Harmadik felvonás



Sík. Messziről palota látszik, s feléje bokrok között egy
gyalogút visz.

Mirígy

Itt van hajnal palotája,
És tündér tömkeleg.
Tünde s Csongor - úgy mutatják
Messzelátó szemeim -
Erre jőnek, az pihenni,
Ez mint árnyék, őt követni;
S a manók is - mely szerencse!
Üldözésem tárgyai,
Erre jőnek. E határon
Most én kővé változom,
Rút varacskos régi kővé,
Hogy, mit önkényt elbeszélnek,
S fúrt agyakon végezének,
Majd, ha mind kihallgatom,
Meg lehessen rontanom.

Leül s összezsugorodik. A manók húzzák kordélyon Balgát s
bólyogatnak.

Balga

Deh, te Duzzog! e biz alszik
Mind a három, mint az ürge,
Jól teszik, hadd nőjenek.

Leszáll s nyujtózik.

Ejha! szinte megmeredtem!
Úgy, de bezzeg Balga bátytó,
Mit csináljunk a manókkal?

Hirtelen föleszmélve.

Úgy van, úgy lesz, azt teszem.

Lassan félre fordítja a kordélyt.

Megfordítom a szekerkét
S e varacskos vén követ
Felnyalábolom fölébe.
Aztán hadd ballagjanak,
Mind a vízig szárazon.
Deh, te szürke, deh, te ráró. -

A manók bólyogatva elballagnak.

Mirígy
egy kissé fölemelkedve.

Elmegyek, de fél fülemmel
Itt vigyázok, mint az örvény,
S jaj neked, te csalfa szolga,
Meg lesz ágyad vetve nálam,
Meg! csalánból, és tövisből,
S szúnyogokból szemfedőd. El.

Balga

Mintha szóltak volna? - Senki.
Így la! most szabad vagyok.
Hej! de mit szemlélek ott?
Ember az, vagy morzsalék?
Oly alatt mász a gödörben.
Csongor úrfi. - Ő az, ő az!
Oh, be messze van szegény.
Hol jár itt az istenadta?
Átkozom rosz bocskora
Milyen hirtelen meghozta.
Soha, soha! Csongor úrfi,
Erre! Erre!

Csongor
jő.

Itt vagy, Balga?

Balga

Itt biz én, pedig kocsin.

Csongor

Hál' az égnek, hogy kimásztam.

Balga

Úgy-e, a bocskor vetett le?

Csongor

Nem tudom. Mint gondolat,
Mint sugár, mely egyik égből,
Egy világi messze végből,
Más világba szökve hat,
Jöttem, vagy csak álmodám,
És alattam, és fölöttem,
Oldalattam, és köröttem
A világot láthatám.
Egy nagy arc volt, végtelen,
Rajta millió szemek;
Mind oly ékes, oly remek,
Hogy beszédem képtelen,
Méhdongás, szunyogzene,
Elbeszélni, amit láttam,
Ahogyan forrt fenn, s alattam
A világok mindene.

Balga

S ily magasról porba hullni,
Mily keserves hullomás!

Csongor

Úgy van, s azt nem érzi más,
Mint, ki már fenn kezde járni.
De beszéld el, Balga, mint van,
Ily hamar, hogy itt teremtél?

Balga

Aki ösmer, nem csodálná.
Mig te égen, csillagon
Összevissza nyargalóztál,
Addig én kordélyomon
Jöttem itt a vert uton.
Mennyi csárda, mennyi csapszék
Volt előttem! és utánam!
Az egész út csárda volt.
S rajta százezer pohár
Csillogott, mint napsugár.
S mennyi zaj, mily kurja volt,
Azt én el nem mondhatom,
A mennydörgő mennykü dobszó,
S a legmérgesebb mozsárszó
Ahhoz képest cimbalom.

Csongor

Jó szerencse, hogy talállak.
Ott, a' házba költözünk most,
S hírt, tudosítást veszünk.

Balga

Vagy még inkább jól eszünk,
És annál inkább iszunk.

Csongor

Telhetetlen! annyi csárda
Volt előtted, s szomjuhozál?

Balga

Telhetetlen, és mivel?
A temérdek semmivel.
Mint fizettél, úgy ihattam,
Szégyenedre - csak vizet.

Csongor

Majd a jobb idő fizet.
Balga, hallod, itt megálljunk.

Balga

Elhiszem; mert két leány jő,
Két parányi mézedény.

Csongor

Oh, az első mily sugár,
Mily dicsőség mozdulatja.

Balga

Kár! a fátyol elborítja.

Csongor

Lába két ezüstmadár -

Balga

Hímtelen nép, árva pár.

Csongor

Mely enyelgve jár a földön -

Balga

Legkivált a búzaföldön.

Csongor

Oly mulón, oly könnyüden,
Mintha csókot kérne kölcsön
A füvektől, a virágtól,
S félni kell, hogy meg nem adja,
Hogy legottan elrepűl,
S a virágot sírni hagyja.

Balga

Ej! a tüske majd megfogja.
Mondhatom, gyöngy két személy.

Csongor

Oh, ne mond kettőnek, egy,
S ami ott utána megy,
Az csak árnya termetének.

Balga

Az nekem már cifra ének!
Hát az árnyék vastagabb-e?
Törzsökebb-e, izmosabb-e?
S a valóság ösztövér?
Oh, uram, még oly árnyékot
Össze-vissza s átölelni
Nem legböjtibb gondolat.

Csongor

Szószatyor! ne tátogass itt,
Nyeld el félkapált eszednek
Lúdtömő termékeit.
Menj, mig e nap rajzolatja
A szük útat el nem hagyja,
Térdepelve állj elébe.
Kérjed, kényszerítsd nevemben:
Nincs-e tiltva s kedve ellen
Mondhatatlan kellemeinek
Elborulnom zsámolyánál,
S mint utasnak, idegennek
Kérdést tenni szűz magánál?
Menj, ne késsél, menj sietve.

Tünde, Ilma
jőnek.

Ilma

Azt mondottad, asszonyom, hogy
Itt a Hajnal honja van.

Tünde

Úgy van, Ilma, ott ama ház,
Mely rőt tajtékból fuvalva,
S csillaggal van koszorúzva,
És e tündér kert megette
A szép hajnal birodalma.

Ilma

Úgy, de az csak tréfa volt,
Hogy tilalmas birtokában
Lánnyal szólni férfinak,
Még tilalmasb nyájaskodni
S csókért csókkal adakozni?

Tünde

Csak valóság, amit mondasz.
Hogy legelsőbb kedveséhez
A szerelmes lányka szólt,
Elpirultak arcai,
S szebbek lőnek Hajnalénál,
És azóta e hazában
Amely lány szól kedveséhez,
Eljátszotta kedvesét,
Eljátszotta szíve üdvét,
Mely, mint forrás a hegyekből,
Ömlik, ömlik, s vissza nem tér.
Csak mikor fenn tündököl
A világos dél,
S Hajnal messze múlat, egy más
Ország szélinél,
Akkor kertje belsejében
Lop a szerelem,
S egy rövidke édes órát
Enged töltenem.
Ah, de innen, innen is
Elhajt végzetem,
S akivel felboldogulnék,
Nincsen itt velem.
Csongor ah, még egy delem van,
Egy kis óra tartománya,
És te messze, messze vagy még,
Mint a végtelen világvég.

Ilma

Már azt meg kell vallani,
Ily bohó kis rendelést
Nem találni hét megyében.
Férfihoz nem szólni lánynak!
Szörnyűség az. -

Tünde

Ilma, hallod,
Emlékezned illik, hol vagy.

Ilma

Már azt meg nem állhatom,
Legalább hagyd megsiratnom.

Meglátván Csongort és Balgát.

Ah! szegényke szolgálójok.

Tünde

Oh öröm, kit látok ott.
Ilma, Ilma, Csongor eljött.

Ilma

Oh, keserves állapot,
Balga is nyomába jött.

Tünde

Oh, örömnek fájdalomnak
Kínos édes érzeménye!

Ilma

Asszonyom, nem volna jó,
Míg időnkben tart, ölelni?

Tünde

Hagyd el, Ilma, jer, siessünk.
Vár kívűl egy ház vagyon,
Tisztes özvegyasszony lakja,
Ott Csongornak hirt hagyunk,
Délben Tündét hol találja.
Jer, ne lépj oly pípesen,
Mintha boltba küldenélek,
Jer, szaladjunk.

Balga eléjök térdepel.

Ah, de nézzed,
Itt egy ember -

Ilma

Tátogat.

Tünde

S milyen harcsaszája van.

Ilma

Vajjon? s Csongor úrfi szebb-e?

Tünde

A majomhoz is hasonlít.

Ilma

No bizony! - de nem haragszom:
Férfi, mint a többiek.

Tünde

Ilma, mondd el, mit tegyek?

Ilma

Én egy tapot sem megyek.

Balga

Ne tovább, szelíd galambok,
Térdem itten a határ.
Ott egy ékes ifju vár -

Ilma

Éhes, úgy-e? hadd igyék.

Balga

Az' nevében szólandok.

Ilma

Oh, az ürge a vakondok,
Hogy beszélhet ily bolondot!

Tünde

Ilma, nézzed, nem bocsát;
Szűk utunkat mind elállta.

Balga

Oh, talán nem hallotok,
Vagy magyar szót, szép virágim,
Még ti nem tanúltatok?
És az a kis gyenge száj,
Gyenge, mint a csibemáj,
Oly hiába volna szép,
És hiába oly pirosló,
Hogy határin semmikép
Nem terem meg a magyar szó?
Azt kivánom tudni - Menykő!
Egyik sem fülel reám.

Tünde

Ilma.

Ilma

Tessék.

Tünde

Ments meg innen.

Ilma

A majomtól?

Tünde

Ah nem, Ilma,
A legnyájasabb legény.

Ilma

Férfi.

Tünde

A természet oszlopa.

Ilma

Mit parancsolsz, asszonyom?

Tünde

Tedd, hogy félremenjen innen,
Mert különben itt veszünk.

Ilma

Megcsipem, hogy vére csordúl.
És tudom, hogy visszafordúl.

Balga

Jaj, mi szörnyü tíz köröm,
A boszorkány körmök ilyek.

Ilma körmei előtt hunyászkodva átborúl a keskeny gyalogúton

Ilma

Asszonyom, nézd, elterült,
S híd gyanánt lesz lábaidnak,
Annak is rossz bár; de menj át,
Addig én őrt állok itt.

Tünde átmegy.

Balga

Vaj! mi volt ez, bolhaugrás,
Vagy szunyogtánc hátamon?

Ilma átmegy.

Jaj nekem, jaj tomporom,
Oh, ez átkozott szekér volt.

Ismét térdre áll.

Csongor

Már nem állhatom tovább.
Elborúlok ott előtte,
S válaszát magam veszem.

Letérdepel, Tünde, Ilma közbeszorulnak.

Tünde

Ilma! lásd, hová vezettél?
Most középen itt rekedtünk.
Ott a szolga, itt az úr.

Ilma

Szörnyüség, most mondja bárki,
Hogy leánynak lenni könnyü!
Útját úgy eltérdelik,
Hogy nem képes elszaladni.
Mint lehullott férges alma
Láb előtt hever körűle
A sok csalfa férfi szív:
S aztán lépjen, s ne botoljon!
Oh, én inkább hódolok.

Csongor
Tündéhez.

Nap, ki elborulsz előttem,
Éjbe foglalt délvilág
Szólj, miként nevezzelek,
Hogy ha fénynek mondalak,
Még csekély ne légyen a név.
Nem felelsz? ah, ajkaid közt,
Mint szeretnék lenni szó,
Titkos, édes, fél kimondott.
Szólj csak ennyit is, ne kínozz.
Nincs szebb, mint a némaság,
Mely szép ajkakon mulat;
Tó az, mely bár pusztaság,
Mégis mennyet mutogat.
Oh, de már ha tiltva van,
Látnom rózsaréveit
Szózatodnak, hallanom hagyd
Szívbeöltő hangjait.
Intesz? félretérjek innen.
S meg ne tudjam, hol vagyok?
Ah ha még te is kegyetlen,
Milyek úgy a szirt s fagyok?
Elveszek! - de nem busítlak,
Szívemet hagyom hidúl;
Lásd, hogyan mégy rajta át,
Mert alatta tenger a bú,
S a sohajtás fergeteg.

Felkel. Tünde s Ilma mennek.

Semmi szép szó, semmi kéret
Meg nem tartja; elmegy, itt hágy.
Szólj, te tőke, szólj, te szikla,
Szólj, te békasó! mivel
Bánthatád, hogy nem felel?

Balga

Én?

Csongor

S ki volna más? te szirt,
Irgalmatlan rossz kova,
Kedvem volna addig ütni -

Balga

Rossz kován nehéz kiütni.

Csongor

Összezúzlak, sárgöröngy.

Balga

Azt ne tedd az istenért!
Ily gyaloghid, mint magam,
Félvilágon sem terem több,
Melyen istenasszonyok
Járdogálnak, lépdegélnek.
Úgy beszélik, egy volt ilyen.
Melyet Jákob álma látott,
S Balga alkalmas hitellel
Még ez őstől származik.
Oh, az a láb!

