NYOLCADIK FEJEZET

Goody testét hát letették a rideg földbe, és Jocelin ténfergett, de alig látott. Ténfergett, de nem szólt máshoz, mint önmagához, vagy névtelen és láthatatlan követőjéhez. Unos-untalan tetten érte magát, hogy megy a déli oldalhajón, és ökölbe szorított fél keze a mellén; majd visszaemlékezett, hogy mondogatott is valamit, újra meg újra. S még ha emlékezett is rá, mint néha megtörtént – vagy ha meghallotta magát a szó közepén –, akkor se volt értelme a szónak. Elálldogált, kémlelt körös-körül, emelt fővel, keze ökölben. Megpróbált mindent, hogy úrrá legyen önmagán, s megértse, mi baja. Majd tudatára ébredt egy érzésnek, mely fekete vízként emelkedik benne, s színe már-már mellkasához közelít. Angyala gyakran volt mögötte; s ez kimerítette, mert az angyalt elbírni nehéz dicsőség, s gerince meghajlott alatta. S mi több, egy ízben, midőn angyala elment – mintegy alázatosságát megőrzendő –, a Sátánnak megengedtetett gyötörnie őt, megmarkolva ágyékánál, úgy, hogy az immár igazán rakoncátlan testrésszé lön.

Majd újra meg újra tetten érte magát, hogy egyetlen szót ismételget a végtelenségig, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, vagy igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen; s minden egyes szónál szelíden rácsap az imazsámolyra nyitott tenyerével. Ez mindig akkor volt, mikor gyomrában a fekete víz – éppen áradófélben, szorongatva mellkasát – emelkedett kissé. Meg-megállt, szemben a fallal, számtalanszor, tenyerét ráfektette, s észrevette, hogy mondogatja: semmi, semmi, semmi, semmi. A fejében ott volt a torony is, egyszerű mértani vonalakkal fölvázolva, de sok mással együtt. Belső tekintetét néha a toronyra szögezte; s ez lélekszakadva űzte a négyezetre, hogy ha lázasan is, figyeljen és bátorítson.

Egyeseket új szemmel látott. (A fájdalomtól, a fájdalomtól, a fájdalomtól.) így a látomás félelmes világosságával látta, mint tért vissza az építőmester Rachelhez; vagyis pontosabban, mint mindenki, látta, hogy újra az övé. (Rachel jó asszony, Rachel jó asszony, Rachel jó asszony. Tap, tap, tap.) Nem csapott fel többé köztük a civódás lángja. Együtt maradtak, de nem keringtek immár egymás körül. A kőműves Roger elálldogált, háta meghajlott kissé, komoran szemlélte a munkát, arra figyelt, amit éppen műveltek. Rachel meg állt mögötte, kissé oldalt, s nézte, nem a munkát, hanem őt. S így új szemmel látván mindkettőjüket, Jocelin észrevette a vasörvet Roger nyakán, s jól látta a laza láncot a vasörvtől Rachel jobb kezéig. Ha Roger mászott, Rachel megállt odalent, kezében a lánccal, s várt, míg ráfűzhette újra.

Majd egy eszeveszett gondolata támadt.

– Ha most azt mondanám, építse ezer láb magasra, megtenné. Amit akartam, megkaptam.

(Nem, nem, nem, nem, nem, nem, sírbolt szegélyét szorító, lazuló, szorító, lazuló, szorító, lazuló kéz.)

Lába egy ízben elvitte akaratlanul Pangall királyságába; Goody roskatag kunyhójának ajtaja épp hogy be volt támasztva. (Isten, Isten, Isten, hosszú szárú dudva tépése, tekerése, szaggatása.) Visszakergette hát lábát a templomba, vissza a Miasszonyunk kápolnájába. Szája mondta a szokott igéket, de látta, nem, nem, nem, nem, nem, a fehér testet és az örökre kiontott vért. Majd Anselmre gondolt, de tudta, hogy mindezt nem tudná érthetően megmagyarázni annak a nemes és üres főnek. (Új gyóntatót kell keresnem. Új gyóntatót kell keresnem. Új gyóntatót kell keresnem.) De mielőtt még e gondolattal végzett volna, elfeledte, mit mondott, mert újra ott volt Goody, az elgyötört teste, a szörnyű keresztelő.

Majd mélyet sóhajtott, nézte maga előtt a deszka erezetét, s fennhangon, de alázatosan megszólalt.

– Nem valami jó az eszem.

Mintha csak az angyal súgta volna, kéznél volt a segítség.

– Úgy emlékezz rá, amilyen volt!

Azon nyomban boldogan gondolt a lányra, aki jött a piacról kosarával, esetlen szelídségében; s ez talpra állította és tovakergette, kacagott közben, s kis híján elment a kancellár mellett, így azután meg kellett állnia, bólogatnia s mosolyognia kellett, míg a férfi beszélt. Elméje azonban visszakalandozott öt boldog évvel, a nyélbe ütött házasságig, s míg ez járt az eszében, a kancellár eltűnt. (Milyen illő, milyen nyilvánvaló házasság, mindkettőjük apja a templom hűséges szolgája, mindkettő rangos a maga mesterségében.)

De én nem nevettem – ugye nem?

(Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, szorító és szorító és szorító kéz...)

Sietés a négyezetre a nagy mű, a lényeg, az ok, a kiszabott teher érdekében; és Rachel, a korosabb, a meglassult szavú, szemébe néz, dacolva azzal, hogy felőle rosszat gondol – de hát ki tehetné? A férjes asszonyok céhében Rachel hősnő, igazán az, hinnem kell, hogy az, hisz utánament és visszahozta a férjét. De a pillérek rázendítettek újra, s amint hallgatta őket, Rachelről megfeledkezett, megértvén, mint jött meg a pillérek énekével a félelem, s kergette ki a megfogyatkozott nyájat a Miasszonyunk kápolnájából.

(A kis lelkek, a kis lelkek, a kis lelkek...)

Fennhangon szólalt meg újra.

– Vannak nagyok is; az építők!

Szinte válaszul erre egy férfi jött le imbolyogva a munkahelyről. Szerszámát zsákban magával hozta, kék csuklyáját fejére vonta. Szó nélkül ment el Jocelin mellett, és sietett át az északi kereszthajóba.

– Jöjj vissza!

Az északi kereszthajó hajdani sebe már ajtóvá lett, s az ajtó becsapódott. Aki bejött, az a kántor volt, s percnyi beszélgetést kért oly halálos nyugalommal, hogy látható volt, tombol a dühtől. De a halott asszony, s hogy imádkozni nem tudott, s a munkás szökése folytán Jocelin csak egyet tehetett, kezét fülére tapasztotta, s megkövült.

– Kell. Az az első, hogy elvessek minden egyebet, és itt maradjak ezekkel az emberekkel. Nincsen hitük, és kellek nekik. Másért meg osszátok fel egymás közt a felelősséget. Nekem itt kell lennem, szüntelenül, az építkezésen.

Fölkémlelt oda, ahonnan a torony kiindult, és észre se vette, hogy a kántor elment. Odasietett az építőmesterhez.

– Mostantól kezdve mindig veled leszek. A kőműves Roger, a vasörv fölött ránézett eltompult szemmel.

– Jó lesz, dékán uram. Ó, nagyon jó! Jocelinnek eszébe jutott a kántor, és utánakiáltott.

– Hallod ezt, uram?

És a pillérek csak énekeltek. Nekiveselkedett, s mind följebb és följebb mászott a toronyba.

Ahol emberekre lelt, szólt hozzájuk vidáman, és rájuk nevetett, azok meg visszanevettek, bár némileg tétován. Meséltek neki a hosszú kötélről, arról, hogy meg van babonázva, míg végül megvizsgálta maga is. Valóban meg volt babonázva. Lógott le toronyhosszat, le a széles tetőnyíláson a négyezet fölött, s vége a kőpadlón döglött kígyóként hevert. Figyelte, mint jutnak fel e kötél végén a nyolcszögek gerendái összeszerelésre. Hallotta a lent állók elvesző válaszát a fentről jött kurjantásokra, több szó nem esett, s a teher fölsiklott a levegőbe. Egy helyütt azonban, fölfelé menet, bármily óvatosan húzták, a kötél körözni és kígyózni kezdett, súrolta a tetőnyílás szegélyét, s így a teher átjuttatása pontos szemmérték dolga volt, nehogy kőhöz ütődjék, s leverje.

Látta a kőműves Rögért mászva közeledni a torony aljához; hallotta Rachelt alatta, amint utasításokat kiabál a maga legnagyobb magasából. Ez eszébe juttatta Jocelinnek a fecskefészket, s így lélekszakadva feljebb mászott, mint ahol az állt. Fennhangon szólt az angyalához.

– Ilyen magasra sose jött föl.

A munkások hallották, félreértették és fölkacagtak.

– Nem. Idefönt megszabadul tőle.

Jehan lenézett a kapaszkodó építőmesterre, s mintha énekiskolás kisfiúk lennének, megkuncogtatta a munkásokat.

– Egy szép nap még a budira is vele megy.

Ez volt az a nap, mikor Jocelin újabb fölfedezést tett; a kőműves Roger rákapott az italra. Ezután élesen figyelte, s rájött, nem is iszik annyit, mint amennyire elázik tőle. A lélegzete szinte látható volt. Mentében fölfelé, a létrán meg-megpihenve, vagy guggolván a toronysisak héját képező kőgúla szélárnyékos oldalán, meg-meghúzta az üveget. Mikor erre rájött, Jocelint elfogta a pillanatnyi vakrémület, mint a hajó utasát, melynek részeges a kapitánya. Ez azután elmúlt. Ettől fogva nem törődött senkivel, aki lent élt és dolgozott a föld színén.

A pillérek csak énekeltek; s ez idő tájt ért Jocelin fülébe a hír, hogy más már nem is énekel az egész épületben. Kiköltözött a mise, s most méltatlankodva a püspöki palotában mondják. Nagy ritkán, mikor házából az építkezésre sietett, egy-egy elöljáróba botlott; de ez sose okozott neki gondot. Az elöljáró nem tett mást, csak figyelte őt hidegen, míg el nem tűnt. Mikor Ádám atya elmondta, hogy rövidesen megjön a Szög meg a Vizitátor, még akkor is csak annyit mondott, szórakozottan – „Vizitátor?” –, és fölmászván eltűnt szem elől.

Jelenléte a toronyban nem tett jót az építőmesternek. Iszákosságában most már volt valami maradandó természetesség, olyan volt, mint holmi természeti jelenség. Néha elkomorodott, s szennyes szitkok közt hajszolta a munkát. Ha Jocelin közel volt, Istent gyalázta olyan szavakkal, hogy Jocelin fejéből kiverte velük a fehérlő testet. Inkább elment, leült egy sarokba, kezét fülére szorította, hogy ne hallja a szitkozódást; s a lány visszajött, vagy eszébe jutott lába nyomának arányló útvesztője a templomudvaron, a templomban, a piacon; s felnyögött a tenyere mögött.

– Meghalt. Halott!

Néha meg éppen ellenkezőleg, Roger hamisan és ostobán szívélyes volt, s a közelben mindenkit itatni próbált. De javarészt csak lehangolt volt és lassú, mászott nehézkesen a létrán; s ha a munka aznapra véget ért, leereszkedett, Rachel rátette a nyakörvet, és elvezette. Ilyenkor Jocelin bólintott magában, és sokattudón mondta.

– Azt se bánja, él-e, hal-e?

Másnap, mikor üldözte Goody, s ő Roger sarkában maradt, hogy lerázza magáról, mégis rájött, hogy félreismerte Rögért. Mégiscsak bánnia kellett, hogy él-e vagy hal. másként nem ülte volna meg oly feltűnően a félelem. Nem volt rá egyértelmű magyarázat, miért oly látható a félelem a mesteren? Jocelin látta rajta, éppúgy, mint a sátrat és a láncot; s látta, hogy e félelem nem ésszerű, mint az egészséges állaté. Mérgezett félelem volt ez, akárcsak Roger régi félelme a magasságtól. Ez kapaszkodtatta, ez nézette a lába elé, s ez viseltette el vele a magasat, hisz el kellett viselnie. Nem bánja, ha meghal, gondolta Jocelin, szeretne meghalni; de fél a zuhanástól. Szívesen fogadná a hosszú álmot, de azon az áron nem, hogy belezuhanjon. Ezért is megy két korty közt egyik szintről a másikra, egy korty itt, egy korty ott, forró, bűzlő lehelet.

Így dolgozott hát fent az a néhány ember a toronysisak alján; egy, aki részeges; egy, aki mindig elfordította szemét a talajszinttől, ahol Goody lába nyomának arányló útvesztője terült el alatta; a többi többé-kevésbé józan. Volt ott egy őrült fapadló is a torony tetején; s minthogy ez olyan őrültség volt, mely ésszel tán felfogható, vonzotta Jocelint, ki ehhez foghatót sose látott az északi kereszthajó mellett, a színben. Olyasmi volt ez, hogy utána kellett járni, megdolgoztatván az elmét. A nyolcszögön, mely ott feküdt a padlón, egyenletes térközökben hornyok voltak, és minden horonyban egy ék. A munkások épp a második nyolcszöget szerelték össze efölött, s az az ékeken nyugodott; s volt ott egy horgonykötél, elég erős, hogy megtartson egy hajót is, ez körülkerülte az alsó nyolcszöget, s rögzítette az ékeket. Midőn Rögért megkérdezte, mire jó ez, más választ nem kapott, csak egy teli pofa átkot, visszament hát a sarokba, és eltöprengett a maga dolgán. Egy este azonban, hogy Roger dörmögve leszállt a létrán, Jocelin félrevonta Jehant, s az ékekre mutatott.

– Magyarázd meg, mi ez? De Jehan az arcába nevetett.

– őrültség.

Jocelin vállon ragadta, mint annak idején.

– Tudnom kell. Ez az én művem is.

Jehan rándított a vállán a keze alatt, elengedte hát.

– Az egész holmi ékeken nyugszik. Roger beköti a faszerkezetet a zárókőbe. Ha még azelőtt vihar kerekednék – puff, eldől és kész! Ha nem, apródonként megereszti a horgonykötelet, s engedi, hogy a nyolcszögek, vagyis a közbülső elemek, lefelé megfeszüljenek. Az egész holmi lógni fog, és tartja szél ellen a toronysisakot. Mohát.

Belerúgott az egyik ékbe.

– Azt hiszi, az egész feszes lesz – semmi több. Ki tudja? Lehet, hogy igaza van.

– Láttál már valaha ilyet? Jehan nevetett.

– Építettek már valaha ilyen magasat? Jocelin a kő-héjra nézett körülöttük.

– Talán idegen földön. Mesélnek mindenfélét.

– Ha nem maliik szét a héj, és nem hasad meg a zárókő, ha a fa eléggé megfeszül, és a pillérek bírják...

Üjra belerúgott az ékbe, megcsóválta fejét, és gondterhelten füttyentett.

– Másnak ilyesmi eszébe se jutna.

– Rogerre gondolsz?

– Részeges és bolond. De hát: bolond is kell legyen, ha ilyen magasra épít.

Elfordult, s kúszva elindult lefelé a csapóajtón át. Pár pillanat múltán a létráról jöttek búcsúszavai.

– Bolondok vagyunk mi idefent mind.

Most Jocelin mélyebben látott bele az építőmesterbe. Át kellett neki adnom az erőmet, gondolta. Másnap reggel nem tágított Roger mellől, és újra meg újra megkérdezte.

– Hogy hívják ezt a holmit, fiam? És ezt? De Roger hallatlanná tette a kérdést. Végül visszakiabált.

– Hogy mi micsoda? Nincs külön neve minden darab kőnek és fának. Ez, ami rajt van azon, az meg amazon – talán. Hagyj már békén!

Nehézkesen elmászott, mint a medve, s a létra feletáján megállt, hogy húzzon egyet az üvegen. De Jocelin ment utána, nemhogy vele maradjon, hanem hogy odaguggoljon a munkások közé a tetőn, ahol tudta, hogy szívesen látják. Először nem értette, miért látják szívesen, de végül rájött, hogy gyógyír ő a félelem ellen; s ezt azóta értette teljesen, mióta angyala éjjelnappal vele volt, és látta el ugyanazt a tisztet az ő javára; s ez jó volt, noha meghajlította kissé a hátát. Ez idő tájt hajnalban járt át a templomba, és állt férfikora e központjában. Ha a munka még nem indult meg, s ha el tudta kerülni az arányló útvesztőt, elálldogált és vizsgálgatta az őt elnyeléssel fenyegető furcsa érzéshullámokat.

Ezt hogy hívják? És ezt?

Néha, a homályos templomban álldogálván, fölállított magának egy-egy tételt, bár fejében a toronysisak a megoldást meghiúsította.

 

 

Ha elkészül e mű, szabad leszek.

Vagy: Látod, ez is hozzátartozik az árhoz.

Vagy: Ismerem Anselmet, az embert; és őt is, meg őt is. De Goodyt nem ismertem. Vajon épp ily drága lett volna akkor is, ha...

Ezt hogy hívják? És ezt?

Egyszer, a szürke fényben, nyugalmat érezvén egy álló óra hosszat, gondolata támadt, mely olyannak tűnt, akár a fehér fal; majd fontosnak, mint gyermek számára a születésnap. Nézett a fából ácsolt válaszfal felé, közte és a Miasszonyunk kápolnája közt. Eszébe jutott egy és más, ami vele történt, s mintha mindez más életben történt volna.

Létezik Isten is!

Állt tehát, nézte a szürke pilléreket, s a kleresztórium imádkozó pátriárkáin átszűrődő szürke fényt. Majd a fa-választófalhoz szólt.

Beleszámít ez is?

De nem volt válasz; odasietett hát a létrához, ugyanakkor ért oda, mikor a munkások, s áldását adta rájuk. S azután a toronysisak kiszorította fejéből a gondolatokat.

A keskenyedő toronysisakban dolgozni most annyi volt, mint még egy szinttel magasabbra emelkedni a földtől. Kezdet volt, nem befejezés. A torony vonalai egymáshoz közeledtek odalent, s így az egész nem állt szilárdan a talpán, földbe lőtt nyílvessző volt, idomtalan tollal idefönt. Azok számára, akik fönt éltek, észlelhető lengése nem volt többé szívszorító, de az ütemesen váltakozó nyomásban-megkönnyebbülésben volt valami szikkasztó, nem annyira izmot, mint lelket szikkasztó. Jocelin megtanulta, mint fokozódik a nyomás, míg egy idő múltán rádöbben az ember, hogy lélegzetét visszafojtja, s fagyott-vadul markol valamit. Majd egyetlen sóhajtással kiengedi lélegzetét, megkönnyebbül, míg a nyomás rá nem nehezedik újra. De volt valami jó is abban, hogy idefönt, háromszáz láb magasan dolgozott az ember. Ha fújt a szél, nem hallotta a pilléreket énekelni, bár el tudta képzelni őket ott lent; négy földbe szúrt tű, tartván a kő és fa eme világát.

A gyógyír ez ellen a különös figyelmet igénylő munka volt. A gúla héját aggodalmas pontossággal kellett építeni, hisz csak úgy fejthette ki teljes erejét. Mégis, hacsak szélcsönd nem volt, a padlóra tett szintező úgy viselkedett, akár a csendes őrült; bolyongott a buborék ide-oda, mint pokol tornácán a lélek. A mester immár szóba se állt senkivel, csak töprengett; s nagy néha rátámadt egy-egy munkására.

Aztán megint történt valami, s ennek se tudott senki nevet adni. Lassan jött, mint a hőmérséklet csökkenése. Talán annak tudata volt, hogy ott, ahol vannak, nem járt még soha ember. Új törvényt, új veszélyt nem fedezett fel senki, mégis valami új félelemveríték vert ki a bőrön. A gúlában ritkán esett tagolt szó; hallgátas volt, dörmögő vita vagy váratlan dühroham. Olykor meg vad hahota. És néha-néha könnyek.

