőcselékké.

Ulrika és Max már lefelé tartott a legközelebbi lépcsőn és Felix odaintett nekik. A nő a fáradt mágust támogatta, ám ezúttal az emberifjonc nem irigyelte barátját. Aznap Max megszolgálta már, hogy gondoskodjanak róla, és Ulrika az életét köszönhette neki. Csökönyös kislevita nemesként nyilván megfizeti adósságát, ahogy csak tudja – Felix próbált nem belegondolni, hogy miféle szálak köthetik még egymáshoz két bajtársát. Itt és most nem foglalkozhatott a féltékenység gondolatával.

A herceg zászlói még mindig álltak a fal mentén. Az egyik nagy ostromgép újra működésbe lépett és megcélozta a legközelebbi büszke lobogót, amely kihívóan belelengett a káoszimádók képébe. Felix ösztönösen lebukott, ahogy a nagy kőtömbök elszálltak felettük és összezúztak valamit mögöttük.

– Nem talált! – rikkantotta röhögve Snorri.

– Meg sem közelített – mormolta Ulli minden meggyőződés nélkül.

Gotrek elbicegett a kérdéses irányba, és kiabálni kezdett az ott lévő állatembereknek.

Ne csináld már, te őrült! gondolta Felix, de nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy hangosan is elkiáltsa. A herceg és emberei már a legközelebbi torony lépcsőjénél tartottak, és maga Enrik kiáltott oda nekik:

– Gyerünk! Még van idő lemenni! Minden harcosra szükségünk van a város védelménél!

A kérése majdnem hatott a törpékre, látszott, hogy elgondolkodnak a lehetőségeken. Tudták, hogy a hercegnek igaza van és Ulli csoszogva el is indult a lépcső felé, de Bjorni megrázta a fejét. Snorri vállat vont, és a mellvédhez ugrott, hogy roppant vállait megfeszítve ellökjön egy épp odatámasztott létrát. Gotrek még csak hátra sem nézett. Ulli elvörösödött szégyenében és megtorpant, mintha nem tudná eldönteni, hogy menjen vagy maradjon.

– Gyerünk, Jaeger! Te is kellesz! – kiáltott a herceg. Bizonyára megértette, hányadán áll a trollvadászokkal, és belátta, hogy nem hathat rájuk sem könyörgéssel, sem paranccsal. Felix ismét végignézett a törpéken.

Nem hagyják el a csatateret, ez tisztán látszott. Ennyi hát, itt az út vége. Itt várnak majd, harcolnak az érkező bestiák ellen és olyan ostobán hősies halált halnak, amilyet akarnak. A megveszekedett őrültek. Felix tudta, érezte ott belül, hogy megszállottságuk őrá is átragadt, és ő sem fog elmozdulni a falról, amíg a törpék ott vannak. Megesküdött, hogy feljegyzi Gotrek végzetét, és szándékában állt teljesíteni az esküjét, még akkor is, ha végig ott kell állnia és meg kell várnia, amíg a káoszhorda teljesen ellepi vagy lerombolja a falszakaszt. Azután valószínűleg megkeresi a menekülés módját, ha egyáltalán lehetséges lesz még eltűnni a helyszínről. Visszanézett a város urára és odakiáltott neki:

– Menjenek! Majd utolérem magukat!

A herceg halványan elmosolyodott és indulást parancsolt csapatának. Néhány pillanat telt el csupán és a falon nem maradt praagi harcos. Minden furcsán elcsendesedett. Felix a négy törpére nézett és eszébe jutott, hogy ebben a pillanatban talán ő az egyetlen emberi lény Praag egész külső falán, leszámítva a barbárokat és a még valamennyire emberinek nevezhető káoszlovagokat. Vajon meddig tart, amíg a bestiák, a martalócok vagy bárki más felmászik a létrán vagy másképpen ér oda és végez velük?

Mire várnak még? Miért érzi úgy, hogy elképesztő veszélyben vannak, és pillanatokon belül lecsap rájuk valami? Felix körülnézett és nem látott semmi különöset, azután a szeme sarkából észrevett valamit – valami nagyot, ami sebesen feléjük tartott a levegőben. Nem, nem éppen feléjük, inkább oda, ahonnan épp az imént tűnt el a herceg és kísérete. Az egyik kőhajító kezelői végül pontosan meg tudták határozni a távolságot.

Felix összerándult, amikor a hatalmas tömeg becsapódott. Bezúzta a torony oldalát, és alig hatlábnyira Gotrektől, kiszakadt kődarabokkal, hó– és porfelhővel borította be a környéket. Amikor kicsit kitisztult a levegő, Felix látta, hogy a trollvadász elesett, feje körül vér vöröslött a havon és fejszéje nyele kicsúszott ernyedt ujjai közül. Felix a többi törpére nézett és látta, hogy ugyanúgy megdöbbentek, mint ő. Talán ők is osztották azt a soha ki nem mondott hitét, hogy Gotrek elpusztíthatatlan. Látszott, hogy megrázta őket a fordulat.

*

Thanquol Szürkelátnok a vörös eget nézegette. Felette, nem túl messze, hatalmas mennyiségű mágikus energia elszabadulását érzékelte. Bármilyen hatalmat szívtak is el a Káoszpusztákból, azt elkezdték felhasználni, ráadásul hihetetlen mértékben. Ő is kiragadott magának valamennyit – elhatározta, hogy nem hagyja kárba veszni – , majd arra használta, hogy mágikus érzékeivel megelőzze seregét. Még sohasem ment ilyen könnyen. Mintha a lelke közvetlenül az energiaáramlatokban úszott volna tova az örvény felé, amely beszippantotta az egybegyűjtött sötét mágiát.

Egyszerre lenyűgözte és megrémítette, amit látott. Az irdatlanul óriási káoszsereg nekiveselkedett Praag falainak. Bebörtönzött démoni energiákkal teli, hatalmas tornyok döcögtek előre, a kerekek körül harcosok tömege kavargott. Ha anyagi testében lett volna jelen, hát pézsmamirigyét bizonyosan nem tudná visszafogni félelmében. Mindig is azt hitte, hogy a skaven faj egybegyűjtött seregei a legnagyobb hadat képeznék, amit csak a világ láthat, ám ez a hite megingott a látványtól. A káoszhorda jócskán megnövekedett, mióta legutóbb látta áthömpölyögni Kislev északi síkságán, és már akkor is hatalmas volt.

A város felett is körül akart nézni, de amikor a lelke közelebb röppent, egy titokzatos energia fájdalmasan eltaszította a falaktól. Hát persze, a védővarázs, vagy legalábbis valami hasonló. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha szellemével felszáll a magasba, ki minden kémvarázs közvetlen hatóköréből, mivel odalent számos mágust is érzékelt. Kettő közülük akkora hatalommal rendelkezett, amitől szó szerint megtorpant és elgondolkozott egy pillanatra. Soha életében, még a Tizenhármak Tanácsa előtt állva sem találkozott ilyen erőtől ragyogó aurával. Igencsak lehetségesnek tűnt, hogy az a kettő odalent a világ két legnagyobb mágusa, és ezúttal saját magát sem zárhatta ki a számításból. Rémisztő volt a gondolat, de még ijesztőbbnek hatott, hogy felismerte őket: az albínó ikrek azok, akikkel Démonszívű Arek táborában találkozott.

Próbált vigaszt keresni a gondolatban, hogy az ikrek csak azért látszanak erősebbnek nála, mert tele vannak az északi démonjárta földekről elszívott energiával, de valahogy nem sikerült meggyőzni magát. Még mindig rémisztőnek találta a tényt, hogy létezik két olyan teremtmény, akik szinte isteni hatalmat hordoznak, és Thanquol nem volt biztos benne, hogy ő maga is képes lenne ezt elérni. El akarta kerülni, hogy felfedezzék a jelenlétét, és majdnem úgy döntött, hogy visszatér a testébe, de valami visszatartotta.

Éles varázsérzékei számára egyértelmű volt, hogy azok ott lent roppant bonyolult varázslatot szőnek, amelyhez minden figyelmükre szükségük van. Thanquol végignézett a csatatéren és számolni kezdte a testet öltő démonokat – lenyűgöző eredmény; sohasem hitte volna, hogy ez lehetséges ilyen messze délen is. Jól láthatóan tévedett, és érezte, hogy testében, a gyomra mélyén rettegés ébred. Amit látott, az fenyegetést jelentett az egész skaven világra, talán még őrá magára és a jólétével kapcsolatos jövőbeni terveire is. Tennie kellett valamit ellene, bármi áron. Természetesen nem az ő élete árán.

Nézte, ahogy megkezdődik az elsöprő támadás, és a puszta skaven kíváncsiság ott tartotta, hogy tovább figyelje az eseményeket. Lehetetlennek tűnt, hogy a falakon álló emberek ne forduljanak el azonnal és ne meneküljenek el, amint mozdulni látják a roppant szerkezeteket, s körülöttük a démonok és szörnyek és emberek hordáját. Ezúttal is rádöbbent, hogy a szőrtelen majmok ostobaságának nincs határa, és még nagyobb csodálattal bámulta, ahogy az embereknek sikerült lelassítaniuk és elpusztítaniuk az egyik pokoli gépezetet pusztán a hajítógépek segítségével, majd egy másikat is egy űzővarázslattal. Újabb meglepetés érte, amikor a varázslat jellegzetes jegyei alapján felismerte a mágust. Kétszer is megküzdött vele a lovas katonák fészkénél. Úgy tűnt, a hatalma jelentősen megnövekedett azóta. Hogyan lehetséges ez? Mi lehet annak az embernek a titka, amivel ezt elérte? Thanquol még magasabbra szállt szellemével; talált még valakit, akit mindenáron el akart kerülni. így már a felhők alól, madártávlatból nézett le a csatatérre. Remek rálátása nyílott a káoszseregre, felmérhette annak stratégiáját is. A horda a vízköpőkkel díszített északi kapu körül sűrűsödött össze a leginkább, de jelentős erőkkel támadták a keleti és a nyugati kaput is. A káoszimádók akkora létszámban érkeztek, hogy hatalmas holdsarló alakjában áraszthatták el a falakat, és még így is mindenhol túlerőben voltak a védőkkel szemben. Thanquol rögtön átlátta a taktika lényegét, hiszen a tömeges lerohanást a skaven seregek is előszeretettel alkalmazták.

Nézte, ahogy odalent az emberszerű lények sokasága úgy pusztul, mintha hangyákat taposnának el hatalmas csizmákkal. Egyáltalán nem érintette meg a dolog, skavenként nem igazán törődött az alacsonyabb rendű fajok tagjainak halálával. Az igazat megvallva, a skavenek többségének halála sem érdekelte. A halállal kapcsolatban egyedül dicsőséget volt képes érezni, amikor valamelyik esküdt ellenségével történt meg. A csata dühöngő őrületté változott, az ostromgépek lövéseket váltottak, és újra meg újra nyílvesszők takarták el a szürkelátnok elé táruló kép egy részét. A démonok is belevetették magukat a küzdelembe, és ő meglepetten nézte a váratlan fejleményeket.

Számos démon veszett oda egészen rövid idő alatt. Az egyik ostromtorony fényjáték közepette hullott darabokra, az azt összetartó varázslatok szertefoszlottak. Thanquol eltűnődött azon, hogy vajon mitől – talán valamiféle roppant hatalomtól?

Mégiscsak lentebb ereszkedett, hogy jobban rálásson a falon zajló eseményekre. Az már meg sem lepte igazán, amikor az átkozott Gotrek Gurnissont látta meg odalent egy rejtélyes eredetű tűzvihar közepén, kezében energiától izzó, szörnyű fejszéjével. A gyűlölet és a félelem párbajra kelt egymással a szürkelátnok szívében, és győzködnie kellett magát, hogy a féleszű törpe egyáltalán nem láthatja őt, de azért értelemszerűen tisztes távolságot tartott ettől a veszélyforrástól.

A trollvadász és a társai – a törpék és az ezerszer elátkozott Felix Jaeger – végigrohantak a gyilokjárón, és még több ostromtornyot törtek össze. Thanquol döbbenten nézte, ahogy a gonosz fejsze végzi a dolgát; ezúttal tisztán látta a fegyverbe rejtett varázslatokat. Mindig is tudta, hogy erőteljes tárgy, de sohasem gyanította, hogy ekkora hatalommal bír. A törpeacélban lángoló hatalom kishíján egyenlőnek tűnt azzal, amivel az iker mágusok rendelkeztek, akár még nagyobb is lehetett. Egy jól képzett szürkelátnok számára egyértelmű volt, hogy ilyen borzasztó erők nem kerülhetnek egy időben egyazon helyre a puszta véletlen folytán. Az istenek játszották itt játékaikat, és a felismerés pillanatában Thanquol nagyon örült, hogy a teste még mérföldekkel távolabb jár.

Hirtelen különös zavart észlelt a keleti kapu környékén. A szellemével odaröppent, és még éppen elkapta a kapu betörésének pillanatát. Úgy tűnt, hogy a védők minden erőfeszítése ellenére a város bukásra ítéltetett. Thanquol érzett bizonyos rosszindulatú örömöt a fordulat láttán, és elégedetten nézte, ahogy a bestiák és barbárok beözönlenek a nyíláson, hogy azonnal elárasszák a környéket.

Tudata egy részét máris az foglalta le, hogy hogyan fordíthatná mindezt a saját javára. Talán nekimehetne a káoszhordának, miután az bevette a várost. Persze addig nem, amíg a főerők itt tartózkodnak; az öngyilkosság lenne, de talán a sereg továbbáll és csak egy helyőrséget hagy hátra. Akkor bizonyosan adódna alkalmas helyzet egy gyors támadáshoz, afféle igazi skaven módra. Igen, ezt könnyen megszervezhetné.