Csongor

Mit beszélsz?

Balga

Általlejte hátamon.
Oh, mi láb az!

Csongor

Gyenge volt-e?

Balga

Ah, mi gyenge!

Csongor

Szólj, kicsiny volt?

Balga

Ah, mi kisded!

Csongor

Könnyű volt-e?

Balga

Mint a szellő.

Csongor

És nyomása?

Balga

Édes, ízes és csiklandós.
Minden porcikám megindult:
Szívem, májam, agyvelőm,
Még a -

Csongor

Nem hallgatsz-e?

Balga

Még a
Hátam is nyögött belé,
Úgy megnyomta - meg ne üss hát -
Azt hiszem ő, csak árnya volt,
Aki úgy reám dobolt,
S dobbanása oldalaim közt
Most is nyögve bujdosik.

Csongor

Ah, ha Tünde volt - de hírét
Itt ki mondja most nekem?
Elnémúlt a szerelem,
S akkivűl nincs semmi hívem
Mely vezetne útamon.
Nem tudom, hová legyek.

Balga

Nagy baj. Ily esetben a hős
Torkon metszi a keservet,
Elsohajt egy ilyenadtát,
S szépen meghalálozik.
A szokás ez -

Csongor

A szokás az,
Hogy te most letérdepelj,
Durva szolga, mert miattad
Hágy el mindenütt szerencsém.

Balga

Ah, kegyelmezz.

Csongor

Nem, letörlek
Annyi veszteségemért.

Balga

Ah, kegyelmes úr, csak egy szó!
Vedd le lábadat nyakamról,
Itt találtam egy nyomot.

Csongor

Mit találtál?

Balga

Hátamon van,
S itt a földön a homokban.

Csongor

Mily jelek, mily gyenge lábnyom?
Egy van ilyen a világon!
Ő az, ő az, Tünde jár itt,
Tünde! - oh, öröm, ne ölj meg.

Balga

Hej! be jó, hogy a homok
Minden úton megterem.

Csongor

Jer, kövess, tán úton érjük,
Oh szerencse, oh örömnap! El.

Balga

Szinte meghalék, de semmi!
Oh szalonna, oh kenyérnap! El.

A manók húzzák a szekeret Miríggyel.

Mirígy

Hóha!

Kurrah

Hőhe! Itt megálljunk.

Berreh

Oh, mi kárhozott fiak!

Duzzog

Mért nem róka, hogy megenném!

Kurrah

Elszökött az átkozott.

Berreh

Rajtunk egy követ hagyott.

Duzzog

Egy varacskos vén követ,
mely alatt kigyó tenyészik,
S a penészes béka nyög.

Berreh

Döntsük el, hogy összezúzzék.

Kurrah

Aki ráül, elkárhozzék.

Duzzog

Holtig álmatlan legyen,
Aki rajta megpihen.

Mirígy
fölemelkedve

Hőhe!

Berreh

Mely ijesztő.

Duzzog

Mely utálat.

Berreh, Duzzog elszaladnak.

Kurrah

Bár utálat nézni rád,
S hozzád nyúlni förtelem;
Megragadlak, undok állat,
Meghuzattál, most fizess.

Mirígy

Oh, fiam, kár vesztegetned
Szép erődet oly hiába.
Hátha még majd rád ijesztek?

Kurrah

Szállj le, és ne tétovázz,
Egy van, aki rám ijeszthet.

Mirígy

S egy van, aki bánthat engem,
Tudd, s réműlj, az ördög az.

Kurrah

Tudd meg hát, és vessz, az ördög,
Aki bánthat, én vagyok.

Mirígy

Rossz manó! ki rád ijeszthet,
Vén Mirígy, tudd, én vagyok.

Kurrah

Hah, utálat!

Mirígy

Meg ne indúlj:
Mert, ha lábad, mint az örvény,
Mint az orsó pördül is,
Vén Mirígy mint gondolat,
A boszúnak gondolatja,
Úton ér, és elemészt.

Kurrah

Vagy, vagy sem; de szólj, mi kell még?

Mirígy

Látod a fehér lakot?
Vár kivűl egy dombon áll.
Ott most én lakom, cselédes,
Tiszta özvegy képiben.
Csongor, aki most ezen jár,
Mert egyéb nincs a vidéken,
Kisded hajlakomba száll.

Kurrah

Hah! leginkább ő az, akit
Körmeim keresnek itt.

Mirígy

Hagyd el! itt erőszakért
Büntetés vár. Jól tudom,
Ami kárt tett, azt idővel
Visszaszerzem, csak figyelj rám.

Kurrah

Mit tegyek, szólj?

Mirígy

Légy szolgája.
Aki most van, azt rekeszd el,
S öltözzél, mint ő vagyon,
Légy bohó, mint az, s fecsegj,
Hogy, ha Csongor lát, ne sejtse,
Ami változott körötte.

Kurrah

Értem, értem, mit tovább?

Mirígy

Csongor majd egy kertbe visz
A közép dél fényekor,
Hintsd meg ottan e porokkal,
S ő alunni fog, ha szinte
Félvilágot érne is
Minden perc, kit ott elalszik.

Kurrah

És azontúl?

Mirígy

Bízd reám;
Károd megtéríttetik.
Most eredj, én majd követlek.

Kurrah
félre.

Nem hiszek; de úgy cselekszem,
Hogy jutalmam meglegyen. El.

Ledér
sietve jő.

Mirígy

Pszt!

Ledér

Ki szólít?

Mirígy

Pszt!

Ledér

Ki az, no?

Mirígy

Pszt!

Ledér

Hiszen megyek, de merre?

Mirígy

Kis leány.

Ledér

Oh, oh, bizony ni!
Kis leány.

Mirígy

No, nagy leány hát!

Ledér

Hát bizony, nem mindenik
Olyan ám, mint nénike,
Oly redőből szőtt öreg zsák.

Mirígy

Kis babám, ne légy boszús.

Ledér

Oly töpörtő! akinek már
Fogfájása sincs -

Mirígy

No kedves
Kis madárkám, csillapodjál.

Ledér
nevetve.

Néne, úgy-e szép dolog
Szántóföldet vinni arcán,
Melyben agg szeplő virágzik,
S mint egy tisztes régi szűz,
A szömörcs szakállt ereszt?
Jaj, beh furcsa kép maga!

Mirígy

Fúdd ki már lúdmérgedet,
Dévaj, álnok, csapdi szer, te.
Én tudom, hogy nem vagy oly rosz,
Mint szavadból mondanálak;
Lásd, a kort tisztelni illik,
S én, behintve bár redőkkel
Még javadra élhetek tán;
Mert, leányom, a redők

Ledér arcát végigsimogatja.

Majd ez arcon is tanyáznak.

Ledér
megborzadva.

Hah, mi jég kéz!

Mirígy

El ne rémülj.
Hát hová mégy, szép leányom?

Ledér

Hát hová s hová ne mennék?

Mirígy

Oh, te gyöngy, te pávatoll!
S hát hová mégy, gyermekem?

Ledér

Erre is, meg arra is
Tudja isten, vagy mi! merre?

Mirígy

Valld meg, édes, nemde otthon
Kór apád van s szenvedő;
Nincs egyéb, mint csak te, aki
Gyámolítsa és kötözze,
Most füvekkel gazdagon
Visszatérsz, hogy azt tegyed.
Úgyebár! tudom, mi űz?

Ledér

Ah!

Mirígy

No lásd, leányom;
Az nagyon szép, mert atyád volt,
Aki téged, bennszorúltat
A rettentő tűzhalálból
Másod élettel megáldott,
S már te ép vagy, ő pedig, mint
Szén az izzadó kohóban,
Vész, fogy, s tán hamvába dől.

Ledér

Oh jaj, oh jaj!

Mirígy

És az árvák,
Oh, az a két gyenge gyermek,
Aki porban mász előtte,
S mint oroszlán rí az éhség
Ajkaik közt, hogy miatta
A sivány port rágdogálják.
S a szegény, e férgek atyja
Nem segíthet, nem mozoghat,
Köny helyett kínlángokat sír
És az égre így kiált föl:
Isten, Isten! élsz-e még?

Ledér
leül, és sír.

Jaj nekem, jaj elhagyottnak!

Mirígy

Kelj föl, kis bohó te, kelj föl.
Hisz csak tréfa volt beszédem.

Ledér

Jaj nekem, jaj! mit tehettem.
Egy setétlő kis teremben
A pokolmécs pillogása,
Bűnös ajkak suttogása
Elboríták lelkemet.
Elpirultam, és nem látszott,
Visszavágytam, nem bocsáttak,
Vagy bocsáttak, s nem jöhettem,
Nem kivántam jőni már.
Hév kar ége vállamon,
S a merész, az áruló csók
Elcsattant tűzajkamon.
S oh, azóta, szörnyü élet!
Oh, én elveszett leány, én!

Mirígy

Hagyd leányom a keservet,
Egy szép úrfi vár reád.

Ledér

Jaj nekem! szegény apám! -
Átkozott az óra is.

Mirígy

Kelj, ne sírj te kis bohó,
Nézd e szép aranyhajat.

Ledér
fölkel.

Azt is átkozom -

Mirígy

Te dévaj!
Lásd, neked van szánva, kell-e?
S oh, az a szép gazdag ifjú!

Ledér

Én testvérimhez megyek.

Mirígy

Mintha aztán nem mehetnél!
Oh, mi szép az ifju vérnek
Úgy lobogni, úgy szökelni.
Félig alkonyúlt teremben
Bíbor ágyon a fehér lány
Mint elöntött téjhab alszik,
Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék.
S mint a megrezzent harang,
Hangzik, és ver a tüzes szív:
Akkor a szép ifju jön
Titkon, csendben, egyedűl.
Jer velem, ne búslakodjál,
Jer, te csinos kis boszorkány.

Ledér

Oh jaj - elmegyek haza.

Mirígy

Hogyne mennél! most velem jőj.
Mennyi szál hajad terem,
Mind arannyá változik,
Olyan gazdaggá tehetlek.

Ledér

Istenem! hát merre menjünk?
Én tán elmegyek haza.

Mirígy
elvonja.

Kis bohó, nem! most velem jősz. Félre.
Csongor, ezt neked szereztem.
Ennél lelj utált szerelmet,
Azt ohajtom, s végrehajtom,
S többé nem keres boszúm.


Negyedik felvonás



Mirígy házának udvara.
Csongor és Balga jőnek, Balga leül.

Csongor

Erre jőj, tán erre mentek.
Hát te, lomha dög, leülsz-e?

Balga

Látod.

Csongor

Oh, te medvecímer.

Balga

Én utazni, nem szaladni
Jöttem.

Csongor

Oh vadállat! - ámde
Várj itt míg e házba térek,
Útasítást ad talán,
Vagy ha nem, szállásra fölvesz
A jövendő éjszakán.

Balga

Ennyi aggság, ennyi bolygás,
És miért? egy asszonyért,
Egy picin kis asszonyért,
S abból is csak mennyi asszony!
Jaj bokám, jaj térdeim.
Én biz itt leűlök addig,
Gyámolítom a falat.

Duzzog
jő szolgáló képiben.

Kis komám, szeretsz-e még?

Ráönti a szemetet.

Balga

Oh, hogy mind a két szemed
Lábad ujját ékesítse!
Arra néz, és engem önt le.
Még ez ám a ferde had!

Berreh
mint részeg jő, s leönti.

Féreg inná meg borát!
Olyan, mint a kéneső.
Hadd csorogjon a szeméten.

Balga

Hé!

Berreh

Hohó!

Balga

Az ördögökbe!

Berreh

Vagy te voltál, szent öcsém?
Semmi, semmi, no! nagyot nőj.

Balga

Nőj te, vén bak, akkorát,
Mint a legfőbb Tátra-bérc,
S akkor ünnepelj, mikor
Legtöbb mennykő üt beléd. -
Szedtevettét! még bizony
Rám szoknak, ha itt ülök.
Már csak feltápászkodom. Feláll.

Kurrah
mint utas jő egy szamárral.

Hóha, mackó, itt megálljunk,
A bitófa vár reád.

Balga derekához köti a szamarat.

Ezt az isten szép lovát
Úgy cseréltem egy juhásztól
Harminchárom birkabőrön,
S természet szerint: szegénytől,
Azt is tőle loptam el.
Csillagot nem rúg, de mondják:
Jobb szamáron, mint gyalog.
Most a szállást megtekintem,
Addig, mackó, meg ne moccanj.

Balga

Én s bitófa! oh, te sárkány,
Oh, hogy a penész befogja
Mind a két szemhéjadat! - De
Jól van! s bitó fölűl
S a szamárnak szamarán
Uriásan lovagol.

Fölül a szamárra. Dimitri kinyitja a bolt felső ajtaját, s kinéz.

Dimitri

Ez vidéki s tán iszákos,
Majd jól megfizettetem. Balgához.

Kedves úr! szegény szolgája.

Balga

Úgy is illik! Ah, vagy úgy,
Jó napot, Dimitri bátya;
Csillagom szülötte! hát még
Itt is megterem ketek?

