VÁGHIDI FERENC

A DYNAMIT REGÉNYE

ALFRED NOBEL ÉLETE

Jó üzlet a puskaporgyártás.

Szó sincs róla, nem igaz az a nemrég világgá terjesztett hír, hogy Alfréd Nobel családja Németországból származik. Hiába érvelnek azzal, hogy ennek a névnek tiszta német a csengése, az okmányok mást bizonyítanak. Ugyanolyan valótlan a zsidó eredetéről elterjedt legenda is.

Hogyan jutott Alfred Nobel ehhez a névhez? A család svéd paraszti származású. Legelőször a tizenhetedik században találkozunk velük, Nöbbelöv községben laknak. A nemesség ebben az időben kezdett vezetékneveket felvenni s követték őket az alsóbb osztályok tudományos pályára lépő tagjai. Petrus Olavi, Olof nevű sonei paraszt fia beiratkozik az upsalai egyetemre. Mivel ezt a nevet több más diák használta, hozzáfűzi a születési helyéről, Nöbelövből képezett Nobelius szót. Petrus Olavi volt Alfred Nobel ükapja, aki érvényesülését tulajdonképpen annak a társadalmi berendezésnek köszönhette, amely módot adott arra, hogy egy svéd paraszt fia már a tizenhetedik században is az egyetemi hallgatók sorába emelkedhet.

Petrus Olavi mestere az upsalai egyetem egyik legtehetségesebb professzora, Olof Rudbeck lett. Rudbeck természettudós volt és szenvedélyes muzsikus. Értett még az építészethez, a technikai tudományokhoz és a közigazgatáshoz. Azonkívül fékezhetetlen fantaszta volt. Megteremtette Svédországban azt a nemzeti történetírást, amelyhez hasonló, magyar vonatkozásban Horvát István délibábos elmélete. Rudbeck szerint az ókori kultúra őshazája Svédország, a humanisztikus tudományok nem délről, hanem északról indultak meghódítani a világot; megállapítása szerint az ősnyelv a svéd. Mint nagyszerű anatómust, aki a vérkeringés titkainak megfejtésében rendkívülit alkotott, csak a szűkebb szakma ismerte, míg nevetséges és komolytalan elmélete híres embert csinált belőle és roppant hatást gyakorolt kortársaira. Tudós volt és műkedvelő, természetesen az utóbbira a legbüszkébb. Jegyezzék meg ezt a jellemzést, még szükségünk lesz rá. Rudbeck lányát vette feleségül Petrus Olavi.

Alfred Nobel, akinek elmondom élettörténetét és igyekszem megrajzolni arcképét, sokat örökölt Rudbecktől. Alfred Nobel, akit ellenszenvesnek és visszataszítónak tartok mint zseniális szakembert, de nagynak mint dilettánst. De erről majd később...

Immanuel, Petrus Olavi unokája, orvos szeretett volna lenni, de anyagi okokból nem fejezhette be a tanulmányait. Altiszt lett a hadseregben, ahol ebben az időben nemzeti felbuzdulásból megkövetelték, hogy latin nevét svéddel cserélje fel. Így kapta a Nobell nevet. A második „l" betű az idők folyamán lekopott, de ennek ellenére a kiejtésnél a második szótagot hangsúlyozzák. 1788-ban kitört a háború Oroszországgal és az altisztet sebésszé léptették elő. Amint később látni fogjuk, Immanuel Nobell óta, a család valamennyi leszármazottjának mindig jó alkalomnak bizonyult a háború. Sajnos semmi jó nem tart örökké. A békekötés után Immanuelnek ott kellett hagynia a hadsereget. A sebészi pályán nem tudott érvényesülni, mert az embereknek több bizalmuk volt a diplomás orvosokhoz, mint a gyanús előképzettségű tábori felcserhez. Szegényes körülmények között, elkallódva halt meg. Mint a béke áldozata.

A fiát is Immanuelnek hívták és vele kezdődik a család igazi története. Ő volt Alfred apja, korának igen kitűnő, közmegbecsülésnek örvendő puskaporgyárosa és hadseregszállítója. Alfred későbben kifejlődött képességeinek meg volt a szolidan megalapozott családi hagyománya. Alfred nagyszerűen választotta meg a papáját. Már kiskorától fogva apja és két bátyja csak robbanóanyagokkal foglalkozott s így könyvem igen tanulságos útmutató lehet azok számára is, akik gyermeküket hasonló pályára szánják. A fiuknak ne ólomkatonákat és miniatűr tankokat ajándékozzanak karácsonyra, mert ez ma már túlhaladott álláspont. Akár az ebédlőben rendezzenek be számára egy kis laboratóriumot s ha esetleg a kredenc a levegőbe is repülne és a herendi szerviz, amelyet a nagynéni nászajándékul adott, cserepekre is hullna szét, sose sajnálják. Vigasztalja meg az a megnyugtató tudat, hogy gyermeküknek kitűnő nevelést adtak és még egy új Alfred Nobel válhat belőle.

Megfigyelem az altiszt nagyiparossá cseperedett fiának, a nyomorgó hajósinasból a maga erejéből lőporgyárossá emelkedett ifjabb Immanuel Nobelnak az arcképét. Beretvált, pofaszakállas, szélesvállú, kerekarcú, kicsattanó egészségű, nagyon öntudatos és nagyon önző paraszt. Térdére faragott elefántcsont sétapálcát támaszt, gomblyukából vastag aranylánc lóg, ő még az első generáció, a céltudatosan törtető parvenü. Megérte Alfred diadalát mint feltalálóét és nagyiparosét, szerencséjére nem érce meg világboldogító terveit és fennkölt dilettantizmusát, különben kiábrándultán, lelkileg megtörve szállt volna sírba. Egy Nobel, aki örök békéről álmodozik, olyan állapotról, amely nemcsak az apját, hanem őt is tönkretette, egy Nobel, aki vagyonának legnagyobb részét nem a családra, hanem valamilyen misztikus célra hagyományozza ... Minő dekadencia, már a második generációban.

Immanuel Nobelról, az ifjabbról, tudjuk, hogy alig járt iskolába és tizennégytől tizenhét éves koráig mint hajósinas szolgált. Vagy megunta ezt a mesterséget, vagy belátta, hogy nem kecsegtet nagy lehetőségekkel. Visszatért hazájába; beiratkozott mint rendkívüli hallgató a mechanikai iskolába, a műegyetemek és technológiák ősébe. Immanuel, aki autodidakta volt, tele természettudományi és technikai érzékkel, elég könnyen az első tanulók közé küzdötte fel magát. Hatvan talléros ösztöndíjat nyert egy levegőtől hajtott szivattyú tervezéséért. Később kitalált valami mozgatható házat, amelyért újra megjutalmazták, noha soha nem lehetett megvalósítani. Ez az utóbbi találmány már jellemzően Rudbeck-örökség. Nála és még inkább Alfrednál gyakran fordult elő, hogy a reális elképzelések és a fantázia határvonalai néha elmosódnak.

Anélkül, hogy oklevelet szerzett volna, huszonhat éves korában megnősült és építési vállalkozásba fogott. Tőkéje, pénze nem volt, mindent spekulációra vállalt, bízva szerencséjében és helyes üzleti ösztönében. Eleinte még sikerültek műveletei, de öt év múlva csődbe jutott és az adósok börtönével fenyegették. Vitézül keresztülvergődött egy súlyos korszakon, de mivel tudta, hogy Svédországban soha többé hitelre nem számíthat, váratlan elhatározással Oroszországba utazott. Immanuelnek most felnyílt a szeme, tisztába jött az orosz titokkal, amely panamán és erőszakon keresztül vezet az érvényesüléshez. Meglátta, hogy a vagyonszerzés nem apró gazdasági érdekektől,, hanem a politikai helyzettől függ. Ezt kell kihasználni, kegyetlenül, minden újabb késedelem és érzelgősség és időveszteség nélkül. Már erősen feszültté vált Oroszország viszonya Angliával és Franciaországgal. A háború rengeteg új lehetőséget rejt magában, a halál csak az áldozatok számára díjtalan és nem kerül pénzbe, de a költséget valami máson többszörösen behajtják. A háborúban nincs idő leszorítani az árakat, mint békebeli építkezéseknél, gyorsan kell cselekedni és határozni, néha még a számolásra sem marad elég idő. Immanuelnek eszébe jutott, hogy az apja szerencsecsillaga is a háborúban kelt fel és monomániájával érvényesülési terveit a hadseregszállításra alapította.

Már svédországi tartózkodásának utolsó évében kezdett vegyi kísérleteket végezni; a gummigyártás érdekelte. E téren is autodidakta volt, elméleti tudatlanságát szorgalommal és bizonyos ösztönszerű rátermettséggel helyettesítette. Legelőször valamely biztos dologgal akart foglalkozni, ami a háborúban feltétlenül szükséges; tehát puskaporgyártással. Ez csak a kezdet volt, utána a puskapornak kitalálta egy újabb alkalmazását, a viziaknát, amelynek segítségével a kikötők elzárhatok az ellenséges hajóhad elől. A találmány még nem jelentett anyagi hasznot, el is kellett fogadtatni a hadsereggel. Nobeléknek mindig ragyogó szemük volt ahhoz, hogy megtalálják a helyes embert céljaik keresztülvitelére. Így Immanuel összeismerkedett Egareff tábornokkal, aki lelkes híve volt Immanuelnek és találmányának. Orosz tábornokoknak természetesen meg kell fizetni az ilyen „hitet". A hadügyi bizottságnak bemutatott kísérletek kielégítően sikerültek. Az aknát elhelyezték egy öbölben, az odairányított csónak a levegőbe repült és a jelenlévők megnyugvására néhány perc alatt elsüllyedt. Immanuel 40 ezer ezüstrubelt kért a találmányáért, amely összeg nem is mondható magasnak. Egareff tábornok lelkes felterjesztést intézett a hadügyminiszterhez, hogy az összeget haladéktalanul fizessék ki. A találmánytól ugyan mindenki el volt ragadtatva, de nem került megvételre, az orosz hadseregre jellemző formai okok miatt. A puskaporgyártás a hadügyminisztérium hatáskörébe tartozott. De ott úgy vélekedtek, hogy mivel tengeri aknáról van szó, a döntés a tengerészetügyi minisztert illeti. A tengerészetügyi miniszter erre azt válaszolta, hogy az aknák puskaporral töltöttek és minden ami puskapor az hadügy és ahhoz neki nincsen beleszólása. Mit gondolnak, mennyi ideig lehet vitatkozni ezen a jelentéktelen problémán? Természetesen nem sokáig. Oroszországban tizenhárom évig. Csak azért nem még tovább, mert 1854-ben kitört a krimi háború és a finn öbölt meg kellett valamilyen módon védeni az angol flotta támadásaitól. A minisztertanács néhány pillanat alatt elintézte a hatáskör kérdését, amely eddig azért késett, mert az orosz fegyvergyárosoknak is voltak tábornokaik, akiknek az volt az érdekük, hogy ne higyjenek az idegen Nobelben. Mivel az orosz tisztek nem tudták az aknákat kezelni, a finn öböl védelmének a megszervezését Immanuel legidősebb fiára, Robertre bízták.

