Alfred Mond felbukkan és győz.

Hogy világosabban lássuk a dynamitvilágkartell mai állását, új szereplővel kell megismerkednünk, — ez Lord Melchett, ezelőtt Alfred Moritz Mond.

Élete tanulságos és elgondolkoztató. Miképpen vedlett angol arisztokratává az emigrált casseli zsidó vegyész fia? Miképpen lett liberális képviselő, miniszter, a háború alatt Lloyd George legbensőbb gazdasági tanácsadója. Miképpen lett angol iparfejedelem és végül hogyan nyer csatát egészen észrevétlenül a Britt világbirodalomnak, anélkül, hogy akkor valakinek eszébe jutott volna, hogy bizonyos gazdasági megállapodások és szerződések minő diadalt jelentenek. Akit legyőzött, az is csak évekkel később eszmélt rá a vereségre.

Ludwig Mond, Bunsen és Kolbe tanítványa, huszonhárom éves korában érkezik Angliába. A fiatalember nagy tudásával elkápráztatja Hutchinson alkáli-gyárost s mint társ lép be az üzemébe. Tizenegy évvel később Sir Brunner megalapítja vele a „Brunner, Mond et Company''-t. A vegyi-iparban tökéletesíti a Solvay-féle szódagyártást, előállítja a fűtésre alkalmas Mond-gázt, felfedezi a nickelcarbonylt, amely minden elméleti érdekességén kívül a nickel előállítására nyújt új s olcsóbb módszert. Most már egy lépés a canadai nickelbányák megszerzése és a „Mond Nickel Company" megalapítása.

Fia már beleszületett a gazdagságba s semmi szüksége nem volt már arra, hogy az elméleti és alkalmazott kémia kerülőútján jusson befolyásra és hatalomra. Alig volt huszonhét esztendős, ez 1895-ben történt, az apa beültette a „Mond Nickel Company" igazgatói székébe. Alfred Mond, hála a nagy vagyonának, most már megtehette, lázasan és nyugtalanul politizálni kezdett. Klubok és pártok felé sodródott, összeköttetéseket és befolyásos barátokat keresett. Fel fogja-e áldozni ez a második generációbeli fiú rangért és címért, hiúságból azt a pozíciót, amelyet az apja kiverekedett magának? Nem, megsokszorozta. Baldwin elvesztette a vagyonát, mert csak az állam és a parlament szolgálatát vállalta és nem ért rá saját gyárával törődni. Mond a politikával elsősorban a maga gazdasági érdekeltségeit védte; szegénységi fogadalom nem állt volna jól neki. Baldwin példája megrendítőbb és erkölcsösebb, Mond ellenszenvesebb s végül kitűnt, hogy mind a ketten a helyes célba találtak.

A háború előtt a német ipar fedezte a világ festékszükségletének 75 százalékát. A háború alatt az entente államok kénytelenek voltak valamiképpen a hiány pótlásáról gondoskodni. Így alakult a „British Dyestuff Corporation", Franciaországban pedig Kühlmannék is rátértek az organikus festékek előállítására. Rengeteg pénzt öltek az új gyárakba s világosnak látszott, hogy békében mégis tönkre fogja őket tenni a németekkel való konkurrencia. Ezért az érdekeltségek kívánságára a versaillesi szerződésben kényszerítették Németországot, hogy bizonyos kémiai gyártási szabadalmakat engedjen át Angliának és Franciaországnak. A németek erre a vegyitröszt megalapításával válaszoltak. A gyárak nem csak a részvényeiket cserélték ki, hanem a laboratoriumaik legtitkosabb eljárásait is. Nagyon helyesen, a termelésen kívül még a kutatást is racionalizálták. Az új egyesülés a „Fafbenindustrie Interessen-Gemeínschaft" nevet kapta, mert a németek már akkor is utálták az angol szavakat s szerették a „közösség" kifejezést használni. A név különben is félrevezet, mert nem festék, hanem általános vegyitröszt alakult. Az I. G. a cellulóze előállításában azonnal érdekellentétbe került a robbanóanyagkartellel. Siettek kiegyezni és kilencvenkilenc évre szerződést kötöttek. A kartell két leghatalmasabb vállalata a „Dynamit A.-G." és a „Rheinisch-Westfálische Sprengstoff A.-G." a háború ellenére is mindvégig részben az angolok kezén maradt.

A francia festékgyárakat eközben Kühlmann egyesítette. Ezután a németek s a franciák csodálatosan hamar egymásra találtak s megegyeztek. Soha Stresemannak olyan könnyű helyzete nem volt, mint most Boschnak és Düisburgnak. Ugyanis Németországban a káliumgyárosok nem voltak hajlandók behódolni az I. G.-nek, minden ígéret és erőszakoskodás ellenére sem; Kühlmannék pedig ugyanúgy nem boldogultak a francia káliumiparral. Hogy miért nem, azt meglátjuk későbben. Ez a példa is mindenesetre alkalmas annak a bemutatására, hogy a kartellalakulásoknál a nemzeti érdekek mennyire nem játszanak szerepet. A német—francia festékkartell nemsokára kiegyezett a svájciakkal. Bizonyos megállapodások fűzik őket az angolokhoz is, de a kapcsolat nem szoros. Festékben Angliát nem érdekli a kontinens.

Amerikában a Dupont de Nemours 1924-ben megszerezte eddigi gyáraihoz a „General Explosives Gompany"-t, a háború alatt diadalmasan újjáalakult lőportrösztöt, noha az Egyesült Államokban már törvényekkel is próbálták sikertelenül megakadályozni a robbanóanyagkartell életbenmaradását. Dupont de Nemours-nak kémiai érdekeltségein kívül vannak szállodái, építővállalatai, biztosítóintézetei, autógyárai, azonkívül övék a Paramount is. Így nem nehéz rájönnünk néhány amerikai nacionalizmussal felhígított, háborúra úszító film keletkezésének a titkára.

Az „American Glycerin Corporation", Dupont egyik gyára, legújabban egy új eljárást dolgozott ki a glycerin előállítására a melaszból, amely állítólag 95 százalékkal olcsóbb minden eddiginél. Micsoda új perspektívákkal kecsegtet a dynamitgyártás!

A kartellalakulatok védekezésre kényszerítették Angliát. Az angol védekezésből gyakran válik támadás és végződik győzelemmel.

Alfred Mondnak elsősorban alkáli érdekeltségei voltak s természetesen ő akadályozta meg a kontinentális káliumgyárakat, hogy a német és a francia kartellt még hatalmasabbá duzzasszák. Úgy került az alkaliérdekeltségekhez, hogy Anglia részint az ő befolyására mandátumos területet biztosított Palesztinában a zsidóknak. Érzelmeit mindig összhangba hozta a haszonnnal. A Holt-tenger Angliának egyetlen kálium-, nátrium-, bróm- és magnéziumforrása s a Zsidó Állammal való ipari együttműködés nagy lehetőségeket rejtett magában. A Holt-tenger kiaknázására megalapította a „Palestine Potash Ltd."-t. Ez a társaság 1936-ban 21 ezer tonna káliumkloridot és 493 ezer tonna brómot állított elő. A termelés felét Angliába szállítják; a P. P. L. fedezi a Britt-birodalom bróm szükségletének 80 százalékát.

Mond néhány hónappal a Farbenindustrie megalakulása után, sietett érdekközösségbe kényszeríteni az egész angol vegyi ipart. 1926 őszén alakult meg az „Imperial Chemical Industries Ltd." A névből itt is következtethetünk a nép lelkiségére. A németek a tröszt nevét egyszerűen „érdekközösség"-re, I. G.-re rövidítik, az angolok az Imperial, a „birodalmi" kifejezést használják.

Csakugyan, joggal állíthatta Mond: „Olyan nagy vállalatok egyesítése, mint amilyen a Brunner, Mond et Co., a Nobel Industries Ltd., a British Dyestuffs Corporation és az United Alcali Co., biztosítja a birodalom kémiai függetlenségét." Hozzátehetjük, hogy Mond véleménye szerény és tartózkodó, mert valóságban sokkal többről volt szó.

A tröszt megalakulása mégsem ment egészen símán. Az Alkáli és a Brunner, Mond kitűnő üzleti eredményt ért el, a Nobel a háború óta erősen visszafejlődött, a Dyestuff katasztrofális mérleget mutatott s bizonyosnak látszott, hogy a Farbenindustrie hamarosan lehengerli. Miért láncol magához Mond olyan vállalatokat, amelyek tehertételt jelentenek? Miért kockáztatja meg ezzel, hogy esetleg bukásba kergessék saját érdekeltségeit is? Hogy a tröszt létre jöhetett, az inkább személyes diadal, egy magával ragadó és bizalmat sugárzó egyéniség győzelme, a számokon és mérlegeken. Ludwig Mond fiát akkor már Sir Alfred Mondnak hívták.

Az Imperial már megalakulásakor a káliumérdekeltségei miatt nagyobb erőt képviselt, mint a Farbenindustrie. A következő évben az Imperial megvásárolta az angol Auer-műveket és a Cassel-Cyanidot. Most a terjeszkedésnek meg kellett volna akadnia, mert már nem létezett több kémiai ipartelep. Mond nem állt meg és óriási arányban fém(főképpen réz-) érdekeltségeket olvasztott az Imperialba. Az ifjabb Brunner ezt már nem bírta nézni, sietett kiválni, menteni akarta vagyonát, ameddig lehetett fantaszta társától. Külföldi kitűnő közgazdászok törték a fejüket, hogy mit keres Mond kémiától ennyire távoleső területeken? Sajnálták s már lesajnálták Mondot.

1928-ban súlyos gazdasági válság rázkódtatja meg Angliát. Mond segít, kivezeti a birodalmat a pánikhangulatból. Az ára, hogy az Imperial még erősebbre duzzad. Ludwig Mond fia már a Lord Melchett nevet viseli.

Mi volt Mond titka? Ma már tisztán látjuk. Hogy nem bízott a leszerelésben és a békében. Hitt a dynamitban, akárcsak Nobel. 1926 őszén, amikor az Imperial megalakult, Bécsben a Páneurópai Konferencia ülésezett s teatrálisan összeölelkeztek francia és német diákok. Genfet Briand és Stresemann barátságának a békítő szele lengi át, Európa még bizakodó. Az angol közvélemény követeli a fegyverkezés korlátozását. Lord Melchett, a bevándorolt német zsidó vegyész fia látja, hogy a birodalom létérdeke forog kockán, ha nem gondol arra, hogy világtekintélyét csak fegyverrel védheti meg.

Mi az igazság? Mond mint józan üzletember, egyszerűen fegyverkezési versenyre spekulált? Vagy ő az, aki ügynökeivel igyekezett megteremteni a mai nyugtalansággal telített légkört? Ma még nem tudjuk, még nem látunk tisztán.

Bizonyos az, hogy az Imperial szétágazó érdekeltségeivel, bányáival, gyáraival nemcsak az angol fegyverkezést fedezi, hanem ennél még hatalmasabb. Meg tudja akadályozni, hogy Anglia ellenségei nyersanyaghoz jussanak.

Németország szétszakítja a versaillesi békeszerződést. Az angol birodalom nem marad tétlen, még megelégszik a gazdasági háborúval. Az Imperial duplájára és háromszorosára szökteti a nyersanyagok árát. Elzárja a piacokat. Angliában soha nem látott prosperitás, Németországban nyomor. A német nép nem tudja, hogy hadisarcot fizet, sokkal súlyosabb összegeket, mint amennyire a jóvátétel rúgott.

Spanyolországban polgárháború. Német és olasz „önkéntesek" egy homályos vörös rém ellen harcolnak, amely ugyanannyira megfoghatatlan s észlelhetetlen, mint a mesebeli sárkány. De a bányák láthatók, a föld kincsei feltárulnak. Az „önkéntesek" meghalnak egy jelszóért s nem tudják, hogy az azóta elhúnyt Alfred Mond ellen hadakoznak, aki csöndben, a nyilvánosság kizárásával Angliának 1926 őszén fényes győzelmet szerzett.