Dimitri

Oh! mi mindenütt vagyunk,
Mint a napfény -

Balga

Menydörgöttét!
Mért nem mint a gyom s giliszta?

Dimitri

Mondok, egy kis papramorgót
Nem parancsol, édes úr?

Balga

Szinte mérgelődtem.

Dimitri

Egy kis -

Balga

Oh igen! de törköly úgy-e?
Vagy talán rozs?

Dimitri

Mentsen isten!
Szilva, kedves úr, valódi
Szilva, fínum, s oly erős, hogy!

Balga

Most nem szomjuzom.

Dimitri

Bizony
Mondhatom pedig, hogy ilyet
Nem találni messze földön.

Balga

Majd egyébkor.

Dimitri

No, de tessék!

Balga

Annyi, mint az! ide hát.
Majd hiszen, Dimitri bátya,
Meglesz ám az ára is,
Mert mi itt fogunk tanyázni.

Dimitri
félre.

Ah szegényke! pénze sincs. -
Mindjárt itt leszek.

Bevonúl.

Balga

No, végre
Emberemre is találtam.
Mondom, szinte szomjuzom már,
Olyan szörnyű éh vagyok. - Nos?

Dimitri
jő.

Isten ucscseg! kedves úr,
Szívesen adnám, de nincs.

Boltját bezárja.

Balga

Nincs-e? oh bab, oh olaj,
Miért nem öltétek meg őt.

Kurrah kijön, s vezetni kezdi a szamarat.

Hé! hová!

Kurrah

Vagy kend is itt van?

Balga

Majd leszállok - engedelmet.

Kurrah

Semmi szállás! csak maradjunk.
Jó szelíd egy állat ez.
Ott imént, hogy érkezém,
Egy bitófához kötöttem.

Balga

A bitófa én valék.

Kurrah

Furcsa! hát bitófa úr,
Csak maradjunk a szamáron.

Balga

Jaj nekem! hogy veszne meg!
Még az ólba is behurcol.

Kurrah
nagy zajjal énekel.

Ha a csipkebokron rózsa nem teremne,
Bolond madár volna, aki ráröppenne.
Hej, dínom dánom!

Azalatt Balgát szamarastúl az ólba hurcolja.

Csongor
kijő.

Délben kell tehát találnom;
Mert egyébkor tiltva van.
Oh, idő, csekély idő, mint
Fogsz te tőlem elsuhanni.
De sietnem kell, megyek.
Balga!

Kurrah
belől.

Mindjárt.

Csongor

Balga, hol vagy?
Jősz-e már?

Balga
belől.

Jaj, megkötöznek.

Csongor

Majd megoldlak, csak ne mozdúlj.

Kurrah
kijő Balga öltözetében.

Itt vagyok már.

Balga
benn kiált.

Csongor úrfi!

Csongor
visszafordulva Kurráhhoz.

Mit süvöltesz, dőre állat!

Kurrah

Csak kiálték, hogy ne fuss.

Balga
benn.

Csongor úrfi!

Csongor

Nos, mi kell!

Kurrah

Mondok, merre lesz menésünk?

Csongor

Jőj utánam.

Balga
benn.

Csongor úrfi!

Csongor

Megveszél, hogy úgy üvöltesz?

Kurrah

Légy nyugodt, csak visszahangzik,
Amit orditék előbb.

Balga
benn.

Csongor úrfi!

Csongor

Oh, természet,
Légy egészen visszahangzó,
Szép nevével zengj örökké!

Csongor, Kurrah el.

Balga
benn.

Csongor úrfi!

Szoba. Mirígy és Ledér.

Mirígy

Nézd, leánykám, itt van a lak.
Tégy azonként, mint beszéltem,
Míg karodba csalhatod.
Akkor - érts meg - akkor olvadj,
Égj, lobogj, mint a tüzes bérc,
S repkény karjaid közül
El ne hagyjad bontakozni.
Menj, siess és ékesülj fel.

Ledér el.

Én a kertbe térek addig,
Ott vigyázok dolgaimra,
S majd, ha Csongor álom által
Elszalasztá kedvesét,
Ezt ölelje megcsalódva.
S hah, ha majd a förtelemből
Ébred, és irtózni kezd
Önmagától, életétől,
Majd ha tiszta nyúgodalma,
Mint vihartól felzavart tó,
Oly habokkal víja lelkét,
És örökre, mindörökre
Látja tűnni szép világát,
A szerelmet, édes álmát,
S keble, mint az elhagyott ház,
Oly rideg, bús, oly komor lesz,
Akkor lásson engem ülve,
Örömömben énekelve,
Megnyílt sirja szélein. El.

Berreh és Duzzog
kétfelől jőnek.

Duzzog

Berreh, Berreh, hop, hop, hop.

Berreh

Mit vadásztál, kis kolop?

Duzzog

Itt az elrabolt örökség.

Berreh

Több, mint várhat a reménység.
Visszalopjuk, visszalopjuk!

Duzzog

Nem! cseréljük, s tréfaság lesz,
Majd, ha rajta menni vágynak
És a bocskort ostorozzák,
És a bocskor nem megyen.

Berreh

Jól van, jól van, elcseréljük.

Duzzog

E palástot -

Berreh

Hol szerezted?

Duzzog

Kis zsidótól vettem el.
A hideg már majd megvette;
Hogy ne fázzék, sárba tettem,
És nyakiglan eltemettem.
Hogy nyavalygott, mint üvöltött!
Mintha hátúl metszenék.

Berreh

Hahha! jól van, elcseréljük.
Bocskor is van, nézz ide.
Puszta palláson hevert már.
Lopva nőszött benn egérke
S fölnevelte kölykeit,
Meztelen kis férgeket.
Cincogások jelt adott,
A kandúr ott cammogott,
A bocskorra felkapott,
Én a kandúrt földhöz üttem,
Én a bocskort elemeltem.

Duzzog

Oh, ez cifra kis mulatság.
Nézd ez ostort! Nyakkötő volt,
Egy szegény dög függe rajta,
Aki, míg élt, makkirály volt,
Most alatta fútt el a szél,
És az árvíz el nem érte.
Én levágtam, madzagából,
Nézd, ez a szép ostorom van.

Berreh

Add csak, ezt is elcseréljük,
Hadd morogjon a banya.

Duzzog

Uccu! bocskor, meg ne csosszanj,
Isten hozzád, kapufa. El.

Kert.
Csongor és Kurrah.

Csongor

Mért, hivatlan bűnös álom,
Mért ömölsz el most szememre,
Most, midőn szerelmi kéjre
Földelelne szép világom?
Hány király ohajta, s nem jött
Áldomásod ón szemére,
Hány busongó szív könyörgött,
Hogy borulnál sebhelyére?
Mindazoktól elfutottál,
Itt mulatsz a boldogabbnál,
Aki ébren vágyna lenni,
Tünde karján édelegni.

Kurrah

Egy gyepágy kinálkozik
Hűvös illatú ölével,
S elföd a lomb ernyejével,
Jer, fogadd el, itt pihenj meg.

Csongor

Balga, kelts, ha kedvesem jön.
Ah, tovább nem állhatok;
Vajha, míg leszúnyadok,
Bal szerencsém elkerüljön.

Elalszik.

Tünde, Ilma
jőnek.

Tünde

Jaj nekem! mit látok ott?
Alva vár-e Csongor engem?
Aki érte a halálból
Vissza tudnék lelkesedni,
Alva vár-e engem ő?

Ilma

Tán csak rólad álmadozni
Szúnyadott el, mig lejőnél,
Mert az álom édes álom
Arról, kit szivünk szeret.

Tünde

Hagyj el, Ilma, hagyj magamra.
Engedelmet, rózsaszáj,
Hogy virágodat szedem.

Megcsókolja.

Csók, szelíd galamb te, menj el,
Csak te vagy szelíd eléggé,
Mely az álmak hajnalából
Visszahíjad szellemét.
Hát nem ébredsz, édesem?
Visszarablott csókjaiddal,
Hogy fogollyá tégy, nem ébredsz?
Ah, hiába csattanál el,
Csók, te hittelen galamb,
Hírhozónak vissza nem térsz.
Csongor, ébredj - mint derűlt ég,
Arcod olyan, napja nincs-e?
Nincs-e fény, mely elfogadjon,
Égve, aggva kedvelődet?
Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,
Mely megbirta szívemet,
Mely belőle, mint korán nőtt
Szép virágot, a szerelmet
Fölcsalá, most fagyni hagyja;
Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,
Melyben üdvöm gondolatja
Fogva tartja lelkemet. -
Kedves, ébredj csókjaim közt,
Elcseréltem ajkamat,
Elveszítem magamat,
Kelj, találj fel karjaid közt. -
Csongor, hát nem kelsz-e fel,
Még ma láthatsz, holda kelve,
Tartományokat bejárhatsz,
Tévelyeghetsz, bujdokolhatsz,
Bú magadnak, kín nekem,
Nem találsz meg, soha nem!

Ráborúl.

Ilma
Kurrahhoz.

Csempe szádat jól ha nézem,
És vitorla két fülednek
Lebve lógó szárnyait,
És ha nézem görbe lábad
Lőcsnek épűlt csontozatját,
Oh, te messze földi vendég,
Úgy hiszem, hogy ösmerélek.

Kurrah

Úgy van, s hogyne volna úgy?
Oh szemem világa, te!

Ilma

Jaj! ne mondd azt, gyík lehetnék
Sánta koldús tyúkszeme,
Csak szemed világa nem.
Szólj, szurokban mosdol-e,
Vagy mitől van, hogy pofádon
Szinte fénylik a sötétség,
Mint a rongyos csizmaszáron,
Melyet a szegény deák
Tolluírral megcsiszolgat. -
S mégsem ösmersz, bűnvirág te?

Kurrah

Oh én csillagom, galambom.

Ilma

Oh, az istenért, ne tedd azt,
Tégy akármit, üss agyon,
Csak ne kezdj el mosolyogni.
Oly vagy akkor, mintha társát
Koncvevő eb megmorogja.

Kurrah

Látod, angyalom, mi jó vagy,
Oh, én boldog szerető.

Ilma

Oh, te fűzfa, oh, te tőke,
Mégsem ösmersz? nézz ide,
Böske, hitvesed vagyok.
Vagy, hogy megdicsértelek,
Az vadít el? jöszte, inkább
Félre nézek, úgy ölelj meg.

Kurrah
megöleli.

Kedves, édes, házi bútor.

Ilma

Oh, te puskapor szagú,
Hol pokolban vetted a bűzt?

Kurrah

Csókot, asszony!

Ilma

Jaj, megégtem;
Ez pokolnak fajzata.

Kurrah

Meg ne moccanj, mert befallak,
És megeszlek, mint az almát.

Ilma ijedten félrevonúl tőle.

Tünde

Jaj nekem! nem álom ez,
A kajánság műve inkább,
Elrepűle gyors időm már;
Menni kell, és nem remélni,
Mindörökre kínban élni.
Lelkem édes gondolatja,
Csongor, itt marad fölötted,
Vajha, oh megsíratandó,
Vajha még meglássalak.

Kurrah

Mit parancsolsz, asszonyom,
Majd, ha ébred, mondanom?

Tünde

Mondd, hogy egy szeggel magasbra
Villogó kardját akassza. Magában.
Úgy gyanítom, bűn fia,
Eszköz e rosszban te voltál. -
Ilma, menjünk gyász utunkra.

Tünde, Ilma el.

Kurrah
megilletvén Csongort.

Így la! ébredj, tolvaj úrfi,
És bámuld meg a napot.

Csongor

Mintha mély sír lettem volna,
S benne lelkem a halál,
Oly sötét volt álmaimban
A sors, mely fölöttem áll.
Szólj, mi történt, míg aludtam?

Kurrah

A tündérek itt valának.

Csongor

És te, - rettentő gonoszság!
Alva hagytál, nem verél fel!

Kurrah

Mint csalódol, jó uram.
Annyi szóra, annyi zajra,
Azt csodálom, hogy rekedtté
Nem levék, te meg siketté.
Mint szamárnak vemhe, mely
Édes anyját elveszíté,
Vagy mint a szamár maga
Mely kemény szelet jövendől,
Úgy üvölték, úgy rikolték;
És az a mézforradék,
Mit tön és nem tön miattad!
Fölvevénk, és meg' letettünk,
Szólogattunk, megsirattunk,
Mindhiába, nem kelél.

Csongor

Átkozottak gyermeke,
Mindeneknél átkozottabb,
Haj! most merre térjek én?
Oh, az elveszett időt
Melyik isten, melyik ember
Szerzi vissza életemnek,
Elment, mint sebes hajó,
Nyom helyett örvényt hagyó,
Melyben elmém sírja nyílt meg,
S összetépett lelkemé.

Kurrah

Jobb szeretnék messze lenni.

Csongor

Most hová, haj! merre menjek?
Szólj, midőn ment, mit beszélt?

Kurrah

Azt izente, hogy magasbra
Tedd egy szeggel kardodat.

Csongor
gondolkozva.