Voltak szökések is. Ranulf volt az egyik szökevény. Kis ember volt, szikár és ráncos. A hallgatagok közé tartozott, talán azért, mert faragatlan angolságát negyedrészt se értette senki. Csigalassan dolgozott, de abba nem hagyta soha. Nem kacagott soha eszelősen, nem fogta el dühroham. Gyakran észre se vették, de ha újra odanéztek, látták, hogy új kő áll a helyén, rajta az ő jele. De júliusban, egy délután, mikor újra lengett a torony, elhátrált a héjazattól, s kezdte iszákjába rakni szerszámait. Nem szólt senki egy szót se, de félbehagyta a munkát egyik a másik után, s végül már őt nézte mind. Ranulf mindezzel nem törődött, csinálta ugyanazt, mint számtalanszor. Módszeresen elrendezte szerszámait, letisztogatta és rongyba bugyolálta mindet. Belenézett kenyeres zsákjába, a tenyeréről leverte a port. Majd fogta a két zsákot, s elindult a gúlán lefelé. A többiek figyelték, míg feje el nem tűnt, majd visszatért a munkájához egyik a másik után; de volt valami fagyos figyelmeztetés egy effajta ember módszeres visszavonulásában, megreszkettek tőle az ember végtagjai.

Volt másik szökés is, még rémítőbb.

A toronymodellnek gomb volt a csúcsán, s ebben állt a játék-kereszt. Midőn Jocelin a toronygombot fabölcsőjében megpillantotta az északi kereszthajón kívül, hitetlenkedése átcsapott rémületbe. A toronygomb malomkőnél is nagyobb volt, s nyilván lovas szekérnél súlyosabb; mégis föl kell húzni, araszról araszra, a toronysisakra. Figyelte, mint • szállítják a követ a négyezetre, majd kötélfüggöny közt a boltozaton át szintről szintre fölfelé. Minden egyes megállónál megkínlódták, míg ékekkel és feszítővassal sikerült beigazítani az újabb útszakaszra, a zárókő végül gorombán eluralkodva ott feküdt az alsó nyolcszög közepén. S ez még korántsem minden, a zárókő ugyanis útja során eljutott oda, ahol a nyolcszög már kicsi volt, hogy átfért volna rajta, így hát háromszázötven láb magasan egy erre szolgáló állványzaton a követ kitolták a gúlán kívül. Most már a gúla új szakasza tartotta az állványt, s rajta a követ. Az állványt alulról le kellett bontani, hogy följebb újra fölszereljék, ahogy a gyermek csípcsípcsókát játszik.

Jocelin rádöbbent, hogy kín a zárókőre ránéznie. Amint feküdt a kő az állványzaton, alátámasztva, kiékelve, lekötözve, egész falut takart el. S mi több, képtelenül, mint Mohamed koporsója, kilógott féloldalt. Mikor a lengés a nyári meleg szélben újra megindult, hiába volt a lélek hite, a test egyetlen görcsbe rándult izomcsomóvá, reszkető ideggé lett, s hitte, hogy a zárókő mint cédrusvesszőt roppantja szét a négy tűt odalent. Ekkor nem volt mit tenni mást, mint elterelni az elmét, s a figyelmet a gúlára összpontosítani, mely egyre nőtt a csúcs felé, még ötven lábbal magasabbra, míg végül el nem fáradt az elme, s a szem nem nézett újra, s nem vette észre, mint takar el a kő egy egész falut. Nem volt többé döbbent élvezet lenézni, hisz a gúla belseje sötétült, amint szűkült a héjazat. S ha a szem a héjon kívül mégis letévedt a madárkerülgette toronytetőből kinyúló fiatornyokig, megesett, hogy megcélozta a kővel a kéklő földcsésze egy-egy pontját, és észlelte – vagy elképzelte – a lengést. A keze se volt munkára képes. Csak kuporogni tudott, és kapaszkodni akaratába vagy bárminemű akaratba, s igyekezett megtartani a tornyot, s vele együtt az embereket, ebben az új, félelemverítékes térben.

Talán ezért volt, hogy oly nehéznek találta a mászást, Kifullasztották a létrák, s gyakran megesett, hogy fölérvén, zihálva hevert a pallón, míg a szíve végre nem kalapált, vagy nem kalapált jobban, mint rendesen. A kapaszkodás kézzel-lábbal, és az angyal vigasza, meggörbítette hátát. Igyekezett elhúzódni láb alól, ha csak lehetett, de most, hogy a gúla összeszűkült, ez nem volt könnyű. Mégse próbálta soha senki elzavarni, s el se tudta képzelni, miért, míg meg nem kérdezte Jehant, s az meg nem mondta kereken.

– Mert szerencsét hozol.

Jehan volt az újabb válság és az újabb szökés szülőapja. Egy szép napon megkövült nevetése hervadt arccal jött fel, s elkérte a mester függőónját. Majd, míg a többiek délidőn bekaptak valamit a héjazat szélárnyékos oldalán, s míg a mester kortyolgatott és hallgatott, Jehan gyorsan leereszkedett a tornyon.

Miután elment, evés közben nem sok szó esett. De váratlanul följött újra, az ónt és az összetekert zsineget a mester kezébe nyomta, majd Jocelinre nézett. Az arcára volt írva az, amivel szembe kellett nézni, amit meg kellett érteni. Jocelin hallotta, hogy hangja, mint régen, éles-magas vihogásba reccsen.

– Nos? Süllyednek?

Nyomás, szünet, megkönnyebbülés, szünet.

Jehan megnyalta az ajkát. Ajka körül piszkoszöld árnyék. Hangja, mikor megjött, károgás.

– Hajlanak.

Némaság, csak szél neszez a gúla szegetlen szegélye fölött.

Az új hang olyan idegen volt, mintha új ember, új lény került volna a gúlába. Szűkölés volt: a kőműves Roger szűkölt. Ott kucorgott a héjazaton széliétől, s nézett át mereven a gúla másik oldalára.

– Roger! Nyomás, szünet.

– Fiam! Megkönnyebbülés, szünet.

A mester négykézláb oldalgott a pallón, akár a rák, s tétován tapogatódzva eltűnt. Hallották lemenni, létra létra után; s amint süllyedt előlük, csak szűkölése szállt fel, míg éneklő sikollyá nem lett, hasonlatossá a kövek énekéhez. Aztán újra csönd volt.

Majd hirtelen kitört a röhögés, visítás, bömbölés, vérző ököllel döngették valahányan a fát, a követ; és a sötétedő gúlába egyik a másiktól tüzet fogott, és fellángolt a kölcsönös szeretet nagy tüze. Maga az akarat nyitotta meg Jocelin ajkát, és ígért nekik a szeretet lángjai közt több pénzt; s ők karjukba zárták az ösztövér testet, az akarat edényét.

Ezután még könnyebbnek találta, hogy ne vegyen tudomást a föld színéről; s ez szükséges is volt, mert a pillérek meghajoltával a lenti emberek hajlottak rá, hogy elállják útját, s ő nem tehetett mást, mint hogy rajtuk keresztül a toronyra nézett, és várt, míg eltisztulnak előle. Hallotta az akarat önkívületében, mint szórják rá a szitkot a városi népek, hogy a misemondásnak a katedrálisban vége szakadt. Még az istentelenek is szitkozódtak. Az emberek meg-megálltak a nyugati kapuban, s a főhajón át kémlelték a pilléreket. Ha Jocelin birokra kelt angyalától és ördögétől jővén utat tört közöttük, nem volt merszük nyíltan szitkozódni, de a háta mögött megmorogták. Tudta, mit mondanak, hisz láthatta maga is a pillérek meghajoltát. Nem vitás, hogy Jehannak igaza volt. Rideg kő erre nem képes; mégis rideg kővel történt. Ha végignézett valaki a főhajón a keleti ablakok felé, láthatta, hogy a négyezeten a két közelebbi pillér összehajlik, bár hosszan s kitartóan kellett néznie. A pillérek hajlásában csak egyvalami volt jó. Minél jobban meggörbültek, annál kevésbé énekeltek. Nyár közepére látszólag nem görbültek tovább, s nem is énekeltek többé; de Jehan szerint csak az őszi viharokat várták, arra pedig gondja lesz, hogy itt ne érjék valahogy. E gondját osztotta mindenki más, csak az építők nem, s a férfi, aki az építőkre szerencsét hoz.

Fenn a tetőn meggyorsult a munka, mintha mindenki az arcán érezte volna az őszi szelek ígéretét. Jocelin jobban ismerte ezeket az embereket, a némát éppúgy, mint Jehant, mint életében bárki mást. Ő maga is egy volt közülük. Kapaszkodva, kucorogva a héj szélfelőli oldalán, hátában az angyalával szakadatlan, immár maga is adta-vitte a követ és a fát, nekifeszült a kötélnek vagy a feszítővas boldogabbik végének. Ami az embereket illeti, atyámnak szólították, de elmókáztak vele, akár egy gyerekkel. Amint a héjazat összeszűkült, és a sátorszerű térben úrrá lett a röhögés, vadulás, rábízták a fémlap kezelését, amely belülre fényt vetített. Büszke volt rá, könnyekig meghatódott, bár hogy miért, nem tudta volna megmondani. Ott guggolt, tartotta a fémlapot, az ácsmester meg feküdt hanyatt, s kalapált a sarokban fölfelé.

– Egy kicsit lejjebb, atyám!

– Így, fiam?

– Még. Még. Most!

Guggolt hát, odaadón irányítva a fényt. Derék ember mind, gondolta. Káromkodnak, szitkozódnak, és kétkezi munkások, de derék emberek. Kóstolgatom a jóságukat idefönt, a napfényben, szinte négyszáz láb magasan a kőpadló fölött Talán mert Isten választottal ők is, akárcsak én.

Így azután mesélt nekik az angyaláról, és meg sem ütődtek, néztek a háta mögé, és józanul bólogattak. Majd szándékáról valamivel többet is elárult, és látomásáról mesélt nekik, mert úgy érezte, méltók e jutalomra. De nem értették. Végül letett róla, fejét csóválta, és bosszúsan dörmögött, – Az egészet leírtam már valahol.

Ezután eszébe jutott a szentbeszéd, amit akkor mond, ha kész a torony és a pillér tövébe építendő szószék, ahonnan beszélni fog. A többieknek azonban megnyúlt a képük, és Jehan megmondta kereken, hogy ami sok, az sok, és sült bolond, aki mostantól fogva a pillérek alatt dolgozik. De a néma odament Jocelinhez, dünnyögött és bólogatott, és a mellét veregette, így hát megoldódott az is, ami már-már gondnak ígérkezett.

Egy szép napon az emberek korán letették a munkát, s hiába könyörgött Jocelin, hozzáfogni újra nem akartak. Egyszerűen kizárták maguk közül, és elmentek, így hát egy idő múltán lement maga is, s a földhözragadt lenti emberek miatt nehéz volt fejében a tornyot állva megtartania. Nézte a meggörbült pilléreket, járkált a templomban fel-alá, míg a csönd és az arany lábnyomok oda nem kergették újra a létrához. Megmászta megint a lajtorjákat, a nyolcszögek közé szíjazott könnyűket is. Tudta, hogy nincs most semmi tennivalója, csak várni, lassan ment hát, és megfigyelte, hogy így milyen egyenletesen ver a szíve. Végül mégis fölért, és guggolt a hollók közt. Míg a nap nagy csöndben süllyedt, ott ült, s fejében volt ez egész torony.

De el sem tűnt még a nap, rádöbbent, hogy angyalával nincs egyedül. Valakivel farkasszemet néz. E teremtmény ott volt a fémlapon szemközt, háta mögött az ég. ördögűző igék ötlöttek eszébe, de amint a kezét fölemelte, fölemelte az is. Négykézláb mászva elindult a pallón, és az alak mászott feléje négykézláb. Térdelt és bámult a zilált hajkoronára, a kötéllel átkötött koszos kámzsából kidugott két vézna karra és lábra. Mind közelebbről-közelebbről kémlelte a képét, míg lehelete homályba nem vonta, s le nem kellett törülnie kámzsája ujjával. Térdelt még hosszan ezután is, és leste a képet. Vizsgálta a szemét, mély és karikás, és fölötte ráfeszül a bőr, ráfeszül a pofacsontra is, és alatta behorpad. Vizsgálta a sascsőrszerű és most szinte oly éles orrot, az arc mély árkait, a fogak csillogását.

A térdeplő tükörkép kitisztogatta fejét. Nos, Jocelin, mondta hangtalanul a térdeplő tükörképnek; nos, Jocelin, hát ide jutottunk. Akkor kezdődött, gondolom, mikor letepertek minket. Ez akkor volt, mikor a föld majdhogynem megindult. Emlékszünk arra, ami azóta történt, de ami előtte, az olyan, mint az álom. A látomást kivéve.

Felállt és járkálni kezdett, nyugtalanul. Az este zöldre váltott a tál peremén. Majd a perem megfeketült, s árnyékkal telt meg a tál, és halkan, hogy rá se ébredt, máris lezuhant az este, és feljöttek a halavány csillagok. Tüzet látott a peremen, égő szénakazalnak nézte; amint azonban körbejárt a gúla peremén, a világ peremén mind több és több tüzet látott. Szörnyű félelem szakadt rá, mert tudta, hogy ezek Szent Iván tüzei, az ördögimádók gyújtották kint a hegyek közt. Amarra fenn, a Függő Kövek völgyében, hatalmas tűz reszketett fényesen. Egyszerre felkiáltott, nem félelmében, de fájdalmában. Eszébe jutottak jó emberei, s tudta, miért tették le a munkát, hova mentek Haragjában hangosan rákiáltott valakire.

– Igenis jó emberek! Én mondom!

De ez csak érzés volt. Közöttük élvén, tudta, amit tudott.

– Ez újabb tanulság. E magasság tanulsága. Ki láthatta volna jó előre, hogy ez is része a tervnek? Ki tudhatta volna, hogy e magasságban az, amit én az imádság kő-rajzának véltem, magasra emeli majd a keresztet, és farkasszemet néz az ördög tüzeivel?

 

 

Majd újra a munkások jártak a fejében, az asszony az arany lába nyomával; s keservesen sírt, s nem tudta, miért, hacsak nem a világ bűnei fölött. Végül, midőn a könnye elapadt, ült és siváran meredt a perem fölött oda, ahol föl-fölszöktek az örömtüzek.

Elméje lassan visszafordult a maga életéhez. Ha Dávid nem építhette föl a templomot, mert a kezéhez vér tapadt, mit mondhatni rólunk, rólam? Majd a szörnyű keresztelő szökkent a szemébe, és felkiáltott; de – épp, mikor sikerült végre megszabadulnia tőle – csapatostul tört rá az emlék. Figyelt erőtlenül, hogy tülekedésüknek véget vessen. Akár egy mese mondatai, s hiába köztük jókora hézagok, eleget mondtak így is. Goodyról, Rogerről, Rachelről, Pangallról és az emberekről szólt a mese. Meredt lefelé – le, túl a lajtorjákon, a fapadlókon, a boltozaton, le a négyezeten ásott verembe, mely mintha sírnak készült volna, valami nagy ember sírjának. Az elfelejtett örömtüzek reszkettek körös-körül a láthatáron, de neki jégpáncél burkolta bőrét. Fölidézte, mint nézegette ott lenn a padlót, s a por és törmelék közül egy gallyról szemérmetlen, barna bogyó csüngött a lábára.

A magas, sötét levegőben suttogva ejtette a szót.

– Fagyöngy!

Végül mégis megpróbált imádkozni, de jött Goody, lehajtott fővel, ringó szoknyában, járván lába arányló útvesztőjét, az örömtüzek reszkettek kettőjük körül. Felnyögött félelmében.

– Megbabonáztak.

Leereszkedett, a létrán meg-megállt, de nem látta a létrát; és a mese, szaggatott mondataival, ott égett az emlékezetében, és a négyezeten a kifoldott kőpadló a pokol minden tűzével égette a talpát.

KILENCEDIK FEJEZET

Ezután már nem nevetett együtt az emberekkel, hanem buzdította őket. Tudta, hogy nem látják, nem érzik bár angyalát, mégis merítenek belőle némi vigaszt; így jött el és múlt el augusztus, és a toronysisak már kis híján kész volt. Szükségük volt angyala vigaszára akkortájt, mert fújni kezdett a szél. Délkeleti szélvihar volt, augusztusban, mely megingatta a tornyot, akár egy árbocot; de a pillérek, bár meggörbültek, nem törtek el. Ekkor történt, e vihar során, hogy Ádám atya közölte: Lady Alison nem ír többé, de maga jön el látogatóba.

A szélvihar nem ült el teljesen. Rossz idő maradt utána; esett, egy-egy napra kitisztult, majd esett újra; s épp mikor szeptember igazán hozhatott volna egy hét szép időt, hogy a munkát befejezzék, oly magas lett az ég, mintha az elkövetkezendő vihar nagyságát kívánná példázni vele. Az emberek a zárókővel küszködtek mindvégig, átkozták, és cibálta őket a szél; Jocelin meg a folyó homályba vesző távolát kémlelte, a tenger felé, nem villan-e szemébe a Szent Szög; képzeletében jött-jött tündökölve és hatalmasan, Róma fényességéből, mert a püspök még mindig ott volt. Arra gondolt, hogy talán az idő is tudja mindezt, és sietteti őket, hisz förgeteges esőket kezdett parittyakőként ki-kilőni a levegőből, s így az emberek, bár bőrig áztak, égtek a csapkodástól. Eközben illesztették helyére a zárókövet, a szélben, mely ingüket fejükre borította. Két napba telt, hogy lebontsák az állványt a rezgő sisakról; nem hagytak mást, csak néhány tartógerendát, hogy befejezésül helyére illesszék a keresztet, talpán szelencében a Szöggel. Első nap Jocelin megpillantotta a Szöget, a hosszú, faluról falura húzódó zarándokmenetet, tizenöt mérföld távolságban. De a nap még ki se hunyt, megültek alattuk a felhők, s így eltűnt szeme elől a menet és a Vizitátor. Eső csurgóit le meztelen lábán, szél ráncigálta, s ő mindvégig buzdította az embereket. Munka végeztével bebuktak a sisak melegébe, le a reszkető létrákon a toronytető zárt padlatára. Jehan minden embert helyére lökdösött, s kinek-kinek pörölyt nyomott kezébe. Majd hosszú csönd, az ékeknél az emberek kezében pöröly. Jehan meg mustrálta a gépezetet.

Végül odafordult Jocelinhez.

– Több ember kéne.

– Szerezz hát. – Honnan?

Csönd. A néma halkan dünnyögött foghíjas szájával. Jehan a csörlőt nézte.

– Ha most meg nem csináljuk, késő lesz.

Odament a csörlőhöz, kioldotta a reteszt, felet fordított a karon, megállt, s fülét hegyezve figyelt a százötven lábnyi fa csörgős sipkára fent a sisakban, a fejük fölött. A horgonykötél még acélkeményen feszült a nyolcszög körül, s tartotta az ékeket a fa súlya ellen.

– Üsd meg az éket. Gyöngén!

Más zaj, mint a pörölycsapásoké nem volt. Felet fordított még a karon.

– Üsd meg újra. Körbejárt, tenyerét csapkodva.

– Igazán nem tudom. Nem tudom. Bár itt volna, a kövér disznó!

A hajtókar felvinnyogott, a horgonykötél lepattant. A fa-gúla fülsértőén megcsikordult, fölsivított; a nyolcszög lezuhant, és az ékek kipattantak oldalt, mint a mutató és hüvelykujj közül a cseresznyemag. A nyolcszög mennydörögve csapott az ácsolatra, s reccsenése testet öltött a fülben; a torony megrezdült a láb alatt. Jocelin térdre esett, s az átalakulás mindeme zaja közt hallotta, a létrán lefelé tülekedő munkások mint ereszkednek üvöltve. A gúla megrendült, szilánk, por és kőtörmelék táncolt a padlaton. Feje fölött kínban türemlett, szakadt és mállott a gúla. Térdelt, összekucorodva, míg a gúla lecsillapult, nyögött csak, s a fa néha-néha megcsikordult. Majd a szél hangja elnyomott mindent; most volt hangszere több is, volt min játsszon és kísérletezzék. Szólt mind, ha moccant a sisak, de e dallamból hiányzott az összhang.

Végül föltérdelt, és kihúzta magát. Egy kis idő még, gondolta, és meglesz a békém. Meg kell kapnom a Szöget.