A bilbaói vasbányák és kohók a kartell, a City kezében vannak. 1937. év tavaszán a baszk köztársasági csapatokat megverik, nem lehet többé tartani a várost. A védőseregben harsognak hangok, vezetőegyéniségek hangjai, akik követelik, hogy az ipartelepeket és a bányákat semmisítsék meg, röpítsék a levegőbe, nehogy még jobban megerősítse birtoklásuk az ellenséget. Ekkor közbelép az angol konzul. Nem fenyegetődzik, csak halkan, finoman és csendesen figyelmeztet. Csak annyit suttog a vezérlő köztársasági tábornoknak, hogy ezt a lépést a Britt Birodalom kormánya igen rossz néven venné... Más bányáit és gyárait a levegőbe röpíteni! Ugyan kérem... Ez nem úriemberekhez méltó cselekedet. Aki még számítani akar a City barátságára, nem ragadtathatja el magát ennyire! A baszk kormány mindent megért. Angliával nem jó újjat húzni.

Még azelőtt felkeresi Franco tábornokot is egy titokzatos angol úriember. Megbízója nincs, neve mellékes, csak saját egyéni véleményét szeretné szerényen előadni a tábornok úrnak. A világért sem akar beleavatkozni... De azt hiszi, hogy tévedés lenne Bilbaot úgy megadásra kényszeríteni, hogy a repülők rommá bombázzák ipartelepeit. Kár lenne a bányákért. Anglia tud hálás lenni, s Anglia arannyal fizet. Talán néhány héttel tovább ellentáll így a város, frissen gyártott fegyverek és lőszerek friss halottakat követelnek, de mit számít már az a veszteség ... Franco tábornok is mindent megért. A bilbaói ipartelepeket nem kell mesterséges felhőbe borítani, hogy az ellenség repülői ne találják meg. Csak füstöljenek a kémények, hogy a repülők lássák, hogy hová nem szabad célozniok...

Guernicában elpusztult néhány régi templom, rommá égett a város, mezőkre menekülő asszonyokat és gyermeket gyilkoltak halomra a bombák és a gépfegyverek. Angliában pedig felháborodott a humanisták Ielkiismerete. A kiáltványokban való tiltakozás és a felháborodás korunk humanistáinak a tulajdona, senki nem akarja tőlük elvenni, éljenek vele. A City okosabb és céltudatosabb. Nem hagyja odáig fajulni az eseményeket, hogy fel kellene háborodnia.

Aki pedig könyvemből tanulságot akar kiolvasni, hogy miképpen viselkedjék a jövő háborújában, annak csak azt tanácsolhatom, hogy ne bombabiztos pincékbe és mezőkre meneküljék. Sokkal veszélytelenebb és célszerűbb, ha a nemzetközi fegyverkartell gyárai mellett húzza meg magát...

Egy gazdag ember élete.

Ne higyjék, hogy hamis vágányra tévedtem, amikor a dynamit helyett már ipari világkartellokról beszéltem s eljutottam a spanyol polgárháború eseményeihez. Legalább vázolni próbáltam a nagy összefüggéseket, legalább körvonalaiban jelezni, hogy a dynamit regényét nem lehet laboratóriumba zárni s befejezni egy ember életével.

Most kanyarodjunk vissza Alfred Nobel pályájának az elbeszéléséhez. Hogyan élt, mialatt Európa egyik leghatalmasabb nagyiparosainak sorába emelkedett?

Az új robbanóanyag meghódította a világot. Kevés feltalálónak adta meg a sors, hogy életében ennyire értékeljék és elismerjék munkásságát. Mennyi vagyona volt Nobelnek? Nem lehet tudni és ő maga se tudta. Érdekeltségei annyira szétágaztak, értékük annyira a napi tőzsdei árfolyamoktól, hadügyminiszterek költségvetésétől, a napi politikai helyzettől függött, hogy bajosan lehetett áttekinteni.

A propaganda-utak ideje befejeződött, már szükségtelen volt a világot meggyőzni a dynamit értékéről; ha Nobel robbanóanyaga szóba került, mindenki hívővé változott. Legfeljebb közgyűlésekre illett ellátogatni s ellenőrizni az osztalék kiszámítását. Nobel nem tudta leszokni eredendő bizalmatlanságát és semmi kedve se volt eltűrni, hogy becsapják.

1873-ban telepedett le Párisban. Házat vásárolt magának a Champs-Elysées díszes palotanegyedében, avenue Malakoff 59. szám alatt. Ugyanott rendezte be kutató laboratóriumát, amelynek vezetését Georges Fehrenbachra, egy fiatal francia vegyészre bízta.

Boldog volt Alfred Nobel? Nem hiszem. Magányos maradt, gyanakvó és bizalmatlan. Soha nem nősült meg. Nem tudunk viharos szerelmeiről s odaadó férfibarátságairól. Néha eltévedt a csacsogó és vitatkozó párisi társaságban, lázasan és hiába kutatott rokonlelkek után s egyedül érezte magát. Ha csak egy mondatfoszlány jutott a füléhez, csak annyi, hogy „itt jön a milliomos dynamitgyáros", ha csak úgy vélte, hogy rajta súgnak össze, el volt veszve és nem mert senkihez se közeledni. „Déraciné", gyökerétől fosztott maradt élete végéig, Svédországban született, Oroszországban töltötte gyermekkorát, utána hosszabb pihenés nélkül utazott Európa és Amerika városai között, nem talált hazát és valódi otthont. Jól beszélt és írt svédül, oroszul, németül, angolul, franciául, de egyik nyelvet sem bírta tökéletesen. Típusa volt a múlt század kozmopolita nagyiparosának. Semmi érzelmi kapocs nem fűzte Párishoz. Itt kellett laknia Barbe miatt, aki elválaszthatatlan üzlettársa és tanácsadója maradt.

A franciákért nem lelkesedett. „Úgy találom a magam részéről, hogy a párisi nőkkel való társalgás a legunalmasabb, ami csak létezik. Ellenben a művelt és nem túlságosan emancipált orosz nőkkel való érintkezés elbájoló. Sajnos, nem szeretik a szappant, de hát ne legyen az ember túlzottan követelőző" — állapítja meg valamelyik levelében. Nekem tetszik ez a friss, szókimondó őszinteség ...

A zsidókról lesújtó véleménnyel volt: „Ha meg tudnád érteni, hogy lehet önzés és hátsó gondolat nélkül is egy másik emberen segíteni! Izraeliták között ez csak az egyetlen-egy Krisztusnak jutott eszébe s a ritkaság miatt Istendiplomát állítottak ki neki" — elmélkedik egyik másik levelében az immár erkölcsbíróvá előlépett dynamitgyáros.

Még jobban utálta az újságírókat. Gyűlölte, ha kellemetlen kérdésekkel zaklatták. Abban a levélben, amelyben Pasteur életét elemzi, olvassuk: „Mint valamennyi híres embernek, neki sincs soha nyugta a legkártékonyabb létező férgektől, a riporterektől. Tetvek hozzájuk képest jótétemények s ha e kétlábú pestisbacillusok ellen valamilyen irtóport lehetne szerezni, az nagy áldás lenne." Menti ezt a megjegyzést, hogy a szerény Nobel hihetetlenül alábecsülte saját képességeit. A spanyol polgárháború számtalan példája bizonyítja, hogy mint radikális irtópor a riporterek ellen, a dynamit tökéletesen bevált.

Nobel igen oktalan módon Pasteurt védelmezi meg az újságírók zaklatásai ellen. Pasteurnek erre nem volt szüksége. Ő türelmes volt és határtalanul megértő. Olyan bacillusok ellen hadakozott, amelyek egyformán gyötrik a riportert és a dynamitgyárost.

Nobel hódolatot, tiszteletet érzett Pasteur iránt s bizonyosan voltak pillanatok, amikor irigyelte és cserélt volna vele. Pasteur tudós maradt és egész életére szegény. Amikor az intézetét fel akarta építeni, koldulni járt pénzért a gazdag emberekhez. Nobel sem volt igényes ember. Nem élt vagyoni viszonyainak megfelelően. Szorgalmas és dolgos polgár maradt élete végéig. Pasteur nem árulta el a tudományt. Nobelnek sem kellett volna, ha a dynamitgyártás helyett a tudományt választja.

Most számoljunk le végre Nobelnek és védőinek azzal a kifogásával, hogy a dynamit „hasznos". Tudjuk jól, hogy a dynamit nemcsak hadászati eszköz, hanem óriási jelentőségű az út-, vasútépítésnél és a bányászatnál. A Gotthard-alagút évekkel előbb készült el, mint ahogyan számították, mert közben Nobel felfedezte a dynamítot. Elismerem a közlekedés meggyorsításának, az országrészek könnyebb érintkezésének kulturális értékét. Tudom, hogy építésnél a robbanóanyagok hatásfokának a növekedése emberi kezek gyötrelmes munkáját teszi könnyebbé és tűrhetőbbé. Mindezt jól tudom és elismerem. De nem hiszek annak a „kultúrának" a szükségességében, amely akár a burgosi katedrális csodálatos ívelésű hom

lokzatát rongálja meg bombáival, akár keresztül szakítja a madridi ormótlan bérkaszárnya falait s ártatlanul alvó embereket változtat alaktalan húscafatokká ... Vessék szememre, hogy maradi vagyok és reakciós, helytállók érte, de inkább lemondok a Simplon-alagútról, a Jungfrau-vasútról és a romantikusan festői hegyi utakról, inkább térjenek vissza a vájárok a csákányhoz, maradjunk a tizenharmadik századbeli barátok úgyszólván ártatlan lőporánál, de nem hiszek a dynamit kulturális feladataiban !

A protestáns André Gide szemére hányta a katolikus Mauriacnak, hogy túlságosan bőven foglalkozik a bűnnel. Alakjai szeretik Istent, de nem akarják elveszteni Mammont. Ha Mauriac gyökeresen, megalkúvás nélkül keresztül akarná vinni hitét és meggyőződését, el kellene égetnie a könyveit. Alfred Nobel, amikor élete végén békeapostolkodni kezdett, valóban komolyan veszi küldetését, őrá is vonatkozott volna Gidenek, ahhoz a Mauriachoz intézett kioktatása, akit nem tart rossz írónak, csak nem elég következetes katolikusnak. Megsemmisíteni eddigi munkásságát, mindent, amit eddig végzett!

Ezt Nobel nem tehette meg. Részint, amint már a Bűvészinas példájából is tudjuk, a felszabadult elemeket nem lehet visszaszorítani, részint mert Nobel szerette ugyan a békét, de nem akarta elveszíteni Mammont.

Milyen jellem lehet a robbanóanyagok feltalálója és gyártója, akinek a működése ezrek és ezrek pusztulását idézi elő? Gonosz és rossz? Tiltakoznom kell az ellen, hogy szörnyetegnek bélyegezzék. Az üzleti életben mindenesetre erőszakosnak és kíméletlennek kellett lennie. Ismerem egy kicsit az életet; nem lehet másképpen huszonöt év alatt ötvenmilliót szerezni! De nem lehetett kegyetlenebb, mint a közhasznú gyógyszerek vagy izzólámpák előállítói. Ugyanolyan volt, mint azok. Se jobb, se rosszabb. Nagyiparos, akinél a mesterség nem számít.

Megtaláltam egyik utasítását, amelyet valamelyik gyárának az igazgatójához küldött, hogy a gazdasági válság évében, lehetőleg kevés munkást bocsásson el. Ezt humánusnak és megindítónak kellene tartanom, ha nem tudnám, hogy a válságot olyan kartellszerződések és üzemi összevonások robbantották ki, amelyek létrehozásában ő maga is tevékenyen vett részt.