Hah! mi az? hát csalt vetének?
És talán e szolga arra
Bűnös eszközűl szegődött?
Úgy van, úgy van, szörnyen úgy van!
Csalfa szolga, halj meg érte.
Futsz-e? fuss bár, bűn cseléde,
Űzni foglak, mint az árnyék,
És árnyékká rontalak. El.

Szoba.
Mirígy hajlékában

Ledér
arany-fürtösen belép.

Így, ni! Most belém szerethet
Még a szívtelen halál is. Énekel.

Túl a Tiszán, túl a Dunán,
Innen is,
Úgy galambom a kis leány,
Ha hamis. Ásít.

Ah! biz én már únom is;
A bolondos vén anyó
Biztatott, hogy szép fiú jön,
S most az ördög sem köszönt be,
Még az ördög öccse sem.

Egy rózsát vesz le kebeléről, s leveleit széthintve, azokon sétálva,
énekel.

Pesten jártam iskolában,
Térdig jártam a rózsában.

Hirtelen megáll.

Ah! szegény levelkék,
Elszaggattalak.

Leül, ölébe szedi a leveleket, s énekel.

Rózsalevél, kicsi rózsalevél,
Miért van, hogy halovánnyá lettél?
Halovánnyá, mint a lány orcája,
Mint a télnek hideg hóruhája.
Rózsalevél, kicsi rózsalevél -

Jaj nekem! - ki monda jajt?
Ah Ledér! Ledér!
Hol van a te régi kedved,
És mosolygó gyermek álmod?
Sírsz-e? sírj, ha nem nevethetsz,
Rég ohajtott köny szemedben,
Rózsakendő kezeidben,
Sírj, s töröld el könnyedet.

Egy kis ideig arcát eltakarva, szótlanul ül, azután hirtelen
fölugrik.

Hah! ki jő, mi zaj közelget?
Én bolondos, mit csináltam!
Nem, nem ezt nem állhatom ki:
Oh, magány, te ölsz meg engem.

Balga
jő egy darab deszkával.

Beste lélek rosz hada!
Engem így elzárni tőle!
Ólba zártak; de kitörtem
Ajtaját, s ím, hordozom;
Aki nem hisz, lássa meg.

Meglátván Ledért.

Á - bocsánat, szép kisasszony. Félre.
Vagy talán csak őkegyelme,
A tündér, az eszem adta.
Oh! beh szépen fut szegényke.

Ledér

Szörnyűség! a vén tarisznya
Ily bohókás majmot űz rám.
Oh, vigyorgó fakutya!
Nem, nem abból semmi sem lesz.
Megszököm! - de még előbb
Megcsigázom a bohót.

Balga felé fordul.

Ah!

Balga

Sohajt!

Ledér

Oh!

Balga

Oh, szegényke!
Mint a bőjti szél az úton,
Oly keservesen sohajt.

Ledérhez, térdepelve.

Szólj, parancsolj, mit tegyek.
A világot, mint darab húst,
Érted fölfalom, ha kell. -
Eltaláltam, már vidámabb.
S ah a lelkem! hogy mosolyg,
Oly ördöngös kedvesen,
Mint a teli pinceszáj,
Melyben a piros bor áll:
Most majd én is rá sohajtok,
Ah!

Ledér

Ah!

Balga

Ah!

Ledér

Az élhetetlen!
Már nekem kell arra térnem,
Mert különben ott ragad. -
Kedves -

Balga

Oh, én boldog állat
Minden emberek között!

Ledér

Nem vigasztalsz meg szavaddal?
Lásd, én bús vagyok miattad,
Mint az árva gerlice.

Balga

Oh, a lelkem gilice!
Tán meg is kén már ölelnem?
Úgyde Csongor? megbocsásson,
Hogy nem ő sziveltetik,
És hogy Balga szebb kölyök tán,
Arról Balga nem tehet.

Ledér

Ott kemény lesz térded alja -

Balga

Sőt itt jó helyen vagyok,
Hagyj pihenni lábaidnál.

Ledér

Oh, ökör, sőt csorda! mit csináljak?

Balgához.

Ím, hogy kedvedet tegyem,
Itt ölellek, édesem.

Balga

Ő ölel meg, oh, szerencse,
Légy szelíd bor, meg ne fojts.

Ledér

Szíved a rév, ott kötök ki,
Ékes ifju, el ne űzz.

Balga

Oh, én ékes ifju, én!

Ledér

Húnyj szemet, te gyöngyvirágom,
Mert megégetsz, húnyj szemet.

Balga

Oh, te csalfa! hát behúnyjam?

Ledér

Húnyd, ha kedvelsz.

Balga

S így maradjak?

Ledér

Így! szerelmed zálogáúl
Nem kivánok egyebet.
S ah, mi szép, mi kellemes vagy. Félre.
Mint a macskafaj vakon.

Balga

Hát ne nézzek még szemedbe,
Kincsem-adta kis csalója!

Ledér

Légy türelmes, kedvesem.

Egy rongyos tömött karszéket tol maga helyébe: félre

Igy öleld atyád fiát.
Én tudom, hogy megszököm. El.

Balga
a széket ölelve.

Mily puhák szép karjaid,
Mint a szép fehér szalonna,
Kedves, édes oldalborda.
És ez a fürt - oh, ölellek.

A szék nagy zörgéssel összedül, Balga ijedve fölugrik, egy pamat
lószőr kezében maradván.

Szürke lószőr és faláb!
Hát ki látott ily csodát?
Férgek háza, bolhafészek,
Összezúzlak, átkozott szék,
Tűzre teszlek, tolvaj szerdék.
Mennydörgő! de nem haragszom;
Csongor úrfit kell kutatnom,
Mit csináljak, mit tegyek most?

Meglátja az asztalon a manók vélt örökét.

Oh szerencse! itt van a kincs.
Búsuljon a szamár.
Elég nagy feje van.

Öltözni kezd.

Balga vígan éli napját.
A bocskorba dobja lábát,
S úgy megy, mint a gondolat.
Deh! te bocskor, deh! te szíj,
Csongor úrfinál legyek.
Nos? megyünk, vagy nem megyünk?
Ez biz azt csoszogja: nem!

Mindenfélekép erőlködik fölemelkedni.

Átkozom rosz bocskora,
Arra vár, hogy én vigyem,
Vagy, hogy jól megabrakoljam.

Ostorozza bocskorait.

Deh, te szürke, deh, te ráró!

Csongor
jő, s Balgát nyakon fogja.

Most szaladj, ha tudsz, hitetlen.

Balga

Így adod ki béremet?

Csongor

Úgy, hogy e helyen megöllek,
Áruló, ki elraboltad
Minden üdvösségemet.

Balga

Semmit én még nem raboltam,
Mint imént ez egy ütést,
Ezt is jó szübűl adád.

Csongor

Csúfolódol? vessz el, álnok.

Balga

Úrfi! én nem értelek.

Csongor

Nem? no megteszem, hogy érts.

Balga

Mért akarsz a földre nyomni?

Csongor

Hogy nyakadra hágjak, ördög,
És tiporjam lelkedet.

A manók jószágaikat mutogatva, hirtelen általmennek a színen.

Hah! mi ez? te kétszer is vagy,
Balga itt, és Balga ott.

Balga

Bocskor itt, és bocskor ott.

Csongor

Most gyanítom! a manó volt,
Aki megcsalt képed által.

Balga

Most tudom, mért nem mehettem
És nyakamra mért tiportál.

Csongor

Oh! a végtelen világon
Senki nincs boldogtalan,
Én egyedűl vagyok az.

Balga

És miért? a bocskorért!
A bocskor nem csizma bár,
Lopni mégsem illik azt is;
És az ördög visszaváltja,
Ami hozzá tartozik.

Csongor

Balga, hallod.

Balga

Hallom, úrfi.

Csongor

Jőj nyomomba.

Balga

És hová?

Csongor

Azt ne kérdd, ha még hivem vagy.

Balga

S így örökké bujdosásra
Szántad ifju éltedet?

Csongor

Mindörökké, és azon túl!
Égjen bár le akkorára
A magas dél fénysugára,
Mint egy kisded fénybogár,
Mely az égben félve jár,
S úgy bolyongjon egyedűl
A sötétlő végtelenben,
Hogy magát se lássa többé:
Én tüzénél akkor is még,
Tünde, érted bujdosandom. El.

Balga

Már, ha úgy van, ám, jerünk bár,
Míg csak annyi lesz belőlem,
Mint egy elfőtt birkaláb,
Én is bujdosó leendek,
És evendem, és ivandom,
Míg csak bennem, s benne tart.

Elindúl, kis várat után ismét jő.

Birkalábot emlegettem,
Vajjon, ahová nem tettem,
A szekrényben ott van-e?

Amint a szekrényt nyitja, Mirígy alakja áll előtte.

Huh, Mirígy! a vén utálat.

Ajtó felé fut, ott is Mirígy alakjával találkozik.

Jaj fejemnek, jaj szememnek,
Mily csodán kell borzadoznom!
Két alakban egy boszorkány,
Itt is, ott is ő, az undok:
Söprü fegyver van kezeiben,
Rút halál sötét szemeiben,
Csongor úrfi! jaj! segítség.
Ablak, ajtó, merre vagytok,
Jaj fejem, jaj tomporom!

Mirígy alakjai kétfelől söprüvel kergetik, mig végre az ablakon
kiugrik. Mirígy alakjai egyesülnek.

Mirígy

Minden el van veszve, minden!
És kacag bolond Mirígyen
A pokolnak feneke.
Hát Mirígy csak oly eke,
Olyan szolga dáb pemét,
Melyen minden gyáva szánthat,
Minden gyáva lovagolhat?

Haragosan dobbant lábaival.

Nem, nem, mondd pokol, hogy nem,
Zúgj, ha hallod, és feleld: nem.

Föld alól

Nem! nem! nem!

Mirígy

Itt vagy, itt vagy, érzelek.
Átok érte, hogy feleltél,
Átok háladíj gyanánt.
Halld tehát: egy jós lakik
Vén berek közt sziklarésben,
Kétszer alszik három hétben,
Azt helyéről messze űzöm
S én jövendölök nevében.

Föld alól
kacaj.

Hahaha!

Mirígy

Tetszik, úgy-e? megteszem,
Tünde, Csongor elmenendők
A bereknél, és tanácsot
Tőlem, általam veendők.
És elrontom a szerelmet,
És helyette veszedelmet
Mag gyanánt vetek beléjök,
Hogy magokban vesszenek.

Földali hang

Nem! nem! nem!

Mirígy

Ha szolgáltam valaha,

Földali hang

Hahaha!

Mirígy

Lelket vittem útaidra,

Földali hang

Hahaha!

Mirígy

Csúfolódol? tán meleg van,
Hogy kacajt ütsz kínaidban?
Gyáva szellem, vessz magadban!
Egy meg kettő három a szám,
Nélküled megy végre munkám. El.

Föld alatt nagy kacaj.

Barlang. Mindenfelől sűrű lombos fáktól árnyékozva, előtte borított
kút. Mirígy jő s a kutat feltakarja

Mirígy

Itt van a kút, a jövendő
Mélyen nyugszik tűkörében.
Lássa sorsa visszáját benn
A szűz, mely partjára feljő.

A kutat háromszor kerülvén.

Forrj kút habja, forrj,
Tajtékot sodorj,

Egy írást tart a kút fölé, mely magátúl meggyúl.

Csalfa eskü vérrel irva,
Bűnös szívtől lángra gyúlva;
Mély vizedbe hull le hamva,
Forrj, kút habja, forrj.

Megáll.

Csillag, melyen a halál
Csonton, embercsonton áll,
Felhő, mely a sírra száll,
Ahol vérzik a fűszál,
Szél, mely tűzben lángolál,
Bennveszők siralminál,
Szálljatok le, szálljatok le.
A jós kútba nézzetek le.

Eltávozik a kúttól.

Mintha jőne, akit várok.
Itt jön, itt van, lássa most,
Amit meg sem álmodott;
Én pedig Csongort hozom meg.
Hogy jövendőt itt vegyen.
Évek éve múlhatik,
Míg egyűlnek útaik. El.

Tünde, Ilma
jőnek.

Tünde

Ilma, jó jel!

Ilma

Jaj, minő hely!
Itt boszorkány lakhatik.

Tünde

Oh nem, itt egy jós lakik,
Egy rideg nő, mely időkben
Búvárkodva messze lát,
S a leendők fonalát
Tartja biztosan kezében.

Ilma

Már ha úgy van, kesztyűt huzzunk,
Itt van a szép kis tenyér,
Tiszta, mosdott, és fehér.

Tünde

Ah, mi boldog pillanat!
A varázskút nincs befödve,
Nem lebeg gyász fátyola.
Boldog, aki most belenéz,
Azt nem éri bánat és vész,
Kedvez annak csillaga.
Haj! de mégis rettegek,
Borzadás fog el jövendőm
Még nem látott képinél.
Ilma, menj elő te, nézz be,
És beszéld el, mit látsz benne.

Ilma

Legfölebb is zöld vizet,
S egy pár pislogó szemet,
Mely az úszó békafejből
A világra fölnevet.