Gyorsan visszaküldte látópontját arra a területre, ahol az imént Gotrek Gurnissont és Felix Jaegert figyelte. Ha szerencséje van, akkor idővel őket is elkapják és levágják – elmormolt egy imát a Szarvas Patkányhoz, hogy ez megtörténjen. Nézte, ahogy az emberek elhagyják a külső falat – hol fejvesztve menekültek, hol módszeresen visszavonultak – , de az ostoba trollvadászok és Felix Jaeger ott maradtak. Egyre inkább javult a helyzet.

Hatalmas kőtömb, egy kőhajító töltete csapódott az ott lévő torony falába és Thanquol látta, hogy a szerteszálló kő-szilánkok leverik a lábáról Gotrek Gurnissont, aki elterül a hóban. Thanquol lelke valósággal dalolt az elragadtatástól. A Szarvas Patkány válaszolt imájára és a saját, belső szemével láthatta leggyűlöltebb ellenségének bukását.

Bizonyosnak tűnt, hogy ha még egy kicsit vár, annak az átokverte Jaegernek a halálát is végignézheti. Kezdte úgy érezni, hogy ez lesz életének legszebb napja.

*

Arek látta, amikor a hatalmas sziklatömb eltalálta a trollvadászt. Mereven figyelte azt az egyetlenegy pontot a falon, amíg meg nem győződött róla, hogy Gotrek Gurnisson nem kel fel újra. Hamarosan úgy érezte, mintha hatalmas súly szakadt volna le a válláról. Nem, az lehetetlen, hogy az ikrek által mutatott látomás bármiképpen beteljesüljön – csak valami kegyetlen része lehetett az őellene szőtt terveiknek. Majdnem felkiáltott a megkönnyebbüléstől; egészen eddig a pillanatig észre sem vette, hogy az a látomás mennyire nyomasztotta. Úgy érezte, visszakapta valódi önmagát. Így már szabadon belovagolhatott a csata sűrűjébe, mint a hódító hős, aki valójában is volt.

*

Iván Petrovics Sztragov megsarkantyúzta a lovát. Fáradtan vonultak a hóban; kemény utazás állt mögöttük. Pokoli körülmények között kellett haladniuk, és csak azért közelíthették meg Praagot ilyen gyorsan, mert a sereg egy egész ménesre való tartaléklovat terelt magával. Iván felnézett az égre. Nem álltak jól a dolgok: a felhők gonosz vörös színt vettek fel, és Iván már látta ilyennek a mennyeket korábban is, a Kislev északi részét a Káoszpusztáktól elválasztó hegység felett. Sohasem gondolta, hogy egyszer még látja a jelenséget ilyen messze délen is, a szülőföldje szívében. Lehet, hogy a mindenféle önjelölt prófétának igaza volt és eljött a világ vége. A bojár a cárnőhöz fordult és így szólt:

– Nem tetszik ez nekem. Nem jó jel ez a vörös az égen. Olyan, mintha maguk a Puszták csúsztak volna le délre.

A Jégkirálynő ránézett jegesen kéklő szemével.

– Történt már ilyen régebben is, öreg barátom – válaszolta Katarina. – Magnus és Sándor cár idejében, amikor az a végzetes hold utoljára ragyogott így fel a nappali égen.

Iván kesernyés mosolyt erőltetett az arcára.

– Ezekkel a szavakkal nem sikerült megnyugtatnod, magasságos úrnőm – válaszolta.

A cárnő vállat vont. Jobban tudott lovagolni, mint a legtöbb férfi, és hátasa nem mutatta fáradtság jelét. Varázslat volt a dologban, persze, de egy uralkodó esetében nem lehet ezt nehezményezni. Katarina birtokolta a tél és Kislev ősi isteneinek mágiáját, amelyet nem fertőzhetett meg a Káosz.

– Rosszabb ez, mint gondolnád. Erőteljes varázslatok működnek ott előttünk.

– Gondolod, úrnőm, hogy a horda számít ránk?

– Biztos vagyok benne, öreg barátom, de kétlem, hogy a gonosz bűbájokat a mi fogadásunkra készítették elő – válaszolta a cárina. – Sokkal valószínűbb, hogy Praag falainak és a várost védő katonáknak szánták azokat.

– A lányom is ott van – mondta Iván. – És jó néhány barátom.

– Imádkozz érte, és imádkozz értük is, barátom. Attól tartok, csak arra lesz lehetőségünk, hogy megbosszuljuk őket, de igazából még ehhez is kevés az erőnk.

*

Felix csak állt és nézte a trollvadász élettelen alakját. Még mindig nem volt képes elhinni, hogy ez megtörténhetett, és nem is akarta elhinni. Ez a törpe elpusztíthatatlan volt, és önmagára vállalt küldetése ellenére nyilvánvalóan sebezhetetlen is. Gotrek Gurnisson halála lehetetlennek tűnt – ugyanakkor kétséges, hogy bárki is túlélheti, ha ekkora kődarabok vágják fejbe. Egy ember azonnal belehalt volna.

Lehajolt és ellenőrizte a trollvadász pulzusát. Megkönnyebbülés hulláma árasztotta el. Gotrek szíve továbbra is vert, méghozzá erősen vert. Hálás volt a Sorsnak, az isteneknek vagy bárkinek, aki nem engedte, hogy bajtársa így vesszen el.

– Él – mondta Felix. Egy pillanatra mosoly ragyogott fel a törpék ábrázatán, csak hogy átadhassa helyét a megszokott zord arckifejezéseknek.

– Mit csináljon Snorri, ifjú Felix? – kérdezte Orrharapó Snorri.

– Segíts elvinni őt innen.

– És mégis, minek? – kérdezte Bjorni. – Azért vagyunk itt, Felix Jaeger, hogy ráleljünk a végzetünkre.

– Igen, miért vigyük el innen? – kérdezte Ulli is, de ő inkább olyan hangon, mintha abban reménykedett volna, hogy jó okot hall a visszavonulásra. Felix hitetlenkedve nézett végig rajtuk. Itt vitatkoznak, miközben bestiák sokasága rohan feléjük a gyilokjárón, és odalent a földön is. Felforgatta elméje minden kis rekeszét, hogy találjon egy jó érvet, amivel ráveheti ezeket a cégéres alakokat, hogy segítsenek neki és Gotreknek.

– Nos, először is, megakadályozhatjuk, hogy a fejszéje a káoszistenek követőinek kezébe kerüljön – kezdte bizonytalanul. – Bizonyára ti is láttátok, hogy mennyire különleges fegyver. Még az is meglehet, hogy a győzelem kulcsát jelenti.

Bjorni és Ulli lassan bólintottak. Úgy néztek ki, mint akik komolyan elgondolkodtak a dolgon.

– Másodsorban, ha életben marad, nagyon sokat köszönhet majd nektek. Viszont ez a fajta végzet egyáltalán nem illik a Nagy Vérivó gyilkosához és Karag Dum hőséhez.

– Snorri szerint igazad van, ifjú Felix – jegyezte meg Orrharapó. – Meg még tartozik egy sörrel Snorrinak, amit Snorri fizetett neki tegnap este.

– Na, látod! – csapott le az indoklásra Felix. – Mire várunk még? – Ezután a hüvelykujjával hátramutatott a nyüzsgő hordára: – Továbbá, később még visszajöhettek és megkereshetitek a végzeteteket. És mondjuk ki, arra is megvan minden esélyünk, hogy nem sikerül elmenekülnünk előlük.

Felix forrón remélte, hogy nem a próféta szólott belőle. Próbálta megmozdítani Gotreket, de nem ment könnyen. A trollvadász nagyon-nagyon nehéz volt, és Snorri kellett hozzá, hogy egyik hatalmas kezével odanyúlva megragadja és felemelje a földről, majd a vállára vegye.

– Majd Snorri elviszi – dörmögte Orrharapó.

– Valaki hozza a fejszéjét – szólt oda Felix a másik két törpének. Ulli és Bjorni értetlenül összenéztek, aztán a fiatalabb törpe kibökte: – De hát az az ő fejszéje!

Felix egy reménytelen sóhaj kíséretében eltette a kardját és megmarkolta a fejsze nyelét. Két kézzel kellett felemelnie a legendás fegyvert, abban pedig erősen kételkedett, hogy képes lenne használni.

– Gyerünk már! – szólt rá a többiekre.

Egészen közelről hallotta a barbárok szitkait és csatakiáltásait, ahogy azok másztak fel a mellvéd felé egy épp odatámasztott létrán.

*

Thanquol borzasztóan igazságtalannak érezte az életet. Az egyik dicsőséges pillanatban látta elbukni a trollvadászt, mi több, bizonyosnak tűnt, hogy Jaeger és a többi tébolyodott törpe is hamarosan követi Gurnissont a halálba. Az egész csodálatos álom egy csapásra szertefoszlott; látta Jaegert, amint a test fölé hajol, majd hallotta, amint kijelenti, hogy még él. A többiek pedig a segítségére siettek, és mind gyáván megfutamodtak.

Legszívesebben a farkát rágcsálta volna tehetetlen dühében. Bár közbeavatkozhatott volna, bár odacsaphatott volna egy varázslattal! Ám ott még működött a mágikus védelem, és ha nem hatott volna, a szürkelátnok akkor sem kockáztatja meg, hogy magára vonja a kinti két varázsló figyelmét. Borzasztóan csalódott volt, hogy majdnem alkalma nyílott ilyen könnyedén elintézni az egyik legveszélyesebb ellenségét, és egyszerűen képtelen volt végrehajtani az általa hozott ítéletet. Egyetlen kis varázslatocska is elegendő lett volna; a trollvadásznál még a fejszéje sem volt ott, hogy annak hatalma védelmezze meg.

Thanquol szitkozódott, átkokat szórt a törpére, a csatlósára, az istenekre, a káoszhordára és az egész világra úgy általában, talán csak saját magát hagyta ki. Megdöbbentette, hogy mennyire igazságtalan az egész. Kényszert érzett, hogy nyüszítsen, és úgy döntött, eleget látott már. Ideje volt visszatérni a testébe és terveket szőni; talán valamilyen módon bejuthat a városba és bosszút állhat Gotrek Gurnissonon addig, amíg a törpe még eszméletlen.

Megesküdött, hogy ha van olyan mód, amellyel nem kockáztatja túlságosan a saját értékes irháját, akkor nem nyugszik, amíg meg nem találja azt.

*

Arek a Vízköpőkapu felől lovagolt be. A harcosai bevették és kinyitották, hogy társaik beronthassanak a városba. Körülötte mindenhol lángoltak a házak, tüzet fogtak a fa támaszgerendák, az épületek megfeketedett romokká omlottak össze. Őrjöngve üvöltöző bestiák és barbárok rohangáltak az utcákon. Néhányan söröshordókat találtak – bizonyára valamelyik taverna romjai között – , és kulacsaikat újra meg újra megtöltve részegre itták magukat.

Hagyta az ostoba nyomorultakat, hadd élvezzék ki a győzelmüket. Hamarosan megbánják majd, hogy felgyújtották azokat az épületeket. Mit gondoltak, hová fognak behúzódni, ha beköszönt az igazi tél? Vad gajdolásukkal akár a biztos halált is üdvözölhetnék. A hadúr csak lovagolt tovább, démoni lova azonnal engedelmeskedett minden gondolati parancsának, és káoszlovag testőrsége büszkén nézett végig a romba dőlő városon.

– Győztünk-jelentette ki Szarvsisakos Bayar. Hangja üresnek tűnt és visszhangot vert túldíszített vértezete mélyén.

– Még nem – válaszolta Arek. Az előttük emelkedő belső fal magasabb volt, mint a külső, és amögött Praag fellegvára még gőgösen állt. A csata addig nem ért véget, amíg útjukban állt ez a két akadály. – Ez csak a kezdet.

– Már nem sokáig állhatnak ellen – mondta másvalaki. Arek megrázta a fejét és egy pillanatra elcsodálkozott rajta, hogyan lehetnek még a saját emberei, Tzeentch rangos követői is ennyire ostobák. A külső falak elfoglalása közben nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint amire a legrosszabb esetben számított, mi több, a démoni ostromtornyok kétharmada is odaveszett. Főként az átkozott törpe és félelmetes fegyvere miatt. Ráadásul még senki sem találta meg a tetemét, és azt a fejszét, ami miatt a hadvezért újra nyugtalanítani kezdte a látomása. Felelevenedett benne a kép, amint a törpe és az ember diadalittas pofával állnak a teteme felett, és ez újfent lehetségessé vált. Nem engedhette meg magának, hogy ellankadjon a figyelme.

– Kiáltsátok ki, hogy Tzeentch nagyúr áldása és bőséges jutalom vár arra, aki elhozza nekem a trollvadász Gotrek Gurnisson és ember társa, Felix Jaeger fejét.

Hírnökei azonnal elvágtattak, hogy teljesítsék a parancsot. Győzelme ellenére Areket baljós előérzet nyomasztotta. Úgy tűnt, túl korán lovagolt be a városba.

*

Felix végigbotladozott a szűkös sikátoron. A fejsze súlya gyilkos módon húzta a karjait, és kezdte már érteni, hogyan lett a trollvadász olyan iszonyatosan erős. Ha még néhány hétig hordoznia kellene a fegyvert, maga is biztosan úgy megizmosodna tőle, hogy azután úton-útfélen kovácsnak néznék.

