David fiamnak

 

Ha emberek közt élsz, szerezd meg a szeretetüket, mert az a szív kezdete és vége.

(PTAH-HOTEP ÚTMUTATÁSAI-BÓL)

Már jól benne jártunk a nyárban, de naphosszat, szakadatlanul zuhogott. Afféle templombamenős idő volt, leginkább még úgy jellemezhetném. A szakadó eső szaggatta a fákról, és pocsolyákba sodorta a zöld leveleket. Hébe-hóba meglódult a szél, ilyenkor a fák nyögtek, és könyörögve emelték az égre karjukat, ámbár elég régen gyökereztek már a földünkben ahhoz, hogy tudják, úgyis hiába. Korán sötétedett, s minthogy nappal se láttunk valami sok fényt, a folyamat lassú volt és észrevehetetlen. De amikor véget ért, vak sötét lett az utcalámpákon túl, és a sötétben változatlanul ömlött az eső. Én csak zongoráztam, zongoráztam, míg zúgni nem kezdett a fejem: vadul és hiába dübörgettem Chopin c-moll etűdjét, amely Mojszevics előadásában mintha szerelmem minden mélységét, egész reménytelen rajongásomat kifejezte volna. De Imogen eljegyezte magát és ez a vég.

Így hát feküdtem, kiszáradt szájjal, és tűrtem. Csak egyvalami zökkentett ki nagynéha önmagámból: ha a szél mint a murvát csapta az esővizet az ablaküveghez. A tizennyolc éves kor szenvedésre való. Az embernek megvan hozzá az ereje, de védekezni nem tud. A templom tornyán az óra éjfelet ütött, s épp mielőtt elütötte volna a tizenkettediket, a Főtéren kialudt a három ívlámpa. A képzeletemben Imogen zöld, nyitott Lagondáján száguldott a dombok közt, vöröses haját hátrasodorta a szél sápadt arcából, csak öt évvel volt idősebb, mint én. Tennem kellett volna valamit, de most már késő. A mennyezetet bámultam; Imogen autót vezetett; és láttam a férfit is, magabiztos, idős, hatalmas, rendíthetetlen, a Stilbourne-i Hírek tulajdonosa. Hallottam Imogen cérnavékony hangját, aztán egyszerre belécsapott a villám. Kettéhasadt, egy füstgomoly, és vége. A villámcsapástól Imogen valahogy elvesztette az eszméletét. A karomban tartottam.

Fölpattantam az ágyban, az ablakot bámultam, és államhoz szorítottam a takarót. A zaj annyira hangos lett, annyira fülsértő. Az ablak kis híján betört; akkorát koppant, mintha légpuskával lőttek volna rá. Letört ágak, lesodort tetőcserepek merültek fel ködösen a képzeletemben, de tudtam, hogy más volt az, majd újra: kopp. Kikászálódtam az ágyból, furán bizsergett a fejem bőre, odamentem az ablakhoz, és lelestem a térre. Megint koppant az ablak az arcomnál, behúztam a nyakam, aztán kilestem; a kerítésnél, amely a házunkat a Főtér körüli macskaköves járdától elválasztja, fehér arcot láttam derengeni. Föltoltam az ablakot, s a szél az arcomba vágta a kartonfüggönyt.

– Oliver! Oliver!

Megugrott a szívem az eszeveszett reménytől; de ez nem Imogen hangja volt.

– Mi az?

– Ne olyan hangosan!

Az arc lehajlott a vaskapunknál, óvatosan kinyitotta, végigúszott a téglajárdán, és megállt az ablakom alatt.

– Ki az?

– Én. Évié. Évié Babbacombe. Nem látsz?

– Mi…

– Ne ébressz fel senkit. Gyere le óvatosan. Öltözz fel. De siess, nagyon kérlek! Én…

– Egy perc.

Visszasüllyedtem a szobába, tapogatózva kerestem a ruháimat. Evie-t látásból ismertem, évek óta; de még soha egy szót nem váltottam vele. Láttam, hogy végigsuhan a Főtér túlsó oldalán a járdán azzal a fura járásával, a teste meg se moccan, csak a lába poroszkál térdtől lefelé. Tudtam, hogy a szomszédban dolgozik, dr. Ewan rendelőjében; tudtam, félhosszú, fényes fekete haja van, s olyan alakja, hogy azon másként mutat még a kék-fehér kartonruha is, tudtam, hogy a községi kikiáltó lánya, s Chandler’s Close egyik ütött-kopott házában lakik. De persze még soha, egy szót sem váltottam vele. Hisz nem ismertem. Ez nyilvánvaló. Lábujjhegyen lementem a földszintre, a harmadik lépcsőt átléptem, szüleim szobájából kihallottam a halk hortyogást. Az előszobában leakasztottam a fogasról az esőkabátomat, s óvatosan, mint egy kasszafúró, kikapcsoltam az ajtóláncot, félrehúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót. Évié ott vacogott az ajtó előtt.

– Azt hittem, már sose jössz.

Fura, éneklő hangon szívta a fogát. Ilyen közelről már láttam, hogy sál van a haján, és két kézzel szorítja magához az esőkabátját.

– Siettem, ahogy csak tudtam. Mi baj?

– Bobby Ewan kint ragadt az erdőben kocsival. Nem tudja elindítani.

Ami homályos sejtés és várakozás a véremben keringett, az egyszerre mind elillant. Bobby Ewan dr. Ewan fia volt. A szomszédunkban lakott, de nem szíveltem. Irigyeltem, hogy kollégista, hogy előreláthatólag Cranwellbe megy és repülőtiszt lesz, s mindenekfölött irigyeltem a vörös motorját.

– Mi közöm nekem ahhoz? Mért nem próbálkozik Henry Williamsszel?

– Istenem.

Egy pillanatra elalélt, nekem hanyatlott. Lehet, hogy a hold szállt feljebb a felhők mögött; de az is lehet, hogy a felhők szálltak följebb. De akárhogy is, halvány, szórt fény támadt, látszólag egyszerre mindenfelől, mintha maga a levegő világítana. Most már valamivel jobban láttam. Arca fehéren világított, szája és két szeme, mint három fekete szilva, keresztben meg a csapzott hajtincsek. Csurgóit, csöpögött róla a víz. Szipogott, megragadta a karomat, és a mellemre hajtotta a fejét.

– És letört a cipőm sarka is… Mit fog a Papa… Hátrakapta a fejét, tüsszentenie kellett, s a szájára csapta mindkét tenyerét. Némán megrándult. Durrantott egyet.

– Pardon.

A szilvák fölpillantottak rám a keze fölül. Alóluk zavart kuncogás hallatszott.

– Ide hallgass, Évié. Mit akarsz tőlem, mit csináljak?

– Segíts neki kihozni a kocsit a pocsolyából.

– A pocsolyából!

– Tudod hol, az erdő túlsó szélén, a dombtetőn… kérlek… Olly! És senkinek se szabad tudni róla. Az szörnyű volna…

– Az ő dolga meg az apjáé… hülye kölyök.

Róbert három hónappal volt idősebb nálam, Évié meg három hónappal fiatalabb.

– Hát nem érted, Olly… ez nem az apja kocsija!

– Akkor meg éppen úgy kell neki.

– Olivér… azt hittem, te segítesz.

Odabújt, szorosan hozzám. Nekem nyomta a mellét; s mintha csak szándékosan lehelné ki, megütötte az orromat valami halvány illat, és elállt tőle a lélegzetem. Kabátja vizesen lógott rajta, s alatta nem volt valami sok ruha.

– Éjfélre ágyban kell lennem…

– Az már elmúlt.

– Tudom. Ha a Papa megtudja…

Akármilyen hideg és nyirkos volt az éjszaka, a szívem meglódult. Magamhoz öleltem. Csak vacogott, vacogott.

– Na jól van. Megszorította a karomat.

– Olly, irtó rendes vagy!

A három szilva közül az alsó fölemelkedett, és egy hideg puszit adott. Eltolt magától.

– Siess. Mehetnél bringával.

– Nincs lámpám. Majd futok… és Évié…

– Mi az?

– Mondd… úgy gondolom… nem lehetne…

Láthatóan összeszedte magát; fölemelte a kezét, hogy hátrasimítsa arcába hulló haját.

– Hát azt majd meglátjuk…

És már ott sem volt, sietve poroszkált a téren, azon gondolkozott, hogy majd mit mond otthon.

Gondoskodtam róla, hogy majd be tudjak jönni, óvatosan becsuktam a vaskaput, s lábujjhegyen útnak indultam. Mikor már elég messze tudtam magam mögött a házat, nekieredtem futva, el a Városháza előtt végig a Főutcán, az Óhíd felé. A szélrohamok mintha gyöngültek volna, de még mindig sűrűn esett, s mire Henry Williams garázsához értem, az arcomról már a nyakamba csurgóit a víz. Boldog voltam és izgatott, bármennyire nem akaródzott Róbert Ewannek segítenem. Lelki szemeimmel nem a vizes és lompos Evie-t láttam, akinek az arca egy fehér folton három szilvává apadt, hanem a nyári ruhás Evie-t, poroszkáló lábát, amely némelyek szerint talán rövid ahhoz, hogy hibátlanul szép legyen, de ennek ellenére leér a földig és nagyon jól megteszi. Megteszi, de mire? Évié esetében a válasz nyilvánvaló, ő a mi helyi tüneményünk, és ezzel mérföldekre minden férfi tisztában van. Talán nem is az elfulladt örök nőiségétől volt mindig nyitva a szája, hanem mert az orra annyira nem lélegzésre való, bár arra, hogy vidáman fölszegje, tökéletesen megfelel. Haja vállig érő, hátravetett fekete felhő. Ha járt, combja nem mozdult, csak a lába szára térdétől lefele, a teste meg ünnepi ruhában, fehér kartonruhában, fehér zokniban és szandálban is formás és nőies. Soha nem volt olyan szerencsém, hogy napvilágnál, közelről megnézhettem volna, de ahogy a házunk előtt elment, kíváncsi pillantásom még a szempilláival is megismertetett. Most, hogy a sötétben és esőben az Óhíd felé loholtam, rajtakaptam magam, hogy festőecsetre gondolok, nem a művészek kényesen sima jószágára, hanem afféle gyerekecsetre, amit olyan keményen nyomnak bele a festékestálba, hogy a szőrszálak összegubancolódnak, és tüskésen merednek szanaszét. Miközben ezekre a titokban meglesett szempillákra, nem, arra a maréknyi pici festőecsetre gondoltam, amely olyan gyönyörködtetően rebegett Évié szeme körül, még jobban igyekeztem. Észre se vettem, és már fönn voltam az Óhíd gerincén. Evie-ben nem volt semmi Imogen megszentelt szépségéből. Évié szigorúan világi.

De a meredek domboldal az erdő alján meglassította a lépteimet és a gondolataimat is. Végül is ott fönn Bobby Ewan vár, a motorbiciklis Bobby, a híres iskolájával, meg a tudatos fölényével. Meg Babbacombe őrmester. Mikor eszembe jutott az őrmester, földbe gyökerezett a lábam. Ha megtudja, hogy éjfél után megcsókoltam, vagyis hogy megcsókolt a lánya, valószínűleg kitekeri a nyakam. Vagy, ami még rosszabb, megmondja a szüleimnek. Babbacombe őrmester, Városházi Felügyelő, Zálogkarámőr, Templomcsősz és Községi Kikiáltó, és ki tudja mi más még, ami hivatalt feledésbe ment történelmünk ránk hagyományozott; Babbacombe őrmester, aki lehet, hogy mulatságos figura tizennyolcadik századi községi kikiáltói egyenruhájában, de ha úgy gondolok rá, mint Évié apjára, inkább a roppant mellkasát látom, sonkamancsát és harciasán meredt szemű, gutaütéses képét. Megrezzentem, mikor először gondolkoztam el az ősöreg kérdésen: hogyan lehet ilyen apáknak ilyen leányuk?

Aztán, mintha csak ott lett volna velem Évié, megütötte az orromat az illat, és az őrmester elillant. Siettem föl a dombra, vizes nadrágom rátapadt a sípcsontomra, hajamról szemembe csöpögött a víz. Nem esett már annyira és a szél is enyhült; s mielőtt behatoltam volna a fák alagútjába, fényes foltot vettem észre fönt, ahol a hold kibújni próbált. Mögöttem a völgyben a toronyóra egyet ütött.

Mikor közelebb értem a Birkaferedő tisztásához, egy kissé kivilágosodott. Ki tudtam venni egy kétüléses kocsi körvonalát a vízben, a pocsolya túlsó, az országúttói távolabb eső szélén. Róbert Ewan előjött a sötétből, a fa alól, és megállt az országúton, ott várt.

– Te vagy az, Olly gyerek?

Mikor közelebb értem, láttam és hallottam, hogy még gonoszabbul vacog, mint Évié, de elszántan igyekszik úgy tenni, mintha nem törődnék vele. Ösztövér volt és csontos, majd egy fél fejjel magasabb, mint én. Az üstöke hirtelenszőke, a profilja meg akár Wellington hercegé. Esőköpenyt szorított magához; kilátszott alóla csupasz fehér térde. Térd alatt a lába szára csupa fekete folt; a lábán gyűrött zokni. És cipő csak az egyiken.

– Én. A mindenit. Ezt jól megcsináltad, mi?

– Hol a fenébe voltál ilyen sokáig? Na, mindegy, fő hogy itt vagy, most aztán fogjunk hozzá.

– A cipőd hova lett? És a nadrágod?

– A vízben, öregem – mondta Róbert fölényt miméivé, de a vacogás megakasztotta. – Nyomtalanul eltűnt.

– Hisz ezt a kocsit ismerem! Ez Bounce kocsija! Miss. Dawlishé! Robert a kocsi felé fordította hercegi profilját.

– Azzal te ne törődj. Inkább azt döntsük el, hogy mihez kezdjünk.

– Dehát miért…?

– Az nem a te dolgod. De ha történetesen tudni akarod, átvittem a mi kis barátnőnket egy murira Bumsteadbe. Motoron meg csak nem vihetem ilyen időben? Kölcsönvettem hát egy-két órára Bounce kocsiját. Ezt csak nem veheti rossznéven, ugye? De azért nem kell feltétlenül elmondanod neki.

Azt megértettem, hogy dr. Ewan fia nem vihette el Babbacombe őrmester lányát táncolni az apja kocsiján. Ezen még csak gondolkodnom sem kellett. Ez nyilvánvaló.

– Értem.

– Meg vagy elégedve?

Állt az úton, táncolt, és vacogott, míg én levetettem a cipőmet és harisnyámat. A víz nagyon hideg volt, de sekély. Róbert nem lett volna Róbert, ha rájött volna, hogy a pocsolyából két irányba is ki lehet keveredni, és így egész idő alatt azzal próbálkozott, hogy hátrafelé, hegynek tolja ki a kocsit, mikor előre félannyi erővel átjuthatott volna. Kitoltuk az országútra, s mialatt én a hágcsón ültem, harisnyát és cipőt húztam, Robert a kapcsolókkal babrált, és a kurblival tusakodott.

Mire megkötöttem a cipőmadzagomat, föladta a harcot, fölállt, profilban a holdnak.

– Ez nem működik, Olly gyerek. Meg kell tolnod.

– Kinek? Nekem? Te talán nem tudod?

– Légy észnél, gyerek. Valakinek kormányoznia is kell. Te nem tudsz vezetni, igaz? S amellett nehezebb is vagy, mint én.

– Hogy eszem a szívedet!

Márpedig igaz volt. Talán fél fejjel ha magasabb mint én, és mindig úgy viselkedett, mintha egy fejjel volna, de a széle fele sem volt az enyimnek. Rázott már a méreg.

– A mindenit! Beszélni, azt tudsz! De belevitted ezt az istenverte kocsit ebbe az istenverte pocsolyába!

Fölálltam, és dühösen beletúrtam a hajamba.

– Csigavér – mondta Róbert. – Ha történetesen tudni akarod, nem is én vittem bele.

– Akkor hogy az ördögbe…

– Itt akarsz maradni egész éjszaka? No hát… ott a fánál letértünk az útról, olyan helyet kerestünk, ahol nyugodtan lehet hancúrozni. Hűha! Egy pillanat!

Futva megkerülte a pocsolyát, fölszaladt a fához a kis emelkedő tetejére, és karja közt egy nyaláb valamivel jött vissza.

– A padlólapok.

– Mi az ördög?

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és nekifogott visszarakni a padlólapokat. Miközben csinálta, hátra-hátraszólt a válla fölött, mintha egy század baka volnék, akit fáradságos, de veszélytelen vállalkozásba próbál beleédesgetni.

– Nincs valami sok hely az ilyen masinákban. A mi kis barátnőnk bent ült, én meg kivettem a padlódeszkát, hogy a földön állhassak. Érted? Aztán elindultunk… mármint a vén taliga. Valahogy kiengedhettem a fenekemmel a kéziféket. Nohát akkor, Olly gyerek, taszajtsd meg!

Láttam, hogy föl lehet tolni az úton, csak jól meg kell vetnem a két lábam, és háttal nekidűlve kell nyomnom. Mikor már mozgásban volt, megfordultam és negyvenöt fokos szögben nekiveselkedve toltam tovább. Ez már nem volt nehéz. Aztán a kocsi, minden figyelmeztetés nélkül, megtorpant, és engem hozzákent a csomagtartóhoz.

– A keservit!

– A lábfék egy kicsit kemény – mondta Róbert. – Csak egy pillanatig tarts ki még, Olly gyerek. Mi tagadás, fene mód fázom. Most hogy megálltunk, legalább megnézem, nincs-e az öreglánynak valami rongya ott hátul.

– Ne szállj ki, hallod! Ha ez a dög megint megáll, itthagylak! Láttam, ki akar szállni, profilja a kocsi oldala felé fordul.

– Ebbe beledöglök.

– Dögölj bele!

Ez lázadás volt. Róbert némán, vacogva visszaült, még a válla, a keze is reszketett. Morogtam.

– Hogy a kurva mindenit ennek a kocsinak. Ennek a hülyének. A lábféknek… mi az istennek nem tapostál rá a fékre ott fenn a fánál?

Ez már Róbertnek is sok volt. Megnyikkant dühében.

– Próbáltál már lefelé szaladni úgy, hogy a nadrágod le van tolva bokáig?

– Akkor az a hülye lány. Miért nem taposott rá az a fékre?

– Már hogy taposott volna, ha egyszer a lába fönn volt a szélvédőn?

Most már értettem. Toltam a kocsit, csak magamban morogtam.

– Még egy kicsit, Olly! Nagyon jó. Mindjárt fönn vagyunk. Rendes lány ez a kis Babbacombe, azt meg kell adni.

– Miért?

– Megpróbált kormányozni.

Egyszerre megszűnt a kocsi súlya. Hallottam, hogy Róbert meghúzza a kéziféket, s a kocsi megáll.

– Mi az őr…

– Itt vagyunk, szállj be.

Fenn voltunk a domb tetején, ahonnét az út az erdőn át leereszkedik Stilbourneba. Innét már láttam a tornyot, az összebújt házakat és a fák fekete körvonalát. Beszálltam Róbert mellé, és elhelyezkedtem. Én morogtam, ő vacogott.

– A fene tudja, hogy fogom ezt föltolni a Főutcán!

– Nem kell – mondta Róbert, és hercegi profilját az égnek emelte –, még a végén valami zsaruba botlanánk. No gyerünk.

Százhúsz másodperccel később kénytelen voltam beismerni, hogy Róbertben az iskola, a családja, sőt, talán a Cimbora vagy a Fiúk lapja olyan képességeket fejlesztett ki, amelyeket magam sem tartottam teljesen megvetendőnek. Lámpa nélkül, motor nélkül úgy szökkentünk le az Óhíd gerincéről, mint egy síugró. Végigrepesztettünk a Főutcán, a Williams garázs betonterén, befordultunk jobbra két szín között, aztán balra az üres térre, ahol Róbert az este a kocsit találta, s mindezt a nehézségi erő lendületéből. Még arra is futotta, hogy mikor zökkenve megálltunk, beleverjem a képem Bounce szélvédő üvegébe. Mikor visszanyertem a lélegzetemet, valami akaratlan tiszteletet éreztem Róbert iránt; de túlságosan haragodtunk egymásra, hogy másként búcsúzzunk, mint jéghidegen és mereven. Némán, sértődötten, lábujjhegyen kerültük meg a Főteret. Róbert megállt a kapunk előtt, odafordult hozzám, és egy fejnyi többletmagasából hidegen súgta oda.

– Nos. Nagyon köszönöm, hogy segítettél.

– Ugyan, szóra sem érdemes – súgtam vissza.

Elváltunk, s mindketten egyénileg igyekeztünk megoldani a zajtalan behatolás problémáját. A toronyóra hármat ütött.

 

A napsütés ébresztett, ahogy rákúszott az arcomra; nyomban eszembe jutott minden, a kocsi, Robert, a három szilva, az az egy, amelyik fölemelkedett, a lehelletnyi parfümillat. Tudtam az ifjúság ösztönös optimizmusával, hogy valaminek nincs vége. Hogy valami elkezdődött.

És volt még más is. A fürdőszobánk ablaka nemcsak a mi, hanem Ewanék kertjére is nyílt. Lehet, sőt valószínű, hogy ott találom Robertet, amint éppen edz, és kiröhöghetem. Vigyorogva rohantam a fürdőszobába. Úgy ám, amint kinyitom az ablakot, látom, hogy üget körbe az ösvényen, tornanadrágban, trikóban, és vadul csépeli a levegőt bokszkesztyűs kezével. Odaüget a színben kifeszített bokszlabdához, s odacsap egy jó nagyot.

– Ha!

Aztán odébbtáncol, megkerüli, és behúz neki még egyet.

– Ha!

A bokszlabda nem ütött vissza, épp csak hogy megrezdült, valahányszor odasózott neki. Róbert odébbtáncolt, csalogatta maga után, aztán a gyakorlott sportember mozgásával, emelt térddel, föltartott kesztyűvel, leszegett állal végigügetett az ösvényen. Mikor visszafordult, láttam, hogy mindkét sípcsontját vastag angoltapasz páncél borítja. Visszament a bokszlabdához. Kinyitottam a fürdőszoba-ablakot, lelkesen pamacsoltam, és közben elröhögtem magam. Róbert megtorpant, aztán vad belharcot kezdett a bokszlabdával.

– Nesze még egy a kocsiért?

Robert most nem torpant meg. Behúzta a fejét, és kurjantott. Miközben a képemet vakartam az új borotvámmal, rekedten énekeltem:

– Azért mentünk tengerééésznek…

Róbert abbahagyta a bokszolást. Vidáman bámultam a dombszegélyt Stilbourne-től északra, a lejtőn leömlő nyúltelepet, a tetőn a facsoportot, és folytattam a nótát:

–… hogy pocsolyáááát lássunk!

Még épp a látómezőm szélén észrevettem, hogy Róbert egy Pillantást vet rám. Az effajta Pillantás tartotta össze, vagy legalábbis szedte ráncba a Birodalmat. E Pillantással, s netán még egy lovaglópálcával fölfegyverkezve a fehér ember könnyedén rendet tudott tartani a bunkók és lándzsák közt. Szigorúan előrenézve, hercegi profilját magasra tartva méltóságteljesen bevonult a házba. Hangosan, hosszan és ádázul röhögtem.

Anyám szelíden megrótt a reggelinél.

– Olivér, kisfiam, tudom, hogy letetted valamennyi vizsgádat, Oxfordba mégy, és Isten látja a lelkem, örülök, hogy boldog vagy, de akkor is, minek olyan iszonyú zajt csapni a fürdőszobában? Mit gondolnak a szomszédaink?

Határozatlan választ adtam.

– Az Ewan gyerek. Azon röhögtem.

– De ilyen teli szájjal, kisfiam?

– Bocs.

– Bobby Ewan. Kár hogy ti… persze majdnem mindig távol volt az iskolában. – Tökéletesen értettem ezt a távirati stílust. Annyit jelentett, hogy anyámat sértette a társadalmi különbség Ewanék meg mi közöttünk. Az összeférhetetlenségre is gondolt, ami csak fokozta, és keserűbbé tette e különbséget. Kisgyerekkorúnkban, mikor, hogy úgy mondjam, társadalmilag,még ártatlanok voltunk, együtt játszottunk; és én jól emlékeztem arra a játékra, amely soha nem jutott sem Mrs. Ewan, sem anyám fülébe. Még alig nőttünk ki mindketten a pólyából.

– A rabszolgám vagy.

– Nem vagyok. .

– De igenis az vagy. Az én papám orvos, a te papád meg csak patikus.

Hát ezért löktem én le a falról Ewanék uborkaágyába, ahol szívderítőén nagyot puffant. Érthető, hogy ezek után elváltunk; ezért, meg az iskola, a motor és a gondos szülők jóvoltából; s legfeljebb ha légpuskával vadásztunk egymásra, de akkor is mindig mellélőttünk. Most azonban megcsókoltam Évié Babbacombe-ot, no jó, többé-kevésbé, és tanúja voltam, hogy Róbert bolondot csinált magából.