Lenéz a kútba.

Ah nem, ah nem, Balga lelkem,
Hát te vagy, te oly alant?
Mit csinálsz ott a hüvösben,
Mit csinálsz ott, gyönyörű?
Jer föl, égek, olvadok,
Mint a gyenge vaj vagyok.
Oh! a lelkem hogy szeret,
Csókot kér, nem kenyeret;
Jőj; ha nem jösz, én megyek le,
S ott találom enyhemet.

Tünde

Ilma, látom, lelked örvend,
S boldogsága özönében
Fürdik, mint a víg madár.
Hagyj most engem, hagyj lenéznem!

Ilma

Ah! mért versz ki álmaimból,
Fogfájásra ébredek.

Még egyszer lenéz a kútba.

Balga, Balga, kedvesem,
Nem pártolsz el, úgy-e nem?

Tünde
a kúthoz közelítve.

Csillagok kik a jövendőt
Fénybetűvel kék mezőben
Irjátok le a nagy égben,
Ti, a menny szép szemei,
Kedvezőn mosolygjatok
A varázskút éjjelébe:
Sorsom nyugszik rajtatok.

Lenéz.

Ah, mi táj az, mely világ!
Zöld mezőben egy leányka
S egy kis bárány játszanak,
Szép és ifju a leányka,
Fürge s dévaj a kis állat,
És játékok oly vidám,
Olyan boldog, mint magok.
Hah! de mely gyász tűnemény az?
Hős fiú jön fegyverestűl,
Vérben, porban lankadottan,
Elborúl a szűz előtt.
S ím, a lányka összetépi
Hó ruhája fodrait,
A sebesre felkötözi
Keble patyolatjait.
Hálabuzgón föltekint
A vitéz - oh, mennyi kínt
Kell megérnem! ő az, ő az,
A hitetlen szerető,
S a leányka - jaj nekem -

Ilma

Asszonyom, ne állj tovább így;
Mert szoborrá változol. Félre.
Balga tán megtetszett neki,
Attól tartok, elszereti. Tündéhez.
Asszonyom, ha engeded,
Inkább osztozom veled. -
Nem szól, hallgat, sír szegény,
Én pedig fohászkodom. Ásít.

Tünde

Boldog, tán nem boldog lányka,
Mondd, hová vesz nézeted?
Ah! mi van csalárd szemében,
Mely lerejtett kincs, hogy azt,
Mint buvár a gyöngyöket,
Oly epedve, oly örömmel
Mélyen, híven keresed?
Ah, ne higyj az ál sugárnak -
Ah, ne higyj, de mit beszélek?
Oh, szerelmem álmai!
Már ölében a leányka,
Harca gyenge, mint maga,
Csókja ég már arcain,
A hitetlen, mely adóúl
Régen engem illetett;
S melyet annyi gondom ápolt,
Annyi édes aggodalmam,
Ketten ők szerelmimen
Nélkülem hogy osztakoznak!
Jaj nekem, jaj kárhozottnak!
A ligetben andalogva
Járnak ketten boldogúl,
S a bárányka, mint szerelmem,
Árván, búsan, elhagyottan,
Fejcsüggesztve jár utánok;
Játszó társa már nem játszik,
Ah, vagy játszik, és eljátssza
Rég ohajtott üdvömet.
Járnak, mennek a ligetben,
A mindig mélyen és mélyebben.
Ott kaján lomb, itt könnyim,
Ah! nem látnak szemeim.

Ilma

Már ez mégis szörnyüség;
Vesszen a rosz kútja! inkább
Eltemessük, mint hogy ártson.
Asszonyom, nézd, itt a kő -

Tünde

Oh nem, Ilma, el kell vennem
Sors kezéből a keservnek
Telmértékű poharát.
Most vagy máskor el kell vennem,
Vagy az elme, vagy szerelmem
Győzni fognak szívemen.

Ismét a kútba néz.

Mit találok? új vidék;
Puszta tenger, puszta szirt,
És a szirton a leányka,
Eltemetve bánatába,
Bomlott szívvel, bomlott hajjal
Néz a hullám távolába.
Jaj! hová lön üdvössége,
Hol szerelme kéjei?
A hitetlen fut hajóján,
Mint a szélvész, mely virágot
Tört le, fut kegyetlenűl.
És a szirton áldozatja,
A megcsalt lány, összerogy!
Égő szíve lángjait
Oltják tenger habjai.

Eltávozik a kúttól.

Ilyen minden férfi szív?
S Csongor annyi kellemekkel,
Olyan arccal, oly szemekkel,
Csongor öldökölhet így?
Kárhozott légy, csalfa kút,
Kárhozott a szellem is,
Mely pokolnak bűntövéből
A világra felhozott.
Puszta légy, és elvadúlt,
És vadúljon messze tőled
Minden, ami boldog és jó.
Oh, hitemnek romladéka,
Bánat! merre viszlek el! El.

Ilma

Mely baj ez már meg' nekem!
Még Balgával sem csevegtem,
S asszonyom már elmegyen.

A kúthoz lép.

Balga lelkem, egy pogácsa
Van zsebemben, nézd, galambom,
Azt is itt hagyom neked.

Egy darab süteményt hajít le a kútba, melyre az nagy lángot vet;
Ilma sikoltva elszalad, Mirígy feljő a kútból a láng után.

Mirígy

Már megjártam útamat.
Kis leányzó képeiben,
Jóstanácsot elfogadni,
Csongort erre csaltam el.

A kúthoz megy.

Kút leánya,
Kút csodája,
Kelj, ha keltelek,
Menj, ha küldelek.
Kút palackja,
Kút galambja,
Szállj, ha intelek.
Kút leánya,
Kút csodája,
Légy az ifju
Csalogánya;
Hol hazája
Várva várja,
Megpihentét
Ott találja:
Csak szerettét,
Soha Tündét,
Bár kivánja,
Meg ne lássa,
Mindörökre,
Mindörökre,
Ne találja.

Kész a jóslat veszedelme,
Itt a vendég, most helyemre.

Fekete fátyollal befödi a kutat s a barlangba rejtezik.

Csongor, utóbb Balga jőnek.

Csongor

Merre tűnt el a leányzó?
Jóslatot, mondott, vehetnem,
Csak követném nyomdokát.
Itt vagyok, huh! mily vidéken,
Itt ez a hely borzadásnak,
Félelemnek gyászhelye:
Ez lesz a jós lakhelye.

A barlanghoz fordúlva.

Jós, időknek hű buvára,
Jós a szirtek templomában,
A homállyal s gondolattal
Társalkodva lakozó,
Jós, ha jósnak hívatol,
S nem vagy, a név ellenére,
Rosznak, gyásznak hirdetője,
Szólj, szerelmem sorsa milyen,
Merre törjek, merre térjek,
Kedvesemhez hogy elérjek?

Szózat

Amit látni fogsz, kövesd,
Szép leányka, meg ne vesd,
Arca csendes, mint az est,
Kit hunyó naprózsa fest;
Szeme tündök, mint az est,
Melyben csillag fénye reng,
Lába könnyü, mint az est,
Mely a szellőn játszva leng,
Úta arra, hol az est
Alkonyába dőlni kezd,
Arra indúlj, ott pihenj meg,
Ott találod a kegyest.

A fátyol emelkedik, alóla a kútból egy leányalak tün föl, mely
Csongornak integetve tovaleng.

Csongor

Álmok édes képzeménye,
Csodaszűlte szűz alak,
Szólj, ki vagy, menny küldeménye?
Csalsz-e, vagy jól láttalak?
Ah! megállj, vagy bár sietve
Menj világon s végeken túl,
Csongor nem remeg bajoktúl,
Fog követni, menj elő. El.

Balga

Bámulok, meg' bámulok,
Szám csekély a bámulásnak,
De ha egyre bámulok,
Majd egyedűl maradok.

A barlanghoz fordulva.

Asszony'ám! - nem hall! - nagyasszony!
Jaj! nagyot hall nyomorú.
Néne, egy kis jó tanácsot.

Azalatt egy palack bor s egy sült galamb emelkedik a kútból,
s Balga homlokába ütköznek.

Óha! még bizony kivernék
Mind a két szemem világát. -
Lánclobogó! az bizony bor,
S ez meg' olyan sült galamb.
Amint én nem vagyok az.
Szállj le, szép piros palackom,
Szállj le hozzám, szép galambom,
Meg nem eszlek, meg nem iszlak,
Csak szivecskémhez szorítlak!
Nem hiszik, s az nagy baj! oh, én
Árva elhagyott legény.
Intenek, hogy nyomba menjek,
Engem úgyse! megteszem.
Várjatok meg, hej! megyek már,
Itt vagyok már, szálljatok le,
Had fogódzzam bennetek.
Hujju huj! ha sapka vagy,
Üsd le azt a rőt palackot.

Süvegét utánok hajítja s el.

Mirígy
előjön.

Meglön amit, s mint akartam,
Most aranyfa, szép gyümölcsöd,
Szép almád nekem terem.
Meglopom, meg! az lesz dolgom,
S a manókat kergetem.



Ötödik felvonás



Kietlen táj. Tünde és Ilma jőnek.

Ilma

Hol vagyunk itt, asszonyom,
Mely kietlen tartományban?
Én, ha engem kérdenének,
Jobb szeretnék messze lenni,
Legalábbis olyan messze,
Mint Pozsonytól Hortobágy.

Tünde

Légy nyugodt, s ne aggj veszélytől,
Hű árnyéka bánatomnak,
Itt az Éj országa van.
A gyűlölt fény birodalma
Lelkem annyi fellegét
Nyílsugárral hasogatja,
Nem kivánom szebb egét;
Ide húz a bú homálya,
A reménynek csüggedése,
És a csüggedés reménye
Itt találják honjokat.

Ilma

Ah, bizony nem jól találják.
Kis szemem már úgy kinyílt,
Mint a tányérbélvirág.

Tünde

Ah, a szív is úgy nyilik meg,
Mint sötétben a szemek.
Boldogságban zárva tartja
Rózsaszínü ajtaját,
Az örömnek gazdag árja,
Hogy ne fojtsa el lakát;
Búban, kínban, szenvedésben
Titkos mélyeit kitárja,
Hogy, ha még van, a reménynek
Elfogadja sugarát.

Ilma

S ezt hogy tudjuk, ily kietlen
Földre kelle bujdokolnunk,
Hogy madár se jőjön onnan,
Ahol nap van és világ?

Tünde

Légy türelmes, bánatommal
Vég utat tesz most szerelmem:
Itt vesz enyhet vagy halált.
Jer, kövess e vég utamban,
S lássad ott az Éjt magát.

Ilma

Mit csináljak, merre fussunk?

Tünde

Puszta parton fátyolában
Egy komoly bús asszony ül:
Csermely folydogál előtte,
Csillagokkal tündökölve -

Ilma

Borzadok, ha rátekintek.

Tünde

Ő az, kit keres reményem,
Ő az Éj gyász asszonya.
Nála vannak rejtve mélyen
A jövendők titkai,
Kérni fogjuk elborulva,
S esküinkkel kényszeríteni,
Hogy felfödjék ajkai.

Ilma

Jaj, ne menjünk; mintha szólna,
Érthetetlen hangokat
Mormol ajka.

Tünde

Álmodik,
S a pataknak elbeszéli
Halhatatlan álmait.
Várakozzunk, mert boszúja,
Véghetetlen és sulyos,
Éri azt, ki háborítja.

Éj

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Ilma

Ah, szegény bús asszonyságnak
Milyen furcsa álmai vannak!

Tünde

Borzadással tölt el e szó.
Borzadással issza lelkem
A mulóság poharát.
Most jer, Ilma, jer, közelgjünk
Tisztelettel elborúlva.
Illessük meg fátyolát.

Éj

És a sötéten túl van a világ -
Mi vakmerő kéz illet engemet,
Mulandóságról békén álmodót?
Ösmerlek, nyughatatlan lányka, te;
Tündérhazádban üdvnek századi
Valának megszámlálva éltedűl,
De föld szerelme vonta szívedet,
A fényhazából földre bujdosál,
S mert boldogságod ott is elhagyott,
Segélyt keresni későn visszatérsz;
De mindörökre számkivetve légy,
Legyen, mint vágytál, a kis föld hazád,
Órákat élj a századok helyett,
Rövid gyönyörnek kurta éveit.
Indúlj, ne lásson itt tovább szemem;
Mert, aki halhatatlan Éj vagyok!
Olyan sötétté teszlek, mint az árny,
Hogy rózsaberkiből a szerelem
Irtózva nézzen, mint iszonyra, rád,
S illat helyett gyötörjön vad tövis.
Menj, menj, mert amit mondtam, megteszem.

Tünde, Ilma el.

Omoljatok nem késő habzatok,
Az Éj az álmok partjain bolyong. (El)

Hármas út vidéke. Csongor a leányalak után jő.