Égett szagot érzett. Hallotta a távolból a káoszimádók győzedelmes kiáltozását és a leomló épületek mennydörgését. Ugyancsak a távolban látta egy gigantikus ostromtorony tetejét, ahogy a vörös cseréptetők fölé magasodik. A napot eltakarta a füst és a még mindig vörös felhőzet, a Morrslieb zöldes ragyogása. A felcsapó lángok pedig pokoli színezetet kölcsönöztek az egész látványnak. A hosszú sikátor végén bestiákat és barbárokat látott, ahogy házról házra járva dúlnak és fosztogatnak. Ha Felix nem szenvedett volna az élet nyűgeitől, akár azt is hihette volna, hogy már meghalt és az istenek belevetették valamelyik tüzes pokolba, amit a sigmarita prédikátorok annyira szeretnek emlegetni.

– Merre? – kérdezte Ulli, aki az utóbbi percekben véresre rágta a száját idegességében. Jó kérdés volt. Meg kellett találniuk Max Schreibert, ha lehetséges, vagy ha mégsem, legalább egy gyógyítót. Erre a legtöbb esélyük Shallya templomában lehet, ahol a galambistennő papnői úrnőjük gyógyhatású áldásait osztották a rászorulóknak. Feltételezve, hogy áll még egyáltalán templom valahol. A külső városrészben már bizonyára mindet kifosztották és felégették a káoszimádók. Valószínűleg nem szívesen hagyják, hogy idegen istenségek szentélyei álljanak az elfoglalt területen.

– Értelmetlen lenne az óváros felé menni – jegyezte meg Bjorni. – Ha az őröknek van egy kis eszük, a kapukat már biztosan bezárták.

– Arra még nem lehetett elég idejük – mondta Felix. – Kétlem, hogy a herceg ilyen gyorsan visszaparancsolhatta az embereit.

– Az se számít – vitatkozott Bjorni rendíthetetlen önbizalommal. A csúf trollvadász ezúttal olyan oldalát mutatta, amilyennek Felix még sohasem látta. Bjorni a csata kezdete óta vérbeli harcosnak mutatkozott, nem annak a kéjsóvár és részeges fajankónak, aki általában volt. – Ha kizárnak valakit, akkor kizárnak és kész. A kapunál állomásozó csapatok kötelessége, hogy bezárják és zárva is tartsák azt, akárki maradt kívül.

– És az nekünk mit jelent? – kérdezte Ulli, akin egyre jobban eluralkodott a félelem.

– Véres harcot, komám! Mint mindig – vágta rá Bjorni, és felröhögött.

– Túlságosan vidámnak tűnsz az adott körülmények között – jegyezte meg Felix. Bjorni ránézett, kacsintott egyet, és megkérdezte:

– Miért ne legyek vidám? Már azt vártam, hogy magyarázkodnom kell az őseim előtt a Vas Csarnokokban, amiért ilyen sokáig éltem. A hősi halál lehetősége továbbra is előttem áll, akkor miért ne hozhatnám ki a legtöbbet az utolsó perceimből, vagy ha az istenek úgy akarják, utolsó óráimból?

– Persze, miért ne? De még mindig találnunk kellene egy gyógyítót Gotreknek.

– Valahol errefelé áll Shallya egyik temploma – mondta erre Bjorni. – Az egyik papnő meggyógyította egy viszkető kiütésemet, amit attól a szőke….

– Kímélj meg a részletektől! – szólt közbe Felix. – Inkább mutasd az utat!

*

Max összerezzent, amikor az óváros egyik nagy kapuja becsapódott mögöttük. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire fáradt. A végkimerültség érzése keveredett benne azzal a tudattal, hogy tennie kell valamit. Körbenézett és megpillantotta a herceget. Enrik dühösnek tűnt, de viszonylag jól palástolta. Amikor elhagyták a külső falat, sietősen lóra kapott a személyes testőrségével együtt, és majdnem letapostak mindenkit, aki elébük került. Max örült, hogy Ulrika és ő maga elég értékesnek találtattak, és velük tarthattak. Valahogy nem volt kedvére a gondolat, hogy kint rekedjenek a két fal között, miközben a káoszimádók hordája éppen feldúlja a külső városrészeket.

Ulrika úgy nézett vissza a nagy, vasalt kapuszárnyakra, mintha elég erősen nézve akár át is láthatna rajtuk.

– Mi a baj? – kérdezte Max.

– Felix és a többiek még kint vannak.

– Túl késő már emiatt aggódni – mondta a férfi. – Semmit sem tehetsz értük.

– Tudom. Bár ne váltunk volna el egymástól!

A Felix iránti féltékenysége ellenére Max ugyanígy érzett, és nemcsak azért, mert bajtársként tekintett a férfira és a trollvadászra. Valahogy bizonyosnak érezte, hogy ha valaki túlélheti az egész ostromot, akkor azok ők ketten lesznek, és nem árt, ha közben ő is a közelükben tartózkodik.

A herceg máris beléptetett lovával az őrtorony lépcsőjéhez vezető hátsó ajtón. Megy megnézni, hogyan ég le a városa, kesergett magában Max, és komoran elindult utána.

*

A templomban hűvös volt és csend. Felix az istennőt és szentjeit ábrázoló ikonokat nézegette a falakon, és az oltárkőbe vésett nagy galambszimbólumot. A helyiség tele volt rémült és sebesült emberekkel. Véres, bekötözött alakok feküdtek mindenfelé, közöttük síró vagy már csak szipogó nők és gyerekek ültek a földön. A szerencsétleneknek nem sikerült időben elérni az óváros biztonságát.

Felix azon gondolkodott, mit tehetne ő ezekért az emberekért. Semmit; halálra voltak ítélve valamennyien, és csak a csoda menthette meg őket. Csupán idő kérdése és a káoszhívők megtalálják a templomot, vagy a lángok terjednek át az épületre. A fából ácsolt tetőszerkezet és falak egyik esetben sem bírják majd sokáig.

Nézte, ahogy Snorri és a többi trollvadász átviszik Gotreket az oltárnál összegyűlt tömegen. Fáradtan indult utánuk, közben végig az ikonokat nézte. Még kicsi gyermekként Altdorfban sokszor járt Shallya templomában. Anyja sorvasztó betegségtől haldoklott, és azért mentek oda, hogy az istennő közbenjárásáért könyörögjenek. Azonban apja minden felajánlása ellenére az istennő – csak ő tudta, miért – nem volt hajlandó közbelépni, és Felix azóta vegyes érzéseket táplált az egyház iránt. Kedvelte a jóindulatú, halk szavú papnőket, de már nem is akarta megérteni, hogy Shallya miért nem válaszolt az imáira. Végül is istennő volt; eldönthette, mire használja hatalmát. A férfi félretette ezeket a gondolatait, az időpont nem volt alkalmas a múlton való merengésre.

Egy papnő lépett oda, hogy köszöntse a trollvadászokat. Fáradtnak látszott, sápadt volt, és mintha elszállt volna az életereje, mint Gotreknek a sokadik démon lakta ostromtorony lerombolása után. Úgy tűnt, mintha a kegyes istenség papnői a saját erejüket is felhasználták volna a gyógyításhoz. Persze ez logikus, mármint annak alapján, amit Felix a mágia természetéről általában véve tudott. Reménykedett abban, hogy a nőben maradt még valamennyi erő, és tud segíteni a törpén.

– Fektessék le az oltár mellé – mondta, és Snorri szó nélkül engedelmeskedett, majd félreállt, és sütőlapát méretű jobb tenyerét tiszteletteljesen a mellkasára, a szíve fölé tapasztotta. A papnő végigsimított Gotrek homlokán.

– Erős a szelleme – mondta. – Életben maradhat.

– Azonnal talpra kellene állnia – jegyezte meg Felix halkan. – Tehetne valamit ennek érdekében?

Az asszony felnézett, és Felix máris sajnálta, hogy olyan nyersen szólt az imént. A fáradtság nagy, sötét karikákat rajzolt a papnő szeme köré, és egész tartása olyan volt, mintha mindjárt összeesne a kimerültségtől. Amikor meglátta a fejszét Felix kezében, úgy meglepődött, hogy a lélegzete is elakadt:

– Az ott… az az ő fegyvere? – suttogta, miután ismét kapott levegőt.

– Igen. Miért?

– Nagyon nagy hatalom rejtőzik benne. Innen is érzem az erejét – válaszolta a papnő, azzal visszafordult, és szemügyre vette a trollvadász arcát. – Meglátom, mit tehetek.

Letérdelt a törpe mellé, és egyik kezét a homlokára tette. Lehunyta a szemét és dülöngélni kezdett, közben dúdolva ismételgette istennője nevét. Arca és keze körül derengő fénygyűrűk táncoltak, és Gotrek fején a bőr rögtön kezdett összeforrni, majd alig egy hosszú pillanat elteltével egyetlen szeme felpattant, különös fény csillant benne.

– Visszahívtatok – recsegte kábán. – A Vas Csarnokok bejáratában álltam és nem engedtek be. Még nem törlesztettem le az adósságomat harcban, ezt mondták. A lelkem arra kárhoztatott, hogy otthontalanul vándoroljon a végtelen ködben.

– Hallgasson most – szólt rá a papnő és ismét megsimította a trollvadász homlokát, ahogyan egy gyermeket simogat meg anyja. – Beverte a fejét. Ettől gyakran jönnek különös látomások.

– Nem úgy tűnt, mintha álom lett volna – jegyezte meg halkan Gotrek.

– Néha nem tűnnek álomnak.

– Nem számít. Az adósa vagyok, papnő, és szívesen visszafizetem.

– Ne felejtsd el, hogy Snorrinak is tartozol egy sörrel – dünnyögte Snorri.

Gotrek rábámult:

– Miért is?

– Mert idehoztalak.

A félszemű trollvadász elvigyorodott, és kijelentette: – Akkor ezért veszek neked egy egész kupával, vagy akár kettővel is, Orrharapó Snorri.

– Igaz hát, amit mondogatni szoktak – válaszolta Snorri vidáman. – Mindig van egy első alkalom.

Arek szitkozódva lovagolt végig Praag feldúlt és letarolt utcáin. Minden kezdett zűrzavarba fulladni. A horda őrjöngve fosztogató és romboló bandákra hullott szét. Ittak és verekedtek, ha valahol élőt találtak, akkor annak lelkét rögtön felajánlották patrónus démonaiknak és az istenségeiknek. Napokig is eltarthat, mire újra fegyelmet kényszerít rájuk, és nem valószínű, hogy van ennyi idejük. Be kell venniük a várost és meg kell védelmezniük a közelgő seregektől, még mielőtt a tél keményebbre fordul. Menedékre lesz szükségük, nem hasznavehetetlen kőhalmokra.

Kezdte úgy érezni, hogy a saját istene is gúnyolódik vele. Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy ilyen csábítással szemben kell majd egyben tartania az összegyűjtött haderőt. Az effajta győzelem nem jobb a vereségnél. Végignézett a lángoló épületeken és egy rakás ittas barbáron, újfent elmormolt egy szitkot, és leküzdötte a vágyat, hogy puszta kézzel fojtsa meg mindet. Ráadásul a tüzek is elharapóztak, és kezdték kohóként felmelegíteni a környéket.

– Parancsoljátok meg a harcosoknak, hogy hagyják abba a gyújtogatás! – rendelkezett, de sejtette, hogy már túl késő. A tűz kezelhetetlenné vált, és a katonái már túlságosan belelovalták magukat a pusztításba.

– Nem a mi harcosaink voltak – mondta Szarvsisakos Bayar. – A kisleviták. Ők csinálták ezt. Felgyújtották a saját otthonaikat, amikor visszavonultak a belsővárosba. Nyakas népség.

Arek bólintott. Gondolhatta volna. Az emberek nem ostobák, ugyanúgy átlátták a helyzetet, mint ő. Tudták, hogy élelem és menedék nélkül a tél megbosszulja majd a veszteségeiket. Ő és a káoszharcosok túlélik, ahogyan a mágusok többsége is, de a bestiáknak és az embereknek egymást kell majd felfalniuk, ha át akarják vészelni valahogyan a hideg időszakot. A nagyszerű horda elsorvad. Biztos volt benne, hogy a különféle pártoskodók hamarosan különválnak, és egymásra fognak vadászni. Vagy elmenekülnek és reménykednek abban, hogy máshol és máskor találnak egy másik hadurat egy másik sereggel.

Utálta, hogy be kell ismernie, de a mágusoknak igazuk volt. Valóban későn indultak el a Káoszpusztákról. Túl kockázatos volt; játszott és veszített. Mindenesetre, legalább azzal vigasztalhatja magát, hogy a kint rekedt kisleviták közül már senki sem fog örülni a vereségének, mert mindet megöleti. Futár érkezett, és már messziről kiáltotta:

– Üzenet, Arek nagyúr!

A hadúr intett neki, hogy mondja.

– Kislevita sereg érkezik nyugatról, és a skaven horda is közelít északról – hadarta a hírnök. – Vészpengés Morgar összeszedte a csapatait, hogy megütközzön velük.

Arek elátkozta a khornita hadvezért. Morgar mindig is csak a dicsőség lehetőségét kutatta, mindig több és több győzelemre, vérre és lélekre vágyakozott, hogy felajánlhassa azokat örökké éhes, üvöltő istenének. Neki nem volt elég, hogy eltakarítja a védők maradékát Praag elfoglalt területeiről, máris újabb csatába kell lovagolnia. Arek nyugalmat erőltetett magára; végül is, ez nem feltétlenül rossz hír. Legalább megakadályozza, hogy a patkányemberek hordája hátba támadja a káoszhadat.

A hadvezért sokkal inkább bosszantotta a kislevita sereg kérdése. Nagyon gyorsan kellett lovagolniuk ahhoz, hogy ilyen hamar odaérjenek. Kétséges, hogy a várost dúló, részeg harcosok képesek lesznek-e harcba szállni; egyszerűen nem voltak abban az állapotban.

