5.

A Krad-lovag mágiaforgatói nem kockáztattak. Noha a kaverna fókusza sziklaszilárd volt, a kaput alig egy percre nyitották meg - épp elég időre ahhoz, hogy további harcra alkalmatlannak ítélt maremiták öntudattalan társukkal és a mi sebesültjeinkkel együtt odébbálljanak. Hogy hogyan boldogulnak Al Hidemában, és milyen úton-módon jutnak vissza a civilizáltnak mondott világba, egyikünk sem firtatta: beértük a bizonyossággal, hogy olyan útra léptek, mely előttünk örökre bezárult.

Magunk vagyunk. - Az aszkétaarcú férfi végignézett az expedíció maremita vértesekkel megerősített maradékán, majd a higanyfényben derengő kürtőkre emelte pillantását. - Maradt egy óránk napkeltéig. Használjátok belátásotok szerint. Amint a Kék Tűz kilobban, indulunk.

A terredalik némán széledtek el, s csakhamar imáikba feledkeztek rezzenetlen arcú bálványuk, a dzsenn körül.

A sirenari a délkeletre néző sziklaplató legszélére telepedett, és úgy révedt a távolba, mintha esélye lenne megpillantani Tallaren kőtornyának maradványait a mélysivatag túlfelén. Az ordanit sehol nem láttam, de biztosra vettem, hogy lángfürdőre készül: a finom homokot hordó szél, mely a kárhozottak sóhajával járta a barlangrendszer alsóbb szintjeit, idáig sodorta varázsa kesernyés őszi avarszagát. Eltűnődtem, hogyan érzékelheti ő az én mágiámat… és összerezzentem a sötét zarándok kacaja hallatán: paplovag létére olyan csendes volt a járása, mint egy embervadászé.

- Van érzéke a drámához - intett a pyarroni felé, aki homokba szúrt pengéje mellett térdepelve fohászkodott városáért és szeretteiért. - Tudja, hogy hiába, mégis zavartalanul éteti az isteneket vakbuzgó hitével. - Ajak biggyesztve fordult felém. - Félte ne érts: annyival különb a többinél, hogy szinte sajnálom. Ha azok odafent valóban törődnének velünk, nem bánnának vele ilyen könyörtelenül.

- Pyarron elesik?

- Nem azonnal - dünnyögte Al Marem, és intett körénk gyűlt embereinek, hogy tartsák a szájukat: óvakodott a sebzett oroszlánt gyászában megzavarni. - Az ork és nomád támadás előbb a pajzsállamokon söpör végig. A harcokban földönfutóvá lett tömegek első hulláma a hónap végén, az ellenséges portyázók Uwel tercének derekán érik el a Szent Várost. Az Államszövetség századok óta tisztában van a veszéllyel, de alig tett ellene. Elaprózta katonai erejét, és a világ legtávolabbi zugaiba menesztette-száműzte legderekabb bajnokait. Rászolgált a leckére. .. de amit idén és jövőre kap, sokkal több ennél: a délvidék emberi civilizációjának gerincét roppantja meg.

- Az orkok…?

- Krániak - köpte a szót a sötét zarándok. - Egyesek birodalmi légiókról, mások rablólovagok hordáiról beszélnek. Némelyek esküsznek rá, hogy maguk a Tizenhármak is megjelentek a színen. Igaz vagy sem, egyre megy: az Államszövetséget tulajdon polgárai zabálják ki utolsó tartalékaiból, katonái nélkülözéstől szédelegve mennek a harcba és a halálba, mely senki javát nem szolgálja - legkevésbé az isteneket, akiknek szimbólumait lobogóikon hordozzák. A várost kifosztják és négy sarkán felgyújtják. A Fellegvárat védőivel és a falak közt nyüzsgő ellenséggel együtt temeti maga alá a Gömbszentély. Selmót és Elorandot senki sem látja többé. A közvélekedés szerint ott vesztek ők is, a tíz- és százezrek között.

Hallgattam. Egy dolog volt tudni, hogy bekövetkezett. .. és egy másik megízlelni az Al Marem szavaiban komorló nyomorúságot és halált.

- Te… láttad?

- Jártam ott - bólintott a sötét zarándok.

- Alig egy évvel a történtek után. A holtak nagy része még mindig temetetlenül hevert, a törmelékhalmokba fúrt alagutak mélyén őrültek zsolozsmáztak. Az orkok és a nomádok odébbálltak persze. Godon legyőzői azonban így is célt értek: bőven juttattak a Dorlan mellékének húszezer éves kultúrájuk áldásaiból.

Összerezzentem megint; harmadik szememet füstként fátyolozta a még be sem következett katasztrófa árnya.

- Miért mondod el mindezt?

- Hogy tudd, mit veszítettünk egy istenek nélküli háborúban - közölte Al Marem. - Hogy megértsd, mennyivel többet veszíthetünk, ha a megtestesült Amhe-Ramunnal kerülünk szembe.

- Tudom, mi forog kockán… és tudom azt is, mit kell tennem.

- Ha így lenne, imádkoznál.

- Dartonhoz?

- Tudsz olyan istent, aki nála közelebb áll hozzád?

Nemet intetem. Gyötört az érzés, hogy éppúgy belém lát, akár a dzsenn… s mert ura szemével bámult, esélyem se volt védfalaimon kívül rekeszteni.

Nem én választottam Dartont. Darton választott engem, és bárhová megyek, bármit teszek is, újra meg újra visszatalál hozzám: a magáénak tekint, mióta azon a századévekkel ezelőtti napon, K’Harkad ikerhegyei közt először rám köszönt.

- Legyen - mormoltam, és elnéztem, ahogy a nehéz páncélba öltözött eretnekek térdre ereszkednek körülöttünk. Tucatnyi nép fiai és leányai voltak, de egy testként mozdította őket az áhítat, s én irigyeltem őket ezért. Fivérem, Tret elmúlása óta nem voltam része egy nagyobb egésznek; szinte az emlékét is elfeledtem, milyen érzés egymásnak vetett háttal küzdeni.

A sötét zarándok torokhangú invokációba kezdett, s én, aki kölyökkorom óta egyszer sem léptem át Darton templomának küszöbét, egyszerre ismét magamon éreztem az Ő tekintetét. A Szent Város egét sötétítő fellegekből pillantott rám; szeme annak az embernek a szeme volt, aki megóvott anyám sorsától - a férfié, aki a halált szolgálta, s az ő nevében életet ajándékozott nekem.

- Mit kívánsz? - kérdezte, s hangjában nyoma sem volt annak a közönynek, melyet tettei sugalltak. Ekkor értettem meg, hogy mindenható, de nem örökkévaló; hogy elodázhatja, de ki nem játszhatja a létezés általa felügyelt törvényeit.

- Sikert - feleltem dacosan, és összerezzentem az ítéletnapi dübörgésre, mely lehetett a Tizenhármak rontó varázsa, de akár az ő kacaja is.

Ahogy a pusztulásra ítélt Gömbszentély árnya rám vetült, azon kaptam magam, hogy nem vagyok - meglehet, soha nem is voltam - egyedül. Arcomon éreztem a Szent Várost emésztő lángok hevét, gyomromban a földhöz lapuló tíz- és tízezrek rémületét… de részt kaptam azok nyugalmából is, akik emelt fővel fogadták sorsukat, és áldozatukkal ünnepelték az újrakezdés reménységét. Átláttam, hogy a sikerhez, melyért fohászkodom, számos út vezet, de nem volt érkezésem választani közülük: a márványglóbusz mennydörögve zuhant az Istenek Hegyére, én pedig borzongva eszméltem a maremiták félkörében.

Arra, hogy a sötét zarándok övéi sorában engem is néven nevez, és olyan kenetesen ajánl Darton kegyébe, mintha máris halott lennék.

Mintha a ránk váró küzdelemben nem a világ sorsa, csupán az üdvösségem volna a tét.

6.

A hajnal első fényénél vágtunk neki.

A Kapu, melyen át aláereszkedtünk Sonion portól és vértől szagló zsigereibe, néma üvöltésre nyíló torok volt a Reefith-szentély falán sötétlő üregek sorában - a feliratok sokat segítettek, de hasznunkra vált a titkos város közelsége is.

Az első rándulást pirkadat előtt észleltük. Mire felsorakoztunk a falnál, a talaj úgy vonaglott a lábunk alatt, mintha a hátság sziklaalapzata alatt óceán háborogna. Az indulást megelőző percekben a Sonion jöttét kísérő porfelhőt is tisztán láttuk a délkeleti horizont távolában: amerre elhaladt, egész dűnesorok rogytak meg és omlottak a mélysivatag semmiből támadt árkába.

Felbukkanásának híre önmagában is aggasztó volt, de semmiségnek fémlett a bizonyossághoz képest, hogy ura, a Halál tizenkét termének egyetlen lakója sokkal éberebb alvó, mint Pyarron nagyjai hitték. Elméjét nem kötötték a létezés halandókra szabott korlátai: egyszerre élt a tegnapban, a mában és mindazon holnapokban, ahol vállalkozásunk kudarccal végződött. Sacrabként rágta magát a világ húsába… és halálra szánta a maremitákat, akik egy sosem volt - s minden perccel valószínűtlenebb - jövőben megzavarták nyugalmát.

- Gyűlöl bennünket - állapította meg Al Marem, miközben övéi és a terredalik sorra érkeztek s lapultak a falhoz a kapu sonioni oldalán. - Lássuk, emlékszik-e, miért…

Új fogást kerestem unikornis szarvat formázó botomon, de óvakodtam attól, hogy világot gyújtsak: apámtól örökölt szemeimet összehúzva, tudatomat kiterjesztve kutattam az ellenség nyomát.

A rejtőző hold - valaha a nap - titkos városa hatalmasan és időtlenül terpeszkedett körülöttünk. Képtelen voltam eldönteni, mozog-e még, vagy jelenlétünket érzékelve tökéletes mozdulatlanságba dermedt; a barlangokat beomlással fenyegető rengések a vaskos falak közé morajként sem találtak utat. Közel-távol egy lélek sem mozdult, csak a falakat borító írásjelek kékje lüktetett egy renyhe szív ritmusában, mely érzi és röstelli, hogy eleven test helyett holt részekből összefércelt homunkuluszt táplál.

A szakrális szövegek oszlopai közt, nagyjából húsz lépésenként, démonfejű amundok életnagyságú ábrái sorakoztak. Kőbe vésett kontúrjaik valódi mélységét megbecsülni sem tudtam; úgy rémlett, nem is egy külső sík távolába nyúlnak.

- Anke-thuueth - suttogta a lardori. - Idézőábra. Egyirányú átjáróként működik: magához vonzza és anyagi formába kényszeríti a köztes lényeket. Keserves nekik… és bárkinek, akin haragjukat kitölthetik.

- Több száz lehet belőlük.

- Több ezer. - A Krad-lovag kíséretéhez tartozó pap lehunyta szemét, és magába mélyedt: nyilvánvalóan nem csak a pyar szertartásrendben volt jártas. - Falak. Szintek tucatjai… folyosók sokasága. Kapuk, ajtóívek, sötét átjárók. Kopott domborművek… virágtalan udvarok. Az egészet én sem látom át, de a közepén… a közepén…

- Ki vele!

- Mélybe nyúló, végesincs akna. - A pap ajkai alig mozogtak; szemmel láthatóan messze járt. - Torkába minden irányból pereg a homok. Felette fénytelen kamrák; úgy ízesülnek egymáshoz láthatatlan tengelyükön, akár egy kaptár fonatai. Tizenkét gyűrű. A legfelsőben hárman se férnek el egymás mellett, a középső átmérője hatvan, a legalsóé százhúsz könyök. Tíz ember magas, simára csiszolt gránittömböt látok benne.

- A Halál tizenkettedik terme. - A dzsenn hangja rekedt suttogás volt; így próbálta féken tartani a szavaiban feszülő erőt. - Magam is érzem a közelségét. Gratulálj a földidnek, equester: a segítsége nélkül napokba telt volna idáig jutnunk… ha eljutunk idáig egyáltalán.

- A hatékonyság mintaképe vagy, Al Marem - sóhajtott az aszkétaarcú férfi. - Adják az égiek, hogy azt kapd az élettől, amit megérdemelsz.

- Van átjárás a szintek között? - firtatta a lardori, akit az erkölcsi kérdéseknél immár jobban foglalkoztattak a gyakorlati problémák.

- A tengelyen át - lehelte a pap. - A tengely… Theemeth lándzsája… zár és pecsét. Aki megleli a nyitját, bebocsáttatik… ám aki téved, kitaszíttatik. Így rendeltetett.

- Amund időzár - húzta el száját a sirenari. - A régiek mézcsapdának nevezték. Tallaren emlékirata is említi Thala-theia elveszett városa kapcsán, melynek „hét kapuját egyszerre füröszti nap és a holdak fénye.” Az ősi nép mágiája képes új mederbe terelni az idő folyamát. Aki a megfelelő nyomvonalat követi, életben marad, aki letér róla, megvénül és elporlik, mielőtt célhoz érne vagy visszakozhatna. Veszélyes, de az amund szakrális gondolkodás ismeretében könnyen azonosítható, elkerülhető vagy kijátszható. Azaz…

- Azaz micsoda? - A Krad-lovag megtorpant, és olyan szemeket meresztett a szűk átjárót vigyázó félszobrokra, mintha eleven strázsákat sejtene bennük.

- Függőleges elrendezésű mézcsapdáról sosem hallottam még. Egyedi gyártmány lehet. Olyan hat-nebek munkája, akiknek a Halál tizenkét termének lezárása után az írmagját is kiirtották, hogy a homok örök időkre megőrizze titkukat.

- Ha a közelben nyugszanak - dünnyögtem -, a csontjaikkal talán kezdhetek valamit.

- Nincs időnk. - A Krad-lovag félrebillentette fejét, mint a harci mén, ha távoli kürtszóra fülel. - Az amundok tudják, hogy itt vagyunk… de bármennyi erő összpontosul is a városban, a lakói még nem elég számosak a frontális támadáshoz. Hogy eleget tehessünk a feladatunknak, nem szóródhatunk szét, és nem is tágíthatunk a tengely mellől: ha megtesszük, az ellenség végleg elzárja előttünk az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.