Majd odament a létrához, és lekúszott rajta.

De béke nem volt, a csigalépcső tövén sem. A horgonykötél megereszkedése mintha együtt járt volna egy másik kötél szorultával, a mellkasa körül. Tudom, mi ez, gondolta, az ördöggel futok versenyt. Most, a cél közelében, már mindketten gyorsabban futunk. De én győzők.

A négyezet kőpadlóján állt. Felfülelt, és a kötél megszorult, amint hallotta a bestiát, hogy bejutni próbálván a kleresztórium ablakán tapogatódzik. De most többen is voltak, nem volt egyedül. Számuk légió. Nyüzsögtek kint mindenütt, próbálgatták az ajtót, ablakot, mintha a végső rohamot hányták-vetették volna meg, mintha arra csődültek volna össze, így hát megértette, sietni kell, és átfutott a kolostorba. De ott a káptalanba ütközött, a széthullott, morajló, nyüzsgő káptalanba.

– Hol a Szög?

Ahelyett, hogy odaadták volna, körültolongták, kézzel illették, szóltak hozzá, sőt kiabáltak, összefüggéstelenül. Valaki le- és hátrahúzta kámzsája szegélyét, s most úgy lógott, mint annak idején. Kezeket érzett, amint haját lesimítják, s megértette, mit akarnak. Ezért hát visszakiáltott.

– Egy szót se szólok, míg ide nem adjátok!

Erre úgy-ahogy csönd lett, csak az énekesfiúk zajongtak odaát a kerengő túlsó oldalán, s így volt ideje végignézni az elöljárókon, karkáplánokon, küldötteken. Nem jobbak ők sem, mint az építőhad, gondolta; csak épp hogy olyan bátor nincs közöttük egy sem.

Sziszegtek az ördögök a cédrus felső ágai közt.

Majd Anonymus atya átadta a Szöget egy ezüstszelencében, ő térden állva vette át, s így néhányan a többiek közül is letérdepeltek. A mellkasát övező kötélhez odaszorította, átsietett a kórusra, a főoltárra tette, és körös-körül fölzendült az ének, csak épp hogy nem hallotta szövegét, így szólt a Szöghöz: „Ó, siess!”, mert tudta, ha az a helyére kerül, ő megtalálja a békét. Majd visszatért a többiekhez, akik várták odaát. A kötél közül végigmérte őket, és látta, hogy sok az új arc; vagy inkább régi arc, de más színben látja most. Földközelben szorgoskodtak egész éven át. Most új párokba, új triókba rendeződtek. Az ő fejükben, nem úgy, mint neki (és nyíttak az ördögök), nem volt semmi szövevény, csak csupa kicsiség, és ezért volt számukra könnyű az élet. Kicsinyek voltak maguk is; ahogy elnézte őket, csak zsugorodtak-zsugorodtak.

Hallotta, mint szól Anselm szelíden.

– Miért ne láthatná épp olyannak, mint amilyen?

Ezután csönd lett, és mind csak zsugorodtakzsugorodtak, kisebbre, mint a karban a legkisebb gyermek. Majd e gyermekek elkezdtek átrendeződni. Pici csosszanó lépteket tettek errearra, de szemük mind rajta csüngött, mintha a fejébe szerettek volna belelátni. Két sorba rendeződtek őelőtte, középen ösvény; s az ösvény túlsó végén a káptalanház nagy ajtaja. Nézte az ajtót. Gondolta magában: a Vizitátor érteni fogja, hogy munkássá lettem, kőmívessé, áccsá, hisz rávitt a szükség.

Előtte az ajtó fél szárnyát kitárták, s ő átment rajta. Megállt odabent, s fölnézett az ablakokra; ott kaparásztak az ördögök. De tudta, ide nem fontos, hogy bejutnak-e? Így körülnézhetett újra nyugodtan; egy iratokkal borított hosszú asztal mögött ott volt a bizottság; hét férfi teljes méltóságban. Előrement hát, letérdepelt a tanúk széke mellett, és megmondta nevét.

– Jocelin. Miasszonyunk Székesegyházának dékánja.

Őt figyelte mind a hét. A két titkár fölnézett írásából, kezükből a toll visszahanyatlott. A Vizitátor ültéből félig fölemelkedett, előrehajolt, keze az asztalon. Sötét, mélyen barázdáit arcú férfi volt, busa szemöldökű, szeme mélyen ülő. Fekete-fehér kámzsája dúsan redőzött. Szemügyre vette Jocelint, majd udvariasan a székre mutatott. Jocelin fölállt és meghajolt. Amint elült a hullám, leült ő is a székre; és nem szólt semmit, csak figyelte bólogató fejüket és mormogásukat egymás közt. Végül a Vizitátor visszafordult hozzá.

– Ez nem szabályos eljárás, uram. De talán...

– Kérdezzen kegyelmed, ami tetszik, s én válaszolok.

– Kérem.

A Vizitátor váratlanul elmosolyodott. Megért, gondolta Jocelin a kötélen belül. Mellettem áll, és embernyi ember.

A Vizitátor szólt megint.

– Ez talán, így elöljáróban, egyszerűbbé teszi a dolgot.

Egyszerűbbé tenni a dolgot, gondolta Jocelin. Ha ezt akarja, segíthetek.

– Azt hiszik, őrült vagyok.

Újra csönd lett, ezalatt lelkiismeretét faggatta és vallott. Ünnepélyesen odabólintott a Vizitátornak.

– Talán igaz is.

A fejek újra összehajoltak. Végül is, gondolta, nem tettem egyszerűbbé a dolgot, bonyolítottam inkább. Felnyögött, kezét fejéhez emel? te, és valamit érzett a haja közt. Kihúzott egy fodros gyaluforgácsot, ujjai köré tekerte, és addig húzta, míg el nem szakadt, majd eldobta a darabkákat. Bólintott az egyik titkár, fölállt, kivált a pusmogásból, gyorsan meghajolt és elsietett.

Ú-jra a Vizitátor szólt, szelíden.

– A bejelentések és tanúvallomások alapján összeállítottunk néhány kérdést.

– Bejelentések? Tanúvallomások?

– Kegyelmed ne tudna róluk? Van, amelyik már két éve kelt!

Végiggondolta a két évet.

– Mással voltam elfoglalva.

A Vizitátor most nyíltan elmosolyodott.

– A kérdések egyike-másika, úgy vélem, nem is szorosan lényegbevágó. Például a gyertyák dolga.

– Miféle gyertyáké?

A Vizitátor egy irományt tanulmányozott, melyet elébe toltak. Furcsán csengett a hangja.

– Ez az elöljáró, úgy látszik, azt hiszi, hogy az Egyház halálos csapást szenvedett, mert a hívők két éve már nem égethetnek gyertyát a székesegyház hajójában.

– Anselm!

– Kegyelmed sekrestyése, nemde? Úgy látszik, jövedelmének jókora hányada gyertyák eladásából származott; jóllehet fő ellenvetése sokkal szellemibb és emelkedettebb. Igen, Anselm atya, elöljáró, a Miasszonyunk Székesegyháza sekrestyés-ura. Rajta van magán-pecsétje.

– Anselm.

(Mind távolabb és távolabb, mind kisebb és kisebb, eltűnőfélben egy hosszú-hosszú alagút végén...)

– Dékán uram. Célunkhoz tán közelebb jutnánk, ha kegyelmed egyetértő vagy tagadó választ adna egyes általános... vádakra.

– Mondottam; kérdezzen kegyelmed, ami tetszik.

– Fogok is, uram.

A Vizitátor iratok közt matatott. Jocelin várt, karját összefonta mellén, és szemlélte a saruk sorát az asztal alatt. A Vizitátor hirtelen föltekintett.

– Egyetért-e kegyelmed azzal, hogy ami itt mint a „szüntelen imádság dús szövedéke” szerepel, szükségtelenül megszakadt?

Jocelin nyomatékosan rábólintott.

– Igaz. De mennyire igaz! Nagyon is igaz!

– Szolgáljon hát magyarázattal.

– Mielőtt hozzáfogtunk az építéshez, lezártuk tőlünk telhetőleg a templom keleti végét, és a Miasszonyunk kápolnájában mondtuk a misét.

– Általában így szokás.

– Akkoriban hát az istentisztelet még nem szakadt meg. De később, érti kegyelmed, veszélyt éreztek ott az emberek. Miután a pillérek rázendítettek, majd meghajoltak, nem akadt már senki, sem a káptalanban, sem a hívők közül, aki ott merte volna imádni az Istent.

– A valóságban tehát vége szakadt a templomban az istentiszteletnek?

Jocelin hirtelen fölnézett, és széttárta karját.

– Nem. Nem, ha kegyelmed az egészet érti – mindenestül. Én ott voltam, mindvégig. Istentisztelet volt, valamiféle, ez is. Én ott voltam, és ott voltak ők is, hogy növeljék a Ház dicsőségét.

– Ők?

– A munkások. Persze mind kevesebben és kevesebben; de voltak néhányan, akik kitartottak mindvégig.

A Vizitátor nem szólt; de Jocelin úgy érezte, megértésre lelt, és sietve folytatta.

– Nem tudom – legalábbis egy kivételével –, kinek a neve áll, kinek a pecsétje függ azokon az iratokon, azt se tudom, mi a vád, csak nagy általánosságban. Mindössze annyit tudok, hivő embereket kerestem, kik velem maradnának; de nem akadt egy sem.

Látta, hogy a Vizitátor ezt helyénvaló és váratlan válasznak véli. A barátságos arc előtt egyszerre elfogta a hév, hogy megmagyarázzon mindent.

 

 

– Mert háromfélék voltak az emberek. Volt, aki elmenekült; volt, aki maradt; és volt, aki beleépült a falba. Pangall...

– Ó, igen. Pangall...

– Ő bele van szőve mindenütt. Asszony volt, meghalt, aztán életre kelt az emlékezetemben. Ott van most is. Ő kísért engem. Sohasem élt azelőtt, így nem. De nekem tudnom kellett róla azelőtt is, nyilván, lent a barlangban, az emlékezetem pincéjében. És erre, persze, mindre szükség volt Akárcsak a pénzre.

– Lássuk csak egy pillanatra a pénz kérdését. Ez itt kegyelmed pecsétje? És ez is itt?

– Gondolom, az. Igen.

– Kegyelmed vagyonos ember?

– Nincs vagyonom.

– És hogyan lesz kifizetve mindez?

– Ahogy ő megtámasztotta a pilléreket, és adta a Szöget.

Aztán ott volt újra, a nem-ének, az emlékezet hiánya, a mindent ellepő valami... Jóllehet nem érdekelte, látta, hogy a titkár helyére surran, látta, hogy Anonymus atya ott áll kissé oldalt a tanúk széke mögött. Hallotta, hogy az ablakon kapirgálnak, kocognak az ördögök. Futott gondolatban, hogy előttük érje el a tornyot.

– Uram, amíg mi beszélünk itt, a torony összeomolhat. Hadd vigyem magammal most, és hadd verjem be!

A Vizitátor ránézett áthatóan, a busa szemöldöke alól.

– Kegyelmed azt hiszi, hogy a torony, egyetlen szög híján...

Jocelin fölkapta kezét, hogy a Vizitátort elhallgattassa. Homlokát ráncolta, úgy próbálta elkapni a dalt, oly közel billegett az az emlékezet élén; de elenyészett, amiként elenyészett Anselm. Fölnézett és látta, hogy a Vizitátor hátradől, és furcsán mosolyog.

– Dékán uram. Nem tehetek mást, mint hogy tiszteletteljes bámulattal adózzam kegyelmed hitének.

– Az én hitemnek?

– Egy asszonyról szólt kegyelmed. Ki légyen ő? Miasszonyunk?

– Ó, nem! Dehogy! Semmi efféle. Az ő felesége volt, Pangall felesége. Miután a fagyöngy bogyóját sarumon találtam...

– Mikor?

A kérdés kemény és éles volt, mint a szikla. Látta, hogy mind a heten mozdulatlanná dermednek, és őt nézik áthatóan, hidegen, mintha bíróság előtt állna.

Ez az, gondolta. Hogy is nem jutott eszembe korábban. Bíróság előtt állok.

– Nem tudom. Nem emlékszem. Régen volt.

– Mit ért kegyelmed azon, hogy „van, aki beleépült a falba”?

Két kezébe fogta fejét, szemét lehunyta, és ide-oda ingatta testét.

– Nem tudom. Nincs erre szó elég. A bonyodalmak...

Hosszan hallgatott. Végül kinyitotta szemét, és látta, hogy a Vizitátor újra fölenged, és jó barátként nyájasan mosolyog.

– Tovább kell mennünk, dékán uram, úgy hiszem. Beszéljünk a munkásokról, akik kitartottak kegyelmeddel mindvégig. Jó emberek?

– Ó, igen.

– Jók?

– Jók, igazán nagyon jók!

Újra iratok közt matattak a hosszú asztalon. A Vizitátor fölvett egyet, és szárazon olvasni kezdte.

– „Gyilkosok, késelők, duhajok, verekedők, liliomtiprók, hírhedt paráznák, szodomiták, istentagadók és még annál is rosszabbak.”

– Én... Nem.

A Vizitátor ránézett az irat fölött.

– Jó emberek?

Jocelin öklével a tenyerébe vágott.

– Bátor emberek!

A Vizitátor felhorkant hirtelen támadt bosszúságában. Az iratot odadobta a többire.

– Uram. Mi rejlik mindennek az alján? Jocelin hálásan kapott a nyílt kérdésen.

– Kezdetben olyan egyszerű volt. Pusztán emberi síkon, persze, ez a szégyen és a balgaság históriája – Jocelin Balgaságáé, mint mondani szokták. Látomásom volt, ugye érti kegyelmed, világos, egyértelmű látomásom. Olyan egyszerű volt! Ez adatott munkámul. Én választattam rá ki. Később azonban elkezdődtek a bonyodalmak. Először egyetlen zöld hajtás, aztán fölfutó indák, majd ágak, és végül féktelen zűrzavar – mikor magam fölajánlottam, nem tudtam még, mi lészen az, ami kívántatik tőlem. Majd később, ő és az asszony...

– Szóljon kegyelmed a látomásról.

– Mindent leírtam, ott van a ládám bal alsó sarkában. Ha az segít, olvashatja kegyelmed. Hamarosan prédikálni fogok – új szószékünk épül a négyezeten; és akkor mindenki...

– Kegyelmed azt akarja mondani, hogy a látomás kegyelmed számára a torony építését mindennél fontosabbá tette?

– Pontosan azt.

– És hogy ebből a látomásból vagy sugallatból – kegyelmed hogy hívja inkább?

– Nem vagyok tanult ember, uram. Megbocsáss.

– És hogy ebből a látomásból következett minden más?

– Ügy, úgy, uram.

– Kivel közölte ezt kegyelmed?

– A gyóntatómmal, természetesen.

Az ablakból éppen elillantak az ördögök. Jocelin türelmetlenül nézett rá a Vizitátorra.

– Uram. Míg mi itt ülünk...

 

 

De a Vizitátor fölemelte kezét. A titkár, az asztal bal sarkán, megszólalt.

– Anselm, uram. A sekrestyés.

– Az, aki annyira aggódik a gyertyák miatt? ő a kegyelmed gyóntatója?

– Ő volt, uram. És az asszonyé is. Csak tudná kegyelmed, micsoda kín ismerni valakit, és mégsem ismerni.

– Tehát új gyóntatót választott kegyelmed? Mikor?

– Én... nem, uram.

– Akkor hát ő a kegyelmed gyóntatója, ha ugyan van gyóntatója egyáltalán.

– Úgy hiszem, igen.

– Dékán uram. Mikor gyónt utoljára?

 

 

– Nem emlékszem.

– Egy hónapja? Egy éve? Két éve?

– Mondom, nem emlékszem.

A kérdések visszalökték székébe, belepréselték, nem voltak jóhiszeműek, és nem volt rájuk válasz.

– S az idő alatt, míg eltávolodott a kegyelmeddel lelkileg egyenrangúaktól, azokkal élt együtt, akik, ha helyes az értesülésünk, még a gonosznál is gonoszabbak?

A kérdés föléje tornyosult, szétterpeszkedett, heggyé vált. Megértette, milyen magasra kell az elmének fölhágnia, létráról létrára, ha válaszolni kíván, nekirugaszkodott hát a kapaszkodásnak. Fölállt, jobbjával lenyúlt, kámzsája szegélyét áthúzta két lába közt, megtekerte és begyömöszölte az öve alá.

Állt a hét férfi szintén. Némábbak voltak, mint a szentek, akik pattogtak és zörögtek az ablakokban.

A Vizitátor lassan visszasüllyedt székébe. Mosolya újra baráti volt.

– Kegyelmed belefáradt a munkájába, uram. Holnap folytatjuk a beszélgetést.

– Míg mi lopjuk itt az időt, ők ott vannak az ablakon kívül...

– E pecsét adta hatalmamnál fogva megparancsolom kegyelmednek, hogy térjen vissza a maga házába.

A parancs szelíden, nyájasan hangzott; de Jocelin, miután a pecsétet megvizsgálta, tudta, hogy itt nincs többé apelláta. Megfordult, hogy elinduljon, s a hét férfi meghajolt; de ő azt mondta magában: „Elmúlt már a hajlongás ideje!” Ment a mintás, kopogós kőpadlón, és Anonymus atya a sarkában kocogott. Az ajtó becsukódott mögötte; s ott sorakoztak a kerengőn a vele lelkileg egyenrangúak. Nőttek valamit, de nem sokat. Végigment hát a szemek sorfala közt, és elhessentette őket az emlékezetéből.

A nyugati kapunál fülét hegyezte és szemét élezte, hogy lássa, az időjárással mit műveltek az ördögök. Mert elszabadultak, vagy elszabadulófélben voltak; s máris garázdálkodtak épp eleget. A vihar átlendült délkeletről keletre; s így szélárnyék volt a székesegyház nyugati végén. Minthogy nem fújta itt az esőt a szél, a homlokzaton tucatnyi szakadékból szakadt, kőszájakból lövellt a víz, s a lépcső alján lepellel vonta be a kavicsot. S körös-körül mindeme víz ellenére az ég magas volt és ragyogó, rétegesek voltak a felhők, mintha át- meg átszőtték volna egymást. Az eső nem esett szemmel látható felhőből. Jött, mintha magában a levegőben született volna meg – mintha a levegő szivacs lenne, mely itt ott csöppeket, furcsa mód lehulló csöppeket köpköd.

De Anonymus atya ott volt az oldalán.

– Jöjj, uram.

Köpeny terült Jocelin vállára.

– A csuklyát, uram. Így.

Szelíden, nyugodtan, nyomás a könyökön.

– Erre, uram, itt keresztül, így.

Amint kiléptek a szélárnyékból, taszított rajtuk a szél, és kergette őket az esperesház felé. Mikor a felső szobába felértek, ahol az ágya volt, a köpenyt a válláról a káplán kezébe ejtette, és állt, nézett le a padlóra. A kötél még szorította mellkasát.

– Nem szabad elaludnom, míg kész nincs. Az ablak felé fordult, s figyelte, mint zúdul rá rocskányi víz. Érezte angyalát és ördögét háborúzni a háta megett.

– Menj oda hozzájuk, menj vissza hozzájuk. Mondd meg, hogy most kell bevernünk a Szöget, amíg nem késő még. Versenyfutás ez.

Behunyta szemét, és azon nyomban érezte, hogy lehetetlen imádkoznia. Kinyitotta újra, s látta, hogy Anonymus atya habozik.

Elküldte ingerülten.

– Köt még az engedelmesség. Indulj!

Mire fölnézett újra, a kis ember eltűnt.

Rótta a szobát fel-alá. Ha helyén lesz, gondolta, nem kísért többé a torony és a boszorkányom. Valamikor tán megtudom, milyen gonosz volt Goody – igen, milyen gonosz volt; de most a torony a fő; és a Szög.