– Olivér, kisfiam, szeretném, ha nem fütyülnél olyan hangosan. Reggeli után, amilyen közömbösen csak tudtam, lementem a laborba, ahol apám régimódi eljárással éppen labdacsokat gyúrt.

Megálltam az ajtóban, amely a házból a laborba nyílt, és most először gondoltam rá tudatosan, hogy mennyivel inkább orvosnak látszott, mint a higgadt Ewan doktor, vagy fiatalabb társa, Jones doktor. Az efféle látogatás nem volt mindennapos, és apám a busa szemöldöke alól komoly pillantást vetett rám, de nem szólt. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és azon gondolkodtam, milyen ürügyet találhatnék, hogy átmenjek a rendelőbe, ahol Évié dolgozik. Apám nyilván nem ellenzi, ha azt mondom, hogy szeretném magam alaposan megvizsgáltatni; s valóban, a szívem mintha egészen szokatlanul vert volna. De mielőtt még sor került volna rá, hogy szóljak, föltűnt a folyosó végében Évié. Úgy látszik, neki is antennái voltak, mint anyámnak. Kék-fehér kartonruhája volt rajta, s a fehér zokni alatt tisztességes harisnyát viselt; persze nem ülhetett a rendelőben az íróasztalhoz csupasz lábbal. Ujját az ajkára tette, és szigorúan megrázta a fejét. Arca egészen megváltozott. Bal szeme bedagadt, annyira, hogy bal oldali festőecsetjei meg se moccantak, s hegyük ridegen meredt előre. Jobb szeme azonban kárpótolt e tétlenségért; de nem maradt időm, hogy alaposabban is szemügyre vegyem, olyan világos volt, hogy valamit közölni akar. Hogy ajkára tett ujjával, fejrázásával mit mond, azt értettem. Ne szólj senkinek semmiről semmit! Ez magától értetődik, mondani is kár, de miért mozgatja a nyaka előtt a kezét, mintha fojtogatnák, és miért bököd a mutatóujjával olyan hevesen a Főtér felé, most meg a feje bólogat, csak úgy röpköd a haja…

Évié mozdulatlanná dermedt. Fülelt. Eltűnt a váróban, nesztelenül bezárult mögötte az ajtó. Apám még mindig labdacsokat gyúrt. Közömbösen visszaőgyelegtem a házba, és leültem a zongorához. Játszottam, s közben gondolkodtam. Ez mindig jó ürügy volt. Mit akart Évié a Főtérrel? És ki akarja megfojtani? Babbacombe őrmester volt a kézenfekvő jelölt, de aligha valószínű, hogy épp a rendelőben tenné. Talán azt akarja, hogy menjek ki a térre, mert valami mondanivalója van, vagy talán a Főutcára? Hiszen csak órák múlva szabadul az íróasztal mellől. Persze megeshet, hogy talál valami okot rá. Egyre gyönyörűségesebben nyilvánvaló, hogy Évié Babbacombe találkozni akar velem. Nem Róberttel. Velem!

Kiballagtam a térre, megálltam zsebre vágott kézzel, és néztem az eget. Jóindulatú világoskék volt. Vártam, s azt reméltem, hogy majd fölbukkan Évié, és én utánamehetek valami biztonságos és efféle találkákra alkalmas helyre, de csak nyúltak, múltak a percek, és nem jött. Helyette nagysokára megérkezett Babbacombe őrmester. A Városháza oszlopai alól masírozott ki, megállt vigyázzban, arccal a templomnak, a tér hosszirányában. Nála volt a rézcsöngője, és községi kikiáltói egyenruháját viselte, csatos cipőt, fehér harisnyát, piros térdnadrágot, piros mellényt, fehér mellfodrot, kék császárkabátot, és kék háromszögletű kalapot. Megrázta a csöngőt, kidüllesztette a mellét, és harciasán a toronyra meredt. Aztán elüvöltötte magát.

– Kőőőzhírrééé téétetik! A Chandler’s Lane-en a plébániahíííívatal meg a Chandler’s Close között eeeveszett egy aranylááánc meg egy eee-bééé kezdőbetűs aranykereszt, amék föliratja “ááámor vincit omnia”. A becsületes megtalálóóó illendő jutalomban részesül.

Másodszor is megrázta a csöngőt, megemelte háromszögletű kalapját, és elordította a királyköszöntést.

– Isten ódd meg a KIRÁLT!

Azzal fejébe nyomta a kalapot, kivágott egy jobbraátot, és szabályos, tért ölelő léptekkel elmasírozott a Malom utca sarkára, hogy ott is megismételje ugyanezt. E. B.! Évié Babbacombe! Most már az egészet értettem. A keresztet meg kell keresni, és a legnagyobb titokban vissza kell adni neki. Erdőről, pocsolyáról egy szót se. Hihetőleg a bumsteadi muriról sem. Pontosan tudtam, mi a teendőm.

Latba vetettem azt az elmélyedt és hosszú számításokra irányuló képességet, amely mindig olyan áldásos volt hazámra nézve, és nekifogtam a helyzet értékelésének. Evie-nek az arany keresztje kell. Nekem Évié kell. Ha visszamegyek oda, ahol Róbert olyan könnyen hozzájutott Evie-hez, talán mindkettőnk kívánsága teljesül. Rémületében és kíváncsiságában talán maga is kiszökik, hogy megkeresse, s akkor önként adódik a lehetőség; a legfinomabb számításom még arra is kiterjedt, hogy egyszerre érjünk ki ketten. Jobban már nem is ismerhettem volna az Ewan rendelő munkabeosztását. Azt is tudtam, hogy Évié mikor tehet úgy, mintha ott maradna rendet rakni, vagy a kartonokat elrendezni. Az is lehet, hogy biztonság kedvéért kitalál magának valami halaszthatatlan tennivalót. Mert ha a csillogó kereszt szemet szúr valakinek az erdőn a gallyak és üres makk-kupakok közt, és odaadja Babbacombe őrmesternek, Évié aztán nézheti, mivel szúrja ki az őrmester szemét. Sőt, ha a szóbeszéd nem hazudik, kijár neki az őrmester csatos, csillogó rézszögekkel kivert derékszíja is. Ha erre a sokat emlegetett derékszíjra gondoltam, feszültségem és izgalmam közepette is belémsajdult a nemes együttérzés.

Kimentem a kertbe, és fogtam a bringát. Végigkerekeztem a Főutcán, és igen óvatosan az Óhídon, mert Babbacombe őrmester a tetején épp magánszámát adta elő. Föltoltam a biciklit a dombra, aztán legurultam a pocsolyához.

Most minden másmilyen volt és mégis ugyanaz. A víz meg se rezdült. Az erdő sem, de zúgott, zümmögött a napsütésben. Zöld tarkaság, villanó szitakötő a víz fölött, legyek kavargó tánca. Föltoltam a biciklit a pocsolya fölötti emelkedőre, és nekitámasztottam egy irdatlan tölgyfának. Körülnéztem, majd gondosan végigkutattam a pocsolya felé vezető sekély nyomot. Aranykeresztet nem találtam, csak egy sáros cipőt. A cipőt bedobtam a tiszta fűbe egy virágzó bokor elé, s belebámultam a barna vízbe, így semmi értelme. Tudományosan kell folytatni a kutatást, mint amikor lezuhant repülőgépet keresnek a sivatagban. Lehet, sőt valószínű, hogy a kereszt benn van a pocsolyában. De akkor is ésszerűbb, ha először ott keresem, ahol könnyű ráakadni.

Visszamentem a tölgyhöz, és végigkutattam a keréknyomok mentén minden talpalatnyi földet. Mikor egy területdarabbal végeztem, letört gallyakkal jelöltem meg a négy sarkát; rövidesen kitelt a minta a tölgytől a pocsolya széléig. De a keresztet nem találtam. Hiába kerestem. Lehúztam a cipőm, a harisnyám, és belegázoltam a vízbe. Valahányat léptem, mindig fölkavarodott az iszap, és mindig meg kellett várnom, míg leülepszik; és még akkor sem állíthattam, hogy jól látom az alját. Végül már csak találomra tapogatóztam. Olykor letűztem egy-egy gallyat, hogy kiálljon a vége. Nem találtam mást, csak egy gyűrött nadrágot, az iszap mélyén.

Visszatocsogtam és rosszkedvűen leültem a tölgy tövébe, vártam, hogy a lábam megszáradjon. Újra végiggondoltam számításaimat, de félbeszakítottak. Stilbourneból motorzaj közeledett, akár egy rakéta, föl a dombra, majd le az úton, bömbölve, az erdőn át. Mikor a motor a pocsolyához ért, a tölgy mögül, a fűből hallottam, hogy lassít, föltúrázik, és durrog a kipufogója. Egy köhintéssel megállt.

– Hopp le, drágám!

Évié, mint jó katonalányhoz illik, mozgósította az összes erőit.

– Nicsak – mondta Róbert. – Ez igen. Kit látnak szemeim. Na kit?

Évié utánaszaladt, megkerülte a fát.

– Megtaláltad, Olly?

– Sajnos, nem.

Évié összecsapta és tördelte a kezét.

– Istenem!

Úgy láttam, nincs rajta semmi más, csak a kartonruhája, meg persze a zokni és a szandál. Lehet, hogy féltette a harisnyáját a motor hátsó ülésén. De az is lehet, hogy nem volt kedve harisnyát húzni. Mikor sikerült végre a lábától elszakítanom a tekintetemet, láttam, hogy bal szeméről a daganat lehúzódott az arcára. Másik csillogó, szürke szeme tágra nyílt a mozdulatlan ecsetek közt, tágra nyílt, és teli van aggódással.

– Hogy van az arcod, Évié?

– Egész jól. Csöppet se fáj. Tudod, az ajtóba vertem bele. Akkor szörnyen fájt. Jaj, keressétek… muszáj megtalálni! Vagy lehet, hogy valaki már meg is találta! A papa…

– Ne dilizz, kis Babbacombe. Meglesz az, csak keresni kell.

– Én már kerestem!

– Majd megnézzük még egyszer.

.- Mit gondolsz, mit jelentenek azok a gallyak ott? Én tudományosan kerestem. Már csak egy van hátra, hogy lecsapoljuk a pocsolyát. Erről jut eszembe, ott lóg a nadrágod a bokron, szárad.

– Kösz – mondta Róbert mereven. Ránézett a bokorra. – Ejnye, Olly gyerek, igazán kiöblíthetted volna belőle a sarat!

– Még ilyet!

– Olly! Bobby! Gyerekek!

– Ha itt lenne, már rég megkerestem volna neked.

– Valaki már valószínűleg fölszedte – mondta Róbert. – Hh! a tudományos módszer… hüvelykről hüvelykre mindent átkutat, és mégse találja… Nos, erre más bizonyítékunk nincsen, csak a szavad, Olly gyerek!

– Mondd csak még egyszer, ezt hogy érted? – Tudományos marhaság! – mondta Róbert, és lenevetett rám

profilja magasából. – Micsoda ész, és mindez a marhaság… Egy ragyogó sértés jutott eszembe.

– Kifordítottam a nadrágzsebét, Évié, de nem volt benne. Biztos a belső zsebébe tette. Talán kérdezd meg tőle, jó?

– Olly, Bobby! Egy fél óra múlva vissza kell érnem a rendelőbe! Róbert abbahagyta a nevetést. Nagyon lehiggadt, és nagyon elcsöndesedett. Megveregette Évié vállát.

– Csak ne aggódj, kicsim. Gúnyosan nevettem.

– Berezeltél az éjjel, mi?

– Én? Ugyan. Még mit nem?

Évié fél arca vihogott, aztán újra elkomolyodott. Róbert lassan odament a bokorhoz, és a zakóját is fölakasztotta a nadrág mellé. Lecsatolta az ezüst négyszöget inge nyitott kézelője alól, és bedugta a zakója zsebébe. Aztán ugyanilyen lassan visszajött.

– Ha lennél olyan szíves átmenni a fa túlsó oldalára, kis Babbacombe…

– Miért? Mit akarsz?

– Egy cseppet megleckéztetem ezt a kis fajankót itt, mert szemmel láthatólag rászorul.

Odafordult hozzám, másfél fejjel magasabban, és intett a fejével.

– Gyere. Arra.

Kimérten elindult a bokor mögé. Kíváncsian ránéztem Evie-re. Csak bámult Róbert után, nyakához emelte összekulcsolt kezét, szétnyílt az ajka. Aztán óvatosan elindultam Róbert után én is, mezítláb a gallyak és makk-kupakok közt. A bokor túlsó oldalán zöld páfrányfallal övezett gyepes tisztás volt. Róbert várt rám, és döbbenetes udvariassággal félrehúzott egy tüskés gyökérsarjat, hogy át tudjam lépni. Aztán megállt tőlem pár lépésnyire laza testtartással, és fölszegte az állat. Halványan emlékeztetett valamire, talán egy illusztrációra. Úgy is szólított meg, mintha ő is könyvből olvasná.

– Hogyan parancsolod?

Persze a magunk módján mi is verekedtünk az iskolában. De bokszkesztyűre, bokszlabdára meg más effélékre nekünk nem telt. S amellett jeles diák voltam, nagy kémikus. Rég felhagytam már minden ilyen gyerekes időtöltéssel.

– Nem tudok bokszolni.

– Majd most megtanulsz. Hajlandó vagy bocsánatot kérni?

– Előbb küldelek a pokolba.

Róbert felém fordította bal vállát, fölemelte a két öklét, behúzta mögéjük az állat, és táncolva közeledett. Én is fölemeltem az öklöm, és a balt toltam előre, bár én ,,balkezes ökölvívó” voltam, ahogy azt Róbert iszonyú okos módján mondta volna. A balkezes oktávtechnikám mindig is könnyed volt és pompás, és nagyon hatásos is, míg észre nem vette valaki a jobb kezem tapogatódzó ügyetlenségét. De Róbert nem volt zongora. Láttam, hogy szikár bal karja teljes hosszában kivágódik, és a fél erdő izzó fehér csillaggá robban. Viszonzásul én is ütöttem egyet, de akkor már három lépésnyire volt; megrázta hirtelenszőke fejét, és táncolva közeledett.

Megint ütöttem egyet, azokon a vörös karikákon át, amelyek hol kitágultak, hol összehúzódtak a jobb szemem előtt, de Róbert valahol másutt volt. A bal karja megkerült, és a bal fülem, mit a bal fülöm, az egész erdő, tompán, hosszan zúgni kezdett. A kezemet nem számítva egy csöppet mindig suta voltam; s most, hogy Róbert olyan elérhetetlenül táncolt a bal karomon túl, vagy hogy a fenébe mondják szaknyelven, a bosszúságom először haraggá, majd dühvé vált. Egy-egy ütés önmagában, a jobb szemem újabb izzó csillagot látott, nem volt több, mint bosszantó piff-paff, bumm. A sérthetetlenségétől állt el a lélegzetem, és öntött el a verejték. Már nem is próbáltam utánozni; mikor ott éreztem a közelemben a vörös karikákon túl, elővettem az oktávtechnikámat és gyomorszájon vágtam, fortissimo, sforzando. Csuda szép volt. A képembe lihegett, a nyálát a képembe köpte; ott lógott rajtam, a karja erőtlenül hadonászott az oldalamon, nyújtogatta, hogy lélegzethez jusson, de hiába. Cipős lábával rátaposott a meztelen lábam fejére. Fölordítottam fájdalmamban, fölkaptam a lábam, és a térdem szépen belepasszolt a két lába közé. Fura hirtelenséggel kétrét görbedt, tátva maradt a szája, s mindkét öklét az ágyékához szorította. Meglendítettem a bal öklömet, leírt egy háromnegyed kört, s még fölfelé süvített, mikor az orrát érte. Hanyatt esett a tisztásmenti páfrányba, és eltűnt.

A vörös karikák zsugorodtak, csöndesedéit a tompa zúgás is. Álltam a tisztáson mezítláb, és csurgott rólam a veríték. Úgy összeszorult a fogam, hogy fájt. Más hangot nem hallottam a fejemben zúgó viharon kívül, csak a páfrány közt eltűnt Róbert halk neszeit. Mind egy-egy változat az “Óóóó” témájára. Az első, ami a fülemet megütötte, igen halk volt, elnyújtott, a végén fölkanyarított, mintha bizalmas kérdést tett volna fel önmagának. A következő ugyanolyan nyújtott és nagyon gyöngéd, mintha megtalálta volna a választ. A harmadik maga volt a teljes megadás. Ki-bejárt a mellkasom, és hirtelen elfogott a vágy, hogy fussak, húzzak cipőt, jöjjek vissza és ugrándozzam rajta.

– Olly! Bobby! Hol vagytok?

Évié volt az, valahol a páfrány közt próbált utat törni. A kezem még ökölben, a fogam összecsikorítva visszaordítottam neki, amilyen hangosan csak bírtam.

– Na mit gondolsz? Hát itt! Fölbukkant egy pillanatra.

– Bobby hol van? Mit műveltél vele? Bobby!

Újra eltűnt. Robert feje és válla kiemelkedett a páfrány közül. Fél kezével vörös, átázott zsebkendőt szorított az arcához. A másik kezét nem láttam, bizonyára még mindig a lába közt volt. De még így is, a véres vászon mögött is megjátszott valami fölényes udvariasságot.

– Ed kif férülés. Kórhávi keveléfre forul. Elnévéft… Eltisztult. Evie-t még mindig nem láttam.

– Bobbi-i-i! Hol vagy?

Karontott a tisztásra, futkosott ide-oda, hol itt, hol ott villant a zoknija, a szandálja. A páfrány túlsó felén beugrott a motor és decrescendo elberregett. Évié megállt.

– Nahát! Most hogy jutok haza innét? A te hibád. És holnap megy Cranwellbe! Ez volt az utolsó…

– Utolsó micsoda?

Hátat fordított. A fél szeme nagyon csillogott. Épp olyan szaporán zihált, mint én. Dühösen elnevette magát.

– Szörnyűek ezek a fiúk!

– Hát a szépségének mindenesetre lőttek.

– Csuromvíz az inged… nézd. Ragad rád.

– Ewan hadapród, az Orratlan Csoda. Most majd az lesz.

Megint megütötte az orromat Évié halvány illata, az izzadtságom csípős szagán át. Megragadtam a csuklóját, és odavontam magamhoz. A fogam fölengedett, de a szívem majd kiugrott, úgy kalapált.

– Évié.

Tótágast állt az erdő.

– Én… én kimerem érted a pocsolyát.

Az ecsetek megrezdültek. Közöttük elkerekedett a fél szeme. Ajka is tágabbra nyílt, amint föléje hajoltam.

– Jaj! Hallod?

Megpróbáltam magamhoz vonni, de erősebb volt mint Róbert, és eltolt magától. Rémülten megrezdült. Hallottam, hogy lenn a völgyben üt a toronyóra.

– A héten már harmadszor késem el.

Elmerült a páfrány közt, én utána, de csupasz lábammal szamárkóróba léptem, s üvöltve ugrándoztam.

– Évié, várj!

– Már elkezdődött a rendelés.

Kihúzgálta a talpamból a láthatóbb tüskéket, aztán visszatipegtem oda, ahonnét Róberttel elindultunk. Nadrágja és zakója még ott lógott á bokron. Amilyen gyorsan csak tudtam, letűrtem a nadrágom szárát, és harisnyát, cipőt húztam. Évié már ötven lépésnyire volt az útón, mire elkészültem, hogy utánamenjek. Csak ment, aztán szaladt egy kicsit, lobogó hajjal, aztán megint ment. Ebből a találkozásból már több nem lesz, gondoltam, legfeljebb egy újabb találkozás. Utánaeredtem, s mutatósán farolva megálltam előtte.

– Ez jó ötlet. Ne nézz hátra…

Majdnem derékig fölhúzta a szoknyáját. Alatta csipkés fehér bugyi volt. Lovaglóülésben fölült a csomagtartóra. A csomagtartó megnyikkant.

– Angyal vagy! Siessünk.

Egész súlyommal ránehezedtem a pedálra, de épp hogy csak mozgásba tudtam hozni a biciklit. Inogva elindultunk az úton fölfelé.

– Még így is elkésem.

Bedobtam minden maradék erőmet, csurgott rólam a veríték. Már elég gyorsan mentünk.

– Olivér… azt hiszem, itt hagyta a zakóját, és a… nem tudom, mit szól majd Mrs. Ewan… Ha hazavittél, ugye leszel szíves…

– Mi?

– Valakinek csak el kell vinni neki.

Fölhörkentem, fölemeltem a kezem, hogy szemembe lógó hajamat és az izzadságot félresöpörjem, s majdnem fölborultunk.

– Jaj, vigyázz!

Majd hirtelen elöntött a fény, s bár szemem az utat leste az első kerék előtt, tudtam, hogy kint vagyunk az erdőből, fönn a domb tetején. Visszaültem, s a nehézkedésre bíztam a többit. A toronyóra negyed kettőt mutatott.

– Nem mégy egy kicsit gyorsan?

Meghúztam mind a két féket. Egy pillanatig fogtak, aztán megint nőtt a sebességünk. Akárhogy fékeztem, nem volt hatása. Sikolyt hallottam a hátam mögül., vagy hatvan mérföld sebességgel közeledett az Óhíd huppanója. Fölhúztunk rá, megcsikordult hátul a csomagtartó, a hátsó gumi nagyot durrant. Évié följajdult. A bringa szinte gyökeret vert; Évié súlya majdnem átdobott a kormány fölött. Lekászálódott a csomagtartóról, megállt egy pillanatra, és két kézzel veregette a fenekét.

– Azt hiszem, elszakadt a ruhám… nem. Semmi baj.

– Várj egy pillanatig!

– Muszáj mennem!

– Nem lehetne…

– Talán. Nem is tudom. Kösz, hogy lehoztál.

Rohant föl a hídra, és eltűnt a másik oldalon. Megnéztem a bringát. A csomagtartó és a hátsó sárhányó rágörbült a kerékre. A gumi lelapult. Káromkodva győzködtem a ronccsal. Végül sikerült úgy amennyire rendbehoznom, fölfeszegetnem a sárhányót a viharvert gumiról. Zökögve toltam át a hídon. Évié már a Főutcán járt, ugyanúgy, ahogy a pocsolyától hazaindult; szaladt egy picit, aztán ment, aztán megint szaladt. Egyszer csak gyorsított, és tartotta a tempót, de már későn. A pici, madárcsontú Mrs. Babbacombe, szürke bilikalapban, bevásárlószatyorral, észrevette. Átszaladt az utcán, megragadta, és fogta keményen Évié könyökét. Mentek az utcán egymás mellett, és Mrs. Babbacombe csak kárpált a lánya vállánál. Most aztán törheti a fejét, gondoltam becstelen elégtétellel, hogy ebből hogyan mászik ki. Zökögtem az utcán, aztán befordultam a garázs betonterére, hogy megkeressem Henryt; de mikor láttam, hogy hol van, már toltam is kifelé a biciklit nagy ívben. Ott állt fehér overallban, csípőre tett kézzel, és Miss Dawlish kis kétüléses sportkocsiját nézte.

– Olivér úrfi…

– Hello, Henry. Azt hittem, dolga van. Nem akartam zavarni.

Henry lehajolt, és megnézte a bringa hátsó kerekét. Én meg ránéztem fölötte a sportkocsira, és a lábam a betonba gyökeredzett. Mintha csak ingovány mélyén pihent volna egy-két évig.

– Vesszek meg – mondta Henry. – Hát ez bizony odavan. Tujázott rajt egy haverja, mi? Na jól van. Ebből már nem lesz énekes halott!

Halk szisszenést hallottam a hátam mögött. Wilmot kapitány húzott mellénk villamos rokkantkocsiján.

– Hello, Henry. Kész a másik akkum?

– Még egy óra, kapitány – mondta Henry. – Ezt nézze meg! Odament a sportkocsihoz.

– Ne rohanj – szólt oda nekem Wilmot kapitány. – Kinyújtóztatom egy kicsit a lábam. Maradj csak, Olivér fiam. A csapatról szeretnék hallani.

Morogva, fogát csikorgatva mocorgóit a fonott székben.

– Szuronyt szegezz!

Wilmot kapitány a háborúban rokkant meg, tisztességes nyugdíjat, rokkantkocsit, s egy titkári állást kapott a kórházban, amelyért, mint mondani szokta, tiszteletdíjban részesült. Az ágyúgolyó, amely föld alá temette, teliszórta kiáshatatlan repeszekkel is. Chandler’s

Close-ban a rossznyelvek, mert ott lakott, Babbacombe őrmesterrel szemben, azt mondták, hogy jobban csikorog, mint a rokkantkocsija. A fél fülére meg is süketült. Vattacsomó lógott a füléből. Erősen nedvezett.

– Sajnos mennem kell. Ugyanis…

– Az istenfáját! Nyughass már.