Arek gyorsan sorra vette a lehetőségeket. El kell oltani a tüzet, hogy megtarthassák a még épen maradt épületeket. Ezt csak mágiával vihetik végbe, amihez – a feladat nagyságát tekintve – Kelmain és Lhoigor kellett. A pokolba az engedetlen lelkükkel! Csak nekik sikerülhet. A falakon kívül hagyott tartalék visszatarthatja az embereket, amíg ő újjászervezi a seregét és lerohanja őket. És a jéghideg folyó is feltartja valameddig a kislevitákat. Sok időbe fog telni, mire az egész sereget áthozzák a hidakon és a gázlókon.

Gyors, rövid utasítások formájában adott választ a futárnak, azután belovagolt a tömegbe és elkezdett parancsokat üvöltözni.

*

– Thanquol Szürkelátnok! Ébredj fel! – üvöltötte a fülébe egy ismerős mély hang.

Thanquol kilépett a különleges tudatállapotból, és leküzdötte a kényszert, hogy a legpusztítóbb varázslatai valamelyikével darabokra tépje Izak Grottle lelkét a testével együtt.

– Jól van már! Mi van? – kérdezte inkább.

– Mindjárt lerohannak minket! – válaszolta Grottle vádlón. – Káoszharcosok, démonok és bestiák jönnek dél felől. Miért nem figyelmeztettél?

Mert épp érdekesebb dolgokkal foglalkoztam, gondolta Thanquol, és majdnem ki is mondta, de visszafogta magát. Grottle szavainak jelentése hirtelen elérte tudatát: a káoszhorda egy része meg fogja támadni őket! A helyzet komolyra fordult! Azonnal lépéseket kellett tennie értékes élete megőrzése céljából.

– Mennyien vannak? Milyen közel járnak? Mondd már? – cincogta ijedten.

– Ezrével jönnek, és már majdnem itt vannak – hebegte Grottle.

– Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

– Próbáltuk, de lélekben túl messze jártál. Arra is gondoltunk, hogy talán magával a Szarvas Patkánnyal beszélgetsz éppen.

– Lehet, hogy hamarosan mind a színe előtt állunk, ha nem készülünk fel azonnal a védekezésre! – Thanquol sietősen elsorolt néhány parancsot és utasítást. Félelemtől remegő harcosai azonnal engedelmeskedtek.

*

Gotrek megemelte fejszéjét és gondosan átvizsgálta. Az acélfej éles volt, mint mindig, és a rúnák fényesen izzottak.

Úgy tűnt, mintha a trollvadász a fegyverből nyerné vissza erejét. Még mindig sápadt volt, mint valami szellem, de már harcképesnek tűnt. Őrjöngő harag villant egyetlen szemében, ahogy meghallotta a távolban felhangzó csatazajt.

– Gyerünk! – mondta. – Még van egy kis gyilkolnivalónk.

Tizenharmadik fejezet

Nem mintha kételkednék felséged képességeiben, de gondolod, úrnőm, hogy ez kitart? – kérdezte Iván Petrovics Sztragov óvatosan. A Jégkirálynő általában hűvös, nyugodt nő volt, de ha egyszer elveszítette a türelmét, akkor rosszabb lett, mint a jeges hóviharok északon.

– Ki fog tartani, öreg barátom – válaszolta a cárnő, közben elégedetten szemlélte munkáját. – Biztos lehetsz benne.

A hangjában rejlő hit megnyugtatta a bojárt, bár ha nem a saját szemével látta volna épp az imént, akkor biztosan lehetetlennek tartja az egészet. A Jégkirálynő varázsló tudománya rendkívül hatékonynak és hatalmasnak bizonyult. Katarina a két karját széttárva megállt a lomhán hömpölygő, szürke folyó partján, a keleti és nyugati szeleket szólította, mire esni kezdett a hó és hihetetlenül lehűlt a levegő. Néhány szívdobbanásnyi idő alatt hártyás jégréteg jelent meg a folyó felszínén, és elképzelhetetlenül gyorsan szétterjedt egy, az úrnőhöz közeli pontból kiindulva. Egyetlen perc alatt zömök jégtömbök alakultak ki, és alig tíz perc alatt keményre fagyott az egész folyó. A hóesés folytatódott, gyorsan befedte a jeget, és ha nem lett volna a partok mentén árok, egyáltalán nem látszott volna, hogy ott valaha egy folyó volt.

– Induljunk! – adta ki a parancsot a cárnő. – El fogja bírni a súlyunkat.

Hogy hitelt adjon szavainak, megsarkantyúzta lovát és átügetett a befagyott vízen. A Gospodar-sereg harsányan hurrázott, aztán megindult és követte a példáját.

*

– Nézzétek! – kiáltotta Ulrika és felmutatott az égre. Max a lecsapó hárpiákat várva felpillantott. Valóban látott is odafent néhány szárnyas szörnyeteget, de azok mind felfelé tartottak, hogy megtámadjanak egy zömök testet, amely épp ekkor ereszkedett alá a felhők közül.

– Ez a Grungni Szelleme! – mondta Ulrika, hangja megtelt csodálattal.

Hódolat Sigmarnak! gondolta Max némileg szégyenlősen. Legalább el tudnak menni, ha mást nem is jelent a léghajó visszatérése. Miközben figyelte, szemkápráztató villanások jelentek meg a repülő szerkezet oldalán, és a hárpiák sorra zuhantak alá, ahogy a masina hatásos fegyverzete lesöpörte őket az égről.

*

Kelmain az ikertestvérére nézett, és a saját fáradtságát látta tükröződni annak arcán. Közönséges földi halandó képtelen lett volna elviselni azt a feszültséget és terhet, amit ők magukra vállaltak az elmúlt napokban, és még így sem dőltek ki teljesen. Akkora hatalommal rendelkeztek, amit istenük általában a nagyobb démonok számára tart fenn, és már a határaikat feszegették, ami szinte elviselhetetlen fáradtsággal járt. A tornyok elpusztítása következtében kapott mágikus visszacsapások majdnem megőrjítették őket, de a tanítványaik közül sokan nem voltak ilyen szerencsések, vagy csak nem voltak képesek ellenállni ennek a mellékhatásnak. Motyogva kuporodtak le, vagy fetrengve vonaglottak valahol a csatatéren, és a két varázslónak egyelőre még arra sem volt elég energiája, hogy megöljék őket.

– Te is érzed, testvér – mormolta Lhoigor. Kijelentés volt inkább, nem kérdés.

Kelmain csak bólintott. Nyugaton erőteljes hatalom okozott örvényt a mágikus áramlatokban, embertől származó varázslat, amely a kislevita tél fagyos energiáit használta. Északon is zavarok keletkeztek az áramlatokban, de másfélék – forrásukat a Káosz megérintette, de nem uralta teljesen, és szintén jelentősnek számított. Ha találgatni kellett volna, Kelmain skavenre gyanakszik, és biztos volt abban, hogy ezzel a testvére is egyetértene. Hiába voltak ezek a zavarok erősek, máskor az ikrek nem tartottak volna tőlük; igazán kevés olyan mágus akadt a világon, akitől bármennyire is tartottak. Ez azonban más eset volt, mivel még napokig nem lesznek képesek teljes mértékben kihasználni hatalmuk lehetőségeit. A csata előtt és alatt elszabadított, irtózatos mennyiségű energia összegyűjtése és mozgatása kiszívta erejük javát.

Lovas vágtatott feléjük. Kelmain megnézte magának a káoszharcost, és az ezüstözött sisakról felismerte Arek nagyúr személyes futárját. A hírnök lelassított és odaléptetett hozzájuk, majd megállította mellettük hátasát.

– Arek nagyúr megparancsolta, hogy oltsátok el a tüzeket a városban! – kiáltotta gőgösen.

Kelmain a testvérére nézett, tekintetük találkozott, és mindketten nevetésben törtek ki.

– Mondd meg Arek nagyúrnak, hogy végtelenül sajnáljuk, de vissza kell utasítanunk az udvarias felkérést – válaszolta Kelmain.

– Mi van? – hördült fel meglepetten a káoszharcos.

– Szomorú, de e pillanatban ez teljességgel lehetetlen – magyarázta Lhoigor.

– Lehetetlen?! Arek nagyúr élve nyúzat meg ezért.

– Igen rossz ötlet minket megfenyegetni – jegyezte meg Lhoigor.

– Rossz gondolat, csakugyan – erősítette meg Kelmain. Összegyűjtött valamennyi energiát, épp csak annyit, hogy néhány pillanat alatt leolvassza a páncélt a lovagról. Az izzó fém-cseppek sziszegve hullottak a hóra.

– Nem volt valami bölcs dolog, testvér – mondta Lhoigor, de közben helybenhagyólag mosolygott.

– Való igaz, de rászolgált.

– Mit tegyünk most?

– Várjunk. Gyanítom, Arek nagyúr már felfedezte, hogy megfordult a szerencséje.

– Mi figyelmeztettük, hogy nem megfelelő a csillagok állása, de nem hallgatott ránk.

– Szerinted meddig maradhatnak még ezen a létsíkon a démonok? Ezzel te foglalkoztál.

– Még egy óráig, talán. Nagyon valószínű, hogy addig sem.

– Nos, akadnak más hadurak is a környéken, és az Öregek ösvényei hamarosan megnyílnak.

– Akkor tényleg nincs más dolgunk, mint kivárni, hogy mi történik.

*

Felix levágott még egy bestiát. Már belezavarodott a számolásba, hogy mennyit öltek meg, mióta kijöttek a templom körüli mellékutcák alagútjából. Gyorsan körülnézett; a törpék láthatóan élvezték a helyzetet. Gyilkolás közben egyfolytában vigyorogtak, és valószínűleg nem is lehetett volna mást várni tőlük. Közel álltak hozzá, hogy megtalálják annyira vágyott végzetüket.

Felix megállította egy szőrmékbe öltözött barbár támadását. A megtermett fickó nyakában véres fülekből fűzött nyaklánc lógott, melyek egy része elég kicsi volt ahhoz, hogy gyermeké legyen. A férfi üvöltött valamit érthetetlen nyelvén, és fekete vaskardjával újabb ügyetlen vágást indított Felix felé. Ő lehajolt és olyan hideg kegyetlenséggel szúrta gyomron a barbárt, majd forgatta meg ellenfele hasában a pengéjét, amiről nem is tudta, hogy képes rá. Lerúgta kardjáról a sikoltozó és görcsösen vonagló nyomorultat, és beletaposott a szájába, hogy elhallgattassa.

– Nézzetek fel! – kiáltotta Ulli. Felix megkockáztatott egy pillantást felfelé, és hihetetlen megkönnyebbülés vette át az iménti kétségbeesés helyét. A Grungni Szellemének jól ismert alakja lebegett az égen. Maiakai Makaisson visszatért végre. Felix reménykedett abban, hogy erősítést is hozott magával, ámbár kételkedett abban, hogy a léghajóban elég harcos elfért a győzelem kivívásához.

*

Egy lángoló épület majdnem ráomlott Arekre. A veszedelem elől elugratva egy másik mellékutcába jutott lovagjaival. Felnézett az égre és vaskesztyűs öklét rázta a léghajó felé. Újabb fekete gömb vált le a lebegő testről, és olyan közel robbant, hogy a lökéshullám kis híján letaszította őt a lováról. Hová lettek a hárpiák? Miért nem rángatják már le a mágusok az égről azt a szentségtelen szerkezetet egy villámmal vagy valamivel? Körbepillantva látta, hogy a robbanás megölte a testőrei egy részét, a többiek pedig elindultak nélküle. Valószínűleg eltűnt előlük a lángok közt, a füstben és a felvert porban.

Nem számított. Bestiák csatakiáltásait hallotta a közelből; majd odamegy, és maga mellé gyűjti őket, úgy bocsátkozik újra küzdelembe. A kis mágusaihoz pedig lesz néhány kemény szava, amikor újra találkoznak.

*

Thanquol elhűlten nézte, ahogy a káoszhívők hullámokban áradnak a serege felé. A nagydarab harcosok a Véristen nevét üvöltve özönlöttek át a havas síkon, és azzal fenyegették, hogy számban még a viharsárkányait is felülmúlják. A szürkelátnok immáron másodszor is arra kényszerült, hogy varázserejét hívja segítségül az ellenséggel szemben, és másodszor is alig sikerült. A környéken felgyülemlett sötét energiából merítve sohasem látott vadságra ösztönözte harcosait, és ez is épp, hogy csak elegendőnek bizonyult. Legszívesebben már rég felhasználta volna a meneküléshez félretett varázslatát, hogy elugorjon valahová, messzire a csatától, de tisztán és teljes bizonyossággal látta, hogy az Idomárok serege széthullana nélküle, és a khornita lovasok azonnal felülkerekednének. Persze, ennek lehetősége továbbra is fennáll, gondolta és elrágcsált egy falatnyi finomított torzkő-port, hogy a tomboló hatalom újra átszáguldjon erein.

– Jönnek! Megint jönnek! – kiáltozta a fülébe Izak Grottle.

Thanquol figyelmeztette magát, hogy ha a dolgok a lehető legrosszabbra fordulnak, akkor se felejtse el agyonsújtani a hájas Idomárt, mielőtt elmenekül a helyszínről.

*

Iván Petrovics Sztragov átlovagolt a káoszhad vonalán és mindent levágott, ami szablyája elé került. Odafent a vérvörös ég haragosan nézett le a csatatérre, és Praag lángjai illő módon világították meg a pokoli tömegjelenetet. A bojár előtt bestiák kiáltoztak és elfutottak a sáncaik felé. Túlzott önbizalmuk jeleként minden védőmű a város felé nézett, és most megfizették az elbizakodottságuk árát.