- A napközép előtti negyedik órában járunk. - A lardori apró kristályokkal kirakott fémtárcsával babrált. Ösztöneim azt súgták, godoni holmi lehet. - Marad tizennégy arra, hogy megtaláljuk a mézcsapda titkát, lejussunk a kas aljáig, és kimódoljuk, mihez kezdjünk Amhe-Ramun fegyverzetével. Napszálltáig talán nyugtunk lesz, az után aligha. És ha a második hold is felkel…

Nem kellett szavakba öntenie a nyilvánvalót: a Kék Tűz óráiban az uruk hatalmától megittasult amundok egy hadsereget is lebírnának Sonion falai közt.

Megszaporáztuk lépteinket, és elágazásonként négy főt - két lövészt és két kardforgatót - hátrahagyva nyomultunk tovább a pap mutatta irányba. Az első védelmi zónát a főfolyosó egy kiöblösödésében, a másodikat a mézcsapda felső szintjéhez vezető járat apró agyagszobrokkal telezsúfolt előterében rendeztük be. Az ordani itt keresett helyet tüzének, melyen át végszükség esetén a következőig juthattunk. Ez utóbbi éppúgy loboghatott a felszínen, mint ugrásra kész amund lándzsások gyűrűjében vagy egy manaseüreg fenekén; valami azt súgta, nem fogunk tülekedni az esélyért, hogy szerencsénket - nem először, de minden bizonnyal utoljára - megkísértsük.

A Halál tizenkét termének kapuját egyetlen holdgránit tömbből faragták ki, és fajháborús témájú reliefekkel díszítették - ezek közül a pecsétek feltörésén kívül csak Hanameth és Talleren párviadalát meg az első manifesztá-ció pusztulásával végződő ardalai ütközetet tudom azonosítani. A tömb mozdíthatatlannak látszott, a dzsenn szavára azonban megrázkódott, s lassan, mintegy kelletlenül húzódott vissza a fal síkjába - Amhe-Ramun még holtában is ódzkodott attól, hogy engedjen mások nyers erejének.

Roxund munkáinak ismeretében tartottam tőle, hogy a kapun túl zárókő következik… de nem volt ott semmi, csak a járat maga, melyet hideg fényükbe vontak a földre szállt istenség végső kinyilatkoztatásának öt évezrede rejtőző karakteroszlopai.

- Mi áll ott? - tudakolta a lardori, akinek ezúttal nem sikerült kivonnia magát a pillanat hatása alól.

A dzsenn szavak helyett kurta, elutasító fejmozdulattal felelt. Láthatóan méltóságának alulinak ítélte a dolgot, az elfnek azonban nem voltak hasonló aggályai; kelletlenül bár, de közösre fordította a Kékarcú üzenetét:

- Örök mivoltunk érzése minden korokban, csak a világot látjuk változónak, mulandónak. Mi magunk az örökkévalóság letéteményesei voltunk s maradunk; mi anyag volt, emlékké vált, de ideje elérkeztén testekké lesz megint. Csak erősödést és világosodást érzünk, vénülést és szánalmat soha. Harminc évezred süt rátok szemünkből; termeink mélyén a mindenhatóság szunnyadoz.

Némán összenéztünk. Egy dolog volt tudni, mire készül - és egy másik kőbe vésve látni, a saját szavaival.

- Le kell másolni - találta meg hangját a Krad-lovag. - Későbbi tanulmányozásra.

Az enyémek már dolgoznak rajta. - Az ordani tekintete mozdulatlanul pihent az amund írásjelek oszlopain. - A világ tudni fog erről… akkor is, ha mi magunk sosem tétünk vissza.

Valami arra indított, hogy Al Maremre pillantsak. Ő volt az egyetlen, akit nem kötött le a látvány; inkább körénk és mögénk figyelt. Meglehet, csak elővigyázatos volt, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy mindez nem jelent számára újdonságot. Hogy pontosan tudja, mi áll ott - talán épp az ordani forrásból, mely ezekben a pillanatokban készül el, és a nyolcvanas évek elejére annak rendje-módja szerint közkinccsé válik.

- Nem a legjobb pozíció, de be kell érnünk vele. - Az aszkétaarcú férfi intett a dzsennek és az elfnek, hogy nyomuljanak tovább, és némán figyelte, ahogy kámzsásai Sonion kövére róják a maguk csapda- és őrjeleit. - Ha az elágazásokból kiszorulunk, itt vetjük meg a lábunkat, és tartjuk a járathoz vezető utat, amíg lehet. - Végighordozta pillantását a csapat mágiaforgatóin. - Megtettük, amit megtehettünk… és amíg erővel győzzük, bármikor megtesszük megint. Addig is rajtunk a sor.

Bólintottam, mert tudtam, hogy ehhez szokott, de nem minden balsejtelem nélkül szegődtem a többiek nyomába - és félúton sem jártam a Halál első termének pecsétje felé, mikor a város tudatára ébredt jelenlétünknek, lakói pedig megszólaltatták a riadót jelző homokdobokat.

A rezgés olyan erős volt, hogy egész valónkat áthatotta - aki járt valaha amund templomban, tudja, miről beszélek. A talpunk alatt ébredő feszültség sebesen terjedt, úgy futott szét a kövek illesztései mentén, mint kitágult erekben a fekete vér. Mire harmadik szememet rányitottam, már körülöttünk, sőt felettünk járt, és pillanatonként változó mintázatot hagyott hátra a fenyegetés nyers áramaiból.

Ahogy a dzsenn megtörte az első pecsétet, mintha üvöltést hallottam volna. Lehetett Sonion hangja, vagy azoké az amundoké, akiknek testébe a terredalik első nyilai csapódtak - a folyosók szövevényéből jellegzetes füttyszó, a dzsenn arcán átfutó árnyék jelezte, hogy az elágazások őrei harcban állnak az ellenséggel.

Tíz szívdobbanás kellett, hogy a homokká porló kő felhőjén át az alacsony mennyezetű helyiségbe nyomakodjunk. A Halál első terme olyan volt, akár egy gabonaszárító hombár. Kőpadlatának közepén vakító fényfolt izzott, s csakhamar lábnyi fénykörré tágult: a kupolatető a szemünk láttára nyílt meg, hogy bebocsássa Theemeth sivatagra vetett tekintetének aranyló kévéjét.

Közönséges fényoszlopnak tűnt, nyomása mégis átrendezte a köveket átható erők mintázatát: a padlat egy öt láb átmérőjű darabja megsüllyedt, majd fordult egyet láthatatlan tengelye körül, s eltűnt, mintha sosem lett volna. Az aranyló fényoszlop, mely Sonion gúlájának mérföldnyi távolságban lévő csúcsán át hatolt a városszörny zsigereinek mélyébe, sorra döfte át a padlat rétegeit, s mi, akik a felső nyílás pereméig merészkedtünk, a lassan pergő homok függönyén át olyasmit láttunk, amit teremtett lény az ötödkor óta nem láthatott: az ékkövek csillogását az isteni porhüvely halotti maszkján és fegyverzetén.

- Százlábnyi ugrás az embernek, örök dicsőség az emberiségnek - dünnyögte Al Marem, és mielőtt bármelyikünk megakadályozhatta volna benne, a mélybe ejtette a vaskesztyűjét.

Az olajban edzett fém tükrét por homályosította el, a barnásvörös foltok azonban csak a harmadik terem magasságában jelent meg rajta. Félúton az abbit láncszövet is barnulni kezdett, és az illesztések sem bírták sokkal tovább: a súlyos holmi őszi falevélként csavarodott össze a levegőben, de Amhe-Ramun halotti maszkját sosem érte el: rőt rozsdafelhővé porlott szét a tizedik termet a tizenegyediktől elválasztó nyílás peremén.

- Száz láb… és ezer év. Talán még több.

- A dzsenn gyakorlatiasabb volt annál, hogy szemrehányásokra vesztegesse az időt. - Félútig egyikünknek sincs esélye elevenen célba érni.

- A nekromancia segíthet.

- Újonnan támadt érdeklődéssel pillantottam a lar-dorira. Nem hittem, hogy bárki számol ezzel az eshetőséggel rajtam kívül.

- Talán - mondtam óvatosan. - De nem valamennyiünkön… és nem is azonnal.

- Felejtsd el. - Az elf félrebillentett fejjel fülelt; mi többiek csak szívünk súlyos lüktetését hallottuk a vaskos falak között. - Hogy kezdhessünk valamit a fegyverzettel, együtt kell lejutnunk. - Önkéntelenül összerezzentünk, ahogy előrehajolt; a fénykéve felső tizenkettedében azonban már nem volt foga az időnek: az első pecsét feltörése óta a helyhiány jelentette az egyetlen veszélyt idefent. - A második pecsét alattunk, kissé balra van. Négy egymásba foglalt tárcsa. Kék, sárga és vörös ékkövek.

Konstellációk. - A lardori sebesen dolgozott a maga tárcsájával. - Kék, sárga és vörös csillagok. Cor Chadra, a Vigyázó. Umenath, az Állhatatos. Pagumen, a Tündökletes. Ychan Magreth, a Zsarátnok. A Sötét Együttállás előtti utolsó évszázadban ezek alkotják Maharramot… a Kaput, melyen az Elátkozott utas e világ tereire lép.

Az elf gyors pillantást vetett az eredményre, s már ugrott is; mi többiek csak akkor szegődtünk a nyomába, mikor meghallottuk odalentről az elfoszló kötések és a szétporló kő moraját.

Halál második terme tágasabb volt az elsőnél. Dísztelennek látszó falait a rettegés húsz stációját evokáló asztrális átkokkal rótták tele: mintázatuk szunnyadó állapotában is elég nyomasztó volt ahhoz, hogy elismeréssel adózzunk a lardori tudományának, mely megóvott tőlük.

Az elf és a dzsenn már a harmadik pecsétet kereste az alattunk lévő szint falán, mikor Sonion ismét megrázta magát… és az állásainkra zúduló újabb rohammal egy-időben hozzánk is utat nyitott az amundokkal csikorogva mozduló, - átrendeződő falain át.

A Halál második termének frissen támadt bejáratai közül kettő zárt kőfülkére nyílt, a harmadik azonban bronzszín bőrű, holdkék szemű fajzatokat okádott ránk, akik némán, fogazott pengéiket magasra emelve rontottak nekünk.

A lar-dorit, aki háttal állt nekünk, letaglózták, mielőtt mozdulhatott volna: harcra készült, de nem ilyen harcra. Láttam, ahogy kiszáll belőle az élet, de nem volt érkezésem utána kapni, hogy valamiképp megkössem - a fogazott pengék túl közel voltak és minden szívdobbanással közelebb kerültek.

Ennyit a tárcsákról.

Ennyit a csillagokról.

Al Marem varjúszárnyával hárított egy oldalról jövő csapást, pallosa gombjával sújtott a rárontó nebet arcába, s mikor az hátratántorodott, egy alulról indított egykezessel deréktól vállig hasította. A szinte ruhátlan sznofrut, aki a mennyezeten át próbált a hátunkba kerülni, magam lőttem mellbe - a nyílásnál álló dzsenn felé zuhant, aki egy vágással végképp ártalmatlanná tette… de második pengéjét már nem tudta előhúzni: egy sötét zarándok által megnyomorított hebet a halottak közül ugrott neki, kibillentette egyensúlyából, és magával rántotta a gyilkos idő naparanyban szikrázó mélységeibe.

A sirenari magára maradt a nyílás peremén. Felém pillantott, biccentett - mintha mosolyt láttam volna az arcán, ahogy alászállt a tengely mentén, hogy élete feláldozásával utat nyisson nekünk.

Nem láthattam, mit tett, hány pecsétet tört fel - mire Al Marem végzett a megmaradt amundokkal, éppúgy halott volt, mint a dzsenn, akinek maradványai rozsda- és csontporként szitáltak a manifesztáció szarkofágjára odalent. Csak akkor döbbentem rá, hogy célt ért, mikor a várost átható hatalom mintázata ismét átrendeződött: a Halál második termének falai egy eleven test izomzatának görcsös rándulásával zárultak össze, a résekben rekedt amundok sikolyát porló kövek moraja nyomta el.

- A dzsenn? - zihálta Al Marem, és kísérletet sem tett, hogy lerázza a vért szent pallosáról.

- Vége. - A lardori mellé guggoltam, hogy magamhoz vegyem godoni műszerét… aztán meggondoltam magam, és a szemét zártam le inkább. - Akár féltestvéremnek, a harcmesternek. A kalahorái legyenek gyengédek hozzá!

- Végzett magával?

- Mondhatni. - Felemeltem a padlóról egy menetht, és a fénybe tartottam. Al Marem arca hátborzongató élességgel rajzolódott ki a penge sötét tükrében. -Hogy milyen mélységig jutott, mielőtt az elmúlás legyűrte, csak egyféleképp tudhatjuk meg. - Elhajítottam a kardot, és hátrapillantottam. - Készen állsz?

Ha voltak is fenntartásai, remekül titkolta: összeszorított szájjal lépett mellém, és némán figyelte a kévében táncoló porszemeket.

- Gyerünk.

A sirenari a Halál hetedik termének padlóján, a tengely közvetlen közelében hevert. Tudnia kellett, hogy nem jut el a következő pecsétig, de az ereje fogytáig próbálkozott: ez az a fajta konokság, mellyel csak egy rejtőző, szenvedések iránt érzéketlen isten képes felruházni híveit. Láthatóan eltökélte, hogy karddal a kezében hal meg, de ereje cserbenhagyta, miután előhúzta - olyan közel hevert hozzá, hogy csak rá kellett hajtanom a markolatra jobbjának vénségtől csomós ujjait. Többet is tettem volna, de hasztalan kutattam emlékezetem kacattárában elf imák után: az elmúlás iránti vonzalmat leszámítva nem sok közöm volt atyám népének hagyományaihoz.