Munkatársai és alkalmazottai hűségesek maradtak hozzá. Velük szemben rendszerint megtalálta a humánus, megértő és segítő gazda szerepét. Mint munkaadó tisztességesen szolgálta a skandináv demokráciát, amely szociális reformok terén talán ma is a legmesszebb tart. Ez vérében volt, mint veleszületett adottság kísérte egész életében; nem is tudott volna másképpen. Érzelmes családi kapocs fűzte anyjához, akit gyakran meglátogatott Stockholmban. Ismerek Budapesten idősebb hölgyeket, akik gyerekkoruk legszebb játékait tőle kapták. Az nem meglepő, hogy szerette a gyerekeket. Így csinálják különben a diktátorok is; azután ha felnőnek, elküldik őket meghalni. Senkinek semmi kivetni valója nem lehetett; a szakmai órákon kívül jó ember volt Alfred Nobel...

1888 tavaszán Cannesban meghalt Ludwig Nobel. Kétségtelen, hogy Alfrednek fájt bátyja halála, de még jobban megsebesítették a következő napok eseményei. A francia sajtó tévesen azt hitte, hogy a dynamit feltalálója halt meg. Alfrednek megadta a sors, hogy elolvashassa a róla írt nekrológokat, hogy megtudja miképpen vélekedtek működéséről kortársai, akiket az élő hatalma már nem feszélyez. A hatás kiábrándító volt. A francia közvélemény lesújtó véleményt táplált Alfred Nobel működéséről. Nem hitt a dynamit kulturális feladataiban.

A támadások vihara akkor sem csillapodott, amikor kitűnt, hogy Alfred még életben maradt. Nyilvánosságra került, hogy a ballistitot, a legújabb robbanóanyag szabadalmát a francia hadseregen kívül az olasznak is rendelkezésére bocsájtotta. Alfred Nobelnek az volt a meggyőződése, hogy a dynamit s ennek valamennyi tökéletesebb formája az emberiség közkincse. Senkit nem lehet használatából kizárni. Ugyanazt az álláspontot képviselte, mint Krupp az ágyúkérdésben. Úgy látszik, hogy abban az időben nem szerepeltek még Giraud—Jordánok s a francia közvélemény egyhangúan fordult Nobel ellen. A kormány megtiltotta, hogy új sevrani laboratóriumában tovább kísérletezzék. Nobel a rendelkezést nem vette komolyan. Maga mögött érezte a kartell és befolyásos barátai hatalmát. Ekkor a seine-i prefektus, a köztársaság névtelen hivatalnoka, megüzente a dynamit és egy tucat gyár urának, hogy azonnal becsukatja, ha nem engedelmeskedik.

Nobelt megdöbbentette ez a merészség. Nem tehetett ellene semmit. San-Remoba helyezte laboratóriumát, megbántva és sértődötten távozott, mint akit kiűztek a paradicsomból.

Bertha von Suttner.

Ki is volt Bertha von Suttner, Nobel jó szelleme, a Békedíj inspirálója? írónő volt és pacifista-agitátor. Mindkét ténykedése a dilettantizmus határait súrolta s így nem csodálható, hogy Alfred Nobellel megértették egymást.

Bertha von Suttner, mint Franz Joseph Kinsky gróf osztrák tábornok lánya született. Hogyan válik a katonai szellemben nevelt, elkényeztetett arisztokrata kisasszonyból írónő és szenvedélyes pacifista? Mi az oka és a története az ő megtérésének? Ez is regény, noha bevallom, hogy elég lapos és érdektelen regény.

Bertha 1843-ban született Prágában, tehát tíz évvel volt Nobelnél fiatalabb. Gyerekkora abba a korszakba esik, amikor Ausztria világhatalmának utolsó éveit éli. Még vezetőállam a német szövetségben, leverte a magyar szabadságharcot és birtokában tartja Lombardiát és Veneziát. Radetzky diadala és eszményítése, az osztrák imperializmus erkölcsi alapjának az igazolása, a hadsereg óriási tekintélye jellemzi ezt a kort. A Bach-korszak évei gyönyörűek lehettek Ausztriában. Elnyomónak lenni, lojális hivatalnokszervezettel gyarmatosítani, mindig üdvös és hasznos, különösen, ha az ember nem finnyás és nincsenek lelkiismeretfurdalásai. Lehetett-e abban az időben nagyszerűbb érvényesülési lehetőségeket elképzelni, mintha valaki grófkisasszony, tábornok lánya és a győztes nemzethez tartozik? Berthának kevesebb szerencséje volt, mert apja röviddel a születése után meghalt és egyedül maradt fantaszta és megbízhatatlan anyjával. Bertha énekelni tanult Bécsben és Párisban, művészi pályán való érvényesülésről és fényes házasságról álmodozott. Anyja mondén fürdőhelyeken kártyázott s nehezen követhető rendszerekkel akarta vagyonát megsokszorozni. Egyszerre pedig arra ébredtek, hogy a családi vagyon elúszott, Bertha pedig harminc éves. Hangocskája nem hódította meg a világot s még csak nem is ment férjhez.

Ekkor az elkényeztetett tábornok-lány az őt jellemző gyors elhatározással szakít eddigi életével és Suttner báróékhoz lép be társalkodónőnek. Négy fiatal bárókisasszonyt bíznak gondjaira, Bertha pedig beleszeret bátyjukba, Arthurba, aki ekkor huszonhárom éves. Három évig tart ez a szerelmi idill, amelyet Bertha fellengző stílusban mesél el emlékirataiban. Az a gyanúm, hogy az elviruló és okos Bertha agyonbeszélte a naiv ifjút, aki ilyen ömlengések ellen nem tudott kellőképpen védekezni. Végre Suttner bárónő is észrevette a dolgot és nem volt túlságosan elragadtatva. Bertha harminchárom évével abban az időben már öreg lánynak számított. Tudomására hozták, hogy távoznia kell. Suttner bárónő kezébe nyom egy újságot, amelyben az egyik hirdetés alá van húzva. „Ez talán alkalmas lesz maga számára" — mondja. A hirdetés így hangzik: „Egy nagyon gazdag, igen művelt, Párisban élő idősebb úr keres nyelveket beszélő, ugyancsak idősebb hölgyet titkárnői és házvezetőnői teendők ellátására." Bertha elküldi ajánlatát és néhány nap múlva Alfred Nobeltől érkezik válasz.

Bertha nem érdekel. Foglalkozom vele, mert elrettentő típusa a dilettáns pacifistának és működése jellemző egy bizonyos korra. Beszélek róla, mert mégis befolyásolta Nobelt és emlékirataiból megtudunk egyet-mást a dynamit feltalálójáról. Bizonyos óvatossággal használhatom csak fel naplójának adatait és feljegyzéseit, mert az igazság hátrányára stiláris módosításokra ragadtatta magát. Tagadom, hogy Nobel annyira protz lett volna, hogy magáról, mint „nagyon" gazdag úrról beszéljen. Bertha emlékezete ebben az esetben alighanem csalt.

Bertha levélben megállapodott Nobellel, hogy elfoglalja a titkárnői állást. Az utazás előestéjén elbúcsúzik Arthurtól. Ennek a részletnek a leírásában teljes erejével bontakozik ki Bertha hamis lírája. Inkább nem idézem.

Párisban a pályaudvarnál várja Nobel és mivel a szobája még nem készült el az avenue Malakoff-i palotában, szállodába kíséri. „Szabad a szíve?" — kérdi Nobel. Ez is az a jellegzetes mondat, amely méltó egy érzelgős írónő tollához, de Nobel nem így fejezte ki magát... Bertha mindent meggyón Nobelnek, aki napi egy-két óra időt szakít magának, hogy vigasztalja. Nobel egy hét múlva néhány napra Stockholmba utazik, hogy sürgősen megint egy dynamitgyárocskát alapítson. Bertha egyedül marad és nem bírja a magányt. Két táviratot kap. Az egyiket Stockholmból: „Szerencsésen megérkeztem, egy hét múlva újra Párisban leszek." A másikat Bécsből: „Nem tudok nélküled élni." Bertha eladja utolsó családi ékszerét és száguld vissza Bécsbe.

Ez szimpatikus benne, hogy a dynamit helyett a szerelmet választotta, ezért a bátor lendületért írásának sok felesleges fellengzősét meg lehet bocsátani.

Bizonyos az is, hogy Nobel a szokottnál erősebb szimpátiát érzett Bertha iránt. Élete végéig levelezett vele és magányában gyakran fordult hozzá. Inkább csak kongresszusokon találkoztak, hivatalos minőségben, mert másképpen nem volt lehetséges. Ha Nobel valamikor a könyökével súrolta a házasságot, úgy ez a Berthával való megismerkedéskor történt.

Megváltoztatta volna-e ez a házasság Nobel és a dynamit karrierjét? Alig hiszem. Bertha elhitte Nobelnek azt a mondását, hogy egy olyan anyagot vagy gépet szeretne előállítani, amelynek tömegeket megsemmisítő hatása olyan rettenetes, hogy lehetetlenné teszi a háborúkat. Ilyen ködösen, zavaros retorikával megfogalmazott önigazolásokban Nobel és Bertha mindig találkoztak.

A házasság csak enyhítette volna Nobel belső nyugtalanságát és magányát. Csökkentett izgalommal, kevesebb lázzal dolgozott volna a dynamit tökéletesítésén, energiájának egy része feloldódott volna a szerelemben. Amilyen valószínű, hogy szervezői és feltalálói aktivitása alább hagyott volna, ugyanolyan valószínű az is, hogy vagyonát nem alapítványra, hanem a családjára hagyja.

Bertha Bécsben titokban összeházasodott Arthur Suttnerrel s búcsú nélkül a Kaukázusba szöktette nászútra. Ez a nászút kilenc évig tartott. Az orosz-török háború alatt ébred fel benne a pacifizmus. Férje is, ő is haditudósításokat, cikkeket kezdenek írni és észrevétlenül irodalmi nevet szereznek. A családdal még haragban voltak és nem is leveleztek. A pacifizmus lázadás volt a Kinskyés Suttner-család militarista hagyományai ellen. Világnézetileg is rossz gyerekek akartak maradni.

Tizenegy évvel a menekülés után, Bertha férjével újra Párisba érkezik és levelet ír egyetlen ismerősének, Alfred Nobelnek. Nobel ugyanolyan elhagyottan és visszavonultan él, mint amikor elváltak. Egyetlen egy házba szokott néha járni; Madame Juliette Adam irodalmi szalonjába.

A párisi utazás arra volt jó, hogy Bertha újra kapcsolatba kerüljön a nyugattal és újra felvegye a személyes érintkezést Nobellel. Különben rosszul érezte magát. Madame Adam-t ellenszenvesnek találta, az egész környezet a „revans" eszméjét árasztotta magából. Oroszországi élményei hatása alatt Bertha már mindent utált, ami háború. Férje családjával időközben kibékült, hazamegy az ősi birtokra és rövid idő alatt megírja a „Le a fegyverekkel!" című regényét. Ennek a pacifista mártással és humanista körítéssel ellátott „Gartenlaube"-írásnak viharos sikere volt. Bertha az ügyeskedő írók tévedhetetlen ösztönével eltalálta, hogy mi kell az embereknek. Bús, érzelmes szerelmi történet és vádbeszéd olyan háborús bűnösök ellen, akiket nem nevez meg, akik személytelenek. Mindenki olvashatja, senkit sem bánt. Meggyőzi az olvasót? Csak annyit akarok erre felelni, hogy őrzök egy népszerű kiadást, amely 1914 telén jelent meg Berlinben. Igaz, hogy ellátták utószóval, amelyben kifejtik, hogy a cím az csak az ellenségre vonatkozik. Németország is szeretné keresztülvinni, de mit csináljon szegény, ha „megtámadták"?! Csak védekezik...