Oldalt valaki felgyújtott egy zömök kőhajítót, a hatalmas ostromgép felemelt karja gigantikus fáklyaként lángolt. A Jégkirálynő és testőrei egytől egyig úgy küzdöttek, mint a született harcosok; a cárnő pengéje lángokat vetett, ahogy a penge teljes hosszát elborító rúnák felizzottak. Hirtelen a környéken fellelhető utolsó ellenség is halott volt, és az átmeneti csendben az úrnő így szólt:

– Gonosz mágiától bűzlik az egész vidék. Annyi erőt gyűjtöttek itt össze, amennyi évszázadok óta nem volt egy helyen. Démonok is jártak itt, igen, és démonoknál is rosszabb teremtmények.

– Mi lehet rosszabb a démonoknál, méltóságos úrnő? – kérdezte Iván őszinte kíváncsisággal.

– Azok a lények, akik megidézték őket.

Iván nem volt olyan biztos ebben, de inkább nem vitatkozott. A távolban újabb ellenfelek bukkantak fel Praag bezúzott kapujánál, ezúttal ezrével jöttek, vérszomjtól hajtva törtek előre, és készen álltak rá, hogy csatában haljanak meg.

– Úgy tűnik, úrnőm, később kell foglalkoznunk ezekkel a gonosz emberekkel – jegyezte meg a bojár.

– Igaz, öreg barátom. Előbb mégiscsak a démonok kerülnek sorra.

A közelgő horda soraiban fénylő alakok láttán Iván megértette, mire mondta ezt úrnője. Magában elmormolt egy imát, melyben Ulricnak ajánlotta saját és leánya lelkét, és felkészült a következő rohamra.

*

Max felmászott a himbálózó kötéllétrán és nagy nehezen feljutott a léghajó gondolájába. A szél az arcába csapott és mielőtt teljesen belépett volna, megkockáztatott egy pillantást lefelé. Messze volt a talaj; a lángoló város utcái távolinak tűntek. Ulrika felintegetett neki, azután elsietett, hogy csatlakozzon a herceg csapatához. A mágus elmormolt egy imát, hogy ne essen baja, még ha hirtelenjében nem is tudta volna megmondani, hogy mi baja eshetne pontosan. Senki sem akart kimenni a belsővárosból a külső részek poklába – de a nő a saját életénél is többet jelentett számára.

A trollvadász főgépész, a zömök Maiakai Makaisson máris előtte termett, hogy üdvözölje. Bőr repülős sapkáját viselte, amely egész furcsának hatott a középen kivágott részből előnyomakodó színes hajtaréjjal. A girokopteren használt kristályszemüvegét feltolta a homlokára.

– Sokáig tartott, Maiakai. – Max próbálta úgy mondani, hogy az ne tűnjön neheztelésnek. Azon kapta magát, hogy elvigyorodott, miközben kezet fogott a törpével.

– Hát igen, itt-ott muszáj kellett kikalapálnunk ezt a szépséget, aztán meg néhány testvérünk ellenszél felé kóborolt, és beletelt az időbe, mire begyűjtöttük a népséget – szabadkozott Makaisson. – Aztán meg nem tudtunk kellően nagyon gyorsan repülni, mert túlságosan túlterheltük a hajót.

– Jobb későn, mint soha – bölcselkedett Max.

– Az én szám is ezt szokta mondani. Amúgy merre hol jár Gotrek meg az ifjú Felix? Nem akarnak feljönni bele a hajóba?

– Nem tudom, hol lehetnek – válaszolta a vállát vonogatva Max. – Utoljára a külső falon láttam őket. Nem mentek be a Fellegvárba se.

– Hát ha valaki tudja a helyét ebben a zűrös zavarban, akkor azok ők lenne volnának, úgyhogy jobb, ha mi is tesszük a mi dolgunkat.

– És mi lenne az?

– A király szája mondta, hogy én és a hajóm hozzuk el ide a harcosokat – magyarázta Makaisson. – Beledugtunk a gondolába vagy százat. De van, akinek csak odafent jutott hely, benne a gázzsákban. Ki kéne raknunk őket, hadd duhajkodjanak kedvükre. Aztán meg az én kezemnek is le kéne vágnia néhány sok bestiát.

Miközben beszélgettek, durva külsejű törpeharcosok nyomakodtak ki a bejáraton, és máris másztak lefelé a kötéllétrán.

– Úgy volt, hogy visszamegyünk és elhozok még pár sokat, de most már látja a szemem, hogy nem muszáj kell. Mire visszaérünk ide, úgyis vége szakad lesz a harcnak.

– Minden apró segítség számít, Maiakai – jegyezte meg a mágus.

– Hát igen. Képzelje el a fejed, Max barátom, összeépítettem pár néhány új fegyvert! – újságolta vigyorogva a főgépész. – Mindjárt előmutatom, amint a srácok leérnek rá a földre. Hát ez is benne volt az időben. Úgy gondolta a fejem, hogy kell majd ide néhány ügyes apróság.

Max eltűnődött rajta, mit hozhatott Maiakai Makaisson, ami elég halálos ahhoz, hogy megfordítsa az ostrom menetét. Persze, ha bárki is képes volt kitalálni ilyen dolgot, az csak a törpe főgépész lehetett.

*

– Ez volt az utolsó? – kérdezte Felix.

– Snorri nem hinné! – mondta Snorri a füstbe bámulva. A felgyújtott városban megolvadt hó kormos sárrá változott, és a csapat körül mindenhol vér keveredett a vízbe. A vöröses mocsok különös árnyalatokat kölcsönzött a lángok tükörképének.

– Akkor meg hová lettek? Mintha a végén kevesebben lettek volna, mint egy perccel korábban.

– Nyilván, mer' már olyan sokat megöltünk, ifjú Felix – válaszolta Snorri. A férfi csodálkozva csóválgatta a fejét; hogyan lehetséges, hogy egy Orrharapó Snorrihoz hasonlóan buta teremtmény még életben legyen ezen a világon?

– Az emberifjoncnak igaza van – szólt közbe Gotrek. – Valamiért elmentek innen, és nemcsak a Grungni Szelleme miatt.

– Mit szórakozik ez a Makaisson is? – kérdezte Ulli. – Az előbb még a káoszimádókat bombázta, azután meg eltűnt.

– Csak innen nem látjuk – mondta Felix. – Nyilván a Fellegvár felé ment. Biztosan hozott néhány harcost és fegyvert.

– Hamar kiderül – jegyezte meg Bjorni. – Gyerünk tovább! Hátha találunk még néhány bestiát.

*

– És ha ezt a kart meghúzza a kezed – mondta Maiakai Makaisson, közben megrántotta a mutatott kart – , alkimistatüzet szórsz rá a fejükre azoknak a randa rusnyaságoknak odalenn, így ni!

Max eleget tudott ahhoz, hogy ne kelljen tovább magyarázni. Ez ugyanaz az anyag volt, amit a falakon is használtak: az ősök által feltalált, örökké égő tűz. Még a víz, az eső vagy a hó sem tudta eloltani, esetenként napokig lángolt. Odalentről sikolyok hallatszottak, a mágus ebből megtudta, hogy a bestiák a saját bőrükön tapasztalták meg mindezt.

– Maiakai! Nem veszélyes alkimistatüzet tartani egy léghajón? – érdeklődött óvatosan. – Mindig a tűzveszélyt emlegeted, és ez meg a leggyúlékonyabb anyagok egyike.

Makaisson megrántott egy irányítókart, megpörgette a kormányt, hogy megfordítsa, és újra a káoszhorda fölé vigye a Grungni Szellemét.

– Hát igen… – dünnyögte a forduló végén. – Neked van igazad, de úgy gondolta a fejem, hogy most feléri a kockázatot. Nem jutott bele az eszembe más, ami megnövelné fel az esélyeket. Kivéve talán ezt itt! – tette hozzá és ismét meghúzott egy kart.

Néhány pillanattal később hatalmas robbanás hallatszott odalentről.

– Mi az? – kérdezte a mágus.

– Ménkű nagy bombák – felelte vidáman a főgépész. – Puskaporral töltve, nagyon sokkal. Belekerült egy nagy vagyonba, de a trollvadászok királya fizette a számlát. Erre meg azt gondolta a fejem, hogy akkor miért ne?

– Megőrültél, Maiakai? – Max megborzongott a gondolattól, hogy valaki képes alkimistatüzet és több tonnányi puskaport felhalmozni egy túlterhelt léghajóra, majd átrepülni vele egy mágikus viharon. Kész csoda, hogy egyáltalán megérkeztek. Ha tudta volna, sohasem vállalkozik rá, hogy felmásszon a fedélzetre és összegezze a helyzetet a főgépésznek. Nagyon valószínű, hogy ezzel megtalálta az egész csata legveszélyesebb pontját.

Elég, ha egyetlen tűzlabda átjut a mágikus védőhálón – amit azelőtt szőtt a léghajó köré, hogy az kirepült a Káoszpuszták fölé – , és a robbanástól a léghajó talán a Morrsliebig repülne minden utasával együtt. Nem csoda, hogy Maiakai csökkentett létszámú legénységet hozott magával. Az is felért egy kisebb csodával, hogy bárki önként a fedélzeten maradt.

– Mond a szám valamit a fülednek, Max – válaszolta Makaisson. – Idefelé jövet néha majdnem belecsináltam a nadrágomba, pedig azt már kiskoromban sem szerettem csinálni. Úgyhogy meg is fogadtam magamnak bele a fejembe, hogy nem vállalok ilyet többet még egyszer. Akkor se, ha ötszáz évig élek még.

– Örülök, hogy így gondolod – válaszolta Max és reménykedett abban, hogy Ulrikáék valóban nem mentek ki a külvárosba harcolni. Maiakai ismét meghúzott egy kart, amit hosszú, fütyülő hang és egy újabb hatalmas robbanás követett.

– Remekjó! – rikkantotta Maiakai, miután az oldalsó ablakhoz ugrott és lenézett. – Feldöntöttünk egy olyan nagyon óriási ostromtornyot rá a földre!

*

– Ez egy robbanás volt – mondta Felix. – Jó nagy. Miféle ördöngösség ez már megint?

– Ha engem kérdezel, szerintem Maiakai Makaisson megint kitalált valamit – válaszolta Bjorni. Néhány perce látták ellebegni a léghajót, és a főgépész valóban képes lehetett ilyesmire.

– Snorri mintha sok robbanást hallott volna egymás után – jegyezte meg Orrharapó és igaza volt. Olyan hangot hallottak, mintha a közelben folyamatosan mennydörgött volna az ég. A talaj megrázkódott, és a lángoló épületek egy része roskadozni-omladozni kezdett. Ahogy kirohantak egy kicsi, nyitott térre, vegyszer bűze csapta meg az orrukat. Gotrek hangosan fújtatott.

– Alkimistatűz – mordult fel ingerülten. – Csak egy Makaissonhoz hasonló elmeháborodottnak juthat eszébe felvinni ezt egy léghajóra.

Majdnem úgy hangzott, mintha tisztelné a főgépészt az őrültségéért.

*

Kelmain és testvére a nagy léghajót nézte, ahogy az elrepült a lángoló városból kiáramló káoszhorda felett.

– Védve van – jegyezte meg. A lelki szemei számára a repülő szerkezetet védő rúnák jelzőfényekként világítottak.

– Egész erős – értett egyet Lhoigor. – Idővel átüthetjük.

– Idővel, és ha már visszanyertük az erőnket, ugye erre gondoltál, testvér? – vigyorgott Kelmain a másik albínóra.

– Szerinted megpróbáljuk?

– Ne. Bármi történjék is, Arek seregének sorsa megpecsételődött – jelentette ki Lhoigor. – Az ostobának hallgatnia kellett volna a tanácsainkra. Miért pazarolnánk az erőnket arra, hogy halogassuk az elkerülhetetlent? Szükségünk van rá ahhoz, hogy magunkat kimentsük.

– Attól tartok, igazad van, testvér – mondta Lhoigor.

– Mindig eljön a következő tavasz – tette hozzá Kelmain.

– Ha az Öregek ösvényei megnyílnak, képesek leszünk megtenni bármit, amit csak akarunk. Egyesíthetjük a többi hadurat és előbbre mozdíthatjuk a nagy tervet.

– Arek még győzhet – vélte Kelmain, de nyomban felkacagott.

– Gondolod, hogy még lehetséges? Úgy vélem, a jó öreg hatalmasságok ellene fordultak már. Érzem, hogy a démonok jelenléte halványodik.

– Akkor lassan nekünk is mennünk kellene, nehogy elkapjanak.

A két mágus jeleket rajzolt maga elé. A levegő csillámlani kezdett körülöttük, és egy pillanat múltán eltűntek, csupán tucatnyi tanítványuk tetemét hagyták hátra. Szükségük volt a szerencsétlenek minden megmaradt varázshatalmára, és azzal együtt életerejüket is elszippantották.

Arek végigvezette bestiáit az utcán. Forrongott benne a nyugtalanság és az idegesség. Erezte, hogy a dolgok valamiképpen ellene fordultak, ráadásul a látomás miatt egyáltalán nem akart a városban tartózkodni. Ott kellene lovagolnia a serege élén és kíséretével megrohamozni a kislevitákat. Az égi hajó halált szórt a harcosaira, és kellett volna valaki, aki egyben tudja tartani a hordát egy elsöprő támadáshoz.

Amellett hová lettek a mágusok? Már rég leverhették volna azt a pimasz és gyilkos legyet az ég kárpitjáról. A hadúr ismét szitkozódni kezdett. Ha nem dobta volna oda a hárpiákat az ostrom során, akkor most körbevehetnék a repülő szerkezetet és darabokra téphetnék, lehet bármilyen halálos fegyverzete. Azonban túl kevesen voltak már ahhoz, hogy keresztülverekedjék magukat a furcsa, halált köpködő csövek össztüzén. Nahát, legalább ezt is megtanulta, legközelebb jobban megfontolja majd – így gondolkodott.