Kis idő múltán odaállt az ablak elé; de semmit se látott tisztán a csöppektől; csüngtek rezegve, vándoroltak céltalanul, vagy mintha elnyelték volna, tűntek el nyomtalanul. Üzenetre várt, de üzenet nem jött. Azt mondtam, bolond vagyok, gondolta; és ez igazabb, mint véltem. Magamnak kellett volna mennem – mit kezdjek én itt? De csak állt tovább, összekulcsolt kézzel, össze-összehúzott ajakkal, míg az ablakban elhomályosult a fény, és zúgott tovább a szél. Midőn az ablak már nem volt több, csak tompa négyszög, rájött, az állongálásba mennyire belefáradt; odament hát ágyához, ruhástól rádőlt és várt. Egyszer csak csattanást és csörömpölést hallott valahonnan az esperesház fedélszéke felől, és felriadt. Ezután már nem feküdt le, fülelt, félkönyökre dőlve a sűrű sötétben. Százszor is látta leomlani a tornyot – százszor is hallotta, míg a szél bent a fejében dörömbölt. Megpróbált elszundítani, de meg nem mondta volna, mikor alszik és mikor van ébren, mert egyaránt lidércnyomás volt mind a kettő. Megpróbált másra gondolni, de rádöbbent, fejébe a torony oly szilárdan belegyökerezett, hogy másra már gondolni se tud. Néha, egy-egy percre elült a szél, s neki elszorult a szíve; de nekilódult újra meg újra, végigvágott az ablakon, s végül bömbölt már szünet nélkül. Feküdt hát el-elszundítva vagy ébren. Éjjel egyszer feltündöklött az ablak, hogy a teste összerándult tőle az ágyban, de a mennydörgést már elnyomta a szél. Majd újabb csattanások a tetőszék felől, és a zsindely recsegése. Eszébe ötlött, hogy az ablakon kinézvén villámfénynél tán megláthatja, mint viselkedik az épület; lecsúszott hát az ágyról, fölállt és várt. De az első villám nem árult el semmi mást, csak hogy másutt van az ablak; kissé elfordult hát, és sikerült megkülönböztetnie a homályos négyszöget. Odaállt szorosan, arcát hozzányomta, és hallgatta a parittyázó esőt, s akkor lecsapott a következő villám. Szempillantás tört részéig se tartott. Belényilallt a szemébe, s még azután is zöldet látott, hogy kezét elébe kapta. Tudta, hogy az a tömb a fény közepén a torony volt, de nem tudta pontosan megmondani, milyen volt a körvonala, vajon meghajlott-e, és rajta van-e a toronysisak? Visszabotorkált ágyához, és ráfeküdt újra. Arcán feküdt, és megpróbálta felidézni a régi boldog időket; Anselm atyát, a novíciusok mesterét, vagy helyesebben egy novíciusét, a napsütötte tengerparton; majd újra fölkelt, és odaállt az ablak elé. De az újabb villám messze túl a templomon csapott le, s úgy tűnt neki, szinte látja, mint ront rá alaktalanul a fekete tömb. Ekkor lefeküdt újra, s nem tudta, hogy csupán elszundított-e, vagy elalélt teljesen?

Mély kútból merült fel. Csattanás, mintha rácsapták volna a házra a fedelet; de nem ez húzta föl. Volt más hang is több; éles sikoly, madárrikoltás szinte. Hirtelen fölébredt teljesen, tudván, hol van, hajnal hajnalán. Hallotta a zajongást a lépcsőn.

Az ágyból kihemperdült, és az ajtóhoz ment sietve.

– Itt vagyok! Fel a fejjel, gyermekeim!

De a hangok fel-felrikoltottak, el-elcsuklottak.

– ...most és halálunk óráján...

– Atyám! Lekiáltott a lépcsőn.

– Hajatok szála se görbül!

Kezek a lábánál, kezek a kámzsája szegélyén.

– Romba dől a város!

– ...egy ház zsúpfedele mindenestől a temetőben, darabokban...

Lekiáltott rájuk.

– A toronnyal mi van?

Kezek kúsztak föl a testén, s egy szakáll taszította arcon.

– Düledezik, atyám. A mellvédről már sötétedés előtt hullott a kő!

Erőt gyűjtött, odament az ablakhoz, és homályát tétova ujjakkal dörzsölgette, mintha festék módjára letörölhetné. Visszasietett a lépcsőhöz.

– A Sátán elszabadult. De nektek hajatok szála se görbül. Esküszöm!

– Segíts rajtunk, tisztelendő atyám! Imádkozz érettünk!

 

 

Majd a derengő fényben, a kezek közt és a szél zúgása közepette, megértette, mit kell tennie. Átfurakodott köztük, félretaszította őket, kámzsáját elhúzta, lerázott egy kezet a könyökéről. Majd ott volt szabadon, egy-egy kőlépcső jővén mindkét lába elé. Rátalált a nagy előcsarnokra, az ajtóra, reteszével. A reteszt üggyel-bajjal fölemelte, az ajtó kicsapódott, s őt a szél a csarnokba betaszította. Kúszva megkerülte a szelet, s az ajtófélfán túl újra belefúrta magát. Az hozzávágta a falhoz, csüngött rajta, zihálva. Majd a szél kiengedte foga közül, s a kavicsra zuhant. Előrekínlódott négykézláb, de a szél fölkapta újra, s ledobta hasmánt; most már csuromvíz volt, mintha folyóba esett volna. Amint az ösvényen átvágva magát a temetőbe, az a zavaros gondolata támadt, hogy most a testével dolgozik ő is, mint a többiek. Arcába csapott egy marék valami, s mintha csalán lett volna, égett tőle az arca. Beesett egy domb árnyékába, a dombon fakereszt, de korbácsolta kámzsája szegélye, áthúzta hát az övén. Egy léc jött valahonnét, s ráhúzott a combjára kegyetlenül.

Kissé fölemelte a fejét, és a hasznos sír mögül kikandikált a szürke fénybe; de e pillanatban a Sátán kozmikus vadmacska képében talpára huppant az északkeleti láthatáron, s rikoltva rárontott Jocelinre és Jocelin Balgaságára. A köpeny torkára robbant, és csattogva elszállt valamerre, akár egy fekete varjú, de Jocelin két kézre fogta a fakeresztet. Ravaszul meglapult, míg a vadmacska kissé kifáradt. Majd ment sírdomb mögül sírdomb mögé, szélárnyékból szélárnyékba, keresztet kereszt után megragadva, míg a nyugati kapu mellett el nem jutott a legnagyobb szélárnyékba, s át nem jutott a kapun, nekitámasztván hátát és kapkodva levegő után. Míg ott a kaput támasztotta, egy pillanatra azt hitte, tele a templom hívőkkel. De rádöbbent, hogy benn a szemében úsznak a fények, s hogy az ének a pokolból szabadult minden ördögök danája. Nyüzsögtek a homályos magasban, s eszeveszett dühükben zörgették és ütötték, és döngették az ablakokat, s a nyugati nagy ablakot kidagasztották, akár a vitorlát. Le-lecsaptak rá, de Jocelin annyit se törődött velük, mint a madarakkal, mert nem volt magánál, vezetett vak, ébren és alva egy időben. Uuuuu! Uuuuu! – vonították és Juuuu! Juuuu! vonították, és rá-rácsaptak pikkelyes szárnyukkal, és elröppentek, hogy döngessék az éneklő pilléreket és az ablakokat, és fönt a reszkető boltozatot; s hallotta, hogy valaki, talán éppen ő, utánozza a vonításukat, amint teste a félsötétben görnyedten végigfut a főhajón. Hallotta a boltívek nyögését, amint kővállukat megfeszítették. Mikor meglátta az elhagyatott oltárt maga előtt, a főívre csimpaszkodva, ugrándozva éppen tomboltak az ördögök. Kitapogatta az oltáron, majd megragadta az ezüstszelencét, mintha közönséges szög volna benne. Suhintás a déli kereszthajó felől, kő csattanása, zúzódása; az északi kereszthajóban bugás és az üveg jeges koccanása. Az ördögök nekiestek a csigalépcső bejáratánál, de elűzte őket a Szöggel. Amint tört fölfelé, szíve kezdett a torkában verni, s hogy fölért az első szintre, alig vette észre a körülötte táncot járó csillogó fényektől. Már a füle se tudott befogadni több zajt; ami valaha a torony elsuttogott panasza volt, az most kiáltás és sikoly, és fekete-fekete hátteréül az elszabadult Sátán bömbölése. Fa és kő többé nem lengett szelíden; tántorgott, hogy Jocelin kilendült oldalt, vagy csimpaszkodott a létrán, mint aki árbocon csimpaszkodik nyílt tengeren. Oldalt, kint a bömbölésben, szakadatlan recsegés, zuhanás. A torony tetején, a fasátorban, a padlón, kőtörmelék, szilánk vastagon; négykézláb tapogatta ki közte a sisak alsó létrájának lábát. A balján egy ördög, aki, ha ránézett, tempósan szívott be, fújt ki egy-egy teli száj szürke nappali fényt. Majd a létrák, zegzugosán, a sötétben; az egyik lába épp most szabadult el, a másik ívben meghajlik, s zümmög, mintha fel volna ajzva. A sötétség szilánkkal teli, mind szúr és karcol, amint tör fölfelé, angyala égeti, löki, a szelence becsavarva kámzsája ölébe, föl, föl, oda, ahol már oly kevés a hely, hogy a héjazat körülötte mint a kémény, s érzi, hogy másként mozog a kő meg a fa, majd, összekucorodva legeslegfelül, vakon tapogatva a szelencét kinyitja, ledobja a burkot, s a Szöget munkásmód megfogván, teste súlya a lába szárán és könyökén, veri a lágy ezüstszelencével, veri a Szöget a fába, vakon, találomra, veri, veri...

Kiment a fejéből a torony zaja, s maga a torony is. Leejtette a szelencét, s nem hallotta hulltának szaggatott zaját. Kezdett leereszkedni maga is, létrafokról létrafokra. Érezte, hogy keze, amivel kapaszkodik, féktelenül reszketni kezd, így hát a testével kapaszkodott. Mire elérte a csigalépcsőt, már csak vonszolta magát.

Az ördögök még urak voltak a főhajóban, bár a torony már ment volt tőlük. De nem volt ment ő maga sem. Angyala elhagyta, s ördögének édessége, forró kézként, ráfeküdt. Érezte, hogy dagadnak az álom vizei, s nincs ereje útjukat állni. A lépcsőről kikúszott a szürke körüljáróra, arcát letette a kőtörmelékre, s mintha minden anyag szelíden kivirágzott volna. Nem visítottak, énekeltek immár az ördögök. Halkan énekeltek, s megbánás nélkül. Álruhát öltöttek, s fejében emberekként jelentek meg.

Szólt a kőtörmelékhez.

– A Szöget bevertem. Ti a Szög híján kellett; lehulljatok!

De az ördögök szelíden megkötözték, s egy látomást tártak elébe, mely jött-jött közelebb. Sütött a nap, s ő nézte a templomudvaron át, mint vet a tengernyi százszorszépre árnyat a szil. Ördögök lejtették ott a táncot, három ördög, bájos és piciny. Ö közelebb húzódott, a hosszú árnyék felé. Az ördögök lejtették a táncot, tapsolták az ütemet, és énekeltek.

 

Elveszett a patkó szög híján,

Elveszett a pejkó vas híján,

Elveszett a lovas ló híján,

Elveszett az ország lovas híján.

 

Hallotta önmagát, ifjabban és kacagva, amint helyettük befejezi...

 

Mind-mind a híján egy patkószögnek!

Jer ide, gyermek.

 

Majd az ördög közelebb húzódott a gyepen, míg a másik kettő elment, s ő állt ott, és nézett lefelé, s szerette az ördög ártatlanságát és szépségét. Hallotta a maga nyájasan érdeklődő kérdéseit, s látta őt nyugtalanul, keze a háta mögött, vörös haja kibomlott, kicsinyke lába a másikat tapossa; s hallotta, mint válaszol a maga tökéletes értetlenségében...

– Hisz ez csak játék, atyám!

E másvilágon kék volt az ég, és sütött a nap, és megértés volt, és nem volt bűn. Jött feléje meztelenül, vörös haja leplében. Mosolygott, s dünnyögött foghíjas szájával, ő tudta, hogy a hang megmagyaráz mindent, megszüntet minden sérelmet és minden álságot, mert ilyen e másvilág. Az ördög arcát nem láthatta, mert ilyen is volt e másvilág, de tudta, hogy ott van, és teljes valójában közeledik feléje, aminthogy maga is közeledett őfelé. Majd a kimondhatatlanul jóleső édesség hulláma, hullám hullám után, és a megváltás. És ezután semmi.

TIZEDIK FEJEZET

Nagyon lassan tért magához. Arca törött kövön, a napvilág elkerülhetetlenül jelen. Még jóval azután, hogy kinyitotta, szeme volt egyetlen testrésze, melyet mozdított. Tekintetét végigküldte a hosszú folyosón, s észrevett egy ismerős szobrot. Megtapadt rajta, végigvizsgálta hüvelykről hüvelykre, mintha idejét így is múlathatná, máskülönben rosszabb következik, s azzal kell múlatnia. De a szobor sem segítséget, sem mást nem adott. Ö végül ott maradt tehetetlenül, az új tudás szorításában. Ekkor szólalt meg először.

– Hát igen. Tudnom kellett volna. Meg kellett volna értenem.

Zajok támadtak a templomban, távoli ajtócsapódás, emberi hangok. Fölállt, és lassan előrebicegett. Mikor a négyezetre kilépett, két szolga futott feléje kiáltozva, s mögöttük Ádám atya. Várta a káplánt, leejtett fejjel és kézzel.

– Mit kell tennem?

– Jöjj velem. Az asszony vár.

– Miféle asszony?

De ki sem mondta még, máris tudta, hogy Goody meghalt; s hogy az asszony a kényelmes sírboltot kereső Lady Alison.

– Látni fogom őt. Talán tud valamit. Végül is ez volt az egész élete.

Így hát végigmentek a főhajón együtt, a két ember mögöttük. A sarokban, ahol Goody szokott, állt valaki, és Jocelin szíve meglódult; de a néma volt az, s még csak nem is dünnyögött. Tudta, a néma legényen mennyire erőt vett a szégyen, félrenézett hát, az ajtó felé, amelyen elvezették.

Megállt az esperesház udvarán.

– Szabad még bemennem?

– Megengedték. Egyelőre.

Bólintott, és bement az ismert köveken. De a nagy csarnok, mint oly sok más, szintén megváltozott. A tűzhelyen égő fahasábok, s mintha oltáron égnének, mindenütt gyertyák, szőnyeg a tűz előtt, s két szék. A székek a gyertyafényben alig látszottak, s ő arra gondolt, mily hasonlatosak e gyertyák az olykor-olykor szeme előtt úszó csillogó fényekhez. Mindazonáltal nem volt ideje alaposan szemügyre venni e változásokat, mert az asszony ott ült a székben, a tűz másik oldalán, s mögötte is nők. Mikor a szőnyeghez odaért, az asszony fölállt, térdre ereszkedett, kezét megfogta és megcsókolta, halkan mormolva.

– Tisztelendő atyám. Jocelin!

Majd minden további nélkül talpra állt, s félig a többiekhez fordulva így szólt.

– Meleg vizet, törülközőt, fésűt...

Jocelin fölemelt kezével félbeszakította.

– Nem kell.

Csönd, szünet, majd Jocelin ránézett a többi nőre.

– Mondd nekik, hagyjanak magunkra.

A nők árnyai visszahúzódtak; mikor elmentek, Lady Alison kezébe vette Jocelin kezét, szelíden megszorította, s lenyomta őt a székbe; Jocelin érezte balján a tűz enyhe melegét. Látta, milyen pici Lady Alison, gyermeknél is alig nagyobb, hisz arca Jocelin szeménél alig volt magasabban. Elnézett Jocelin válla fölött.

– Nem küldened el te is a káplánodat, öcsém?

– Marad. Ö az őrzőm. S ha nem így volna, akkor se maradhatnék veled egyedül.

Lady Alison fölkacagott.

– Köszönöm a bókot.

De Jocelin nem értette, s még csak nem is igyekezett megérteni őt. Az asszony komolyan bólintott, mint aki tudja ezt.

– Elfeledtem, mily parlagi is vagy.

– Én?

Parlagi. Vidékre való, távol a központtól, látóhatárát s terét tekintve korlátolt.

– Meglehet.

De ott volt az asszony arca szeme előtt egy ölnyire, fekete főkötője szegélyén a gyöngy alig fehérebb, alig simább. A főkötő alatt haja tán fekete – vagy fekete volt. Jocelin vizsgálgatta az íves, keskeny szemöldököt, belenézett az asszony szemének fekete bogarába. Lady Alison elnevette magát, de Jocelin elhallgattatta ingerülten.

– Nyughass, asszony!

Állt hát mosolyogva, engedelmesen.

Fekete ruha, zárt nyakú. Gyöngyök a nyakán is. Keze – s mintha értette volna, Jocelin mit kíván, arcához emelte – telt és fehér. A kéz mögött az arca – mintha értette volna most is, Jocelin mit kíván, mert kezét elrejtette –, az arca mosolyog, telt, mint a kéz, majdhogynem kövérkés. A száj piciny, az orr hajlott. Szemhéj, sötét és csillogó, festett talán, szempilla, hosszú és súlyos; most víz akadt fenn az alsón.

– Anyám húga.

A mosoly fintorrá lett, s a víz lehullott. Az asszony hangja mégis könnyed volt és derűs.

– A komisz.

Egyszerre fürge mozdulat, a kezében fehér vászondarabka.

– Legalább ezt.

Előrehajolt, Jocelint megütötte a tavasz váratlan lehelete, s az ettől támadt gyöngeségtől behunyta szemét. A tolongó emlékeken át érezte arcán a vászondarab érintését és simogatását, érezte az asszony kezét a haján. Újra hallotta mormolását.

– Végül is, még a...

Míg az asszony még ott szorgoskodott körülötte, az illatban kinyitotta szemét. Mindössze pár hüvelyknyi távolságból figyelte az asszony arcát; s most vette észre, mily gondosan óvott és ápolt. A sima bőrt a távolabbról láthatatlan finom vonalak hálója födte. Mint a szemzugokban és a fehér homlokon ránccá válni nem engedett mélyebb vonalak mutatták, megalkuvás volt az arc a kövér és a szikár között. Az arcjáték tánca kellett megvédje, nehogy merevvé s petyhüdtté váljon. Csak a szem, a kicsi száj s az orr állta az ostromot – három bástya, elég erős, hogy ne szoruljon védelemre. Valami távoli szánalmat érzett ez arc iránt, s nem tudta, hogy mondja ki, így hát motyogott csak.

– Köszönöm, köszönöm.

Az asszony végül békén hagyta Jocelin arcát, magával vitte a tavaszt a szőnyeg túlsó oldalára, megfordult, s leült vele szembe.

– Nos, öcsém?

Az asszony nem azért jött, ötlött eszébe, hogy kérdésére választ adjon, hanem hogy kicsikarjon belőle valamit. Megdörzsölte halántékát.

– Ami hozzám írott leveleid illeti, és a sírboltod dolgát...

Az asszony fölkapta kezét, és fölkiáltott.

– Szót se róla! Ne is gondolj rá! De Jocelin csak mondta a magáét.

– A döntés talán már nem rajtam múlik, bár nem tudom... Ádám atya...

Hangját fölemelte.

– Ádám atya?

– Tessék, atyám? Nem hallom. Jöjjek közelebb?

Mit is akartam kérdezni tőle? És az asszonytól?

– Semmi.

– Ó, nem, Jocelin! Miattad jöttem... megtudni, hogy vagy? Hidd el!

– Aggódtál értem? Értem, a parlagiért?

– Tudnak rólad országszerte. Sőt, azt mondhatnám, világszerte.

– A tested – már megbocsáss – bizonyos értelemben bemocskolná...

Most módja volt meghallani, az asszonyt milyen könnyen elfogja a méreg.

– S te magad talán nem mocskoltad be? S azok az emberek? A templom talán nem üres? És nem függ ott fenn az a kőkalapács, arra várva, hogy lesújtson?

Jocelin nézett a tűzbe, és türelmesen válaszolt.

– Nehéz ezt egy asszonynak megértenie. Kiválasztattam, tudod. Ezután arra szenteltem az életemet, hogy megtudjam, mi légyen a munkám, s a végére járjak. Fölajánlottam magamat. Az embernek így sokkal, de sokkal körültekintőbbnek kell lennie.