Harapós volt, mert épp szállt ki á kocsijából. Valahányszor a kocsiból kiszállt, mindig harapós volt. Sőt, ha az ember történetesen épp akkor pillantotta meg az arcát, mikor még nem fegyelmezte meg, olyan állati dühöt látott rajta, mintha nyers gyűlölet mozgatta vohia. Pedig szerette a fiatalokat, és a fiatalságot általában, talán mert az övét kirobbantották belőle, mielőtt még hasznát vehette volna; a kishivatalnok, akire hazája igényt tartott. Fölajánlotta ingyenes szolgálatait a csapatnak az iskolánk csöpp kis lőtéren. Nagy üggyel-bajjal leült mellénk a lőpadra, ahol feküdtünk, osztogatta a tanácsait és biztatott.

– Ne húzd el, gyerek. Úgy jár a célgömb föl-alá, mint kútban a vödör. Szorítsd meg… így!

Aztán érezte az ember, hogy jól megmarkolja, és gyurkássza a gluteus maximusát.

– No mit szól hozzá., Kapitány?

Wilmot kapitány odabotorkált a két botján, és közelről is szemügyre vette a kocsit.

– Mint ami pergőtűzbe került.

A lábam már nem is csak belegyökeredzett, hanem belesüllyedt a betonba.

– Azt mondják, elmennek “kocsikázni” – mondta Henry. – A büdös kölykek. Majd adnék én nekik “kocsikázást”. – Kinyitotta az ajtót, és bekukkantott. – Nicsak. Hát ez mi?

Hátralépett, és megfordult. A kezében láncon lógó aranykereszt.

– Egy biztos: Miss. Dawlish soha életében nem viselt a nyakában keresztet.

Wilmot kapitány odahajolt Henry kezéhez.

– Ez biztos, Henry? Mintha láttam volna én ezt már valahol… Henry a szeméhez emelte.

– I. H. S. És a hátán is valami. “E. B. Ámor vincit omnia.” Ez mit jelent?

Wilmot kapitány hozzám fordult.

– Gyerünk, Olivér fiam. Te vagy köztünk a tudós.

Belül dideregtem a félelemtől, kívül izzadtam zavaromban.

Azt hiszem azt, hogy a “szeretet mindent legyőz”.

– E. B. – mondta Henry. – Évié Babbacombe!

Arcomra emelte szomorú, barna szemét, és nézett kitartóan.

– Tudtam, hogy ismerem valahonnét – mondta Wilmot kapitány. – Ott lakik a lány a szomszédomban. Órára jár hozzám. Levelezést, adminisztrációt, meg más ilyesfélét tanul. Ezt a ruhája alatt viseli, itt közbül.

– Valamikor nálam dolgozott – mondta Henry, és még mindig engem nézett. – Mielőtt elment volna a doktorhoz. Gondolom, akkor vesztette el.

– Persze – mondta Wilmot kapitány –, nem viseli mindig a ruhája alatt. Ha nincs rajta nyaklánc, kívül hordja, itt ni. Na, akkor én megyek.

Nagy kínnal visszafordult a kocsijához, egy szót se szólt többet se akkuról, se a csapatról. Szélesen, s miközben leült, ádázul ránkmosolygott. Berakta a két botját, a kocsit helyben megfordította, és elsziszegett.

Henry továbbra is engem nézett. A talpam felől ellenállhatatlanul tört fel a pirulás. Elöntötte a vállamat, végigfutott a karomon, még a kezem is megduzzadt a kormányon. Elfutotta a vér az arcomat, a fejemet, talán még a hajam is lángolt.

– Szóval – mondta Henry –, Évié Babbacombe.

Az a két maszatos srác, aki épp egy teherautó motorját szerelte ki, megállt, és ha nem is olyan ádázul, mint a kapitány, vigyorogva nézett. Henry, mintha négy szeme volna, sarkon fordult.

– Mit gondoltok, kölykek, azért fizetlek, hogy ácsorogjatok és tátsátok a szátokat egész nap? Aztán nekem kész legyenek a szelepek fél hatra!

– Ha gondolja, adja oda neki – motyogtam. – Akár én is odaadhatom…

Henry visszafordult. Az egyik kezemmel elengedtem a kormányt, és kinyújtottam a tenyeremet. Mint egy ingát, lóbálta fölötte a keresztet a láncán, és rám szegezte a szemét.

– Maga még nem tud vezetni, mi, Olivér úrfi?

– Nem. Nem tudok.

Henry bólintott, és beleejtette a keresztet a tenyerembe.

– Az igazgatóság tisztelete jeléül.

Megfordult, és bebújt a kocsiba. Végre megmoccant a lábam, s markomban a kereszttel elkormányoztam a zötyögős biciklit. Miközben hazafelé mentem, csak egyvalami járt a fejemben.

Hát ez meleg volt.

 

Miután a biciklit betettem a helyére, átmentem a laborba, ahol apám épp a mikroszkópba sandított az ablaknál.

– Henry – mondtam és közömbösen lóbáltam a keresztet –, Henry Williams küldi. Miss Babbacombe felejtette nála ezt az izét, mikor ott dolgozott a garázsban. – Földobtam, és könnyedén elkaptam. – Megkért, hogy adjam át neki – mondtam. – Odaát van a rendelőben, nem? Csak beugróm és…

Végigmentem a rövid folyosón, és benyitottam. Évié az íróasztalnál ült, s egy kis kerek tükörben épp a bal szemét próbálta szemügyre venni a jobb szemével. Ő ahelyett engem vett észre.

– Olly! Itt nem szabad…

– Tessék, azt hittem kell neked…

Róbert fölényét utánozva löktem elébe a keresztet az íróasztalra. Évié boldog sikkantással csapott le rá.

– A keresztem!

Letette a tükröt, és mindjárt neki is fogott, hogy a láncot fölcsatolja a nyakába. Arca elkomolyodott, és lehajtotta a fejét. Dünnyögött valamit, és fél kezével valami gyors mozdulatot tett a melle előtt. Ebben a mi anglikán, nonkonformista és konokul közömbös városunkban ilyesmit még sose láttam. Fölnézett rám, s nyitott szájjal, fél szemével hunyorogva váratlanul elmosolyodott.

– Olly, te hazug!

– Ezt hogy érted?

Egy csöppet hátratolta a székét, megfogta az íróasztal szélét, s úgy nézett föl rám, ülve; szemügyre vett, mintha még sose látott volna.

– Évié… mikor lehetne…

– Lám, nem mondtál igazat.

Semmi kétség. Évié Babbacombe, a legérettebb alma a fán, elismerően, mi több, csodálattal nézett. A doktor háza mélyén fölzendült egy hang.

– Miss Babbacombe!

Évié fölpattant, hátrasimította a haját, és elindult a rendelőbe nyíló ajtó felé. Ott megállt, és hátranézett. Kuncogott.

– Nálad volt egész idő alatt!

 

Magammal vittem durva sérelmemet a laborba. Apám még ott volt a mikroszkópnál, nagyujja apró mozdulataival igazgatta a tárgylemezt. A kutya se törődött velem, átmentem hát a házba, és töprengtem, hogy mit csináljak. Ha Babbacombe őrmester harmadfokú vallatással vagy más eszközökkel kiszedi belőle a históriát, aligha csodálja úgy képzelt szerepemet, mint Évié tette. Szükség törvényt bont. Találkoznom kell vele, mielőtt hazamegy, de semmi ürügyet nem találtam, hogy visszamenjek a laboron át. Ha viszont odaállok a hálószobám ablakába, oldalt, végiglátok a téren, s rálátok a szomszédos Ewan ház lépcsőjére. Amint fölbukkan, lemehetek a földszintre és ki a kertbe. Ha anyám a konyhában van vagy a mosogatóban, aránylag könnyű számot adnom, hogy hova megyek. (“Csak a biciklit megyek megnézni.”) A kertben aztán rákapcsolhatok, kiugorhatom a kerítésen a Chandler’s Lane-re, végigtrappolhatok Ewanék és a paplak kertje alatt három háznyira, ahol a köz elkanyarodik a Chandler’s Close felé, aztán visszafordulhatok a paplak és a temető közt. így ellenkező irányból érek a térre, és véletlenül találkozhatunk. Odaálltam hát az őrhelyemre, a kartonfüggöny védelmében. Hosszan kellett várnom, de nem kockáztathattam semmit. Aztán, épp amikor már arra számítottam, hogy fölbukkan, súlyos és katonás lépteket hallottam közeledni ellenkező irányból. Babbacombe őrmester jött a Városházáról. Nem a szokásos útján jött, a Wertwhistle, Wertwhistle és Wertwhistle ügyvédi cég és Miss Dawlish zárt erkélye előtt. Ezen az oldalon jött, egyenesen neki a mi elülső ajtónknak. Nem is az utóbbi huszonnégy órában viselt dolgaim, mint inkább a szándékaim miatt fogott el a rémület. Mert a szemébe húzott háromszögletű kalap alatt az arcán olyan gutaütéses apai harag ült, hogy elállt a lélegzetem tőle. Sonka mancsa lelógott, cipője szögei jöttében szikrákat vertek a macskakövön. Évié ekkor szökkent le Ewanék ajtajának lépcsőin, mintha csak ő is az ablakból figyelt volna. Fehér selyemkendő volt a fején, az álla alatt megkötve, s szabad csücskei megmegrezzentek, ahogy lépett. Persze, harisnya is volt rajta. Kacagott, mosolygott, vállig emelte a kezét, szaladt összeszorított térddel, ringott egy picit a popsija. Odaszökkent az őrmester elé, egészen közel, fölnevetett rá, majdhogy nem függőlegesen.

– Nézd, Papa! Ott hagytam a női mosdóban, a rendelőben, ott volt egész idő alatt! Hogy én milyen csacsi vagyok!

Az őrmester nyílegyenesen továbbmasírozott. Évié kitért az útjából, és mellészegődött. De az apja gyorsabban járt, nagyokat lépett, s így Évié olykor kénytelen volt nagyokat kacagva utánaeredni. Egyszer, alkalmas helyzetben, a keze után nyúlt, odabújt hozzá, félrehajtott fejjel, s akkorát nyújtózkodott, hogy a fejkendője majdhogy az apja válláig ért. De az csak ment tovább, s most ő megint szökhetett utána, még mindig a kezét keresve. Végre megtalálta. A kéz abbahagyta a lóbálódzást. Babbacombe őrmester nem lassított a léptein, de ujjai a lánya kezéről fölcsúsztak a csuklójára. Évié most már nem szökdécselt, hanem tartotta a lépést az apjával, szapora kis léptekkel szaladt mellette. Nem tehetett mást.

Lementem a földszintre, ki a kertbe, és zsebre vágott kézzel kerülgetni kezdtem a csöpp gyepet. Epedtem Évié formás nőiességére, és féltem Évié vérmes apjától, de e kettő közt egész sereg kevésbé szorongató gondom is volt. Henry elejthet egy szót valahol; bár Henryben tudat alatt és együgyűen megbíztam. Wilmot kapitány is elszólhatja magát. Lehet, hogy Róbert – most, hogy a haragom elpárolgott, aggódni kezdtem érte – csúnyán megsérült. A bal fülem még mindig égett, s a jobb szemem, ha nem is olyan csúf, mint Evie-é, még érzékeny volt. Minduntalan könnybe lábadt. Meg ott volt Imogen is. Megálltam a gyepen, és megbámultam egy elkésett mehet, amint egy sarkantyúvirág fején matatott. Zavartan döbbentem rá, hogy Imogen órák óta eszembe sem jutott. Most megint visszatért az agyamba, és mint általában, elszorult tőle a szívem, de most úgy, hogy képtelen voltam megérteni. Ettől egyszerre sürgőssé és elkerülhetetlenné vált, hogy fussak Évié után; mintha már az is kétségbeesésbe hajszolt volna, hogy rágondolok. Olyan volt ez, és már akkor éreztem, hogy milyen képtelenség, mintha Imogen eljegyzése versenyfutásra kényszerítene vele és a vőlegényével. Újra kezdtem a körutamat, s csak jártam körbe-körbe. Úgy éreztem magam, mint a légy a cukroslében.

Másnap reggel, miközben borotválkoztam, láttam, hogy Róbert kiüget a kertbe, hogy Cranwell előtt még egy utolsó meccset vívjon a bokszlabdával. Megzavart a látvány. Úgy verekedtünk, ahogy a magafajta és a magamfajta fiúk verekedése minden ifjúsági könyvben meg van írva. Ő arányos és jó növésű. Van balegyenese. Én erős vagyok, zömök és suta; igazi fajankó. És mégis én győztem. Ráadásul úgy győztem, ahogy azt egy fajankótól el lehet várni, neki szabad, mert másként nem tud, csalással. Tökön rúgtam a térdemmel. Haszontalan meggyőzni magamat, hogy véletlen volt; hisz tudtam jól, hogy mikor tehetetlenül kétrét görbedt, fekete rosszindulatot, kegyetlen örömöt éreztem, és nagyon is szándékosan vágtam orron az öklömmel. Duplán cukroslé. Ott lenn ő; a sportember rugalmas mozgásával táncol a mozdulatlan labda körül; látom, tapasz van az orrán, a sípcsontján is. És itt fönt én, körmönfont és számító, más nyelven beszélek, és képtelen vagyok elvezetni egy autót. Mikor láttam, hogy végzett az edzéssel, és készül visszaügetni a házba, kidugtam az ablakon félig levakart képemet, és integettem neki a zsilettemmel.

– Hé, Róbert! Mégy ma? Minden jót!

Róbert keresztülnézett rajtam. Wellington-profilját angoltapaszostól föltartotta a levegőbe, és nyílegyenesen bevitte a házba. Nem nevettem. Megalázott; szégyelltem magam.

Közös barátnőnkkel, a kis Babbacombe-bal sem volt könnyű találkoznom, bármit agyaltam ki, és bármennyit ácsorogtam. Évié horogra akadt. Lelakatolták, bereteszelték, láncra verték. Minden nap Babbacombe őrmester kísérte munkába, ott állt, leste, míg be nem lépett az ajtón, aztán ment, hogy kirakja, vagy hogy összeszedje, és oszlopba rakja a székeket a Városházán; vagy hogy begyűjtse az aprópénzt a nyilvános W. C.-k perselyeiből; vagy hogy fölvonja a nemzeti zászlót; vagy hogy meg-megállva végigcsöngesse a községet rézcsöngőjével, és közhírré tegye, hogy jótékonycélú whist-verseny lesz a munkáskaszinóban, vagy ünnepély a plébániakertben. Haza meg többnyire Mrs. Babbacombe kísérte. Rendes körülmények közt Mrs. Babbacombe-ból csakúgy sugárzott a fékezhetetlen, bár többnyire viszonzatlan illemtudat és nyájasság. Kis veréb nő volt, takaros, mint Évié, de aszott már. Szaporán mozgott, forgatta a fejét erre-arra, mosolygott, néha félrehajtott fejjel megcélzott valakit a Főutca túlsó oldalán, aki tökéletesen kívülesett társadalmi körén, s kecsesen, féloldalasán odabiccentett neki. E köszöntéseket természetesen senki sem fogadta, s még csak szóvá se tette; nem volt ember, aki meg tudta volna mondani, hogy Mrs. Babbacombe bolond-e, és azt hiszi, hogy jogosult e köszöngetésre, vagy olyan mesebeli országból jött, ahol a községi kikiáltó felesége és a rendőrfőnök felesége meghitt jóviszonyban lehet. Az első lehetőség látszott valószínűbbnek. Az ember, mondjuk, ott látta őt verébmódra csiripelni a Nagyáruház pultjánál, aztán látta, hogy kedvesen rámosolyog (egy csöppet bal felé billentett fejjel) Lady Hamilton-Smithre, akinek láthatólag fogalma sincs arról, hogy ő létezik. S körülbelül ő, Mrs. Babbacombe volt az egyetlen katolikusunk is, ha Evie-t nem számítjuk, s ez, a többi bogarával együtt, közismert és bosszantó figurává tette. Minthogy nem közösködött Chandler’s Close jöttmentjeivel, más pedig nem állt szóba vele, fura volt, hogy annyira ragaszkodik haszontalan mosolyaihoz és bólogatásához. De a kereszt eset után néhány napra megszűntek a mosolyok és a bókok. Babbacombe őrmester kikézbesítette Evie-t, mint egy csomagot, és Mrs. Babbacombe, aszottan és mogorván, átvette.

Egy hét múlva Évié bejött a laborba, panaszkodott, hogy fáj a feje, és apám adott neki valamit. Aznap este, mikor Mrs. Babbacombe megvárta az Ewan ház lépcsőjén, a két nő nevetve-fecsegve távozott, mint két jóbarát. Ez figyelemreméltó változás volt, s még tovább is terjedt. Évié letöltötte apró büntetését, és megszabadult a horogról. Pár napra rá este, talán kilenc óra lehetett, Évié a tér túlsó oldalán közeledett egyedül. Vászon nyári ruhája volt rajta, fehér zokni, szandál, harisnya nem. Suhant a járdán, ajka lélegzetvisszafojtva szétnyílt, halk mosollyal bűvölte az estét, haja csillogott, ragyogott a szeme, most már mindkettő, s csak térdtől lefelé mozgott a lába. Megint ott voltunk a startnál. Szinte látható fénnyel sugározta a kívánatosságot, titokzatosan, mint a szentjánosbogár. Mikor Miss Dawlish zárt erkélyéhez ért, a házunkkal szemben, annyira lassított, hogy szinte látni sem lehetett, hogy megy. Az sem volt képzelődés, ilyen messziről is láttam, hogy hevesen megrebbennek a fekete ecsetek, s a szeme odavág felém. Mintha parancsra tenném, lopództam ki a házból.

Évié arra már elhagyta a Városházát; a Főutcán ment. Alig voltak néhányan az utcán, nem számítva egy rendőrt, s a lányt a mozi pénztárában. Evie-t illendő módon tabunak érezve, ötven lépés távolságból követtem. Nehéz volt, mert ő láthatólag nem volt olyan illedelmes, mint én, és csigalassúsággal haladt, így aztán kénytelen voltam megnézni a nyerges kirakatát, a trafik kirakatát, sőt a kézimunkaüzlet sokkal kevésbé csábító kirakatát is, hogy az illő távolságot megtarthassam. Mikor Évié az Óhídra ért, nem ment tovább. Egy pillanatig sem volt vitás, hogy a nemi vonzás és a társadalmi illem harcában melyik marad felül. S amellett a nap is lenyugodott már, késő este volt, vaksötét a híd íve alatt. Fönt még derengett kissé. Évié elhelyezkedett, fenekét nekitámasztotta a híd legmagasabb pontján a kőpárkánynak. Nézte a helyet, ahol a nap lenyugodott. Odamentem hozzá. Mindkettőnket megdöbbentett, hogy találkozunk.

– Hogy van a szemed, Évié?

– Már egészen jól. És a tied?

Meg is feledkeztem a sérüléseimről. Rányomtam a kezem a jobb szememre.

– Úgy látszik, jól.

– Bobbyról hallottál?

Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutottam.

– Nem. Miért, kellett volna?

Évié egy darabig nem válaszolt. Hátrahajtotta a fejét, és a szeme sarkából rám mosolygott.

– Rengeteg a szabad időd, mi, Olly?

– Már nem járok iskolába.

Nehéz volt levennem róla a szemem, mert nemcsak a saját fénye, hanem a virágok és csipkésszélű csinos kis holmik illata és a férfiakénál egy oktávval magasabb lánynevetés is áradt belőle. Mégis sikerült elnéznem mellette, s közben az ívlámpák a Főutcán végig mind megborzongtak, s egyik a másik után kitépték magukat a félhomályból. Nem voltunk már láthatatlanok.

– Menjünk el sétálni.

– Hova?

– Fölmehetnénk a dombra.

– Papa nem szereti, ha bemegyek az erdőbe. Sötétedés után nem. Egy iszapba süllyedt nadrág villant át az agyamon, s akadt fönn

a bokron száradni.

– De…

Ez meghökkentő és dühítő. Védett, nyugodt, magabiztos. Egyik szemében a lenyugvó nap morzsája, a másikban az ívlámpák fénye csillogott. Elindultam, egyet-kettőt léptem, aztán megálltam, és hátranéztem.

– Gyere, Évié… végigmehetünk a parton.

Megrázta a fejét, csak úgy röpködött a haja, aztán leszögezte.

– Papa azt mondta, nem szabad.

Tudtam, hogy miért, gondolkodnom sem kellett. Arrafelé Hottonnak vezetett az út, a mezőkön, és ott voltak a versenyistállók. Babbacombe őrmester minden bokorban egy buján leskelődő istállófiút látott; és lehet, hogy igaza is volt.

– Hát akkor… mehetünk a parton, az ellenkező irányban, Pillicock felé.

Évié becsukta a száját, és titokzatosan mosolyogva megint megrázta fejét.

– Miért ne?

Válasz semmi: csak csillogás, mosoly és a nem. Röpködő haja mintha mindig egy felhőnyi illatos sejtelmet bocsátott volna ki. Zavartan törtem a fejem, hogy mi oka lehet ennek az újabb földrajzi tilalomnak? Ebben az irányban a legjelentősebb valami a híres kollégium volt: zárt világ, tőlünk alig féltucat dűlőnyire. Babbacombe őrmesternek talán erről is volt valami elképzelése? – Aztán nehogy azt lássam, hogy azokkal a kollégista úrigyerekekkel cicázol, lányom… nagy kópék azok, bizony! – De akármi volt is az oka, bezárult körülöttünk a vidék. Délre a csábos erdő, nyugatra a versenyistállók, keletre a kollégium, északra semmi, csak a meredek, csupasz dombok… és mi itt vagyunk, láthatóan, ketten, az Óhíd gerincén.

Evie-t mintha boldoggá tette volna ez a bezártság, dúdolgatni kezdett, s ritmusra ingatta a fejét.

– M-pappa, m-pappa.

Fejembe szállt a vér. Mondtam valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Sokért nem adtam volna egy bunkót vagy kőbaltát. Évié meglepetten nézett föl rám.

– Nem szereted őket?

– Kiket?

– A rádióban. A Savoy Zenekart. Én minden este meghallgatom. A háborgásom tetőtől talpig haraggá változott.

– Utálom! Utálom őket! Ócskák… közönségesek… Mindketten hallgattunk, míg elcsitult és kitartó reszketéssé vált bennem a harag. Végül Évié szólalt meg hűvösen és gőgösen.

– Nos, igazán nagyon sajnálom.

Hiába, nem boldogulok vele. De mialatt azon gondolkodtam, hogy most mit csináljak, Évié rám villantotta mosolyát.

– Amit tegnap játszottál, Olly, az nagyon tetszett. Tudod… zongorán.

– Chopin. Chopin c-moll etűd, opus huszonöt, tizenkettedik.

– Olyan hangosan tudsz játszani!

– Nem is tudom…

Egy pillanatra elgondolkodtam. Mikor az Appassionata tizenhatodos futamait gyakoroltam, vagy az Asz-dúr polonéz balkezes oktávjait, és apám történetesen nyitva hagyta a laborba nyíló ajtót, megesett néha, hogy óvatosan becsukta. Maga is nagyon szerette a zenét, és nem engedhette meg, hogy a zene elvonja a figyelmét, mikor különösen kényes munkája akadt.

– Nem is tudtam, hogy ott jártál a házunk előtt, Évié!

– Te csacsi, bent voltam a várószobában.

Ezen egy kicsit meglepődtem. Végül is, a várószoba és a mi sárguló billentyűink között ott volt a nappali szoba ajtaja, a folyosó, a labor ajtaja, a másik folyosó, és a váró ajtaja. Lehet, hogy tényleg hangosan játszottam?

– Csak gyakoroltam. Szórakozásból.

– Mikor a délelőtti rendelés után elmentem, ezt játszottad. És még akkor is, amikor visszajöttem a délutáni rendelésre! Rettentően szeretheted a zenét, Olly. Meddig bírsz zongorázni?

– Akármeddig. Egész nap.

– Ez igen. Majd nekem is el kell játszanod valamikor. Ewan doktor is szereti.

– Igazán?

– Bejött tegnap a várószobába, azután, hogy Mrs. Miniver elment, és megállapította, hogy még mindig játszol.

– Mást nem mondott?

– Nemigen. Csak azt, hogy mennyire örül, hogy Oxfordba mégy. Mélyen meg voltam hatva. Nem tudtam, hogy Ewan doktor is

szereti a zenét. Igyekeztem megtanulni a Chopin etűdöt, mert azok a vad, tört akkordok, a hangoknak az a vihara mintha pontosan kifejezte, és magába foglalta volna szomjas és reménytelen szenvedélyemet Imogen Grantley iránt; de iszonyú nehéz volt technikailag, és egészen rögeszmémmé vált. Magyaráztam. – Van itt egy hang, előjegyzés nélküli G, azt közben kell leütnöm, ezzel az ujjammal, látod…

Jobb mutatóujjamat odatartottam az arcához. Megfogta két kézzel, ráncigálta, vizsgálgatta.