Noha a negyvenes évek elején a hadsereg az aknákat még nem vásárolta meg, Immanuel a kísérletezéseiért mégis szerzett néhány ezer rubelt. Ebből az összegből egy kis öntődét állított fel s mint a hadseregszállítás szerelmese, aki tudja, hogy a puskapor azért nem elég a háborúhoz, kocsikeréktől a hajókazánig, mindent kezdett előállítani, amire hadseregnek csak szüksége lehet. Eközben — mivel a Nobel-családban néha előtört az idealisztikusabb szándék is — feltalálta és egy kórháznál alkalmazta a központi fűtésnek valamely korai változatát.

A krimi háború alatt gyára ezer munkással dolgozott. Hogy ez akkoriban milyen hatalmas számot jelentett, csak úgy foghatjuk fel, ha tekintetbe vesszük, hogy az egész svéd ipar nem foglalkoztatott többet tizenkétezer embernél.

Immanuel terjeszkedett, újabb hitelek segítségével bővítette üzemét. Elérte élete célját: gazdag ember lett, hatalmas befolyású és tekintélyes nagyiparos. Magával ragadta az optimizmus és elfelejtette, hogy semmi jó nem tart örökké, még a háború sem. Békét kötöttek és újra megnyíltak a határok. A jobban felszerelt és olcsóbban produkáló külföldiek kezdtek szállítani, elsősorban természetesen a tegnapi ellenségek, az angolok. Immanuelnek be kellett látnia, hogy a kapitalizmus nem érzelgős és nem hálás. Kiverekedett érdemek nem számítanak. Hiába vette be most már nyíltan társnak Egareff tábornokot, hogy gyárát oroszosítsa. Fizetésképtelen lett és újra ugyanolyan szegény, mint húsz esztendővel azelőtt. Immanuel egy nagy tanulsággal tért vissza Svédországba, amelyet azután Alfrednek adott tovább. Hogy minden baj ellenére a legjobb üzlet a puskaporgyártás. Csak nem szabad abba a végzetes hibába esni, hogy az ember csak egy nemzetnek szállít. Gondolni kell arra, hogy az ellenségnek is vannak szükségletei...

Azért olajjal is lehet vagyont szerezni.

Immanuel Nobel még oroszországi útja előtt nősült meg. Feleségül vette Ahlsell kamarás lányát, Andriettát. Ebből a házasságból a következő sorrendben születtek gyermekei: 1829-ben Róbert, 1831-ben Ludwig, 1833-ban Alfred és 1842-ben Emil. Amikor 1859-ben Immanuel visszatért Svédországba, a két idősebbik fiú Pétervárott maradt, hogy megmentsen néhány rubelt a csődből.

Robert nemsokára belátta, hogy ez a kísérlet teljesen' reménytelen és hiábavaló. Otthagyta Oroszországot, Finnországba költözött s egy évvel később megnősült. A hajdani nagyiparos fia ügynökké süllyedt. Lámpákkal s ami abban az időben szorosan hozzátartozott, petróleum eladásával kezdett foglalkozni. Szűkös körülmények között, majdnem nyomorogva küzködött. Sorsa csak akkor fordult jobbra, amikor Alfred szabadalmaztatta nitroglycerin gyártási eljárását. Robert belépett öccse vállalatába, de

úgy látszik, hogy üzletileg nem fértek össze. Az együttműködés nagyon rövid ideig tartott.

Ludwig, a tehetségesebb, céltudatosabb és szívósabb, továbbra is Oroszországban maradt. Verekedett a hitelezőkkel és valahogyan sikerült magának ötezer rubelt megmentenie. Mit is csinálhat egy Nobel, ha újra rendelkezik valami pénzzel? Az csak természetes, hogy csekély tőkéjét, nagy tudását, rendíthetetlen hitét, fékezhetetlen érvényesülési vágyát, pénzsóvárságát a hadiipar szolgálatába állítja. Immanuel papa gyermekkori meséiben bizonyosan mindig a boldogító háború fordította kedvezőre a szerencsétlen és balsorstól sújtott hősnek az életét. Ha olyan kitűnő üzlet a puskaporgyártás, miért lenne rosszabb maga a puska? Ludwig csekély pénzével puskákat kezdett gyártani, mert kevés ember akad, aki ellent tudna állni családi hajlamainak. A kis műhelyből hatalmas gyár virágzott ki, nyolc esztendő alatt félmillió darabot szállított az orosz államnak, ámbár béke volt, reménytelen korszak. Robert közben szétbontotta üzleti összeköttetését Alfreddal és Ludwig gyárába társult.

A puskaagyak előállítására mindig több és több fára lett szükség és Robert Nobel elhatározta, hogy maga megy el „körülnézni" az ország legfagazdagabb vidékére, a Kaukázusba. Azt hitte, hogy csak rövid időre indul s nem sejtette, hogy útjának milyen rendkívüli következményei lesznek.

Az ember gyakran talál mást, mint amit keres. Robert ben, a régebbi petróleumkereskedőben buzogott valami érdeklődés, amely ahhoz a foglalkozáshoz fűzte, amelyből néhány esztendeig megélt. Meglátogatta a bakui olaj forrásokat és megdöbbent, hogy milyen rosszul aknázzák ki azokat. Sietett észrevételeiről értesíteni öccsét. Robert és Ludwig a következő évben együtt utazott Bakuba. A föld öntötte gyomrából mérhetetlen kincsét, az oroszok technikai ismeretek híján nem tudtak vele mit elkezdeni. Amerika látta el a világot petróleummal és az orosz források semmit sem értek. A két Nobel testvérben derengeni kezdett valami. Hogy Immanuel papa tanítása, amelyet Alfred is híven követ, mégsem teljesen helyes. A hadiiparon kívül is akadnak a vagyonszerzésnek egyéb lehetőségei. Robert és Ludwig megtagadták a családi hagyományt, eladták a puskagyárat, noha a közeljövőben már nyugodtan lehetett számítani egy kis üdítő háborús konjunktúrára. Úgyszólván ingyen összevásárolták a tőkében szegény és műszaki tudással nem rendelkező vállalkozóktól a források nagy részét.

Rájöttek arra, hogy a petróleum kiaknázása az elsősorban a szállítás problémája. A forrásoktól tíz kilométer hosszú csővezetéket fektettek Bakuba, a Káspi-tenger partjára. A csővezetéknek kilométere körülbelül 50 ezer aranykoronába kerül és a tizenhatodáért szállítja az olajat, mint a legolcsóbb vonat. Ez lett később Rockefeller érvényesülésének a titka, aki ilyen csővezetékkel hálózta be Amerikát és tett lehetetlenné minden konkurrenciát.

Nobelék még másban is forradalmasították az olaj szállítását. Hordók helyett hatalmas tankhajókat építettek s ebben megelőzték Lord Bearsteadot, a Shell tulajdonosát. Nobelék kezdeményezésére épült a transzkaukázusi vasút, amely a Káspi-tengert köti össze a Fekete-tengerrel. Ez volt az a világraszóló ötlet, amelybe majdnem belebuktak. Az építést pénzelő párisi Rotschild-bankház összeszövetkezett egyik kisebb konkurrensükkel és tönkre akarta tenni őket. A Nobel-részvények rohamosan zuhantak, a vállalat átmenetileg csak 2 százalék osztalékot fizetett. Nem az én feladatom ennek az olajháborúnak az ismertetése. Csak annyit kell megállapítanom, hogy Nobeleket nem sikerült letörni, se akkor, se később.

Amikor Robert és Ludwig 1872-ben Bakuba érkezett, az egész orosz olajprodukció nem haladta meg az évi 25 ezer tonnát. Tíz évvel később csak Nobelék évi 680 ezer tonnát pumpáltak kútjaikból saját csővezetékükön, saját tankhajóikba. Baku napi olajprodukciója ma 15—20 ezer tonna. A múlt század hetvenes éveiben lakosainak száma nem haladta meg a 20 ezret, ma pedig félmillió.

Becsületükre legyen mondva Nobeléknak, hogy ők voltak az első nagyiparosok, akik a munkáskérdés felé irányították érdeklődésüket. Abban az időben nem ismert Oroszország semmiféle szociális törvényt. Merész és kárhoztatott forradalmi újításnak számított, hogy nem alkalmaztak tizenkétéven aluli gyermekeket és tizenegyre csökkentették a kötelező napi tizennégyórás munkaidőt.

Építettek munkásházakat, könyvtárakat és iskolákat. Talán az elsők voltak, akikben felébredt a tőke lelkiismerete. Bizonyos kulcs szerint részesítették alkalmazottaikat vállalatuk hasznából. A tisztviselők és a munkások között osztották szét a nyolc százalékon felüli osztalék negyven százalékát. Nobelék az őket jellemző svéd korrektséggel, soha nem csináltak hamis mérleget, nem könyvelték el homályos kiadásokra rendkívüli hasznukat és a Rotschildékkal való küzdelem néhány válságos évén kívül, mindig túlhaladta az osztalék a nyolc százalékot.

Ludwig Nobel 1888-ban halt meg s gyermekeire 35 millió rubelt (körülbelül 70 millió svéd koronát) hagyott.

Miért is beszélek minderről, amikor Alfred Nobel életét akarom elmondani és a dynamit regényét? Mert ismerem jó szívüket, együttérzésüket a kitagadottakkal és nem szeretném, ha olyan nagyon sajnálnák Alfred Nobel unokaöccseit, amiért az álmodozó és beszámíthatatlan nagybácsi vagyonának csak nyolc-huszad részét hagyta rájuk egy homályos és vitatható cél megvalósítása érdekében ...