– Kicsoda választott?

– Nem kétlem, megengedik, hogy magadnak sírboltot építs. De hogy én megengedem-e vagy sem, azt még nem tudom.

– Kicsoda választott?

– Isten, ö, igen. Aztán én a kőműves Rögért. Hisz nem volt más, aki megcsinálná – más nem is tudta volna. Majd ebből következett mind a többi.

Fölnézett, meghökkenten az asszony kacajától.

– Ide hallgass, öcsém. Téged én választottalak. Nem is. Figyelj csak rám, elmondok valamit. Egy vadászlakban történt, nem Windsorban. Feküdtünk együtt a heverőn...

– Mi köze ennek hozzám?

– Kedvére voltam, és meg akart ajándékozni, bár az égvilágon mindenem megvolt, amit csak szemem-szám megkívánt...

– Hallani se akarlak.

– Támadt mégis egy ötletem, mert boldog voltam, s így nagylelkű is; és azt válaszoltam: „Van nekem egy néném, s annak van egy fia.”

Mosolygott újra, de szomorúan.

– Tulajdonképpen be kell vallanom, nem is volt ez csupán nagylelkűség. Anyád olyan... olyan jámbor volt, olyan örömtelen, és mindig... Szóval fél-nagylelkűség volt, mondjuk úgy. Mert némiképpen hozzád hasonlított, önfejű volt, goromba...

– Asszony... és ő mit mondott?

– Ó, ülj le, Jocelin. Idegesítesz, úgy állsz ott, kornyadozol, mint egy hórihorgas ázott madár. Kíváncsi voltam, sikerül-e fölébe kerekednem kissé?

– És ő mit mondott?

– Azt mondta: „Nohát, majd szájába repül a sült galamb”, vagy valami effélét. Csak úgy odavetve. Aztán én mondtam: „Novícius a fiú, azt hiszem, valami monostorban, vagy hol is?” Kuncogtam, ő meg bömbölt a nevetéstől, majd megöleltük egymást, és henteregtünk az ágyon mert meg kell hagyni, volt ebben valami mulatságos. Meg hát fiatalok is voltunk mind a ketten. Tetszett nekünk az ötlet. Jocelin...?

 

 

Jocelin észrevette, hogy az asszony ott térdel mellette.

– Jocelin? Mit számít ez? Ilyen az élet. Rekedten válaszolt.

– A tetteim.

Kis idő múltán folytatta.

– A munkáért mindig kész voltam föláldozni az életemet; s talán ez a titokzatos módja annak, hogy végére járjak. És végül is, ott a Szög...

– Miféle szög? Összevissza beszélsz!

– A püspökünk, Walter, Rómában...

– Ismerem Rómát. És ismerem Walter püspököt is.

– No látod. Mit számítok én? Csak az ügy számít mert, mert...

– Mert micsoda?

– Olyan szint ez, amit már úgyse értesz. Hozzászegezte a tornyot az éghez. Én a magam vak ostobaságában pénzt kértem tőle. Ö többet adott.

Ám tessék, gondolta. Végére értem. De nem volt még vége, hallotta, hogy az asszony megszólal újra, fojtott hangon.

– Te pénzt kértél tőle – s ő egy szöget küldött!

– Mondom.

– Walter!

Kitört belőle a nevetés, újabb meg újabb gyöngyöző futamokban, míg a lélegzete ki nem fogyott. Csönd lévén, Jocelin meghallotta fülében a pillérek énekét. Nem mintha fejében lépésről lépésre következetesen kidolgozott vagy megértett volna bármit is; csupán azt, hogy hányinger kerülgeti, és rázza a testét ujja hegyéig. Majd elöntötte az émelygés.

De érezte, hogy az asszony kezénél fogva ráncigálja.

– Jocelin! Jocelin! Semmi se számít annyit, mint az!

Kinyitotta szemét.

– Hinned kell, Jocelin!

– Hinnem?

– Ó, igen, hinned. Hinned az... elhivatottságodban... és a szögben...

Vállánál fogta és rázta őt az asszony.

– Figyelj rám. Figyelj, ha mondom! Nem mondtam volna el, ha...

– Nem számít.

– Valamit kérdezni akartál. Arra gondolj, szedd össze magad. Mi volt az?

Jocelin az asszony szemébe nézett, s látta, milyen rémült.

– Mi az, amikor...

De olyan volt ez, mint a gyermekek tűzvíz játéka, s kénytelen volt végét vetni egy élesmagas nevetéssel.

– Tudom már. Mi az, ha az ember elméje unos-untalan visszatér ugyanarra; s az nem törvényes, szentesített valami; a törvénytelenre. Töpreng, emlékezik, félig élvezettel, félig átható fájdalommal...

– Mi az a valami?

– S ha meghalnak; mert meghalnak, meghalnak; újraalkot jeleneteket, melyek sose estek meg, vele, az asszonnyal...

– Az asszonnyal?

– Látja minden porcikáját kirajzolódni a másvilág egének hátterében – sőt, mást látni se tud –, tudván tudva, hogy mindez része a többinek, ami azelőtt történt...

Suttogott Lady Alison, nagyon közel hozzá.

– Veled ez történt?

– Valami kísértésféle. Mind része a többinek.

Komolyan nézett az asszonyra, s egyenest a szemének beszélt.

– Neked tudnon kell. Mondd meg hát. Csak ennyit kérek. Boszorkányság ez, ugye? Boszorkányság bizonyára!

De az asszony elhúzódott tőle, hátrahajolt, felállt, hátrált a szőnyegen. Maga mögött hagyta félelmes suttogását.

– Az. Boszorkányság. Boszorkányság. Majd elment valahova, s ő ott maradt, ünnepélyesen bólogatva a tűzre.

– Van benne rendszer. Van még mit lerombolni. Kell még lennie.

Eszébe jutott Ádám atya az árnyékban.

– Te mit gondolsz?

– Az asszony léptei a pokolba visznek. Félretolta az asszonyt az emlékezetéből, s az eltűnt az életéből, mint esőcsepp a folyóban.

– Zűzavar mindenütt.

Kis idő múltán Ádám atya megszólalt újra.

– Aludnod kell.

– Nem alszom többé soha.

– Jer, atyám.

– Itt maradok ülve, és várok. Van benne rendszer, és nincs még vége.

Így hát ült, és figyelte a szikrák sokaságát, amint vándoroltak át a tűzön. Szólt néha, de nem Ádám atyához.

– Mégis áll még.

Majd nyöszörgött, és himbálta magát. Egy ízben, később, talpra ugrott és felkiáltott...

– Istengyalázás!

Órákkal később, mikor a tűz már csupán üszők volt, megszólalt újra.

– Atyafiak mindazok, akik ültek kihunyó tűz mellett, és azon mérték életük értelmét.

A napvilág bekúszott az ablakon át, s ahol gyertyák könnyeztek, elhomályosult. A tűz utolsó szikrája is eltűnt a csarnokban, s jött a hírhozó. Dünnyögve és mutogatva; ő volt, a hivő ember. Jocelin vonakodva fölemelkedett székéből.

– Megengeded, hogy vele menjek, atyám? Őrizője tagadó kis mozdulatot tett.

– Együtt megyünk.

Jocelin fejet hajtott, fejét föl sem emelte, s a fölkavart levegő végső verdesése közt mentek a nyugati kapuhoz. A főhajóban nem látszott semmi új, így Jocelin oldalról odaszólt a némának, nem akarván arcába nézni.

– Vezess bennünket, fiam.

Ekkor a néma lábujjhegyen odavezette őket a délkeleti pillérhez, és megmutatta, hol vésett kis üreget a kőbe, majd továbbment újra lábujjhegyen. Jocelin megértette, mit kell tennie. Csipkésre vert fejénél fogva kihúzta a vésőt a lyukból, fölemelt egy vaskutaszt, és beledöfte. Az ment, ment beljebb, át a kő-héjon, csikorgott, áthatolt a kőtörmeléken, amivel az egykoron élt óriások a pillér szívét megtöltötték.

Ekkor összecsapott minden. Lelke belevetette magát egy belső szakadékba; vess el, áldozz föl, pusztíts el teljesen, falazz be velük együtt; s hogy ezt megtette, ledobta testét is, a térdét, arcát, mellét; verte a kőhöz.

Majd angyala a két szárnyat félrevonta patáiról, s verte őt ülepétől fejéig fehéren izzó cséphadaróval. Ez émelyítő tüzet öntött gerincébe, s ő felsikoltott, mert nem bírta, bár tudta, hogy ki kell bírnia. Ügyetlen kezek próbálták fölemelni; de képtelen volt elmondani a cséphadarót, mert teste, mint gerincetört kígyó, rángott a négyezeten. A test tehát sikoltott, s kezek küszködtek vele, s a rakás alatt ott volt Jocelin, aki tudta, hogy végül meghallgatásra talált egy jó imádság.

Mikor elapadt a kín, ráébredt, hogy óvatos kézzel viszik el az áldozat helyéről. Feküdt háttalanul, és várt. Az angyal a cséphadaróval csak ennyit tehetett; csak ennyit, amennyit elvisel a test, bármit vél is arról a fej. Ezután hátában már semmi sem lesz, semmiféle érzés.

Ágyára fektették a felső szobában, s szembenézett a boltozat kőbordáival. Az angyal néha magára hagyta, s így gondolkozhatott.

A toronynak adtam a hátam.

A férfinak.

Az asszonynak.

Neked, Isten.

Néha nyűgösen suttogta.

– Összeomlott?

A ruhafogas-ember csöndesen válaszolt.

– Még nem.

Egy viszonylag világos napján gondolata támadt.

– Megrongálódott nagyon?

– Ha felültetlek, atyám, kilátsz az ablakon. Ettől jobbra-balra forgatta fejét a párnán.

– Többé sose nézek rá.

Majd abból, hogy gyérült a világosság, tudta, hogy Ádám atya odament az ablakhoz.

– Ha egy futó pillantást vetsz rá, azt hiszed, sértetlen. De a sisak megdőlt kissé, a kolostort fenyegeti. A torony tetején megakadt a mellvédben. Sok ott a törött kő.

Egy ideig feküdt mozdulatlanul. Motyogott.

– Az első szél. Az első szél.

A ruhafogas-ember odajött mellé, fölébe hajolt, és szólt hozzá szelíden. Ilyen közelről látni lehetett, hogy van arca mégis.

– Sokat aggályoskodsz, atyám. Nagy kár, kétségtelen, de te mégiscsak hitben építetted, ha tévhitben is. Bűnnek hát kis bűn. Az élet maga is roskatag épület.

Most Jocelin újra elkezdte jobbra-balra forgatni fejét.

– Mit tudhatsz te, Anonymus atya? A dolgoknak csak külsejét látod. Tizedét se érted ennek.

Az angyal, mintha ott állt volna Ádám atya oldalán, a bűnt rosszallván újra lesújtott. Midőn Jocelin magához tért, Ádám atya még mindig ott volt, s beszélt, mintha senki harmadik meg nem zavarta volna őket.

– Emlékezz a hitedre, fiam.

A hitemre, gondolta Jocelin, miféle hitemre? De ezt nem mondta az arcnak fölötte, melyet egy szép nap talán majd élesen lát. Ehelyett zihált és nevetett.

– Szeretnéd látni a hitemet? Ott van, az öreg ládában. Kis füzet a bal sarokban.

Pillanatnyi szünetet tartott, hogy visszanyerje lélegzetét, majd újra nevetett.

– Vedd elő. Olvasd.

Mozgás, léptek, a ládafedél csikorgása. Majd Ádám atya megszólalt az ablak fényességéből.

– Hangosan?

– Hangosan.

A tinta már megbámult bizonyára, gondolta. Anselm még fiatal volt, a kőműves Roger még kisfiú. Goody... És én még ifjú voltam, vagy még annál is ifjabb.

Ádám atya belekarcolta hangját az esti levegőbe.

– „Egy este, mikor már három éve töltöttem be e tisztet, térdeltem házi kápolnámban, s amennyire szegényes erőmből telt, imádkoztam, hogy vétessék el tőlem a tisztemből eredő büszkeség. Ifjú voltam, s nagy házamra szörnyen büszke. Csupa gőg...”

– Igazán az.

– „Valami végtelen jóság kellett az oldalamon álljon. Amennyire tőlem telt, megtettem a törekvés apró mozdulatait. Igyekeztem tárgynak tekinteni a templomot, utamba került akadálynak; s ez könnyű volt, hisz ablakomból épp a falára láttam...”

De újra forgatta fejét jobbra-balra. Gondolta – mire szolgál ez magyarázatul? Semmire! Semmire!

Az semmi?

– „Figyeltem a tető körvonalát, a falakat, a kiszögellő kereszthajókat, a szabályos távközökben álló tornyocskákat a párkányon...”

– Az semmi volt, atyám?

– „Ma már tudom, miért irányult arra a szemem. De akkortájt nem tudtam még semmit, csak térdeltem, míg a feszült figyelemtől közömbössé nem váltam figyelmem tárgyával szemben. Aztán megmozdult a szívem; talán egy érzés szállt föl a szívemből. Erősödött, s nyúlt fel egészen addig, míg a legeslegfelső csücskén eleven tűzze robbant...”

– Ez igaz. Esküszöm!

– „...ez eloszlott, de én ott maradtam kővé dermedten. Ott láttam ugyanis, az ég hátterében a legközelebbi fiatornyot; s ez imám pontos kő-mása volt. A föltörekvése, a mellékgondolatok ékítményei, majd a szív megindulta, amint fölszökött, vékonyuk, áthatolt – s a csúcsán, mozdulatlanul, kőbe faragva, amit én tűzlángnak éreztem.”

– Így volt. Ha a fejed arra fordítod, még láthatod a fiatornyot.

– „Ha ez furcsának tűnt a magam tudatlanságában, gyermekeim, hogy írhatnám le a csodát, ami ezután esett? Mert ahogy néztem, értelmem kitágult. Mintha a fiatorony kulcs lett volna, hogy kinyissak vele egy irdatlan könyvet. Mintha új fület kaptam volna a hallásra, új szemet a látásra. Mert az egész épület – s én ifjonti balgaságomban még fintorogtam, ha láttam! – az egész épület feltárult előttem. Az egész épület beszélt. »Mi vagyunk a munka* mondták a falak. A csúcsíves ablakok összekulcsolták kezüket és énekeltek: »Mi vagyunk az imádság!« És a sátortető szögleteinek háromsága – de hogyan is tudnám elmondani? Megpróbáltam szabadulni a házamtól; s ezerszeresen tért vissza hozzám.”

– Így volt.

– „Átsietettem a nyugati kapuhoz, és elindultam befelé. De hadd mondjam híven. Az épület egészét élő, imádkozó ember képmásának láttam. Belül azonban gazdagon írott könyv volt az ember okulására. Téli este volt, emlékszem, s ekkorra már sötétedett a főhajóban. Ott fönt a pátriárkák, s alattuk a szentek csillogtak az ablakokban; s a mellékhajók valamennyi oltárán fogadalmi gyertyák bokra. Leheletnyi tömjénszag, s a miséző papok mormolása a fogadalmi kápolnák felől – de az ember látott! Mentem, sőt, vitt a lelki gyönyörűség, mely minden megtett lépésemmel nőtt a maga bizonyosságában, és növelte önátadásomat. Mire odaértem a négyezetre, mást nem tehettem, mint hogy arcra boruljak e köveken...”

– A négyezet ugyanaz. S ezt megtettem azóta is.

– „Mert valahogy eggyé lettem a bölcs, a szent – nem, a szent, a bölcs építőkkel...”

– A pillérek görbülnek.

– „Beavattattam titkos nyelvükbe; oly egyszerű, oly látható az, hogy megérti, aki érteni tud. Az ég és pokol könyve föltárult előttem, s én fel tudtam fogni e rendben a magam semmiségét. A szívem újabb moccanása mintha a templomot építette volna bennem, falakat, fiatornyokat, meredek tetőt, természetesen, nyilvánvaló engedelemmel; úgy, hogy újonnan lelt alázatosságom és újonnan lelt tudásom birtokában forrás tört fel belőlem, fel, fel, lángolva, fényesen, fel a téren-túlon át, telve végső sürgetéssel és letagadhatatlanul (ki tudta volna, ki akarta volna letagadni?), a lélek kérlelhetetlen, elfojthatatlan, dicsőséges forrása, vad lángolásom Érted...”

– Ó, Isten!

– „...és fent a csúcson, ha csúcs rá a jó szó, olyan lét, olyan adomány, mely nem jár a birtoklás gőgjével. Testem fekszik a puha kövön, s egyszerre, egy szempillantás alatt, feltámad a mindennapi életből. Végül elhagyott a látomás; de emléke – ízlelgettem, mint a mannát – toronyformát öltött, alakot nyert, a könyv középpontja lett, a korona, az imádságok imádsága!”

– Suta, széteső dolog ez. Semmilyen. Semmi, de semmi.

– „Végül hát talpra álltam. A gyertyák még égtek, szemernyit sem rövidültek, mormoltak a miséző papok; mert világi mértékkel mérve a? egész egyetlen pillanatig tartott. Magammal vittem a templom képmását a főhajóba, a szememben. Tudjátok, gyermekeim? Ami lelki, az háromszor is valóságosabb, mint ami anyagi l Csak félutamban hazafelé menet fogtam fel látomásom valódi jellegét. Amint megfordultam, hogy visszanézzek még egyszer és áldjam az Urat, láttam, hogy valami nincsen. A templom ott volt; de az imádságok imádsága, a középről föltornyosuló – testi értelemben nem létezett. S ettől a pillanattól tudtam, hogy engem, méltatlan szolgáját, miért hozott ide az Isten...”

A karcoló hang megszakadt. Jocelin hallotta, hogy Ádám atya végigpergeti az üres lapokat. Majd csönd volt. Szemét behunyta, kezét bágyadtan homlokára tette.

– Valamikor így beszéltem. Mikor arcra borultam, s fölajánlottam magam e munkára, azt hittem, hogy magamat fölajánlani és mindent fölajánlani egy és ugyanaz. Ez volt az én ostobaságom.

Ádám atya szólt. Hangjában valami új volt, zavar és csodálkozás.

– Ennyi volt az egész?

– Azt hittem, választott vagyok; lelki ember, csupa szeretet; és hogy különleges munka bízatott rám.

– És ebből eredt a többi, az adósság, a kihalt templom, a széthúzás?

– Több, sokkal több annál. Több, mint valaha is tudni fogod. Hisz magam sem tudom igazán. Elnézés, bűnpártolás. A munka mindenekelőtt. És átszőve mindezen egy aranyfonal... Nem. Egy furcsa virágú s gyümölcsű, szövevényes, kacskaringós, elburjánzó, pusztító, fojtogató növény növekedése.

És mindjárt látta is a növényt, a lomb és a virágok és a túlérett, kipattanó gyümölcs lázadását. A szövevényt nem tudta szálára szedni a gyökeréig; a közüle jajt kiáltó, szenvedő arcokat nem tudta kibogozni; így hát maga kiáltott, azután csönd volt. Feküdt, hátára ügyelve, s hogy megmeneküljön homloka kezdődő fájdalmától, csak a boltozat kőbordáit nézte. Egyetlen gondolata különös gondolat.

Itt vagyok; s ez az itt a sehol.

Mikor Ádám atya megszólalt újra, szavai nem karcoltak többé. Potyogtak inkább, mint az apró kövek.

– Szóval ez az egész.

Több fény jött be az ablakon át, mert Ádám atya elmozdult előle. Most ott volt mellette, s következő kérdésének nem volt értelme.

– Ha hallasz valamit, látod is?

Feküdt a seholjában, és fejfájását, mintha kirázhatná, forgatta erre-arra. Lépések az ablak előtt, és vidám füttyszó hurokvonala. Fejében odabent bánatosan figyelte, mint tűnik el a füttyszó a sarkon.

– Mit számít az?

– Hát semmire se tanítottak? Akkor régen? Mit tanultam? A tengerparton lecsapott rám a sas. Az elég volt. És azután...

– Hallottad őt. Tudod, hogy történt. Ádám atya szenvedélyesen suttogta.

 

 

– ...jobb volna annak, hogy malomkövet kötnének nyakára...