– Juj! Óvatosabban, te. Fáj…

Évié hangosan kacagva ráncigálta az ujjam. Egyszerre megtört a jég, elsodorta az ár. Föl-fölkiáltva, kacarászva birkóztunk a lámpafényben derengő hídon. Valahogyan, magam sem tudom, hogyan, üldözöttből üldözővé lettem, és Évié menekülni próbált.

– Ne! Ne! Olly! Nem szabad… Hozzám bújt, a mellemre. Föladta a harcot.

– Nem szabad. Még meglát valaki.

Megfogtam a csuklóját, és levonszoltam a híd tetejéről a félig a parton, félig a vízben álló pillér tövébe. Az ívlámpák nem látszottak ide. Évié már nem nevetett, engem meg újra elfogott a reszketés. Csak Évié világított, ott volt előttem a három szilva a pillér hátterében, de most nem lógott az arcába csapzottan a haja, nem vert az eső, s a titokzatos parfümillat őrjítő volt és állandó. Magamhoz öleltem, bizsergett az ágyékom, égett a testem. Megkaptam minden csókot, amit akartam. Még többet is, mint akartam. Mást nem kaptam.

Ütött a toronyóra. Évié egyszerre átalakult, s olyan lányból, akinek alig futja többre az erejéből, mint hogy forró és szívszakasztó könyörgéssel védje magát a támadástól, szenet cipelő, fát aprító lánnyá lett. Minthogy még mindig forgott a fejem, nem voltam fölkészülve e változásra, s mikor két kézzel ellökött magától, majdnem a partig tántorodtam.

– Nahát! És a mama azt mondta…

Már kapaszkodott is föl az útra. Én utána, lábammal rögöket szaggatva a földből. A hídon értem utol.

– Évié, gyere ki holnap este is. Menjünk el sétálni, vagy csináljunk valami mást?

Az ívlámpák fényében visszanyerte a biztonságát.

– Nem akadályozhatom meg, hogy találkozz velem… Szabad országban élünk…

– Akkor holnap…

– Ha akarod.

Ment tovább a Főutcán. Ahogy kezdett megjönni az eszem, egyre inkább tudatára ébredtem az embereknek, s azoknak a bonyolult vonzási köröknek, amelyekhez közeledtünk. A Főutcán félúton lakott, vagyis hogy bérelt szobát, egy üzlet fölött az egyik tanárom. A Városházánál kezdődött a szüleim ellenőrzése alá tartozó terület. A Városházán túl már a tér következett, s nagyon könnyen lehet, hogy az ablakból lesnek. Kezdtem lemaradni. Évié lassított. Sarokba szorultam; csak egy mód volt, hogy ne vegyenek észre a társaságában.

– Nos – mondtam, és megálltam. – Tehát holnap. Évié hátranézett a válla fölött.

– Nem mégy haza?

– Ki? Hogy én? Nem, még sétálok egyet. Évié görbén elmosolyodott.

– Hát akkor viszlát.

Gyorsan visszamentem a hídra, túl a gerincén, ott lekuporodtam, és megfelelő szögben hátrakémleltem. Láttam, hogy Évié ruhája és zoknija távolodik az utcán, majd eltűnik a Városháza és Miss. Dawlish zárt erkélye közt. Mellékutcákon mentem haza és északnyugat felől léptem a térre. A házunk sötét volt, szüleim már ágyban. Gondoltam, zongorázom még egy keveset, mielőtt lefekszem. Az etűdöt gyakoroltam; úgy éreztem, nemcsak Imogen van benne, hanem Évié is, heves csalódás minden szinten.

Anyám bedugta fejét az ajtón, és szeretettel rám mosolygott.

– Olivér, kisfiam. Késő van már.

Másnap olyan érzékeny volt a mutatóujjam, mintha csak megütöttem volna a csont hegyét. Aznapra tehát sajnálattal lemondtam a zongorázásról, és ahelyett elmentem sétálni. Nagyot jártam, szendvicset ebédeltem, és csak estére értem haza. Nem sok időm maradt, mielőtt űzőbe vettem volna Evie-t, s azt azzal töltöttem, hogy a rendelkezésemre álló kevéske alapanyaggal tőlem telhetőleg igyekeztem magam vonzóvá tenni. Róbert profiljával, fél fejjel magasabb termetével és motorbiciklijével nem versenyezhettem. De minden nyomát eltüntethetem az úgynevezett ”esti nyúzottságnak”, és Évié parfümjével is versenyre kelhetek némi hajolaj segítségével. Nem áltattam magam, hogy jóképű vagyok, de azt mondják, a lányok erre nem is igen adnak. Bár igaz lenne; mert ahogy a tükörben az arcomat vizsgálgattam, arra a sajnálatos következtetésre jutottam, hogy effajta arcba én ugyan soha bele nem habarodnék. Nincs benne semmi finomság. Megpróbáltam megnyerőén rámosolyogni a tükörképemre, de az eredménytől undorral fintorítottam el az orromat.

– Mennyi tejet adhatok ma, nagys’asszony? Nagyon köszönöm nagys’asszony, igenis nagys’asszony, köszönöm nagys’asszony, jóreggelt kívánok nagys’asszony…

Kiöltöttem magamra a nyelvem.

– Meeee…

Semmi kétség. Egyszerűen megfoghatatlannak, körmönfontnak, diplomatának, egyszóval okosnak kell lennem. Máskülönben legföljebb ha bunkóval tudok lányt szerezni magamnak. Évié lány, nagyon is lány. Eszembe jutott, hogy milyen erővel lökött le a parton, eszembe jutott, milyen könnyedén hárította el habozó tapogatásomat, milyen szelíd, kérő mozdulattal tolta félre a kezem. Belül még abban is kételkedtem, hogy vele akár bunkóval is sokra mennék. De a nyomtalanul elsüllyedt nadrág bizonyítéka vitathatatlan volt.

Évié megszerezhető.

– Meeee…

Ott ment éppen a Főtér déli oldalán, és ez alkalommal feléje se nézett a házunknak. A tapasztalat megtanított rá, hogy várjak egy kicsit. Mire elértem, már ott üldögélt a híd kőpárkányán. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, nem dolgoztam ki semmiféle ragyogó haditervet. Először arra gondoltam, úgy csinálok, mintha értenék a madarakhoz, hátha hajlandó velem jönni, hogy becserkésszünk egy kis sárszalonkát, vagy hogy az ördögbe híjják. De az igazság az, hogy a baglyot nem tudom a pacsirtától megkülönböztetni, a süket dumához meg végleg nem értek Ami a vadvirágokat illeti, vagy ősi várak nyomainak föltárását, ritka fémek fölkutatását… nem, nem értek semmihez. Evie-nek tehát semmi mást nem kell tennie, csak szajkóznia a szülei tilalmát, és én már hozzá vagyok kötve a hídhoz vagy a híd és a Chandler’s Close közötti lehetetlen útvonalhoz. Azt csináltam tehát, hogy egy kis tánclépéssel odaszökkentem eléje, megálltam, és a sétapálcámmal tisztelegtem.

– Szevasz, Évié!

Évié félrehajtotta a fejét, és rám mosolygott.

– Soká jöttél.

– Dolgom volt.

– Neked! Sértett a célzás.

– Most szedem össze magam. Tudod, évközben nagyon keményen dolgoztam.

– Csak nem munka zongorázni?

– Persze, hogy nem.

Nem szólt semmit, csak mosolygott. Azon töprengtem, bizonytalanul, hogy zongorázni micsoda; de mialatt töprengtem, Évié dúdolgatni kezdett. A hangok, mint mindig, vonzottak, és lekötötték a figyelmemet. Kutattam az emlékezetemben.

– Dowlánd!

Evié elnevette magát; arca égett és gyönyörű volt. Most már fennhangon énekelte.

–…a könnyed elered,

nyájamat tereled,

ki a kopár dombra, a dombra, a dombra.

– Hallod-e, szép hangod van! Érdemes volna…

– Valamikor tanultam is énekelni.

– Miss Dawlish tanított? Bounce? Bólintott és kacagott.

– La, la, k, la, la, la, la, lááá!

Együtt nevettünk az ívlámpa fényében, amint eszünkbe jutott búval bélelt tanárnőnk és unalmas órái.

– Laá, la, la, la, la, la, láááál

– Miért nem énekelsz gyakrabban?

– Nem Dowlánd, valaki más… lássuk csak, Okos úr!

– Nem Szabad abbahagynod, Évié.

– Nem is hagynám, ha volna valaki, aki játszik nekem.

– Zongorátok nincs?

Megrázta a fejét. Elnéztem mellette a folyóra, de a helyett Chandler’s Close gyorsfényképét láttam. Babbacombe őrmester háza Wilmot kapitány házára nézett, mindkettő egy fokkal jobb, mint a többi. Rajtuk túl a házak egyre kisebbek, hitványabbak, koszosabbak és rozogábbak egészen a rom malomig. Gyerekek hancúroznak és verekszenek a sáros úton. A fiúk a szegény gyerekek egyenruháját hordják; az apjuk levágott szárú nadrágját, fenekükön lógó, levetett ingét. Majdnem mind mezítláb. Hirtelen rádöbbentem, hogy ezt hívják az újságok nyomornegyednek. Ha Babbacombe őrmesternek nincs zongorája, másnak aligha van.

– És Wilmot kapitány? Neki sincs? Megrázta a fejét.

– Gramofonja van és rádiója. Mikor még kicsi voltam, be szokott hívni, hogy hallgassam.

– Ez rendes tőle.

– Limonádét adott és kalácsot. És mindig valami klasszikust tett föl. És írógépe is van.

Egy darabig hallgattunk.

– Ezért hagytam abba az éneklést – mondta nagysokára Évié. Ami meg a gépírás tanulást illeti…

Értettem. Komolyan bólintottam. Szégyen.

– Ma nem játszottál, Olly, ugye?

Nevettem, és fölemeltem törődött ujjamat. Megfogta, és az ujja hegyével megtapogatta; minden megismétlődött, ugyanúgy, mintha sablonról vagy kliséről másoltak volna, a kacarászás, a nevetés, az üldöző és üldözött szerepváltása, a huzakodás, le a pillér tövébe, a látszólagos megadás szemtől-szemben, a nem, a szabad, a nem, a csók és küzdelem, az illat, a három szilva, a derengő bőr, a reszketés…

– Hát nem szeretsz?

– Ne, Olly, azt nem szabad…

– Ugyan…

– Nem szabad… rossz vagy…

Tudtam, és tudomásul vettem, hogy rossz vagyok; azt is tudtam, hogy ami engem illet, nem is célom, hogy jó legyek.

– Engedj, Olly… engedj el!

Megint lent találtam magam a parton. Most fél lábbal még bele is léptem a vízbe. Visszamásztam, de Évié az eget bámulta.

– Hallod?

Halk bugás hallatszott a csillagok közül. Évié fölszaladt a híd gerincére, és megállt mozdulatlanul. Mintha egy exotikus csillag tartana felém, fürgén, piros fény közeledett a Göncölszekere rúdja végén.

– Egyenesen ide száll a fejünk fölé.

– Királyi Légierő.

Zöld lámpa tűnt föl a piros mellett.

– Mit gondolsz, nem Bobby az?

– Bobby?

Évié még mindig tátott szájjal bámult fölfelé, feje egyre jobban hátrahajlott. A repülőgép sötét árnyékká lett a két lámpa közt.

– Azt mondta, azonnal iderepül, amint teheti. Azt mondta, majd itt bukfencezik Stilbourne fölött. Azt mondta, ha talál egy helyet, ahol leszállhat, akkor fölvesz…

– Na ne…

– Látod! Mindjárt… Nem, mégsem…

Mikor a repülőgép túlment rajtunk, Évié sarkon fordult, mind lejjebb, lejjebb hajtotta a fejét, míg az árnyék el nem tűnt a fák mögött.

– Még el sem engedték volna. Hiszen alig egy hete van benn. Dobbantott.

– A fiúknak olyan jó!

– Én is megtanulok repülni, ha Oxfordba megyek… azt hiszem. Már gondoltam rá.

Hirtelen visszafordult énfelém.

– Jaj, úgy szeretnék repülni, jobban mint bármi mást! És szeretnék táncolni… és énekelni persze… és utazni… úgy szeretnék mindent csinálni!

Vigyorogtam, hogy Évié mindent szeretne: aztán eszembe jutott a nadrág és az az egyetlen, amit szeretném, ha szeretne, vagy legalábbis hagyná, hogy én csináljam, és lehervadt a vigyorom.

– Gyerünk le. Évié a fejét rázta.

– Hazamegyek.

Elindult suhanva az utcalámpák íve felé. Követtem, átkoztam magamban a Királyi Légierőt, s legkivált a legzöldebb újoncát. Ahogy elmentünk egy-egy ívlámpa alatt, éreztem, hogy egyre szorulnak körülöttem a vonzáskörök, és lassítottam. Évié is lassított.

– Hát akkor viszlát, Évié, holnapig.

Évié ment tovább, csak a válla fölött csillant rám a mosolya. Fölemelte a válláig a bal kezét, és búcsút intett az ujjával. Elmélyedten tanulmányoztam a mozi előtt a táblán Douglas Fairbanks képét. Mikor Évié eltűnt a téren, én is hazamentem, végig a Városháza mentén, ki se léptem az árnyékából, míg meg nem győződtem, hogy a téren semmi veszély nem fenyeget.

Anyám épp az alsónadrágomat foltozta, mikor hazaértem. Mikor leültem, rám villantotta szemüvegét, aztán megint a munkája fölé hajolt őszülő feje.

– Látom, megjött a kis Bobby.

– Bobby Ewan?

– Hétvégére.

– Szent Isten… csak nem repülőgéppel?

Anyám elnevette magát, és csillogó gyűszűjével megigazítgatta a szemüvegét.

– Ugyan már. Mr. Ewan bement eléje kocsival Barchesterbe, és várta az állomáson.

Apám kiverte a pipáját a kandallórácson.

– Első osztályon utazik. Muszáj neki. Tiszteknek úgy kell.

– Nem tiszt az még, Apa! Csak afféle hadapród.

– Ja igen. Persze.

Fölálltam, és megint magamon éreztem anyám futó pillantását. Egyenesen bementem a fürdőszobába, megnéztem a számat, de nem volt rajta rúzs. Álltam a tükör előtt, és egyre jobban megerősödtem az arcomról alkotott korábbi véleményemben. Nemcsak hogy nem finomvonású. Mélabús és mogorva is. Azon töprengtem, hogy pontosan milyen lehet egy meztelen lány, hogy Évié milyen. Nem volt határozott elképzelésem, de biztosan nagyon szép, gondoltam. Rajtakaptam magam, hogy ugyanígy vélekedem Imogen Grantleyről is; sőt, rémülten döbbentem rá, hogy önkéntelenül egyenlőségjelet tettem kettőjük közé. Tudtam, hogy semmi értelme ilyesmire gondolnom és vágyakoznom sem. Tizennyolc éves vagyok; krikett, futball, zene, séta, kémia, az való nekem. Azt akartam, hogy a titokzatos, megfogalmazhatatlan versenyt Imogen nyerje meg. Homlokomat nekitámasztottam a kis tükörnek, behunytam a szemem, és így maradtam hosszú, hosszú ideig. Gondolatom nem volt. Éreztem.

Reggel azonban ádáz terveket szőttem. Szokatlanul jól ment a játék, és elhatároztam, hogy elcsalom Evie-t valahova, ahol kitölthetem rajta gonosz szándékomat. Mert azt tudtam, hogy gonosz. Létettem a nagyesküt, hogy kérlelhetetlen leszek, s ettől megkönnyebbültem. Tea után fölmentem az erdőbe, s a széle táján egy eldugott helyet kerestem, ahol szerelmeskedni lehet. Volt ilyen bőven; s egy kicsit mind följebb korbácsolta a lázam, a végén már izzadtam, és lihegtem. Visszamentem az országúira, hogy leereszkedjem a dombról, és a hídon várjak rá; hallottam, rakéta közeledik. Elvillant mellettem a hercegi profil. Egy futó pillanatra láttam mögötte lovaglóülésben Evie-t, lobogó fehér csipke, égő szem, gyönyörűségtől nyitott száj. Aztán eltűntek, az erdő bezárult mögöttük.

Kis idő múlva legyalogoltam a dombról, át az Óhídon, végig a Főutcán. Hazamentem. Anyám fölnézett. Apám jégeralsóját stoppolta.

– Ilyen korán, Olivér?

Bólintottam, és leültem a zongorához. Egy idő múlva anyám halkan kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Az üres szobának, az üres várónak, az üres Főtérnek és városnak játszottam. Újra elgyötörtem az ujjam.

 

Másnap reggel, mikor bementem a fürdőszobába, kilestem az ablak szélén, nem látom-e Robertet, s ha nem vesz tudomást rólam, olyan sértően nézzek át rajta, ahogy csak tudok. Nem volt ott. A bokszlabda meg se moccant felső és alsó feszítőkötelén, a motorbicikli meg ott állt az állványon a sarokban. Az egész csupa mész, és még ilyen messziről is láttam a mély horpadásokat a fémen. A fél kormány hátragörbült. Elfogott az izgalom; egy kicsit aggódtam is, nem Róbertért, magamért. Nem tetszett, hogy ennyire örülök a roncsmotor látványának. Hangosan mondtam, hogy rákényszerítsem magam a helyes emberi magatartásra.

– Szegény Bobby! Remélem nem lett semmi baja…

Aztán eszembe jutott a lobogó fehér csipke, a csupasz térd, s az érzéseim nagyon is megzavarodtak ahhoz, hogy értsek valamit. Amilyen gyorsan csak tudtam, megborotválkoztam, és rohantam le a földszintre. Várt a reggeli, bár apám már átment a laborba. Mikor anyám meghallott, bejött, hogy reggelit adjon.

– Láttad Róbert motorját?

Anyám letette a tányért, és megtörülte a kezét az asztalkendőben.

– Hallottam róla. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége. Taknyos kölykök… ki kéne tiltani az országutakról minden motorbiciklit.

– Megsérült?

– Hát persze hogy meg. Mit gondolsz?

– Súlyosan?

– Még nem tudják; bevitték a kórházba. Vettem magamnak a szószból.

– Másnak nem lett semmi baja?

Anyám egy ideig hallgatott. A hallgatása mindig zavarba hozott. Anyám még a kőfalon is átlátott. Zavaromban, a magam megnyugtatására, arra gondoltam, hogy milyen sötét volt a híd alatt. Különben is, miért ne találkozhattunk volna össze merő véletlenségből a hídon Evie-vel, és miért ne álltam volna meg beszélgetni vele? Hisz végül is szinte ebben a házban dolgozik.

– Másnak nem lett semmi baja, Anya?

– És nemcsak a motorbiciklit tiltanám be! Összeszedte apám reggelijének roncsait.

– Senki másnak… pedig ráfért volna.

A szemem sarkából figyeltem, miközben kiment a konyhába. Anyám láthatóan rossz kedvében volt. Ritkán esett meg, de ha igen, jobbnak láttam, hogy táguljak onnét. Tőle ma úgysem tudok meg többet, akármilyen ravaszul próbálkozom. Apámat sem kérdezhetem; azazhogy kérdezhetem, de a részleteket már úgyis elfelejtette. Marad hát Évié maga. Reggeli után átballagtam a laborba. Apám, mint szokott, némán dolgozott. A várószobából áthallatszott az írógép szorgos kopogása. Szóval igaz. Semmi baja. Nem sérült meg annyira, hogy ne jöhetett volna dolgozni, sőt el sem késett, idejében jött, olyan jól van. Elöntött az öröm. Amit lendülő öklöm nem tudott elvégezni Róberttel, azt elvégezte ő maga, nem kellett hozzá a segítségem.

– Segíthetek valamit, Apa?

Apám hátrakapta busa fejét. Meglepetést láttam kvarcüveg szemüvege mögött. Rántott egyet őszülő bajszán, megrázta és visszakapta a fejét. Az az érzésem támadt, hogy anyám már kora reggel harapós volt. Leültem a zongorához, és anyám bosszúságára megpróbáltam fájós ujjal leverni egy tételt, hogy Evie-t emlékeztessem a jelenlétemre. A városban tekeregtem; láttam Mrs. Babbacombe-ot, amint a Városháza mellett ráérősen zsörtölődik Babbacombe őrmesterrel, aztán továbbmentem. Mikor elmentem az őrmester mellett, fölnézett a lábtörlőről, épp a port verte ki belőle, és odabiccentett felém. Semmi kétség, ez nekem szólt. Eddig még soha nem tette, de most odabiccentett. Én is rándítottam egyet a fejemen, ami jelenthette azt is, hogy fogadom a köszönését, de azt is, Hogy legyet hessentek el, és továbbmentem. Annyira meg voltam lepve, hogy hosszan elálldogáltam az antikvárium ablaka előtt, és néztem a könyveket. Nem tudtam, mit gondoljak. Olvasgattam a viharvert könyvek alig kibetűzhető címeit, egyet fölvettem, és megnéztem. De nem láttam. Csak Babbacombe őrmester rendhagyó biccentését láttam, mintha én is katona, vagy az ivócimborája volnék. A könyvet visszatettem a tálcára, elmentem a Derű Teaszalon előtt, ahol hat tanárfeleség kávézott, ette a brióst és fecsegett, elmentem a volt gabonatőzsde elé kitett Douglas Fairbanks mellett, megálltam, és végignéztem a Főutcán az Óhídig. Kár volt aggódnom. A Főutcáról nézve a túlsó pillér tövében bárki, vagy bármilyen pár teljesen rejtve van. Semmi vész.

A Főutca túlsó oldalán Mrs. Babbacombe közeledett egy teli zsinegszatyor csomaggal és papírzacskóval, szokott szürke ruhájában, és szokott szürke bilikalapjában. Irdatlan nagy műgyöngy lógott a bal fülén. Jött aszottan és mosolyogva, viszonzatlan köszöntéseit osztogatva hol ennek, hol annak. Észrevett. Semmit sem lassított fürge léptein, csak félrehajtotta és megbillentette a fejét, elővillantotta műfogait. E bókot és mosolyt vagy öt lépésnyit őrizgette, amíg egy járókelő a lámpaoszlop mellett el nem takarta előlem.

Egyszerre rám zúdult a megértés. Rémülettől sújtva döbbentem rá, hogy gerjedelmem milyen veszélybe sodort. De még valamit tudtam. Sem Babbacombe őrmesterben, sem a feleségében nincs meg anyám boszorkányosán kifinomult érzékenysége. Ez tehát Évié műve. Évié villámhárítónak használ. Gondolatban, pontosabban és öntudatlanabbul mint valaha is egy skálán, végigfutottam az emberi valóságokon. Robertet megtartani Évié soha nem tudja. Még megfogni sem. Ha megpróbálná, gránitsziklába ütköznék. De motorozni szeret, és fizet is a motorozásért, igen, megfizet érte! mentségre van szüksége, ha elkésik, ha kimarad, ha… Az én sziklám is van olyan rendíthetetlen, mint az Ewanéké, csak nem olyan magas. Nem, korántsem olyan magas. Még annyira magas sincs, mint teszem azt az a szikla, amely Evie-t választja el a Városháza környékén tekergő munkátlanoktól. Évié számára villámhárító vagyok. A szülei szemében esetleg kérő. Évié a marcona Babbacombe őrmestert fehér kisujja köré tekeri, és csengő hangján meggyőzi, hogy udvarolok neki. Hátrasimítottam a hajam és mély lélegzetet vettem. Rémületemtől függetlenül, hogy a szülei vajon mit tartanak felőlem, belevesztem a találgatásba, hogy Évié maga mi mindenre használhatott? Vajon én voltam-e az, teszem azt, aki miatt éjfél után kimaradt? S vajon a Bounce kocsiját is én csakliztam el? A még mi más? Mennyire hajította el a kalapácsot? Gondolkodás nélkül föltettem, hogyha kell, hazudik, mint ahogy magam is hazudtam, ha a szükség megkívánta. Ez esetben, minthogy kellett, mondhatott akármit. Mint egy lidércnyomásos álmot, láttam, hogy Babbacombe őrmester befordul az ajtónkon, forgatja a kezében háromszögletű kalapját, és apámtól kereken megkérdi, hogy mi a szándékom? Én tudtam, hogy mi a szándékom, és Évié is tudta; de ezt családalapításnak nevezni túl szép volna. Megkerültem a Városházát, úgy mentem haza, s aznap nagyon halkan zongoráztam.

 

Vegyes híreket hallottam este Róbertről. Csak egy volt biztos, hogy sokáig kell bennmaradnia a kórházban. Korán kimenteni a hídra, arra gondoltam, ha gyakran látják, hogy ott üldögélek, senki nem veszi észre, vagy legalábbis nem tesz rá megjegyzést, ha Éviével találkozom. Megint nem jött sötétedésig, csak akkor tűnt fel az utcán. Odajött hozzám, épp hogy egy mosoly halvány árnyékával az arcán.