A gyár a levegőbe repül.

1833 október 21-én, amikor Alfred Stockholmban megszületett, Immanuel ellen már megindították a csődöt s a család a legnagyobb anyagi bajokkal küzdött. Alfred gyermekkoráról semmi jelentőset nem jegyeztek fel. „Már elemista korában feltűnt nagyszerű felfogóképességével, csak a magaviseletét lehetett nehezen fegyelmezni" — ez annyira közhely, amit majdnem valamennyi jelentős pályát befutott emberről el lehet mondani. Sajnos az életrajzíró hűsége kötelez arra, hogy a közhelyeket se tagadjam meg.

Nyolcéves korában apja után küldik Oroszországba. Ott már nem járhatott iskolába, testvéreivel együtt házitanító foglalkozott további oktatásával, aki az eredmény után ítélve, amire a Nobel-fiúk vitték, kitűnően eleget tehetett kötelességének.

Bizonyos az is, hogy Alfred a gyárban dolgozott már gyermekkorától fogva és ott szerezte meg vegyészi képzettségének alapjait. Autodidakta volt ő is, mint apja és két bátyja és mindennemű főiskola megkerülésével lett mérnökké.

Tizenhat éves korában megszűnnek rendszeres otthoni tanulmányai. Már önálló ember, akit ki lehet küldeni a világba. Angliába és Franciaországba utazik, hosszabb-rövidebb időre. Gyárakban szimatol, üzemi titkokat tud meg, hogy új eljárásokat sajátítson el, tovább képezze magát és tökéletesebb módszerekkel fejlessze apja gyárát. Már majdnem hibátlanul ír és beszél franciául, angolul, németül. Magába szívta a nyugati kultúrát s most igyekszik megemészteni az „anyagot". Nem válik egyoldalúvá, akit csak a technika és az üzlet érdekel. Voltaire-t olvas és szabad idejében humanisztikus tudományokkal foglalkozik. Magával ragadják a kor szabadságeszméi, romantikus üteme, az emberiség felszabadításának a vágya. Arról nem tudunk, hogy Alfred harcolt volna valamelyik barrikádon mások boldogságáért. Nem tartozott az embereknek abba a csoportjába, akik önkéntesen kockára teszik valaki másért életüket. Eszméért, magasztos célért, diadalmas érvényesülésért. Amint később látni fogjuk, még a dynamitért sem... De ha kockázat nélkül lehetséges, szeretett valamiben széplelkesedve hinni és magasabb eszményért lelkesedni, hacsak ezzel nem rontja az üzletet.

Alfred hinni kezdett Shelleyben. Lelki rokonságot fedezett fel a nagy angol költő fenkölt emberszeretete, rajongó pacifizmusa, az egész világot magába foglaló idealizmusa és a saját gondolatai között. Elismerte és helyeselte még Shelley radikális társadalmi szemléletét is. Ezt kissé szerénytelennek tartom egy hadiszergyáros fiától, aki ugyanabba a szakmába készül, noha minden viszonzatlan szerelem megindító. Ha Shelley öregen hal meg s megéri Alfred Nobel diadalát, semmi esetre sem zengett volna költeményt a dynamit emberszerető hatalmáról.

Látni fogjuk a későbbiek folyamán, hogy hála Immanuel papa kitűnő nevelésének, Alfred nem züllött soha romantikus gyárossá, nem vált belőle elefántcsonttoronyba zárkózott, realitásoktól eltávolodott nagyiparos. Éppen csak napi egy-két órát áldozott a romantikára, mint más a testgyakorlásra, sétára, nőre vagy kártyára.

Alfred nem elégedett meg azzal, hogy rajongó és olvasó, hanem költő is szeretett volna lenni. Verseket kezdett írni eszményképének modorában, angolul. Az egyik hosszabb versciklusa így kezdődik:

You say I am a riddle — it may be,

For all of us are riddles unexplained.

Begun is pain, in deeper torture ended

This breathing clay what business has it here?

A költő megállapítja, hogy ő rejtély és a rejtélyek mindnyájunk számára megfejthetetlenek. Ez a felfedezés olyan frappánsan és váratlanul újszerű, hogy még máig sem értem, miért nem homályosította el a dynamitét? Az utolsó sorban felveti a kérdést, hogy ez a lélekző agyag, már mint az ember, mit is keres itt lent a földön? Igen mélyreszántó, szinte prófétai ösztönnel felhasználja az angol nyelvnek azt a sajátságát, hogy a „mit keres" a „business" szóval fejezhető ki. Készségesen elhiszem, hogy ez véletlen és nincs kedvem rosszhiszeműen következtetni. Alfred pályafutása mindenesetre pontosan válaszolt erre a feltett kérdésre.

A költemény folytatásából megtudjuk, hogy a fiatalember elhagyja anyját, idegenbe megy, nekivág a tengernek, végül visszaérkezik Párisba. Megismerkedik egy lánnyal, akihez méltó szeretne lenni, hogy elnyerje szerelmét. Egyetlen-egy csókkal pecsételik meg érzelmeiket, szeretnének összeházasodni, de ó jaj, a lánynak más végzetet jelölt ki a sors.

........My love is with the dead.

Nor was I there to soothe her latest hour,

Bút came to gaze upon a putrid corpse,

Such as but fools can cherish. At the sight

A shudder seized me, and I turnéd away

In frenzied anguish, unrelieved by tears.

A lány meghalt, mialatt távol volt és most siratja kétségbeesetten. Amint látják, szembe kell szállnom azzal a destruktiv felfogással, hogy a dynamitgyárosoknak nincs szívük. Nagyon is van. Milyen megkapóan poétikus a kezdő sor: „My love is with the dead," — ami magyarul úgy hangzik, hogy „a halottat szeretem". Ez egy olyan megállapítás, amelyet egyformán alkalmazhat romantikus költő és dynamitgyáros.

. Ezután a költemény után Nobel hallgat harminc évig. Élete utolsó éveiben hajlik újra az irodalom felé. Többi ifjúkorában írt költeményét megsemmisítette, csak ez az egyetlen egy maradt meg, hogy hírt adjon az utókornak a későbbi hadianyag-gyáros lelki életéről. Alfred Nobel erős kritikai érzékének, fölényes okosságának és makacs érvényesülési vágyának köszönhető, hogy reálisabb pályát választott a költészet helyett. Pedig ha tekintetbe vesszük, hogy az angol költeményeket egy tizennyolc esztendős svéd kamasz írta, dagályos közhelyeik ellenére sem teljesen tehetségtelenek. Alfred minden dilettáns fellángolásában van valami rokonszenvesen megnyerő s nem tudom, hogy nem szolgálta volna-e jobban az emberiséget, ha véglegesen erre a pályára szánja magát és növeli a rossz vagy közepes költőknek a számát?

Kevés adattal rendelkezünk ezekről az ifjú éveiről. Semmit sem utált jobban, mint önéletrajzokat, pontos és részletes feljegyzéseket egyes korszakok lefolyásáról. Arra kérte egyszer valamelyik bátyja, hogy szerezzen meg néhány adatot a készülendő családfához. Ezt a kérést kereken visszautasította. Nem érdekelték családi hagyományok, az ősök és ivadékok életének rejtelmes összefüggései, tekintély és előkelőség, a származás értékelése. Puritán maradt, gyűlölője minden formalitásnak s tár sadalmi képmutatásnak. Törtetésében az érvényesülés volt az öncél. Csak az elégítette ki, amit saját maga verekedett ki. Mindig a jövő izgatta, néha a jelen. A múlt soha.

Amikor az upsalai egyetem hatvan éves korában tiszteletbeli doktorrá avatta, a hagyományokhoz híven tartozott életrajzát benyújtani. Más oldalakat szokott tele írni ilyen alkalommal, elemezve pályafutását, lelki fejlődését, mestereivel és barátaival való viszonyát. Alfred Nobel, későbbi életrajzíróinak legnagyobb bánatára, ezt a kötelezettséget csak puszta formalitásnak tekintette s kényszeredetten néhány sorban intézte el.

„Alulírott, aki 1833-ban Stockholmban született, magánúton szerezte ismereteit, anélkül, hogy felsőbb iskolákat látogatott volna. Különösen ipari kémiával foglalkozott, robbanószereket állított elő, amelyek dynamit, robbanógummi, füstnélküli por, ballistit és C 89 néven ismeretesek. 1884 óta tagja a Királyi Svéd Tudományos Akadémiának, a londoni Royal Institution-nak, a párisi Societé des Ingénieurs Civils-nek. 1880 óta a Nordstjárn-rend lovagja. Megkapta a Becsületrend lovagi keresztjét. Nyomtatásban nem adott ki mást egyetlen angol nyelvű, ezüstéremmel kitüntetett előadásnál,"

Hogy mennyire pontatlanok az adataink, arra nézve mi sem jellemzőbb, mint az, hogy értesülésünk szerint ifjúkorában járt Amerikában, de hogy egy esztendőt töltött-e ott, vagy pedig négyet, arra nézve nem tudtak megegyezni életrajzírói. Az Egyesült Államokban Ericssonnál, világhírű mérnökhonfitársánál dolgozott, aki, amint ez ismeretes, a csavargőzös feltalálója. Arról sokkal kevesebben értésültek, hogy Ericsson azonkívül az első páncéloscirkálónak, a „Monitorának is a megtervezője, amelynek segítségével az északi államok megnyerték a Hampton Roads-i tengeri csatát. Bámulatraméltó és lelkesítő Immanuel papa gondos nevelése, aki még tengerentúl is csak olyan mesternél hagyta dolgozni, akinek valami köze volt a szakmához.

Alighanem Amerikából való visszatérése után, Párisban néhány hónapig Pelouze professzor laboratóriumában működött. Azok az életrajzírók, akik beleszeretnek Alfred Nobelba, mint hősbe, azt állítják, hogy már ott kezdett nitroglycerinnel és robbanóanyagokkal foglalkozni és a fény városában is családi hagyományokhoz ragaszkodó mintagyerek maradt. Bármennyire is fáj, hitelesség szempontjából kénytelen vagyok önöket kiábrándítani. Pelouze professzor laboratóriumában Alfred mesterével együtt cukrot próbált kivonni céklából, ami elméletileg lehet izgalmas feladat, de hadiipari szempontból teljesen haszontalan munka. Szerencsére Immanuel minderről nem tudott, a Sors megóvta felesleges bánattól. Jóvátehető bűn, ha a gyerekek Párisban hűtlenek maradnak az apai tanácsokhoz.