Ó, nem. Gondolta. Ez túl egyszerű, mint minden más magyarázat. Meg se közelíti a gyökeret.

De Ádám atya most nyílt megdöbbenéssel mondta.

– Téged sose tanítottak imádkozni!

Hátravetett haj, lobog a lélek szelében. Szétnyílt száj, hozsanna, s nem esővíz szökik ki rajta. Kényszeredetten rámosolygott káplánjára.

– Most már késő.

De Ádám atya nem mosolygott. Féloldalt állt, karja összefonva mellén. Poszra haja alól, mégis-volt arcából oldalról lenézett rá. Most rémület volt a hangjában, mintha megpillantotta volna a növényt, s arcon legyintette volna egy inda.

– A gyóntatód...

– Anselm?

Mindig Anselm, gondolta. Benne van, és még sincs benne; és ott volt a pecsét. A boltozat bordáihoz szólt.

– Mondhatnék neked valamit, Ádám atya? Sok mindent gyanítok, és mindnyájukat szerettem; ő talán ezért kísért. Te mérhetetlenül jobb vagy, mint ők – talán nincs is ember olyan sötét, olyan átkozott –, s te mégsem vagy velem, mellettem, az ágak szorításában. Boszorkányság. Boszorkányságnak kell lennie; máskülönben hogyan állhatott volna ő meg az asszony oly nyíltan közém és az ég közé?

De most lélegzést hallott maga mellett. Levette szemét a bordákról és a múltról, és látta, hogy Ádám atya ott térdel az ágya mellett. Arcát tenyerébe rejti, és egész teste reszket. Reszkettek a szavak is, amint kilódultak a kezek közül, a váratlanul mormolt szavak.

– Isten irgalmazzon mindnyájunknak! Gyorsan levette a kezét, és keresztet vetett.

Megmarkolta az ágyat, feje lekókadt, és újra mormogott. A mormogás elhalkult, megszűnt.

Ádám atya fölemelte fejét. Mosolygott. Jocelin egyszerre észrevette, mennyire tévednek, akik azt hiszik, nincsen arca. Csakhogy ami rá volt írva, apró betűkkel, finom kézírással íródott, s ha valaki rá nem szánta magát, vagy nem nézte akarva-akaratlan, mint ágyából egy beteg ember, könnyű volt észre nem vennie.

Mielőtt még Jocelin megértette volna, hogy kiáltani akar, már bele is kiáltott az arcba.

– Segíts!

Mintha e szó kulcs lett volna. Érezte, hogy beléreszket, amiként reszketett Ádám atya is. A reszketés belenyilallt hátába és fejébe; de összefüggött ez a bánat határtalan tengerével, mely utánanyúlt, hogy megtöltse őt, és bőségesen túlcsordult a szemén. Hadd áradjon, észre se vette, mert eltöltötte teljesen a tenger. Majd kinyúlt más is; de ez a melle fölött; a kéz megragadta a vállát. Más kéz meg gyöngéden megtörölte arcát.

Kis idő múltán abbamaradt a reszketés, és megszűnt a víz áradása. Egy hang, finom, mint az arc, mellette mormolni kezdett.

– Kezdjük hát az elején. Valaha ismerted az imádság valamennyi fokozatát, de elfelejtetted. Helyes. Legtöbbjük amúgy sem való közönséges esendő embereknek. Érdemedre szolgált ez is. A legalsó szint a mondott ima. Itt fogjuk kezdeni, mert mindketten gyermekek vagyunk, s a gyermek itt kell kezdje...

– És az én imádságom, atyám? A... látomásom?

Szünet. A sötét angyal visszatér, gondolta. Tudom, érzem magamban a jelét. Siessünk, amíg van időnk.

– Az én imádságom? Az én imádság-tornyom? Amit olvastál?

Ez más nedvesség volt, most a bőréből fakadt. Érezte, egy kéz elsimítja a hajat a homlokából; de nyomasztotta az angyal közeledtének félelme.

– Siess!

– A mondott ima fölött van egy más szint, de ez is nagyon lent még, a másikhoz igen közel. Ez az, ha buzdítást kapunk, érzelmet, felindulást. Olyan ez, mintha a gyermeknek, mert jó volt, vagy csak mert szeretjük, kanálnyi mézet adnánk. Az imádságod, nem kétséges, jó ima volt; de nem nagyon jó.

Forgolódott a szalmazsákon, menekülni próbált. Valahonnan mélyről, bizonyára a gyökér közeléből, arra késztette valami, hogy odakiáltson a kőbordáknak meg a finom, aggódó arcnak.

– Az én tornyom áthatolt minden szinten, a legalsótól a legfelsőig!

S akkor lesújtott rá a fekete angyal.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Néha-néha elhagyta a fájdalom, s így gondolkozni tudott. Első szava mindig az Ádám atyához intézett kérdés volt.

– Összeomlott már?

És a válasz is mindig ugyanaz.

– Még nem, fiam.

Épített a fejében, azt vizsgálgatta, miféle alapot kell leraknia, mielőtt képes volna arra, amit akar.

– Soha meg nem tudom az igazat, ha kövenként szét nem szedik a székesegyházat, mint egy mozaik-rejtvényt.

De Ádám atya bizonyára azt hitte, félrebeszél, mert nem szólt egy szót sem. Jocelin tehát a maga belső útját járván eljutott a második gondolathoz.

– Sőt, még akkor sem.

Égy napon Anselmet hívatta, s várt-várt a homályos boltozat alatt, míg eszébe nem jutott, hogy új rangja micsoda. Újra érte küldött hát, s Isten nevében kérte, Anselm tehát eljött nyársatnyelten. Délután volt, s a szobában már mély volt a homály, mert egyetlen ablakával keletre s a templomra nézett. Hallotta, Ádám atya lemegy a lépcsőn, hogy őket magukra hagyja, hallotta, hogy megcsikordul a szék, amint Anselm beleül. Majd odanézett, s szemügyre vette a nemes fejet, a tar homlok fölött az ezüst hajkoronával, de Anselm nem nézett vissza. Makacsul az ablakot nézte, s nem szólt semmit.

– Anselm. Végül hát vigasztalan helyre jutottam.

Anselm gyors oldalpillantást vetett rá, majd tekintetét visszavonta, mintha nem lett volna illendő ránéznie. Szavai, amit várni lehetett; de mint a viselkedése, szárazak, merevek.

– Előbb-utóbb mindenki...

Nem, gondolta Jocelin. Hús-vér emberhez nem így szólunk. Nem ért meg. Nem vagyok hús-vér ember; de ez okulásomra szolgál.

– Ott jártam, oly fájón, ott jártam újra a tenger partján, azokban a napokban, mikor te viselted gondomat.

Anselm csak nézett maga elé. Valami megkövült tartózkodás vette körül; s ilyenek voltak szavai is.

– Az élet delén...

– Élet!

Szemét lehunyta, és ezen gondolkozott.

– Értem. Nem úgy fordult az életem, mint gondoltam. De egyszer kint jártam a földnyelven; hozzád mentem, a novíciusok mesteréhez, mert azt hittem, a Szentlélek választottai vagyunk.

Újra a boltozatot nézte. Azon túl homokpadok s a vakító tenger.

– Futottam hozzád.

Anselm megmoccant. Arcán halvány mosoly; de e mosolyban nem volt derű.

– A lábamnál sündörögtél mindig, mint egy kutya.

– Mi az hát, amit meg tudsz érteni, Anselm? Anselm újra nézett kifelé az ablakon. Arca kipirult. Hangja fojtott.

– Neked miért kell mindig, akár egy ostoba leányzónak, legjobb barátodnak lennie?

– Nekem?

– És miért éppen én voltam a tárgya ennek a – kamasz-rajongásnak?

Zűrzavar volt Jocelin fejében.

– Nekem? Hogyan?

Anselm hangja nagyon halk, nagyon keserű volt.

– Nem is tudod. Sohase tudtad, milyen kiállhatatlan vagy. Kiállhatatlan.

Jocelin megnyalta száraz ajkát.

– Ragaszkodó ember vagyok... voltam. Idétlen.

Várt, hogy e fájdalom leülepedjék kissé, majd a boltozatnak mondta.

– Hozzád, Anselm. Tehozzád.

Anselm fölállt, és róni kezdte a szobát. Végül megállt, Jocelin arca és a boltozat között. Elfordította merev nyakát, Jocelin szemébe nézett, de tekintetét félrekapta újra.

– Rég volt. Sokat tán sosem jelentett – s különben is, mi minden történt azóta! Nem. Többet nem mondhatok. Mulattat és meghat. És bosszant. Te olyan... buzgó voltál.

– Buzgó. Csak buzgó. Semmi más. Nem láttál semmit, nem értettél semmit.

Anselm fölkiáltott.

– És te értettél? A nyakunkon ülsz, a nyakamon, egy emberöltő óta!

– Munkánk volt, elvégezni való. Azt hittem – és most nem tudom, mit higgyek...

– Nekem épp elég jó volt ez a hely; ha nem is az talán, aminek az alapító szánta. Aztán jönnöd kellett neked, szárnyalva, akár egy nagy madárnak...

– ...a novíciusok mesteréhez.

– Vagyok, ami vagyok. De látni téged, amint ugrasz fölfelé névlegesen lépcsőfokról lépcsőfokra; hittanuló, diakónus, áldozópap; e templom dékánjának látni téged, mikor még a Miatyánkot is alig tudod olvasni; és kísértésbe vitetni, igen, kísértésbe vitetni – hisz ahová a ló megy, követnie kell a szekérnek is –, és el kell ismernünk, kell a nagyvilág is, hisz egyikünk sem szent – valamiféle romlás kíséretésébe vitetni. Készségesen elismerem. Maradhattam volna ott, ahol voltam, s tehettem volna valami jót. Te kísértésbe vittél, s én ettem a tiltott gyümölcsből.

– És azután?

– Azután? Nos, a többit tudod. Az öreg király meghalt; s te nem emelkedtél tovább.

– Értem.

– Meg aztán; hallgatni a gyónásaidat, az elfogult, önelégült gyónásaidat...

Még gyengeségében is erőt vett Jocelinen a mély megdöbbenés.

– Miféle pap vagy te?

– Tudnod kell. Ha tetszik, épp olyan, mint te. Törpe. Tudom. És mi van Ivóval, Jocelin? A gyermek-kanonokkal. Csak mert az apja fát adott az építkezéshez. Látod? Ugyanannyi jogot szerzett az egyházban, mint a tied. Vagy az enyém. Csak kárt tesz kevesebbet. Vadászattal tölti az idejét. Megfeküdtél minket, mint a rontás. Volt idő, mikor csak látni téged a méltóságodban már elszorította szívemet, és belém fojtotta a lélegzetet. De mondok még valamit. Hiába a kőszerkezet, ami ott lóg fontolgatásaink fölött, béke és barátság honol a káptalanban, mint a balzsam, mert nem vagy ott.

– Anselm!

– Emlékszel, mit mondtál a káptalanban, mikor a toronynak ellene szóltam? Mert én emlékszem. Sosem felejtem el. Ott, mindenki előtt. „Ülj le, Anselm!” Emlékszel? Ülj le, Anselm...

– Hagyjuk abba, Anselm. Nincs mit mondanunk, és nincs mit tennünk.

– És ott van a gyertyák dolga.

– Tudom.

– És végül, Jocelin, ha azt akarod, hogy mindent kiteregessek, ott van az építkezés.

– Nem mennél el, Anselm?

– Be kell ismerned, hogy ez volt a koronája mindennek; azzal próbálkozni, hogy egy rangombéli és magamkorabeli férfiból építőlegényt faragj.

– Jól van. Bocsáss meg hát.

– Megbocsátok, persze. Megbocsátok.

– Kérlek, Anselm. Ne ezért vagy azért, ezért a gyertyáért vagy azért a sértésért. Bocsáss meg, hogy az vagyok, aki vagyok.

– Mondtam.

– Érzed is, Anselm? Mondd, hogy érzed! Léptek lefelé a lépcsőn; majd hosszú csönd. Percek és percek teltek el, míg megérezte a változást; majd emberek jöttek, és táncoltak szeme előtt; alá-alábuktak furcsán, összefonódtak. Közülük csak Ádám atyát ismerte fel világosan; és újra fölkiáltott.

– Segíts, atyám!

Ádám atya ekkor odajött melléje, és elkezdte a dolgokat kibogozni. Húzott, bogozott, de nem ment semmire, mert annyira összegubancolódott minden, és a gonosz növény ott nőtt mindannyiuk között és fölé. Így Jocelin végül nem érzett semmi mást, csak háta fájdalmát (és az émelyítő tüzet, mikor hasra fordították, hogy báránygyapjúba bugyolálják), s ezen kívül oldott szomorúságot torkától a köldökéig. Ádám atya nem látott semmit, de azt mondta, Jocelin kimerült, és rémeket lát, s hogy egy számít csak, a szándék. Azt sem értette Ádám atya, milyen fontos, hogy ő bocsánatot nyerjen azoktól, akik nem keresztény lelkek; s hogy éppen ezért mennyire kell, s ugyanakkor mily képtelenség értenie őket.

E ponton Jocelin fortélyossá vált, mert megértette, hogy kénytelen lesz szökni Ádám atyától. Egy szép napra várt; mert olykor-olykor voltak szép napok is, mikor a napfény csillogva terült el a padlón, s ő pontosan tudta, hol van. Eljővén egy ilyen nap, úgy tett, mintha fáradt álmát aludna, mígnem meghallotta Ádám atyát elsuhogni. Lopva fölnyitotta fél szemét, és figyelte a kis ember hátát, míg lefelé ment a lépcsőn. Erőt gyűjtött a vállalkozásra, s végül lábát az ágyból kidugván és megvárván, míg bágyadtsága elmúlik, fölkelt. Végigtapogatódzott a fal mentén, fejébe nyomta sapkácskáját, és palástját vállára terítette. Levánszorgott a lépcsőn; lába ízületei remegtek a gyengeségtől; a csarnok üres volt. Nem égett sem tűz, sem gyertya; de sok volt a fény, és árnyak mozogtak az ablakok fölött. Friss volt a levegő is, és ez fölkavarta mellében a bánatot. A tűzhelyről elvett egy dorongot, és rátámaszkodván nagy kínnal fölegyenesedett.

Várt egy ideig, gondolkozott. Hátul megyek, hogy meg ne lássanak; és nekem sem szabad látnom a kőkalapácsot.

Az ajtón kívül, a mély, dús fűben farakás állt. Megcsapta az illat, s hátával mit sem törődve nekidőlt a farakásnak, s várt, míg az oldott bánat ki nem csordult a szemén. Ekkor megmoccant valami a feje fölött, s egy pillanatra elfogta az eszeveszett remény. Nyakát tekergetve nézett fel oldalt. Angyal-felhő lobbant fel a napsütésben, rózsaszín és arany és fehér angyalok; ők árasztották ezt az édes illatot, örülvén a fénynek és a levegőnek. Áttetsző szirom-fátylat viseltek, s a szirmok közt valami hosszú, fekete ingott. Jocelin feje együtt úszott az angyalokkal, és egyszerre megértette, hogy több ez, mint egy almafa, több, mint egy ág. Ott volt a falon túl, felhővé, fátyollá bomlott, övé volt a föld és a levegő, szökőkút, csoda, almafa; s ettől elsírta magát, mint egy gyermek, s még azt se tudta volna megmondani, boldog-e vagy szomorú? Majd ott, ahol az esperesház kertje kirúgott a folyóra, s a fák ráhajoltak az elsikló vízre, meglátta az ég minden kékjét egyetlen, egyszerre elvillanó, szárnyas zafírkőben összegyűjtve.

Fölkiáltott.

– Jöjj vissza!

De a madár, kilőtt nyílvessző, eltűnt. Többé sosem jön vissza, még ha napestig itt ülök sem. Játszani kezdett a gondolattal, hogy a madár tán mégis visszatér, hogy pár ölnyire tőle teljes pompájában ráüljön egy karóra, de szíve jobban tudta.

– Hozzám többé nem tér vissza jégmadár. Mindegy, gondolta magában, szerencsém volt, hogy láttam. Más nem látta senki. Talpra állt végül, s a mellékúton kiment a templomudvarra. Lassan mozduló lábát s a dorong poros végét figyelte. Mint egy öreg varjú, olyan lehetek, gondolta, amint kicsiny híja kétrét görnyedvén, vánszorogva rótta az utat. Miért járok olyasmi után, ami nincs is ott? S még ez is túlságosan egyszerű! Okom az van rá több is, hogy menjek, és mind összefügg. Ádám atyának igaza volt. Aggályoskodom az almafák és jégmadarak közt.

 

 

 

A Király Kapujához érvén megpihent egy kényelmes kerékvetőn, és nézegette a port. De az, akárhány láb tapodta is, megmaradt közönséges pornak, mely mintha eltompítana mindent, így hát nekigyürkőzött, és csoszogott a porban, míg ott nem volt orra előtt az országút csordogáló csatornája. Pucér kislány játszott benne.

Megszólította.

– Hol lakik, gyermekem, a kőműves Roger?

Ki hitte volna, gondolta, hogy ilyen öregemberesen tudok szólni? De míg erre gondolt, a gyermek kicaplatott a csatornából, és elszaladt. S minthogy másként átjutni nem tudott, Jocelin is átgázolt a csatornán. Egy férfi lábára és derekára bukkant, s megszólította.

– Hol lakik, fiam, a kőműves Roger? Valaki köpött egyet a feje fölött, s nyála fönnakadt a palástja szegélyén. Mogorván mondta egy hang.

– Új-sor.

A lábak távolodtak.

A dorongot és két lábát jobbra terelte, és mozgásra kényszerítette a macskakövön. Az Újsor nagyon hosszú, gondolta; és alighogy ez eszébe jutott, érezte, hogy képtelen továbbmenni. Körülkémlelt egy kerékvető után, de egyet se lelt. Lerogyott hát egy tapasztott sövénykerítés tövébe, vállán a palást. Arca elé vonta, s így sátorban volt.

De az emberi jelenlét nyomását még a sátron át is megérezte; fölnézett hirtelen, és meglátta egy gyermek meztelen lábát.

– Hol lakik, gyermekem, a kőműves Roger? A láb a csatornában cuppogva távolodott. Jocelin lába mellé kő csapódott. Okosabb, ha elmegyek, gondolta, el, bármerre. Nagy kínnal föltápászkodott a fal mellett; s azon nyomban eszébe jutott, hogy a kőműves Roger a „Csillag”-ban lesz. Vánszorgott tovább, baloldalt a karó, jobboldalt keze a falon; míg végül megpillantotta a fogadót, cégérén a festett csillagot és kívül egy kerékvetőt. Elfulladva ült le a kőre, s magában mondta; épp jókor, mert képtelen lennék továbbmenni.

– Kőműves Roger.

Lábak mentek, és jött még több láb, s ő szólt hozzájuk, mint az előbb.

– Kőműves Roger. Kőműves Roger.

Végül a többi közt egy asszony lába s egy piros ruha szegélye. Az asszony fölkiáltott, és ömlött belőle a szó; de szavait, mint máskor, most is könnyű volt semmibe venni. Sajnálom Rachelt, gondolta Jocelin, de nem nagyon, épp csak egy kicsit. Az én hibám, hogy nem részesül bánatomban.

Kezek nyúltak hóna alá, és emelték föl a kerékvetőről, lába lelógott, s a dorongot húzta maga után. Látta, ajtó közeledik, lépcsők, lába érintette mindet, egyiket a másik után, a dorong meg köp, kip, köp. Majd újabb ajtó, félhomály, az ajtó kitárul. Ájulás ködében kezek eresztik le egy lócára, távoznak, és csukódik az ajtó. Vár, behunyt szemmel, míg valami visszatér.

Az első, ami visszatért, a zaj volt. Torokreszelés, köhögés, nyálas zihálás, ritmikus. Rányitotta szemét; és ott, a pislákoló tűz mellett, az ablakkal szemközt nagy ágy, foszlott lepedő, vánkos. A kőműves Roger hevert ott félkönyéken, felöltözve, csizma nélkül. Duzzadt képe röhögött szünet nélkül; majd szája még jobban széthúzódott, röhögése már inkább ordítás, és visszaesett arcra. Jocelin figyelte, mint emelkedik, süllyed a mellkasa.