– Semmi bajod?

Mosolya fölragyogott, és egy csöppet csintalanná vált.

– Miért? Mi bajom lenne? Miről beszélsz?

– A tegnap estéről.

– Én nem…

– Láttalak, Évié. A motoron.

Hirtelen megborzongott, és fölvonta a vállát.

– Mi baj?

– Ó, csak meglegyintett a halál szele, azt hiszem. Olly…

– Tessék?

Az utcát nézte, mellettem.

– Ugye nem árulsz el?

– Miért árulnálak?

Kedvesen rám mosolygott, és föllélegzett.

– Kösz.

Ádázul és keserűen elnevettem magam.

– Persze, velem voltál a hídon, mi? Zenéről beszélgettünk, mi?

Lementünk a partra, snecizni; még meg is mutattad az anyádnak, egy teli befőttesüveggel.

– Csak azt mondtam…

– Azt mondtad, hogy én vittelek el Bumsteadbe. Azt mondtad, hogy én fújtam meg Bounce kocsiját! Ismerlek! – Rámeredtem, fölülről, és nagyon igyekeztem megsérteni. Erre legalább megvolt a lehetőségem. – Kíváncsi volnék, mit mondtál még? Mi mindent hazudtál össze. Kihúztál éjnek idején az ágyból, olyan rendes fiú ez az Olivér, ha nincs is neki motorja!

– Nincs igazad, Olly… értsd meg… muszáj volt!

– Megértem én, de mennyire hogy meg. Olyan vagy, mint… Körülnéztem az úton, a folyón, a dombtető fáinak fenyegető sötétjén. Aztán a semmiből előrántottam egy mondatot, magam sem tudom, hogy miért éppen azt. Bömböltem. – Olyan vagy, mint a… Savoy Zenekar!

Évié elkuncogta magát, s a kuncogása megzavart, elhallgattatott.

– Muris gyerek vagy te, Olly!

Csak kuncogott, de közben föl-fölnevetett, és el-elcsuklott a hangja. Előrehajolt a kőpárkányról, két kézzel megfogta a vállam, és a feje előrebukott a keze közé. Éreztem, hogy reszket.

– Olyan muris! Olyan muris!

– Hallgass, Évié! Az Isten szerelmére! Hallgass már!

Végre elnémult. Kihúzta magát, és szálegyenesen ült a kőpárkányon. Megrázta a fejét, hogy csak úgy röpködött és illatozott a haja. Egy kis fehér izét húzott ki a bal csuklóján levő álborostyán karperec alól, itt-ott megérintette vele az arcát, aztán visszagyűrte. Szándékom ellenére meg voltam hatva. Férfiasságom e csekély hanyatlását tőlem telhető mogorvaságom alá igyekeztem elrejteni.

– Átkozott szerencséd van. Hogyhogy nem lett semmi bajod?

– Mindegy. Na jó… mert nem voltam rajt’ a motoron.

– Hogy az…

– Én ugrattam bele. Még nógattam is. Azt mondta: “Ez a kis masina még a fákra is fölmászik, ha én vezetem.” Nógattam. Ki akartam próbálni vele együtt. Ott volt a meszesgödör…

– Hol történt?

– Becs szó, hogy én is ki akartam próbálni. “Úgy nem, hogy te is rajta ülsz, kis Babbacombe”, mondta. “Nyomás le.” Ráesett a motor.

Megütötte a fülem a bugás a Göncöl szekere alól. Fölnéztem, és láttam, hogy közeledik a piros lámpa. Rendszeres járat lehetett, vagy valami gyakorlórepülés. Évié nem nézett fel, nem úgy, mint én. A lábát nézte. Mikor megszólalt, furán, teli szájjal beszélt, mint a legsötétebb Chandler’s Close-ban.

– Lehet az, hogy megrokkan.

A repülőgép tovabúgott, lassan elsüllyedt a dombtetőn a fák mögött, eltűnt a szemünk elől. Évié megköszörülte a torkát.

– Egész életére.

Hallgattunk. Évié az utat nézte a lábam közt, én meg az új hírt emésztettem a természetemnek megfelelően. Persze őszintén megrendített. Másrészt egy kis stilbourne-i izgalmat és jó szájízt is éreztem a más balsorsának hírére.

Kihúzta magát a párkányon, és rám mosolygott.

– Ma nem játszottál, Olly?

– De. Csak halkan.

Föltartottam a mutatóujjam, nagyon ádázul és fölszólításul. De Évié ránézett, és elfordította a fejét. Különös módon, mintha még a kisugárzása is elfulladt volna. Olyan volt ez, mint mikor a filmet visszafelé pergetik: a lángok látszólag magukba húzódnak, az égő papír helyreáll, a lángok eltűnnek, s ami marad, az érdektelen. Még az ívlámpa fénye is tompábban, s talán állandóbban csillogott a jobb szemében. Ezt magamon is éreztem: de voltam olyan optimista, hogy ne számoljak vele.

– Gyere, Évié! Gyerünk le! Fejét rázta.

– Gyere, kis Babbacombe! Az ívlámpa fénye robbant.

– Ne hívj így!

Hirtelen fölpattant.

– Róbertnek szabad?

– Ő úgy hív, ahogy akar!

– Nyugi!

Látszott, hogy szólni akar, de lenyelte. Hátrasandított a válla fölött, s leverte az ülepéről a képzeletbeli port. Robbantam, mint a lámpafény.

– Akkor mi az ördögnek jöttél ki a hídra, azt mondd meg! Abbahagyta az ülepe porolását, rám nézett, s szeme, szája tágrányílt.

– Miért? Hát hova mehet itt az ember?

Összedörzsölte a két kezét, elmosolyodott és az utca felé fordult.

– Évié…

Nem felelt, elindult. Mikor leért a híd aljába, ahol az utca kezdődik, hátrapillantott a bal válla fölött, fölemelte a kezét, és az ujjával búcsút intett. Álltam, sétapálcám a combomon keresztben, és néztem. Ment, mint máskor is, a mi helyi tüneményünk, csak térdtől lefelé mozdult a lába, ment lámpától lámpáig azon a láthatatlan vonalon, ahol az őrmester vagy Mrs. Babbacombe naponta járőrözni szokott. Újonnan támadt sóvár vágyamban, újonnan támadt gonoszságomban láttam, és megértettem, hogy üres zsebű lézengők lesik a kocsmák előtt némán, reménytelenül, és sóvárogva fordítják utána fejüket. Vagy ötven lépésnyire elhagyja őket, mire fölcsattan gúnyos és kéjes röhögésük. Tudtam, hogy én ezt nem lennék képes elviselni, ólommá válnék a lábam, arcom megdermedne; de Évié meg sem torpant. A kertek alatt mentem haza, hogy ezt a vesszőfutást elkerüljem.

 

Másnap reggel, miközben mogorván borotválkoztam, támadt egy ötletem, s attól megállt a képemen a borotva. Ott áll Róbert motorja az Ewanék színjében. Gyorsan kinéztem, s láttam, hogy hozzá se nyúltak. Gyorsan befejeztem a borotválkozást, és siettem le reggelizni. Óvatosnak és-körültekintőnek kell lennem, mondtam magamban. Kerülőúton, apródonként kell megközelítenem a lényeget.

Olyan hamar leértem, hogy még apám is, anyám is evett. Anyám félbehagyta, hogy behozza a reggelimet a tűzhelyről. Tiszta szerencse;

– Róbert motorja kinn van még a színben, látom.

– Igen?

– Igen. Ott van.

Apám rám pillantott a szemöldöke alól, a kvarcüvegén át.

– Jobb helyen nem is lehetne. Bólintottam, de nem hagytam annyiban.

– Legalább nincs kinn az esőn.

– Hh!

Anyám visszajött és olyan határozottan tette le elém a tányért, hogy láttam, valami még következik.

– Nehogy azt hidd, hogy megkapod azt a motort, Olivér, akár kölcsön, akár örökbe.

Leesett az állam. Anyám leült.

– És különben sincs rá pénzünk – mondta apám.

– Én arra…

– Minden pennyre szükséged lesz – mondta anyám.

– Ha Róbert…

– Nagyon szeretném, ha meggondolnád, mielőtt mondasz valamit, kisfiam – mondta anyám. Nyelt egyet. – Neki is kelleni fog megint. Már persze, ha az apja megengedi, amit nagyon kétlek. Ewan nem bolond.

– De mi hasznát veszi, ha egyszer nyomorék?

– Nyomorék? – mondta anyám. – Hát ezt honnan veszed?

– Csúful összezúzta magát – mondta apám. – Eltört néhány bordája is. De rendbe jön.

– Arra gondoltam… Láttam a motort… annyira tönkrement…

– Csak néhány hét – mondta apám –, és kutyabaja a kis Ewannak. Ez jó lecke annak a szamár kölyöknek.

– Az ember minden héten olvas ilyet a Stilbourne-i Hírek-ben. És majdnem mind halálos. Jaj! Erről jut eszembe, apa… Imogen Grantley a barchesteri székesegyházban esküszik!

– Nagy cécó lesz – mondta apám, miközben eltolta maga elől a tányért. – Mikor?

– Július huszonhetedikén. Már alig néhány hét. Persze, ha valakinek van miből…

– Hogy mindenféle marhaságra költse – mondta apám. – Ruhára.

– Végül is, apa, a nagybátyja dékán volt. És Totterfield lányt vett el. Kíváncsi vagyok, kik lesznek a nyoszolyólányai…

– Én nem, az biztos – mondta apám. Hunyorgott a kvarcüveg mögött. Fölállt. – Na, mennem kell dolgozni.

– Olivér, kisfiam, egyél még egy tojást!

– A motort meg verd ki a fejedből, öregem. Ha olyan vén leszel, mint én, majd megértesz.

– No, edd meg szépen.

– Hagyj már békén!

– Hogy beszélsz anyáddal?

– Hagyjatok békén! Hagyjatok már békén! Ha egyszer nem kell! Apám leült, és komolyan rám nézett.

– Mindig így van: hol robban, hol meg el van szontyolodva mondta anyám, és ránézett apámra. Apám meg vissza. Anyám jelentőségteljesen bólintott. – Sose voltam biztos benne, hogy okos dolog.

Nekifogtak, hogy megszőjék az asztal fölött a gondoskodás és figyelem hálóját.

– A napi munka – mondta apám. – Az hiányzik neki.

– Lehet, nem is tudom… hol robban, hol meg el van szontyolodva. Én is ilyen voltam.

– A nyugodt, kitartó, napi munka. Hiába, még az utolsó három hétben is elkelne neki az iskola.

– Még csak az kéne! Nem vagyok már iskolás gyerek!

– Mutasd a nyelved, öregem!

– Az Isten szerelmére!

– Hogy beszélsz apáddal, kisfiam?

– Én megszököm hazulról!

– Ugyan, Olivér!…

– Meg én! Mindegy, hogy hova!

– Helyes – mondta anyám szelíden. – Elmégy Oxfordba, ugye. Már alig néhány hét.

– Vihar egy pohár vízben – mondta apám mogorván. – Egy alapos purgálás, az kell a fiúnak.

– Hol robban, hol meg el van szontyolodva. Mint egy csecsemő. Apám megint fölállt, és nehéz léptekkel elindult a laborba. Dörmögését az ajtó vágta el.

– Megyek és hozok neki… Fölálltam, reszketett a lábam szára.

– Hova mégy, kisfiam?

Gorombán becsaptam az ebédlőajtót. Megálltam, még mindig reszketve, ránéztem viharvert zongoránkra és előtte a rozoga zongoraszékre. A bal öklömmel teljes erőmből rávágtam a fényes diófa lapra a két réz gyertyatartó közt. Nagyot reccsent, és végigrepedt.

– Oliver!

A bejárati ajtó láncaival, reteszeivel birkóztam.

– Olivér! Gyere vissza! Beszélni akarok veled! Csak azért, mert nem veszünk neked egy…

Becsaptam az elülső ajtót is, és hallottam, hogy a toronyóra nyomban rádupláz. Kinyitottam a vaskaput, és megálltam a macskakövön, a gyepet övező lánckerítés mellett. Láttam, hogy Mrs. Babbacombe Miss. Dawlish házának kerítése mentén hurcolja felém félrehajtott fejű mosolyát.

Csak akkor tértem kissé magamhoz, mikor már az Óhíd kopárkányán ültem. A torkom szárazabb volt, mint valaha, a bal öklöm meg mint a bokszkesztyű.

Nekivágtam, és céltalanul lődörögtem a városban. Láttam, távolról, hogy Évié rendelés után kijön az Ewan házból, és sietve nekiindul a Chandler’s Close felé; gúnyosan elmosolyodtam. De később láttam, hogy sietve visszafelé jön, elhagyja a paplakot, és eltűnik a sikátorban, amely a kertünk alatt a Chandler’s Lane-hez vezet. Még mindig gúnyolódva és nevetve magamon, elindultam a kertek alá a másik úton, hogy lássam hova ment, de a Chandler’s Lane üres volt. Gondoltam, megkeresem, legalább csinálok valamit.

A szokás olyan erős, még ilyen kis fészekben is, mint Stilbourne, hogy a Chandler’s Lane túlsó végén utoljára akkor jártam, amikor csecsemőkoromban kocsin toltak arra. Egy üres telek vak végében fából épült viskó állt, a lejtő rézsűjéhez bújva. Kíváncsian szemügyre vettem, mert ilyesmit még sose láttam. Római katolikus templom volt, s egy hirdetés az ajtaján közölte, hogy alkalomadtán, ha lehetséges, misét mondanak. Mosolyognom kellett, bármennyire földúlt voltam is, hiszen katolikus templommal még sose találkoztam másutt, csak a történelemkönyvben. Most, hogy, mondhatnám, az életben is találkoztam vele, olyan volt, mintha dinoszauruszba botlanék. Elnevettem magam. Évié épp kifelé jött a viskóból. Portörlőrongy volt a kezében, s hevesen rázta.

– Szevasz, Évié!

Körülnézett, meglátott és elakadt a lélegzete.

– Nem érek rá.

Újra, gúnyosan elnevettem magam.

– Megvárlak. Semmi dolgom.

– Menj innét, Olly! Hacsak…

– Hacsak?

– Semmi.

Visszament a templomba. Álltam, tanulmányoztam a hirdetést, a faragott faszobrot, és gúnyosan vigyorogtam. Megátalkodtam a gúnyban.

Ügy húsz perc múlva Évié kijött, és lesimította elöl a szoknyáját. Láttam, bekötötte a haját a fehér selyemkendővel. A nevezetes, hírhedt aranykereszt kint lógott a kartonruháján. Ügyet se vetett rám, bezárta maga mögött az ajtót, és elindult vissza, a Chandler’s Close felé, mintha én nem volnék több, mint egy bokor.

– Évié, misén voltál, vagy mi? Elnevette magát, és továbbment. – Ezt te úgysem érted.

– Akkor gyere sétálni.

– Nem megyek.

– Hh! Nincs motor.

– Igyekszem segíteni rajta, amennyire tudok.

– Majd épp te segítesz rajta. Miért, mi vagy te? Ápolónő?

Évié nem szólt semmit, csak titokzatosan elmosolyodott. Beejtette a keresztet a ruhájába. Hirtelen támadt hideg elszántsággal és megátalkodottan figyeltem, amint a kereszt eltűnik.

– Különben sincs semmi szükség rá, hogy segíts rajta. Jól van. Csak összezúzta magát, és eltört néhány bordája.

Évié megtorpant, és szembefordult velem. Én is megálltam.

– Mit mondasz? Azt mondod, jobban van?

Úgy éreztem, keserűen, hogy ez az egész játék nagyon tisztességtelen; Róbert a fenegyerek, híre van, sajnálják, s még csak nem is fizet érte. Évié mennyei gyönyörűséggel nézett rám, nézett át rajtam.

A meggyőződés beszélt belőlem.

– Inkább rajtam segíts.

Egy pillantást vetettem a bokros ösvényre, amely a domboldalon kanyargott fölfelé. Visszafordultam Evie-hez, és komolyan bólintottam.

– Igen. ő jól van. Én nem.

– És nem marad…

– Én nem…

Évié elindult. Elkaptam a csuklóját, mint annak idején Babbacombe őrmester, és visszatartottam. Megtorpant, megtántorodott, aztán megállt, és fölnézett rám.

– Én nem. Azt hiszed, azt csinálhatsz velem, amit akarsz, mi? Magam után vonszoltam az ösvény elejéhez. .

– Olly, mit csinálsz?

Csak húztam magam után. A bokrok és csenevész fák összezárultak körülöttünk. Vonszoltam fölfelé az ösvényen, nem néztem körül.

– A kis Olly már nem hátulgombolós. Most a kis Olly következik. És ha a kis Bobby jobban lesz, és újra akarja kezdeni, a kis Olly kitekeri a nyakát.

– Engedjél, Olly!

– És a kis Évié nyakát is.

Dühösen elnevette magát, és a szabad kezét rátette a fájó bütykeimre. Ingerülten leráztam. Az ösvény keskenyedett, a lomb összeborult fölötte. Évié keze meglazult, és bénultan csüngött a markomban. Már nem húzta vissza. Engedelmesen jött utánam. Röhögtem.

– Így már jobb.

– Ide hallgass, Olly. Mondok valamit. Választékos udvariassággal feleltem.

– Drága ifjú hölgyem, semmit nem kell mondanod.

– Valami egészen mást akarok mondani… ide hallgass… ha te csak így…

– Itt vagyunk.

Körülnéztem a fákon, és alig hallottam, hogy Évié mit beszél. A domb éle elrejtett a város felől; a fák alatt virágokkal teliszórt sűrű gyep volt. Evie-t odapöndörítettem magam elé, s most szembe kerültünk.

– Nem is hallgatsz rám!

Megöleltem és az előbbi fura magabiztosságot érezve magamhoz szorítottam. Behunyta a szemét, feje hátracsuklott. Fölébehajoltam, és megcsókoltam. Ellenállt egy pillanatig, de csak egy pillanatig. Aztán rémülten kuncogva elhúzta a száját, és menekülni próbált. Meglepetésemre széncipelő, aprófa-hasogató ereje most teljességgel elégtelennek bizonyult.

– Engedj el, Olly! Segítenem kell anyunak!

Megint megszorongattam, nekidöntöttem egy fának. Telt volt és nőies, és nem tudtam, hogyan folytassam. Aztán a kezdetleges ösztön sugallatára elővettem a dolog merev és forró gyökerét, és rátettem Évié megadó kezét. Évié szeme tágra nyílt, és lenézett rá. Félrehúzta a száját, és mosoly helyett gúnyos vigyor jelent meg rajta, egyszerre megértő, mohó és megvető is. Hangja rekedt volt és fojtott. A melle emelkedett, süllyedt.

– Szóval ez mind az enyém lesz?

– Igen – bizonygattam zihálva és rekedten, mint ő, és meglendült az erdő és együttlüktetett a szívem dobbanásával, igen, az övé, az övé, az övé. A lába engedett, és lecsúszott elém. És az örvényen túl hallottam, hogy rám zihál.

– Hát akkor gyerünk.

Ahogy a szívem megnyugodott, helyére került a fatörzs is. A hátamon feküdtem, a szemem félig nyitva, s csak homályosan láttam a fák lombos tetejét. A szívem minden egyes dobbanására széttöredeztek, mint a kép a hirtelen megzavart vízen. Semmi mást nem éreztem, csak békét; békét a véremben és az idegeimben, a csontomban, békét a fejemben és a mély lélegzetemben, a lassuló szívverésemben. Jó béke volt, szétáradt bennem. És jók a levelek odafönn, és azokon túl jó a csillogó ég. És jó a föld a hátam alatt, puha, mint az ágy és föltáratlan mélyén jó a sötétség. Hagytam, hogy félrebukjon a fejem, s egy fehér zoknit meg egy barna szandált láttam. A másik karnyújtásnyira volt. Oldalt fordultam és fölkönyököltem s hüvelykről hüvelykre, mély, derűs békében szemügyre vettem Évié mindkét lábát és lába szárát. Végigvándorolt rajtuk a szemem, a karcsú, fehér, lágy, halaványkék erekkel szelíden átszőtt két lába szárán. Aztán a szemem továbbkutatott, derűsen túlment a combon a szinte szőrtelen testig, ahol a rózsaszín szirmok körül szétszórtan ott volt a veszélyes befejezetlenség tanúbizonysága. Haladt tovább, magába fogadta kétoldalt két nyitott tenyerét, két fehér karját, és fölkúszott a szíve fölé a reszketeg lüktetésig; nézte, hol zihál, szaporábban, mint én, olyan szaporán, hogy a két pirosbimbós félgömb, bármilyen kemény is, rugalmasan megmegrezzen.

Rügyezni kezdett, és szétáradt bennem a diadal és gyönyörűség. Mosolyogva néztem a hóna alá ráncosán, egy csomóba fölgyűrődött kartonruhát. Fölemeltem az állam, és nevetve a szemébe néztem. Feje egy csöppet föl volt támasztva, szeme sötét, mély és keskeny a reszkető ecsetek közt. Ajka most még jobban szétnyílt, száján át, szaporán lélegzett, mintha másként nem tudna szabadulni teste hevétől. Felültem; gyors, távoli pillantást vetett rám, aztán félrenézett.

Dünnyögött.

– Tessék, ennyi az egész.

Fekete haja szétterült az elszórt, letaposott harangvirágok közt. Gyorsan lehajoltam, megcsókoltam a közelebbi piros bimbót, s ő tetőtől talpig megborzongott. Megcsókoltam a másikat is, nevettem, visszaültem, és félresimítottam a szememből a hajamat. Közben valami kellemetlent éreztem, fölemeltem újra a bal kezem, és szemügyre vettem. A bütykei szét voltak zúzva, az egész dagadt és csúf. Megpróbáltam behajlítani az ujjaimat, de még a karom is belesajdult.

– Istenem, vajon miért állt bele így? Hisz az előbb még nem is fájt?

Évié fölemelte a fejét, és végignézett önmagán.

– Most megkaptad, amit akartál, nem?

– Tessék, itt a zsebkendőm.

– Phh!

Birtokba vevő mozdulattal nyúltam a melle felé, de félrecsapta a kezemet.

– Hagyj békén!

Fölugrott, lehúzta a ruháját, annyira, hogy megnyúlt, mint a harmonika.

– Nézd ezt a sok foltot… most aztán hogy… Jaj, te! Beletaposott a barna levelek közé, fölkapta a fejkendőjét és bugyiját, onnét, ahova dobtam.

– Leveles a hajad. És egy gally is van benne.

– Most nézd, milyen gyűrött!

Hát elég ékesen szólt róla, hogy mi történt. Az a futó gondolatom támadt, hogy Évié bizonyára találkozott már ezzel a nehézséggel korábban is, legalábbis Róbert esetében. Megpróbáltam segíteni neki, kezem ránehezedett a hátára, de ellökte.

– Nehogy azt hidd, hogy a tied vagyok, kis Olivér!

– Öregebb vagyok, mint te!

Rám nézett, nem szikrázva és nem kihívóan, hanem ahogy az ember egy tárgyra néz. Különös, gondoltam, hogy a szürke szem milyen sötét tud lenni. Már-már szóra nyitotta a száját, de becsukta, és tovább tisztogatta, egyengette ruháját. – Hát mégis az enyém lett – gondoltam, s a bimbózó diadalérzés egyszerre bíbor virággá bomlott-, az enyim ez a morcos, nőies, pompás teremtés.

– Egy pillanatig maradj nyugton, Évié. Kiveszem a hajadból a gallyat.

Kifejtettem, s éreztem a haja szagát, a földszagot, a letaposott virágok halvány, híg illatát. Eldobtam a gallyat, s megöleltem Evie-t. Morcos, passzív rongybaba volt a karomban.

Kitépte magát a kezemből, és nekieredt a fák közt az ösvény felé. Én utána. Gyorsabbra fogta a lépteit, ki a fák közül, le a bokrok közt, már szaladt, egyenetlenül, csak akkor lassított, ha nagyon sűrű volt a vadrózsa, és csak óvatosan lehetett áthatolni rajta. Pár lépéssel azelőtt, hogy leért volna a Chandler’s Lane-re, megállítottam.

– Évié…

Rám nézett füstölögve.

– Mikor fogunk…

– Nem tudom.

– Találkozzunk ma este, itt.

Elmosolyodott, kissé görbén, ahogy egyszer már láttam.

– Szó sincs róla.

– Akkor holnap.

– Azt még nem tudom.

– Holnap… a rendelés után. Este.

– Olyan biztos vagy a dolgodban, Okos úr? Megragadtam a vállát.

– Holnap este, rendelés után. Itt várlak. Majd megint… Szót se szólt, csak sötét tekintettel nézett át a mellemen.

– Vagy ne, Évié? – mondtam. – Ne? Egy csöppet elernyedt a kezem közt.