Előtte komolyabbnak tűnő kavarodás támadt. Bestiák küzdöttek emberek és törpék ellen. Örömmel vetette bele magát a küzdelembe, és kiélvezett minden gyilkos mozdulatot. Egy ideje nem volt része ilyesféle tombolásban, és már majdnem elfelejtette, mekkora örömöt ad neki az, ha érezheti a felsőbbrendűségét. Volt valami ősi és megkérdőjelezhetetlenül eredeti abban, ahogyan a penge húsba vág és vért fakaszt. Ilyenkor teljes mértékben meg tudta érteni, miért követik oly sokan a Véristen, Khorne hitét.

Nekirontott egy ember, aki Praag szárnyas oroszlánjával díszített köntöst viselt. Az arca sápadt volt, a szeme tágra nyílt és már nem tükrözött értelmet. Habos nyál fröcsögött a szájából és egész külsején látszott, hogy elfogta az őrjöngő düh, amely nem enged teret a gondolatoknak és a félelemnek. Hosszú léptekkel rohamozott, közben hörögve, érthetetlen szitkokat szórt Arekre, aki sisakja mögött zordan elmosolyodott. Túl könnyű ez így.

A városőr egyenesen a fejére célzott, és a hadúr könnyedén hárította rúnakardjával, ki is csorbította ellenfele pengéjét. A másik kezében tartott csatabárddal Arek elválasztotta a férfi fejét a testétől. Ezután megindult előre és sorban osztogatta a csapásokat. Mindegyikkel lemetszett egy végtagot vagy fejet, vagy csak mélyen belevágott a testbe, és csonka testekkel, vérrel és kiontott belsőségekkel szennyezte be az utca kövezetét.

Teljesen belefeledkezett a harc örömébe, de így is a Tzeentch követőire jellemző jeges nyugalommal küzdött. Olyan játék volt ez, amit csak élvezni lehetett. Minden mozdulat egy csapás, minden hárítást ellentámadás követ, minden lépés és a súlypont minden áthelyezése pontosan kiszámított. Villámgyorsan és hibátlanul felmérte a helyzetet maga körül, azután halálos forgószélként söpört végig az ellenfelein, körülötte mindent elborítottak a húscafatok, a vér és a belek. Minden egyes szívdobbanás a halandók egyikének lelkét követelte.

Szinte hálát érzett a hibákért, és a szerencsétlen fordulatokért, amelyek következtében ide jutott, ahelyett, hogy a csata szívében pusztítana. Amúgy is túl sokáig üldögélt a parancsnoki székben, és ideje volt némi vérontásnak, ami emlékezteti rá, hogy harcos is egyben, nemcsak Tzeentch követője.

Hirtelen érzett valamit a közelben. Egyfajta mágikus erőt, amelyről tudta, hogy ellenséges vele és fajtájával szemben. A lelki szemei előtt hirtelen átvillant a trollvadász képe, és a látomás kínos részletei. Lehetséges, hogy a törpe valahogyan túlélte sérüléseit, és máris visszatért a csatába?

A lelke mélyén menekülni akart, eltűnni a titokzatos erők elől, mert sejtette, hogy az véget vethet halhatatlan létének. Az óvatosabbik énje – amely sokszor megsegítette hosszú élete során és lehetővé tette, hogy ilyen magasra emelkedjen – tudta jól, hogy nincs értelme kockáztatni, még ha oly apró is a vereség esélye. Egyáltalán nem ért volna el oda, ahol tartott, ha korábban nem hallgatott volna tudatának e józan részére. Ugyanakkor halhatatlanságát részben úgy érte el, hogy kockáztatott, még ha mindig a legjobb esélyekkel kecsegtető utat választotta is. Ha valaki elég sokáig él, még az egy a millióhoz is megtörténhet vele.

Amellett a túláradó erő jelenléte olyan ellenfelet sejtetett, aki méltó arra, hogy megküzdjön vele. Kihívást jelenthet még az ő számára is, jóval nagyobbat, mint a körülötte lévő szánalmas kis halandók. A harc hevében e sokáig rejtett vágy felébredt és kezdte a háttérbe szorítani a józan eszét. Szembe akart nézni a fenyegetéssel, le akarta küzdeni azt. Bölcsességében Arek tudta magáról, hogy a kihívásoknak való megfelelés is része a lényének, a személyiségének.

Minden más alatt eltemetve, a lelke legmélyén már undorodott saját magától és megcsömörlött az örök élettől. Unta a végtelen csatározást és a naponta megismételt küzdelmek sorát. Ugyancsak a bölcsességének köszönhetően felismerte önmagában ezt a részt, az igazi ellenséget, amely a gyenge emberre jellemző, és félelem vagy bűntudat forrása lehet, és amely egyszerűen csak véget akart vetni az egész torz létének.

El akarta pusztítani lelkének ezt a részét. Olyan súly volt, amely lehúzta tagjait, halandóságba horgonyozta és kívánatossá tette a hibákat. Itt kellett volna hagynia ezt a csatát, el kellett volna kerülnie a kérlelhetetlenül közeledő mágikus erőket, de egyszerűen nem volt rá képes. Lelke bukásra vágyakozó, gyenge és szánalmas kis emberi részének még lehetett némi ereje, mert összekapaszkodott a kihívásokkal bátran szembenéző énjével és rávette, hogy ismét bizonyítsa be kiválóságát istenének. Újabb lépést tett előre, újabb védőt ölt le, közben elméjének bölcsebbik fele szinte már sikoltozott, hogy hagyja az egészet és tűnjön el a környékről.

*

Felix letörölte az izzadságot a homlokáról, közben észrevette, hogy kézfeje véres lett. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a vér az övé vagy másé. Már nem érzett fáradtságot, fájdalmat sem, de ez nem jelentett semmit. Azelőtt is megtörtént már, hogy sérülést szenvedett egy csatában, és csak akkor vette észre, amikor a harcoknak vége lett. Fel akart nyúlni és meg akarta érinteni a homlokát, hogy legalább kitapintsa az esetlegesen ott tátongó sebet, felszakadt bőrt és húst, kilátszó koponyacsontot, de nem merte megtenni. Körülötte mindenhol őrjöngő küzdelem folyt, és öngyilkos mozdulat lehet, ha kezével csak egy pillanatra is eltakarja szemét.

Jobbra meglátta Ullit egy csapat bestiával körülvéve. Az ifjú törpe testét száz kis seb borította, zekéje elszakadt, valahogy elveszítette az egyik csizmáját és szabadon maradt lábán hosszú vágás húzódott, amelyen keresztül vére lassú áramban csorgott a kövezetre. Így is küzdött tovább rendületlenül, pörölyével bezúzta az egyik bestia koponyáját, csontszilánkokat és agyvelődarabkákat szórva szét a teremtmény mögött.

– Ezt neked! – üvöltötte a szokásosnál is hangosabban. – Ti meg mire vártok még? Gyertek megdögleni!

Ellenfeleit nem kellett kétszer hívni. Vérszomjasán felhördültek és rávetették magukat az ifjú törpére, aki kétségbeesetten hárított és védekezett. Felix látta, hogy már nem sokáig bírja, és nem érdekelte, hogy a törpe megszidja-e majd, mert közbelépett, csak odaugrott és szúrt. Pengéje oldalba kapott egy meglepett bestiát, és a káoszimádó ösztönösen kirúgott, miközben köhögőrohamot kapva haldokolni kezdett. Felix gyorsan oldalra perdült.

Egy alacsony vágással megbénított egy másik állatembert, majd gyorsan torkon szúrta; a következő pillanatban egy támadássorozat jelezte, hogy felkeltette a bestiák figyelmét. Maga elé kapta pengéjét és hátrálva hárított, közben magában imádkozott Sigmarhoz, hogy ne kapják úgy oldalba vagy hátba, ahogy ő támadta meg a Káosz katonáit. Hová lett Ulli? Ez remek alkalom lenne, hogy visszafizesse neki az iménti segítséget.

A bestiák erősebbek voltak nála, csupán gyorsasága és tapasztalata tartotta életben a túlerővel szemben. Megállított egy csapást és az ütés ereje majdnem kifordította a kardot a kezéből. Felszisszenve viszonozta a mozdulatot és sikerült lemetszenie az állatember két ujját. Az meglepetésében elejtette nagy bunkósbotját, és Felix megragadva az alkalmat hasba szúrta, majd folytatta védekező visszavonulását.

Hirtelen úgy érezte, mintha dühöngő tengerbe zuhant volna, a küzdelem hullámai úgy sodorták jobbra-balra és rángatták el társai közeléből. Az izzadság majdnem teljesen elvakította. Hirtelen úgy érezte, tudata különös mód elválik a testétől. Mechanikusan harcolt tovább, közben tudta, hogy a fáradtság már kezdi lelassítani, és ez ellen semmit sem tehet. Tudta, hogy ha tovább harcol és túléli ezt az egészet, akkor a fáradtság előbb-utóbb elmúlik, az ereje visszatér, és ez a gondolat furcsán megnyugtató volt. Valaha a pengék e viharában még a rémület vezette volna a mozdulatait, de Gotrek mellett, hosszú utazásai történetének egy pontján valószínűleg veteránná válhatott, mert már egyáltalán nem érezte a félelmet, lehetett az bármennyire indokolt.

Váratlanul két bestia előrebukott előtte és vissza kellett fognia kardját, mert majdnem belevágott Ulliba. A trollvadász tekintetében olyan vad öröm csillant egy pillanatra, amilyet Felix eddig még csak az aranyon elmélkedő törpék arcán látott. Az viszont erősen kétséges, hogy abban a pillanatban a csengő érmék jártak volna Ulli fejében.

– Még két fattyúnak annyi! – üvöltötte a fiatal törpe és diadalittasan kitárta karjait. Fegyverét az égre emelte, mintha magukat az isteneket akarná párbajra hívni. – Gyertek meghalni, Káosz kutyái!

Ezek voltak az utolsó szavai. Hátulról tarkón találta egy bestia fejszéje, koponyájának szilánkjai és vérének cseppjei Felix arcába fröccsentek.

Felix szeme elé vörös köd ereszkedett és elméjét elborította a harag. Dühéből új erőt merítve előrelendült és már csak a gyilkolás kegyetlen vágya hajtotta. Igazából nem voltak barátok Ullival, de azért mégiscsak osztoztak a kalandokon. Már az idegen emberi lények halálának látványa is megviselte, de most egy jó ismerősét ölték meg a szeme láttára. Felixnek erről a saját halandó mivolta jutott eszébe, és nem tudott másképpen válaszolni, csak elvakult bosszúvággyal.

A bestiák és barbárok sorban estek el a pengéjétől. Úgy harcolt, mint még soha életében. A kardvívó tudásának újabb magaslataira hágott, vérszomja megtöbbszörözte mind gyorsaságát, mind erejét. Villámként lecsapó kardja egymás után küldte pokolra a Káosz híveit, és a szemükben látta, hogy az utolsó pillanatban még ők is megrettennek a haláltól. Különös módon ez még jobban feltüzelte, és kegyetlenül pusztította tovább ellenségeit. Ha valaha is érzett irántuk valamiféle rokonszenvet, az már teljesen kihalt a szívéből. Aztán már a puszta közelsége is félelmet keltett. Az arcán ülő kifejezés elegendő volt, hogy a Káoszpusztákon edződött vadak menekülőre fogják, és a vakrémület egyetlen pillanatáért az életükkel fizettek. Lemerevedtek, lassabban mozdultak, amikor Felix a közelükbe ért, ami egy – az ő szakértelmével rendelkező – kardforgató számára behozhatatlan előnyt jelentett.

Észrevette, hogy a borzasztó vérontás felkeltette egy vegyes társaság figyelmét: őrök, katonák és csákányokkal, gereblyékkel, egyéb egyszerű fegyverekkel felszerelkezett polgárok próbáltak közelebb jutni hozzá. Mellette harcolva a bátorságuk megnövekedett, és már-már örömkiáltásokkal üdvözölték egy-egy káoszimádó bukását.

Felix a szeme sarkából vörös villanást látott, a fülét törpe csatakiáltás ütötte meg. Meglátta Gotreket, ahogy épp átgázol a bestiák tömegén, újra meg újra lecsapó fejszéjével megállíthatatlan volt, mint a szökőár. Felix hirtelen rájött, hogy van egy nála jobb vezér is a környéken.

– Kövessetek! – kiáltotta és megindult, hogy utat vágjon magának a trollvadász felé. A fellelkesült védők rekedtes éljenzéssel vették ki részüket a mészárlásból.

Ulrika lenézett a belső falról, célpontokat keresett. Volt belőlük elegendő, a káoszhorda a lángoló városrészeket dúlta, rombolt és gyilkolt, ahol csak tudott. A lány hátrahúzta a húrt, eleresztette a vesszőt és elégedetten nyugtázta egy újabb, medvebőrbe öltözött martalóc halálát. Gondolkodás nélkül nyúlt a tegezbe nyílvesszőért, és tekintetével máris egy új célpont távolságát méregette.

Elfelejtette, hol szerezte az íjat. Talán egy sebesült katona kezéből vette ki, de ez már mit sem számított neki. Csak az érdekelte, hogy a fegyverrel meg lehet ölni a Praag utcáit a puszta jelenlétükkel beszennyező szörnyetegeket. Eldöntötte, hogy vérrel fizetteti meg a szülőföldjének okozott károkat.

Teste ösztönösen válaszolt a hosszú évek kitartó gyakorlatozására, így az elméjét nem kötötte le a küzdelem. Azon gondolkodott, hol lehet Felix és Max. Még annak is örült volna, ha meglátja Gotreket, Snorrit, vagy bármelyik másik trollvadászt. Legalább nyújtanának egy biztos, ismerős pontot ebben az őrült káoszba csavarodott világban. Még sohasem tapasztalt ilyesmit; egész élete, egész világa összesűrűsödött ebbe az egyetlen pillanatba, és erre az egyetlen helyre, mintha minden, ami azelőtt történt, csupán álom lett volna. A jövő nem létezett, a múlt hasonlóképpen, csak az őrjöngő pokol maradt, csak a halál és a megsemmisülés túl hosszúra nyúló perce lebegett tovább körülötte.