A következő években Bertha a békekongresszusok szervezésére veti magát. Lendülete, munkája, agilitása imponáló. A berni kongresszusra eljön Nobel. Egyszerűen mint érdeklődő hallgató. Utána meghívja a Suttner-házaspárt, hogy töltsön vele néhány napot Zürichben.

— Győzzön meg, akkor a mozgalomért valami nagyon nagyot akarok csinálni — mondja Nobel.

A zürichi tavon, motorcsónakázás közben hagyta meggyőzni magát Nobel egy okos asszonytól, akihez két évtized óta meleg szimpátia fűzte.

Nobel a palotaszerű villákra mutat, amelyek sűrű sorokban ereszkednek a dombokról a tóra.

—    Igen, valamennyit selyemhernyók szőtték, — mondja.

—    Dynamitgyárak még többet jövedelmeznek, mint a selyemgyárak és kevésbé ártatlanok, — jegyzi meg élesen Bertha.

—    Lehet, hogy a gyáraim a háborút előbb fogják befejezni, mint a maga kongresszusai; azon a napon, amikor két hadtest egymást pillanatok alatt megsemmisítheti, minden művelt nemzet vissza fog borzadni és elbocsájtja hadseregét.

Ezzel a mondással Bertha is hagyta magát meggyőzni és nem szállt vitába vele.

—    A tudományos kutatás hódításai és területének a terjedése azt a reményt ébreszti bennünk, hogy a mikrobák — mind a lélek, mind a test mikrobái, lassan-lassan eltűnnek és az emberiség egyetlen háborúja a mikrobák elleni harc lesz, — elmélkedik tovább Nobel, aki újra Pasteur erkölcsi és szellemi diadalára gondol.

A Suttner-házaspár elutazik és Nobel néhány hónappal később, az 1893-as évre szóló újévi üdvözlő-levélben, tudatja Berthával, hogy vagyonának egy részét alapítvány céljaira kívánja hagyni. Így fejezi be: „Nem beszélek a leszerelésről, amely csak nagyon lassan diadalmaskodhat, nem beszélek a nemzetek közti kötelező döntőbíráskodásokról sem. De nemsokára el kellene érni azt az eredményt (és el is lehet érni), hogy valamennyi állam kötelezze magát, hogy az első támadó ellen fordul. Ekkor tehát lehetetlenné válna minden háború. Eljutnánk oda, hogy a legagresszivebb állam részére sem maradna egyéb választás, mint vagy egy bírósághoz fordulni, vagy pedig nyugton maradni. Ha a hármas szövetség, ahelyett, hogy három államot foglalna magába, valamennyit egyesítené, századokra biztosítva lenne a béke."

Ez Nobelnek egyik legemberibb és értelmesebb írása, amelynek gondolatmenete ugyan nem teljesen tőle származik, de igazolására szolgál, hogy Wilson is felvette a Népszövetség alapokmányába. Csak Nobel azt nem tudta, hogy ennek az elvnek néhány évtizeddel később azért kellett megbuknia, mert azoknak a kartelleknek és a zsoldjukban álló politikusoknak nem állt érdekében a béke, amely kartellek létrehozásában Nobel is tevékenyen részt vett.

Végig olvastam Bertha von Suttner emlékiratait, amely adalékokat és személyi névsort tartalmaz a békekongresszusok történetéről. Tisztában vagyok az írónő lángoló békeszeretetével, amelyben kiönti haragját azokra a szlávokra, akik mozgolódnak, azokra a javíthatatlanokra, akik háborúskodni szeretnének. De Bertha, a gróf és tábornok lánya, aki még kaukázusi nyomorában is hercegeknél lakott, nem vesz magának annyi fáradságot, hogy a háború okainak a mélyére tekintsen. Beutazta a fél világot, de fogalma sincs szűkebb hazájának, az Osztrák-Magyar Monarchiának a problémáiról. Nem ismeri a tyroli, tót és a magyar paraszt helyzetét. Nem tudja, hogy százezrek élnek, akik csak katonai szolgálatuk alatt látnak húst. Bertha azt hiszi, hogy a háborút bizonyos félrevezetett koponyák csinálják, akiket meg lehet nevelni, fel lehet világosítani és hasznos embereket gyúrni belőlük, de fogalma sincs róla, hogy a levegő telítve van szociális problémákkal, amelyeket nem lehet szónoki fordulatokkal levezetni és megszüntetni. Nem tudja, hogy bizonyos érdekek miatt a nép egy részét állandóan félrevezetik. Nem tudja, hogy a békebarátok és hívők legnagyobb seregének a kongresszusokon való részvétel csak kedélyes és kellemes időtöltés, a legízletesebb lakomákkal fűszerezett reprezentációs alkalom. Nem tudja, hogy sokan csak a gyomruk miatt vagy szereplési vágyból szeretik a békét, Bertha csak hitte, hogy ismeri az életet és a történelmet, valójában fogalma sem volt róla. Ezért nevezem működését dillettáns pacifizmusnak!

Mégis tagadhatatlan az erkölcsi ereje. A milleniumi év budapesti békekongresszusán Bertha Szilágyi Dezsővel, Széli Kálmánnal, Apponyi Alberttal, Jókai Mórral ült egy asztalnál. A római kongresszust, néhány évvel a budapesti előtt, nagy ünnepségek mellett Biancheri miniszterelnök nyitotta meg a Capitoliumban.

Európa olyan korszakban élt, amikor még legalább beszélni lehetett. Amikor még nem akadt egyetlen-egy felelős államférfi sem, aki igazolni próbálta volna a háború erkölcsi szükségességét és népnevelő hatását, különben elsöpörték volna a helyéről. A nép tudta, hogy lesz még háború, de úgy várta, mint a végzetszerű rosszat, lelkesedés nélkül, rettegve.

Felejtsük el Bertha von Suttner hibáit és próbáljuk szeretni. Ha ügyetlenül és dilettánsán is, mégis csak lángraIobbantott egy eszmét, jóhiszeműen hitt erkölcsi diadalában és nem árulta el soha.

A dynamit nem hagyja magát.

Beszéltem arról, hogy a dynamit bizonyos szempontból nem jelentett haladást a tiszta nitroglycerinnel szemben. Csökkentette a kezeléssel és a szállítással járó veszélyeket, de mivel a kovaföld közömbös salakot képezett, csökkentette a robbanás hatásfokát is. Természetesen Nobel igyekezett találmányának ezt a hibáját kiküszöbölni.

Hányszor hallom, hogy a dynamit és Nobel egész működése ma már túlhaladott. Szabadalmai úgy aránylanak a mai robbanóanyagokhoz, mint a puska a golyószóróhoz. Akik a pacifistát szeretik benne, igyekeznek alábecsülni technikai képességeit. Mi igaz abból, hogy a dynamit kiment a divatból s már senkinek sem kell?

Való az, hogy a ma már szinte „klasszikusnak" számító kovaföld-dynamitot csak alagútépítésnél használják, hadászati célokra soha. De Nobel életében gondoskodott már arról, hogy első találmányát hatásossabbal helyettesítse.

Valamennyi nitroglycerintartalmú robbanóanyag a dynamit-családba tartozik, évről-évre felbukkannak tökéletesebb formában, más és más néven, simulékonyak és szótfogadók, alkalmazkodnak az újabb követelményekhez. Aki a háborút szereti, az rajong is értük és nem tud meglenni nélkülük.

A párisi évek alatt, Fehrenbach segítségével kezdett Nobel foglalkozni a dynamit tökéletesítésével. Hogyan lehetne a kovaföldet olyan szilárd anyaggal helyettesíteni, amely szintén magába szívja a nitroglycerint, de maga is robban? Kísérletezni kezdett a robbanó-gyapottal. Ki fedezte fel a robbanógyapotot? Francia és német vegyészek a tizenkilencedik század harmincas éveiben. Nobel a robbanógyapotot feloldotta alkohol-éter keverékben, az ekként nyert kollodiumból és a nitroglycerinből egy gyúrható és formálható anyagot állított elő.

Robbanó-zselatinnak nevezte s a kísérletek csakhamar kimutatták, hogy egyesíti magában a dynamit és a nitroglycerin jó tulajdonságait. Ütésre nem robban, ha meggyújtják lassan ég el, a víz nem bontja szét, s hatásosabb, mint a tiszta nitroglycerin. Ideális robbanóanyag volt? Még mindig nem. Bányában nem lehetett alkalmazni, mert a bányaléget is felrobbantotta. Ha pedig gránátot akartak vele kilőni, szétvetette az ágyúcsövet.

Nobel megtudta, hogy két honfitársa, Ohlsson és Norrbin, megoldotta a bányarobbantás problémáját egy ammonium-nitratot tartalmazó anyag segítségével. Nobel megvásárolta szabadalmukat, tökéletesítette s gyáraiban megkezdte a biztonsági-robbanóanyagok gyártását. Ez a példa is jellemző, mennyire nem voltak önálló ötletei, viszont más kezdeményezését mesterien tudta tökéletesíteni. Az ammonium-dynamit hatása gyenge, katonai célokra alkalmatlan. De robbanási hőmérséklete alacsonyabb, mint a bányalég gyulladási foka s így valóban nagyszerű anyag a termelés szolgálatában. Ha Nobel most megállt volna... De Nobel nem tudott megállni annak az anyagnak a megteremtésénél, amely minden hátsó gondolat nélkül az emberi kultúrát szolgálja ...

Miért nem lehetett dynamittal vagy robbanó-zselatinnal megtölteni az ágyúcsövet? Említettem, hogy a robbanás egy nagyon gyorsan végbemenő kémiai folyamat. A robbanóanyagot a tüzelőanyagtól csak az égési sebessége különbözteti meg: a lekötött kémiai energiának a meleggé és ezzel együtt a mozgási- és zúzóerővé való átalakulásának az ideje. A zúzóerő, a nyomásés térfogatnövekedés erejétől és mértékétől függ. A dynamitnál a térfogatváltozás olyan roppant gyorsasággal megy végbe, hogy ennyi idő alatt a lövedék nem képes eltávozni, tehát a dynamit szétveti a csövet.

Nobel valamilyen módon csökkenteni akarta a dynamit szétbomlásának sebességét. Előállította végre 1888ban a ballistitot, amely bizonyos arányban szintén csak nitroglycerint és robbanógyapotot tartalmaz, de kámforral összegyúrva. Ez volt az a ballistit, amelyet az olasz kormánynak eladott, miután tizenöt esztendeje élvezte Franciaország barátságát és vendégszeretetét. Ettől az időtől fogva haláláig Alfred Nobel odaadással szolgálta az ágyúgyárosok érdekeit s olyan ritkán csalta meg őket pacifista álmodozókkal, hogy túlzás lenne ilyen eltévelyedéseket a szemére vetni.

A háború alatt és azóta is, ballistitot vagy valamilyen hasonló dynamitszerű anyagot használnak a srapnellek és gránátok kilövésére. Természetesen haladtak. Az exploziós hullám gyorsasága, az ágyúcső hosszához és kaliberéhez mérten olyan könnyedén és pontosan szabályozható, mint egy automobil sebessége.

Gránátok és bombák töltésére már hatásosabb zúzóerejű anyagokat találtak, mint a dynamitokat. Ezek benzol-származékok, mint a trinitrotoluol, a hexyl és a tetryl. Gyakran alkalmazták több anyagnak a keverékét. Tehát az utolsó háborúkban a gránátot valamilyen dynamit segítségével lőtték ki, de nem dynamittal töltötték meg.