Figyeltem, hogy suhan el szokott járásával a paplak és a házak alatt, a Chandler’s Close felé. Álltam és a birtokos büszkeségével élveztem a haját, feneke ringását és finom karja apró mozdulatait. Hazamenteni, és bátran szembenéztem a haddelhaddal. Volt; s annál félelmesebb, mert néma. Apám komoly aggódással kezelt, s ez ijesztőbb volt, mint a nyílt harag. A zongora végighasadt homloklapjáról említést se tett senki. Hadd szégyelljem magam, gondolta anyám; de emögött kétségbeesetten titkolt, s épp ezért nyilvánvaló félelem rejlett elmeállapotom miatt. Apám megvizsgálta a kezem, a sebeket bekente jódtinktúrával, és hashajtót adott. Persze bocsánatot kértem, mondván, hogy nem tudom, mi jött rám. Szívesen megragasztottam volna a zongorát, vagy fizettem volna érte, hogy megragasszák, ha lehetett volna. Nem akartam újabb hibát elkövetni; és, igen, tökéletesen nyugodt voltam. S ugyanakkor kétségbeejtően szomorú. És valójában az egész nem izgatott, sem a végigrepesztett homloklap, sem apám aggodalma. Még anyám könnyei sem.

 

Aznap este, az ágyban, lüktetett és rángatódzott a bal kezem. Kivettem a takaró alól, hogy lehűljön; de ez is édeskeveset könnyített rajta, ezért az alsókaromat fölpolcoltam a kispárnával, s így a kezem a fejem fölé nyúlt a levegőbe, és egy kicsit lehúzódott belőle a vér. Hihetetlen, hogy ennyire megváltozott az élet. Még az is elvesztette az élét, ha Imogenre gondoltam; most is fájt ugyan, de valahogy tompábban. Egy illatos fehér test emlékét szögeztem a képe fölé. Rajtakaptam magam, hogy fura dolgokat kívánok; szeretném, ha Imogen tudná, hogy igenis megszereztem Evie-t; szeretném, ha látná, persze ezt úgyis tudja, hogy milyen csinos a mi helyi tüneményünk, ez a forró kis bőr, aki segített megszereznem ezt a mély nyugalmat. Rajtakaptam magam, hogy Stilbourne-t látom, keleten a kollégista úrigyerekekkel, nyugaton az istállófiúkkal, délen a forró, csábos erdővel, északon a csupasz domboldallal. A Chandler’s Close-tól az Óhídig ezüstfonaljárőrökkel őrzött front; de Róbert áttörte a frontot, oldalról, mellékutcákon, motoron; meg én, én a még erősebb vonalat, a Close és Évié nevetséges fatemploma közt. Felszarvaztam Babbacombe őrmestert, így mondják ezt a könyvek. Kissé homályos képem volt arról, hogy mi az ”fölszarvazni”, de ez látszott az ide illő szónak. És mindenekelőtt visszatértem megint Évié testéhez, és végigélveztem minden részletében. Most már ismertem a részleteket. Nekifogtam új diadalokat kitervelni. Holnap majd gondtalan kecsességgel, könnyedén csókláncot húzok a két piros mellbimbó közé, nevetek, és élvezem, ami az enyém, a teste borzongásait és reszketését. A fejem fölött sajgott a kezem; fejem tele volt a fehér női testtel; már erősen hajnalodott, mire elaludtam.

A másnap már a reggeliig is lassan telt, elviselhetetlenül hosszúnak ígérkezett. Hőség volt, sütött a nap, és elképzelni se tudtam, mivel verem agyon a várakozás idejét. Szüleim még komolyak voltak és aggodalmasak; s hogy tőlem telhetőleg megengeszteljem őket, figyelmesebb már nem is lehettem volna. Segítettem elmosogatni. Megkérdeztem, hogy mit segíthetnék, ne menjek-e el vásárolni? De anyám hallani sem akart róla. Bementem a laborba, és megkérdeztem apámat, hogy ne hordjam-e ki a gyógyszert, ezt már évek óta nem tettem, de ő csak a fejét rázta. Sétálni nem mehettem; a hashajtó hatásosnak és erősnek bizonyult, és naphosszat ott kellett maradnom a ház közelében. Dagadt kezemmel zongorázni se tudtam. Apám levette a zongoráról a homloklapot, és odatámasztotta a laborban a falhoz, hogy majd ha ráér, megragasztja, így, ha leültem a zongoraszékre, nem a kotta, hanem a zongora bonyolult belső szerkezete volt a szemem előtt. Bár ezt se nagyon bántam, mert nem vágytam különösképpen zongorázni. Épp csak hogy elpróbáltam jobb kézzel a kromatikus skálát, mert büszke voltam rá, hogy milyen hallatlanul gyorsan játszom. A zongorának látszólag nem esett nagyobb baja. Vagyis hogy ezen az amúgy is hülyére vert jószágon már alig tett újabb kárt ez az utolsó csapás. Még a billentyűk is kísérteties sárgán vigyorogtak, mint aki elszánta magát, hogy csak azért is, a legvégsőkig a vidám oldalát nézi szorult helyzetének és züllésének.

Még véget sem ért a rendelés, én máris türelmetlenül sétáltam fölalá a Chandler’s Lane-en. Ott sétáltam a nyírt veronikasövény tövében, amely egy ideje már a kertünk alján a magas falig nyúlt. Fölnéztem a domboldalra, a leömlő nyúltelepre, az égerfákra, s a dombtetőn a csábító facsoportra. Hallottam, hogy egészet üt a toronyóra, és megdobbant a szívem a gondolatra, hogy Évié most indul a rendelőből. De Évié nem jött. Vártam, és egyre nőtt a haragom, majdnem a Chandler’s Close-ig felmentem, de Evie-t nem láttam. Jártam föl-alá az ezüstfonalon, képtelen voltam abbahagyni; egyre inkább tudatára ébredtem, hogy odatapadtam, s hogy itt maradok, ha kell, míg a nap le nem megy, ha kell egész éjszaka… addig maradok, míg a legcsekélyebb lehetősége…

És épp, mikor azon kezdtem gondolkozni, hogy igen csekély a lehetőség, megláttam, hogy jön. Tünemény volt megint, sugárzóbb, mint valaha. Poroszkált, mosolygott, nyitott szájjal. Boldog volt és izgatott, hogy lát, mert amikor fölemeltem a kezem, hogy üdvözöljem, nevetett, hátravetette fekete haját, és egy-két lépést még szaladt is. Vele jött az illata.

– Szevasz, Évié! Soká jöttél.

– Órám volt.

– Órád?

– Tudod. Irodai ismeretek.

– Ja! Az öreg Wilmot…

Évié kuncogott, és teljesen önként befordult a facsoportunkhoz vezető ösvényre. Hátravillant, nem, helyesebb szó, hogy hátralobbant, a válla fölött, én meg a sarkában.

– Gyorsírás. Gyors-sírás.

– Hogy írják azt, hogy “pneumonia”?

Évié hangosan kacagott, és kislányosan előreszaladt, míg a meredek ösvény meg nem állította.

– Egész más!

A lombos fák körülzártak. Szellő hatolt át a leveleken a ruhája és énközöttem, s magába zárt kettőnket a lőne illata. Törtettem utána, szorosan a nyomában.

– Hogy érted azt, hogy “egész más”?

– Nem orvosi dolgok. Tudod…

Megint elnevette magát.

– Csak épp elővesz valami könyvet.

A vadrózsa lefékezett minket. Az orrom alig volt néhány ujjnyira a hajától. Nem tudtam, vajon a nyár illatokból szőtt csábítását lélegzem-e be, amit a fölöttünk összeérő bokrok árasztanak, vagy az ő teste illatát. Akár éreztem, akár nem, láttam, hogy a teste megmegrezzen a vékony fehér és kék vászon alatt. Az én testem megmeredt. Elkaptam a karját; magamhoz vontam, és keményen megcsókoltam. Elvonta a száját, nevetett.

– Ne, ne, ne!

Ellökött magától, nevetett, lángolt, illatot lehelt, és bukdácsolt tovább, fölfelé, az ösvényen.

– Azt mondta, megver, ha nem készülök jobban!

Eszembe jutott Wilmot kapitány farkasvigyora, amint kikászálódik rokkantkocsijából, és hangosan elröhögtem magam.

– Már persze, ha utolér… “Szuronyt szegezz”!

– Azt mondta, jól esne nekem.

– A vén buzi… meg kéne mondani apádnak.

Évié is nevetett, de feszültebben. Kiszöktünk az ösvényről, be a fák közé. Utánakaptam Evie-nek, de ő, még mindig nevetve, beszökkent a bokrok közé.

– Évié, hol vagy?

Csönd, csak a város neszei alulról, a völgyből. Áttörtem a bokron, ott várt kipirultán, csillogva. Megöleltem, de két kézzel eltolt magától.

– Ne! Ne! Ne!

A völgyből tisztán fölhallatszott a rézcsöngő és a rekedt hang.

– Kőőzhíírrééé tééétetik!

Évié visszatartotta a lélegzetét. A szemem előtt két kis gombhegy feszítette a melle fölött a vékony kartont. Nekem nyomta, a keze engem keresett, behunyta a szemét.

– Olly, most! Most rögtön! Itt!

És egy perccel később, a virágok közt hanyatt, fölgyűrt ruhában, meg-megrebbenő szemmel, révült arccal, átváltva a nevetésről…

– Bánts, Olly! Bánts!

Nem tudtam, hogyan bánthatnám. Miközben gyerekes mohósággal, sietve vertem a dobot, belevesztem a hullámokba, megnyúló, összeránduló testébe. Nincs ritmus, amivel kibékült volna; csak a hosszú, mély tengeri hullámé, amiben az embere, a fiúja tárgy, nem több: s a látszólag csontja nincs női test mély hullámához még félrefordított fej, behunyt szem, ráncba vont homlok járult, gyötrelmes út valami távoli sötét pont felé, kínos és gonosz. Csónak voltam a mély tengeren; s maga a tenger nyöszörgő, magába zárkózott lény, csupa megvetés és undor, lény, akinek kell a társ, de nem fogadja szívesen. Elvesztettem a kormányt; csónakomon átcsapott a hullám, tőle függött, merre tart; sziklának csapódott: egy kiáltás, hangos és elgyötört, kint voltam a parton, hajótörötten…

A fák visszaültek a helyükre. Úgy rémlett, más hang nincs, csak a szívemé. A virágok, mintha festették volna, távoliak és mozdulatlanok. Gyorsan elhúzódtam tőle, s arcomat az avarba temettem. Hideg szorongás ült rám, és lassan-lassan még rosszabbra váltott. Hallottam, hogy föltápászkodik, és sietve öltözködni kezd. Föltérdeltem, és rábámultam, de nem vett rólam tudomást. Elindult az ösvény felé, elébe szaladtam, és elálltam az útját.

– Évié!

Oldalt próbált kitörni a bokrok közt. Utánamentem, és elkaptam a karját.

– Évié, a fene egyen meg!

Ott álltunk szemtől szembe, én az arcába kiáltottam, ő az arcomba sikoltotta, hogy kinek a hibája volt és miért és hogyan, mintha ezzel a zenebonával visszafordíthattuk volna egyik vagy másik pillanatot. S amilyen hirtelen elkezdtük, el is hallgattunk; éreztük a helyrehozhatatlan tény hideg, néma fenyegetését.

Évié elfordult, megpróbált a fák közt a dombtetőre kijutni, mintha levegőre kívánkoznék. Utánaeredtem és ostoba módon igyekeztem olyan halk lenni, amilyen halk csak lehettem. Megköszörültem a torkom, és úgy suttogtam.

– Gondolod, hogy most gyereked…

Dühösen rándított egyet magán, és szükségtelen hévvel lesimított a szoknyáján egy vízszintes ráncot.

– Honnan az ördögből tudhatnám?

– Gondoltam…

– Várj, majd kiderül. Te se tehetsz mást, én sem. Rám nézett, kellemetlen, görbe mosolyával.

– Azt hitted, hogy majd semmiért kapsz valamit, mi?

Összeszorítottam a fogamat, rámeredtem, és gyűlöltem az egész női nemet. Mintha olvasott volna a gondolataimban, rám sziszegett.

– Gyűlölöm a férfiakat.

Halk, rézhangú csöngés hatolt fel a völgyből. Mindketten megfordultunk, és lenéztünk. Babbacombe őrmester a második állomáshoz ért. Még láttam is az égerfák közt, pici, kék-piros folt az Óhíd gerincén. Évié levette róla a szemét. Ott állt előttem egy kissé jobb felől. Kezét összekulcsolta a hasán, a lába szétterpesztve, a feje lecsüggedt. Most nem volt városszépe. Úgy állt, mint egy mosónő. Szeme lassan végigkutatta a várost, a templomtól a hídig, a Chandler’s Lane-től a domboldalon át az erdőig. Mikor nagy sokára megszólalt, Chandler’s Close érdes hangján szólt, mint a városvégi kis rongyosok, rekedten és keserűen.

– És gyűlölöm ezt a rohadt várost… gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm!

Lenéztem a nyúltelepek barna zuhatagára, le a zöld lejtőn magára a városra, Láttam a kertünk aljában a magas falat, a zöld gyepet a kertben, a fürdőszoba ablakát. A tető fölött ráláttam Miss. Dawlish házára, és hallottam egy autó tárgyilagos dudálását. Ott lenn, ott majd megmérik, hogy mekkorát vétettem. Visszahúzódtam az égerfák alá. Évié gúnyos mosollyal fordult hozzám.

– Ne félj. Ilyen messziről nem ismer meg senki.

– Évié, most… most mit csinálunk?

– Nincs mit.

– Nem tudnál…

A szóban forgó biológiai tényezőkről igen-igen halvány fogalmam volt, és nem is volt kitől megkérdeznem. Bánatosan fütyörésztem, és félresimítottam a hajam a szememből.

– És mikor fogod tudni?

– Hétfőn vagy kedden… talán.

Elfordult a várostól, és baktatva elindult az ösvényen. Én utána. Egyikünk se szólt. Derűs este volt, még mindig meleg. Talán attól, hogy láttam a hátát, keskeny, gyámoltalan hátát, két meztelen, gyönge karját, egyszerre rádöbbentem, hogy milyen szörnyű dolog lánynak lenni.

– Évié…

Megállt, nem nézett hátra.

– Fel a fejjel. Meglásd, nem lesz semmi baj.

Mintha valami zokogásféle tört volna ki belőle, és futva elindult lefelé az ösvényen. Lassabban követtem, töprengtem, hogy mit tegyek. Mire a Chandler’s Lane-re kiértem, már vagy harminc lépésnyire megelőzött. Hazafelé ment. Poroszkált megint, derűsen, magabiztosan.

Hazamentem, zavartan e látványtól és földúltan a veszélytől.

Eszembe jutott Oxford, és szörnyen belém hasított a fájdalom. Ha… ha… neki gyereke lesz, akkor én búcsút mondhatok Oxfordnak^ Hallottam, hogy még a tégla meg a vakolat is susmorog, vihog. Tizennyolc éves korában abbahagyta a tanulást, és megnősült. Muszáj volt neki. Különben fizethette volna a heti hét shilling hat pennyt, a tartásdíjat. Tudtam, mi az a hét shilling hat penny, ez is susmus-téma volt, mint a havibaj, a kilenc hónap, és egy szótárnyi más egyéb.

– Meglásd, nem lesz semmi baj!

Aztán hirtelen, mint a villámcsapás, eszembe jutottak a szüleim. Nyájas, lassú, higgadt apám, és anyám, a csípős nyelvével, aki mégis úgy töri magát miattam és olyan büszke rám… Ez a haláluk lenne. Hogy ha csupán házasság révén is, de rokonságba kerüljenek Babbacombe őrmesterrel! Láttam, hogy világuk, a kényesen kiegyensúlyozott, gonddal fönntartott és ádázul védett világuk összeomlik. És én fokról fokra süllyesztem le őket oda, ahonnét már nincs fölemelkedés, de ahova nagyon könnyű lebukni… Ez a haláluk lenne.

Megpróbáltam észrevétlenül föllopakodni az emeletre, de hiába.

– Olivér! Te vagy az, kisfiam?

– Én, anya.

– Gyere gyorsan, edd meg a vacsorádat.

Átmentem az ebédlőbe. Mindketten az asztalnál ültek. Ránéztem a hideg sonkára. Már elfelejtettem, hogy ennivaló is van a világon, és nem kívántam semmit.

– Nem kérek.

– Csacsiság – mondta anyám ragyogó mosollyal. – Egy növésben levő kölyöknek, mint te, ennie kell. Na ülj csak le, kisfiam. S amellett apád valamit mondani is akar neked.

Szófogadóan leültem, és bámultam a sonkaszeletet a tányéromon.

– Mire vársz, apa! Mondd meg neki!

Apám lenyelte a falatot, szeme töprengővé vált, ősz harcsabajszának hegye szelíden járt föl-alá. Aztán kopasz fejét lassan felém fordította.

– A zongoráról van szó, Olly.

– Már mondtam, hogy ne haragudjatok.

– Az el van intézve – mondta anyám vidáman nevetve. – El van intézve, elmúlt, kész. Ide hallgass!

– Gondolkodtunk a dolgon. Hosszú ideig tart, míg megjavítják.

Az enyvnek tisztességesen meg kell kötnie… meg egyebek. De a kezed miatt most úgyse tudsz játszani hetekig, azt hiszem…

– Gyerünk, apa! Ne olyan lassan.

– Nos, sose kaptál semmi rendes ajándékot azért, hogy olyan szorgalmas voltál, így hát azt gondoltuk, anyád meg én, hogy bevitetjük a zongorát Barchesterbe és rendbe hozatjuk. Két legyet egy csapásra. A pénznek persze szűkében vagyunk… igaz-e, anya?

– A pénznek mindig… ilyen a pénz.

– De belegondoltam kissé, és azt hiszem, éppen…

– És ha a kezed közben jobban lesz, még mindig elkezdhetsz hegedülni, hisz annak idején olyan szépen játszottál, mielőtt teljesen belebolondultál volna a zongorába!

– És ha Oxfordból hazajössz vakációra, igazi hangszer vár. Apám visszafordult a tányérjához, és folytatta az evést.

– Persze – mondta anyám –, akkor se lesz hangversenyzongora, azt tudod.

– De mindenesetre jobb lesz – mondta apám. – Rengeteget tudnak javítani rajta. A fátokén persze nem. A tőke mindig vetemedik. Nem is tudom, miért használják még.

– Talán még a billentyűket is ki tudják fehéríteni.

– A fátoké mindig vetemedik. Az éghajlat teszi.

– A gyertyatartóra sincs szükségünk. Azt levehetik róla.

– A páncéltőke egyenletes feszítést ad. A mienk páncéltőkés.

– Mi baj, kisfiam? Ugyan. Hisz az már a múlté, elfelejtettük!

– Fel a fejjel, öregem!

– Tudod, apa, a vére!

– Mutasd a nyelved, öregem.

– Hagyd csak békén. Egyél egy kis sonkát, Olivér. Az majd jót tesz.

Apám nehézkesen fölállt, és bebaktatott a laborba.

– Te, te vén bőgőmasina – mondta anyám gyöngéden. – Tudom én, hogy van ez. Még a fiúknak is nehéz felnőniük. – A véred. Ilyenkor minden megkavarodik. Edd meg, kisfiam, a sonkát és mindjárt sokkal-sokkal jobban leszel. Hogy is mondjam csak… ne lepődj meg, Olly… mi igazán nagyon büszkék vagyunk rád, csak hát tudod, egyikünknek se tenne jót, ha ezt folyton mondogatnánk. Itt a mustár.

Apám némán visszajött, és egy üvegcsét tett a tányérom mellé. Valami újabb hashajtó volt benne.

Vánszorogtak a napok. Mrs. Babbacombe továbbra is már ötven lépésnyiről rám villantotta félrehajtott fejű mosolyát. Évié egyáltalán nem járt az ellenőrzött útvonalon. Egyre zsugorodó reménykedéssel vártam a Chandler’s Lane-en. Néha hallottam az írógépét a várószobából, néha láttam, hogy sietve hazafelé tart a rendelésről, de ez volt minden. Került. Eljött a hétfő, a kedd, a szerda, de semmijeit nem adott. A rémületem szorongató aggodalommá szelídült. Volt egy új, iszonyú álmom: mindig ugyanaz. Azt álmodtam, hogy Stilbourne utcáit járom, de halálra vagyok ítélve. Szüleim is szerepeltek az álmomban, sőt, Stilbourne valamennyi lakója. Mind egyetértettek a halálos ítéletemmel, mert a bűnöm-hogy micsoda, az az álomból nem derült ki világosan – megbocsáthatatlan. Ha fölébredtem, megkönnyebbültem, hogy csak álom; aztán eszembe jutott Évié.

Egy hétre rá viszontláttam, bár beszélni nem beszéltem vele. Épp a fürdőszobában voltam, mikor észrevettem, hogy Ewan cingár társával, Jones doktorral sétál föl-alá Ewanék kertjének nagyobbik gyeptábláján. Először aggódva bámultam rá, mintha röntgenszemem volna; de nem láttam rajta semmi változást. Sőt, ha szabad azt mondanom, még inkább önmaga volt, mint azelőtt. Csak a térde alatt mozgott a lába, kusza, rakoncátlan szempillái meg-megrebbentek, szája nyitva volt, az ajkán titokzatos mosoly, teste sugárzott. Meg is botránkoztam, meg is könnyebbültem. Mert hogy egy lány az ő” állapotában… persze, ha egyáltalán állapotos… De a cingár dr. Jones furán viselkedett. Összekulcsolta a kezét keszeg fenekén, meg-megroggyant a térde, fejét lesunyta, félrenézett, és röhögött; nem úgy főst, mint egy orvos, gondoltam: inkább mint egy bolond vénember, úgy megvolt negyvenéves, mint egynapos.

Aztán eszembe jutott, hogy akármilyen is, mégiscsak orvos; és tudtam, hogy a lányok miért mennek orvoshoz. Úgy figyeltem a ház mögött hátul eltűnő boldog párt, mint két riasztó szörnyeteget. Egyvalami világos volt. Találkoznom kell vele. De nem volt semmi ürügyem, hogy átmenjek a várószobába. Ha nincs valami látható bajom, például kartörésem, kiütésem, minden olyan állításom, hogy orvosi kezelésre szorulok, apám részéről újabb adag hashajtóba, vagy tekintettel az utóbbi két adag teljes sikerére, valami hasmenésgátlóba ütköznék. Már a bal kezem is gyógyult, mozgott már rendesen, mintha a zongora homloklapját szétrepeszteni csak a mindennapi gyakorláshoz tartozó szertelen fortissimo lenne”. Mélabúsan és gonddal vizsgáltam magam, de úgy találtam, hogy egészséges vagyok. Efelől semmi kétség. Amellett mélységesen tiszteltem az orvosokat, ami figyelemre méltó, tekintve, hogy a szoros közelségükben éltem; s volt bennem valami irracionális félelem a vizsgálataiktól, mintha Ewan doktor csak belenézne a leletembe és közölné, hogy várandós apa vagyok. Találkoznunk kellett, s nekigyürkőztem, hogy ezt valóra váltsam. Mentem, s levettem egy könyvet a polcról az ágyam mellől, ledobogtam a földszintre, egyenesen be a laborba. Apám kvarcüveg szemüvegén át épp egy receptet silabizált.

– Egy könyvet hoztak Miss. Babbacombe-nak – mondtam közömbösen. – Gondoltam, átviszem. Akkor nincs gondom rá, hogy…

Kár volt aggódnom, mert apám továbbra is a receptet vizsgálta; szórakozottan motyogott valamit, s jobb kezével spatula után tapogatott. Végigbaktattam a folyosón, és benyitottam a várószobába. Jones doktor fölpattant Évié mellől, mintha injekciós tűt döftek volna a fenekébe. Rám meredt; egy apró rúzsnyom volt a szája szögletében. – Ó, te vagy az – mondta megkönnyebbülten.

Aztán csapódott a külső ajtó, és begurult a testes Mrs. Dance hangosan jajgatva, ahogy a súlyától és izgalmától telt. A kis Duggie-t hozta a karjában. A gyereknek vörös volt a képe, és rángatózott. Jones doktor nyomban megváltozott, és átvette a parancsnokságot.

– Nyugalom, Mrs. Dance! Hadd lássam a gyereket. Miss. Babbacombe, szükségem van magára.

Betódultak a rendelőbe mind a négyen, vagyis hogy mind az öten. Én ott maradtam az ajtóban, kezemben Miss. Sitwell Falusi komédiájá-val. Megfordultam, visszamentem a laboron át, ahol apám lassú, hallatlanul biztos mozdulatokkal motozott, s változatlanul kínzott a bizonytalanság, hogy várandós apa vagyok-e vagy sem.