Roger átfordult, magával sodorta az ágyruhát. Nehézkesen felkönyökölt újra, és rávigyorgott Jocelinre, mint egy kutya. Arcát kiverte a verejték. Amint Jocelin a vöröskarikás szembe belenézett, látta, hogy az arc összerándul. Roger félrefordult, és pontatlanul beleköpött a tűzbe.

– Bűzlesz, mint egy hulla.

Jocelin vizsgálgatta a szavakat, majd egy emléket, az arcokét az ágya fölött. Lehetséges, gondolta, igazán lehetséges. Hallotta, hogy hangja nevetségesen, vénember módján visszhangozza a szavakat.

– Lehetséges, Roger, lehetséges. Igazán lehetséges.

A kőműves Roger könyökére dőlve előrehajolt. Hangjában mély megelégedés.

– Hát elkaptak téged is.

Böffentett egyet, s vörös folyadék csurgóit le az állán.

– Még nem omlott össze, Roger. Ádám atya mondta. Azt mondta, egyszer akkor is összeomlanék, ha gyémántból raktuk volna, és a föld szívébe horgonyoztuk volna le.

Az építőmester zihálni kezdett az ágyon. Lábát kirángatta az ágyruha közül, és végigtántorgott a szobán. Jocelin hallotta, mint átkozódik, és döngeti az ablakot. Majd reccsenés és törött üveg csörrenése. Az építőmester beleordított a visszhangtalan levegőbe.

– Omolj össze, komám, ha úgy tetszik!

– Alig fúj ma a szél, Roger. Épp hogy megrezzent egy almavirágot.

Az építőmester dülöngélve visszajött. Az ágy mellett térdre zuhant, és tétován tapogatódzott.

Majd fölhagyott ezzel is, oldalt hemperedett, és újra fölnevetett.

– Szeretem a bűzödet, Jocelin. Jót tesz. Márpedig aligha hinném, hogy sok minden akadna még, ami jót tesz.

De Jocelin épp messze járt valami álomfélében, s onnan válaszolt szórakozottan.

– Láttam egy jégmadarat.

Most újabb lábak, piros ruha, és szó, szó, szó. Rögért fölsegítették újra az ágyra. A hang közeledett, Jocelint szólította, majd otthagyta, és visszatért az ágyhoz.

– Hát nem érted, te bolond? Tudják, hogy itt van!

A ruha meg a hang az ajtón át távozott. Jocelin odanézett az ágyra, de nem látott semmit, csak egy süllyedő-emelkedő mellkast, nem hallott semmit, csak hörgést, szünetet, hörgést.

– Roger? Roger? Hallasz? Semmi, csak hörgés.

– Képzeld el. Azt hittem, nagy művet alkotok; s amit végeztem, romlás és gyűlölet. Roger?

Nézte figyelmesen, de mellkasa süllyedésén-emelkedésén kívül mást nem látott, csak ziháltában egyik keze rezzenését. Szemét félrefordította hát, és inkább a tűz parazsát figyelte. Most mintha fényesebb lenne, mert árnyék kúszott minden sarokba.

– Szeretni minden embert szent szeretettel. Meg aztán... Hallasz, Roger?

De Roger meg se moccant. Jocelin fölhagyott a próbálkozással, és várt. Feküdt a kéz a zihálás közepette, fénylett a tűz az árnyak között, s ő azon a formátlan, megfoghatatlan terhén töprengett, mely elméjét megfeküdte.

Végül az alak az ágyon megmoccant. A kőműves Roger petyhüdten feküdt, feje a vánkoson, szeme kifejezéstelenül nézte Jocelint.

– No. Itt volnánk hát, mindketten.

– Nem igaz, hogy az öregember érzéketlen. Éppúgy nem az, mint a fiatal, s még nehezebben bírja.

– Nagy szavak.

– S hogy egy holt asszony megbabonázzon minden talmi szentségem ellenére!

– Bolond vagy. Mindig is mondtam!

– Lehet. De míg azzal az óriás-tüskével foglalatoskodtam, mindvégig... Mégsem ismertem őt egyáltalán. Vajon az-e, amit a... amit az álmomban jelentett, mikor szólt hozzám, vagy nem is szólt, csak dünnyögött fogatlan ínye közt? És látod, még ebben sem vagyok biztos. Lady Alison azt mondja, megbabonázott. Csak ez lehet, ugye, Roger? Mi más is lenne? És mégis, látod... végül még valódi lesz az a Szög. Nincs, nincs rá mód, hogy biztosat tudjak.

Az építőmester ordított.

– Az ég roggyon rád, Jocelin! Összedől, és kénytelen vagyok itt kivárni! Elvetted a szakmámat, elvetted a seregemet, elvettél tőlem mindent. Hogy a pokol tüze égessen meg! Felcsuklott zokogása.

– Te és az a te hálód. Túl magasra hajszoltál f öl!

– Hajszoltattam én magam is. Így vagy úgy magam is hálóba estem.

Hallotta, hogy Roger a párnájába szipog.

– Túl magasra. Túl magasra.

Egyszerre világosság támadt Jocelin fejében. Pontosan tudta, mint számolhat le egy csapásra a formátlannal, a közölhetetlennel.

– Ide nézz. Másért is, ezért is jöttem.

Motoszkált a fibulán, s a palást lehullott válláról, ledobta a sapkácskát, mellkeresztjét letette a padra.

– Szégyellem a tonzúrámat. Disznónak vetett gyöngy. Vagy nem is az. Eretnekség? Én, minden rossz egy személyben.

Fölállt, és keresztültántorgott a szobán. Letérdelt, de hátában nem volt annyi erő, hogy súlyát megtartotta volna, s így kezére esett. Igen, gondolta, így is megteszi.

– Azt mondtad egyszer, hogy magam vagyok a Sátán. Nem volt igazad. Bolond vagyok. Ház vagyok, azt hiszem, óriási pincebolttal, ahol patkányok élnek; és valami rontás van a kezemen. Ártok mindenkinek, akit megérintek, főleg azoknak, akiket szeretek. Most kínban és szégyenben eljöttem hozzád, hogy kérjem bocsánatod.

Hosszú csönd. A tűz pattogott, az ablak csikorgott a pántján, s a levelek neszeztek odakint. Bámulta két keze közt a padlódeszkát. Itt vagyok, gondolta. Többet nem tehetek.

Jobb keze mellett megdöndült a padló, térd csapott rá. Vállát valaki megragadta, és fölrántotta egyenesre. Roger karja átölelte háta lángjai közt. Érezte, mint reszket a teste, feje, amint a mester zokog és átkozódik. Nehezen sírt, s így valahányszor fölcsuklott, megrándultak mindketten; majd szavak buktak ki, míg fel-felzokogott, és Jocelin rájött, hogy ölel ő is, fojtogató szorítással. Roger feje a vállába fúródott, s ő rajtakapta magát, hogy csacsiságokat gügyög egy almafáról, csacsi, gyerekes dolgokat beszél, és a széles, meg-megránduló hátat veregeti. Olyan jó ember, gondolta, olyan jó... lám, milyen jó! Valami születik e himbálódzó festett cégér alatt.

Roger hátravetette magát. Fél kezét rajtanyugtatta Jocelin vállán, de fél kezével arcát törölgette.

– Pityeregni, mint egy gyerek. Az italtól van. Ha részeg vagyok, mindjárt elbőgöm magam.

Jocelin érezte, hogy megtántorodik a súlyos kéz alatt.

– Fel tudnál segíteni, Roger?

Az építőmester harsogva röhögött. Visszavonszolta Jocelint a lócához, majd leroskadt az ágy szélére. Közben Jocelin csak magyarázott, magyarázott.

– Mostanában igazán nem sokat ér a hátam.

 

 

Akár szétroppanthatnál. Néha már-már azt hiszem, a kőkalapács súlya ez; ki tudja?

– Ki tudja. Húzd ki magad. Igyál.

– Nekem ne. Köszönöm.

Belekapott a tűz egy távolabbi rőzsenyalábba, és sárga lánggal föllobbant. Ugrándozó árnyakkal telt meg a szoba. A mester a kancsóért nyúlt, és nagyot húzott rajta.

– Mi megtettük, amit tehettünk.

– Szörnyű volt ott fönt a csúcson, őrület.

– Erről ne beszélj.

– Súly; szünet; megkönnyebbülés; szünet. Az építőmester fölordított.

– Jó, jó! Hagyd már abba!

Jocelin újra a formátlan valamit figyelte fejében.

– Persze ennél több is van. Egyszer csak összeomlik; de hiába a görbülő pillérek, a ferdülő torony, a törmelék... nem tudom. Még mindig van bennem valami abból, amit tán hitetlenkedésnek kéne hívnom. Valóra válhat, amit szándékunkban állt, nekünk kettőnknek véghezvinni. Azt mondta, olyan vagyok, mint egy kamaszlány, mindig van legjobb barátom; de ebben nincsen semmi rossz, ugye? Odaadtam a toronynak a testemet. Mondd, mi tartja állva, Roger? A Szög? Goody, vagy te? Vagy szegény Pangall, aki ott kuporog a négyezet alatt, fagyöngy-gallyal a bordái közt?

Roger mozdulatlanná vált, oly mozdulatlanná, hogy reszkettették a lángok, mintha maga is része volna a falnak. De mozgott a szobában másvalami; érezte Jocelin, hogy fekete szárnyak csapkodnak körülötte. Szélviharból szólt ki a hangja, s alig-alig tudta, hogy szól.

– Így hát van még mit csinálnod, Roger fiam. Van még mit.

Roger arca elsötétült a vértől, hangja rekedt volt.

– Hát ezért jöttél, Jocelin. Szemet szemért, fogat fogért. Ha nem teszem meg, elmondod.

– Nem! Nem! Eszembe se jutott...

– Értelek, atyám. Éreztem én, hogy kiderül. A fekete szárnyak közt rémület zuhant Jocelinre.

– Eszembe se jutott...

– Mondom, értelek.

– Csak mondatta velem valami, valami, amiről magam sem tehetek!

Roger leroskadt az ágyra.

– Ha legközelebb fújni kezd a jeges szél, eszembe jut majd. Szemet szemért.

– Te elmehetsz innen. Te még fiatal vagy.

– És ki adna munkát? Ki dolgozna velem együtt? Neked minden kellett, atyám, mi?

– Rajtunk az Isten szeme. Hogy én tudtam... De éppúgy tudtam a többit is. Így tehát nem tudtam semmit. Mi az ember elméje, Roger? Az egész épület, pincéstől, mindenestől?

S ekkor ott volt a szobában az asszony, szeme fekete, és szélsebesen pörög a nyelve. Mikor elment, Jocelin más hangokat, nevetést hallott.

– Mi ez odakint?

– Emberek.

– Mert... ha ő tudott volna róla, ugyan mit is mondhatnék. Az a baj, Roger, hogy a pince ismerte Pangallt – úgy értem, tudta róla, hogy nem férfi –, és nyélbe ütötte mégis a házasságot. Goody haja tette, azt hiszem. Annak idején láttam, lángvörösen lobogott a keskeny, sápadt arc körül. Később persze már nem. De aztán, mikor ott állt a pillér mellett és nézett rád, beleégett a szemembe. Megrontott. Nem, nem lehet más, csak hogy megrontott. Ezért kell tudnom, hogy miféle teremtés volt; hiszen ha tudta, tudta, hogy a férjével mi történt, sőt, talán még egyet is értett vele... szörnyűség ekkora nincs is... És egy effajta teremtés persze hogy kísért!

– Miről beszélsz te?

– Róla. őróla. Gondját kellett viselnem. Jött futva, és megállt. Bekötöttem a vérző térdét, a magam ingéből téptem a... No, és mi rossz van ebben? Később, mikor már tudtam, mennyire a hálómba esett, megpróbáltam meglátogatni, megpróbáltam megmagyarázni...

– Te?

– Nem beszélt rólam sohasem? Sebaj. Föláldoztam őt is. Szándékosan. Tudod, Roger, az imák meghallgattatnak. Ez a szörnyű, így hát, a halála után, kísértett engem, megbabonázott. Hogy imádságomat a haja elvakítsa. Egy holt asszony! Jó tréfa, mi?

– Tréfa!

– Kell olyan életnek is lennie, hogy minden szerelem jó legyen, hogy az egyik szerelem ne versengjen a másikkal, hanem erősítse inkább. Miféle jószág a férfi elméje, Roger?

– Megkaptad, amiért jöttél. Most már eredj.

– Csak azt kell tudnom még...

– Mit számít ez már minekünk?

– Oly nagy a fejemben az összevisszaság. Tudod, mielőtt megbabonázott, szerettem, mintha lányom lenne. Tudod, mikor meghalt...

– Hagyd nyugodni. Menj már.

– Bár volna három nyelvem, hogy egyszerre hármat mondhassak. Ott voltam. Emlékszel? Csak segíteni akartam. Talán mert megértettem egyet-mást, már akkor. Ott volt a padlón. Mikor fölnézett, észrevett az ajtóban, papi díszben, a dékánt, a papot, a vádlót. Csak segíteni akartam, de ez megölte. Megöltem, oly biztosan, mintha elvágtam volna a torkát.

Hallotta az építőmester léptét maga mellett. Forró és borszagú leheletet érzett az arcán.

– Ki innét.

– Hát nem érted? Ezért kell tudnom mindezt... hisz én öltem meg!

Az építőmester egyszerre ordítani kezdett.

– Ki innét! Ki innét!

Keze félretaszította Jocelint. Az ajtó kivágódott, és ugyanaz a kéz kilódította rajta. Látta, hogy nagy sebesen lépcsők közelednek, majd egy karfán csimpaszkodott, térde a lépcsőn.

– Te bűzlő hulla, te!

Kancsó röpült el a feje mellett, és tört szét a falon. Keze és lába levitte a macskakövekre, és hallotta, hogy az építőmester utánaordít.

– Hogy nyúznának meg elevenen!

De a hang beleolvadt más hangok viharába, bömbölt, röhögött, ugatott mind. Föltápászkodott a fal mellett, de a körülötte örvénylő hangok kezeket, lábakat, komor arcokat hoztak elébe. Megpillantott egy sötét sikátort, oda igyekezett, s közben ruhája végigszakadt a hátán. Hallotta, hogy elhasad; eldőlni nem tudott, mert kezek tartották talpon. Bőgtek, visítottak a hangok; maguk is mindmegannyi agyaras, fröcsögő szájjá lettek. Fölkiáltott.

– Gyermekeim! Gyermekeim!

Ordítás, tülekedés, tengernyi megvetés, gyűlölet. A kezek öklökké s lábakká lettek. Mindezek fölött magasan, úgy vélte, a kopóit uszító Ivót és barátait hallja.

– Héé, te, héé! Héé!

Arcon feküdt, lábakat látott, s egy nyitott ajtó visszfényét a csatorna szennyén.

Majd elharapódzó csend, a lábak, apránként, távolodtak. A csöndben egy hangot hallott, egy asszony hangját.

– Szűzanyám! Nézzétek a hátát!

Most szaporábban mozogtak a lábak. Eltűntek szeme elől, és hallotta, hogy mennek, szaladnak, rohannak, botladoznak a macskaköveken. A világos ajtó becsapódott.

Ott feküdt egy ideig, vacogva. Végül megmozdult, kúszott a fal felé. Meztelen vagyok, gondolta, ezt is vártam. Erőt gyűjtött, és oldalogva elindult a Fő-utca fáklyáinak halvány fénye felé. Néha el-eltántorodott a faltól, beletámolygott a csatornába, visszalépett; bár bele is esett egyszer. Megmutatom, ki vagyok, gondolta, s kimászott. Ott, ahol a sikátor a Főutcába torkollik, elesett, és nem mozdult többé. Alig-alig hatolt a tudatáig Rachel szoknyaszegélye, Ádám atya sarus lába, s az, hogy a hátát betakarták. Kezek viselték gyöngéden gondját. Egy hang csobogni kezdett, mint az eresz télutón. S ekkor elborították a sötétség felhői.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Újra a boltozat kőbordája volt a szeme előtt. Az nem változott semmit, de ő maga valami újfajta létbe lépett át. Olyasféle érzés volt ez, mintha lebegne a test fölött, a testet viszont olykor-olykor elöntötte hömpölygő hullámával az ernyedés, és valami értelmetlen félelmet hozott. Az ernyedés után szakadék következett. Majd ráébredt újra, hogy ott lebeg az eszméletben, s azon töpreng határozatlanul, hogy mi is történt? Ilyenkor a test fölött szavak nélkül föltette magának a kérdést.

– Hol is voltam hát?

És a válasz, szavak nélkül, mindig megjött.

– A semmiben.

Volt ott valami keserű ital, mákony talán, s gondolta, tán ez teszi, hogy sodródik, úszik a hanyatt fekvő test fölött. Közbeékelődő arcok is voltak, egy, amely inni adott neki, s egy másik, Ádám atyáé, most élesen a szeme előtt. Nem tudta volna megmondani, milyen szélesek voltak a szakadékok, sem azt, meddig sodródott, meddig lebegett. Mindössze annyit jegyzett meg, két szempillantás közt egykedvűen, mint méri a napfény és az árnyék az órák múlását a boltozat kőbordáin. Néha közvetlenebbül is tudatára ébredt annak a jószágnak, gépezetnek, amely ott feküdt alatta. Az mindenekelőtt a kőbordák nyúlásának, zsugorodásának dolgával volt elfoglalva, olyan feladattal, melyet végzett is, bágyadtan bár, de szüntelenül, s középen a szív verdesett, mint ablak közé szorult madár. De ő csak akkor ereszkedett le a testbe, mikor azt az egyházfiak hatalmukba kerítették valami nélkülözhetetlen szolgálat érdekében. Egyszer tisztán hallott egy beszélgetést, de csak az utolsó pár szót értette meg.

– Ez a hát és a hátgerinc sorvadása, pusztulása...

Majd rövid szünet után: – Nem. Semmi sincs. A szíve, tudod. A furcsa, lüktető idő java részében a teste fölött vagy a szakadékban lebegett. Gondolatai támadtak, s ezek eltartottak egy évszázadig vagy egy másodpercig. Képeket látott, s ezek most teljesen közömbösek voltak. Szinte semmit se szólt, mert beszélni bonyolult volt, még ha csupán a szájhoz kellett is eljutnia. Odajutását korlátozta az a vágya, hogy elkerülje a test csapdáját odalent – és korlátozta a szakadék is, oly gyakran csalta tőrbe. Mégis, a köd és a boltozat tárgyilagos tanulmányozása közé ékelődő évszázadokban vállalkozott e huzamos erőfeszítésre. Lehúzta magát a kő-szájba, a követ föltörte, és kibocsátott egy leheletnyi megformált levegőt.

– Áll még?

Ádám atya élesen látott arca közelebb jött, lehajolt, mosolygott.

– Még áll.

Ilyenkor elnézte a kék szemet, s a szájat, mely a mosolytól egy csöppet belenyúlt az arc redőibe. Majd, mikor az arc félresiklott szeme elől, azt nézte, ami az arc helyett épp a szeme ügyébe került – egy-egy kőbordát, s rajta talán egy legyet, amint éppen fejjel lefelé intézi valami apró tennivalóját.

Egyszer csak elkezdett a sírboltján gondolkozni, s szerét ejtette, hogy odahívassa a némát. Az idő és a szakadékok egymást követő végtelenje során sikerült megértetnie vele, mit akar; önmagát dísz nélkül, megfosztatván a halálban ruhájától és húsától, bőrrel borított hanyatt fekvő csontváz, feje hátrabillen, szája nyitva. Cibálta az ágyruhát, míg a kezek végre megértették. Lemeztelenítették a legény előtt, kinek kiült az arcára a leplezetlen undor, míg Jocelin megint elsodródott. Néhány évszázad múltán a legény elment, s egy légy tisztogatta lábát a boltozaton.

Máskor meg gyertyák, mormoló hangok, olaj érintése. Ott lebegett a kenet fölött, amelynek nem volt köze máshoz, csupán az ólom-testhez; és jött a szakadék. Mégis, mikor fölébredt és lebegett újra, volt ott valami új. Szelet és esőt hallott, és az ablak dobolását. Ekkor eszébe jutott a pince és benne a patkányok, s ettől annyira megrémült, hogy visszamenekült a ziháló testbe.