Gyengül a fény. - Al Maremről lerítt, hogy nem rajong az elfekért; a harcmester iránti megbecsülését azzal fejezte ki, hogy mostanáig egyetlen szóval vagy mozdulattal sem zavart meg.

- Rohan az idő - bólintottam. - Órák telhettek el odakint azóta, hogy beléptünk ide.

- Vagyis meglehet, hogy a többiek már…

- Nem. - Halványan bár, de érzékeltem társaink jelenlétét a falak túloldalán. Vannak veszteségeik, de tartják az állásaikat. Míg a város erőt nem gyűjt, hogy ismét átrendezze magát, az idő az egyetlen ellenségünk.

Az idő.

Nem sokat vesztegettem belőle a nyolcadik és a kilencedik pecsétre: akolitáknak való kozmogóniai feladvány volt mindkettő. A tizedik teremben jártunk, mikor felötlött bennem, hogy akár sikerülhet is, és mikor alkonyvörösbe hajló fényoszlopon átszökkenve megvetettük lábunkat a tizenegyedik teremben, már biztosra vettem: én leszek az első hetedkori fajzat, aki a Halál tizenkettedik termébe lép… és az első eleven lény, aki egy holt istenség arcába néz.

A tizenegyedik pecsét.

Simára csiszolt márványból álló körcikkek; érintésre hang nélkül fordulnak valamely láthatatlan erő tengelyén.

Kilenc körcikk az obszidiánból metszett, enyhe domborulatot formázó középpont körül. A világ kilenc szférája, mely óvón borul Reefith termékeny testére, s megóvja a keblén ringatott életet a külső ég hidegétől.

Olyan kézenfekvő volt.

Olyan átlátható.

Azóta sem értem, hogyan hibáztam el.

Hogy Sonion kezdett erőre kapni, nem mentség, magyarázat csupán, s annak sem a legjobb. Alyr Arkhon voltam, Doran küldötte, a nagy Abdul al-Sahred tanítványa; az Eltávozottak őréé, akit maga Quirin Den Jeir ismertetett meg élet és halál igéivel. A fattyú, akit Urria népének egy hatalmassága nemzett a Livinai Gyülekezet kérészéltű nagyasszonyának, hogy felé se nézzen többé. Volt idő, mikor meg akartam ölni ezért - innét jóakaróinak meséje, hogy örökre elhajózott Ynev partjairól. Én hajóztam el, messzebbre, mint valaha szerettem volna. Pusztán azért, mert bizonyítani akartam magamnak, a világnak… de főképp neki.

Mire Sonion falai ismét megremegtek, végeztem a kristályszférák rétegeinek szín szerinti rendezésével, a köveiknek elforgatásával felfedtem az első, majd a második hold amund szimbólumát - és összerezzentem a kondulásra, mely Theemeth aranyló fényével övezte a Teremtés előtti mozdulatlanságban leledző világmodellt. Láttam a bemélyedést a negyedik szféra bal alsó cikkelyén, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Lehetett volna lényegtelen; egy megszaladt véső, egy félresújtó kalapács nyoma. Lehetett volna ártalmatlan… én pedig lehettem volna bölcsebb, lehettem volna kevésbé elbizakodott, hogy átlássam: nem az.

Érzékeltem a Soniont átható erők mintázatának változását, ahogy ujjam az obszidiándomborulathoz ért. Hallottam a tengely és a fal közt félúton őrködő Al Marem hangját, de nem hallottam, mire figyelmeztet, s mikor átellenben nyílás támadt a falon, már ügyet sem vetettem a Reefith testét jelképező domborulat érményi darabjára, mely a középpont legközepéből a kézfejemre, onnét a padlóra hullt.

Talán most is ott van, vagy az egyik mélyedésben tűnt el, igazából nem számít. Csak az számít, hogy elnéztem, s még csak nem is tudtam róla - hogy nem oda került, ahová a pecsét alkotói szánták.

Doran neveltje, al-Sahred tanítványa voltam… de azt, aki az obszidiándomborulatot ütközésig nyomta a márvány síkjába, nem az értelem, hanem a megszokás vezérelte. Egy volt a hetedkori milliárdok közül, akik hallanak, de nem látnak - és mert nem látják, hinni sem hiszik, hogy világuknak három holdja van.

A kötés nem foszlott szét.

A pecsét a helyén maradt.

Az, aki az égbolt helyett átmenetileg Soniont lakta, a Halál tizenegyedik termére nyitotta kékezüst szemeit, és kacagott.

Kacagott rajtam.

- Mi a fene ez? - perdült meg a sarkán Airun Al Marem.

- Nem tudom.

- Pedig tudhattam volna: rajtavesztettünk. Mindannyian.

7.

Tévedésem azonnali következménye a Halál tizenkét termét vigyázó energiák robbanásszerű kitörése volt - afféle függőleges orzóvihar, mely a mézcsapda tengelye mentén szökkent a magasba, hogy közel-távol minden élőt élettelenné, minden befejezetlen ügyet lezárttá tegyen.

Olyan gyorsan történt, hogy csak a fény színeváltozását érzékeltük belőle. A görcsös rándulást, mely a láthatár peremén túlra lökte a napot, végigkergette égi pályáján Nethiree holdját, s mielőtt bármelyikünk szólhatott vagy mozdulhatott volna, bátyja vészjósló kékjébe öltöztette a várost és a világot.

Botom felfénylett, de a csapástól nem óvhatott meg. Éreztem, ahogy megroppan a kezemben, ahogy széthullik, a nemlétbe fakul… de nem volt érkezésem megrettenni.

Láthatatlan erő szakított ki a testemből, mely úgy zuhant a porlepte kőpadlóra, mintha összes inát és izmát egyszerre metélték volna el.

Azt, ami ezután történt, már nem a saját szememmel, s nem is a magam jószántából láttam. Amhe-Ramun utánam nyúlt és nem eresztett; különös öröme telt abban, hogy elém tárja mindazt, amit hibámmal előidéztem.

A kudarc, melyben Al Marem szerint már részem volt egyszer.

A katasztrófát, melyet együttes erővel sem tudtunk elkerülni.

Láttam meghalni Darton prófétáját.

Láttam meginogni a vasba öltözött maremitákat, elhanyatlani a rendíthetetlenül küzdő terredalikat.

Láttam fellobbanni a Feketeláng tüzét, mely széles rendet vágott a menekülés útját elzáró amundok közt - és láttam Pyarron küldöttét, az aszkétaarcú Krad-lovagot is, akit megmaradt kámzsásai támogattak az ordani kapuja felé, hogy vele együtt tűnjenek el egy kápráztató villanásban.

A folyosók elsötétültek.

A tüzek kilobbantak.

Sonion némán és mozdulatlanul hevert az ibarai éjben. A kék arcú hold és a vesztemet okozó harmadik - a láthatatlan, amelyet az amund liturgia Reefith halva született gyermekének nevez - magasan állt a Dzseizan orma felett; túlnan lassan, de megállíthatatlanul emelkedett a zenit felé a Démon szeme.

A Teremtés műve riadót jelzett… de már nem nekem.

Amhe-Ramun elbocsátott, én pedig zuhantam, egyre csak zuhantam oda, ahová minden teremtett lény útja vezet: a feledés sötét vizeibe, ahol a fájdalom az önváddal és a szégyennel együtt enyészik el.

8.

Elúsztam valahová és visszatértem - ez megrémített, de nem tudtam miért.

Nem én választottam a halált; a halál választott engem. A magáénak tekint azóta, hogy K’Harkad ikerhegyei közt először rám köszönt.

Akkor még nem ismertem őt. Anyám méhében utaztam Trettel, a fivéremmel. Nem ismertem mást, csak kettőjüket; a hangok, az érintések, a homály és az összetartozás biztonságát.

Anyánk a Livinai gyülekezet nagyasszonya volt. Tudós nő, diplomata és boszorkány - nem szükségképp ebben a sorrendben. Akik azon a századévekkel korábbi napon rajtaütöttek, és az ikerhegyek egy barlangszentélyébe hurcolták, a halálát akarták, a vérét és a szíve alatt hordozott életet, azaz minket - ők tudták, miért.

Most nagyon erősnek kell lennetek, üzente anyánk, ahogy azok az oltárra fektették.

Döbbenten hallgattunk. Ereztük a félelmét, de nem tudtuk, mit jelent… és nem tudtuk azt sem, mit jelent erősnek lenni.

Az első dolog, amit életünkben láttunk, egy áldozótőr pengéje, az első hang, amit életünkben hallottunk, anyánk sikolya volt.

Egy kéz megragadott, és a magasba emelt. Kiszakított a homályból, ami az otthonom volt, elszakított Trettől, aki éppúgy hozzám tartozott, mint a lábam és a kezem. Fájt, de nem sírtam - a hosszú életűek eszmélésük első pillanatától fogva tudják, hogy semmire sem mennek vele.

Az, aki a tőrt anyámba döfte, az arcáig emelt. Nem tudom, nő vagy férfi, ember vagy szörnyeteg volt-e. A vonásaira nem emlékszem - a szemeit sosem fogom elfelejteni.

- Öld meg a fattyút! - mondta valaki.

Nem ismertem a hangját, de tudtam, mi az engedelmesség. Nem tudtam, mi a „fattyú”… de azt igen, hogyan kell ölni.

Azt tettem, amit anyám tett, mikor a hatalmát használta; szabadjára engedtem az erőt, amit tőle kaptam… és elgőzölögtettem a tőrt markoló kézhez tartozó fejet.

Már tudtam, mit jelent erősnek lenni. A fejetlen test elzuhant, és zuhantam én is… de nem törtem össze. Valaki elkapott, a testéhez szorított és futni kezdett velem; valaki más Tretet ragadta fel az oltárról, és másfelé lódult vele - ez volt az a pillanat, mikor mindketten ordítani kezdtünk. Mintha éreztük volna: félszáz évbe is beletelik, mire viszontlátjuk egymást.

- Hallgass! - sziszegte az, aki engem cipelt. Felismertem a hangját; férfi volt, és harcos; egy a livinai testőrség maroknyi túlélője közül. Követték a támadók nyomát, mikor belátták, hogy úrnőjükön már nem segíthettek, sorsot húztak, kik menjenek közülük a gyermekekért... és kik maradjanak harcolni és meghalni, hogy amazok megmenekülhessenek.

Mindezt évekkel később tudtam meg a férfitól, akit Darton küldött értem. Akkor és ott azt tettem, amit parancsolt; némán töltekeztem teste melegével.

Vor Baylennek hívták, és nem ő nemzett… de elég konokul szerette halott anyámat ahhoz, hogy apám helyett apám legyen.

Mikor Tret évtizedekkel később felbukkant, hogy a köztünk lévő köteléket kihasználva sötét üzelmei részesévé tegyen, Baylen volt az első, aki átlátott rajta. Mikor belátta, hogy másként nem óvhat meg tőle, rákényszerítette Tretet, hogy megölje őt. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy bárki könnyezni látott. Egyetlen éjszaka vesztettem el apámat, fivéremet és Dartont, akinek hitében Baylen felnevelt. A szent szimbólumot, amit rám hagyott, sosem viseltem, a fohászokat, amikre kitanított elfeledtem. Tiszteltem a halált, de nem hódoltam neki többé; kitéptem szívemből az istent, aki a szükség óráján elfordult híveitől, és könyörgésükre hallgatással felel.

Végeztem Dartonnal, Darton azonban nem végzett velem - épp ellenkezőleg, ami azt illeti.

Abban a határtalanságban, ahol emlék és álom egyet jelent, arra rezzentem fel, hogy Baylen közelít felém. Nem az ősz és törődött Baylen, amilyennek a ravatalon láttam, hanem a férfi, aki köpenye alatt menekített ki az ikerhegyek barlangjaiból. Az ember, aki járni, lovagolni és írni tanított; aki a tizedik születésnapomra varját, a huszadikra nara táncosnőt ajándékozott nekem. Aki megtanított, hogy szeressek apámként valakit, aki sosem volt az… és hogyan ne gyűlöljem nemzőmet, amiért sosem próbált az apám lenni.

Aztán eszembe ötlött, hol vagyok…és megértettem azt is, miért van itt ő.

- Nem vagy Baylen.

- Nem vagyok - intett lemondóan, és úgy mosolygott, ahogy csak Baylen volt képes. - Darton vagyok, és azért jöttem, hogy kivigyelek innét. Hogy tudassam, dolgod van a világban. Hogy messze még a te időd.

Éppúgy zavart a figyelme, ahogy a közönye fájt annak idején, ilyen gyanakvóvá tett a világ, amit magam mögött hagytam.

- Sosem törődtél velem - mormoltam. - Mi változott?

- A világ - felelte. - És azok, akik ragaszkodnak a létezéshez, együtt változnak vele.

- Rég nem ragaszkodom a létezéshez. Mindent elvettél tőlem, amiért létezni érdemes. Az anyámat. Az apámat. A testvéremet. Nem hagytál nekem mást, csak a vágyat, hogy tartozzak valahová. Bárhová, a te nyájadat kivéve.

Az, aki Baylennek látszott, hosszan hallgatott.

- Nem adhatom vissza mindazt, amit elvesztettél - mondta végül. - De a hitedet talán feléleszthetem. Ha nem az istenekben, hát a sorsban… abban, hogy semmi sem egészen cél és értelem nélkül való, abban a világban, amit a magadénak ismersz.

- Al Maremet is ilyesmivel szédítetted el?

- Bánt, ami vele történt - közölte Darton. - Ne is tagadd! Akinek az emléke ide is elkísér, mélyen lakik a bőröd alatt.

- Megbízott bennem. Kockáztatott értem… én pedig a halálba vezettem őt.

- Még nincs vége.

- Vége van - dünnyögtem. - Al Marem halott… akárcsak én és mindenki más, aki elég őrült volt ahhoz, hogy rám hagyatkozzon.

- És ha nem lennél halott? Meghökkentem.

- Ezt nem teheted.