Mégis örömmel kell közölnöm, hogy a pentrinit, a jelenleg ismert leghatalmasabb zúzóerejű robbanóanyag, dynamittal rokon vegyület. Szakkönyvekben lelkes oldalakat olvastam róla. A pentrinitnek nem árt se a hőség, se a hideg. Szállítható, formálható, gyúrható, évekig eláll, anélkül, hogy „megöregedne" s elvesztené hatását. Fényképfelvétel bizonyítja, hogy még hetven fok hidegnél is robban. Az emberiség most már nyugodtan készülhet az eszkimók, fókák és rozmárok elleni harcra. Nem mintha azok ártottak volna nekünk, dehát a gazdasági válság leküzdésének egyik igen hasznos módja, ha minél nagyobb mennyiségben fogyasztjuk a pentrinitet! Hiába rágalmazták a dynamitot ötven évig azzal, hogy nincs elég hatalmas zúzóereje. A dynamit új formában és néven újra s újra megjelenik és nem hagyja magát...

Mi történik az emberiséggel, ha a robbanóanyagok tovább fejlődnek? Bekövetkezik-e Anatole Francé rettenetes víziója, amikor a Concorde-tér helyén kecskék legelnek? Mezővé és sivataggá fognak-e változni városaink?

A pesszimistákat bizonyos csalódással töltötte el, hogy Madrid több mint egyéves ostrom óta még mindig áll; még mindig nem söpörték el a földről a gránátok és a repülőbombák. Sanghaiban és Kantonban emberektől zsúfolt utcákra szórják a halált a repülők, de a város és a házak viszonylagosan jól tűrik a támadást. Csődöt mondtak volna talán a robbanóanyagok?

Nem, minden kitűnően működik. A haditechnika a világháború óta örvendetesen haladt és fejlődött; semmi gáncs nem érheti. Csak éppen azok a jósok mondtak csődöt, akik csak nyilatkozni szeretnek, de semmi elméleti képzettségük nincsen.

Már régebben észrevették, hogy maga a robbanás folyamata a legnagyobb energiatékozlás. Ha valakinek eszébe jutna egy autót robbanó-zselatinnal hajtani, akkor 48 kilóra volna szüksége 10 liter benzin helyettesítésére. Ha a benzolt akár elégetjük, akár robbanóanyagot készítünk belőle és úgy hagyjuk szétbomlaní, ugyanaz az energiamennyiség szabadul fel. Stettbacher kiszámította, hogy a robbanóanyagok legfeljebb a tizedrészét tartalmazzák annak az égési hőnek, mint az a tüzelőanyag, amelyből készültek; a többi elvész. A leghatalmasabb repülőbomba 1800 kiló súlyú és 1000 kiló robbanóanyagot tartalmaz. Ez a bomba nem képes nagyobb energiát felszabadítani, mint amennyit 80 kiló benzol elégése által kapnánk. Ez még mindig nem olyan eleven erő, amely elsöpörné helyéről a madridi klinikai épületeket. Ez annyi, mintha egy tökéletes zúzógépet hajtanánk 80 kiló benzollal!

Meddig terjed a robbanóanyagok uralma? A robbanóanyag hatásfoka függ a felszabadult melegtől és a detonáció sebességétől. Minél gyorsabban bomlik szét, annál hatalmasabb a zúzóereje. Ha két robbanóanyag csak a robbanási hullám sebességében különbözik egymástól, de ugyanannyi meleget fejlesztenek, ugyanannyi munkát is kell végezniük. Az erős robbanóanyag ezt kisebb térben végzi. Tehát a vele töltött bomba átszakítja a betonból készült háztetőt, de hatása egy aránylag kisebb sugarú gömbre csökken. A legnagyobb robbanási hőmennyiség, amelyet eddig előállították, az acetylen és cseppfolyós oxygén keverékéé. Csak 2930 kalória, alig duplája mint a nitroglyceriné.

Miért vagyok olyan követelődző és elégedetlen ezzel a majdnem háromezer kalóriával? Mert a legvacakabb leydeni palack többet mutat s elektromos kisüléseknél mértek már 20 ezer fokot is. A radioaktivitásnál egy milliószor annyi meleg szabadul fel, mint a legerősebb kémiai reakciónál. Azonban mindez hiábavaló. A radioaktív folyamatok olyan lassan játszódnak le, hogy robbanásra nem alkalmasak. Az elektromos áram felhasználása is teljesen reménytelen. Semmiféle térfogatnövekedés nem lép fel. Különben is 5000 foknál a gáz-molekulák atomokra esnek széjjel és azután tovább ionizálódnak.

A dynamit, amely nem hagyja magát, még tovább fog fejlődni. Azonban rettenetes, destruktív hatalma mégsem végtelen. Pusztít, rombol, gyilkol, de az egész emberiséget és egyetemes kultúránkat azért nem fogja megsemmisíteni.

Lehet-e megtérni?

Hatásos lenne Alfred Nobel életének utolsó korszakát úgy elképzelni, hogy lelkiismereti furdalásoktól gyötörten abbahagyja a dynamitgyártást s megtér a pacifizmushoz. Mint ahogy V. Károly császár megundorodott az uralkodástól s elhajította magától a hatalmat, ugyanúgy tagadta volna meg Nobel a kartellek és bankok világát s állt volna be a békevágy apostolai közé. Bármennyire hatásos színdarabot is lehetne arról írni, hogy a dynamitgyárost miképpen furdalja a lelkiismeret nyílt színen egy felvonáson át, ilyen megindító külsőségekről szó sem lehet.

Bizonyos, hogy életének utolsó évtizedében kezdenek jelentkezni Olof Rudbeek örökségének a nyomai. Noha előállítja a ballistitot, érdeklődési köre kitágul s mindig nagyobb és nagyobb területet foglal magába. Már nem tud megmaradni csak annál a tárgynál, amelynek vagyonát és világtekintélyét köszönheti. Érdekli a szintétikus gummi gyártása, a telefon és a fonográf, azonkívül rengeteg orvosi és élettani probléma. Igaz, hogy ezekkel csak szabadidejében foglalkozik. Mondják, hogy a „szakmáról" nem szeretett társalogni, hanem enciklopédikus tudásával igyekezett megbűvölni s elragadni hallgatóit. A pacifizmus kitűnő ^!és sok árnyalatú társalgási témát nyújtott. Alfred Nobel, ez a nyughatatlan és talajától fosztott vándor, nem bírta ki az életet aktivitás nélkül. Szüksége volt mindig valamire, ami mellett síkra szálljon és harcoljon. Aminek létjogosultságáról és fontosságáról meggyőzze az emberiséget. Már a ballistitról sem kellett. Ott minden ment magától. Felesleges energiáját a pacifizmusra pazarolhatta.

A pacifizmus eszméjét jóindulatú emberektől megalapított egyesületek táplálták. Amerikában alakult az első békeegyesület, a Szent Szövetség évében. Ezzel, a még csak filozófiai színezetű mozgalommal, Európában Angliában találkozunk először a következő esztendőben. A lelkesedés lángja csakhamar lelohadt és a „Peace Society"-k sokáig feledésbe merülnek. A század harmadik harmadában újra dereng valami. Genfben megalakult 1867-ben a „Ligue Internationale de la Paix et de la Liberté". Észreveszik, hogy már az elnevezés is jellemző a kor eszmei áramlataira? Mint egyet és oszthatatlant kapcsolja össze a békét a szabadsággal. A nagy zajjal és lendülettel megalapított békeegyesületekre gyakran az események cáfolnak rá. Így erre is. Nemsokára kitört a német—francia háború. A frankfurti béke után a jószándékú emberek újra összeültek és azon tűnődtek, hogy mit lehetne tenni, hogy ilyen kínos „intermezzók" ne forduljanak többé elő. Most a jogászok kerültek sorra. Párisban megalakult az „Institut de Droit International". Bertha von Suttner

1891-ben alapította meg az Osztrák Békeegyesületet. Nobel siet nyolcvan fontos hozzájárulással támogatását bejelenteni. Nem erőltette meg magát túlságosan ...

Lehet, hogy a pacifista lendület éveiben egy újságíró a következő kérdéssel hozta zavarba a dynamit feltalálóját: „Ön a nemzetközi robbanóanyaggyártásban nem csak mint a szabadalmak birtokosa, hanem mint a vállalatok részvényese és igazgatósági tagja is érdekelve van. Kell, hogy az ön célja a fogyasztás mindenképpeni emelkedése legyen, különben inkorrekt lenne azokkal a gyárakkal szemben, amelyek vezetésében részt vesz. A fogyasztás emelése csak úgy vihető keresztül, ha a népeket bizalmatlanokká és gyanakvókká teszik egymás iránt. Ha fűtik bennük a nacionalizmust és a gyűlöletet, ha félelmet kergetnek beléjük, hogy minél erőteljesebben felfegyverkezzenek. Egészen bizonyos, hogy a robbanóanyaggyárak zsoldjában álló lapok és politikusok minden országban ezt is csinálják. Hogyan egyeztethető ez össze a pacifizmussal?" Semmi adatom nincs arra nézve, hogy ez a kérdés valóban elhangzott volna. De az, hogy Nobel a tetveket jótéteménynek tartotta a riporterekhez képest, egyre-másra következtetést nyújt. Pasteurt is zaklathatták az újságírók. Például, hogy lehet az, hogy amikor a szérumgyártásban mindenki vagyonokat szerez, ő, a felfedező szegény marad? Mindenkinek szíve-joga más-más tapintatlan kérdések miatt megharagudni.

Nobel érezte a nagy ellentmondást s egyetlen-egy alkalommal magyarázkodni és védekezni is próbált. Amikor a zürichi tavon Berthát meg akarja győzni, hogy gyárai hamarabb vetnek véget a háborúnak, mint az ő kongresszusai. Higyjük, hogy ez a gondolat nem Bertha írói fantáziájának a terméke, hanem valóban elhangzott. Nobel számára ügyetlen és megfontolatlan érv. Emlékezünk, hogy a világháború után, a gázbombák és repülőgépek rohamos tökéletesedésének korszakában, belehatolt a köztudatba az az érv, hogy nem lehet többé háborút viselni, mert az ellenségek egymás városait pillanatok alatt megsemmisíthet. De csak a laikus közönség fogadta el. A szakemberek mosolyogtak rajta. Ők jól tudták, hogy amióta az emberiség folytatja a háborúskodás nemes szenvedélyét, a támadó és a védekező fegyverek között mindig helyrebillen valamilyen formában az egyensúly. Nobel pedig igazán szakember volt.

Még ha ez az elmélet helytállna is, a kultúrnemzetek akkor sem rettennének vissza a háborútól. S hitt benne őszintén Nobel? Lehetséges. Az ember néha annyira szerény. Valamilyen kifogást teremt magának, belekapaszkodik s viszonylagosan megnyugszik benne.

Hogy nem hiszik ezt a „nobeli" gondolatot a Békedíj odaítelői, az egészen bizonyos. Különben 1926-ban a díjat nem Briand és Stresemann, hanem Eugéne Schneider és Krupp von Bohlen között osztották volna meg...

Mégis a berni kongresszus után kezdett el Nobel az örök béke megvalósulásának a gondolatával foglalkozni. Kitűnően tudott bánni idejével. Pacifista ténykedését sikerült úgy beosztani, hogy az meg ne akadályozza harminc éve megszokott egyéb közhasznú tevékenységeiben. San Remóban újra felépítette laboratóriumát és jól érezte magát. Élt benne az északi ember örök dél-nosztalgiája, a napfény és meleg, az éles színek és a mélykék tenger keresése.

Nagyon gazdag sem lehet az ember büntetlenül. A nyugalmára törnek, zaklatják magányában. Nobelnek naponként vissza kellett verni a pénzért könyörgők ostromát. Egyesületek és kéregetők kínozták a legkülönfélébb jogcímen, hogy hatalmas vagyonából részesüljenek. Érezte, hogy be akarják csapni és kihasználni. Nem csodálható, hogy bizalmatlansága és eredendő zárkózottsága, embergyűlöletté fajult.