Csongor

Csalfa, tündér, játszi kép te
A világon s életen túl,
Merre csábít gyorsaságod?
Százszor véllek megragadni!
Százszor e megdobbanó szív
Készűl csalfa szívedet
Elfogadni szerelemmel,
És te eltünöl suhanva,
Mint az élet, mint az álom;
Nyughatatlan lábaiddal
Meg nem várod jöttömet.
Intesz újra? Nem hiszek.
Hányszor puszta dombokon,
Hol vezérléd útamat,
Hányszor láttalak megállni,
Nyílt kebellel, nyílt karokkal?
Vágyaimtól részegen
Elfelejteném a bolyongást,
És nem láttam a kietlent,
Mert te, szív és szem csalója,
Téged láttalak, s imádtam
Fátyolodnak titkait.
Állj, meg, állj meg, és ne hagyj el,
Add jutalmát annyi kínnak,
Hagyj pihennem karjaid közt,
És elsírnom veszteségim
Mondhatatlan séreit.

Fellép a hármas útra.

Hah, itt vagy egyszer annyi vágy után!

A leányalak eltűnik.

Mi volt ez? árnyék! és én hol vagyok!

Kis ideig gondolkozva áll.

Forrás után a szarvasnő eped,
Nő-társ után a szarvasgím, oroszlán
Mind a kettőnek űzi nyomdokát.
Forráshoz ér a nő, a gím nejéhez,
S erője dúló vadnak célt mutat.
A hangya futkos, apró léptei
Alig mutatnak járást, és halad;
Nagy távolokról, gátak ellenére,
Fáradva és mozogva hon terem;
Földhöz ragadtan mász a vak csiga,
De a természet válhatatlanúl
Hátára tette biztos hajlakát,
Mikor kivánja, hon van, s elpihen:
Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!
S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,
S remény vezérrel eltűrt, hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,
Bizonytalanság csalfa közepén?
Oh, hármas útnak kétes ál köre,
Mi más kebellel léptem föl reád,
Virág reményim reggelében akkor,
Most kínnal rakva, búval gazdagon
Az elhanyatlott szívnap alkonyán!

Balga
jő a lebegő étkek után.

Hát én mindig éh legyek,
S únhatlan csak szomjuhozzam?
És e gyomrot, és e torkot
Csak bolonddá tartogassam?
Aki hús vagy, rossz galambhús!
Akit egresből csináltak,
Bor! megállj, vagy összeontlak,
Itt e kővel fejbe sujtlak.
Ha! leszállnak - Balga! halkan,
Szőrmentében bánj velök most.
Hóha! Hóha! így, csak így,
Rég igy kellett volna már.

Fellép a hármas útra, s mint étkeihez akar nyúlni, elomlanak.

Mi ez? homokká lettél, rosz palack,
Sivány homokká porlol, döggalamb?
S azért van éhem, hogy most port egyem:
Te átkozott, te csámpaláb, megállj;
Inkább galambbá sűlök e helyen,
S egyen meg, aki éhebb, mint magam.

A földre veti magát.

Csongor

Hah! mely kalandor nép közelg felém,
Tépetten, mint a vert had, s szomorún?
S bút lássak, ismét bú elől futó?
De enyh a bajnak látni társait:
Bevárom őket, ők sem boldogok.

Kalmár
mankóján támolyogva jő.

Segíts tovább, te fáradt, gyenge láb,
Segíts, te gyámbot, rossz lábpótolék,
Te mégis hű vagy: köszvény, zsibbadás
Nem rontanak meg, jó, rossz út között
Nem válogatva mégy, amerre kell.
S a pályavéget ér az útazó,
Vénsége zordon, bús, rideg telén,
Még tűzre rak, s utószor felhevűlve,
Végigtekint a tarka életen,
Mint a ruhán, mely hajdan dísze volt,
Most a szegénység ronda bélyege
Az elkopott fény foltjait mutatja. -
Hol vagytok, összehordott kincseim?
Reményem fája dúsan felvirúlt,
S arany virágit szélvész szórta el.
Megitta tenger, amit föld adott,
A víz ajándit föld rabolta meg,
S a sors szegődi kénye, mely emelt,
Most zsámolyává tette hátamat.
Kik ösmerék, mig volt, csak pénzemet,
Nem ösmernek rám most az emberek,
S a büntetésnek súlya rajtam az,
Hogy mégis nálok kell segélyt találnom.
Ki ád a fáradottnak enyhelyet?
Ételt ki ád az éhnek, és italt
A lankadónak, bús és szomj miatt?
Ki ád a bujdosónak rejteket,
Paloták urának hajdan, víg torok
Gazdáját vendégűl ki híja meg,
Hogy a lehullott csontot fölvegye?
Egykor selyemmel bélett sors fiát,
Ki köntösít fel most ruhátalant
Dér és nap ellen, szél és zápor ellen?
Ki a szem ellen, mely megbánt, ha néz,
Botránkozással fordul el, ha látott,
S még inkább, mint dér, zápor s szél, gyötör?
Segíts tovább, te fáradt gyenge láb,
Segíts tovább, te gyámbot: menni kell,
Gazdálni a mulékony életen,
Imez bojtorjántermő zálogon,
Még a halál, a váltó, nincsen itt. El.

Balga
ki eddig csak fejét emelgette, most fölül.

De már evvel majd Balga sem cserél.
Az istenadta milyen sápogást tesz.
Egyik lélekzet benne szomjuság,
A másik éhezet, s a rongy miatt
Olyan vitorlás, mint a szélmalom;
Mért nem lesz szélmalommá? - Hát ki az,
Ki hág fel ismét, mely ország fia,
Olyan szemekkel, mint egy üstökös?
Ha úgy lehetne, amint nem, talán
A földet is kirúgná láb alól.
De, Balga, csitt! most bölcsebb száj nyilik.

Fejedelem
jő.

Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz?
Rengsz, s el nem omlol, föld, e láb alatt,
Mely vérjelekkel nyomta hátadat?
Ha ölnyi térben hírem, és magam
Bőven tanyázunk, mért e hosszas út?
Mért e hegyekkel büszke földdarab
Egy sírhalommá nem lesz, nem nagyobbá,
Mint mennyi kell, hogy lábamat kinyujtsam?
Magam szeretnék lenni, mint valék,
A földön úr, és föld a föld alatt;
Ez a homok faj, mely mohón tenyész,
Ne mondaná, ha rajtam elmegyen:
Imitt királynak gázolom porát.
Le a fejről, te hitvány cifraság,
Te csalfa fényből alkotott ragyogvány,
El a kezekből, fejedelmi bot,
Erőtök nincs, míg volt, én voltam az.
Ez a kebel volt műhely ezrekért,
Magában és magától szüntelen
A hír s dicsőség tettein koholt. -
Fenségben ültem, mint a bérci kő,
Rokon szív nélkül, szörnyen egyedűl.
Az átvirrasztott éjek rémei,
A barna gondok, szélvészháború,
Villám s hideg fény voltak táborom;
Lábamnál nyílt és hervadt a virág;
De úr valék, s betöltve a hiány.
Egy gondolat volt, én gondoltam azt,
Akarat csak egy volt, én akartam azt,
S egyik végtől a másikig hatott.
Itt várak dőltek, bérc múlt, víz kitért,
Amott merészen kelt új épület,
A sivatag csodája, s tornyokat
Határon túl a felhők közt viselt.
Intettem, és egy ország puszta lön,
Akartam, és egy másik támadott.
Ki adja vissza múlt hatalmamat?
Gyermek volt a nép, bábok istenei;
Én fölneveltem őket, báb helyett
Kitettem a hírt, s bátor fajzatok
Erőt nevelve, őrző gondomon
Nagy nemzetekké serdűlt a világ:
Nyakamra nőttek, s mely nagy tő valék,
Most földre húztak önnön ágaim.
Tehettem mindent, s mindent megtevék,
Hatalmamom túl egy volt, s azt kivánták,
A mindeneknek tetszőt! nem tevém;
Mert nem tehettem, és elért bajom.
Titkos haraggal, mélyen s gyászosan,
Mint a setét pók, szőtt az árulás,
A bizalomnak hószín fonalát,
Mely vad kezei közt tüstént megszakadt,
A rossz gyanúnak barna szálival
Fércelte össze csalfán s ördögűl;
S jött a hizelgés hímes köntösében,
Mely a barátság képivel kivűl,
Benn szerte vonszolt arccal a boszút,
S gyilkos haragnak rejté szörnyeit.
Kellett az áldozat, s én lettem az.
Mi van még hátra? merre költözünk?
Lefeküdtem, s rám villant az ég tüze,
Fölvernek onnan, és ön álmaim
Nem hagynak alunni olyan szűk helyen.
Mely kéz mutatja most meg síromat?
Ha már letettem e nehéz fejet,
Ez a lélek, mely roppant termetével
Láng-óriásként égi boltot üt,
Hol lel magának méltó temetőt?
Lázadj fel, tenger, bérc, te hullj alá,
Gördűlj ki, föld, e fáradt láb alól,
Szakadjatok rám, égő csillagok,
Romlásotok harsogása jel legyen,
Hogy egy királyi lélek sírba megy. El.

Balga

Ha ez király volt, mérges lehetett,
Huh! mily kegyetlen dolgokat beszél,
Sajnálnom kéne, és csak bámulok,
Mint aki szappant vett a sajt helyett.

A tudós mélyen elmerűlve jő.

Mit látok? oh, ez cifra élet itt.
Hová botorkál szalmaszál uram,
Hová, te donga, görbe lécdarab?
Háromszor menykő! ez van ám csehűl.
Ha söprünyélből vannak emberek,
Ez a királyok. S milyen szintelen!
De tátogat már, halljuk a harist.

Tudós

Az élhetetlenség
És halhatatlanság
Két nagy dolog, két régi fejtörés.
Az élni nem tudónak baj, hogy él,
A halhatatlannak baj, hogy halni kell,
S melyik nagyobb, azt méltó kérdeni.
Az élhetetlen? nem tud halni is,
S ez, ami őt legárvábbá teszi;
Mert a szegény, földhöz ragadt fiú,
Kit még az ág is húz, a gyáva szív,
Kit a leány is megcsal; a bolond,
Kin a szerencse nyargal föl-alá,
Az érdem, mely magára hagyva teng,
S az életen túl várja díjait;
Éjfél barátja a vak, életunt,
S kinek nejével más hivalkodik,
Ki' tartományán más uralkodik,
A pénzülő, a kockák vert fia,
A szívbeteg, szerelme martaléka,
S minden reményhez esküdött bohó,
Mindez, ha halni tudna, mily hamar
Látnók az élhetetlenségek vég baját!
Ellenben a halhatatlannak is,
Ha halni még előbb nem köllene,
Mi könnyü dolga volna e világon.
De így sem él, sem hal, csak tébolyog
Lét és nem lét közt, mint a vert kuvasz,
Kit udvarából a juhász kitilt.
S mért élhetetlen? vagy mért halhatatlan,
Mért élhetetlen, aki élni vágy,
S mikor nem az, mért halhatatlan akkor?
Élet- s halálban mért az a lehet,
Az élhet, halhat mért van eltörölve? -
S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!
Majd nem kivánnék halni, s meghalok!
S akkor, ha láttam hitványságomat,
Tán úgy kivánnám, s meg nem halhatok!
S örökre nem! nem! mindig nem! gyötör.

Homlokára üt.

Ki vagy te, aki bennem háborogsz?
Ész, vagy nem ész? elő! hadd lássalak.

Merőn kinyujtott tenyerébe néz, mintha valamit róla elszállni látna.

Így! pille voltál, most már lepke vagy?

Örjöngősen előbbre lépve.

Megállj! ne menj még, én is elmegyek. -
Nem áll meg, elmegy, elhagy, eltünik -
Sötét van, álmadozzunk, itt az éj. El.

Csongor

Mit láttam én, mi vándor arcokat!
Megjöttek régi ösmerőseim.
Nem mint a fecske, mely tavaszt jelent,
Mint zajmadár a vészben, jöttek el,
Búmat nagyítók, gyász történetekkel.
Fordúlt szerencse ül a gazdagon,
(Szerencse hátán ült ő egykoron),
S ki a világot rabbá tenni ment,
Most - s mennyi gyötrelemmel! halni megy.
Betette könyvét a tudós, s ki a
Tudás határát érni láttatott,
Most túl azon, kétségek tengerében,
Mint egy veszendő sajka, hányatik,
S kormányon ész helyett a dőreség,
Csillagra nem tekintve, céltalan
Áll a habok közt, melyek elnyelendik,
S a rá ragyogó szörnyeken mosolyg.
El a világnak ál tekintetétől.
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszök
A tudománynak napszövetnéke,
S közöttök a nem boldog szerelem,
Mint a magányos gerle, nyögve jár.
El innen a magánynak rejtekébe,
El, ahol ember nem hagyott nyomot.
Derűs homályban, szélmoraj között
Az észmerengés búja ott lakik.
Ott álmadoztat ifju képzelődést
Elmúlt szerelm és meghiúlt remény,
S a szív halála lassu, nem gyötör. El.