- Változnak az idők - közölte Darton, - és változnak a szabályok is. Ami Pyarronban és Ibarában történik, csak a kezdet. Az új szabályokhoz új módszerek, új igék, és új igehirdetők kellenek. Neked megadatik az esély, hogy egy lehess közülük.

- Nem szolgálok neked.

- Akkor szolgálj a világnak. Magadnak, és mindenkinek akik fontosak neked.

- Nincsenek barátaim.

- Áldozatnak hiszed magad.

- Áldozat vagyok - közöltem. - A te áldozatod.

Darton közelebb lépett. Csak most tűnt fel, mennyivel magasabb Baylennél… és mindenki másnál, akit valaha ismertem.

- Hogy tudnálak meggyőzni, hogy sosem hagytalak el? Hogy nem csak elvenni, adni is tudok azoknak, akik leginkább rászorulnak?

- Komolyan beszélsz?

- A legkomolyabban.

- Akkor adj valamit - sziszegtem. - Olyasmit, amit csak tőled kaphatok meg. Valamit, amim sosem volt… vagy oly rég elveszett, hogy nem is emlékszem rá. Ha megteszed, engedelmeskedem neked. Nem szolgállak, de engedelmeskedem - be kell érned ennyivel.

- Legyen. - A hatalmas alak ellépett mellőlem. Már nem viselte Baylen arcát. Ez újfent rádöbbentett, hogy bizonyos törvényeket ő sem hághat át, - hogy bármit mond vagy tesz, sosem pótolhatja, sosem hozhatja vissza őt.

- Áldozatnak tartod magad, pedig két apát is kaptál a sorstól az anyádért cserébe. Mindkettő szeretett… a maga módján. Mindkettő kiállt érted, amikor kellett… és a halált is vállalta azért, hogy te tovább élhess.

- Hazudsz.

- Sosem hazudok - közölte Darton. - A férfi, aki nemzett, nem jószántából mondott le anyádról és arról, hogy az apád legyen. Háza és becsülete védelmében tette, mely a hozzá hasonlók számára az életüknél is drágább. Többet szenvedett döntése miatt, mint anyád, a fivéred és te, de sosem adta fel… és sosem tévesztett szem elől. Nagyra tartott, bízott benned… és mikor belátta, hogy a segítsége nélkül nem boldogulsz, a halált is vállalta, hogy megnyissa előtted az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.

- A Yel’ Amrith-ház harcmestere…?

- A shindarja. - helyesbített Darton. - Ő volt az apád.

Vannak pillanatok, mikor minden teremtett lény visszavágyik a semmibe, amiből a világok anyaga vétetett - ez is azok közé a pillanatok közé tartozott.

- Miért…?

- Miért nem mondta el? - A hatalmas alak a sírszobrok tudó mosolyával tekintett le rám. - Semmit nem nyerhetett, de mindent kockára tett volna vele. Világéletében mások javát szolgálta a magáé helyett - a halála sem lehetett kivétel. - Várt. - Megkaptad, amit akartál, Alyr Arkhon?

Bólintottam.

- Hajlandó vagy visszatérni a létezők világába, hogy ígéretednek eleget tégy?

Megint bólintottam. Nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal, hogy ennyi éven át félreismertem… és a semmiért káromoltam őt.

- Nem haragszom rád - morajlotta, mintha belém látott volna - alighanem úgy is volt. - És hogy neked se legyen okod neheztelni, kapsz tőlem még valamit. Ritka kincs… de nem ismerek senkit, aki jobban rászolgált. - Vaskesztyűs kezét nyújtotta felém; ujjai a kelő nap fényében izzottak. - Készen állsz?

- Óhajod szerint - feleltem.

Érintése fagyként perzselt, hatalma forgószele porszemként ragadott magával a határtalanság egeibe. Megkapta, amit akart; az alant sötétlő vizek tompán visszhangozták síkokat rengető kacaját.

9.

Hideg kövön eszméltem Sonion szívében, orromban és számban a vér nehéz szagával.

A hátamon hevertem, fegyvertelenül és ruhátlanul. A helyiséget rézsút csíkozó fénypászmák közt ágyékkötős óriások mozogtak, de nem ezért rezzentem össze: valahol mögöttem szárnyak verdestek, s ahogy a zaj forrását kerestem, fekete alakot láttam kiválni a legközelebbi sarokban megsűrűsödött árnyak közül. Balját nyújtotta Darton szent madarának, mely homályszárnyait széttárva ült meg inas csuklóján. Jobbjában unikornisszarvat formázó botot tartott, de nem erről ismertem rá: azon szerencsés kevesek közé tartoztam, akiket tanulóéveik során álmaikban rendszeresen felkeresett.

- Mester…?

Bólintott. Fekete szemei páros üregként sötétlettek ráncok szabdalta arcában. Oromnyi homlokán smaragdfényű pentagramma, állán ódon írásjelek; egy ragadvány-név legközelebbi rokonai, a veszett hírű fayumák nyelvén: Dagar Reneb, az Eltávozottak Őre.

Abdul al-Sahred, a hajnalkor legendás nekromantája, a Szarvtorony építője; a dorani iskola alapítója, aki az emberiség fegyvertárának részévé tette az ősnépek tudományát.

Tanítóm, aki arra intett, hogy a vég csupán a kezdet… s most itt volt megint, hogy személyesen köszöntsön a Fátyol innenső oldalán.

- Ne siess! - mondta, és árnykezével bajűző jelet rótt oda, ahol a szívemet hordtam egykor. - Adj időt a szellemednek, hogy visszavegye, ami az övé… és a testednek, hogy rádöbbenjen, ki az úr a háznál.

- Halott voltam.

Kijelentésnek szántam, nem kérdésnek, mesterem azonban csak mosolygott rajta.

- Nem egészen… de épp eléggé ahhoz, hogy okulj belőle. Ismerned kell a korlátaidat Alyr. Ez az egyetlen módja annak, hogy olykor áthághasd őket.

Nem szálltam vitába vele.

Mozdulatlanul feküdtem, s vártam, hogy tagjaimba visszatérjen az erő.

- Ezután mindig velem leszel? - Amikor szükséges. Az Elátkozottak Őre vagyok, te pedig, ha mégoly rövid időre is, eltávoztál a létezők világából.

- Kudarcot vallottam.

- Melléfogtál - ingatta fejét al-Sahred. - Bárkivel megeshet… de csak a szerencsés keveseknek adatik meg, hogy a vereséget győzelembe, maguk és mások javára fordítsák. - Összehúzott szemmel méregette az amundokat, majd jobbját nyújtotta felém. Az unikornisszarvat formázó bot nagyon is valóságos volt; hűvösen simult a tenyerembe. - Ideje munkához látnod, fiam.

Felültem. A zsírkőtömb, melyen hevertem, éppúgy lehetett félkész szarkofág, mint kínzópad vagy boncasztal - bármi volt is, olyannyira a magáénak érzett, hogy sem kötelékekkel, sem bűbájjal nem próbált marasztalni. Ahogy a botot két kézre kapva a földre siklottam róla, meztelen talpam alatt megcsikordult valami. Lepillantottam, és önkéntelenül elmosolyodtam: a padlón szétszórt aranypénzekről bajtársam, az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető úton elesett dzsenn nézett vissza rám. A terredalik tisztességgel megszolgált járandósága volt. Tartoztam annyival az emléküknek, hogy érintetlenül hagyjam, de jó ómennek tekintettem a dolgot; magamra maradtam a halottak között, mégsem voltam teljesen egyedül.

- Előre a falig, aztán balra - visszhangzott fülemben a suttogás.

Átosontam az érmék szőnyegén, el a vértek és fegyverek halmai, az alvadó vér homokkal felszórt tócsái mellett, így jutottam a fal mellé hányt ruhadarabokig, és már a bő sivataglakó nadrág kötéseivel bajlódtam, mikor a manaháló Sonion által eltorzított és megdermesztett mintázata megelevenedett. Az ezt követő rándulások hevesek voltak, a nyomukban járó változások pedig nagyon különösek: bárki idézte elő őket, nem az ifjabb civilizációk módszereivel élt.

- Mi ez?

- Lehetőség - suttogta a mesterem.

Darton szent madara szárnyat bontott; árnyékként cikázott át a folyosók szövevényén, és vadul csapongta körül a változás fókuszát: egy ideiglenes kaput, melynek kyr eredetű végjelei mérföldezrek távolából is átsejlettek a valóság elvékonyodó szövedékén.

A padlat üregeiből, a lejtaknákból és az oszlopok erdejéből előrontó közamundokra tűzzápor, az ébredező falidémonokra tértorzító varázslatok özöne hullt.

Utóbbiakról akkor is felismertem volna a toroniakat, ha a diadalittas „Kyria örök” kiáltások helyett csak a csonkán testet öltött, megnyomorítva vergődő anke-thuuethek bömbölését hallom.

Harci felderítés, ahogy déli szomszédaink elképzelik.

Friss hús a darálóba, mely története során számos expedíciót látott érkezni - de távozni egyet sem. Táplálék a Sonion nevű szörnyetegnek, mely álmában is zabál… és maholnap az egész világot elemészti.

Darton varjának visszatértére ocsúdtam arra, hogy a közelben folyó mészárlás helyett magamat látom rezzenetlen szemén át.

- A hat-nebek átcsoportosítják erőiket - suttogta mesterem. - Tudják, hogy nincsenek veszélyben: a toroniak érzékelték Sonion felbukkanását, de sejtelmük sincs a Halál tizenkét terméről - csak a zászlót lengetik. Amhe-Ramun koncként egy szobordémont fog eléjük vetni, amit legyőzhetnek, és trófeaként cipelhetnek a császáruk elé… ha elég ostobák hozzá.

- Tehát nincs sok időm.

- Vág az eszed - hümmentett elégedetten. - Igyekvő diák voltál… és most, hogy megszabadultál a démonaidtól, lidércnyomásnak is elsőrangú leszel, Alyr fiam.

Ahogy a legközelebbi amund - egy olajtól fénylő testű, csonka ujjain ékköves toldatokat viselő hebet - lépteim neszét hallva felém fordult, mesterem szótlanul húzódott vissza a falat csíkozó árnyak közé. Magával vitte madarát is, de nem bántam: botja, tudása és bizodalma épp elég volt nekem.

Lépést váltottam, kitértem a meneth fejemre irányzott csapása elől, s mielőtt az amund újra mozdulhatott volna, árnyékmarokra kaptam a szívét. Olyat rántottam rajta, hogy kiforduló szemekkel bukott előre, és halott volt, mire a földre zuhant.

Harmadik szemem a metszéspontig követte a helyiséget átszövő mentális háló szálait. A formázatlan mana pörölye már félúton járt a fénypászmák közt láthatatlan hat-neb felé, mire az, tisztje elvesztését érzékelve, teleszívta tüdejét, hogy riadót kiáltson. A találat ökölnyi lyukat vágott a törzsébe, és alantasai gyűrűjéből a szemközti falig röpítette. A túlélők olyan kábák voltak, hogy valamennyit megölhettem volna, ha ez a célom… de Abdul al-Sahred arra tanított, ne tékozoljam az életerőt, hisz mindahhoz, ami mesterségünkben igazán érdekes, komolyabb mennyiségre van szükség belőle.

- Kövessetek! - mordultam áldozataimra a sírokat fejtő föld hangján, s ahogy mellém zárkóztak, tüstént rohamra küldtem őket azok ellen, akik papjaik akaratából a halottasház és az ideiglenes kapu közti folyosószakaszt vigyázták. A testvérharc javában dúlt, mire rábukkantam arra, amit kerestem: a sötét zarándok testét páncél és rangjelek nélkül elég bajos volt társaiétól megkülönböztetni. Szent pallosa az oldalsó helyiségek egyikéből került elő: szilárdan állt egy kivérzett hapet ágyékában, aki volt olyan könnyelmű, hogy markolatához érjen.

A megmaradt amundok, akik a pap halála óta üres szemekkel bámultak a világba, és tétovaság nélkül engedelmeskedtek parancsaimnak, borzongató egykedvűséggel zökkentek térdre az emelvény körül, melyre Al Marem holttestét helyeztem. Már csak egy feladat várt rájuk az életben - meglehet, magasztosabb annál, amit Amhe-Ramun szánt nekik.

Akkor és ott olyasmit tettem, amit azelőtt soha: Dartonhoz fohászkodtam olyan szavakkal, melyekre Baylen tanított, s melyeket már-már elfeledtem; szavakkal, melyek nem voltak a sajátjaim, de hittem, hogy idővel azzá lesznek. Áldását kértem a sikerhez, segítségét a meneküléshez… és irgalmába ajánlottam mindazok lelkét, akiknek halniuk kellett, hogy visszaadhassak egyet a Sonion által elrabolt életek közül.

Elvégeztetett.

Mire a próféta szemhéja megrebbent, elkészültem az erőmmel: botomra támaszkodva álltam a kiszipolyozott holtak félkörében, és szinte vártam, hogy egy meneth, mely gazdájával együtt elkerülte a figyelmemet, ragadozófogaival az oldalamba tépjen.

De a csapás késlekedett, s mert a harci zaj is távolodott, úgy ítéltem, ideje lezárnunk pályafutásunk e dicstelen fejezetét. Botomat és a pallost egy terredali köpenyből mókolt batyuba kötöttem, aztán Al Marem hóna alá nyúltam, és támogatni kezdtem a kijárat felé.

- Arkhon…?

- Ki más?

Hosszan hallgatott; szinte láttam, hogyan pergeti vissza magában az időt a Halál tizenegyedik termében történtekig.

- Három hold - mormolta végül. - Három… nem kettő. Átkozott hülye!

- Szívesen - ziháltam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy visszafektessem a halottak közé.

Ismét hallgatott egy sort; akkor szólalt meg legközelebb, mikor a vérrel bemocskolt falú folyosók szövevényéből a toroni behatolás helyszínére, a kapu közvetlen közelébe értünk.

- Nem érzem a lábamat.