A hatvanas évek elején Alfred visszatért Svédországba. A szívós és elpusztíthatadan Immanuel akkor kezd magához térni. Sikerült újra berendezni egy kisebb laboratóriumot, puskaport gyárt és újabb, hatásosabb robbanóanyagok előállításán fáradozik.

Az explozív hatásnak a nitroglycerinnel való fokozására Nobelék előtt már mások is foglalkoztak. Alfred előtt mindenesetre kísérletezett Immanuel és legfiatalabb fia, Emil. Amikor Alfred a saját nevére kérte a szabadalmat, az elsőbbségért folyó vita hatalmas veszekedéssé és gyűlöletté fajult apa és fia között. Immanuel féltékenykedett Alfredra, mint ahogyan Bolyai Farkas a nálánál zseniálisabb Jánosra. Immanuel rendszeres, törtető munkával megközelítette a célt, az utolsó, döntő lépést mégis Alfred tette meg. A tudományos életben gyakori, hogy az egyik tudós eléri az ígéret földjét, olyan fárasztó és kíméletlen küzdelemmel, mintha a sivatagban vándorolna negyven esztendeig, de a határokat már más hágja át, könnyedén, fáradtság nélkül. Németországban gyakran boncolgatták mind a fizikusok, mind a psychoanalitikusok körében a „Lénárd problémát". Ennek a rendkívüli tudósnak sikerült a katód-sugarakat a Hittorf-csőből, légüres térből a levegőbe kibocsátania, anélkül, hogy megfigyelte volna, hogy ezek a sugarak mire képesek. A sokkal csekélyebb felkészültségű Röntgen csak Lénárd felfedezését alkalmazta praktikusan és egyik legnagyobb vívmányává fejlesztette a modem orvostudománynak. Nem csodálható, hogy Lénárd ebbe lelkileg belebetegedett és embergyűlölete tudóshoz méltatlan szélsőséges és türelmetlen politikai szereplésre kényszerítette, abban az időben, amikor a német tudományos életben ez még nem volt szokás s a katedra megtartása nem függött tőle ...

Nobeléknél az ellentét inkább apa-fiú complexumra szorítkozik. Alfred Immanuelhez intézett nagyon határozott és erőteljes levelében tagadja apja elsőbbségét és tudomására hozza, hogy az ő munkája az értékesebb. Az utókor Alfrednak adott igazat, mint ahogyan ilyen vitákban kivétel nélkül mindig annak van igaza, aki túléli a másikat.

Alfred levele úgy kezdődik, hogy „Jó apám" s udvarias, de metszően kegyetlen hangon szemére hányja az öreg úrnak, hogy tudatlan és fogalma sincs a dolgokról, tanácsaival csak nevetségessé tette magát. A tőle kapott eredmények semmit sem érnek s Immanuel hibája, hogy egész nyáron át olyan kísérletekre pazarolták idejüket, amelyekkel több módszerességgel egy nap alatt végezhettek volna.

Sajnos, nem ismerjük Immanuel válaszát, amely alighanem Alfredra nézve tartalmazhat kínos szemrehányásokat. Mint Nobel valamennyi életrajzírója, adataimnak egy részét én is Ragnar Sohlmannak, Alfred Nobel volt asszisztensének könyvéből merítettem. Sohlman egészen fiatalon annyira megnyerte Alfred bizalmát, hogy őt bízta meg a végrendelete végrehajtásával. Jelenleg a Bofors-művek, a stockholmi Nobel-intézet és múzeum igazgatója; az egyetlen, aki valamennyi okmánnyal rendelkezik. Olyan körültekintéssel és óvatossággal szűri meg adatait, mint egy felelős állást betöltő diplomata. Azt akarja, hogy a mester arcképe emberi gyarlóságoktól mentesen ragyogjon a következő évszázadokban és lehetőleg mindörökké. Az a naivitás, ahogyan elsiklik azon a szépséghibán, hogy Alfred Nobelről, a békeapostolról mégsem lehet letagadni, hogy azonos az ugyanolyan nevű robbanóanyagés hadiszergyárossal, annyira primitiv, hogy méltatlan egy ilyen kitűnő emberhez. Sohlman hűséges, hálás és igaz barát, előkelő lélek, aki megőrzi a sírontúli szeretetet. Mi írók ordenáréak vagyunk és perfidek. Eláruljuk a legjobb barátunkat, ízléstelenül nyilvánosságra hozzuk családunk piszkait, meztelenre vetkőztetjük és feltárjuk szerelmesünk és saját lelki életünket, mindent világgá kiáltunk másokról és sajátmagunkról, gyengétlenek vagyunk és kíméletlenek, tapintatlanok és önzők. Nem igaz, hogy az igazi író finom lélek. Ellenkezőleg. A finom lelkek sorából kerülnek ki a dilettánsok és a rossz írók. Mi minden érzelmi szempont megtagadásával csak az igazságot akarjuk megmutatni és az embert a maga valójában. Sohlman a baráti hűséget választotta. Ez mindenesetre jellemesebb, ha nem is bizonyos, hogy férfiasabb. Kövesse mindenki a maga útját. Hogy kinek a módszere, világnézete és állásfoglalása a helyesebb, azt nem én vagyok hivatva eldönteni.

1864 szeptember 3.-án a levegőbe repült Nobelék Stockholm melletti laboratóriuma és a szerencsétlenség

öt halálos áldozatot követelt. Ezek: Emil Nobel, Hertzmann nevű asszisztens, egy laboránsnő, egy kifutófiú és egy egészen véletlenül arra sétáló munkás. Különös az, hogy sem Immanuel, sem Alfred nem tartózkodtak a közelben ezeknél a végzetes kísérleteknél.

Alfred Nobel soha nem járt szerencsétlenül. Ha valaki egész életében robbanóanyagok feltalálásával és tökéletesítésével foglalkozik, akkor ennek három oka lehet. Vagy rendkívüli módon óvatos, vagy hihetetlenül szerencséje van, vagy pedig a legkockázatosabb keverési munkát mással végezteti. Valószínű, hogy Alfred mind a három körülménynek köszönhette, hogy természetes halállal fejezte be pályafutását. Az utóbbit bizonyítja, Alfred egyik vallomása, hogy bizonyos veszélyes kísérleteket egy Schnell nevű német munkással végeztette, azonkívül Emil halála. Nem tudok ezért az óvatosságért rá haragudni. Ki beszél ma arról a pár száz emberről, aki a gyárakban elpusztult és nagylelkűen kinevezték őket a tudomány áldozatainak? Ki tud Emil Nobelról? Okos ember első sorban a maga életét szereti.

Bizonyos, hogy Alfred karrierjét befolyásolta ez a szerencsétlenség. Emil volt a család egyetlen elméletileg is képzett vegyésze, aki főiskolát látogatott. (Halálának évében még az upsalai egyetemen diákoskodott.) Ha életben marad, Alfrednak minden találmányát és diadalát meg kell vele osztania.

A szerencsétlenség viharzásba hozta a sajtót és a közvéleményt. Hatalmas támadásokkal árasztották el Nobeléket, akik úgylátszik megfeledkeztek arról, hogy már nincsenek Oroszországban, ahol néhány áldozat nem számít. A svédeknek megvan az a furcsa tulajdonságuk, hogy különösen nagyra becsülik az emberi életet. Mondják azt, hogy kulturaellenesek; de inkább le akartak mondani a nitroglycerin áldásairól s követelték Nobelék közveszélyes üzemének a betiltását.

Immanuelből mély gyásza ellenére kitört a kíméletlen és egészségesen önző paraszttemperamentum. A szegény gyerekét feltámasztani már nem lehetett és védekezni kellett. A hatóságokhoz egy hosszú felterjesztést intézett, amelyben kifejtette, hogy nem a nitroglycerin a veszélyes, hanem az ő könnyelmű és tudatlan Emil fia dolgozott vigyázatlanul. Nem használt hőmérőt, a keverék 180 fok fölé emelkedett és ezért röpült a levegőbe. Egyébként az ő nitroglycerinje egy teljesen ártatlan, szelíd, szófogadó s egyszerűen kezelhető anyag. Csak az a szeleburdi fiú okozott most neki ilyen kellemetlenséget...

Ezek olyan állítások maradtak, amelyeket Emil soha nem cáfolhatott meg.

Vigyázat, új világipar készül.

Tudjuk, hogy a kínaiak már Krisztus születésekor ismerték a puskaport. Európában legelőször a hatodik században bukkant fel, Görögországban, ahová keletről jövő bizánci hajósok hozták. Azután ez a régi felfedezés elkallódott, megfeledkeztek róla. A tizenharmadik században újra meg kellett találni. Ami az elsőbbséget illeti, hiányosak az adataink. Valószínű, hogy Roger Bacon és Albertus Magnus jött rá újra arra, hogy a porrá tört salétromnak, kénnek és szénnek a keveréke bizonyos esetekben robban. Berthold Schwarcz már ágyút is öntött a következő évszázadban és megkezdte az emberiség e rendkívülien hasznos felfedezésének gyakorlati felhasználását. Különös az, hogy mind a három férfiú szerzetes volt.

A puskapor feltalálása empirikus és valószínűleg merő véletlenség. Semmiféle elméleti tudásuk nem lehetett abban az időben a kísérletezőknek arról, hogy mely anyagok robbannak. Az a bizonyos korlátolt emberek jellemzésére alkalmazott közhely, hogy „ő sem találta volna fel a puskaport" ugyanolyan ostoba és helyt nem álló, mint a legtöbb közhely, amelyet, mint bölcsességet kritikátlanul és megfontolatlanul alkalmaznak. Attól, hogy valaki feltalálta a puskaport, még akár hülye is lehet.

Ágyút először III. Edward angol király alkalmazott 1346-ban, a franciák ellen. Alaposan elrakta a Crécy melletti ütközetben Valois Fülöp seregét. A franciákat meghökkentette az első pillanatban romboló hatásával az ismeretlen fegyver, de bámulatosan hamar mindent eltanultak az angoloktól. Nincs még egy vívmánya az emberi kultúrának, amely rohamosabban vált volna közkinccsé, mint a puskapor és az ágyú.