Balga

Elmenjünk hát, s ne lássunk több csodát?
S pusztába menjünk, s éktelen vadonba?
De menni kell, ott mégis fű terem,
S ezentúl Balga nem kényeskedik,
Szénával él, mint a rivó szamár,
És vizzel, mint az eb. Szegény fejem!
Nem süt nekem már Böske lágy cipót,
És nem vet ágyat nap leszálltakor;
Inséggel, amint kezdtük, hagyjuk el,
S mi a futások vége? döghalál. El.

Szabad tér. Egy elvadult kert közepében. Tünde, Ilma jőnek.

Tünde

Vége vándorútainknak,
Állj meg, Ilma, és pihenj.

Ilma

Hála isten! hogy megjöttünk.

Tünde

Itt e táj volt, e fenyér,
Hol legelsőbb andalogva
Ültetém a szerelemnek
A gyönyörfa sarjadékát.
Ért aranygyümölcse már,
És a vágy, s e szív elől
Elszedé a sors viharja.
Álljon újlag e helyen,
A kopárnak bámulandó
Dísze, s messze tündököljön.
És ha hű még, és hivem,
Akit nem felejt szerelmem,
Csalfa jóslat ellenére
Itt találjon enyhhelyére:
De ha hűtlen, és a jóslat
Képe nem csal, akkor, ah!
Hervadj, hervadj, drága fa.
Hervadásnak átka rajtad.

Ilma

Mily kegyetlen szózat ez?
Hát ha férfi hűtelen volt,
Olyan ritkaság-e az,
S egy hitetlen szív miatt
Minden férfit kell gyülölni,
És nem inkább kegybe venni?
Nem jöhet szebb, vagy ha nem szebb,
Nem jöhet jobb? és ha nem jobb,
Nem jöhet más, aki szinte
Férfi, mint a többi volt?
Asszonyom, ha kérnem engedsz,
Változtasd parancsodat,
Kár az ilyen ritka fát,
Egy hirtelen férfiért,
Hervadásra vesztegetni;
Mert, ha így megy mindenütt,
Nem marad fa, nem marad lomb,
S hervadásnak vége nem lesz,
Amig férfi és fa van.

Tünde

Akkor váljék bár örökre
A természet hervataggá,
S bú és bánat lakja azt,
De ha boldogúl szerelmem,
Akkor itt e puszta domb
Fénylakommal díszesedjék;
E vadon, mely mint ijesztő,
Áll a néma sivatagban,
És a hajdan ékes kertnek
Már benőtte útait,
Akkor mint egy éden álljon,
S benne e kicsinded élet,
Mint egy rózsa, úgy virítson
Csermelyárnak partjain.
Harmat gyöngye hullja meg,
Ifju napfény melegítse,
Égi szellő hűtögesse,
S méhajakkal, mézajakkal
Lopja róla hajnalonként
A szerelem csókjait.
S hervadása érje bár:
Szép volt, s édes illatú.
De jer, Ilma, félre innen,
Várjuk, mit hoz a szerencse.
Lég kicsinded szellemi,
Gyenge Nemtők, szálljatok,
Legyetek fám őrei.
Minden bűnöst, minden ártót
Tőle messze tiltsatok. El.

Ilma

Így van! a legjobb tanács is,
Mint a bunda nyár hevében,
Félre s zugba vettetik.
Isten hozzád, drága fa,
Férfihűség képe vagy,
Elhervadtál, odavagy! El.

Nemtők
éneke a légben

Játszadozunk,
S az óra halad,
Légi lakunk
Van csillag alatt.
S a csillag, ha este mosolygva kijő,
Tündöklik utána az égi mező.
Csillag után
Jár kis seregünk,
Menny kapuján
Át játszva megyünk.
Ki hí le, ki hí le, a földre ki hí?
A menny ragyog, ékes; a föld gyönyörű.

A nemtők egymás után a földre szállanak.

Első

Hop! leszálltam, itt vagyok,
Ej! beh csiklandós fü ez.

Második

Hop! leszálltam, itt vagyok.
Könnyű szellő, lengedezz.

Harmadik

Hop! leszálltam, itt vagyok.
Gyenge harmat, permetezz.

Nemtőkirály

Szűzleányszív dobogása bölcsőm,
Ki kér tőlem boldogságot kölcsön?
Szűzleányszív dobogása ringat,
Ott aluszom, s a kis lány kacsingat.

Ötödik

Kedvesb illat a virágnál,
És az illat én vagyok.

Hatodik

Ah! leszálltam, itt vagyok,
A sohajtás én vagyok.

Hetedik

Szép leánynak ajakán
Minden csókért csók a vám:
Én mosolygó csók vagyok.

Nyolcadik

Várjatok meg, várjatok meg,
Én az égő szív vagyok.

Kilencedik

Gyönyör úrfi én vagyok.
Mit csináljunk, hadnagyok?

Többen

Játsszunk, játsszunk!

Mások

Micsodát?

Némelyek

Méhcsoportot, rózsafát.

Első

A királyné én leszek.

Második

Én kis gyenge raj leszek.

Többen

Mink is, mink is raj leszünk.
Andalogva és dönögve
Ágról ágra röppenünk.

Harmadik

Én virágzó rózsafa -

Nemtőkirály

Álljatok meg, itt egy ág van,
Égi tőből sarjadék.
Hogy virúljon föl porában,
Itt mulassunk, itt enyelgjünk
Tiszta, édes illatában.

Második

Adsz-e rózsát, rózsafa?

Harmadik

Pille vagy, te menj tova.

Második

Ah! nem, én kis raj vagyok,
Szánj meg, oly szomjú vagyok.

Harmadik

Mit ihatnál?

Második

Harmatot.

Harmadik

S mely jutalmát adhatod?

Második

Csókot érte vagy hatot.

Harmadik

Nem kell! nem kell!

Második

Meghalok!

Harmadik

Illatot szíj, azt adok.

Második

Szíttam, ah, s megrészegűltem,
Szárnyaimmal lankadok,
Hullok, hullok, jaj, lehulltam,
Rőt levelke ing alattam.
Ah! beh jó itt, ah! beh lágy,
Jertek, társak, itt fürödjünk.

Többen

Jertek oda, mézet szedjünk.
Rózsaillat, rózsaharmat, rózsaágy,
Ah! beh kedves, ah! beh édes, ah! beh lágy.

A harmadikat sorra csókolják.

Harmadik
sírva.

Jaj, nekem, jaj! hagyjatok,
Tüske szúrja lábamat.

Első

Jaj nekem, jaj! bágyadok,
Hangya csípi arcomat.

Második

Légy ijesztget, s szunyog bánt,
Hagyjuk e rossz tartományt.

Mirígy jő.

Nemtőkirály

Hah! mi jő, mely förtelem.

Negyedik

Rátekintni gyötrelem.

Kilencedik

Képtelen fej, fejtelen kép,
Mindene rút, maga sem szép.

Első

Lába kéz, és keze láb,
Hagyjuk itt e vad csodát.

Nemtőkirály

Vissza, vissza, vissza;
A föld nem nekünk való,
Durva, zordon és csaló.

Elszállanak.

Mirígy

Mit csinált itt e kölyökhad?
Azt tudom, hogy rárivaszték,
S játszadozni elfelejt.
S most, aranyfa, jőj velem,
Ifjuságnak drága fája,
Tán lehull a kor homálya,
Almádat ha ízlelem.
Asszonyod már nem keres,
Mert búvában epedezve
Nincs e tájhoz többé kedve;
Megcsalám, és odavesz. -
Áslak, áslak, addig áslak
Körmeimmel, míg kivájlak.

Vájni kezd a fa tövében. A manók háromfelől jőnek.

Kurrah

Mit találok, mely szerencse!

Berreh

Mely öröm, hogy összejöttünk.

Duzzog

Szent a béke már közöttünk.

Berreh

Merre jártunk?

Kurrah

A hegyen túl.

Duzzog

Én a völgyeken mulattam.
Há te, bátya?

Berreh

Tengeren túl!
Elszakadt a bocskorom.

Kurrah

Egy boszorkányt hátba vágtam,
Elszakadt az ostorom.

Duzzog

Fergeteg jött, a palástot
összetépte hátamon.

Berreh

Mit csináljunk, mit miveljünk?
Zúg az éhség ölyve bennünk.

Kurrah

Szép mulatság a zene,
Ím, egy régi cimbalom.

Berreh

Én egy rozzant hegedűnek
Régi fáját hordozom.

Duzzog

Három a szám! hangotokhoz
Bodzasípomat fuvom.

Kurrah

Csendesen! mit látok ott?

Berreh

Mely dicső ág a kopáron!

Kurrah

Halljátok tanácsomat,
Készen vár ránk a szerencse,
Csak kezet kell nyujtanunk.

Berreh, Duzzog

Halljuk, halljuk.

Kurrah

A fa ott
Egy tündérnek égi fája,
S aki azt körmével vájja,
Az Mirígy, a vén gonosz.
Rajta menjünk, megkötözzük,
Hárskötéllel összefűzzük,
Hársfa lyukba cövekeljük;
Míg világ lesz a világ,
Onnan el nem szabadúl,
A tündér ezt látni fogja;
S végtelen jutalmat ád.

Berreh, Duzzog

Úgy van, úgy van, s úgy legyen,
Itt teremjünk hirtelen. El.

Mirígy

Ág, ki hitvány görbe ág vagy,
Hol pokolban ágaznál el,
Hogy gyöködhöz nem jutok?
Vagy kivánod, ezt a földet
Hogy keresztűl vájjam érted!
Megteszem!

A manók rajta mennek.

Kurrah

Ha meglehetne!
Most mozogj, ha tudsz, zsivány.

Tünde és Ilma távolról látszanak.

Mirígy

Hah! kiket lát itt szemem,
Átkozottak, összetéplek.

Berreh

Nem lehet!

Mirígy

Megvakítlak.

Duzzog

Nem lehet.

Mirígy

Bocsássatok,
Vagy hernyóvá változtatlak,
S pille lesz belőletek.

A manók kacagnak.

Hah, hogy úgy van! nem lehet.
Kérni kell tán, és igérni,
És igértet meg nem adni. -
Oldjatok meg, gyermekim.

Kurrah

Mondd fiadnak a vizekben,
Aki békát fojtogat.

Mirígy

Maszlagot nyelétek-e,
Hogy reám dühűltetek?

Berreh

Tán nem ösmerünk, zsivány?

Duzzog

Jersze, száradj meg a fán.

Mirígy

Mely bohóság tőletek?
E fa, látjátok, magában
Áll előttünk, elhagyatva;
Mert szerelmes ültetőjét
Megcsalám, és nem jön érte,
Átokkal néz e vidékre.
S mind e kincs nekünk marad.
Én tevém; de osztozunk,
Oldjatok meg, oldjatok meg,
És felezve osztozunk.

Kurrah

Új csalással súlyosodtál,
Hogy lepottyanj, mint a vackor,
S végezd undok létedet.
Jer, kövess, nincs irgalom:
Hársfa lyukban fogsz hüselni,
Zárva, fogva mindörökre,
S élni, míg rosz lelked élhet;
Jer, ne szólj, mert mindhiába!
Egyszer szólj csak éltedben,
Ezredévi rejtekedben,
Akkor is azt: jaj nekem!

A manók hurcolják Mirígyet.

Mirígy

Éj legyen napfényetek,
Méreg minden étketek;
Mérges harmat hintse meg,
És utálat főzze meg.

Berreh

Hadd beszéljen, míg beszélhet.

Duzzog

Hársfa lyukban majd regélhet.

Mirígy

Nyomorogjon lelketek,
Béna koldus testetek,
Mint a rosz szekér legyen;
Fájjon ülve, fájjon állva,
Csikorogjon ébren, alva,
És ijesszen álmotokból.
Legvidámabb múlatástok
Fogcsikorgatás legyen.

Kurrah

Jól van, jól, öreg; de menjünk;
Vagy szorítsak torkodon?

Mirígy

Jaj nekem!

Kurrah

Hah, csakhogy jajgatsz!
Jőj sietve, és ne nyögj. El.

Tünde és Ilma, kik eddig rejtekben állottak, előjőnek.

Tünde

Mit kell végre hallanom!
E gonosznak áldozatja
Voltanak hát üdveim?
Most gyanítom csalait,
S borzadozva nézek vissza,
Mint ki örvényt lát nyomában,
Melyen átkelt, szembehúnyva.
Csongor, ah! gyanúm megölt
Egy lakót, a bizodalmat
E kebelben, mely hived;
Most az újra éledez,
S éledése több öröm,
Mint birása volt előbb.
S Éj, ki nem nagy bűnömért
Fényházamból számkivettél,
S kis gyönyört és kéjt igértél,
Add meg őket, s nem sohajtok
Fogyhatatlan évekért.

A manók visszajőnek, s Tünde előtt térdre borúlnak.

Keljetek fel, barna szolgák.
Mindent láttam, és tudok.
Keljetek fel, már ezentúl
Udvaromnak népei,
Gazdagon jutalmaimmal,
Bőven, fényben fogtok élni.

Kurrah

Hála érte, hála s áldás!

Berreh

Mit parancsolsz, hogy tegyünk?

Duzzog

Mit kivánsz, hogy ne tegyünk?