- Halott voltál. Idő kell hozzá, hogy talpra állj… de nem dúskálunk benne, ami azt illeti.

- Hová tartunk?

- A pokolba. - A toroniak kapuját néztem; az ismeretlen messzeségben izzó végjeleket. - A túloldalán nem számíthatunk irgalomra… de még mindig jobbak az esélyeink, mint ideát, ha engem kérdezel.

- És aztán?

- Mármint ha túléljük? - Éreztem, hogy Darton figyel, és tudtam, hogy a történtek után illik a kedvére tennem.

- Visszatérek Doranba, és teljes felelősséget vállalok a történtekért. Szánalom és megvetés lesz az osztályrészem, de kibírom. Azelőtt se voltam túl népszerű, ami azt illeti.

- Dovor kapuja… mindig nyitva áll előtted.

- Darton szent városa a Gályák tengerének partján - dünnyögtem. - Szép hely legalább?

- A legyek imádják. - Al Marem velem együtt figyelt fel a közeledő dübörgésre, és megemelte ólomnehéz fejét.

- Köszönöm.

- Mit köszönsz?

- Hogy visszajöttél értem.

- Dartonnak köszönd - mondtam. - Én csak azt tettem, amit…

Eddig jutottam, amikor átellenben a csarnok közepére vezető lépcsősor tetején meghasadt a föld. Húszlábnyi résén márgaszín gigász bukott át: a hat-nebek szobordémona, melyet a magitorok folyamatos tűzzel, a kíséretüket alkotó fejvadászok meg-megújuló támadásokkal igyekeztek a helyes irányba terelni.

- Mit mondtál Dartonról? - Al Marem hasztalan próbálta túlharsogni a Kheb-thueeth üvöltését.

- Hogy mindig eléri, amit akar - dünnyögtem. Aztán a hátamra vettem a barátomat, és futni kezdtem a kapu felé.

 

 

Wayne Chapman: Prófécia

 

 

 

"Hazudik az idő, de látom

Meg nem is látom cselét

Törvényeit csupán az álom

Sötét vizében oldja szét.

 

Írva marad minden igéje

Amit töröl nem törli el

Egy életnek nincs soha vége

Egy sikoly nyugtot sose lel.

 

Bár vétenél már el idő egy

Lépést hogy legyőzve cseled

Együtt járnám be áljövődet

És álnok régiségedet!"

 

Jean Cocteau

(Le teraps jamais ne change; részlet, Rónay György fordítása)

 

1.

Hűvös köd szitált azon az őszi hajnalon, mikor a doraniak eltemették Alyr Arkhont.

A nekromancia északi fellegváraként ismert Szarvtoronyból a napkelte előtti kiáltáskor indult útnak a menet. Tagjai akoliták és adeptusok, Alyr harcostársai és tanítványai voltak - hozzájuk csatlakoztak a temetőkert kapujában azon kevesek, akiket a félelf barátként tartott számon, s akik súlyt fektettek rá, hogy még ide is elkísérjék. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberkígyó végigkúszott a kaviccsal felszórt ösvényen, mely a nekropolisz keleti sarkába, a "sötét" tudomány beavatottjainak nyughelyéhez vezetett.

A szertartásmester - kámzsa rejtette arcú, hamuszín hajú alak - mécsest gyújtott Darton imafalánál, majd intett. A koporsóvivők oldalt lépve utat engedtek a Szarvtorony bélyegét viselő homunkuluszoknak, akikre éjnek évadján a sírgödör megásását bízták. A monstrumok öltözéke a nedves föld és az elmúlás szagát árasztotta, izmaikban azonban nem mindennapi erő lakozott: könnyedén emelték le a kocsiról a dísztelen ólomszarkofágot, a gödör feletti ácsolatra helyezték, és kifejezéstelen arccal markolták meg a hurkokat mindkét oldalon.

- Óvatosan!

A nedvességtől duzzadt kötelek lassan mozdultak, a magasban köröző varjak károgása fémsírással és döndülésekkel vegyült - a varjak azután sem hallgattak el, hogy Alyr Arkhon szarkofágja megpihent a gödör fenekén.

- Kíván valaki szólni? - pillantott körül a szertartásmester, s mert senki sem mozdult, leguggolva egy kévés földet markolt ki a gödör mellett sötétlő halomból.

- Minden testnek útja - kezdte emelt hangon - a legfeketébb éjszakába, a szavakon túli némaságba vezet. Akik lerázzák magukról a földi lét béklyóit, oda szállnak alá, ahol eggyé lehetnek az álmokkal és a bizonyossággal, a legvégső végtelennel, melyben urunk, Darton kacaja cseng. Áldottak, akik lehunyt szemmel látnak, gondolatok nélkül hisznek, ajak nélkül mosolyognak, mozgás nélkül haladnak az éj zsigerein át... és boldogok, akik félelem nélkül vallják, hogy lényüket, ha itt az idő, új nap, új reménység fénye füröszti majd.

Az aláhulló rögök dobpergésszerű zajjal gurultak szét a szarkofág fedelén. A szertartásmester utat adott a többieknek, akik egy-egy maroknyi földdel nyilvánították ki tiszteletüket Abdul Al Sahred eszmei örököse, Doran híres nekromantája, az eltávozott kalandozó-diplomata iránt. Alyr Arkhon halálában is legenda maradt: a jelenlévők úgy érezték, a csapatostul aláereszkedő varjak szemével figyel, és kajánul kutat az elérzékenyülés jelei után.

- Legyen meg Darton akarata - dünnyögte a Vigyázó Rendi komtúr, s mert övéi közt ez a szokás járta, felhasított ökléből pár csepp vért rázott a földrögök után.

- Adják az istenek; hogy megtaláld, amit keresel mormolta a pyarroni követ, hosszú arcú, ősz barkójú nemesember, akit ezen a tájon csak Peregrinusként emlegettek.

Gebedj meg, nyavalyás szemfényvesztő - szűrte maszkján át Alex con Arvioni, és mikor rá került a sor, humusz helyett pár kopott játékkockát hajított a szarkofágra.

A résztvevők még el sem széledtek, mikor a szertartásmester újra intett. A homunkuluszok munkához láttak, lapátjaik nedves csikorgással mélyedtek földbe, a kiforduló rögök közt bogarak háta csillant, majd eggyé vált a növekvő halommal Alyr Arkhon nyughelye felett, melybe a Szarvtorony legvénebb nekromantája, a háromszázkét telet látott Gwendan Luendel tűzte a félelf unikornisszarvat formázó botját.

- Őrizd - suttogta a hantok közt járó szél hangján, s akik a közelében álltak, megborzongtak pillantása hidegétől. - Őrizd és szólíts, ha e jön az idő!

Arvioni, a halálisten ynevi helytartójának vaskeze már nyeregbe szállt, és különös hátasát táncoltatva figyelt az ösvény túlfeléről. Az éjjel érkezett, kedve szerint legalább egy napot maradt volna, de tudta, hogy mennie kell: az alacsony égből, az esőből, az őszi föld nedves szagából, még a holt-eleven csatamén pórusaiból is sürgetés áradt felé. A levelet, melyet Alyr Arkhonnak hozott, már a cinterem küszöbén lángra lobbantotta, és úgy morzsolgatta a hamut fémtenyerében, mintha azt remélné, a porral együtt a mondanivaló is utat talál barátjához a sírvilág kapuján át.

- A fenébe, Alyr - sóhajtott. - Miért épp most? A rendnek szüksége van rád!

A hanthoz léptetett, körbejárta, és morgott valamit közben; akik látták, esküdtek rá, hogy drágaköves maszkjának vonásai tanácstalanságot tükröznek.

- Darton szerelmére, kuss! - förmedt a varjakra, s mikor azok, mintegy varázsütésre, elnémultak, nekieresztette lovát. A városkapuig másfél, onnét a Sheralon túlra még huszonnyolcezer mérföld az út, Egy hét és egy rakás kapupénz bárkinek a nap és a holdak alatt - kivéve őt, aki szent küldetésben jár, döglött lovon vágtat, és mielőbb értesíteni akarja övéit a történtekről.

2.

Pár napra rá, Dreina Tercének második havában nagy esők jöttek, és Arvioni hátrahagyott nyomaival együtt mosták el a mécseket és fogadalmi szalagokat a nekromanta sírhantjáról. Doran országrésznyi felhők árnyékában hevert, s akik látták, holtukig emlegették a villámokat, melyek a temetőkert keleti sarkában ágáló bot körül cikáztak, túlvilági ragyogással telítve az imafal véseteit. A kerítésen, a kopasz fákon, a környező sírköveken kísérteties csendben várakozott a varjúsereg - az ítéletidő sem ment többre az akolitáknál és temetőőröknél, akik mostanra belátták: hasztalan próbálnak szabadulni tőlük.

A hó végén megenyhült, majd minden előjel nélkül zordra fordult az idő. A varjak újra körözni kezdtek, s mintha le sem szálltak volna többé: a napközépig fehérlő dérszőnyegen csak akoliták és zarándokok lába hagyott nyomot, és érintetlen maradt az eleség is, mellyel a Szarvtorony lakói a madarak kedvét keresték.

- Szentek, de ostobák - dünnyögte a legvénebb temetőőr, akinek apró szeme szinte elveszett a szikkadt hús redői közt. - Azt hiszik tán, segít, ha utána halnak?

A varjak azonban sem azon, sem a következő héten nem pusztultak el, a környékbeliek pedig lassanként hozzászoktak jelenlétükhöz. Hogy kedvelni kedvelték-e őket, arról nem szól a fáma - a krónikásokat és a pletykafészkeket komolyabb kérdések foglalkoztatták akkortájt.

Északfölde népeinek száznál több szava van a háborúságra. A háború éppúgy hozzátartozik mindennapjaikhoz, mint a nap és a holdak vándorlása, az évszakok változása és a tudat, hogy minden szépségnek és iszonyatnak vége szakad egyszer. Komor szót választanak, ha úgy tartja kedvük, ünnepélyeset, fenyegetőt vagy fenségest, ha úgy látják jónak; külön kifejezést használnak a helyi, a családi és az országok közti viszályokra, annak a szónak azonban, méllyel a Vörös és Fekete Hadurak közti összecsapásokat illetik, nincs pontos megfelelője egyetlen délvidéki szótárban sem. Jobb híján számadásnak fordítják, s megjegyzik, hogy az erv nyelvű államokban tüzet, lángot is értenek alatta.

Sosem teszik hozzá, mi mindent emésztettek el Észak lángjai az idők folyamán - részint azért, mert kiművelt főket riogatni haszontalan és kevéssé ildomos foglalatosság, részint azért, mert a felperzselt városok, kiveszett törzsek, nemzetségek és vérvonalak felsorolásához nem egy; de száz kötet sem lenne elegendő.

A Hetedkor hajnala óta tizenháromszor lobbantak fel a lángok, tizenháromszor rontottak egymásnak a Hadurak a hatalom lobogói alatt. A szembenállás valódi okait a Hetedkor negyedik évezredének végére oly kevesen ismerték, hogy rendszerint csak Toron és az Északi Szövetség küzdelméről beszéltek-a boszorkánymesterek uralta birodalom meg-megújuló csapásairól, melyek sosem voltak elég kemények ahhoz, hogy az ifjabb északi civilizáció gerincét megroppantsák. A legutóbbi, tizenharmadik összecsapás, mely a Szövetség szempontjából végzetesnek ígérkezett, hirtelen és tragikus véget ért Toron számára: csapatai rendetlenül özönlöttek vissza a tízezer éves határok mögé, lakói pedig sokáig rémisztgették engedetlen gyermekeiket az anuriai sárkánylovasokról szóló történetekkel. Azóta persze sok víz lefolyt a Lornon, s ahogy az emlékek halványultak, erősödni kezdett a visszavágást követelők hangja is.

Akik a Toronra kényszerített béke minden megalázó részletét ismerték, tudták, hogy a nyugalom még annyira sem lesz tartós, mint az előző alkalommal hogy azon a bizonyos lángok ezúttal nem hunytak ki, s parazsuk sem izzik elég mélyen az esztendők hamuja alatt.

Alyr Arkhon negyven napja aludta sötét álmát, mikor Doranba hír érkezett, Rowon veszedelméről. A várost; a Darton-hit északi bástyáját a Fekete Hadurak egyike rohanta le toroni pénzen fogadott zsoldosaival. A dartoniták hasztalan kérték Pyarron segítségét: a Dúlás rémálmából ocsúdó Szent Város hallgatott, s mint hasonló esetekben mindig, magukra hagyta meghasonlott papjait a döntések terhével.

Ez volt az első intő jel, ám a tél folyamán újabbak követték: Tiadlan földjén éledezett a gyűlölség a Dorr-cha és a Duin, a kardforgatók népének két legfőbb méltósága között. Az erős kezű király egyenlőre féken tartotta őket, a törvény alól azonban, miszerint az erős kezű uralkodók gyenge utódokat nemzenek, ő sem volt kivétel. Fiúsarját a lovak és a nők bolondjaként ismerték Északfölde-szerte, s előre rettegtek a pillanattól, mikor trónra kerül. Nem javult a viszony az embernépek és a sirenari elfek közt sem - ezért elsősorban Eren kevély hercegét, Elgort terhelte a felelős-ség, aki sosem bocsátotta meg a hosszúéletűeknek, hogy az utolsó alkalommal megvonták támogatásukat a Szövetségtől, és ezzel - szándékosan vagy szándéktalanul - újabb katasztrófához kövezték az utat.

Kerek három hónap telt el a temetés óta, mikor a Sheralon túli Dovor városában a sötét zarándok nyeregbe szállt. Egy esztendeje gyötörték baljóslatú álmok, a nekromanta távozása és Rowon eleste azonban tovább rontott helyzetén. Mióta Pyarron kiátkozta, istene pedig óva intette a nyílt vallásháborútól, minden reményét északi hitsorsosainak sikerébe vetette. A Fekete Hadúr nem csupán barátai egy részétől fosztotta meg, az újrakezdés reményét is elrabolta tőle - s Airun al Marem, Darton ynevi helytartója leverten állapította meg, hogy a visszavágáshoz pillanatnyilag sem erkölcsi, sem katonai ereje nem elegendő.