A következő évszázadban azonban nem történt semmi. Az anatómia forradalmosította az orvostudományt, a könyvnyomtatás hatványozta a gondolat terjedését, felfedezték a villamosságot és megszerkesztették a gőzgépet, Newton megváltoztatta a fizikai és Lavoisier a kémiai szemléletünket, csak éppen a puskaporgyártás nem akart fejlődni, ott nem történt semmi. A legkiválóbb elmék csalódottan forgatták a tollat és piszmogtak a laboratóriumokban. Az idő a pesszimistákat igazolta; mégsem halad az emberiség ... Szépek és izgalmasak az új kémiai elméletek, de mit érnek, ha a puskapor robbanóerejét nem lehet velük megsokszorozni? Ott tartunk, mint a szemfényvesztő alchimista barátok, akiknek alig volt tudományos képzettségük.

Ötszáz év késését sikerült behozni az emberiség nagy örömére, a tizenkilencedik században.

1845-ben Schönbein Bázelben és tőle egészen függetlenül néhány hónappal később Böttger Frankfurtban felfedezte, hogyha gyapotot mártunk koncentrált kénsav és salétromsav keverékébe, olyan anyag képződik, amely bizonyos esetekben felrobban. Schönbein az új anyagot robbanó gyapotnak (Cotton poudre-nak) nevezte. Általában az szokta jellemezni az új robbanóanyagokat, hogy ugyanolyan szeszélyesek, önfejűek és megbízhatatlanok, mint a nők. Ha szállítani akarjuk ezeket az anyagokat, akkor a levegőbe repülnek, ha pedig explozív hatásukat kívánjuk felhasználni, akkor az egész massza ártalmatlan, jámbor és veszélytelen marad, akár csak a liptói túró. Rengeteg szerencsétlenség történt. A vegyészek nem értettek a robbanó-gyapot megfékezéséhez. Respektálták az új anyagot, de nem tudtak bánni vele. Jobbnak látták további használatáról lemondani.

Ascanio Sobrero olasz vegyész az, aki nélkül Nobel működése nem képzelhető el, aki a dynamit hatóanyagát, a nitroglycerint feltalálta. Sobrero orvosi diplomát szerzett, de valamilyen rejtélyes ok miatt nem kapta meg az engedélyt önálló rendelés folytatására. Vegyész lett. Főképpen Németországban tanult (rövid ideig Párisban is) és megismerkedett Schönbein felfedezésével. A kénsav és a salétromsav keverékét cukorra, mamutra, majd glycerinre hagyta hatni és az utóbbi módszerrel előállította a nitroglycerint. Ennek a robbanó hatása minden eddig ismert anyagét sokszorosan felülmúlta. A klasszikus előállítási módja, amelyet Sobrero 1847-ben a turini Akadémián felolvasott, igen egyszerű és könnyen keresztülvihető. Két térfogat kénsav és egy térfogat salétromsav keverékéhez óvatosan glycerint csöpögtet. Az így kapott folyadékot a reakció befejezése után vízbe önti és ekkor egy sűrű olajos anyag üllepszik le. Ez a nitroglycerin.

Hogy nem Sobrero nevéhez fűződik a nitroglycerin bevezetése a robbanótechnikába és a hadászatba, az csak rajta múlt. Sobrero akkor még orvos szeretett volna lenni, aki gyógyító, nem pedig rombolószerek előállításával gazdagítja az emberiséget. Felfedezése túl jól sikerült, megijedt tőle. Miután nem lehetett a tudományos folyóiratokban megjelent közleményeket megsemmisíteni és elfeledtetni a világgal a nitroglycerin előállítási módját, Sobrero elhatározta, hogy az új szert gyógyítás céljaira próbálja felhasználni. Az eredmények nem voltak túlságosan biztatóak. Sobrero tudós létére erkölcsösebbnek tartott bizonyos esetekben egy hazugságot vállalni, mint az igazat. Glonoine néven forgalomba hozott, alkoholos oldatot állítottak elő a nitroglycerinből. Különösen Amerikában terjedt el az új szer, pénzt is lehetett vele keresni, ártalmas se volt az egészségre, tehát jellemezte a manapság divatos gyógyszerek legnagyobb részét. Ismerve a nitroglycerin egyéb tulajdonságait, már ez a passzivitás is óriási érdem.

Már vidáman a hadiszergyártással foglalkozott Szentpétervárott Immanuel és Alfred, amikor Sinin, az egyetem egyik tanára a nitroglycerin robbanó hatására terelte figyelmüket. Hogyan lehetséges az, hogy Sinin ismerte Sobrero felfedezését, Nobelék pedig, akiknek ez a szakmájukhoz, üzletükhöz tartozott, nem? A válasz erre igen egyszerű. Sinin, az anilin egyik első feltalálója, tudós volt, tehát figyelemmel kísérte a kémia fejlődését, a szakirodaimat, kollégáinak munkáját. Érdekelte, nyugtalanította a kémia, minden kérdésével és problémájával együtt. Nobeléket csak az üzlet izgatta s nem értek rá bajlódni elméleti hiábavalóságokkal.

Immanuel eleinte nem mert tiszta nitroglycerint használni, hanem puskaporral keverte. Már ezzel a módszerrel is hét-nyolcszorosára remélte fokozni a robbanó hatást. Ez a keverék eleinte kitűnően működött, de rövid idő múlva, Immanuel szomorúságára ártalmatlanná vált. A puskapor ugyanis magába szívta a nitroglycerint és ettől mindkét anyag tönkrement.

Alfred Nobelnek sikerült megoldani, hogy miképpen robbanjon fel egészen bizonyosan a nitroglycerin. Ezzel már Sobreronak és követőinek sok baja támadt. Ha meggyújtjuk a nitroglycerint, rendszerint olyan ártatlanul ég el, mint a gyertya. Valamilyen külső fizikai hatásnak, ütésnek kell bekövetkeznie, hogy ez az anyag a levegőbe repüljön. Nobel találmánya olyan egyszerű, hogy mindenkinek rá kell jönnie, aki ezt az anyagot nem a gyógyászatban, hanem a hadiiparban kívánja felhasználni. A nitroglycerinnek fel kell robbannia egy másik robbanóanyag legkisebb mennyiségének az ütése által. Nem kell egyebet csinálni, mint a nitroglycerin mellé egy üvegcsőben olyan explozív testet helyezni, amely már robban a kanóccal való meggyújtásra is. Nobel eleinte erre a célra közönséges puskaport használt, később a hatás fokozására ezüst vagy higany fulminátot. Ki fedezte fel a higany fulminátnak ezt a hatását? Hower, egy angol vegyész, 1799-ben. Az csak természetes, hogy nem Nobel.

Még az is csökkenti Alfred Nobel találmányának újszerűségét, hogy puskánál és ágyúnál gyutacsot már jóval ő előtte használtak. Kétszázötven éven keresztül a puskapor robbanásához szükséges szikrát fizikai úton, dörgölés által hozták létre — rendszerint tűzkővel. Ezek a szerkezetek a dohányosok számára készült öngyújtók ősei. Berthollet a tizennyolcadik század végén előállította az első robbanó vegyületeket, a klorátokat és az ezüst fulminátot s megdöntötte azt a hipotézist, hogy csak keverékek repülhetnek a levegőbe. Már ő gyártott primitív kémiai gyutacsokat is. Nobel technikailag tökéletesített higanyfulminát gyutacsa után, ennek az anyagnak is kezdtek hibái mutatkozni. Más hatóanyagok után kutattak. Ilyenek az azidés diazo-vegyületek. Az jellemző rájuk, hogy a festékgyártáshoz óriási mennyiségben állítják őket elő. Békés iparágak igen könnyen változtathatók át háborús termelésre.

Nem akad egyetlen egy sem ezek között az anyagok között, amelynek felfedezése, szintézise és analízise Nobel érdeme lenne. Ő mindezt már készen kapta másoktól. Gyakorlati kémikus maradt élete végéig. Tudós volt? Nem volt tudós. Az elméleti kémiához bámulatosan nem értett. Nagyon szorgalmas, kitartó, pontosan és lelkiismeretesen dolgozó, kitűnően kísérletező mérnök maradt. Hiányzott belőle az az alkotó fantázia, amely a nagy tudósokat jellemzi és néha téves elméletekbe, mellékvágányokra sodorja. A kémiában Nobelnek nem voltak hamis elméletei, helytelen következtetései, téveszméi. Mert egyáltalán nem voltak elméletei.

Mi is az, hogy robbanás? A robbanás rendkívül gyorsan végbemenő kémiai reakció. Csak olyan anyagok mutatják, amelyeknek atomjai labilis egyensúlyban vannak és arra törekszenek, hogy meleg vagy munka behatására stabilisabb gáznemű egyensúlyi helyzetbe menjenek át. A robbanásnál a kémiai energia a legrövidebb idő alatt felszabadul, mialatt a résztvevő anyag atomjaira bomlik és új vegyületet képez. Más szóval: a robbanás olyan meleget fejlesztő kémiai folyamat, amelynél bizonyos anyagok a hőmérséklet és a reakció sebességének a növelése által, óriási térfogat-, vagy rendkívül heves nyomásnövekedésre tesznek szert. A nitroglycerinnél a hőmérséklet fokozása a robbanáshoz rendszerint nem elegendő, munkára, azaz bizonyos ütésre is van szükség. Ezt eredményezi a gyutacs-detonátor: a higanyfulminát és a többiek. Ha ez az ütés a nitroglycerinnek csak a legkisebb részét érinti, fellép a másodpercenként hat-hét kilométer sebességgel terjedő robbanási hullám és az egész tömeget reakcióba hozza.

Ez a robbanás elméletének hevenyészett magyarázata, amelyet könyvem terjedelmének és céljának tekintetbevételével, nem léphetek túl. A kémiai kinetika egyik legérdekesebb része. A fő kérdéseit Mallard, Berthelot, Claude, Dixon és Nernst tisztázták. A bibliográfiában felsorolok néhány e kérdésekkel foglalkozó munkát. Ha ez az elmélet nem érdekli az olvasót, megvigasztalódhat azzal a tudattal, hogy túlságosan magát Nobelt sem érdekelte.

Bármennyire is kerülöm könyvemnek számokkal való túlzsúfolását, nem állhatok ellent, hogy két adattal ne jellemezzem a nitroglycerin hatalmát.