Tünde

E vidéken rejtekezve
Vizsga lesben álljatok,
És ha kit látandatok
A fatőben megpihenni,
Tartsátok meg itt kötözve,
S jőjetek hírt mondani. El.

Kurrah

Teljesítve lesz parancsod. Ilmához.
S lányasszonyka meg sem állna?
Vagy nem ösmer, úgyebár?

Ilma

Hát ki ösmer téged, undok?

Kurrah

Aki egykor fenn a kertben
Balga néven nevezett,
S csókjával megenyvezett.

Ilma

Hát te volnál? meglehet.
Ösmerem lépésedet.

Kurrah

És ha kérdenem szabad,
Mily neműnek ösmered?

Ilma

Sánta voltál, most bicegsz.

Kurrah

Kedves! - oh, hadd illetem meg
Szép ruhája fodrait.

Ilma

Majd letépem, fúlj meg rajtok. El.

Duzzog

Vajjon! lássa bár az ember,
A hernyóból pille lett.

Berreh

Ráröpült a csipkefára,
S pillangóra elveszett.

Kurrah

Mit csevegtek? kémekedve
Jertek, álljunk leshelyünkre:
A jutalmak napja vár. El.

Csongor
jő.

Meddig égsz még e kebelben,
Mint szorúlt tűz a hegyekben,
Oh, beteg szív régi búja?
Legrettentőbb háborúd
E kebelt még meddig dúlja?
A kivánság elhagyott,
Mely, mint rózsaajku méh,
Űlt gyönyörnek kútfejénél;
Mely keservim éjjelébe
Szebb jövőnek küldte fényét,
A reménység elhagyott;
Csak te vagy hű, csak te vagy társ,
Szűnhetetlen gyötrelem;
Tél a szívnek, tél az észnek,
Kétségb'ejtő szerelem,
Csak te nem hagysz, s mint sötét por,
Mint felhő a vész elől,
Hasztalan fut szűm előled.

A manók leseikből kirohannak, s megragadják.

Duzzog

Aki lelked van! megállj.

Berreh

Meg ne moccanj.

Csongor

Hol vagyok?
Mely szilaj hang zúg fülembe?
Oh, ebek, hát véretekkel
Fessem a mezőt? el innen,
Vagy vasat nyel, aki bánt.

Kurrah

Ember, add meg magadat.
Éhen vesztél volna úgyis,
Most majd fellógasztalak.

Megkötözik.

Berreh

Felmagasztalunk, ne búsúlj.

Duzzog

Ej! tudom, hogy majd lejőnél,
Ha szemedbe pillant a dél.

Kurrah

Nem, nem! jobb ott a magasban,
Szellő hűti talpait.

Berreh

Varju száll a homlokára.

Duzzog

Kár! kár! kár! szemét kivájja.
Jó éjszakát.

Berreh

Jó éjszakát.

Kurrah

Nemsokára látjuk egymást.

A manók el.

Csongor

Csongor! erre kell-e jutnod,
Hogy szerencséd alkonyán,
Pór kezek kötözzenek meg,
És gunyolják sorsodat?
Hát vitézlő karjaidnak
Hol maradt el pártfogása?
Félni nem tudó szivednek
Győzhetetlen bátorsága,
Hol maradt az áruló el,
Pór kezektől hogy ne vessz el?
Haj, nem ők! a fájdalom,
A kegyetlen ölyv, s a bánat
Győztek engem, s kötve tartják
Rég kifáradt lelkemet.
Hogy romoljak el, mi szükség
Ellenimnek összegyűlni?
Ellensége én magamnak
Többet ártok, mint ölőim,
Többet, mint a várt halál.

Zene távolról.

Hah! mi ez? mely hangzatok,
Mely varázsos zengemény?
Mért kelnek ki sírjaikból
A kivánat és remény?
Mért boronganak szememben
Boldog álom képei,
S mintha lelkem újra élne,
A szerelmnek és örömnek
Várja vendég népeit.
Engedek már, engedek,
A megrendűlt idegeknek
Nyúgalom kell s enyhület.
Fájdalom! jó éjszakát,
Csongor búcsút mond örökre,
S kedvesének szép szeméről
És gyönyörről álmodik.

Lefekszik a fa tövébe s elszúnyad. Tünde s a manók jőnek.

Kurrah

Nézd, kegyelmes asszonyom,
Híveid mit cselekedtünk,
Egy zsiványt itt megkötöttünk.

Tünde

Ő az, ő az - oh, örök sors,
Mely örömdíjt nevelél föl
Annyi búnak kínain! A manókhoz.
Oldjátok meg őt vigyázva,
S őrhelyére mindenik
Álljon el, mig híva nem lesz.

A manók feloldják Csongort, s elmennek.

Oh, kit e szív dobbanása
Megjövendőlt vágyaimnak,
Csongor, itt vagy, karjaimtól
Többé el nem távozandó.
Megkötöttek, Csongor; ah, nem
Ily kötélre vagy te méltó.
Lelkeinket oldhatatlan
És szelídebb lánc köti.
Mégis e virágfüzért,
A vadonnak koszorúját,
Vedd s viseld, mig visszatérek,
És nyugodjál; még nem illik
Megzavarnom álmodat.
Több gyönyörrel várom én azt
Földerítni; még nyugodjál,
S álmodd boldogságomat.

Indúl. Balga Ilmát hurcolva jő.

Balga

Hát hitetlen álnok asszony,
Igy kell futnod a világon,
Mintha férjed már nem élne?
Hányszor éhezém miattad,
Hány ezerszer szomjuhoztam,
Korhely, hitszegő teremtmény!
És te - ördög tudja jobban -
Addig merre sátoroztál,
Hol nevettél, hol mulattál?
Özvegyasszony képeiben
Így kell csalnod a világot?
Állj meg, s valld ki bűnödet,
Vagy tudom, hogy addig ütlek,
Mig gombóccá változol.

Tünde

Mely időtlen szóvitály ez?

Ilma

Ah! segíts meg; a kegyetlen
Balga megjött, és veréssel,
S szidalommal üdvözöl.

Tünde
Balgához

Vakmerő! bocsásd el őt.

Balga
elbocsátja Ilmát.

Ím, kegyelmes asszonyom -

Tünde

És te, Ilma, mit határzál?
Válassz közte és közöttem,
Mondd el: mégy-e, vagy maradsz?

Ilma
szünet után.

Jobb szeretném mind a kettőt:
Menni is, maradni is.

Tünde

Úgy legyen hát. Most vonúlj el,
Légy hatalmas férjeden,
S büntetésűl addig hízlald,
Míg mozogni s enni tud.

Balga

Ah! kegyelmes asszonyom,
Csókolom kis lábaidnak
Legparányibb ujjait.

Tünde

Sok szerencsét! - Ilma, tedd, hogy
Boldogságom ünnepén
Senki itt ne háborítson. El.

Ilma

Jer, te gyilkos.

Balga

Oh, te méz!

Ilma

Most az egyszer megbocsátok,
S elfelejtem a pofont.

Balga
megöleli.

Oh, te drága oldalcsont.

Mindketten el. Kevés idő múlva nagy roppanással egy fényes palota
emelkedik a tündérfa ellenében. Csongor fölébred.

Csongor

Hah! mi bájra ébredék?
Mely szokatlan fény ömöl rám?
A lakatlan bús vadonból
E virágzó tömkeleg!
Mily szerencsés változás ez?
Mit jelent e rózsalánc,
Mely lehabzik vállaimról?
S e gyönyörfa, mely az emlék
Tűkörével a mosolygó
Múltba visszaboldogít?
Mit jelent a fénylak ott,
Bámulandó koronája
A kopárnak? mindezek,
Mely hatalmas kéz csodái?
És valók-e? vagy talán
A hiú lég tűneményi,
S csúfolódnak álmaimmal?

Tünde, s utána hat kísérő leányi jőnek, fátyolozva.

Mit szemlélek? mely sereg
Jő a fénylakból elém?
És ki az, ki oly dicsőn
Jár elől a szép seregben?
Mely hatalmas csillagoknak
Fénye jő itt eltakarva?
Mért remegnek ízeim,
S mint a megrezzent ideg,
Mért ad e szív kétesen
Fájdalomnak és örömnek
Egybetévedt hangjait?
Elborúlok e helyen,
Tisztelettel elborulva
Lásson ösmert és nem ösmert,
S már imádott asszonyom.

Tünde
egyedűl közelebb jő.

Útas, aki e magánynak
Sérthetetlen szent határit
Általhágni nem remegtél,
Vakmerő te, szólj, ki vagy,
Melyik tartomány lakója,
Mily szüléknek gyermeke?

Csongor

Haj! ne kérdezd honnomat!
Mely csapongva jár az égben,
A madárnak fészke van,
Mely ijedve fut vadásztól,
A kis őznek völgy ölében
Nyúgodalmas berke van;
Mely panasszal csörgedez
A kietlen messzeségben,
A pataknak medre van;
Még a hold is, a mosolygó
Fájdalommal messze bolygó,
Végre békes hont talál,
Bérc mögé nyugonni száll.
Elhagyottabb én ezeknél,
Ah, én hontalan vagyok,
S a szülék, e lét adói,
Mennyi kínnak, gyötrelemnek,
Szívemésztő üldözetnek
Szültek átkos gyermeket!

Tünde

Vajha, sorsnak üldözötte,
Elkerülted volna e tájt,
S most ne érne itt veszély.
Én, szánód bár és barátod
Annyi búdnak hallatára,
Mégsem irgalmazhatok:
Büntetésed szabva van már
Visszavonhatatlanúl.

Csongor

Mondd ki bátran, és ne késsél
Megnyugtatni lelkemet.
Mondj halált rám, s ajkaidról
Azt öröm lesz elfogadnom.

Tünde

A halál nem bűntetése
Annak, aki halni vágy.
Várj egyébre, s óva válassz,
Mert választanod szabad:
"Vagy bolyongnod a vadonban
Kell siralmas végedig,
Mig csak búnak és nyomornak
Rajtad kedve telhetik.
Önmagadnak üldözője
Kór eszednek álmival,
Futni fogsz és célt nem érni,
Mig reményed odahal;
S akkor fájó zsibbadásban
Únalomtól betegen
Hamvadozni fogsz sötétűl,
Mint csillag, mely lemegyen.
A ridegség s elhagyottság
Lesznek néma társaid,
A szív többé nem vigasztal,
És az ész megszomorít -"

Csongor

Szűnj meg, szűnj meg, és ne mondd el
Régi szenvedésimet.
A ridegség s elhagyottság
Voltak útitársaim,
Vagy ha ők nem, üldözőim
Válhatatlan kínaim.
Már e bűntetést kiállám,
E tovább eltűrhetetlent:
Mondj más sorsot, mondj halált rám
S esküszöm, nem mondok ellent.

Tünde

Ám, ha ez nem volna tetsző,
S büntetésnek sanyarú,
Halld meg, egy más sorsod is vár,
Nem kevésbbé szomorú:
A virágos csendligetben
A szerelem hív ölében,
Mint a halmok csermelyének,
Gyöngyvirággal koszorúzva,
Víg dalokkal hangadozva,
Kell lefolyni életednek.
Hű kebelnek dobogása
Lesz bölcsője álmaidnak,
Hév ajaknak csókadása
Megfejtője vágyaidnak.
A gyönyörrel fogsz fekünni,
A gyönyörrel ébredezni,
S elmúlt napjaid keserve,
Boldogságba eltemetve,
Mint regében ó csoda
Vissza fog mosolygani,
S több örömnek lesz oka.
Nézz körűl, s ha tartja kedved,
E gyönyörfa és ama lak
Bús viránynak mezején
Mind reád vár, mint sajátod,
S boldog alkotójok - én.

Hirtelen félrevonja fátyolát.

Csongor

Tünde! - ah, vagy még ne higyjem
A csalóka tűneményt,
E szavaknak, e szemeknek?
Jaj, ha mégis álmodom!
Nem, nem, e szem, és az arc,
E kar és a rózsaujjak,
E sugárból alkotott test,
És e minden oly dicsően
Egy tökélybe összetéve,
Nem lehet más, nem lehet több;
Egy van ily kép mindörökké,
S csalhatatlanúl való.
Tünde, Tünde, ah, te vagy!
S annyi szenvedés után
Nyugszom égi kebleden!
Sirok égi kebleden!

Megöleli.

S szívom istenajkaidnak
halhatatlan csókjait.

Tünde

Csongor, ah, elfárad a szó,
És az ész elégtelen
Elgondolni, elbeszélni,
Amit e megáradott szív
Boldogsága tengerében
Érez és tud, sejt s ohajt.
Jer, nyugodjál e karok közt,
S hagyj nyugonnom karjaid közt.
Háborítatlanúl
Így fogunk mi csendben élni,
S a bajoktól messze lenni,
Hagyd virágzó ajkaidnak
Rám omolni csókjait,
És fogadd el ajkaimnak
Szívből áradt válaszit.
Megzavarhatatlanúl
Így fogunk mi kéjben élni,
S a világgal nem cserélni.

A kísérő leánykák mindinkább elvonulnak, míg utóbb nem látsznak.
Azonban az aranyalma hull, s messziről imez ének hallatik:

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.