A legkülönösebb az volt az egészben, hogy egyáltalán nem érdekelte a dolog. Az egész fellelkesítette, furcsamód felszabadította, és kitörölt a gondolatai közül mindent, ami nem tartozott a helyhez vagy a pillanathoz. Tisztán átérezte és megértette, hogy egyes férfiak miért szeretik jobban a küzdelmet, mint a bort, a nőket és az egyéb élvezeteket. Hajszál választotta el a haláltól, ahogyan a körülötte lévőket, és a saját kezében is élet és halál lehetőségét tartotta. Minden útjára engedett nyílvessző egy döntés volt, egy választás a kettő közül, és isteni hatalom érzetét keltette.

Ez, bizonyosan ez vezette a lenti gonosz barbárok egy részét Khorne imádata felé. Még az is meglehet, hogy nem voltak gonoszabbak őnála, csupán rászoktak a halálos küzdelem izgalmára, mint valami különös, bódító szerre. Ám az is lehet, hogy mindez a Véristen csábítása – akár az egész csatateret elbűvölhették valamiféle varázslattal, hogy a védők közül újabb híveket szerezzenek Khornenak.

Ulrika elvetette a gondolatot. Itt és most amúgy sem számít. Kezében az íj, előtte a célpont, és amíg a szíve ver, amíg képes lesz mozdulni, és látja az ellenséget, addig dolga is akad. Csak ez számít.

*

Arek ismét a főútra került valahogyan, ide jutott ki a harc forgatagában. Körülötte mindenhol testek tolongtak. Vér és izzadság szaga keveredett mindenféle égésbűzzel, és lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik csapat áll jobban. A bestiák és az északi barbárok úgy kiabáltak, mintha csapdába kerülve pánikba estek volna, ami semmit sem jelentett, mert a harctér egyik részén harcolók könnyen másként láthatják a helyzetet, mint a másik részén. Az egy-egy kisebb területen harcolók félelme nem zárta ki a lehetőséget, hogy a csata egészét tekintve a Káosz serege megingathatatlan fölényben küzd. És személy szerint ő maga a lehető legalkalmasabb személy arra, hogy itt is visszaállítsa a rendet.

– Hozzám! – harsogta torka szakadtából. – Tartsatok ki! Győzni fogunk!

Hangjában annyi erő és önbizalom rejlett, hogy tekintetek százai fordultak felé. Látta, hogy a harcosai bátorságot merítenek jelenlétéből, és megújult hévvel küzdenek tovább; legalább látásból ismerték és a hírneve mindent elmondott rémisztő hatalmáról. Személye a győzelem ígéretét hordozta.

Azonban, miközben a körülötte lévők fellelkesültek, Arek egyre letörtebb lett. Úgy érezte, valahogy kicsúszott a kezéből a gyeplő, és minden ellene fordult. Keserű érzés volt és együtt járt azzal a tudattal, hogy istene elfordult tőle. Nem igazán tudta, hogyan vagy miért történt így, de abban biztos volt, hogy ez a helyzet. Próbálta elhitetni magával, hogy csak képzelődik, de nem ment, tudta, hogy nem így van. A dolgainak átlátására, az események és folyamatok érzékelésére való képessége évszázadok alatt csiszolódott a legfinomabb megérzéssé, amellett Tzeentch ajándékainak segítségével jóval többet látott és hallott, többet olvasott ki egy csatából, mint az egy halandó ember számára lehetséges.

Nem félt volna, ha nincs a közelben az a szörnyű, mágikus hatalom. Egyszerű fegyverek nem üthették át a vértezetet, és az ő képességeivel köznapi harcos még enélkül sem szállhatott volna szembe vele. Volt azonban valami nyugtalanító, abban a túl közel lévő erőben. Ugyanazt érezte, mint akkor, amikor először látta a falon azt a törpét a fejszéjével. Egy rég elfeledett érzés kúszott elő a lelke legmélyéről, és beletelt néhány hosszú pillanatba, mire felismerte.

Rettegés…

*

Gotrek és Felix vállt vállnak vetve küzdöttek a csata szívében. Folyamatosan, minden csapással ölve mindig arra vették az irányt, ahol a legkeményebb harcok dúltak. Ahol csak felbukkantak, jelenlétük bátorságot öntött a védőkbe, elsöpörte esetleges megingásukat, és kétségbeesett védekezésüket heves támadássá változtatta. Valahogy, valamikor Snorri és Bjorni is rájuk talált, és csatlakoztak hozzájuk. Mindketten úgy néztek ki, mint akik a mészárszéken dolgoznak és rosszul végzik amúgy sem túl tiszta munkájukat. Vér festette vörösre minden testrészüket, néhol egyéb mocsokkal és felismerhetetlen nedvekkel keveredve. Ha volt is bármilyen sérülésük, nem látszott rajtuk, csak vigyorogva, kurjongatva osztották a halált, és néha felröhögtek egy-egy jól sikerült csapás után.

A harc dühödt örömében mintha még arról is megfeledkeztek volna, hogy a hősi halál lehetőségét keresve jöttek ide, és inkább arra törekedtek, hogy minél többet megöljenek a bestiák és barbárok közül. Látványuk majdnem annyira megrémítette a babonás káoszimádókat, mint Gotreké, mert megállíthatatlannak tűntek, rettenthetetlennek és legyőzhetetlennek. Vérszomjuk kiolthatatlan tűzként lángolt tekintetükben, mintha egyenesen a népük hadistenei szálltak volna le a földre, hogy elpusztítsák ősi vetélytársaik híveit.

Felix hol mellettük haladt, hol követte őket, és úgy érezte, mintha a pusztítás forgószelének nyomában járna. Ulli halála után érzett dühének helyét átvette a hideg számítás. Részben azért küzdött, hogy életben maradjon és tanúbizonyságot tegyen a trollvadászok hősi tetteiről, és csak részben a Káosz követőinek legyilkolása végett. Félelme teljesen elpárolgott, bár ha jobban belegondolt, akkor még érezte a jelenlétét, de már annyira hozzászokott, annyira a részévé vált, hogy nem kellett tudatosítania. Még mindig élesebbé tette az érzékeit és felgyorsította a mozdulatait, de nem kellett külön foglalkoznia vele, elnyomni vagy kizárni az elméjéből.

Hirtelen az a benyomása támadt, hogy az eddig megszokottnál keményebb ellenállásba ütköztek. Fekete páncélzatot viselő alakok mozogtak a tömegben, és Felix rájött, hogy káoszharcosokat lát. Úgy tűnt, Gotrek és a többiek végre hozzájuk méltó ellenfelekkel találkozhatnak.

Egy pillanatra még felmerült fejében a kérdés, hogy vajon hogyan állhat az ütközet, de a következő pillanatban újra magával ragadta a harc dühöngő tengere.

*

Iván Sztragov nézte, ahogy a bombák és az alkimistatűz alázuhognak a léghajóról és lángoló húsmasszává változtatják a bestiák közelgő hullámát. Sikolyaik elborzasztották még őt is, aki pedig zsigerből gyűlölte a fajtájukat. Csak a démonok folytatták az előrenyomulást, nem törődtek a körülöttük felcsapó lángokkal.

Amikor az első sor kiemelkedett a pokolból, a Jégkirálynő intett egyet, mire végzetes fagy perzselő hulláma csapódott hozzájuk. Iván őszintén remélte, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy megállítsa őket; kezdte túl öregnek érezni magát ahhoz, hogy démonokkal szálljon szembe.

*

Arek meglátta a csata viharában felé közeledő trollvadászokat. Újra erősen havazni kezdett, és a vértől iszamós kövezeten a lépés is veszélyes volt. Ráadásul a fehér pelyhek gyorsan betakarták a tetemeket, legalábbis félig-meddig, amivel újabb akadályokat állítottak a küzdő felek elé. A hadúr hirtelen felismerte a jelenetet. Ugyanaz volt, mint amit a mágusok által mutatott látomásban látott. Nem, nem pontosan ugyanaz, néhány dolog különbözött: több volt a törpe, és a saját harcosai közül is többen vették körbe.

Eszébe jutott, mit mondtak az ikrek. A jövő sohasem bizonyos, csak lehetőségeket láttak. Volt még esélye a túlélésre, és a Változások Urától származó gunyoros előérzet csupán figyelmeztetés is lehetett, a jóslatnak nem kellett szükségszerűen beteljesednie. A helyszín ugyan nem más, de a résztvevők különbözősége máris elegendő ahhoz, hogy megváltozzon a dolog végkimenetele. Legalábbis Arek ebben reménykedett.

Amikor arra a bizonyos trollvadászra nézett, hirtelen megkönnyebbült. Látomásával ellentétben a törpe már megsérült. Mozdulataiban nem rejlett annyi vad kegyetlenség, amennyit a hadúr várt, és a káoszsereg vezére tudta, hogy találkozott már sokkal veszélyesebb ellenfelekkel is. Nem is értette, hogyan tudna egy ilyen alacsony származású harcos szembeszállni ővele.

A trollvadász felnézett, mintha megérezte volna magán Arek tekintetét. Mindkettejük tekintetében a felismerés szikrái pattogtak, és mindketten tudták, hogy ki az igazi ellenfelük ebben a küzdelemben.

Csatakiáltást hallatva a Káosz hordájának vezére megindult a félszemű törpe felé.

Felix látta, hogy a káoszharcosok feléjük tartanak. Felismerte a vezetőjüket; az a hadúr volt, aki az ostrom első napján kegyetlenül kijelentette, hogy le akarja gyilkolni az egész várost.

El kellett ismernie, hogy Arek megpróbálta betartani az ígéretét. Halottak hevertek mindenfelé, az újra eleredt hó próbálta eltakarni szem elől a tetemek látványát, de itt is, amott is átáztatta a kiömlött vörös vér, a fekete epe és a barna vizelet. A halál bűzét pedig még a gyülekező vihar előszelei sem fújhatták el teljesen.

Felix mély lélegzetet vett és ismét eszébe jutott, hogy talán már halott és a pokolban van. Az épületek még mindig lángoltak körülöttük, a távolból fojtott robbanásokat hallott, és a szél alkimistatűz szagát hozta. Körülötte az emberek sikoltoztak, rimánkodtak és haldokoltak, vagy máris megcsonkítva, élettelenül hevertek. És nemcsak az emberek; látott köztük bestiákat, démonokat és olyan lényeket is, amelyeket nem akart közelről megnézni, de még vonaglottak, talán haladtak is valamerre a mocsokban. Odafent üres foltok jelentek meg a sűrű felhőzetben, és a Morrslieb izzó ragyogással bámult le a világra, elhalványította az amúgy is gyengén pislákoló csillagokat.

A káoszharcosok feléjük tartottak, hatalmas termetű hadvezérük vezette őket. Gotreknek sem kellett több, őrülten hörögve lódult az ellenség irányába.

Persze, ő sem mehetett másfelé. Követte a trollvadászt és megrohamozta a biztos halált.

*

Max lenézett a léghajóból. Látta, ahogy a Jégkirálynő varázslata megsemmisíti a közeledő démonok egységeit, és felmerült benne a kétely, hogy ehhez vajon más körülmények között is elegendő volna egy ilyen hatékony csapás? Azonban a démonok már elgyengültek, a területet átitató sötét mágia gyorsan elszivárgott, és a szörnyetegeket ide kötő varázslatok kezdtek szertefoszlani. Max már nem érzékelte azoknak a mágusoknak a jelenlétét sem, akik összeszőtték és egyben tartották a bonyolult energiahálót. Lehetséges lenne, hogy elmenekültek? Lehetséges lenne, hogy Kislev katonái minden kezdeti esélytelenségük ellenére mégiscsak győztesen fejezik be a csatát?

Az egyszer biztos, hogy a léghajó borzalmas pusztítást végzett a káoszhordában. Hatalmas kráterek bizonyították Ma-lakai Makaisson bombáinak erejét, és elszenesedett hullákkal teli, izzó gödrök mutatták be az alkimistatűz hatását. Max a trollvadászra pillantott és rádöbbent, hogy Makaisson a maga módján akkora hatalommal bír, mint a mágusok, talán még nagyobbal is. Egy flottányi ilyen léghajó megváltoztathatná a történelem menetét. Nem mintha a főgépész ilyesmire készült volna – minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy titkait más ne tudhassa meg. Úgy tűnt, a mágusok és a mérnökök néhány vonásukat tekintve hasonlítanak egymásra: valamennyien féltve őrzik tudásukat, és féltékenyek a máséra. És miért ne lennének féltékenyek? A tudás hatalom.

Max rájött, hogy csak próbálja elterelni a figyelmét az alant dühöngő pusztításról. Látta, ahogy a kislevita lovasság átvágja magát a horda maradékán, miután a léghajó csapásai kiegyenlítették az esélyeket. A lovas harcosok kaptak egy lehetőséget, ami így is csak lehetőség maradt, és a legkisebb események is befolyásolják a csata kimenetelét.

Hópelyhek örvénylettek el az ablakok előtt és a léghajó megrázkódott egy légörvénytől. A szél fütyülni kezdett a kötelek között, melyek a gondolát rögzítették a gázzsákhoz. Makaisson megfordította a hajót, és Max meglátta a várost.