Ha egyliter térfogatú, nagyon erős falu vaskockában egykiló nitroglycerint robbantunk, akkor a robbanási nyomás négyzetcentiméterenként 35.010 kilogramm. Ha a nitroglycerint nem zárt edényekben hagyjuk felrobbanni, akkor elméleti számítások szerint térfogatának 18.802-szeresére kellenne kiterjednie. Bánatos szívvel kell bevallanom, hogy kísérletek kimutatták, hogy kedvenc vegyületünk térfogatának „csak" tizenötezerszeresére növekszik. A robbanás folyamata alatt megbocsájthatatlan ügyetlenséggel elveszít valamit 4210-es hőfokából s az ideális állapot ezért nem következhet be.

Nobel az előállításban teljesen Sobrero eljárását követte. A kémiában nem szabadalmaztatható a vegyi összetétel, csak a név és a gyártási eljárás. Ezt Sobrero elmulasztotta. Nobel az élete végéig hihetetlen módon ügyelt érdekeinek megvédésére. Szűkebb szakmáján kívül rengeteg egyéb szabadalmat is jelentett be. Barométergyártásra, öntöttvas tisztítására, mesterséges gummi előállítására, térképkészítésre léghajóról való fényképezés segítségével és így tovább. Ezek a szabadalmak már abban az időben is értéktelenek voltak. De Nobel gondoskodott arról, hogy megvédje agyán csak pillanatokra átsuhanó legjelentéktelenebb ötletét is. Ez a különbség a tudós és az üzletember között, akiből később Európa egyik leghatalmasabb nagyiparosa válik ...

Az első részvénytársaság nitroglycerin gyártására Stockholmban alakult, 1864 október 22-én. A dátumot nem kell megjegyezni. Nem fontos, csak éppen jellemző. Pontosan hét hét telt el a helenenborgi szerencsétlenség óta, amely többek között Emil Nobel életébe is került. Alfrednél nem játszottak szerepet szentimentális szempontok.

A 125 ezer tallér alaptőkével megalapított részvénytársaságnak, Alfred 100 ezer tallérért adta el a nitroglycerin gyártásának svédországi jogát. Kapott ezért 38 ezer tallér készpénzt és hatvankét, ezer tallér névértékű részvényt. A részvények felét apjának kellett átengednie, hogy meg ne támadja a szabadalmat. Immanuel sem volt szentimentális. Sobreróról természetesen megfeledkeztek. A társaságban szerepelt még Smitt 32 és Wennerström 31 részvénnyel. Nobelék tehát kisebbségben maradtak.

A három társ közül Alfred adta a műszaki tudást, Smitt, a jólismert milliomos a pénzt, mit is adhatott Wennerström, akinek nem voltak se ismeretei, se pénze? Wennerström nyugalmazott százados volt. Nagy összeköttetésekkel rendelkezett és ő lett a vállalat ügynöke. Járt-kelt, utazott és próbálta az új robbanóanyagot a hadseregbe és az iparba bevezetni.

A Nobel-féle szabadalom, amely szerint eleinte a nitroglycerint előállították, lényegében megegyezett Sobreronak 1847-ben a turini Akadémiához benyújtott dolgozatával. Csak annyi volt a különbség, hogy Sobrero az új vegyületet pyroglycerinnek nevezte. A nitroglycerin kifejezés Nobeltől származik, így leghatározottabban vissza kell utasítanom azt a vádat, hogy soha ne lettek volna önálló ötletei. Igaz, hogy ez az önálló ötlet árulóan szerencsétlen. A „nitroglycerin" a glycerinnek úgynevezett esztere, nem pedig nitro-származéka, helyesen propylentrinitratnak vagy legalább is glycerin-trinitratnak kellene nevezni. Nobel elméletileg nem volt tisztában még azzal az anyaggal sem, amelynek később karrierjét és millióit köszönhette. Dehogy téves elmélet ez. Csak egyszerű tudatlanság.

Más probléma elé állítja a vegyészt egy új anyagnak á laboratóriumi előállítása, mint az iparba való bevezetése. Kis mennyiségeknél alig játszik szerepet az előállítási költség. Az iparban arra törekszenek, hogy az alapanyagok minél teljesebben alakuljanak át az új vegyületté. Tehát, hogy az eljárás hatásfoka minél kielégítőbb legyen. Úgy látszik, hogy annyira elragadta Nobelt az új robbanóanyag diadala, hogy ilyen csekélységekkel nem törődött. Egy font nitroglycerin előállításához hat és fél font savkeverékre volt szükség, nem kevesebbre mint Sobreronak. A nitroglycerin fontja Svédországban két és fél koronába került. Mérnökeink ma elszörnyűködnek, ha ezeket a számokat hallják. A mathematikusok feladata kiszámítani, hogy mennyivel drágább lenne a hadviselés, ha ezt a módszert azóta nem tökéletesítették volna számtalanszor. Szerencsére a tudomány halad ...

A második nitroglycerin-gyár egy esztendővel később alakult Hamburg közelében, Krümmelben, az Elba partján. A németek, megszokott alaposságukkal, rendkívüli óvintézkedéseket követeltek. Az egész telepet hat méter széles földsánccal kellett körülvenni. Egymástól tökéletesen elválasztott épületekben kellett a gyutacsokat és a nitroglycerint előállítani.

Alfred Nobel ragaszkodott hozzá most is, mint később is mindig, hogy az alakulandó gyár az ő nevét viselje. Eljárásait és szabadalmait csak részvények ellenében engedte át. Rendkívül okos, világosfejű és előrelátó üzlet: ember volt. Hitt találmányában. Tudta, hogy értéke az idők folyamán csak emelkedhet. Lesz még konjunktúra ...

Ügynökei ebben az időben már kezdték behálózni Észak-Európát. Wennerström kapitány Norvégiát utazta be, Adelsköld mérnökkari tiszt Svédországot. Városokban és falvakban propaganda- és felvilágosító-előadásokat tartottak az új csodaszerről. Meg akartak győzni mindenkit; az egész népet. A kocsi tetejére helyezték el a nitroglycerinnel töltött palackokat. Néha eltörött az üveg és kicsurgott az olajos folyadék. Az is előfordult egyszer, hogy valamelyik szolga kenőolajnak tartotta a megfagyott nitroglycerint és bedörgölte vele a kocsi tengelyét. Csoda, hogy a tudadanság és könnyelműség nem okozott végzetes szerencsétlenséget. Csak később kezdődött a katasztrófák sorozata.

A krümmeli gyár tengerentúli exportra rendezkedett be. A világsajtóban, az akkori kezdetleges eszközökkel hadjárat indult az új robbanóanyag érdekében. A nitroglycerint bádogkannákban, kovaföldbe csomagolva, küldték szét. Végre 1866-ban Amerika is felfigyelt, egymásután futottak be a rendelések. A gyár igazgatósága minden pénzét és hitelét az üzem rendelkezésére bocsájtotta.

New-Yorkban az egyik ügynök annyi óvóintézkedést szentelt a nitroglycerinnek, mintha harisnyával vagy cipőfűzővel házalna. A szállodában a portás gondjaira bízta az üvegeket, azután elment egyéb dolgai után. A folyadék egyszerre gyanús vörös gőzöket kezdett eregetni. A portásnak nem tetszett a dolog, ösztönösen kicipelte az üvegeket a szomszédos utca sarkára, letette valamennyit és visszamenekült a szállodába. Néhány pillanattal később hatalmas explozió rázta meg a levegőt, lehámlott a környékbeli házak homlokzata, darabokban repültek szét ablakok és ajtók, beszakadt az aszfalt. A halálos áldozások számáról Sohlman szemérmesen hallgat.

A következő hónapokban halmozódtak a szerencsétlenségek. Az „European" gőzös a Csendes-Óceánon szállít nitroglycerint; Panamánál minden előzetes értesítés nélkül a levegőbe repül és elsüllyed. Eredmény: negyvenhét halott. A sanfranciscoi raktárban kisebb robbanás: tizennégy halott. Sidney: két láda levegőbe repült nitroglycerintől a raktárak melletti lakóházak is összeomlanak. Majdnem száz halott. Szerencsétlenség a krümmeli gyárban, de erre kár már szót vesztegetni, ez a vállalkozók magánügye, hivatásbeliek kockázata ...

A szerencsétlenségekért egyes-egyedül Alfred Nobel a felelős. Olyan robbanóanyagot engedett ki a gyárából, amelyet nem ismert. Mondottam, hogy elméletileg mennyire tudatlan volt. Ezt nem akarta belátni s nem szervezett kutatólaboratóriumot a gyárában olyan tudósok részére, akik az új vegyület tulajdonságait megvizsgálhatták volna. Nobel retteneseten sietett, a tudományos munkához a felkészültségen kívül mindig időre van szükség. Néha nagyon sok időre, kiszámíthatatlanul sok időre.

Nobelt elragadta a kapzsiság, türelmetlen sóvárgással sok pénzt akart szerezni, minél hamarabb, minél lázasabban. Fiatal korában költő szeretett volna lenni. Lehet, hogy olyan korszaka is volt életének, amikor tudós. Ez már a múlté, ennek most már vége. Nobel iparfejedelem akar lenni, hatalmas, erőszakos és lelkiismeret nélküli. Sikerülni fog neki.

Hogyan is lehet nitroglycerint veszélytelenül szállítani? Ma már tudjuk. Nobel is tudta volna, ha akkor alaposabban a mélyére néz a dolgoknak... Sehogyan sem lehet és a világ valamennyi országában szigorúan tilos.

Érzett Nobel lelkiismeretfurdalást a katasztrófák miatt? Nagyon is. Mindenki rettegett az új robbanóanyagtól. San-Franciscoban az ügynök minden található nitroglycerint, a kínaiakkal egy elhagyott mezőre szállítatja, három mérföldnyire a várostól. Az ügynöktől mindenesetre igen szimpatikus az a bizalom, amellyel ilyen kényes helyzetben a sárga faj iránt viseltetett. Anglia, Franciaország és Belgium megtiltja a nitroglycerin bármily módon való szállítását. A hajókból nem lehet kirakodni és a rettegő kapitányok az egész szállítmányt a tengerbe hajítják. Tömve vannak a Nobel-gyárak raktárai ezzel a kitűnő és nagyjövőjű cikkel, amelyet még a legolcsóbb áron sem mer átvenni senki. Már minden pénzt és hitelt kimerített a gyártás, anyagi összeomlás fenyeget, fizetésképtelenség, csőd. Így nem csodálható hogy a korrekt és tisztességes Nobelt gyötri a felelősség, hogy azo kat a derék részvényeseket, akik annyira bíztak benne, most anyagi veszteségekbe kergeti...