– A kőműves. A kőműves Roger.

Arcához arcok közeledtek, és hosszú, felfoghatatlan mondatokat mondván, kérdőn felvonták szemöldöküket.

– A kőműves Roger!

A zihálás egyszerre félbeszakította a szavakat és fejében a gondolatot. Melle fölmondta a szolgálatot, munkára, féltében, ő ösztökélte. Kezeket érzett, hogy emelik, ültetik fel.

Majd újra feküdt a hátán, nézte az egyik kőbordát, s rajta a vonalról vonalra vándorló fényes sugarat.

– Hol is voltam hát?

De egy arc férkőzött a napfény és őközé, hajolt le, reszketett, a szeme vöröskarikás, haja kígyózva hullott le és sepert rajta végig, a száj kinyílt, becsukódott. Abban, ahogy az asszony rárontott, volt valami vadság, s ez közömbössé tette a támadással szemben, mert követni amúgy sem tudta.

– Kint a színben, a hagyma s egy zsák búza közt...

Hogyan szabadul meg valaha is ennyi élettől? Mindent elnyelő száj ő, jó asszony.

– ...négykézláb. A kötél még ott volt a nyakán, s a másik végén egy törött gerenda. Azt mondta mindig, hogy mesterségében szilárdságot becsülni a legnehezebb, bár Isten tudja...

Isten, gondolta Jocelin, merthogy elméje kicsinek látta a dolgokat, Isten? Ha újra kezdhetném, úgy tekinteném az Istent, mint aki emberek közt rejtőzik, s ott kell keresni. Most boszorkányság bújtatja.

– Ül a tűz mellett, feje féloldalt, vak és süket – mindent nekem kell vele megcsinálnom! Hát érted ezt? Mint egy gyerek!

Közömbösen figyelte, Ádám atya keze mint vonja félre Rachelt, hallotta az asszony fülsértő zokogását bent a szobában, s halkuló hangját lefelé a lépcsőn. Valamiképpen látta a kőműves Roger arcát túl az elérhetőn, a gyepen a gyermekeket, Pangall tetemét őrhelyén kuporogni. Látta a torony durva padlatait, az esetlen, széthasadt nyolcszögeket. Érezte a súlyt.

Elég volt, gondolta, elég. Még csak részvétet sem érzek irántuk. Magam iránt sem.

Valaki suttogott a szobában, fém csendült. Ádám atya arca újra közel jött. Figyelte az ajkakat, hangot adtak, de fáradt volt ahhoz, hogy ügyet vessen rá.

A kék szem hunyorított. Sarkában ráncok. Az ajkak szétnyíltak, becsukódtak. Bódult füle most elkapta a hangot, mielőtt még a boltozat alatt elenyészett.

– Jocelin.

Tudta, hogy órája nagy körforgása végére jár; s meghalni éppoly könnyűnek látszott, mint enni, inni, megkönnyebbülni, olyasminek, amit el kell fogadni a többi után.

Csakhogy e tudás valamiféle szabadság volt, s így gondolatai megugrottak, mint a szekér elől kifogott ló. Kísérletképpen föltekintett, hogy lássa, e kései órán eltávozott-e tőle a rontás; ott volt a haj hínárja, lángolt a csillagok közt; és tornyának hatalmas husángja afelé emelkedett. Ez az hát, gondolta; ha időm volna, ez megmagyarázna mindent; s egy szót szólt Ádám atyához.

– Bereniké.

Zavarttá és aggódóvá lett a mosoly. Majd földerült.

– Szent?

Gyengeségének és védekezésének összességeként a kínlódó test összeszorította a mellkast, nevetni próbált; de hirtelen félelmében elnémult, kötéltáncosként egyensúlyozott az élet szegélyén; egyszerre elöntötte a szeretet Ádám atya iránt, és adni kívánt valamit; így azután, egyensúlyát visszanyervén, még egy szót vetett oda.

– Szent.

És halni természetesebb, mint élni, mert mi is lehetne természetellenesebb, mint az a kihunyó lángként fel-felszökkenő s hamvába hulló rémült jószág ott bent a bordák alatt.

– Jocelin.

Ez az én nevem, gondolta, és szelíd érdeklődéssel nézett Ádám atyára.; mert Ádám atya maga is haldoklik; és holnap vagy később valamikor egy hang, mintha gyermekhez szólna, azt mondja majd: „Ádám”. Mindegy, mire jut, díszt díszre ölthet, holnap vagy tán holnapután háromszor megkoppantják homlokán a sima pergament az ezüstkalapáccsal. Majd elméje megint megugrott, és látta, milyen különös lény is Ádám atya, pergamen borítja tetőtől talpig, feszes vagy gyűrt pergamen, fura haj a búbján, s vázként egy bolondos csontszerkezet. Egyszerre, mintegy az arc és ő közé beférkőzött álomban, mindnyájukat csupasznak látta, világosbarna pergamenlényeknek, a pergamen a vázra ráragasztva. Látta, mint járkálnak peckesen, kakaskodnak, lepedőben, és holt állatok bőrével a talpuk alatt, és hánykolódni kezdett, és levegő után kapkodott, hogy megszabaduljon e látomástól olyan szavakkal, melyek sohasem jutottak ki a levegőre.

– Pokol vár rájuk, s milyen gőgösek. Ártatlan munka nincs. Isten tudja csak, hol lehet az Isten.

Karok teperték le, s jött a szakadék. De rémülten tért vissza, hogy kitartson mindvégig.

– Jocelin, segíteni szeretnénk, hogy a mennyországba juss.

Mennyország, gondolta Jocelin rémületében lázasan, ti, akik lefogtok, akik éltek még holnapig, mit tudtok ti a mennyországról?

Mennyország és pokol és purgatórium mind apró és fényes, mint az ékkő az ember zsebében, hogy ünnepnap, máskor nem, elővegye és viselje. De ez szürke hétköznap, meghalni való. És mit ér nekem a menny, ha nem kéz a kézben a férfival és kéz a kézben az asszonnyal megyek be?

– Beleegyezést?

Egy kőkalapácsot cseréltem négy ember árán.

Egyszerre úgy érezte, bele kell harapnia a levegőbe, beleharapnia és belekapaszkodnia. Kezek húzták fel egyenesre, s így mellkasa egy pillanatra erőlködés nélkül jutott levegőhöz. Elszállt melléből a rémület, de ott repesett körülötte.

Két szem nézett rá a rémületen át. Csak e két szem volt állandó, s színük előtt ő mint a dőlni kész épület.

Nézett a két szem, szemtől szembe, egyik az egyik, másik a másik szemébe. Nagyobbat harapott a levegőn, és szemével úgy csüngött e szemeken, mint az életben az egyetlen szilárd valamin.

 

 

A két szem összemosódott.

Az ablak volt, ragyogott, tárva-nyitva. Közepén választóvonal, kétoldalt a kék ég. E vonal néma és mozdulatlan, mégis száguld, hangtalanul kiáltva, föl, egy pont felé az ég szegélyén.

Karcsú, mint egy lány, áttetsző; magból sarjadt, s a mag anyaga rózsaszínű, csillámlik, mint a vízesés, fölfelé hulló vízesés. Olyan anyag ez, hogy az ujjongás zuhatagában utat tör magának, meggátolhatatlanul, a mindenség felé.

Repesett a rémület, s berontott, foltokra zúzta szét az ablakot, s a foltok ott táncoltak mindkét szeme előtt; de sem a rémület, sem a vakság nem csökkenthétté döbbenetét és szorongását.

– Semmit – most se tudok semmit, de semmit.

Karok szorították le a kavargó szorongást és döbbenetet, leszorították, le. Vad gondolatvillámok hasogatták a sötétséget. Maguk a kövek kiáltották.

– Hiszek, Jocelin, én hiszek!

Mi a félelem és mi az öröm, e kettő hogyan keveredhet, miért ugyanaz, a villanás, a szárnyalás a rémítő sötétségen át, mint a kék madár röpte a vizek fölött.

– Jelét a beleegyezésnek...

Az árban, szárnyalva, mint a kék madár, hánykolódva, kiáltva, sikoltva, hogy a rontás és meg nem értés igéitől szabaduljon...

Olyan ez, mint az almafa.

Ádám atya lehajolván sem hallott semmit. De látta, hogy megreszketnek az ajkak, s ezt érthette úgy is: Isten! Isteni Isten! Könyörületességében, mely előtte nyitva állt, ráhelyezte az ostyát a holt ember nyelvére.

UTÓSZÓ

Amikor egy író ötödik regényével jelentkezik, már lehet – sőt illik is – fölállítani eddigi munkásságának mérlegét. Azzal a fenntartással, természetesen, hogy e mérleg még szükségszerűen pontatlan, sőt, esetleg téves lesz, mert elegendő adat híján, inkább csak megérzésekre, mintsem tényekre támaszkodhatunk ítéletünkben.

E fenntartás William Golding esetében különösen helyénvaló, mert ő a fiatal, ha nem is a legfiatalabb angol írónemzedék (első regénye i954-ben jelent meg) egyik legtöbbet vitatott, magyarázott és bizonyára gyakran félreértett alakja. Nem mintha homályosabbak, bonyolultabbak volnának regényei, mint a vele körülbelül egy időben indult Kingsley Amis, John Osborne vagy John Wain munkái – hanem inkább azért, mert olyasmire vállalkozott, ami csaknem illetlenségnek számít az angol irodalmi közéletben. Míg kortársai, még a „legdühösebbek” is, legfeljebb csak a fennálló társadalmi rend eresztékeit kezdték ki – s ez, ha nem is ilyen vehemenciával, mindig divatos dolog volt Angliában –, addig ő az emberi lét úgynevezett végső kérdéseit feszegeti, olyan kérdéseket, amelyeket az utóbbi másfél-kétszáz évben nemigen érintett az angol prózairodalom. Mi lakozik az emberben? Gonosz és pusztító, vagy alkotó és teremtő erők? Mire hivatott? Értelmetlen életre és nyomorú pusztulásra? Alakítója vagy tehetetlen eszköze a világnak és önnön sorsának?

Az efféle kérdések száműzik a szerzőt az angol társasági és társadalmi regények józan és praktikus világából, és az Angliában kicsit mindig hóbortosnak és fontoskodónak tartott francia és német „filozófus-regényírók” körébe utalják. Goldingot leginkább Mauriackal és Bölllel lehet és szokás rokonítani, és természetesen honfitársával, Graham Greene-nel, aki ugyancsak amolyan eretnekszámba megy a szigetországban, és, tudjuk, a kontinens vallja igazán magáénak. Regényei legalábbis sokkal nagyobb példányszámban keltek s kelnek el a Csatornán innen, mint túl.

Mint e hármakra: Goldingra is jellemző, hogy regényei több szinten olvashatók. A felszínen általában nála is érdekfeszítő, fordulatos cselekmény pereg. Első regényében, A legyek ura-ban (Lord of the Flies, 1954, magyarul 1965) valóságos robinzonádot él át az olvasó, lakatlan szigettel, vadászatokkal, menekülésekkel és hajszákkal; a The Inheritors-ban (Az örökösök, 1955) a hajdani majomemberek és az első homo sapiens-hordák gyilkos háborúskodásának, a Pincher Martin-ban (1956) egy lakatlan sziklazátonyra vetődött tengerész haláltusájának lehet tanúja. A sorrendben következő regény, a Free Fall (Szabad bukás, 1959) külső cselekménye egy német fogolytábor, egy börtön és egy idegszanatórium háromszögében csapong, a The Spire (1964) pedig, amelyet A torony címmel most vesz kezébe a magyar olvasó, egy középkori templomépítés körül örvénylő, emberi életek egész sorát követelő drámát elevenít meg.

Mindezek az események azonban tulajdonképpen csak alkalmat adnak az írónak arra, hogy emberi helyzeteket és jellemeket ízekre boncoljon, a lélektani analízisnek olyan kegyetlenül éles késeivel, amelyekhez hasonlóval az angol irodalomban talán csak Thackeray dolgozott annak idején, gyökeresen más szándékkal és más eredményekkel. A Robinson-sziget megannyi gyerekportréja, a bárgyú, a vérszomjas, a jó szándékú, a halálra hajszolt, a babonás – a sziklaszirt tehetetlen és a szenvedésbe beletébolyuló foglya – a német börtön emlékekkel és önvádakkal tusakodó rabja –, az omlásra ítélt templomtorony megszállott építője: felejthetetlenül belevésődött már e küzdő és szenvedő, elbukó és győzedelmeskedő embereknek a képe és sorsa a mai olvasók tudatába, emlékezetébe.

De lappang e – mondjuk – lelki, lélektani sík alatt még valami mélyebb tartalom is Golding regényeiben. S a regényeknek épp e belső magja adott s ad még ma is legtöbb okot találgatásra és vitára.

Teljes értékűnek érzi az ember Golding regényeit már mint cselekményt bonyolító vagy embert-elemző munkákat is, de érzi, hogy cselekmény, jellem, emberi sors: mind csak eszköz az író kezében valami elvontabb igazság vagy legalábbis kérdés megvilágítására. Vannak kritikusai, akik nem is regénynek, hanem „parabolának”, „példázatnak” nevezik egy-egy munkáját, s e példázatok gondolati, erkölcsi üzenetét sokan a keresztény hit körében vélik fölfedezhetni. Golding, tudjuk, maga is hivő, keresztény embernek vallja magát, de aligha van igazuk azoknak a kritikusoknak, akik erőnek erejével kész és kézenfekvő vallásos képleteket hámoznak ki regényeiből, és például a Bűnbeesés allegóriájának nevezik A legyek urá-t vagy a Purgatóriumban szenvedő lélek drámájának a Pincher Martin-t.

Nem. Lehet, hogy hivő, de semmiképpen sem hitbuzgalmi író Golding. Nem a katekizmus szerint jár a gondolata és tolla, nem kész igazságok sablonjára húzza rá a valóságot, hanem mint minden igaz és jelentős író: a még ismeretlen igazságot, a valóság még föl nem tárt törvényeit keresi regényeiben. Első öt regénye arra vall, hogy mindenekelőtt az emberi ösztönök és az emberi értelem ellentétének és összefüggésének, harcának és egyensúlyának törvényszerűségeire összpontosítja figyelmét. E küzdelemnek egy-egy társadalmi, lélektani, filozófiai vetületét elemzi minden egyes regényében. A legyek urában azt vizsgálja, hogy az értelem és a civilizáció rendező ereje nélkül hogyan fajulnak tébolyult és gyilkos szenvedéllyé a minden kötöttséget levető, elvaduló ösztönök. A The Inheritorsban, mintegy a kérdés másik oldalát világítva meg, az emberi ösztönök teremtő és éltető erejétől elszakadt, elvont, spekulatív és kíméletlenül célratörő ráció embertelenségét fedezi föl és semmi kétséget sem hagy a tekintetben, hogy a gyilkos háborúk és a még gyilkosabb haláltáborok szolgáltatták a közvetlen példát e két torz véglet: a szabadjára engedett gyilkos ösztönök és a minden emberi érzéstől és meggondolástól elszakadt hideg és számító „értelem” pusztításainak megrajzolására.

A következő két regényben mintha arra a kérdésre keresne az író választ, hogy vajon ki lehet-e törni ebből a gonosz ellentétpárból. Pincher Martin pusztán testi-fizikai erejével igyekszik kitörni a pusztulás köréből – hetekig küszködik egy sziklán az Atlanti-óceán közepén –, de elvakultságában menthetetlenül foglya marad nyomorult önmagának, és aljasságokkal, árulásokkal teli, csak a kicsinyes kielégülést hajhászó múltjának. A Free Fall német börtönben sínylődő hőse már a józan értelem és a lelkiismeret segítségével próbál számot vetni másokat semmibe vevő, egy embert a tébolyba és pusztulásba kergető korábbi önmagával, s a kiutat végül a másokért való felelősségérzetben és felelősségvállalásban találja, sejti meg. De vajon jóváteszi, jóváteheti-e ez a későn támadt felelősségtudat mindazt a szenvedést, amit okozott? – merül föl a disszonáns kérdés a regény utolsó lapjain.

Mindezek a kérdések és kétségek benne kavarognak Golding legutóbbi regényében, a magyarul most megjelenő A torony-bán. Csakhogy itt minden bonyolultabb, áttételesebb. Mert itt már nem ítélkezhet az olvasó, könnyen s egyszerűen, aljas és nemtelen ösztönök, tettek, gondolatok felett, hanem megdöbbenve és megzavarodva áll egy ember tragédiája előtt, akit nemes érzések, nemes gondolatok mozgattak, akit egy nagy és szent cél vonzott – s végül: érzései pusztító s elvakult szenvedélyekké, gondolatai zsarnok elvekké torzultak, a nagy és szent cél pedig tébolyba kergette őt, és pusztulásba, halálba, öngyilkosságba a körülötte levőket. Mi az oka, jelentése e tragédiának, mire figyelmeztet minket az író e tragikus bukás rajzával?

Arra, hogy minden emberi tett, még a legnemesebb indítékokból fakadó is, hiábavaló, eleve bukásra, eltorzulásra ítélt? De hiszen alig van a modern irodalomban szebb himnusza a nagy emberi elszánásoknak, mint e regény. A hit, a valóságon fölülemelkedő hit apoteózisa hát mindez? De hiszen egyébről sem szól a könyv, mint arról, hogy a vakhit elpusztít mindent s mindenkit. Akkor hát a józanságra, a körültekintő számítgatásra int a fellengző lelkesedéssel szemben, s a balga Jocelint intő példaként állítja elénk? De hiszen legalább annyira követendő, mint elrettentő példa ő, ahogy egyszerre követendő s elrettentő példa a világirodalom valamennyi „bűnös-bűntelen” tragikus hőse, Oidipusz és Elektra, Hamlet és Don Quijote; nemes célok és eszmények torzítják valamennyiüket embertelenné, s ebből az emberséges embertelenségből végül mégis valami tiszta emberi érték fakad.

Ahogy most a regény üzenetét elemezve, úgy valószínűleg a regényt olvasva is ilyen s ezekhez hasonló ellentétek között csapong az ember, s valószínű az is, hogy akárcsak a tragédiáknak, e regénynek is az a legfőbb hatása s funkciója, hogy az élet nagy ellentétpárjait, ellentmondásait felvillantva a maximálisra fokozza az ember tudatát, felelősségtudatát, erkölcsi-gondolati éberségét. Egyszerre sarkall vakmerő bátorságra és józan belátásra. Nagy, távoli célok elérésére és a mindennapos emberségre. Egyszerre ünnepli az emberi erő és akarat győzelmét, és gyászolja a szenvedő ember bukását. Egyszerre indít magas csúcsok és mély szakadékok felé.

Nem azt papolja, józan gyávasággal, hogy ne építsétek föl a tornyot, hanem éljétek elégedett kis mindennapjaitokat; de azzal se áltat, hogy a torony biztosan sikerül majd, és bizonyosan megold egyszer s mindenkorra minden problémát. Hanem arra biztat, hogy igenis lássunk neki annak a nagyszerű toronynak, és építsük vakmerő elszántsággal és józan körültekintéssel, büszke emberi öntudattal és a nagy dolgokhoz illő emberi alázattal. Ezzel az üzenettel, úgy hisszük, messze túllép a regény azon a szűk körön, amelybe egy-egy angol kritikusa szorítaná; és hozzánk, Angliától távol élőkhöz is a közvetlen élmény erejével szól.

Szól és szólhat azért is, mert írója a modern irodalomban szinte példátlan tömörséggel, lenyűgöző gondolati fegyelmezettséggel és a mélyből hirtelen fölvillámló káprázatos képek segítségével rajzolja meg a toronyépítő Jocelin dékán tragikus komorságú s mégis rejtett fényekkel sugárzó életét.

Aligha férhet kétség ahhoz, hogy az utóbbi évek egyik jelentős regényét veszi itt kézbe a magyar olvasó.

 

A KIADÓ

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

HATODIK FEJEZET

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KILENCEDIK FEJEZET

TIZEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENKETTEDIK FEJEZET

UTÓSZÓ