Praag különös látványt nyújtott. Tornyok és templomok lángoltak, nagy lakóépületek dőltek össze, ahogy a tűz felzabált bennük minden éghetőt és meggyengítette a falakat. A viharrá növekedett havazás eltakarta a képet egy-egy pillanatra. A Fellegvár rendíthetetlenül állt középen és a biztonság ígéretét árasztotta magából. A fel-felvillanó tüzes ívek és az ezeket követő robbanások alapján az ostromgépek egy részét még mindig működtették odabent.

– Jól van, készen is vagyunk – mormolta Maiakai Makaisson. – Ez lett az utolsó bombánk. Most az a legjobb, ha szépen visszafordulunk, és lemegyünk rá a földre, egy kis komolyabb ütőm-vágómra.

Max egyfajta csodálattal nézett a törpére. A félbolond lángész egy hadseregével is felérő csapást mért az ellenségre és megváltoztatta a dolgok menetét odalent. Tudásával épp megmentette a várost a Káosz fenyegetésétől, és vele együtt talán a világnak ezt a részét is – erre le akar menni, hogy kockára tegye az életét az odalent dúló őrületben. Ráadásul azt nevezte igazi küzdelemnek. Max rávigyorgott a trollvadászra, mire Makaisson visszavigyorgott rá.

– Azt hiszem, igazad van, Maiakai! Én is jövök, hátha tehetek valamit.

– Jó lesz! Eleget beszélt a szánk, menjünk gyilkolászni!

*

Arek elvigyorodott, amikor első ütésétől a törpe hátratántorodott. A trollvadász egészen lomhának tűnt, alig bírta időben maga elé kapni azt a híres-neves, félelmetes fejszéjét. A hadúr figyelmeztette magát, hogy a túlzott önbizalom nem vezet jóra; az a fegyver mégiscsak hatalmas erőket hordoz. Valószínűleg képes felsérteni egyébiránt átüthetetlen vértezetet, és ő nem kívánta a gyakorlatban is kipróbálni ezt az elméletét.

Magabiztosan mozdult előre, a káoszharcosok és a bestiák kórusban kántálták a nevét mögötte, biztosan voltak a győzelmében. Arek ekkor döbbent rá, hogy harcosai mennyire retteghettek a trollvadásztól az elmúlt napokban elterjedt hírneve miatt. Látványa, véres tombolása a falakon, és az ostromtornyok elpusztítása egyáltalán nem tett jót hívei harci kedvének. A törpe az egész város makacs ellenállásának jelképévé vált, amellett, hogy egyébként is halálos ellenfélnek tartották, és senki sem került az útjába szívesen. Nos, eljött az ideje, hogy Arek véget vessen ennek. Még sohasem veszített harcban, és aznap sem akarta megtörni ezt a sorozatot.

Nyugodtan előrébb lépett és keresett egy pontot a következő csapásnak. Egy félrevezető mozdulat a karddal elegendő kell legyen ahhoz, hogy bárdjával agyonsújtsa ellenfelét. Egyenesen a trollvadász fejére célzott egy vágással, ami elől a törpe az utolsó pillanatban bukott le, és a hadúr borotvaéles pengéje lemetszett egy maroknyit a hajából kialakított, színesre festett taréjból. A bárdot alulról indította és ellenfele bordáit célozta meg vele, de a fegyver találkozott a végzetes fejszével. A pokolacél és a törpeacél szikraesőt hányva csattant össze.

A törpe jobb harcos lehetett, mint amilyennek először mutatta magát, mert higgadtan oldalra lépett, és egymás után hárított még két emberfeletti erővel indított támadást.

A trollvadász az ösztöneire és a tapasztalatára hagyatkozott, de így is veszedelmes volt, akár a sarokba szorított farkas. Arek elégedetten küzdött tovább; végre talált egy méltó ellenfelet, és ez megédesítette biztos győzelmét.

Felix előbb csak a szeme sarkából kapta el a párbajt. A két fél túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy követhesse őket. A csapásaik csupán villanásoknak hatottak, és ha a fegyvereik hatalmas csendülések kíséretében találkoztak, szikraesővel szórták be a környéket. Akár istenek is küzdhettek volna egymás ellen, villámokkal a kezükben – Felix figyelmét lekötötte a bestia, aki épp megpróbálta a fejét venni.

Kitért a vágás elől és előrevetette magát. Pengéjét a bestia gyomrába döfte, közben egy apró csuklómozdulattal megváltoztatta a szúrás szögét, hogy kardjának hegye oda találjon el a testben, ahol egy ember esetében a szív szokott lenni. Egyébiránt ez majdnem szükségtelen; hosszú távon egy ilyen hasi sérülés mindenképpen halálos, hacsak nem gyógyítják be mágiával. Persze, rövid távon csak az azonnali halál jelenthetett üdvözítő megoldást. Gyakran előfordul, hogy a sérült magával rántja ellenfelét a pokolba, amit Felix mindenképpen el akart kerülni.

Hátrébb lépett, hogy kitérjen a kiömlő vér és gyomortartalom elől, majd épp időben fordult oldalt, hogy megállítsa egy megtermett káoszharcos támadását. A fekete lovag tüskés buzogányt forgatott és egy pillanatra elveszítette egyensúlyát, amit ő rögtön kihasznált és kirúgta alóla a lábát. A harcos hanyatt esett, és Felix máris beszúrt a sisak szemrésén. Erezte, hogy csontot talált, és a résen vér zubogott elő bőségesen.

Látta Snorrit és Bjornit a közelben, vállt vállnak vetve harcoltak, próbáltak közelebb jutni Gotrekhez és ellenfeléhez. Felix biztos volt abban, hogy Gotrek nem fogja megköszönni nekik, ha beleavatkoznak a halálába, de pillanatnyilag nem volt abban a helyzetben, hogy bármiféle ellenvetést tegyen. Mindenesetre, a horda hadvezére megfelelő lett volna bármelyik trollvadász számára. A vele vívott párbajban elesni dicső vég lett volna bármelyik törpének. Mi több, Felix kifejezetten szerette volna elkerülni azt a fickót, de tisztában volt azzal, hogy ha a három trollvadász elesik, minden bizonnyal követi majd őket, hacsak nem lesz kivételes szerencséje.

Megkockáztatott még egy pillantást a párbajozó felek irányába. Amennyire onnan látta, Gotrek nem állt jól.

Arek végre felmérte ellenfelét. A trollvadász valóban gyors volt, fegyvere pedig roppant erőket rejtett. Ráadásul, a hadúr különleges érzékei számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a törpe és a fejsze között titokzatos kapcsolat alakult ki: az acélfej rúnái rejtélyes módon erővel és életerővel táplálták a hordozója testét. Ahogy már az ikrek is sejtették, az együtt töltött évek során a fegyver valószínűleg megváltoztatta gazdáját, erősebbé és ellenállóbbá tette, mint amilyen törpeként lehetett volna. Arek rendelkezett már némi tapasztalattal az efféle fegyvereket illetően; a Káosz számos ellenfelét megajándékozta ilyesmivel.

Csakhogy ezt a fejszét nem a Sötét Istenek hívei készítették. Ez valami más volt; alkotója iszonytató erőknek parancsoló személy lehetett. Az acélba vésett, izzó rúnák felszabadították és megerősítették a fegyverbe oltott hatalmat, érzékelhetően odavonzották és átáramoltatták rajta a mágikus energiákat, amitől a vágóéi élesebbé, a gazdája fürgébbé vált. Mi több, ártó erőkkel is felruházták, olyasmivel, ami egyenesen Arek és fajtája legbensőbb lényével állt szembe.

Oda se neki; a hadúr már biztos volt abban, hogy ő irányítja a viadalt. Halandó teremtmény nem vehette fel vele a versenyt sem gyorsaságban, sem tudásban – amellett az ő fegyvere és vértezete is rendelkezett akkora hatalommal, mint a trollvadászé. Még néhány pillanat és csak csonka, véres tetemet hagy belőle.

Ismét előrébb lépett, és a kardjával lecsapva ismét ellenfele fejére célzott. A törpe ezúttal lassabban mozdult oldalra, és Arek felmetszette a homlokát. Bárdja ismét találkozott a trollvadász fejszéjével és újabb lépéssel szorította hátra Gotrek Gurnissont. Már majdnem egy lángoló épület bejáratában harcoltak, és ha odaérnek, a törpének nem lesz hová hátrálnia.

A hadúr pokoli haragot látott megvillanni a trollvadász egyetlen szemében, és talán félelmet is. Ellenfele már tudta, hogy ezúttal eléri a végzete – valószínűleg eljött a pillanat, amikor a legveszélyesebbé válhat. Minden erejét beleadja majd a következő kétségbeesett támadásba. Arek felkészült, összpontosított és már előre érezte szájában a dicsőség csodás ízét.

Teljes mértékben meglepetésként érte, amikor valami nekicsapódott hátulról, épp a térdhajlatának. A lába megroggyant és valaki felüvöltött alatta:

– Ez Bjorni Bjornissoné lesz!

Odanézett és egy másik, visszataszítóan ronda törpét látott. Kardjával ösztönösen lesújtott, közben a szeme sarkából mintha olyasféle villanást látott volna, mint amikor valaki emberfeletti gyorsasággal és erővel suhint meg egy gonoszul izzó rúnákkal televésett acélfegyvert.

Ez volt az utolsó dolog, amit látott. A halála előtti pillanatban még átvillant tudatán a gondolat, hogy Tzeentch nagyúr borzasztó módon kijátszotta őt.

Felix számára úgy tűnt, mintha minden egyszerre történt volna. Az egyik pillanatban Arek még dicsőségesen állt meg a trollvadász előtt arra készülve, hogy a következőben agyonsújtsa, ám Snorri és Bjorni épp ekkor csapódtak neki hátulról.

Bjorni közvetlenül a bal térdhajlatnál csapott oda a hadúrnak, és ezzel ki is billentette őt egyensúlyából. A fegyver lepattant a díszes páncélzatról, de az ütés ereje elegendő volt ahhoz, hogy elterelje a hadvezér figyelmét.

Snorri ugyanebben a pillanatban sújtott le a pörölyével és fejszéjével, egyszerre mindkettővel. Ütéseinek puszta ereje elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felborítsa Areket.

Ám a Káosz lovagja még így is halálos ellenfélnek számított. Zuhanás közben kettévágta szegény Bjorni fejét, közben a felsőtestét elcsavarva a bárdjával kicsapott Snorri felé. A trollvadásznak sikerült maga el kapnia mindkét fegyverét, de Arek támadásának ereje és a pengéjében rejlő mágikus erő átvágta a pöröly fejét és a fejsze nyelét, és kimetszett egy kis darabot a törpe mellkasából.

Ennek láttán Gotrek törpe átkot üvöltött és lesújtott fejszéjével. A mágikus erőkkel felruházott vágóéi felsikoltott, ahogy elérte a hadvezér fémgallérját. Szikrák csaptak szét, a fejsze fejébe vésett rúnák földöntúli fénnyel ragyogtak. A fegyver úgy vágta át a páncélt, ahogyan a kés hatol át a rothadó sajton. Arek feje elvált a testétől, azzal együtt ért földet és még továbbpattant néhányszor, mielőtt megállt Felix lába előtt.

A pillanat műve lehetett, mert ő maga egyáltalán nem gondolta végig a dolgot, csak felkapta a sisakos fejet és feltartotta a magasba.

– A hadvezéretek halott! – kiáltotta torkaszakadtából. Arek elmetszett nyakából fekete vér csepegett, és ahova lehullott, ott sisteregve olvadt el az egyre vastagodó hó. – A hadvezéretek halott!

A bestiák nézték őket, és döbbenettel vegyes rémületükben hátrahőköltek, mintha nem hinnének a szemük elé tárt bizonyítéknak. Felix a trollvadászra nézett. Gotrek undorodva kiköpött a vörössel megfestett hóra.

– Úgy látszik, megint sikerült becsapnom a Sorsot, emberifjonc! – morogta és úgy nézett Snorrira, mintha a másik törpét tartaná felelősnek. Amaz csak megvonta a vállát, közben fegyverei maradványait nézegette, majd lehajolt és egy tiszteletteljes mozdulattal felvette Bjorni fejszéjét.

– Snorri szerint bőven maradtak ellenségeink, Gotrek Gurnisson – jegyezte meg halkan.

– Grimnir szakállára mondom, igazad van! – Gotrek elvigyorodott, azzal a sóbálvánnyá dermedt bestiákra nézett, és a következő pillanatban közéjük vetette magát.

Arek halálának híre előbb csak lassan, azután egyre gyorsabban elterjedt a káoszhorda maradékában. A bestiák pánikba esve menekültek minden irányba, és ezzel kavarodást okoztak kitartóbb társaik soraiban. Akik még nem hallották a szóbeszédet, azok is csatlakoztak a menekülőkhöz, és a csatarendbe állt védők végre valóban úgy érezték, hogy a hadiszerencse a pártjukra állt. Megújult hévvel indultak az összezavarodott ellenség után.

A csata áramlatainak irányát látva Enrik herceg kivezette csapatainak maradékát a Fellegvárból és az óvárosból; segített a Jégkirálynő seregének visszaűzni a bestiákat, martalócokat és elfajzottakat a külső falakon kívülre.

A mágusok távozása után a sötét energiák hálója egészen elgyengült, és már nem tartotta fenn többé a démonok jelenlétéhez szükséges mágikus környezetet. A még mozgó ostromgépek leálltak és elcsendesedtek, élettelen tömbökké váltak. Az utolsó tomboló szörnyetegek is elhalványodtak és eltűntek, csak néhány kénkőszagú felhő maradt utánuk.

A herceg és emberei a Vízköpő-kapunál találkoztak a Jégkirálynővel és kíséretével. A romok között tisztelegtek egymásnak, majd együtt vezették tovább csapataikat, hogy teljessé tegyék a Káosz Második Nagy Háborújában aratott első győzelmet.

Tartalom

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tartalom