Így aztán visszatértem a leskelődéshez, szimatoláshoz, járőrözéshez; s akárhogy édesgetett is anyám, hogy egyem, nem volt étvágyam. Aztán eljött a vasárnap reggel, és viszontláttam Evie-t. Savanyúan álldogáltam Ewanék kertje alján a falnál, a Chandler’s Lane-en. Akkor már körülszaglásztam a faviskót az utca másik végén, mert gondoltam, ott tesz-vesz valamit, vagy épp azon az alkalomadtán lehetséges misén van, de a templomban csönd volt, és be volt zárva. Elmentem hát a másik irányba, a paplak kertje és a többi házak veronikasövénye alatt, egészen odáig, ahonnan már jól láttam magát a Chandler’s Close-t is. Ott ácsorogtam abban a reményben, hogy látom, ha kijön a házuk ajtaján. Végül visszajöttem, csüggedten és elgyötörtén, és nekitámaszkodtam az Ewan kert nyers kőfalának. Először csak egy szoknyát láttam meglibbenni a távoli sarkon. Rögtön tudtam, hogy Évié fehér, halványkék virágbimbókkal teliszórt kartonruhája az. Pattantam a fal mellől, és sietve elindultam feléje. Most nem poroszkált, nagyokat lépett, akárcsak én, ruhája szorosan rásimult a mellére, s még a térde is mozgott. Egyenesen odamentem hozzá, és két kézzel elkaptam.

– Évié… mondd!

Komoran meredt rám, mintha ellensége lennék. Vastagon, gondosan ki volt festve. Borzas szempilláit megfésülte, valami fekete maszattal összeragasztotta, s most olyanok voltak, mint egy-egy kis lemez. A szeme körül kék izé, s az ajkát is takarosán kifestette, mintha ollóval vágták volna ki piros papirosból.

– Engedj, Olly gyerek. Nem akarok többet találkozni veled. Megpróbálta kitépni magát a markomból, de nem sikerült. Türelmetlenül súgtam oda neki.

– Lesz gyereked?

– Aha! Megráztam.

– Gyereked! Nem vagy…

Kiszabadította magát, megállt, és epésen végigmért.

– Szeretnéd tudni, mi?

– Tudnom kell.

Ingerülten megrázta a haját, és faképnél akart hagyni. Kinyújtottam a karom, hogy megállítsam. Megpróbált átbújni alatta, de látta, hogy hiába, kiszaladt oldalt a facsoporthoz vezető ösvényre. Észrevette, hol van, megfordult, de elálltam az útját. Erre sietve elindult az ösvényen fölfelé, én meg szorosan a nyomában. Elkaptam meztelen karját, és megpöndörítettem.

– Évié!

Fejét a sövény felé fordította, és kiköpött valamit.

– Évié… ide hallgass… mi bajod?

Kihúzta magát, és rám nézett fekete, csörgő lemezkéi alól.

– Lenyeltem egy legyet.

– Egyszer s mindenkorra: gyereket vársz?

– Nem. De bánnád is te, ha igen. Te, vagy akárki más.

– Hála isten! Dühösen utánzóit.

– Hála isten, hála isten, hála isten!

Botladozva szaladt fölfelé, neki az ágaknak, a csalánnal se törődött, csak csetlett-botlott erre-arra. Én meg loholtam utána. A nagy öröm és békesség megnyitotta a szívemet. Gyorsítottam, már alig jártam egy lépéssel mögötte, ahogy bágyadt és mégis görcsös mozdulatokkal botladozott fölfelé. Beszélt futtában is, szavai is görcsösek voltak, akár a mozdulatai.

– Azt se bánnád, ha megdöglenék. Senki se, csak egyet akartok mind, az istenverte testemet, nem engem. Nem kellek senkinek, csak az az istenverte testem. Megvert engem az isten, és verjen meg téged is a pöcsöddel, az okosságoddal, a kémiáddal együtt… csak azt az istenverte testemet…

Kiértünk a fák napos közére. Boldogan, fölszabadultan, kacagva magamhoz vontam, azt akartam, hogy osztozzék az örömömben, azt akartam, hogy mindenki osztozzék. Fél kezem a hátán, gömbölyű melle a mellemen, a másik kezemmel meg fölemeltem az állat, hogy megcsókoljam. Fintorgott, félrefordult, és fújt, mint a kismacska.

– Ugyan, Evie-m, kicsim! Föl a fejjel. Föl a fejjel, kis Babbacombe!

Válaszul rám rogyott, keze a vállamon, félrehajtott feje a mellemen. Csukladozva, szipogva mondta.

– Sose szerettél, senki se szeretett. Én azt szerettem volna, hogy szeressenek, hogy valaki jó legyen hozzám… azt szerettem volna… – Gyöngédségre vágyott. Arra vágytam én is; de nem az övére. Ő nem volt álmodozás, imádat, reménytelen féltékenység tárgya. Hozzáférhető volt. Mosolyogva vártam, míg elmúlik ez a nyári égzengés-zivatar, és megint értelmes szót válthatunk. Végül is lány, furcsa, hasznos és izgató teremtés; és úgy is lett, egy idő múltán fölhagyott a picsogással. Azt reméltem, hogy huncutul, titokzatosan elmosolyodik, egy kicsit csúfondárosan, de ahelyett lassan kivonta magát a karomból, és megrázta a haját. Lassan átment a bokrok közül az égerfákhoz, a nyúltelep fölé, s a zsebkendőjével a szemén meg az orrán matatott. Hasra vetette magát az árnyékban, fölkönyökölt, s morcosán bámulta a lombok keretében Stilbourne-t. Egy-két másodperc múlva magam is odaértem, és odatérdeltem mögéje, vidáman, mint méh a virágon. Megsimogattam meztelen karját, de lesöpörte a kezem, mintha légy lenne. Nevetve, rabelaisi-mozdulattal fölcsaptam a szoknyáját; kuncogva elkaptam a bugyija gumiját. Mikor a kezemet megérezte, s a bugyija lecsúszőtt a térdéig, megborzadt. Egy görcsös rándítással fölhúzta, s a festék alatt halott fehér arccal, a válla fölött rám meredt.

Van, amit nem kell tanulmányozni, nem kell megtanulni, nem kell megismételni, hogy az ember az emlékét fölidézze. Beleég a szemébe, és maga előtt látja mindig, minden kis részletében. A jellegéből következik, hogy menthetetlenül magával vonja a magyarázatát is, hiszen még gondolkodni se tudunk úgy, hogy gondolatunk nyomot ne hagyna a világmindenségen. Csak térdeltem, néztem, de nem őt láttam, hanem a fölfedezésemet, s darabjai maguktól értetődő természetességgel álltak össze egyetlen egésszé.

Wilmot kapitány a farkasvigyorával, s a kocsirakománnyi kiásatlan srapnelszilánkjával! Szuronyt szegezz! Wilmot kapitány, a jó szomszéd, aki a belőle kirobbant ifjúság kísértetét hajszolja, a dühösen lelkes tanítómester, és a természetadta tehetségű tanítvány!

Évié ott térdel előtte, világosan láttam, talán a rokkantkocsira hajtott fejjel, ő meg előrehajol és üti a jobb kezével, a hosszú tengeri hullámok ritmusában; majd elfárad, mert nem erős, ez a rokkant, nedvező fülű szörnypofa, és a baljával veri, gyöngébben, halványabb hurkákat az előbbi vörös hurkákra keresztben.

Nem tudom, meddig néztem, anélkül, hogy láttam volna, de egyikünk se mozdult, egyikünk se szólt. Tizennyolc, éves voltam, és ő is annyi, s azt hiszem az első hangom valami nevetésféle volt, a merő hitetlenség nevetése. Aztán megint láttam őt is; a fehér arcra tapadt szemét és száját, s mögötte meg alatta elmosódottan Stilbourne-t. Újra elnevettem magam, tehetetlenül, elveszetten, mintha én, vagy valaki más, szakadékhoz ért volna, nagy semmihez, amelynek nincsenek is, nemcsak hogy ismeretlenek a törvényei. Egy darab élet.

Évié mindvégig szemmel tartott; mélyről, mozdulatlan lemezkéi alól: majd hajához emelte a kezét, fölnevetett, de ettől sem állt össze az arca. Aztán elnémult, szemembe nézett, és elvörösödött. Ez nem közönséges pirulás volt; izzó, lángvörös. Megfeszült tőle a csillogó bőr, arca megduzzadt, és megmerevedett; úgy rémlett, ettől nem tudja a száját becsukni. Rekedten, védekezve, és mégis épp olyan akaratlanul, mint ahogy elvörösödött, megszólalt.

– Úgy sajnálhassa az ember.

Elnéztem mellette, le a városra. Innen az égerfák árnyékából még csillogóbb volt, csupa szín, és derű. Lenéztem a kertünk falára, a fürdőszobánk ablakára, a labor ablakára, a kertünkre, és ott láttam a szüléimet, álltak egymás mellett a fűben. Láttam, apám álldogál, nézi a virágágyat, anyám meg, mert ő a tevékenyebb, lehajol és a virágok közt matat. Messze volt ahhoz, hogy másról is fölismerhettem volna őket, mint a környezetről és a mozgásukról; apám sötétszürke, anyám világosszürke folt volt. Egyszerre iszonyatosan elfogott az itt és ott, a külön világok érzése; ott ők és Imogen, tisztán a színes képben; itt ez a valami, a rothadástól bűzlő földön, meztelen csontok, ösztönös kegyetlenség, az élet árnyékszéke.

Az a valami még mindig engem bámult, s az arca megint fehér volt. Annyira nem moccantunk, annyira nem csaptunk zajt, hogy a humuszt csipegetve közelünkbe merészkedett egy feketerigó. Fél lába volt, s hogy valahogy boldoguljon, megtartsa az egyensúlyát, szakadatlanul rezegtette a szárnyát.

Évié föltérdelt, s a feketerigó eltűnt a szemünk elől.

– Olly…

– Na?

– Ugye nem…

– Mit nem?

Lecsüggedt a kezére, a földet nézte. Aztán megint fölemelte a tekintetét, s az ajkába harapott, úgy, hogy mindkét metszőfogán fölbukkant egy pici vörös folt.

– Mindent megteszek. Mindent, amit akarsz.

Nagyot dobbant a szívem, megbizsergett a testem. Ők, a két szürke folt, ott voltak lenn, Évié meg, az élet nélkülözhetetlen, megnevezhetetlen valamije, itt fönn. Kíváncsian néztem a rabszolgámat.

– Mióta? Úgy értem… mikor kezdődött?

– Tizenöt éves koromban.

Bármilyen hihetetlen, halvány mosoly jelent meg a festék alatt, halvány mosoly a fehér arcon, mintha olyasvalamire emlékeznék, ami szégyellnivaló, de jó.

– Hébe-hóba…

Kinyújtottam a kezem, de elrántotta magát.

– Nem. Ma nem. Nem tudnék. Óvatosan talpra állt.

– Na jó, akkor holnap, rendelés után – közöltem vele határozottan. – Várlak. Itt fenn.

Megrázta magát, nyújtózkodott, s megint Évié volt. Még annak is szerét ejtette, hogy illatozzék és görbén elmosolyodjon. A fű közt kitipegett az ösvényre, és eltűnt.

Én maradtam, ahol voltam, a fű és a szagok közt, és bámultam Stilbourne-t, ezt a keretbe foglalt képet, ki tudja miféle falon.

Este, vacsoránál, anyám bejelentette a tervét.

– Ugye el tudod készíteni a teát, apa? Magadnak és Ollynak? Vagy talán Olly…

Apám fölnézett.

– Mi? Hogy? Mikor? Anyámnak megvillant a szemüvege.

– Ejnye! Egyiktek se figyel ide, ha az ember mond valamit! Apám erőt vett magán, és úgy tett, mint aki figyel.

– Igazad van, anya. Elgondolkoztam. Igen. Hogy is mondtad?

– De az ő esze még mindig valahol messze jár! Meg kell mondanom…

– Szóval hogy mit is mondtál, anyu?

– Mint már mondtam – közölte anyám méltóságteljesen –, bemegyek Barchesterbe. Szombaton.

Apám megdörgölte a fejét, és az agyában elhatárolta Barchestert.

– Igen, értem.

– Az egyórás busszal. Az esküvő csak háromkor lesz.

– Esküvő?

Apám behatárolta az esküvőket általában.

– Kinek az esküvője?

Anyám csörrenve letette a csészét. Világos, ma harapós kedvében van.

– Na, mit gondolsz, kié? A római pápáé. Imogen Grantley esküszik!

Egy idő múltán megint hallottam őket. Anyám épp egy hosszú előadás végére ért.

–… majd a Cadenában megteázom.

– Igen, azt hiszem, ott az a legjobb hely.

– Tudod is azt te, apa! Hisz sose jártál ott! Azután meg lehet, hogy elmegyek moziba.

– Mozi Stilbourneban is van – mondta apám lelkes segítőkészséggel. – Bár, hogy mit adnak, azt nem tudom.

– Sok minden van, amit te nem tudsz – mondta anyám csípősen. – Még azt sem, ami az orrod előtt van.

Apám békülékenyen bólogatott.

– Tudom. Olivér, gondolom, szívesen…

– Még hogy Ő! – Ügy beszélt rólam, mintha valami megvetendő holmi volnék Ausztráliában. – Szívesebben csatangol valahol a környéken, az biztos.

Egy darabig mind a hárman hallgattunk. Hallottam, hogy anyám az asztal lábán kocog a cipőjével.

– így hát nem is kérem az én csuda férfiaimat, hogy kísérjenek el…

A kocogás abbamaradt. Elhallgatott, aztán komor elszántsággal befejezte a mondatot –… mert úgyis hiába, tudom.

Apám is, én is a tányért néztük, és más-más meggondolásból, de mindketten hallgattunk.

 

Másnap anyám még tea idején is füstölgőit; s nekem, mert annyi titkolnivalóm volt, aggasztó gondolataim támadtak, s ezek, mikor anyám a csendet megtörte, közönséges rettegéssé váltak.

– Sokáig volt benn a laborban az a lány, apa!

– Igen. Sokáig.

– Remélem, adtál neki valami jó tanácsot. Ideje már, hogy adjon valaki.

Apám megtörülte ősz bajuszát, és megfontoltan bólintott. Megesett, hogy hozzá jöttek az emberek tanácsért. Azt hiszem azért, mert inkább volt orvos külseje, mint Ewan doktornak, s mert nem övezte Eyvan doktor áhítatkeltő társadalmi dicsfénye. Apámnak kibeszélhették magukat, mondták, s ez igaz is, mert nemigen válaszolt nekik. Addig kérődzőit egy-egy gondolaton, míg az utolsó szemerkéjéig meg nem emésztene, s ilyenkor az volt a látszat, hogy míg ők csak mondják-mondják, rájuk figyel. Rendületlenül hittek a bölcsességében; igaz, keresetlenül jó volt. Nyájas, módszeres és lassú; miért ne lehetett volna hál bölcs is? Sajátos kapcsolatunk, hisz a fia voltam, megnehezítette, hogy ezt megítéljem.

– Mii akart lőled?

Cinikus énem már-már diadalmaskodón a rémületemen, s láttam, hogy apám Evie-nek hashajtót kínál. De ő csak bámulta a teáskannát, és elbiggyesztette az ajkai. Vártam.

– Nincs nagy véleménnyel az… emberekről.

Azt hánytam-vetettem magamban, hogy a közömbösségemet bizonyítaná-e, ha megkérdezném, miféle lányról van szó, de volt annyi eszem, hogy elvessem az ötletet. Anyám szikrázott, és sokatmondóan bólintott.

– Azt elhiszem. Csöppel sem lep meg.

– Vadállatok – mondta apám. – Minden férfi vadállat. Azt mondja.

– Nos – mondta anyám. – Mit is várhatna az ember egy ilyen lánytól? A férfiak olyanok, amilye…

Kidöntöttem a teámat az asztalterítőre. Valósággal megkönnyebbülés volt ez az apró baleset; azt reméltem, mire anyám hátba vág, a téma is megváltozik. Pedig tudhattam volna, hogy anyám, furamód hosszúranyúlt rosszkedvében nem éri be egy-két szóval, s hogy apám kénytelen lesz kielégíteni.

– Folytasd. És te mit mondtál neki?

Apám megtörülte a bajuszát, kezét végigfuttatta kopasz fején, megigazgatta a szemüvegét, majd újból a teáskannára bámult. Hallottam, hogy anyám lába kocog az asztal lábán.

– Azt mondtam, téved.

A kocogás folytatódott, s apám hallotta. Hozzátette:

– Azt mondtam: nem vadállatok. Azt mondtam: én nem voltam az. Azt mondtam: a mi Ollynk…

A kocogás abbamaradt. Apám sugárzó mosollyal rám nézett.

– Azt mondtam: neki is megvannak a hibái, bőven, de nem vadállat.

Csönd lett. Anyám mélyen a szemébe nézett, és halkan megkérdezte:

– És erre mit mondott?

Apám elfordította rólam a szemét, és a tányérját nézte. Határozatlanul válaszolt.

– Tudod, hogy van ez… én elgondolkodom… ők meg… Nem emlékszem.

Anyám fölállt, fogta a teáskannát, kivonult a konyhába, és bevágta maga mögött az ajtót. Megint csönd lett; majd apám halkan megszólalt.

– Tudod, az esküvő… Ha elment, mindjárt… jobban lesz. Mire a rendelés véget ért, én már fönt várakoztam a fák közt. Évié késett, de eljött, kartonruha, meg minden, ballagott fölfelé az ösvényen. Lázas bujaságomban alázatosnak, félősnek festettem, mint aki tisztában van új helyzetével. De Évié éppenséggel diadalmasan mosolygott, és megint sugárzott. Magabiztosan elment mellettem, át a bokrokon, el az égerfák alatt, és leült a vízmosások közt a nyúltelep fölött. Ott ácsorogtam mögötte, s hol őt néztem, hol meg lent a várost.

– Gyere vissza, Évié!

Illatot rázott csillogó hajából, és hanyatt feküdt a napon. Kitárta a karját, kinyújtotta összezárt lábát. Kartonruhája fölcsúszott. Fölnevetett az égre.

– Évié, gyere már!

Fejét rázta, és kislányosan kuncogott. Odamentem, és leguggoltam mellé.

– Mondd… mi jött rád?

Évié mindent bekapcsolt, rám ragyogott, rebegtek kusza szempillái. Leszegte az állat, és akkorát nyújtózott, hogy fölpúpozódott háta a földről. Elállt a lélegzetem. És az illat.

– Gyere be a fák közé… klassz lesz.

Évié behunyta a szemét, és elengedte magát, így feküdt ott, mosolytalanul.

– Itt, vagy sehol.

– De… de hát ott a város!

Fölemelte a fejét, lenézett a városra, és görbén elvigyorodott.

– Ott bizony… Okos úr!

Hízelegtem, ráparancsoltam, könyörögtem. Évié hajthatatlan maradt. Feküdt lazán, mosolytalanul, kinyújtózva, és mindenre csak egy válasza volt.

– Itt, vagy sehol.

Végül elhallgattam, és rosszkedvűen bámultam a barna földet és a száraz nyúlbogyókat. Évié fölállt, és tisztogatni kezdte a ruháját.

– Évié… holnap…

Másnap volt az esküvő. Már tudtam, mit kell tennem, mit kell vakolatként rátapasztanom az esküvő gondolatára.

– Akkor itt találkozunk… délután. Évié oldalról rám mosolygott.

– Jól van, Olly. Miért ne?

Aztán elment, biztonságban és makulátlanul, mint az érett dió.

Csak akkor értettem meg, mikor már mindhárman asztalnál ültünk, hogy idejekorán megebédeljünk, s így anyám elérhesse a barchesteri buszt. Anyám nyájas volt, izgatott, s ha épp nem evett, be nem állt a szája.

–…a lány miatt meg nem kell többé aggódnod, apa. Elmegy!

– El?

– Elmegy a nagynénjéhez Actonba. Állást ígértek neki egy vállalatnál. Valami épületfa-import vállalatnál, azt mondják. Ez jó lesz.

– Jó?

– Mármint neki, úgy értem.

Apám rágott, és gondterhelten bámult maga elé. Összevonta a szemöldökét, és a fejét csóválta.

– London. Nem is tudom. Messze van az: és egy fiatal lány…

Folytatta a rágást, és rosszat sejtve csóválta a fejét, mintha a sok-sok fiatal lány végtelen sorát látná, aki mind leveti magát a London Bridgeről.

– Szamárság! – mondta anyám tündökölve, nevetve. – Hiszen a nagynénjéhez megy!

Apám fölhagyott a fejcsóválással, és áttért a bólogatásra; miközben lassan kérődzött, bólintott vagy harminckettőt, de lehet, hogy’ hatvannégy is megvolt. Anyám abbahagyta a nevetést, tündöklést, és a falat nézte. Mikor megszólalt, olyasféle volt a hangja, mint mikor nyugtalanító, boszorkányos észrevételeit vagy megérzéseit közölte; ellentmondást nem tűrő, tárgyilagos, mintha nem is tőle származnék; de most felajzott volt, sőt, vidám.

– Ha vigyáz magára, ott aztán élheti a világát a végtelenségig!

Én mosogattam el,, érthetetlenül haragosan. Miután végeztem, elmentem hazulról, átvágtam a városon, a domboldallal ellenkező irányban. Bevettem magam a csábos erdőbe, aztán elfordultam, és kimentem megint a mezőre. Azt mondják, a Pentry Hill tetejéről látni lehet a barchesteri székesegyház tornyának a csúcsát. Körbejártam a dombot, mielőtt a tetejére fölmásztam volna. De ott, ahol Barchesternek és a torony csúcsának lennie kellett, csak nagy kék semmi volt. Megfordultam, s a szemem végigfutott a völgyszegélyen egészen a mi lombos facsoportunkig; pici fehér pöttyöt láttam a barna nyúltelep fölött.

Szó se lehet róla! Hogyne!

Elmentem Cockers felé, a versenyistállók mellett, át a Kistanya mezőin, aztán megint föl a domboldalra. A fehér pötty még ott volt. A fél megyéből látni lehetett. Esetlenül futni kezdtem a domb gerincén, el Barrows és Ansdyke mellett, a Vaskapu és Ördöglik fölött. Kalapált a szívem, mire a facsoporthoz értem, arcomon csurgott a veríték, csapzott hajam a homlokomra tapadt. Hallottam, a városban hármat üt a toronyóra.

– Évié!

Lerogytam mellé, szívem a nyers földön dobogott. Évié ült, keresztbevetett lábbal, féloldalt a kezére támaszkodva. Stilbourne, és mögötte a szétterülő táj lüktetett, mintha maga is szaladt volna.

– Évié… kérlek!…

– Itt, vagy sehol.

A hátamon éreztem Stilbourne szemeit; de e szemek távol voltak, kvarcüveg szemüveget viseltek, mi meg két fölismerhetetlen pötty voltunk. Ésszerűtlen, de nagyon is valóságos félelem és szorongás kerítette hatalmába a testem. Évié ezt tudta, diadalmasan nevetett rám oldalról, s gondolom, ő is meglepődött, sőt, meg is rémült, mikor fél karommal átöleltem, másik kezemmel megfogtam a mellét, s döbbent szavait vadul belefojtottam a számmal. Nem állt ellent, és nem adta át magát; s utána, mikor arccal a földön pihegtem, pirosán, némán, szégyenkezve távozott.

Én maradtam, ahol voltam; nagy sokára végignéztem a karomon, próbáltam fölismerni ezt a néhány alakot, aki itt-ott, szinte látótávolságon, túl, fölbukkant. Fölkeltem, behúzott fejjel átvágtam az égerfák közt, és csak a Chandler’s Lane-en egyenesedtem föl megint. Halkan, mint a tolvaj, nyitottam be a bejárati ajtónkon. Töprengtem, vajon nem volna-e jó, ha elővenném a hegedűmet, és cigányzenét játszanék, hisz anyám, akármilyen meglepő, szereti, ha azt gyakorlom. Gondoltam, először csak halkan játszom, majd egyre hangosabban, s így apám soha pontosan meg nem tudja, hogy mikor jöttem haza, sőt, talán azt sem, hogy egyáltalán el voltam hazulról. De közvetlenebb szükségét éreztem a bizonyosságnak, s ezért átmentem, és közömbösen beléptem a laborba. Apám ott állt a hosszú laborasztalnál az ablak alatt. A facsoportra néző ablak felső táblája nyitva volt. Apám még annyi fáradságot se vett, hogy a távcsövet visszatette volna az ajtó mögött lógó bőrtokjába. Ott feküdt mellette az asztalon,, viharverten, de használhatóan. Gyors fejszámolást végeztem. Tízszeres nagyítás. A tíz a hatszázban megvan hatvanszor. Az hatvan méter.

Egy könyv volt előtte az asztalon. Lassan becsukta, megfordult, elment mellettem, rám se nézett. Kivett egy receptet a drótkosárból, azt tanulmányozta elmerülten. Fölnézett a palackokra, aztán vissza a papirosra. Hirtelen összegyűrte markában a papirost, és az öklére ejtette a fejét. Egy hang sem hallatszott.