A vállalkozás legválságosabb pillanatában találta fel a dynamitot. Az eredeti dynamit nem volt egyéb, mint kovaföldbe itatott nitroglycerin. A kovaföld a folyékony, olajos anyagot szilárd halmazállapotúvá változtatja s mivel bizonyos melegmennyiséget is felemészt, nehezebben robban. Ez a felfedezés a robbanás ereje tekintetében visszafejlődést jelentett, mert a kovaföld inaktív s körülbelül huszonöt százalékkal csökkenti a nitroglycerin robbanó képességét. Csak később állított elő Nobel olyan dynamitot, amelynek a kötőanyaga fokozza a robbanás intenzitását.

Az a közhit van elterjedve, hogy a dynamit feltalálása véletlenség. Ez nem felel meg a valóságnak. Említettem, hogy a krümmeli gyár a nitroglycerines palackokat egy ideig kovaföldbe csomagolva szállította s állítólag egyszer az egyik palack eltörött és így képződött az első dynamit. Lehet, hogy ez az eset is előfordult, de azért megdönthetetlen tény marad, hogy a dynamithoz laboratóriumi kísérletek vezettek. Már Immanuel Nobel előállította a szilárd puskapor-nitroglycerin keveréket, de ezt csak bajosan tudta felrobbantani. Alfred faszénnel próbálta lekötni a nitroglycerint. Ezek a kísérletek semmi célszerű eredményre nem vezettek és abbahagyta őket.

A sorozatos szerencsétlenségek után, amikor az egész vállalkozás sorsa azon fordult meg, hogy a nitroglycerin szállítását biztonságosabbá tegyék, a krümmeli gyárban Carl Dittmar, volt német mérnökkari tiszt vezetésével indultak meg a kísérletek. Nobel és Dittmar néhány hónap múlva összevesztek és Dittmart kidobták. Annyit Nobel is bevallott, hogy együttes kísérletezés vezetett a dynamit feltalálásához. Dittmar azt állította, hogy az ötlet tőle származik. Való az, hogy Nobel előbb foglalkozott a szilárdított nitroglycerin előállításával, de ez a munka semmi célszerű eredményre nem vezetett. De való az is, hogy az adszorbáló kovaföldet, amely alig fordul elő Svédországban, de Németországban annál hatalmasabb mennyiségben, kettőjük közül csak Dittmar ismerte. Aki életében már kutató-laboratóriumban vagy gyárban dolgozott, jól tudja, hogy milyen gyakran sajátítja el a főnök munkatársai kezdeményezéseit és ötleteit... Dittmar végül pörrel támadta meg Nobel szabadalmát, de a dynamitkartell akkor már tudott fizetni sokat és állandóan. Az apaság-kérdést Dittmar már nem is bánta. Hiányzott belőle az a hiúság, mint Nobelből, aki a saját nevére alakíttatott meg minden részvénytársaságot.

A több mint hetven esztendő előtti laboratóriumi kísérletnek szemtanúi nem voltak, szereplői már régóta halottak. Nem lehet egészen bizonyosan megállapítani azt, hogy ki sajátította el a másiknak az ötletét. Legyünk lojálisak és állapítsuk meg, hogy a dynamit Nobel és Dittmar közös találmánya.

A dynamitkartell behálózza a világot.

A dynamit diadalmas pályafutása, világhóditó útja, egyik legfontosabb fejezete a tizenkilencedik század második felében végbemenő nagyipari kartellosodásnak. Alfred Nobel, ez a közepes és minden eredeti gondolat nélküli vegyész, mint szervező és nagyiparos zseniálissá növekedett.

Az életrajzírók gyakori hibája, hogy hűvösen-tárgyilagosan kezdik, azután tűzbe jönnek s végül beleszeretnek a hősükbe. Én a könyvem végén sem fogok beleszeretni Nobelbe. Lehet, hogy ennek az előzetes megállapítása már előítélet, az elfogult ellenszenv kifejezése, de lojálisán bevallom, jóhiszeműen és őszintén vállalom. Ítéljenek rólam . . . Lehet, hogy majd írok valamikor egy Pasteur-életrajzot, ha valaha elég érettnek és elhivatottnak érzem magam hozzá. Pasteurbe talán belé fogok szeretni ... Húzzák rám a szubjektivitás vádját, támadjanak meg, hogy nem rendelkezem a magamra vállalt munka előfeltételének a tárgyilagosságával... Amit állítottam, az a világnézetem kifejezése, amelyet nincs szándékom sem rejteni, sem megtagadni.

André Maurois, az életrajzírás mesterségének és elméletének legnagyobb ismerője, „Aspect de la biographie" címen néhány év előtt könyvet adott ki a műfaj szakkérdéseiről. Ez az alapvető mű, amely az író munkájának módszerét elemzi, érdekesebb, izgalmasabb és azt hiszem, hogy mélyebb, mint a legtöbb regényes életrajza.

„Milyen anyaggal rendelkezünk, hogy felfedjük az igazságot egy halottról?" — veti fel nyugtalanul a kérdést. Írónál a mű nem árulja el mindig az embert. A magáról formált hős néha kevesebb, néha több mint ő. Proust szívetszorongatóan írja le a féltékenységet. Semmi sem bizonyítja, hogy ez élmény, valószínűbb, hogy csak költői vízió. Lehet, hogy Meredith éppen azáltal szűnt meg önző lenni, hogy megírta az „Egoist"-et. Az életrajzíró felhasználhat tényeket s megismerheti hősének a jellemét levelekből, naplókból, önvallomásokból. Itt is erős kritikai érzékkel kell rendelkeznie; a vallomások lehetnek néha pózolóak és nem őszinték. Szándékosan az utókornak készültek. S ha írójuk őszinte is akart maradni, kinek van olyan hatalma, hogy feltárja a „tudat alatt" lappangó titkokat? Azok a történeti tények és feljegyzések, amelyek elősegítik az ember jellemének megvilágítását, szintén változnak. Régi iratokról kitűnik, hogy hamisítványok vagy másodrendű értékűek. Új, fontos okmányok bukkannak elő. Az életrajz revízióra szorul, gyorsan újat kell írni. Megtaláljuk-e valaha az igazságot? Szó sincs róla, soha... Utána következik a revíziónak a revíziója.

A Nobel-alapítvány és Sohlman elfogult életrajzot adtak ki. Az adatokat megszűrték és adósunk maradtak a teljes Nobel-levelezés közrebocsátásával. Olvassuk-e majd valaha őket? Alig hiszem. Feltételezem, hogy rengeteg fontos iratot az óvatos utókor megsemmisített.

Ismétlem, az az arckép, amelyet az életrajzíró alkot, nem végleges és nem állandó, mint a festőé és regényíróé. Lesz-e idő, amikor összetépem a Nobel-könyvemet s bevallom, hogy elhibáztam? Ha rajtakapnának írói tévedésen, minden következményével vállalni fogom. De mit csináljak most, amikor minden részvénytársasági alapítóokirat egybehangzóan azt bizonyítja, hogy Alfred Nobel terjesztette világgá és csinált az emberiség számára közkíncset a dynamitból? Ez számomra az a szilárd pont, amelybe arcképének megrajzolásánál, pályafutásának elemzésénél belékapaszkodom és nem engedhetem el.

Egyik kitűnő, egyébként jólinformált közíró barátom, valamelyik cikkében azt állította, hogy Nobel a dynamitot ipari célokra fedezte fel s akarata ellenére vált belőle hadianyag. Ez a tévedés divatos és jellemző. Jól tudom, hogy nincs ember, aki a jóindulatú szemlélőt jobban megzavarná, mint Nobel. Hogyan hozható összhangba a pacifizmus a legöldöklőbb hadiszerek gyártásával? Ennek a kettősségnek a magyarázatára majd rátérek később. Hogy ez a tévedés mennyire kirívó, az kitűnik abból, hogy Nobel több mint háromszáz szabadalma közül rengeteg foglalkozik a dynamit alkalmazásával lövedékeknél és torpedóknál. „Akarata ellenére" senki sem jelent be szabadalmakat. Semmi kedve nem volt ezt a dicsőséget másnak átengedni. Minden apának, aki elsősorban a foglalkozásának a szeretetét és folyamatosságát kívánja örökül hagyni gyermekére, jobb és szófogadóbb fiút Alfred Nobelnél kívánni nem lehet. Immanuel eszméinek és munkásságának a leghálátlanabb megtagadása lett volna, ha a dynamitot csak alagutak fúrására használja fel...

Említettem, hogy a Nobel-részvénytársaság első gyára Vinterviken, Stockholm mellett épült 1865-ben. Még ugyanabban az évben Robert Nobel Finnországban alapított egy laboratóriumot nitroglycerin előállítására. Csakhamar megalakult a norvég részvénytársaság is, az egyetlen vállalat, amelynek Alfred Nobel nem részesedésért, hanem egy összegért adta el a szabadalmat. Húszezer koronát kapott, amelyre akkor a sorozatos szerencsétlenségek évében sürgősen szüksége volt. A norvégek igen kitűnő üzletet csináltak. Nobel ekkor Amerikában tartózkodott és azt hitte, hogy az európai piac soha nem fogja érdekelni. Kiábrándult Európából, rosszul esett szegénynek, hogy azért, mert néhány ember szándéka ellenére levegőbe repül, mindenki ennyire fel van háborodva.

Amerikában nagy nehezen sikerült értékesíteni a szabadalmat. Egy gyanús nevű és múltú vállalat vásárolta meg. Komoly üzletemberek akkor még nem bíztak Nobelben. Ez a vállalat tönkre is ment, néhány hiszékeny (de nem jóhiszemű) tőkés elvesztette a pénzét.

Az amerikai és az európai kudarcok után tért vissza Nobel néhány hónapra krümli laboratóriumába és állította elő a dynamitot, amelynek az apasága kétséges. De ez csak intermezzo volt, szükséges, hasznos és termékeny intermezzo.