Kockázatot vállalt, mikor egymagában indult útnak, de tudta, hogy nincs választása: a Vaskezűre a megfogyatkozott konklávé élén, lovagjaira a város védelmében volt szükség. Al Marem tisztában volt a veszéllyel, zavartatni azonban nem hagyta magát tőle: kalandozó volt, akit Darton olykor a halál torkából, legutóbb az ibarai expedíció során annak zsigereiből ragadott ki. Rég túllépett azon, hogy az elhívatással járó előnyöket és hátrányokat latolgassa - egyházfő volt és harcos, akinek egy ideje az álmok sem hoztak nyugodalmat.

Északkeletnek lovagolt, és csatlakozott egy karavánhoz, mely fűszert és selymet szállított Eronéba, a Gályák tengerének elgorvikiasodott kalmárvárosába, mely nem csupán az anyaországgal, de az Északra vándorolt nemzetségekkel is jó kapcsolatot tartott. Airun rangrejtve, nyolcnapos út porával lepetten érkezett a falak közé. A település Kapuja épp az orra előtt zárult be (hetente egyszer nyitották csak a nagyvilágra, hogy az árakat egyensúlyban tartsák), de ez sem szegte kedvét: pár órás pihenőt engedélyezett magának, aztán megvesztegetett egy kimondhatatlan nevű hivatalnokot, és még aznap délután megérkezett a célvidéki tavaszból a godarai őszbe, Erion ege alá, melyet a szokottnál is szürkébbnek mutattak a Világgerinc felett örvénylő fellegek.

Óvatosságból nem Torozonnál, hanem az utazónegyed egy lerobbant vendégházában nyittatott szobát... és fizetés nélkül, a tetőn át távozott, miután éjnek évadján késhegyig menő vitába bonyolódott két túlbuzgó inkvizítorral. Darton helyi templomai közül egyikbe sem kívánkozott, ezért régi cimborái egyikéhez, a kikötőnegyedben élő Olwen Gilad-Aringornhoz fordult segítségért. Az elf, akinek játékbarlang-kupleráját a város legveszélyesebb zugai közt tartották számon, ugyancsak segítségre szorult: a hatodkori élőholtakból álló bűnbandát, mellyel az év elején akaszkodott össze, csak a próféta közreműködésével sikerült ismét föld alá szorítani. A hálás üzlettulajdonosok útiköltségről, álruháról és némi egérútról gondoskodtak hősük számára: Airun az indulásától számított huszadik napon, Alyr Arkhon sötét álmának negyedik hónapjában érkezett Erigowba, s némi kenőpénzzel tüstént helyet szerzett az Erenbe tartó posta-kocsin. Mások a helyében fellélegeztek és elnyújtóztak volna - ő az állomás hátsó udvarára osont, és eszmét, majd ruhát cserélt egy koldussal, aki egy ezüstért még arra is ráállt, hogy szakállát a délvidéki őrültéhez hasonló fazonra nyírják. Airun akkor látta utoljára, mikor a beszállásnál a borfelvásárlónak álcázott pyarroni ügynök lábára lépett.

Ő maga délutánig a Lanthoz címzett fogadóban maradt, s csak az estebéd elköltése után állt odább. A Kapun át ment Haonwellbe, és magát Kyel-papnak hazudva alkut kötött egy gyors lábú lóra a híres Bástyasoron. A következő hajnal a szabad ég alatt, a rákövetkező a Doranba vívő országút egy fogadójában találta. Itt meghallgatta a legfrissebb híreket, megtérített egy hegyi rablót, aki az élmény hatására tíz arannyal támogatta Darton evilági birodalmának ügyét, s mielőtt a jelenlévők felocsúdhattak volna, tovább hajszolta hátasát a hóporozta kaptatókon át.

Mire egy héttel később Doranba ért, Alyr sírhantját már csak az unikornisszarvat formázó bot különböztette meg a régebbi hantoktól, melyek laposan és szürkén sorakoztak a temetőkert keleti fala mentén. A varjak tömegével ereszkedtek alá, ahogy a fekete lovast jönni látták: Mikor Al Marem az ösvényre lépett, csapkodó szárnyuk szelet kavart, leseperte a havat az imafal domborműveiről, és jéghideg darát vágott a temetőőrök képébe, akik nem minden szorongás nélkül követték a szálas termetű, átható tekintetű, különös beszédű jövevényt.

A próféta megtorpant a sírnál: Elnézte a Szarvtornyot, mely roppant spirálisként tört az égbe a fal mögött, a varázslóbotot, melynek nem egyszer köszönhette megmenekülését a rossz emlékű ibarai utazás során -aztán az északiakra villantotta szemét, akik némán össze-összekoccanó fogakkal topogtak mögötte.

- Ásót!

- Hogyan, uram?

- Ásót mondtam, marhák. Kerítetek egyet, vagy megvárjátok, hogy magam menjek érte?

A temetőőrök összenéztek.

- Az adeptusok aligha helyeselnék, hogy...

- Bízzátok rám az adeptusokat - dorombolta vésztjóslóan Al Marem -, és hozzátok azt a rohadt ásót, különben varjúeledelként végzitek!

A férfiak egyike eliramodott, és pár perc múltán két ásóval tért vissza.

- Válassz, uram - nyújtotta őket a jövevénynek -, de gondolkozz, mielőtt munkához látnál: a halottidézők varázsával a magadfajtának sem tanácsos játszadoznia.

- Nyugalom - dünnyögte Airun a fahéjszín eget fürkészve. - Akad pártfogóm odafent.

A temetőőrök homlokráncolva figyelték, ahogy a bothoz lép, ahogy kinyúl érte, hogy elmozdítsa - és összerezzentek a hangtalan villanásra. A messziről jött ember képére ráfagyott a rosszalló kifejezés: mozdulatlanul, kissé előregörnyedve állt, baljában az ásót szorongatta, jobbja mintha egybeforrt volna a nekromanta legendás fegyverével.

Már nem látta az eget, s nem látta a lassan közelebb merészkedő alakokat sem. Holdak és csillagok nélküli éjszaka zuhant rá: Darton birodalmának mezsgyéjén járt, köpenyét vitorlaként dagasztották a Semmi szelei. Érzékelte maga körül a szakadékokat, a végtelen mélységben hömpölygő vizek hidegét, és tudta: elég egy rossz lépés, hogy e sötét határtalanság létének utolsó emlékeivel együtt nyelje el.

- Affene...

Csak hitte, hogy beszél: nem volt hozzá torkő, szája és nem volt többé levegője sem. A homály buborékjában lebegve fokozatosan hatalmába kerítette a félsz a rettenet, hogy hiába jött, és hogy hasztalan keresné a kivezető utat:

De nem azért vált azzá, ami volt, hogy átengedje magát a félelemnek. Széttárta árnyék-karjait, vásznaiba fogta az időtlenség szelét, és a láthatatlan horizont felé vette az irányt. Az alant derengő foltok lámpások, máglyák, netán városok lángjai lehettek - sem távolságukat, sem méreteiket nem tudta megbecsülni. Ösztöneire hagyatkozva választotta meg az irányt, növelte-csökkentette magasságát és kiterjedését; ami volt, amivé lett; egy bizonyos szikrát keresett, és fellélegzett, mikor egy világnyi rianás peremén sikerült ráakadnia.

A szikra füst nélkül égő tábortűz, a mellette kuporgó alak egy karcsú, csuklyás köpenyt viselő férfi árnya volt - egy férfié, aki a fantom közeledtére megmoccant, és Al Marenre villantotta borostyánszín szemét:

- Alyr?

- Talán - mormolta a tűznél ülő. - Ki kérdezi?

- Mintha nem tudnád! A fél világon átloholok, kis híján elpatkolok miattad, mire te..

- Egy szóval sem kértem, hogy utánam gyere.

- Kikényszerítetted, a fenébe is! - Al Marem úgy csapongott a tűz körül, mintha forgószél hajtaná. - Ez az egyetlen hely, ahol vezekelni tudsz?

- Gondolkodom.

- Mifelénk önmarcangolásnak nevezik az ilyet. Nem büntetett eléggé a sors? Nem vesztettél eleget ahhoz, hogy eztán mindig győzni akarj?

- Senki sem győzhet örökké.

A sötét próféta leereszkedett barátja mellé. Hús-vér karjában, mellyel a botot markolta, zsibbadást érzett; egy villanás erejéig újra látta az imafalat, a temetőőröket és a, téli ég alatt várakozó varjúsereget..

- Ami volt, elmúlt, Alyr - dünnyögte. - Ideje visszatérned.

- Majd ha Darton méltónak ítél rá.

- Az én tisztem közvetíteni az akaratát, fafej! Ezért óvott meg minden bajtól az ideúton, ezért hagyott belekontárkodnia tieid varázsába... már ha egy botba zárt mennykő varázslatnak számít errefelé. Segített, hogy megtaláljalak, hogy a saját hangomon szólhassak hozzád. Megtette volna, ha azt akarná, hogy dorani földben rohadj?

A nekromanta nem pillantott rá.

- Gyenge voltam. Gyengébb és gyarlóbb bárkinél abban az átkos piramisban, és a kudarcomért mindannyian nagy árat fizettünk.

- Élünk - csattant fel Al Marem.. - Ez nem elég neked?

- A világnak nem elég. A kornak, melyet a magunkénak ismerünk és a népeknek, melyek arra ítéltettek, hogy Amhe-Ramun eljövetelét megszenvedjék.

- Talán maga a sors...

- Ha megoldom a feladványt, a kapu kinyílik, a festmények szétporlanak, és mi győztesen távozunk a Halál Tizenkét Terméből a Manifesztáció fegyverzetével. A lélekcsapda semmiség volt az odaúton leküzdött akadályokhoz képest - én hibáztam, és ha az istenek meg nem könyörülnek rajtunk, bálványként végezzük az amund bálványok között. - Alyr felpillantott. - Ezért hullattuk a vérünket egy évtizeden át? Ezért kellett Pyarronnak egyenlőtlen harcban elbuknia?

- Pyarron Sonorral és a többiekkel együtt is elbukott volna, mert az alapítók - mennyei seregek fuvolázzanak nekik - nem stratégák, hanem dacos kölykök fejével döntöttek, mikor lerakták az alapkövét. Néhány mártírral több vagy kevesebb... az ilyesmi Kránnak nem, legfeljebb a selmovitáknak számít.

Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, mi szükséged rám?

- A világnak kellesz; te ájtatos bolond! - fakadt ki Airun. - A világodnak, amit magára hagytál és a rendednek, amiből á maradék szuszt is kitapossák, ha nem ügyelünk. Rowon elesett; Dovorban a barátainkon kívül csak pár kém és eltájolt szerencsevadász lézeng - ilyen erőkkel a szemérmünket se takargathatjuk, ha Pyarron új vallásháborút hirdet, virággal várhatjuk a Manifesztációt, és a Fekete Hadurakat se akadályozhatjuk meg abban, hogy északnak menet a sírodra rondítsanak.

Az Alyr-árnyék összerezzent.

- Rowon... elesett?

- Elesett, elveszett, lerohanták, nem mindegy most már? A konklávé forrong, Pyarron aranyhidat épít a hűtleneknek; nekünk pedig se seregünk, se pénzünk, se tekintélyünk, és ha így folytatjuk, szentháromságunk se lesz többé: a Vaskezű; ha tettvágy fűti, keveset törődik az erőviszonyokkal.

Hallgattak egy sort, és a fényeket nézték, melyek rőten derengtek a Semmi szakadékának peremén.

- Idelent - mormolta Alyr - különös álmokat lát az ember. Álmokat a tegnapból, a mából és a holnapból; amilyen sokfélék, olyan nehéz eldönteni, melyik síkról, melyik időből válók. - Al Maremre tekintett, szemében kísértetlángok visszfénye táncolt. - Láttam Rowon elestét, de mert hinni akartam, hittem, hogy nem a mi Rowonunk az... hogy Darton meghallgat és feloldoz, mielőtt visszaűzne az élők közé.

- Miért?

- Mert Rowon eleste nyitány csupán. A háborúé, mely ismét felszítja Észak lángjait, a küzdelemé; melyet a Fekete Hadurak a kor utolsó nagy erőpróbájának szánnak. - A nekromanta hangja színtelen volt és hideg. - Álmaimban fegyveres áradat zúdult át a Pidera hágóin. Megrogyó falakat és tornyokat,, lehulló zászlókat láttam, kicsik és hatalmasok végzetét; tüzet, mely az Unió gyepűin támad, szélvészként száguld a Fehértenger felé, és csak bukásunk óráján, a Tiadlanon túl ül el. Gyászt láttam, kétségbeesést, árulást és temetetlen holtakat, azután...

- Azután - vette át a szót Al Marem - máglyát láttál. Áldozati máglyát, melyet a mi kezünk gyújt a délnyugati hegyek közt. Kéken, vörösen, végül fehéren lobogó lángokat, melyek valami elevent emésztenek el... és közben változtatnak, szelídítenek a sanyarú jövőn. Alyr felemelkedett ültéből.

- Te is láttad?

- Minden éjjel, egy teljes héten át - mormolta a sötét próféta. - Ezért indultam útnak; ezért próbállak visszarángatni a valóságba... és ezért foglak tíz körömmel kikaparni a földből, mihelyt a tieid magámhoz térítenek odafent.

3.

A terem olyan volt, mint valami múzeum - múzeum, melynek minden különlegességét máshonnét, ezernyi fajzat vére és szenvedése árán rabolták össze. A palota új gazdája hosszas töprengés után választotta ki a helyet gyűjteménye számára, s noha ő maga tongor vérből származott, a kyr szertartásrend szabályai szerint határozta meg minden egyes polc és emelvény helyét. A világításról a kupolatető ólomüveg ablak-frazettái, a háborítatlanságról bőrpáncélos zsoldosok gondoskodtak - zsebeikben, akár gazdájukéban, össze-összecsendültek a nyolcszögletű toroni aranypénzek.