A Suttnerné által megőrzött megjegyzésre, a fegyverek pacifikáló erejéről, nem tér többé vissza. Jogosan kérdezhet, hogy nem tartotta-e kétféle ténykedését egymással összeférhetetlennek? Az annyira kritikus, finom logikájú és okos szellemnek, mint amilyen Nobel volt, éreznie kellett volna a groteszk ellentétet. Csodálatosképpen később sem érezte. Az ember csak addig marad logikus lény, ameddig az kellemes neki...

Újra felidézem a bécsi Konzerthaus tömött széksorait az 1926-os első páneurópai kongresszuson. Majdnem minden nemzet elküldte delegátusát. Ott ülnek meghatott ünnepélyességgel a pódiumon és egymás után állnak fel szólásra. A legkülönfélébb világnézeti és gazdasági csoportokhoz tartoznak, mindegyik más nemzetiségű és politikai állásfoglalású. Megindító, hogy most mindnyájan egy véleményre helyezkedtek és áhitatosan dicsérik a nehezen megszerzett békét? Lehet, hogy mint kép és rendezés megható, de kritikus szemmel nézve, nevetséges. A kongresszus minden egyes résztvevője más és más népet, célt, szellemi áramlatot, gazdasági érdekeket és politikai állásfoglalást képvisel. Az amit otthon végeznek ellentétet, gyűlölködést, válságot, majd háborút fog kirobbantani. Nem tagadják meg önmagukat, csak éppen néhány órára, a kongresszuson, nem beszélnek róla. Azonkívül, hogy egyéb céljaik is vannak, pacifisták... De csak szabad idejükben, nehogy foglalkozásuk gyakorlásában akadályozva legyenek! Nem szeretem azt az orvost, aki beoltja előbb a bajt paciensének a testébe s csak azután próbálja meggyógyítani. A jó szándék lehet enyhítő körülmény, de kedvesebb mégis az az orvos, aki megelőzi a betegség kitörését... A Páneurópai Kongresszuson nem akartam ünneprontó lenni. De most Nobelról írok és őszinteséget fogadtam.

Alfred Nobel, azonkívül, hogy nem tudom hány fegyvergyárnak volt az igazgatósági tagja, technikai tanácsadója, szellemi vezére — azonkívül, a hivatalos munkaórák után, pacifistává vedlett.

Mint ahogyan szép számmal akadnak műkedvelő zenészek és piktorok, úgy vannak műkedvelő pacifisták is. Alfred Nobel volt az első. Majd meglátjuk, hogy érdemes volt-e?

Bármennyire is fáj, hogy meg kell döntenem Nobel megtérésének legendáját, minden adat csak azt bizonyítja, hogy a pacifista fellángolás nála dilettáns és nem is túl fontos időtöltés volt. Mit tartott fontosnak? A szakmát mindenek felett.

Készségesen elismerem, hogy a dynamit kulturális feladatot is teljesít. De ha átfutom Nobel szabadalmait, arra döbbenek, hogy 1886-ban már a torpedókat tökéletesíti, azután az ágyúkat és puskákat, tehát teljesen rátér a haditechnikára. 1894-ben megvásárolja a Bofors-műveket, Svédország legnagyobb fegyvergyárát s mintaüzemet akar belőle szervezni. A legtökéletesebb ágyúkat szeretné gyártani hazája nagy diadalára és Kruppal akar konkurrálni. A magára vállalt feladat igen megbecsülendő, csak éppen egy pacifista prófétához illik rosszul... Alfred Nobel nem is vált soha egy realitásoktól eltávolodott álmodozóvá.

A ballistit a kilencvenes évek elején a dynamithoz hasonló karriert készül befutni. A kartell üzemei kezdenek berendezkedni a gyártására. Ugyanebben az időben két szomorú angol úriember bújt össze nap-nap után izgalmas tanácskozásra. Már a reggeli zabpehelylevest és füstölt heringet is minden öröm nélkül fogyasztották el s az illatos, dúsaromájú tea sem derítette fel őket. Az egyik tiszteletreméltó úriember Sir Frederik Abel volt, a kitűnő vegyész és robbanóanyag-technikus, a másik Dewar, a nagytekintélyű fizikus. Persze, hogy rengeteg okot találtak a bánkódásra; mint kitűnő szakemberek tudták, hogy bármit harsog is Nobel és a hozzátartozó sajtó, a ballistit még mindig nem tökéletes megoldás. Majd ők megmutatják!... Összekevertek 57 százalék nitroglycerint, 36 százalék robbanógyapotot 7 százalék vazelinnel, az egészet feloldották acetonban, zselatinszerűvé sűrítették, azután rudakba préselték s elnevezték „cordit"-nak. Annyira sikerült az angol hivatalos tényezőket meggyőzniök arról, hogy találmányuk hatásosabb mint a ballistit, ez a kontinentális blöff, hogy a hadügyminisztérium azonnal cordit-gyárat létesített. Nobel ezen az eljáráson módfelett megsértődött és szabadalombitorlásért pert indított. Minden energiáját belevetette a perbe, hogy igazságot szolgáltassanak neki. A legfelsőbb bíróság rövid idővel Nobel halála előtt hozta meg ítéletét, amelyben pervesztes lett és 28 ezer font költség megfizetésére marasztalták, fin is igazságtalannak érzem a döntést. Abel és Dewar csak módosították Nobel találmányát; lényegében semmi újat nem alkottak. Még az angol közvélemény egy része is

Nobel mellé állt. Kay bíró például így nyilatkozott: „Az természetes, hogyha egy törpének sikerül egy óriás vállára másznia, távolabb lát, mint az óriás maga. Ha Ön (Nobel) azt mondja: „Feltaláltam egy eljárást, amelynek segítségével egy bizonyos dolgot megtalálhatok s aki a vállamra mászik s egy más módot talál, amelyre az én gondolataim vezették, nem lehet őt ebben megakadályozni — tökéletesen igaza van." Kay bírónak ez a hasonlata plasztikus és nagyon ötletes. Csak elfelejti, hogy Nobel sem maradt mindig a földön s neki is más hátára kellett másznia, hogy megpillantsa a dynamit ígéretföldjét.

Alfred Nobel életének utolsó éveit izgalommal és nyugtalansággal telítette a per kimenetele. Amikor már nyilvánvaló lett, hogy vesztes marad, egy szatirikus drámát szándékozott írni „The patent Bacillus" címen, amelyben gyilkos gúnnyal akarta lehengerelni ellenfeleit. Ez az irodalmi kuriózum sajnos nem készült el.

Ismerjük egy levelét, amelyben valamelyik barátjának keservesen panaszkodik a rajta elkövetett igazságtalanságon: „A már megtörtént dolgokon hiábavaló a siránkozás. Nem is teszem. De ha az állam egy súlyos igazságtalanságot követ el, az fellázít. A jog érzésének nem a néptől kellene a Koronához emelkednie, hanem éppen a csúcsról kell lefelé terjednie... Fantasztikus, hogy egy szegény feltalálónak 28.000 fontot kell fizetnie egy olyan ,barátságos' törvényszéki tárgyalásért, amelynek tulajdonképpen az ő jogait kellene megvédeni!" Furcsán hat az igazság kutatása a dynamit árnyékában.

Nobel tudott mérgelődni és igazságtalanul túlozni. „Szegény" feltalálóról beszél... Ez a megállapítás és panasz annál inkább hamis, mert a perköltséget a „Nobel's Explosives Company" viselte. Arról, hogy a fegyvergyárak milyen sokkal magasabb ügynöki jutalékok s egyéb el nem könyvelt kiadások mellett is megtalálják a számításaikat, szükségtelen beszélnem.

A pör természetesen azzal végződött, hogy az érdekelt gyárak megegyeztek egymással. Angliában a dynamitkartell is gyártott corditot és Alfred Nobel a meg nem fizetett szabadalmi díj veszteségeiért bőven kárpótolta magát, mint vállalkozó és részvényes. Nem szabad a „szegény" feltaláló panaszait olyan komolyan venni...

A san-remói évek alatt történt, amikor kitört már Alfred Nobelból ük-apjának, Olaf Rudbeoknek öröksége, az az álmodozó és felelőtlen dilettantizmus, hogy a szakmán kívül másra is hivatott... Szabad óráiban már nem csak a pacifizmussal foglalkozott, hanem visszatért az irodalomhoz is. Shelley „The Cenci" címen írt tragédiát a renaissance családi életének és erkölcseinek nem éppen legépületesebb epizódjáról. Amint emlékeznek, az öreg Cenci többek között erőszakot követ el lányán. Többek között... Ezt a témát akarta most Alfred Nobel feldolgozni svéd nyelven írt prózai drámában, „Nemezis" címen. Suttnernével való levelezésében kerülte a kínos szakmai kérdéseknek az elemzését, amelyek a „Le a fegyverekkel" szerzőjét mégsem érdekelhették. Inkább készülő drámájáról emlékezik meg. „... Négy felvonása van. A kényes részt nagyon enyhítettem, mert az öreg Cenci azzal kezdi, hogy bevallja Beatricenak, hogy nem a lánya s rámutat a Colonnához való hasonlatosságára. Azt hiszem, hogy a színpadi hatás nagyon erős. Két nehéz szerep van: Beatrice és Cenci. A darabot svéd nyelven, prózában írtam, de költői prózában. Le kellene fordítani németre, mert nem bírom annyira ezt a nyelvet, hogy a fordítást magam vállalhatnám, — különben is egyéb dolgokkal vagyok elfoglalva. Még egy nehézség mutatkozik. Ausztriában nem tűrnék, hogy a papságot úgy elintézzék, mint ahogyan én tettem. Enyhíteni, vagy esetleg kihagyni kellene ennél a résznél. De valóban kár s azt hiszem, hogy Ön is az én véleményemen lesz."

Látható, hogy Nobelt nem gyötrik a kétségek, mint a legtöbb igazi írót. Hiszi, hogy munkája jelentős alkotás. S kibontakozik még a levélből tiszta és jóhiszemű jelleme is. A történetírók és a költők erkölcstelen lények. Szemérmetlenül feltárják, ha egy apa megbecsteleníti leányát. De a dynamitgyárosok, azok gyengédlelkű, finom és tisztaerkölcsű férfiak. Ha drámát írnak, nem hiszik el, hogy olyan borzalmas dolgok is előfordulhatnak az életben. Így Nobel is ...

A szerző a darabot Párisban nyomatta ki és a példányok néhány nappal halála előtt készültek el. A család első dolga az volt, hogy a könyveket megsemmisítse. A Nobel-unokaöccsök meghatóan és csodálnivalóan szerény emberek voltak. Nem támasztottak nagy igényeket; csak abból a haszonból kívántak részesülni, amit a dynamit hajtott. A dráma esetleges dús tantiemjairól már előre nagykegyesen lemondtak. A család második dolga természetesen az volt, hogy megtámadta a végrendeletet.

Nem kevésbbé dilettáns Nobel pacifista ténykedése. Az

1892-i berni kongresszus után elhatározta, hogy valamit kellene már csinálni a békéért. Hogyan is kezdheti el egy dynamitgyáros pacifista tevékenységét? Megszünteti gyárait? Dehogy. Ráeszmél a sajtó népszerűsítő erejére. Meglepő, hogy ő, aki utálta az újságírókat, most támogatásukat keresi, de már bele kell nyugadnunk abba, hogy élete tele van követlezetlenségekkel. Nobel elhatározta, hogy népszerűsíteni fogja az eszmét és igyekszik helyességéről meggyőzni az emberiséget. Fülükbe kell rágni, hogy a háború rossz és a béke jó. Szüksége volt erre a célra valami sajtófőnökre, mert, aki a robbanóanyagokat és az ágyúkat tökéletesíti, személyesen nem ér rá ilyesmivel is foglalkozni. Most zavarba jött Nobel. Eddig csak másfajta ügynökei és satjtóügynökei voltak. Honnan szerezzen alkalmas személyt az új állás betöltésére? Kihez forduljon?