Nagy sokára fölegyenesedett, gondosan kisimította a receptet, és levett egy üveget. Egyszerre tudtam, hogy mi következik, éreztem, hogy mi, föltartóztathatatlanul, mint a gerjedelem. Éreztem a reszketésemből, a zűrzavarból, amely magábafoglalta Imogent, Evie-t, a zongorát, Robertet, anyámat; a vad és hiábavaló küzdelemből akaratom és forró szemem közt. Zihálva káromkodtam, félig elfulladtan.

– Az isten verje meg! Az isten verje meg! Ó… hogy az isten verje meg!

Dühösen, elgyötörtén, gyámoltalanul; a könny nem hullott, ömlött a cipőmre, asztalra, kezemre…

– Az isten verje meg! Az isten verje meg!

Fölszegett fej, ökölbe szorított kéz, csillogó, elnyúlt ablak, megnyílt föld alatti fekete tavak, áradás és áradás…

– Ó, hogy az isten verje meg!

Apám kapkodta a fejét jobbra-balra, mint a rugalmas kötéllel megkötött vadállat, aki nem tudja, hogy esett csapdába.

– Meg kellett róla bizonyosodnom, igen… meg kellett bizonyosodnom. Azok után, amit ő… – Letette az üveget, ránézett az ablakra, aztán a kezére, majd kezét kopasz fejéhez emelte. – Csak nevetett és nevetett. Azt hittem: hisztéria. Nevetett, és nevetett és… vagy gúnyolódott.

Maradtam, ahol voltam, megdermedtem nyomorúságomban, gonoszságomban és vereségemben, azon töprengtem, van-e zug, ahol elbújhatnék, hogy soha többé senki se lásson. Apám megköszörülte a torkát és folytatta, furcsamódon elszánt, s az elszántságtól feszült hangon.

– A fiatal emberek nem… gondolkodnak. Én… te nem tudod, milyen hely az a Chandler’s… Igen. Igen. Ott… a fertőzések, tudod. Nem azt állítom, hogy feltétlenül… hogy az ember mindenképpen… de ha valaki úgy él, mint ez a…

Levette a szemüvegét, és sebészi gonddal megtisztogatta; majd egyszerre, minden vallott, de nemtörődöm agnoszticizmusa ellenére kitört belőle hosszú sor pap-ősének hangja.

–…ez az ember, ez a… hogy is hívják… ezek a könyvek… a mozi… az újság… a feslettség… rossz, rossz, rossz!

Álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és pöcegödörbe kívánkoztam kétségbeesésemben, ahonnét kimászhatnék, odatérdelhetnék szüleim elé, és kérhetném a bocsánatukat, és akkor talán visszatérhetnének ártatlanságom napjai. Álltam, és néztem, hogyan készíti el a recepteket Stilbourne valamennyi kórságára.

 

Ezután odahaza maradtam, zongora helyett ócska hegedűmön játszottam, abban a reményben, hogy így legalább valami keveset sikerül megtennem abból, amit a szüleim kívánnak. Evie-t kerültem, mintha ő is egyike lett volna a fertőzéseknek, amelyekről apám beszélt; bár ami azt illeti, mielőtt elment, egyszer még láttam. A szalon ablakában álltam, kezemben a hegedűm. Éppen cigányzenét játszottam, szenvedélyeset, kivételes gonddal; s most álltam, szomorúan bámultam Bounce házát odaát, és arra gondoltam, menynyire meg lenne elégedve velem, hogy ilyen szorgalmasan gyakorolok, mikor Évié fölbukkant a tér túlsó oldalán. Lassan eltátottam a szám. Ez a közismert, ez a leleplezett, ez a bukott nő az égvilágon semmit sem változott. Nyitott ajak, titokzatos mosoly, szemtelen orr, csillogó haj, mozdulatlan térdek, suhanó járás, mint annak előtte,~s” körülötte nő voltának szinte tapintható dicsfénye. Figyeltem, míg ki nem suhant a látókörömből a Városháza mögött. Rossz, rossz, rossz volt; s az voltam én is. Visszatértem a hegedűhöz, cigánymuzsikám szertelen portamentóihoz és öblös vibratóihoz.

Évié tehát eltűnt, de csak évek múltán tudtam meg, hogy miért. Nem énmiattam, bár akkoriban hiúsággal vegyes szégyenkezéssel azt hittem. Még csak nem is Róbert és a motorja, vagy az írógépes, fonott korbácsos Wilmot kapitány miatt. Hanem azért, mert Duggie Dance-nak lehettek akármilyen gyilkos görcsei, és Mrs. Dance magánkívül lehetett a bánattól és hisztériától, akkor is stilbourne-i szeme volt és stilbourne-i nyelve. Az a csöpp rúzsfolt Jones doktor szája sarkában, az űzte el Evie-t a körünkből a London Bridge irányába. Ezzel betelt a pohár. Évié elment, és Stilbourne színes képe megint megfakult, és mozdulatlanná vált.

 

De Evie-nek sikerült távoltartania magát a London Bridge-től, hiszen egyszer még viszontláttam, mégpedig Stilbourneban. Két évre rá, ősszel, mikor épp a harmadik évemet készültem elkezdeni Oxfordban, és a világgal egy csöppet sem voltam kibékülve, mert a vak is látta, hogy nyakunkon a háború. Nem hittem, hogy befejezhetem a harmadik évemet, s bár elég homályosan, elképzeltem magamat, amint beleroh’anok a pergőtűzbe egy új nyugati fronton. Épp állt a stilbourne-i búcsú, ez az évente megismétlődő esemény, amikor a városban minden kis bolt kétségbeesetten bezárt. A búcsú annyira ó-szász volt, hogy talán csak a parlament tilthatta volna be külön törvénnyel. A város bosszúságát még csak fokozta, hogy a bódésort, amit annak idején a görbe Főutcán vertek föl a terünk és az Óhíd közt, most a hajóhinták, körhinták, szellemvasutak, szerelmi gondolák, céllövöldék zsivaja váltotta föl, s ezeknek semmi más céljuk nem volt, csak hogy gyönyört árusítsanak. Szombat este volt; felhőtlen, hűvös, holdvilágos; de a versengő masinériák gőze, az ezernyi kürtő diszharmóniája, oszlopként, gombaformában ült meg a búcsú fölött és verte vissza a lángok reszkető fényét, mintha a háború máris kitört volna. Háromszáz méter hosszúságban húzódott a céllövöldék, mutatványosbódék, célba dobó sátrak sora, tessék dobni, tessék dobni, három dobás csak hat penny. A gőz-generátorokkal együttlüktető lámpasorok, tarka villanykörte-virágágyak és a kisebb bódékban égő gázlángok fényétől táncolt, reszketett az egész térség. Az egyik járda szabadon maradt, s erre, csakis erre menekülhetett az ember a zsivajból és gőzfelhőből. Hazafelé tartottam, s affektált nosztalgiával igyekeztem meggyőzni magamat, hogy immár képtelen vagyok élvezni a gyermekkori örömöket, s ugyanakkor derűs bosszúsággal fedeztem föl, hogy igenis nagyon élvezem őket. A szabad járdán ballagtam szürke flanellnadrágban, zsebre vágott kézzel, vastag, elől-hátul lelógó sállal a nyakam körül. A csinn-bumm, a lárma, a gépzene, az ordítozás és visítozás, a ponyvához csapódó falabdák pufogása és a golyók pattogása a vaslemezen itt kissé féloldalról érte az embert, mintha legalább részben elszakadt volna tőle. A járdán még el lehetett férni, mert ahhoz még korán volt, hogy szerelmespárok álldogáljanak a bódésorok szájában vagy a sátrak mögött; s egyelőre még a pálinka sem rondította el a kövezetét okádékkal. Közvetlenül a legyőzött mozi lámpáin túl megpillantottam egy lányt, aki a járdán felém közeledett. Senki máséval nem téveszthettem össze a haját, mozdulatlan térdét, habozva poroszkáló lábát. Végül is természetes volt, hogy előbb utóbb viszontlássam. Csak nemrégiben történt, hogy Babbacombe őrmester festői egyenruhájában fölbukkant a Városháza árkádjai alól, megrázta rézcsöngőjét, elüvöltötte kétszer, hogy “Kőőőzhíírrééé téétetik!”, s mielőtt még harmadszor belekezdhetett volna, szétrobbant. Nemigen volt hely rá, hogy elmenjünk egymás mellett. Megállt előttem, és mosolygott a gőzoszlopokról visszaverődő fényben.

– Szervusz, Olly. Mit csinálsz itt ezen a szörnyű helyen?.

– Csak lődörgök. Nézelődöm. És te?

– Hosszú hétvége. Találkám van valakivel.

– No, akkor hagylak.

Indultam volna, bár nem akaródzott. Ott állt előttem.

– Most hova mégy?

– Haza. Ezek a borzalmas bódék!

– Elkísérlek.

– Azt hittem, találkád van.

– Ó, azt csak úgy mondtam…

Kényszeredetten hallgattunk, s alaposan szemügyre vettük egymást. London jót tett neki. Itt egy icipici, ott egy kiszámított hajlat, végül is az egész csak anyag és szabás kérdése, gondoltam. Ez valami újfajta csillogás: kikupálódott. Komoly sötétzöld kosztümöt viselt, lapos sarkú cipőt. Haja lazán, de fegyelmezetten lógott a vállára, lazasága tervszerű volt. Egy dologhoz, ha máshoz nem is, értek; meg tudtam fejteni, amit láttam. Évié jó néhány lépcsőfokkal följebb kapaszkodott iszonyú létránkon.

– Nagyon sajnálom az édesapádat. Évié komolyan biccentett.

– Van-e már kocsitok, Olly? Ennyit az őrmesterről.

– Nekünk? Áá. – Levigyorogtam rá. – Nézz rám. Sokba kerülök! Évié nevetett, és sugárzott egy keveset.

– Olyan ünnepélyes formád van szemüveggel!

Hirtelen mozdulattal lekapta a szemüvegemet. Az este elhomályosult.

– Hé. A csuda vigyen el!

– Ezt csinálom a főnökömmel is, ha… Most megint olyan vagy, mint a kis Olly volt.

– Adod vissza rögtön? Így nem…

– Jó, jó. Nyugalom.

Szorosan elém állt, telt volt és illatos, és rám igazította a szemüveget. Elállt tudománynak szentelt lélegzetem, mintha olyasvalami jutott volna eszébe, aminek édeskevés köze az inert gázokhoz. Évié hátralépett.

– Bobby el szokta vinni Bounce kocsiját.

– Hát én nem vagyok Bobby.

– Nem. Azt látom.

Az ecsetek megrebbentek. Megfordult, a tér felé poroszkált, én meg a nyomában.

– Zongorázol még, Olly?

– Hébe-hóba. Tudod, nincs sok időm. És te énekelsz-e még?

– Ki? Én? Miért énekelnék?

Kiértünk a térre. Évié körülnézett, aztán megállt velem szemközt.

– Te mit csinálsz mostanában, Olly?

– Drága Evie-m! Ha én azt meg tudnám magyarázni…

Mégis megpróbáltam. Mintha már valóra vált volna, úgy beszéltem arról az elképzelésről, amely akkoriban épp foglalkoztatott. A kripton, mint mondják, inert gáz. De ha az ember kellően fölbosszantja, s ez hőfok meg nyomás kérdése, akkor a kripton és más elemek kellő sűrűségű felhőjében indukált szikra… az ember, ha szabad ezt a szót használni, egészen természetellenes anyagokat hozhat létre, A kripton ugyanis… Évié elkerekedett szemmel nézett rám.

– Hűha! Olly! Hogy te milyen okos vagy!

Ez meglepett, és jól is esett. London vitathatatlanul jót tett Éviének. Az az eszeveszett ötletem támadt, hogy megmutogatom neki a laboratóriumot, de elvetettem, mert ottani státusom éppenséggel nem volt olyan jelentős, mint utaltam rá. Az ötlet azonban kivirágzóit, s mikor házunkra pillantottam a doktorék háza mellett, mármár arra gondoltam, hogy beinvitálom. De felülkerekedett a józan eszem.

– Ó, ugyan! Hanem ami téged illet, Évié… veszettül csinos vagy. Körülillatozott mindkettőnket az ívlámpa fényében.

– Hát lányt kerítettél-e már magadnak, Olly?

Mosolyogva ráztam a fejem, s megnyomogattam a képemet ott, ahol épp egy pattanás készült kibújni rajta. Évié válasza meglepett.

– Ahhoz egy kicsit még fiatal vagy, ugye?

– Idősebb vagyok, mint te!

Egy pillanatig elgondolkoztam, megtapogattam a pénzt a zsebemben, s minthogy nem akartam Evie-t, Évié sugárzását és csodálatát nyomban elveszíteni, elszántam magam az adott helyzetben egyedül lehetséges kompromisszumra. Amíg gondolkodtam, Évié sarkon fordult, és a teret fürkészte. Aztán visszatért az arcomhoz.

– De valakid csak van.

– Ezt hogy érted, Évié?

– Valakid a világon!

Ez léha megjegyzés volt, gondoltam, hátunk mögött a búcsú zsivajával.

– Gyere, menjünk, és igyunk valamit…

Évié kinyitotta pénztárcáját, és megnézte. Megnyugtattam. Már megkaptam a félévre járó pénzemet. Gazdag voltam, mert nem fedeztem még föl a közkeletű igazságot, hogy nincs az a pénz, amit kétszer lehetne elkölteni. Elindultunk együtt a Korona felé. Kinyitottam előtte a bejárati ajtót, halk puffanással bezárult mögöttünk, s elvágta a búcsú zsivaját. Itt, az előcsarnokban nem volt sem olaj-, sem étel-, sem édesség-, sem izzadságbűz, nem volt gázláng és nem volt lüktető villanyfény, csak a por és linóleum halvány, de mindent átható, tiszteletet parancsoló szaga. Bementünk a bárba, át az Axminster szőnyegen, s fölültünk a bárpult elé két magas, lakkozott székre. Mrs. Miniver a karja és a pult mögé gombolyodva bámulta az edinburghi vár fakó látképét. Egy kis időre hivatásos szívélyességgel kigombolyodott, odaadta Evie-nek a whisky-szódáját, nekem a sörömet, aztán megint visszagombolyodott. Körülnéztem. Utoljára, jelentős alkalom, vagy két éve jártam a Koronában Mr. De Tracyvel. Most négy városi tanácsos ült körül karosszékében egy alacsony asztalt a túlsó sarokban. A jövő heti tanácsüléssel kapcsolatban igazítottak el valamit. A másik sarokban egy férfi és egy nő ült; szótlanul, savanyúan meredtek a poharukra.

– Isten-isten, Olly!

– Isten-isten.

Az egyik városi tanácsos lassan kisántikált a férfimosdóba.

Igen, tényleg pattanás. Azt tapogattam a hosszúra nyúlt csöndben.

A városi tanácsos lassan visszasántikált. Mikor Mrs. Miniver mellett elment, odadörmögött valamit az időjárásról. Mrs. Miniver vidáman kacagva kigombolyodott, aztán vissza.

Évié megragadta a poharát és felhajtotta.

– Még egyet, Mrs. Miniver!

– Nem, Évié… majd én…

– Nem.

A tanácsos, aki visszasántikált, előrehajolt a székében, és tölcsért formált a füle körül.

– Hogy? Egy kicsit hangosabban, Jim!

– Mert azt nem hagyjuk, hogy a szerződést más kapja!

– Ja! Igen, igen.

Évié tenyere közé fogta az arcát, megrázta a haját, és felém fordult.

– Olly, ugye milyen jól mulattunk mi néha annak idején? Gépiesen elnevettem magam. Évié ivott egy kis szódás whiskyt,

s valahogy elszántan folytatta.

– Igen. Bizony. Jól mulattunk. És most… visszajönni ide…

Megittam a sörömet, és lenéztem Évié harisnyába bújtatott lábára. Jó lába volt. Nyújtottam az üres poharat, és Mrs. Miniver megtöltötte. Jó sör volt.

Évié folytatta.

– Csupa olyan ember, akivel együtt nőttem föl… lányok, fiúk…

Felém sugárzott, huncutul is, szomorkásán is. Nevettem, és nagyot húztam a sörömből. Nekem is eszembe jutott egy és más, és az a homályos érzésem támadt, hogy ez az este talán nem csúszik ki a kezemből.

– És Róbert, Évié! Ne feledkezz meg Róbertről… Évié szomorúsága beleveszett a huncutságába.

– Bobby! Az én első szívszerelmem!

Ittam, eszembe jutott Miss. Dawlish sportkocsija, és félrenyeltem.

– Lesz szíves még egyet, Mrs. Miniver!

–…nekem is.

Évié hallgatott, a tükörbe bámult a pult mögött. Jó nő.

– Kedden.

– Mi lesz kedden, Évié?

– Kedden visszautazom. – Oldalról rám villantotta mosolyát. Csak addig bírjam szusszal. – Felkapta a poharát és kiitta. – Még egyet, lesz szíves!

– Egészségedre!

– Persze most mindenkit föl kell keresned.

– Téged? Vagy kit?

Pazar ötletem támadt. Rávigyorogtam.

– Freddy Wilmot hogy bírja magát?

Évié egy darabig nem szólt, csak bámult a poharába. Aztán kiitta, letette.

– Most jöttem meg Svédországból a főnökömmel. Igyekeztem többletjelentést adni a vigyoromnak.

– És ő milyen?

– Dávid angyal. Mindenki azt mondja. Imádom.

Váratlanul vihogni kezdett. Tíz másodperc alatt átalakult huncutból devajja, az Ohíd Evie-jévé.

– Mindenhez ért. Mindenhez.

A magas szék megbillent alatta, a pulthoz kapott.

– Hoppá!

– Nőj nagyra!

– Gyere, látogassuk meg a szüléidet!

– Ugyan, Évié!

– Vagy doktor Jonest… az aztán a férfi! Elmehetnénk hozzá.

– Nem hiszem, hogy…

– Hát csuda, hogy Stilbourneban annyi a kocsma? Máskülönben… bár itt volna Dávid… Még egy whiskyt kérek!

–…aki mindenhez ért.

– Az ágyban is. Mindenki azt mondja.

Magam sem akartam lemaradni mögötte nagyvonalúságban, most hogy a sápadt tűz lángja fűtött.

– És ért? De hol voltam én még attól, hogy ismerjem Evie-t.

– Ért – mondta. – Jobban, mint te.

A dörmögős beszélgetés a sarokban elhallgatott. Néma csönd lett. Majd leestem a székemről, valósággal táncot jártam a bárpult mellett.

– Hisz sose voltam az ágyadban – mondtam nevetve, majdnem olyan természetes hangon, mint egy PVC skatulya. – Soha! Szállj le rólam, Évié!

– Az ágyamban soha – bólintott. – Fél nyolc után már soha. Egészségedre!

Fölemeltem a poharam, nevettem; elkövettem az én nagy stilbourne-i tévedésemet.

– Talpig!

Évié óvatosan letette a pultra üres poharát. Belenézett, mintha legyet látna benne, vagy valami más effélét. A savanyú férfi meg a savanyú nő odabiccentett egymásnak, sietve fölállt, és szó nélkül távozott. Évié keze, mintha hátra akarna nyúlni a hajához, megmoccant, de leejtette. Először rám nézett oldalról, a pult hosszában, aztán körülnézett a néma helyiségben, s a falon át kibámult a városba. Szája gúnyos mosolyra görbült.

– Az egész akkor kezdődött – mondta –, mikor megerőszakoltál. Lidérces zúgás támadt a fülemben. Nem volt mit mondanom, nincs az az egyértelmű kijelentés, amely magán viselné a vitathatatlan igazság bélyegét. És végül is mi volt az, amit tettem, amit tettünk? A négy városi tanácsos egy emberként állt fel, és indult az ajtó felé a kigombolyodó, összegombolyodó Mrs. Miniver mellett.

– Fenn a domb tetején – tette hozzá Évié hangosan, a pontosság kévéért. – A fák közt.

– Nemigaz!

– Soha senki nem kérdezett engem – mondta Évié. – Nekem nem kellettél… még alig voltam tizenöt éves.

A bár ajtaja becsukódott. Egyedül maradtunk. Éreztem Stilbourne dagályát, de most nem suttogott, nem csobogott körülöttem. Bömbölve csapott át a fejem fölött. Lecsaptam a poharamat, és menekültem, csak hogy megállják kint az ívlámpa alatt, a Városháza sarkán. Évié nevetve bukkant föl az oldalamon; alig tudtam megfékezni magam, hogy el ne kapjam a nyakát.

– Olly gyerek!

– Elintéztél, mi? Most jól elintéztél, mi?

– Az biztos.

– És elintézted magadat is. Kuncogott.

– Mit, hogy mind a kettőnket?

– És mást nem tudsz, csak röhögni, röhögni, röhögni…

– Vámpír. Ez vagyok én.

Felém billent, sugárzón; pedig más fény nem esett rá, csak az újholdé és az ívlámpáé. Arca mint a halálfej; szeme és szája medvecukor-fekete. A haragtól bepárásodott a szemüvegem.

– Ó hogy… mennél a pokolba!

Évié egy pillanatra megdermedt. Aztán ünnepélyesen bólogatni kezdett.

– Aha – mondta. – Értem. Igen. Jól van…

Még mindig bólogatva megfordult, aztán megállt. Visszafordult.

– Olly…

– Mi kell?

– Bocsáss meg. De…

– Egy kicsit elkéstél…

Egyszerre megint mosónővé változott, előrelökte az arcát, két kis keze ökölbeszorult.

– Te! Hát te sose akarsz felnőni? Itt… ezen a helyen… te. Te, meg a mamád és a papád. Jó emberek vagytok, mi? Neked fürdőszobád volt… “Én Oxfordba megyek”… Mit tudsz te… mit tudsz… a svábbogarakról, és… Igen, kedden. És soha többé nem jövök vissza. Soha, ha rajtam áll. Nyugodtan járathatjátok a szátokat és röhöghettek, érted? Nyugodtan. Járassátok csak, röhögjetek…

– Mi az ördögöt beszélsz?

– Mondom: röhöghettek nyugodtan…

– Min?

Gyűlölködve lihegte az arcomba.

– Rajtam és a papán.

Elfordult és tántorogva elindult át a téren. Már elhagyta Miss. Dawlish zárt erkélyét, mire megint uralkodni tudott a lábán. Álltam, szégyenkezve és zavartan, és haragom ellenére most először más színben láttam Evie-t, észrevettem élete küzdelmét, hogy tiszta és bájos legyen. Olyan volt ez, mintha csalódásom és vágyam e tárgya egyszerre nem tárgy, hanem ember vonásait öltötte volna fel; úgy éreztem, talán tehettem, tehettünk volna mást is, például muzsikálhattunk volna együtt a szükségszerű, elkerülhetetlen harc helyett. Olyan erős volt bennem ez az érzés, hogy haragom ide, haragom oda, utánakiáltottam az üres téren.

– Évié!

Már megint poroszkált; s minthogy a búcsú zsivajában aligha hallhatott, egy pillanatig kísértést éreztem, hogy utána eredjek, akár a Chandler’s Close fekete torkába is. De láttam, hogy apám házában kigyullad a lámpa, s anyám árnyéka elsuhan a függöny mögött. Azt is láttam, vagy legalábbis látni véltem, hogy Évié szeme hátravillan és bal válla fölött búcsút int az ujja. Aztán eltűnt. Földúltan mentem haza, csak hogy otthon tovább töprengjek ezen a fölfedezetlen emberen és különös elszólásán.

 

Első oxfordi félévem végeztével hazautaztam; Barchesterig vonattal, onnét Stílbourae-ig busszal. Barchesterben ellógtam az időmet, magam sem tudom, miért, őgyelegtem a székesegyház udvarán, böngésztem a könyvesboltokban, míg csak a toronyórára nézve rá nem döbbentem, hogy ha nem sietek, le találok késni az utolsó buszról is; de végül elértem, és beletemetkeztem egy könyvbe. Mintha csak azt hittem volna, hogy így meghosszabbíthatók valamit. Ez a “valami” nem lehetett Oxford. A kémia megette a muzsikát, és döbbent meglepetéssel észleltem, hogy egész napomat betöltő munkának tekintem, így nem sok időm maradt, hogy titkos bűnömnek, a muzsikának hódoljak, bár önmagában épp eléggé érdekelt. Meg aztán alig vártam már, hogy a szüléimet viszontlássam, eldicsekedjem nekik szürke nadrágom divatos bőségével, s mindenről mindent elmeséljek. Évié elment, Imogen férjhezment; én meg hamisítatlan diák voltam, hamisítatlan értékrenddel, kötelességekkel, következésképpen nem volt miért szoronganom.

Mindegy, akkor is igyekeztem csak a könyvre figyelni.

Elmúlt a földindulás

Itt az új szélindulás