- Bőkezű vagy, uram - dünnyögte a magitor, aki csak az imént tüntette el a maga részét köntöse redői közt. Kurta termetű figura volt apró, szabályos fogakkal, sötét szemekkel és összenőtt szemöldökkel, mely alattomossá, már-már állativá tette ábrázatát.

A férfi, akinek nagyvonalúságát méltatta, alig mozdult, bálványmosollyal terpeszkedett remekbe készült uscayhafa trónusán. Arcára és alakjára ezüsttel-vörössel hímzett fekete lobogó árnya borult - bár a teremben szél sem rezdült, olykor lebbenni, dagadozni látszott a selyem, s különös fényben derengtek a sötét mezőbe foglalt ősi rajzolatok:

- A portékád, jó Getharr - fordult a Hadúr a toroni küldött felé -, százszor ennyit is megér. Műalkotásnak sem utolsó; ami pedig á használati értékét illeti... nos, a mi vidékünkön aligha akad párja.

- Forrásaid nem túloztak, fényességes - biccentett a magitor, különös nyomatékkal hangsúlyozva á hódolatteli formulát. Mesterei ama utasítottak, hogy szolgálja Rowon újdonsült hercegét. Tevékenységi körébe az alázat éppúgy beletartozott, mint a körültekintés és az aprólékos pontosság, a számok, ómenek és rangok tisztelete - á hagyományé, mely a kétlábú fenevadakból érző lényeket formál. Közelebb lépett a derékmagas szarkofághoz, mely úgy sárgállott a terem homályában, mintha a lobogó hatalmával feleselne, mozgékony ujjai végigsimítottak a kőbe vésett szimbólumokon. - Ezt a kincset ő császári fensége legkiválóbb fegyverforgatói ragadták el Sonionból, melyet Ibaraszerte a Nap Harmadik Titkos Városaként emlegetnek. Kalandozók nyomát követve jutottak célba, és legalább annyit áldoztak a szabadulás érdekében, mint ők - az osztagparancsnok hazatérve szertartásos torokmetszéssel engesztelte ki az elesettek árnyát, de mielőtt távozott volna e világ térségeiről, hódolatáról biztosított, s mint harcos a harcosnak, jó szerencsét kívánt neked.

- Megőrzöm emlékét - felelte a Hadúr -, és dwoon fejekből rakatok gúlát a dicsőségtáblája elé, ha időm elérkezik.

- Időd közeleg, fényességes - biztosította a küldött, és mert úgy akarta, hangjában nyoma sem érzett az undornak, mely a hagyománygyalázó ígéret hallatán fogta el. A méltóságteljes emlékezés nyilvánvalóan nem tartozott a zsoldosból lett herceg erényei közé... de nem is ilyen célokra tartogatták a Birodalom és a Boszorkányerőd nagyjai. - A várakozás a végéhez közeledik, hamarosan eljő a nap, melyre egy emberöltő óta várunk: ti, az ősi tudás birtokosai, ismét összeméritek erőtöket a Vörös Hadurakkal. Ő császári felsége, mint oly sokszor kinyilvánította, támogatni szándékszik harcotokat, s mert a győzelem mellett egyéni sorsotoknak is nagy jelentőséget tulajdonít, méltatlan szolgája révén e kincset küldi neked.

Intésére fegyvernökök léptek elő, megragadták, s látható kínkeservvel leemelték a szarkofág fedőlapját. A Hadúr kíváncsisága ezúttal erősebbnek bizonyult önfegyelménél: előrehajolt, majd felállt és ajándéka felé indult trónusa fekete bársonnyal bevont lépcsőin.

- Erre, uram - suttogta a magitor. - Bátorkodtunk letisztogatni, hogy az arcába nézhess.

A szarkofágban márgavörös bőrű óriás, egy amund harcos aprólékosan megmunkált, meghökkentően élethű szobra hevert. Széles vállával és roppant izomzatával, hibátlan vonású, merev arcával és halántékig húzódó hatalmas szemeivel maga volt a múlt, a szunnyadó őserő, a lenyűgöző és rémületes idegenség. Rowon hercege, Észak Fekete Hadurainak, a kor legkülönb hadvezéreinek egyike szótlanul bámult rá: úgy érezte, sosem akarja moccanni látni az oszloplábakat, a törzs mellett nyugvó karokat és a roppant öklöket.

- Kheb-thueeth - dünnyögte a magitor. - Rendszerint szobordémonnak fordítják, ez az elnevezés azonban keveset mond valódi természetéről. A letűnt korok fajháborúiban az amundok leghatékonyabb ostromfegyvere volt, és ha a jövendöléseknek hinni lehet, fontos szerep vár rá a testet öltő Amhe-Ramun seregében is. - Mosolygott, hogy oldja a szavakból áradó fenyegetést. - Ez a példány Sonion egyik kapuját vigyázta, s noha bálványmesterét majd' minden ere-jétől megfosztotta a kalandozó varázs, öt emberünket ölte meg, mielőtt a túlélők ártalmatlanná tették.

- Bálványmester?

- Amund varázshasználó, fényességes. Papi személy, aki az energiák áramlását biztosítja a kheb-thueeth és Amhe-Ramun síkja között. Élve akartuk, de túl elvetemült volt ahhoz, hogy hasznunkra legyen: a fejvadászok végeztek vele, mikor megpróbálta rájuk szabadítani a templom kazamatáiban rejtőző fenevadat.

- Kár - mormolta a herceg. - Az ember eltöpreng, milyen lehetett ez a csodás förtelem... elevenen.

- Ehhez nincs szükség amund közreműködésre mosolygott a magitor, s ahogy körülpillantott, a Hadurat kivéve mindenki visszahőkölt pillantása hidegétől. - A rendelkezésünkre álló tudás elegendő volt ahhoz, hogy Shulurban elvégezhessük a szükséges szertartásokat. Vérrel és velővel kötöttük meg az óriást; a Mantikor havának első napja óta én vagyok a bálványmestere, és vele együtt várom parancsaidat.

A fegyvernökök irtózva hátráltak, ahogy á roppant jobb megemelkedett: a szarkofág oldaláról por szitált a márványpadlóra, ahogy a köröm nélküli, márgavörös ujjak a perembe fogóztak. A szobordémon úgy ült fel, mintha duzzadó izmai mozgatnák, arca és mellkasa azonban rezzenetlen maradt, szemei elmosódó kékjéből pedig hiányzott minden értelem, minden elevenség. Báb volt, pusztításra szánt eszköz, mely egyetlen lendülettel szökkent a Hadúr elé, aztán csak várt, hogy a falak közt elüljenek a döndülés visszhangjai.

- Pompás-suttogta a herceg, s mert erős akaratú férfi volt, látszólag higgadtan pillantott Toron küldöttére. Épp efféle harcosra lesz szükség, hogy birtokunk háborítatlanságát szavatoljuk. - Elnézett a Kheb-thueeth válla felett, az őrködő katonák mellett, és megint érezte azt a gyötrő bizonytalanságot, mely a város elfoglalása óta minden alkonyatkor erőt vett rajta. Nem egyszer folyamodott a lobogó varázsához, megtett mindent, hogy elűzze vagy befogja az itt pusztult dartoniták lelkét, de hiába kereste őket a falak között: a fenyegetés más, távolibb forrásból eredt. Most már tudta, hogy nem szabadulhat tőle - hogy kínozni fogja mindaddig, míg Darton evilági helytartója és rendjének atyamestere, a sötét próféta az élők sorában van.

Szembefordult a magitorral, pillantása a sötét karbunkulusokat kereste az összenőtt szemöldök alatt.

- Van egy kavics a csizmámban - szólt halkan. Három kavics, hogy pontos legyek, bár a kémjelentések szerint pillanatnyilag csak kettő tartózkodik a Sheral innenső oldalán. Airun Al Marem az egyik, Doran vérebe, Alyr Arkhon a másik. Ha megszabadítasz tőlük, álmom nyugodt, szívem könnyű, a fizetség pedig még a szokottnál is nagyvonalúbb lesz. - Elfordult a küldöttől, felhágott az emelvényre, melynek magasában a trónus és a kevélyen lebbenő fekete lobogó várta. - Küldd a démont délnyugatnak, hozasd elém a két bajkeverő fejét... és szolga helyett úr leszel, mire a Mantikor hava véget ér!

- Jó vagy hozzám, fényességes - dünnyögte a toroni, s mert minden volt, csak ostoba nem, baljának középső- és mutatóujjával gondűző barrast írt a levegőbe.

A szobordémon - relikvia a relikviák közt-kísérteties pontossággal ismételte mozdulatát. Tenyerén és alkarján hieroglifák derengtek, szemei párás kékjén túl ott sötétlett a végtelen éj.

4.

A délnyugati vadon csak csapásokat és enyhébb napokat ismer, egyenes utat, könnyű zsákmányt és kedvező időjárást nem.. Az Anublient északról kerülő karavánút tizedik állomásán, a szélesen hömpölygő Lom gázlóján túl fenyvesek és dombok vadregényes vidéke következik. Regényes azoknak, akik erős kísérettel vágnak neki, és vad mindenki másnak - ez utóbbiak az itt őshonos haramiákon kívül az orkokkal is közelebbi ismeretségbe kerülhetnek, mielőtt (rendszerint vad vágtában) elérnék az első kereskedelmi csomópontot a csúcsairól, kolostorairól és hópárducairól nevezetes Doardon-hegység peremén.

Az orkok - némelyek szemében a Káosz, mások szerint az éjben nyívó Farkasszellem gyermekei Gro-Ugontól ilyen távolságban is komoly fejtörést okoztak az utazóknak: pengéik különbek voltak a hírüknél, saját készítésű parittyáik és íjaik ritkán vétették el a célt, kitartásuk pedig még azokat is ámulatba ejtette, akik - Airun Al Maremhez hasonlóan-egész fajtájukat a pokol legmélyebb bugyrába kívánták.

A próféta és a félelf Arel Kvartjának első havában kerekedett fel Doranból. Alyr, akinek sötét álma majd' fél esztendeig tartott, hamar talpra állt, a készülődés utolsó napján botját is visszakapta a vén Gwendan Luendeltől. A nevezetes unikornisszarv azóta sem pihent: utat mutatott, ha kellett, világított vagy tüzet lövellt, ha úgy hozta a szükség; megszilárdította Al Marem hitét a dolgok változatlanságában, és ennek (a botról nem beszélve) mindketten hasznát látták az utazás során.

A haramiákat egykettőre észhez térítették, az orkok azonban keményebb diónak bizonyultak: követték a két férfit a dombvidék zúgóin és horhosain át, a sarkukban maradtak a kaptatókon, és nem tágítottak a bércek árnyékában sem. Szedett-vedett népség voltak, rongyokban vagy rozsdás vasban jártak, füstjük szaga elárulta, hogy tüzüket szikkadt ürülékből rakják - az utazók belegondolni sem mertek, mi mindent pirítanak (ha pirítanak egyáltalán) a kékes lángok felett.

- Senkik - dohogott szent pallosára támaszkodva Al Marem. - Ezzel együtt kedvem lenne hagyni, hogy beérjenek: mintha mást is akarnának, nem csak az életünket.

- A köpenyünkkel, a gatyánkkal és a lovainkkal még nagyobb örömet szereznénk nekik - mormolta a nekromanta saját tüzük mellől. - Utóbbiakkal persze csak addig, míg rá nem jönnek: jócskán elkéstek a kibelezésükkel.

A két élőholt hátas mozdulatlanul, parázsló szemmel várakozott a homályban: a bűbáj, mely a két világ mezsgyéjén marasztotta őket, nem csupán az abrakot, a kötőféket is nélkülözhetővé tette:

- Melyikünk alszik az éjjel? - kérdezte Al Marem.

- Próbálkozz te; én egy hete már csak a kivégzésedről álmodom.

- Igazán? Ki intéz el?

- Én magam - közölte fahangon Alyr. - És napról napra életlenebb kést használok hozzá.

Hallgattak: a holdat bámulták, mely rőt fényudvartól övezve tündökölt a csúcsok magasában.

- Harcolnunk kéne - vélte Al Marem. - A Vaskezű kedélyén mindig segít.

- Az enyémen az segítene, ha tudnám, mit és hol keressek..

- Ha eljön az ideje, Darton újabb sugallatot küld.

- Na persze.

- Kételkedsz a hatalmában?

- Magamban kételkedem. Abban, hogy újra a kegyére érdemesít.

- Szórakoztatod, akárcsak én. Sosem állt szándékomban. A próféta felsóhajtott.

- Aludj - mormolta. - Mielőtt felgyújtod magad. Alyr elértette a célzást: távolabb húzódott a tűztől, és mohaszín köpenyébe burkolózva, hátát egy sziklának vetve telepedett le ismét.

- Komolyan hiszed, hogy számít, amit teszünk?

- Hinnem kell - suttogta a próféta. - Hinni a legvégsőkig: Dovoron kívül ennyi maradt az Árnyékbirodalomból:

- És ha ma éjjel sem kapunk sugallatot?

- Hajnalban odébbállunk..

- És ha elérjük Riegoyt anélkül, hogy megvilágosodnánk

- Továbbmegyünk a tengerig.

A nekromanta nem kérdezett többet: szemét lehunyva, ujjait ölében összefonva pihenni tért. Al Marem a trágyabűzzel égő ork tüzeket bámulta tegnapi táboruk helyén, és közben maga is elbóbiskolt - már nem látta a kékes villanást a hegy túloldalán, nem hallotta a kántálást a sebesen zsugorodó kapu torkából, s nem érezte azt a sajátos, fanyar illatot sem, mely oly gyakran tolult az orrába, míg Ibara templom-piramisait járta: a márga, a hullaolaj és a vérfesték szagát, mely egy régi (ha nem is kedves) ismerős jöttére figyelmeztethette volna.

A Kheb-thueeth megérkezett.

5.