Eközben felbukkant Párisban egy Aristarchi Bey nevű elcsapott török diplomata, aki tízezer aranyfrank nyugdíjából sehogyan sem tudott megélni és elhelyezkedést keresett. Valahogyan összekerült Due-val, Svédország és Norvégia párisi követével. Aristarchi azt állitotta, hogy ő egész Európa legtehetségesebb fegyver eladója s szeretne Nobel szolgálatába lépni. Most egy jellemzően humoros dolog történt. Aristarchinak valaki megsúgta, hogy Nobelnek jelenleg a pacifizmus a rögeszméje s erre a célra készül állást szervezni. Mire bemutatásra került a sor, sikerült meggyőznie a dynamitgyárost arról, hogy senki nem alkalmasabb a békét propagáló sajtófőnökség betöltésére, mint ő, a szenvedélyes békebarát és a nagy összeköttetésekkel rendelkező diplomata. Aristarchi évi tizenötezer aranyfrank fizetéssel elnyerte az állást.

Nobel visszatért San-Remóba dynamitot tökéletesíteni. Aristarchi Párisban maradt és újult erővel támogatta a mulatóhelyeket. Az államok tovább fegyverkeztek, a kartellek egészségesen gyarapodtak, egyszóval a világ kitűnően haladt a pacifizmus felé. Két év múlva Nobel elcsapta a törököt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egy cikket sem helyezett el és egy árva lelket sem próbált meggyőzni a pacifizmus helyességéről.

Példája bizonyítja, hogy mi lesz az emberből, ha ugyan alkalmas helyre kerül, de képességeit helytelenül használják fel. Ha Nobel fegyverek eladásával bízza meg, talán belőle vált volna Zakharoff.

Nem kevésbé dilettáns és zavaros Nobel további pacifista tevékenysége. Aristarchi rászedte, nem használt semmit sem az ügynek, most mindent maga vesz a kezébe.

Természetesen óvatos mérséklettel, hogy egyéb elfoglaltsága ne szendvedjen emiatt... A kongresszusok résztvevőivel levelezést folytat és elmélkedik a gyakorlati pacifizmusról.

Egy belga békebarátnak így ír: „Régen a kormányok még korlátoltabbak és erőszakosabbak voltak, mint az alattvalók. Ma úgy tűnik fel, mintha a kormányok igyekeznének a rosszindulatú újságoktól befolyásolt közönség forrongását megnyugtatni". Megint a régi muzsika; Nobelnek az újságokkal van baja, azokat okolja minden rosszért.

A tizenkilencedik század leghatalmasabb kartelljének a megteremtője ne tudta volna, hogy a független sajtó elenyésző, száma szinte mathematikai értelemben elhanyagolható? Hogy a sajtó leghatalmasabb részét a nagyipar és a politikai pártok befolyásolják? Úgy látszik, hogy fogalma sem volt róla.

Azóta Nobel állítása mindenképpen megdőlt. Ha a világháború történetét akár elfogultan német, akár elfogultan francia történetíróktól halljuk elmondani, a felelősséget mindegyik a másik kormányra hárítja. De sohasem a másik népre!

Más levelek a nemzetközi döntőbíráskodásról szólnak. Az egyiket már idéztem. Azokat a gondolatokat fejtegeti, melyeket korának nagy jogászai. Szolgáltassunk igazságot Nobelnek és ismerjük el, hogy a döntőbíráskodással a legkiválóbb szakemberek is megbuktak s a dilettánsok sem képzelték el ködösebben, fantasztikusabban és megvalósíthatatlanabbul.

Életének utolsó éveiben elhatalmasodott rajta a szívbaj. Soha nem volt olyan robusztus és erős fizikumú, mint az apja. österman festményéről egy fáradt, meggyötört és szomorú arc tekint felénk, minden életöröm és megnyugvás nélkül. Festők néhány pillanat alatt rettenetesen sokat tudnak látni. Átható tekintetükkel jobban megismerik az embert, mint az író vagy az orvos. Bizonyosan österman látta helyesen, hogy Nobel soha nem érezte magát boldognak.

Ez a szomorú ember a robbanó anyagok és a fegyverek gyártásának a megszállottja lett. A laboratóriumába zárt kutató csak az anyagnak él, keresi a tökéletesebb vegyületeket és idővel elveszíti viszonyát a külvilággal. 1893 őszén a santanderi kikötőben a város szeme láttára a levegőbe repült egy majdnem kétezer láda dynamitot szállító hajó. 510 ember azonnal meghalt, 1000 megsebesült. Érzett-e ilyenkor lelkiismretfurdalást? Nem tudunk róla, nem valószínű. Nem bántom meg emlékét, ha a dynamit megszállott szerelmesének nevezem. Más gyereke nem volt; érthető és talán megbocsájtható. Ha apja gyógyszerész, egész bizonyosan szérumokat gyárt, ha arra nevelik. De ha történetesen Pasteur fegyvergyáros fiának születik, megmaradt volna-e az apja mesterségénél? Nem hiszem. Nobel a kompromisszumok embere volt. Úgy akarta szolgálni a jót, hogy azért ne kelljen elszakadnia a rossztól.

Björkbornban, a Bofors-művek szomszédságában, kastélyt vásárol, amelyet úri módon rendez be. Az év felét ott akarta tölteni. Vendégszobákról gondoskodott, hogy ne maradjon egyedül s laboratóriumról, hogy ne maradjon munka nélkül.

1896 ősze rosszul kezdődött számára. Állapota rosszabbodott. Gyakran járt Párisba s a leghíresebb egyetemi tanárok kezelték. Utálta az orvosokat és nem bízott bennük. Két hónappal halála előtt egyikük egy népszerű csodaszert, a triktint rendelte számára. A triktin pedig nem volt más, mint a nitroglycerin alkoholos oldata. Alfred Nobel megérte, hogy saját magán tapasztalhassa, hogy tudományosan mennyire igaza volt. Akármit is szeretett volna csinálni Sobrero, a nitroglycerin, mint gyógyszer, az angina pectoris ellen alig használt. Tágította az ereket, pillanatnyi enyhülést okozott, de meggyógyítani a beteg szívet nem tudta. A nitroglycerin mást tudott, de azt a mást annál tökéletesebben.

November 21-én írja Berthának az utolsó levelet. Panaszkodik, hogy orvosokhoz kell járnia és panaszkodik beteg szívére. A levél végén megelégedését fejezi ki, hogy a pacifista mozgalom terjed. A következő napon San Remóba utazik.

Csúnya volt az ősz a Riviérán; esős, szeles és nedves. A Nobel-villa elhagyatott. Sohlman és a többi asszisztens Björkbornban tartózkodik; rendezik be a gyárat és az új laboratóriumot, ahonnan az emberiség boldogulására és nyílván a pacifizmus javára még sok új robbanóanyag fog kikerülni. Alfred, amikor megérkezett még frissen érzi magát, de állapota napról-napra romlik. Azért laboratóriumi munkáját nem képes abbahagyni. Egészsége tönkrement, de érdeklődési köre a régi. Utolsó kézírását december 7-éről keltezett, Sohlmannak írt levél őrzi. „A küldött próbák különösen szépek. A tiszta nitrozellulozeport kitűnőnek tartom. Sajnos, egészségem annyira leromlott, hogy csak legnagyobb erőfeszítéssel tudok néhány sort írni. Mihelyt lehetséges, visszatérek a minket érdeklő tárgyra."

A nitrozelluloze a ballistit kötőanyaga. De erre a tárgyra már nem térhetett vissza. Néhány órával később szélütés érte és 1896 december 10-ére virradó éjjelén meghalt. Se rokon, se barát nem virrasztott mellette. Talán nem is volt igazi barátja.

Ossietzky, avagy a dilettantizmus diadala.

Mi indította Alfred Nobelt arra, hogy vagyonának legnagyobb részét egy alapítványra hagyományozza? Tudományos érdeklődése? Humanizmusa? Bűnbánata? Van egy rögeszmém, amely mellett kitartok. Azok az emberek válnak csak igazán szociális lénnyé, akiknek nincs gyermekük. A család, az apaság, önzővé, vakká és szűk látókörűvé tesz. Azt hiszem, hogy a katolikus egyház cölibátusának ez a titka és az ereje. Aki Istent, vagy ha úgy tetszik az általános emberit akarja szolgálni, annak nem lehet családja. Nobel azt vallja valahol, hogyha lettek volna is gyermekei, vagyonának akkor is csak töredékrészét hagyta volna rájuk, hogy el ne puhuljanak a gazdagságban. Ez az állítás elméleti értékű marad. Nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni. Aki akarja, elhiheti. Én kétlem. Lehetségesnek tartom, azt ambicionálta volna, hogy fia Krupp Berthát vegye feleségül, a fegyvergyárak kartellosodásának még nagyobb dicsőségére.

Természetes, hogy Nobel végrendeletének nem lehet egyetlen magyarázata az, hogy az örökhagyónak nem voltak gyermekei. Zakharoff is magányosan halt meg és sok más gazdag ember is, aki nevének fennmaradását nem biztosította ilyen kulturális cselekedettel.

Nobel hiú volt. Minden részvénytársaságot a maga nevére alapított. Amikor halálhírét költötték, megdöbbentette, hogy milyen rossz a sajtója. Valami olyat akart csinálni, amiért áldani fogják, nem pedig átkozni. Az is hasznos lehet néha, ha a halottról nem jót vagy semmit, hanem rosszat mondanak ...

A végrendelettel ki akarta elégíteni Suttnernét is. Megígérte neki, hogy valami nagyot fog tenni a békéért. Alfred gyermekéveit Shelley befolyásolta s irodalomszeretetéből ráragadt valami idealizmus.

Kétségtelen, hogyha valaki már sehogyan sem tud lemondani a fegyverek tökéletesítéséről és gyártásáról, Nobel álláspontja a helyes. Életében belemosódott kollégáinak kicsiny és kiválasztott társaságába, de halála után erkölcsileg túlszárnyalta őket.

A végrendeletet ennek a széplelkeskedő, örök humánum felé vágyódó dilettantizmusnak köszönhetjük, amely végig kísérte életét, mint valami zengő, de nem túl erős és jelentős mellékmotivum, amely soha nem próbálja elnyomni a főszólamot. Mert a szakmát még utolsó levelében sem árulta el. A sírigtartó szerelem a dynamithoz fűzte. Minden más csak epizód maradt.

Olvassák kérem figyelmesen a végrendelet idézett részét. Kevés írást ismerek, amelyet bizonyos elfogult körök az utóbbi időben szívesebben félreértettek és meghamisítottak volna.

„ . . . Többi értékesíthető vagyonom jelöl a következőképpen rendelkezem: a töke, amelyet a végrendelet végrehajtója tartozik biztos értékpapírokba fektetni, képezzen egy alapítványt, amelynek évi kamatait, mint díjakat azoknak adják, akik az utóbbi évben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hajtották. A kamatokat öt egyenlő részre kell osztani. Egy részét az kapja, aki a fizikát a legfontosabb felfedezéssel vagy találmánnyal gazdagította; egy részt, aki a legfontosabb kémiai felfedezést vagy tökéletesítést végezte; egy részt, akinek érdeme a legfontosabb felfedezés a fiziológiai vagy az orvostudomány köréből; egy részt, aki az irodalomban a legkiválóbb idealista irányt képviseli; egy részt, aki a legtöbb és a legjobb munkát fejtette ki a népek testvéresedéséért, a jelenlegi hadseregek megszüntetéséért vagy csökkentéséért és a békekongresszusok szervezéséért. A fizikai és kémiai díjat a Svéd Tudományos Akadémia tartozik kiosztani, a fiziológiai vagy orvosi munkáét a stockholmi Karolinska Intézet, az irodalmit a stockholmi Akadémia és a békéért küzdőknek egy öt-tagú bizottság, amelyet a norvég Storthing választ. Kifejezett akaratom, hogy a díjak kiosztásánál semmi tekintettel ne legyenek a nemzeti hovátarozásra, úgyhogy a legméltóbb nyerje el a díjat, akár skandináv, akár nem.

Végrendeletem végrehajtóiul megbízom Ragnar Sohlman, lakik Bofors, Vermland és Rudolf Lilljequist, 31 Malmskilnadsgatan, Stockholm, urakat.

H végrendelet ezentúl az egyedüli érvényes és megsemmisíti valamennyi régebbi végrendeletemet, ha ilyenek halálom után előkerülnének.

Végül elrendelem, mint kifejezett kívánságomat és akaratomat, hogy halálom után az ütőeremet felnyissák és miután ez megtörtént és szakértő orvosok a halál bekövetkeztét minden kétséget kizáró módon megállapították, holttestemet egy úgynevezett krematóriumban elhamvasszák.

Paris 1895 november 21.

Alfred BERNHARD NOBEL

A végrendeletben visszatér Alfred félelme az álhaláltól. Ezt Immanueltől örökölte, aki egy különös vészcsengővel és szellőztetőberendezéssel ellátott koporsót szabadalmaztatott arra a célra, ha a halott újra magához térne. Egyébként semmi sincs a végrendeletben, ami Immanuel szellemére emlékeztetne.

A család egy része azt tartotta fő feladatának, hogy azonnal megtámadja ezt a végrendeletet, amelynek egy súlyos formai hibája volt. Nobel bizalmatlanságában és embergyűlöletében nemcsak az újságírókat utálta, hanem az ügyvédeket is. A végrendelet készítésénél senkitől sem kért tanácsot. Így történt, hogy pontosan rendelkezik vagyonának felhasználási módjáról, de nincs feltüntetve jogi személy, mint örökös. A végrendelet egész Európában olyan hatalmas vitát pezsdített, amelybe beleavatkoztak a kor leghíresebb jogászai. Franciaországban Waldeck-Rousseau, Németországban Scharlach és Westphal, Angliában Warren.

De a döntő szó ebben a nehéz jogi vitában mégis a svéd parlamentet illette meg. Számukra nem a forma volt a fontos, hanem a lényeg. Az örökhagyó végakarata, amelyet teljesíteni kellett.

Nem hagyták pörre vinni az ügyet és áldozatok árán is kiegyeztek a Nobel-unokaöccsökkel. Azután megszervezték a Nobel-alapítványt, amely a vagyon kezelését végzi. Megalkották az alapszabályokat. A nemzet legkitűnőbb fiai fogtak össze, hogy hűségesen teljesítsék az örökhagyó szándékait. Mégis négy év telt el, míg 1900 június 29-én, Oszkár király szentesíthette a statútumokat. A svédek lassan és megfontoltan dolgoznak, de annál alaposabban. Az alapszabályok minden sora szabatosan megfogalmazott, megtámadhatatlan jogi munka. A kozmopolita Nobel valahol úgy nyilatkozott, hogy azért hagyja Svédországra vagyonát, mert ott él a legtöbb tisztességes ember. Úgy látszik, hogy tisztában volt a helyzettel s nem az elfogultság szólt belőle.

Négy díjat a svéd tudományos intézetek osztanak ki, a békedíjat a norvég parlament öttagú bizottsága. Valamennyi bíráló a leglelkiismeretesebben teljesíti kötelességét. Figyelik az egész világon a tudományos munka erjedését, írók és békebarátok humanisztikus törekvéseit. Nem kerüli el figyelmüket, ami a legeldugottabb laboratóriumban történik. Állandóan készenlétben állnak, hogy felfedezzenek és jutalmazzanak. Szabad-e tudományt és irodalmat pénzzel értékelni? Goethe dalnoka csak egy serleg bort fogad el. Ezt az alázatos szerénységet csak hirdette Goethe, de sajátmagára nézve nem tartotta követendő példának.

A Nobel-díjat mindenki nyugodtan elfogadhatja. Semmire sem kötelez. Még hálára sem. Nem kell róla senkinek számot adni. Utána akadálytalanul meg is lehet tagadni az örökhagyó szándékát, mint ahogyan néha előfordult. De a pénz nem korrumpál mindig. Nevelhet szívós jellemeket és serkenthet példaadásra. Thomas Mann csak megnövekedett szemünkben azáltal, hogy Németországban hagyta vagyonát, amelynek legnagyobb részét a Nobel-díj alkotta és túl az emberélet útjának felén, Svájcba vándorolt új életet kezdeni nélkülözések árán is s régi szellemben, törhetetlen hittel folytatni írói munkásságát ... Vannak tudósok, akik maguk számára egy fillért sem vettek el a díjból és az egészet tudományos kutatásra fordították. Nem akarok neveket említení, mert a névsor hiányos lenne. Sokan szemérmesen, titokban csinálták. Nem árulták el, nem tudunk róla.

A jutalmazottak névsora bizonyítja, hogy a skandináv bírálókból hiányzik minden nemzeti és faji elfogultság.

Csak azt nézik, hogy mit alkotott az ember; származása nem érdekli őket.

A norvég parlament békedíjbizottsága mindig politikamentesen ítél. Nem törődik a dijnyertes szociális helyzetével; mindegy, hogy külügyminisztere-e az országnak, vagy pedig börtönben sínylődő politikai foglya. Múlt év őszén a Nobel-család néhány tagja nyilatkozatot bocsájtott világgá, amelyben helyteleníti a békedíj odaítélését s azt állítja, hogy a bizottság nem Alfred Nobel szellemében járt el. Ez a nyilatkozat nem meglepő. A család az egész végrendeletet helytelenítette és pörrel támadta meg. Ha annyi fáradságot vettek volna maguknak, hogy elolvassák a végrendeletet, be kellett volna látniok, hogy a bizottság az örökhagyó kívánságának jobban nem is tehetett volna eleget .

Két év előtt mozgalom indult meg a reakció nemzetközi köreiben, hogy a békedíjat egyik diktátor kapja. A Nobel-bizottság nem hagyta magát félrevezetni néhány üresen puffogó szólamtól, amelyek a békével kacérkodtak, — de ami a kulisszák mögött történt, az a háborúra való uszítás volt. A diktátoroknak emelhetnek néha toronymagas szobrokat, minden lépésüket övezheti márvány diadalív, de a Nobel-bizottság öt ismeretlenje nem bízik pacifizmusukban és nem hajlandó számukra kiállítani a bizonyítványt.

Munkámban keményen bírálom Nobelt, az embert. Lehetséges lenne, hogy Sohlmannak van igaza és Moenak, akik felmagasztalják? Jelképét látják benne annak a pártatlan zsűrinek, amely figyelemmel kíséri munkánkat, ha megérdemeljük ránk világít, kiemel és megjutalmaz? Minden érdem a skandináv demokráciáé, amely egy ködösen megfogalmazott, szakszerűtlenül és naivan végiggondolt szándékból, ilyen nagyszerű intézményt fejlesztett.

Szeretnék eljutni egyszer az emberi kultúrának arra a nagy ünnepélyére, mint amilyen a Nobel-díj kiosztása. Megjelenik a skandináv államok szellemi elitje, Gusztáv királlyal az élén, aki nagyszerű humanista és nem érdemli meg, hogy fotoriportereink csak tenniszdresszben ábrázolják, ütővel a kezében, mintha egész nap semmi más gondja nem lenne. A díj nyertesei előadásban számolnak be kutatásaikról, életük munkájáról. Magukról beszélhetnek; a svédek annyira tapintatosak, hogy nem kell dicsőíteni Nobelt, a díj atyját...

Minden csodálatom azé a skandináv demokráciáé, amely diadalmasan őrzi Európában a lelkiismeret szabadságát és nem hódol be nemzeti, faji és vallási előítéleteknek, amelyek mindenfelől elárasztással fenyegetik kultúránkat. Ha kétkedés gyötör, a Nobel-alapítvány az a szilárd pont, amelyre bizalommal tekinthetünk.

A párisi Világkiállítás svéd pavillonján büszke betűk hirdetik: „Mi svédek meghívunk titeket. Van nálunk szabadság, demokrácia és összefogó egység!"

Oda fog jutni Európa, hogy rehabilitálni kelljen Olaf Rudbeck elméletét, hogy a kultúra északról hatol dél felé?

Higyjük, hogyha Nobel nem foglalkozik a dynamittal, világra hozza és elterjeszti más? Legyen számára enyhítő körülmény, hogy a találmány elsőbbsége vitás? Üdvözöljük, hogy a kartellosodás érdemeként, egyes gyárakról levakarták a nevét? Az alapítvány megteremtése, a végrendelet, egészen bizonyosan az ő nevéhez fűződik!

Ez Alfred Bernhard Nobel története, aki ellenszenves, kártékony s minden gyűlöletünket kiérdemlő munkát végzett mint zseniális szakember, de naggyá és szeretni valóvá vált dilettanizmusában.

Függelék

NOBEL-DlJ-NYERTES NEMZETEK.

	Fizika	Kémia	Fiziológia és orvostudomány	Irodalom	<0 v0) CD	összesen
Anglia és Írország	7	41/2	3%	4	3%	22l/2
Argentína . . .	—	—	—	—	1	1
Ausztria : . . .	y2	1	2M>	—	m	5y2
Belgium ....	—	—	1	1	2Vz	4y2
Dánia.....	i	—	3	1	%	5%
Egyesült Államok	3	3	4	2	51/2	171/2
Franciaország . .	5	4	3V2	41/2	3J/2	201/2
Hollandia . . .	3	—	W2	—	%	5
India.....	1	—	—•	1	—	2
Kanada ....	—	—	1	—	—	1
Lengyelország . .	—	—	—	2	—	2
Németország . .	10	15	6	5	2	38
Norvégia . . .	—	—	—	3	iy2	41/a
Olaszország . .	y2	—	y2	3	%	41/2
Oroszország . .	—	—	1	1	—	2
Spanyolország . .	—	—	%	1%	—	2
Svájc.....	—-	1	1	1	W2	6I/2
Svédország . . .	2	2y2	1	3	2	IOI/2
Összesen . . .	33	31	30	33	28	155

Ez a táblázat elgondolkoztató. Németország majdnem annyi kémiai díjat kapott, mint a többi nemzet együttvéve. Ez a tudományos tanulság. Viszont a békedíjból a felsorolt nemzetek között legutojára részesült; Stresemannig a bizottság senkit közülük nem tartott erre érdemesnek. Ez a politikai tanulság. Ha a díjakat összeadjuk, akkor nagy előnnyel vezet Németország, a második Anglia és a harmadik Franciaország. Furcsa, hogy a német szellemnek ezen a már-már elfogult dicsőítése ellen 1936 őszéig egyetlen egy németnek sem jutott eszébe tiltakoznia.

Az irodalmi- és a békedíjnál a jutalmazott nemzeti hovátartozásának az eldöntése igen könnyű feladat. A fizikai-, kémiai- és a fiziológiai díjnál igen nehéz. Mivel a legtöbb tudós nemzeti érzelmeit nem állapíthattam meg, erről ritkán szoktak nyilatkozni, ahhoz az országhoz soroltam őket, ahol a díj elnyerésének évében működtek.

Ha a német Nobel-díj nyertesekhez nem számítanék hozzá az idegen- és a zsidó-származásúakat, Németország fölénye Angliával és Franciaországgal szemben nagyon erősen lecsökkenne.

A Nobel-díjnak magyar nyertese eddig még nem volt. Bárány és Zsigmondy már Bécsben születtek, a pozsonyi Lénárd pedig, — a politizáló tudós ritka típusa — mindig tagadta és megtagadta magyar származását.

A közeljövőben egyik világhírű vitaminkutató biokémikusunk jutalmazása várható.