Al Marem nem emlékezett rá, hogy elaludt volna, de mire hajnaltájt felrezzent, már hiába kereste odalent az ork tábor fényeit... és eltűntek maguk az orkok is.

- Csapdát szimatoltam - magyarázta Alyrnak, míg gőzölgő feketelevesüket kortyolták a felélesztett tűz mellett. - Mágiával próbáltam a nyomukra jutni, így éreztem meg a halált odalent.

A nekromanta bólintott. Maga is érzékelte a vért és a szétszórt tagokat a sziklák közt, és bánta, hogy az orkoktól még a vallatóra fogható lelket is megtagadták az istenek.

- Láttál nyomokat?

- A talaj túl köves. Egyéb?

- Sok a törött penge és nyílvessző. Bármi támadt a táborra, nem sietett: mintha nem tartott volna attól, hogy az orkok megsebezhetik.

Alyr a sziklaperemhez lépett, a mélybe bámulva kortyolgatta feketelevesét.

Bennünket vajon miért nem tett próbára?.

- Talán épp azt tette - dünnyögte Al Marem. - Vagy az a szokása, hogy tisztára söpri az arénát a döntő összecsapás előtt. - Leverte a deret mind torzonborzabb szakálláról, és holmija után nézett. - Miféle fajzat lehet?

A félelf kiloccsantotta a keserű lé maradékát. Megtudjuk hamarosan.

- Már az éjjel?

- Talán.

Némán szedelőzködtek, és élőholt hátasaikat száron vezetve folytatták útjukat. A nap alig derengett a vaskos felhőrétegen túl, mint egy haragvó istenség szeme. Az ösvény kanyarulataiból a vándorok fenyvesekre és hósipkás csúcsokra, jobb kéz felől ködülte völgyekre láttak - a pára oly sűrűn gomolygott, hogy csak napközép után észlelték a fák közül itt-ott felszálló sötétebb pamatokat.

- Füstbeszéd - fintorgott Al Marem. - Úgy fest, az orkok történtek dacára sem adják fel.

Hányan lehetnek?

- Többen, mint szeretnénk... és nem csak olyankor másznak sziklát, ha zergehúsra támad gusztusuk:

- Kemény fickók - húzta el a száját Alyr. - Próbált már valaki szót érteni velük?

Aligha.

- Szóval mi leszünk az elsők:

- Nem, ha rajtam múlik. - A próféta szakadozott térképüket böngészte. - A gerincen túl ismét nyeregbe szállunk, onnét a hágóig valamivel simább az út: - Az alacsony égre pillantott. - Fohászkodjunk, hogy Darton hallasson magáról, mielőtt az orkgyilkos újra lecsap, és ellenünk uszítja a hegyi törzseket is!

A gerincen túl ösvénnyé szélesedő csapás keskeny, kétfelől köves meredéllyel határolt gleccservölgybe vezetett. Az évezredes sziklakávában meggyűlt víz kékje békességet sugallt, túlnan, a part mentén azonban fémen csillant a szürke nappali fény.

- Mi a...?

A férfi, akit az utazók fertályóra múltán, egy fenyőtörzsekből ácsolt mólón leltek, nem látszott pásztornak, prémvadásznak, de zarándoknak vagy térképésznek sem. Vállas volt és szeplős, rézszín loboncának fonatai léggyökerekként kígyóztak elő széles karimájú érckalapja alól. Vikáriusnak nevezte magát - ezen kívül csak annyit árult el, hogy Kahréban született, és elmélkedés céljából húzódott a hegyek közé jó másfél évtizede. A partig jókora málhát cipelt, de a tanyája sem lehetett messze; a dartoniták érkeztekor halászni készült éppen.

- Kalauzt keresünk - mondta a nekromanta. - Vezetőt, aki eleget tud a környék ork törzseiről ahhoz, hogy kicselezze őket, és jó pénzért megmutatja a legrövidebb utat nyugat felé.

- Mit kezdenék a pénzetekkel? - A Vikárius öltözéke kész mestermű volt, testhez álló szerszám- és fegyverszekrény, melyen klán- És mesterbélyegek sokasága díszlett. - Ha segítek, merő szívjóságból teszem... de ehhez előbb a négylábú förtelmeiteket kell hátrébb parancsolnotok, és hasznotokat venném merítés közben is.

Al Marem társára sandított. Sóhaját a csúcsok és a part hosszában ágáló sziklák visszhangozták.

Legyen - dünnyögte. - Megtesszük, ami tőlünk telik, de jobb, ha tudod: ilyen vizekben egyikünk sem halászott még.

- Ismerem a fajtátokat. - A Vikárius az engedelmesen hátráló lovakra bámult, aztán tovább rendezgette a málhájából előkotort fémdarabokat. - A zavarost kedvelitek, és csak jó okkal választjátok a rövidebb utat.

- Orkok járnak a nyomunkban.

- Tévedés. - A kahrei elbabrált az alkatrészekkel: kettőt hengerré csavart, az üregbe ujjnyi rudat tolt; a nyílásra gyűrűs rézkupakot erősített. - Az óriást keresik, aki húsznál több harcosukat gyilkolta le az éjjel, és eltűnt, mielőtt a túlélők bajnokot állíthattak volna ellene. Ez a vastag irhájú népség - folytatta, miközben a hengerrel együtt hátrébb sétált - felettébb kényes a becsületére, ha nem tudnám, hogy yrchek, még toroniaknak nézném őket.

Kirántotta a rézgyűrűt, vízbe hajította a hengert, fennhangon számolt... és elégedetten csettintett a tó tükrére böffenő légbuborék láttán. A prófétát és a nekromantát nem ez, inkább a moraj és a rázkódás hökkentette -meg: mintha szunnyadó monstrum mozdult volna a mélyben. Kránkőbűz terjengett a móló körül, a terjedő hullámgyűrűben tucatjával lebegtek a robbanástól kába halak.

- Merítőhálót! - A Vikárius maga sem tétlenkedett, a dartoniták segítségével hamar megtöltötte szákjait a rajtaütés áldozataival. - Ez hetekre elég lesz, szavamra.

- Érted a füstbeszédet? - kérdezte a próféta, ahogy a teherhordóvá lefokozott hátasokat vezetve nekivágtak az emelkedőnek. - Módodban áll érdeklődni az óriásról?

- Azt hittem, kalauzt kerestek..

- És?

- Miből gondoljátok, hogy az a mészáros jobb választás nálam?

- Félreértesz - dünnyögte Alyr. - Bármi legyen is, úgy hisszük, minket keres, hogy folytassa és bevégezze az orkokon kezdett munkát.

A Vikárius kutatópillantást vetett rájuk.

- Fontos emberek vagytok?

- Igehirdetők - zihálta Al Marem. - Egy jóslat beteljesülésére várunk idekint.

- És nyilván nem csak a ti sorsotok függ attól, sikerrel jártok-e. - A kahrei szorosabbra húzta vállán a málhaszíjat. Mosolygott. - Tovább, kalandozók! Elkészítjük az ebédet, elcsevegünk az istenetekről... aztán, ha csak ez kell, vallatóra fogjuk az yrch füstjeleket.

6.

A Vikárius tanyája fából és fémből összerótt, bogárforma hodály volt a tó déli csücskében, ahonnét tucatnyi patak indult a fenyvesek borította völgyek, az emberi civilizáció vadonban szétszórt bástyái felé. A házigazda származásáról rejtelmes szerkezetek, kedvteléseiről faragványok és különös tapintású fémcafrangok árulkodtak - utóbbiakról váltig állította, hogy Égi Hajók hullatták el őket ama nagy háborúban, melyet az óidők népei, a Nagyok mostohagyermekei vívtak a világ feletti uralomért.

- Ha sikerülne szóra bírnom őket - merengett -, értékes. ismeretekhez juthatnék általuk. Akadnak módszerek, melyekkel a tudás a holt anyagból is kinyerhető, de mert se gnóm, se vajákos nem vagyok, beérem azzal, hogy összegyűjtöm a szilánkokat, találgatom a rendeltetésüket... és várok, hátha egy szép napon regélni támad kedvük.

Alyr, aki a békesség kedvéért enni is hajlandó volt, eltolta magától csupa szöglet fémtányérját.

- Ideje Darton és a világ dolgával törődnünk, Vikárius uram.

- Világ, világ - visszhangozta amaz. - Mit kapunk mi a világtól, amiért viszontszolgálattal tartozunk neki?

- Lehetőséget, hogy a saját törvényeink szerint éljünk. - Al Marem nem is próbálta titkolni türelmetlenségét. - Zugokat, ahová elvonulhatunk, csendes tengerszemeket, ahová bombát hajigálhatunk, hogy sose kelljen dolgoznunk vagy nélkülöznünk; apró csodákat Darton legnagyobb csodája, az elmúlás előtt.

- Az istened - dünnyögte a kahrei - szálkával zsúfolta télé a Nagyok teremtette halat, és tétlenül nézi mindazok szenvedését, akik emiatt részesülnek idő előtt végső misztériumában: Hol itt az igazság, hol a gondviselés a fenébe is?

- Tréfának szánta.

- Ugyanezt vésték egy bizonyos Beriar sírkövére, aki új, tartósabb vízmelegítő helyett mozsárágyút tervezett.

- Micsodát?

Nem érdekes.

Al Marem a homlokát ráncolta.

- Filozófus vagy?

- Valaha az voltam. - A házigazda a helyiség közepén terpeszkedő rézsárkányhoz lépett, hogy felszítsa gyomrában a tüzet. - Honorius Caldinbras Kehréjában azonban jobban kellenek a mérnökök és a műszerészék: az Ősök városa hangyabollyá vált, csak dolgozókat túr meg falai között.

- Miért nem folytattad másutt?

- Azt hiszed, nem próbáltam? - A Vikárius vizet loccsantott a pörkös fakeretbe foglalt üzenőbőrre: a hodály kéményéből szabályos időközökben törtek elő a füstpamatok. - Elmélyültem az ork nyelvben, tudok egyet-mást a szokásaikról, a vágyaikról és a félelmeikről. Annyit mindenképp, hogy eldönthessem: őket sem gyúrták hitványabb anyagból nálunk. Remek harcosok, és ha így folytatják, a Nyolcadkor derekára Ynev legkiválóbb pragmatikusai válnak belőlük.

- Egészségükre - húzta el a száját Al Marem. - Tudakozódhatunk most már, vagy bundát és agyarakat kell növesztenünk élőbb?

A kahrei nem felelt: a messzeségből érkező jeleket vizslatta csupa réz, csupa tükör teleszkópjával.

- Az óriás nem tágít - közölte egy idő után. - Napközépkor megtámadott egy falut a keleti lejtőn. A szemtanúk állítják: gyorsabb és könyörtelenebb volt, mint az éjszakai rajtaütéskor: Harminckét hímet ölt meg, de nem kímélte a nőstényeket és a porontyokat sem: láthatóan kezd belemelegedni a dologba.

- Megsebezték legalább?

- Nem. A túlélők szerint nem egyéb vörösre mázolt szobornál, melyet delejes erő hat át. Rezzenetlen arc; duzzadó izmok, hatalmas, kéken lángoló szemek. A sámánt, aki megpróbálta megfékezni, a földbe tiporta. Mikor utoljára látták, a legnehezebb terepen, a hatodkori kőgörgetegen át tartott délnyugatnak. Száznál több harcos követi, és a távolabbi falvak is elküldik a maguk fegyvereseit. - A Vikárius a kalandozókra pillantott. - Ha menni akartok, szedelőzködjetek: küszöbön áll a bosszúhadjárat, és ahogy az erőviszonyokat elnézem, időbe telik, míg az istenek győztest hirdetnek idefent.

Al Marem társára sandított.

- Duzzadó izmok - suttogta. - Hatalmas; kéken lángoló szemek.

- Kheb-thueeth. - Alyr ujjai megszorultak unikornisszarvat formázó botján. - Amund gólem, Vikárius uram; homokkőből vagy agyagból készítik, és vérrel kevert márgával festik vörösre. A kisebbeket papi varázs; az igazán komiszakat egy-egy démon élteti. Hajnal óta érzem a bűzét, de jobbnak láttam hallgatni róla: nem hittem, hogy képes az Ibarától idáig loholni utánunk.

- Nem a sivatagból jön. - A próféta érzékelte a mozgást, a sors lomha örvénylését a pár napnyi (órányi? percnyi?) jövőben: a diadalt a bukástól egyetlen sóhaj, mozdulat vagy döntés választotta el. - Mármint nem egyenesen; ilyen messzire egyetlen bálványmester sem lát. Aki irányítja, jóval közelebb van hozzánk. Toront vagy a Fekete Hadurakat szolgálja, és remekül szórakozik közben. Ízlelgeti a hatalmát, halogatja a döntő összecsapást, hogy kifárasszon minket... és hogy addig se gondoljunk rá, milyen közel a cél.

- Cél? - szusszant a kahrei. - Fogalmatok sincs, merre induljatok, és mire kisütitek, a gólem az összes yrchet legyilkolja odakint!

- Mert a szövetségeseinket sejti bennük - vélte a nekromanta -Szövetségeseket, akikre építhetünk, és Darton a tudója, nem is téved akkorát.

Al Marem összerezzent a csak általa észlelt rándulásra. Maguk mögött hagyták a lehetséges jövők elágazását; és nyaktörő sebességgel száguldottak tovább a holnap felé; az összefonódó, néhol rögös, másutt gyanúsan sima ösvények körvonalai rőt derengésbe vesztek.

Tűz?

- Hívd az orkokat - fordult a házigazdához. Mit beszélsz?

- Hívd őket, ha nem akarod, hogy egyenlőtlen harcban vérezzenek el: a Kheb-thueeth túl nagy falat nekik. A Vikárius a fejét ingatta.

- Sosem hallgatnának a magatokfajtára.

- Rád hallgatni fognak. - Alyr suttogva beszélt, szavait azonban áthatotta a bennsőjében szétáradó energia: rég érezte magát ilyen könnyűnek és elevennek. - Te megértetheted velük, hogy ha nem készítünk közös csatatervet, itt pusztulunk valamennyien.