A kővetkező évek legnagyobb részét Nobel vonaton töltötte el. Ide-oda lengett az európai fővárosok, hadügyminisztériumok, aljas kijárok és mohó bankárok irodái között. Pénzemberekkel és nagyiparosokkal, gyanús üzletemberekkel és fenkölt gondolkodású ideálistákkal tárgyalt. Előszobázó ügynöke, vagy ha ez a kifejezés elragadóbb, „nagykövete" lett a találmányának. Itt érezte magát igazán elemében, rátalált igazi munkakörére, állíthatom és teljes felelősséggel merem használni a szót, hogy kibontotta minden „zseniálitását". Nem mint feltaláló volt ő valóban nagy, hanem mint nagyiparos és szervező. Rengeteget dolgozott és keveset aludt. Egy pillanatot sem akart elveszteni. A hadi készülődésnél minden pillanat drága. Hálókocsit még nem használtak s ennek ellenére gyakran éjszakákat töltött vonaton. Összebarátkozott útitársaival, felírta címűket és nevüket, tudta, hogy mindenkire szüksége lehet és minden ember felhasználható és kihasználható. Ragyogó emberismeretével későbbi munkatársainak egy részét a vonaton szerezte. Philippel, a pozsonyi gyár első igazgatójával Prága és Hamburg között ismerkedett meg.

1868-ban épül már a Prága melletti gyár és ugyanakkor San Franciscóban a Giant Powder Company megvásárolja a dynamit-szabadalmat. Ugyanebben az évben Nobel összeköttetésbe kerül egy északfranciaországi vasgyárossal, Paul Barbe-val. Ez a találkozás is Nobel emberismeretét bizonyítja. Megtalálta az alkalmas partnert. Barbera akkor még csak örökségképpen jutott néhány ócska kohó és még senki sem tudhatta, hogy mi válik belőle később. Valószínűbbnek látszott, hogy folytatja a pedáns, fantázianélküli, takarékos francia átlagpolgár eseménytelen életét, mint az apja és a nagyapja. Nobel megérezte, hogy többet rejt magában és az események igazolták. A német—francia háború után Barbe politizálni kezdett, egy ideig miniszter is volt és mint a legügyesebb kijáró, lelkiismeretlen fezőr, hallatlanul megsokszorozta a vagyonát. Az öreg Barbe még csak azt tudta, hogy tekintettel arra, hogy a francia vegyészek bebizonyították az alchimia képtelenségét, vasból csak vasat lehet készíteni ... A fia már rájött arra, hogy a glycerin és a salétromsav keveréke bizonyos esetekben arannyá változik ... Az csak természetes, hogy Barbe belekeveredett a Panamabotrányba, mert a kiásott televényföldben és a homokban is van arany. Az is természetes, hogy becsapta Nobelt.

Nobel ezen iszonyúan megsértődött, panaszos levelek tömegével árasztotta el testvéreit, fájt neki a dolog, mert már ilyen volt a jelleme ... Nobel igazságtalanul ítélt Barberól, mert minden tisztességtelenség ellenére is az együttműködés számára is hatalmas üzletet biztosított. A dynamit mindig kibírt és mindig kibír majd ilyen elszámolási differenciákat!

Nobelnek eleinte csalódást okozott a Barbeval való együttműködés. A francia kormány nem engedélyezte a dynamitgyár felállítását. A régi robbanóanyaggyárak hatalmassá duzzadt és befolyásos érdekeltségének mindig sikerült megakadályoznia az óhatlan konkurrenciát. Hetek és hónapok teltek el minden eredmény nélkül. Már-már úgy látszott, hogy a puskaporgyárosok kegyetlen óriáskartellje megfojtja a szépen fejlődő és gyarapodó dynamitcsecsemőt. Nobel kezdett kiábrándulni Barbeból. Az 1869 sovány esztendőnek bizonyult. Anglia is a legmerevebb visszautasítást tanúsította. A dynamitot ugyanolyan megbízhatatlannak tartották, mint a nitroglycerint. De nem szabad soha se késégbeesni. Szegény, szorgalmas Alfred Nobel csak megérdemelte, hogy újra felragyogjon a szerencsecsillaga. A következő évben kitört a német— francia háború.

A franciák vereséget szenvedtek. Általános fejetlenség. Barbe megérzi, hogy ütött számára az alkalmas óra. Beront Gambetta hadügyminiszterhez és elhiteti vele, hogy a német tüzérség minden fölényét annak köszönheti, hogy dynamittal töltött ágyúlövedékeket használ. Ez nem volt igaz, mert a németek akkor még alig használtak dynamitot, de ami valódan, az lehet azért meggyőző érv. Ami évekig nem sikerült, most elintéződött pillanatok alatt, minden megerőltetés nélkül. Paulillesben, a spanyol határ közelében felépülhetett az első francia dynamitgyár.

A francia példa a tartózkodó és konzervatív angolokat is meggyőzte. 1871-ben megalakult a „The British Dynamite Company", a 2400 darab tíz shilling névértékű részvényből, Nobel a szabadalomért 900 darabot kapott és később még háromszázat vásárolt hozzá, tehát felerészben érdekelve volt.

Az új vállalat szédületes üzleti haszonnal dolgozott. Amikor 1875-ben beleolvadt a még nagyobb tőkével megteremtett „Nobel's Explosives Company"-ba, amely már sokoldalúbb hadiipari tevékenységet óhajtott kifejteni, az új társaság minden egyes „Dynamite"-részvényt 100 font névértékű új részvényre cserélte ki. Tehát Nobel első angliai gyárának az értéke négy év alatt a tízszeresére szökött! Nem lehet rossznéven venni, hogy a nagytőke teljes erejével rászabadult a dynamitgyártásra.

Közben az Atlanti-Óceánon felrobbant, elsüllyedt és nyomtalanul eltűnt egy dynamitot szállító hajó. Bármennyire csodálatos is, ez a katasztrófa nem ártott az új robbanószernek, mint régen a nitroglycerinnek a kisebbarányú szerencsétlenségek. Túl hatásosnak és sikeresnek bizonyult a dynamit ahhoz, hogy valaki magára vállalhatta volna az emberi haladás és kultúra előtt azt a felelősséget, hogy betiltatja gyártását...

Bátran állíthatjuk, hogy a hetvenes évek végén már alig létezett ország, ahol ne alapítottak volna Nobel-részvénytársaságot. Azt hiszem, hogy a kultúrában elmaradt lappok, eszkimók és az abesszinek kivételével, minden független állam nekilátott a dynamitgyártásnak. A mi pozsonyi gyárunk 1873-ban alakult, ugyanabban az évben, mint a svájci, olasz és portugál. Ebből is látható, hogy nincs igazuk azoknak a javíthatatlan, állandóan elégedetlenkedő ellenzéki koponyáknak, akik azt állítják, hogy a nyugati kultúrák nagy vívmányai roppant nagy késéssel hatoltak Magyarországra.

Ebben az időben eljutott Nobelhez a hír, hogy Sobrero is kezdi elveszteni a türelmét, hogy állandóan más kamatoztassa találmányát. Ha már Nobel vagyont szerez, miért maradjon ki ő? Minden pacifizmusa ellenére, mert most már úgyis mindegy volt, előállított a nitroglyoerinből egy dynamitszerű anyagot, amelyet melaninnak nevezett. Már Sobrero is kezdett rájönni az üzlet ízére, tőkésekkel és pénzcsoportokkal tárgyalt, alkudozott, ígért és követelt. Az olasz tudós tudta, hogy elkésett és a lendületes, fáradhatatlan Nobel előnyét nehéz behozni.

De a dynamitgyárosok féltek Sobrero hírnevétől és elméleti felkészültségétől. Dupla ostrom kezdődött. Először is az új érdekeltségek résztvevőit kezdték jóindulatú érvekkel lebeszélni az új alakulásról. Hogy Sobrero csak elméleti kémikus és találmánya a gyakorlati életben csődöt fog mondani! Más a laboratóriumi kísérletezés és más a gyártás! Azután kezdődtek a szokásos pénzügyi ígéretek és fenyegetőzések... Amikor már Sobrero is kezdett elkedvetlenedni, felajánlottak neki egy tudományos tanácsadói állást az akkor alakult Turin melletti aviglianai gyárban. Nobel, aki remekül tudott embereket kihasználni, helyesen számított. Sobrero soha nem érzett magában szervező erőt, elhivatottságot ahhoz, hogy nagyiparossá váljék, örömmel belement abba, hogy néhány fillérért — (nobeli arányokban értve) — lemondjon arról, hogy valaha is konkurrenciát támasszon a kartellnek. A „tudományos tanácsadói" cím meghatotta és elbájolta. Ha vezérigazgatóvá nevezik ki, egészen bizonyos, hogy nem csinálja ilyen olcsón. Tanácsok adásával persze soha nem terhelték. Amit tudott, azt Nobel évekkel ezelőtt már úgyis felhasználta.

Nem szabad azt gondolni, hogy a dynamitgyárosok hálátlanok és önzők. Néhány évvel később, amikor a kartell már kezdett terebélyesedni és hízni, az urak rájöttek arra, hogy Sobreronak megint kellene valamit juttatni. Pénzzel nem lehet megbántani egy nagy tudóst és finom lelket... Elhatározták, hogy az aviglianai gyár udvarán szobrot emelnek neki. Abban az időben még nem volt szokás élő úszóbajnokok és politikusok képmását bronzba önteni. A vegyészeket még ma is megkímélik e felemelő érzéstől. De az ember gyenge teremtmény és soha nem védekezhet a kartellek hálája ellen. Sobrero majdnem teljesen vagyontalanul halt meg. A Nobel-hagyaték értéke körülbelül ötvenmillió svéd korona volt. De Alfred Nobelnek nem is állítottak életében szobrot az aviglianai gyár udvarán.

Az első robbanóanyag világtröszt a „Nobel Dynamite Trust Co." 1886-ban alakult kétmillió font alaptőkével. Először is magába olvasztotta a „Nobel’s Explosives Co."-t Kezdődött a dolog előlről: részvényátcserélés, tőzsdei hossz. A konzervatív angolok kezdtek rájönni arra, hogy kár volt annyi évig félni a dynamittól. Történhetnek szerencsétlenségek, néhány mérnök és laboratóriumi munkás a levegőbe repül, de ez már a szakmai kockázattal jár, — a dynamitban lehet még hinni, biztosabb, mint a szén és a gyapjú. A párnázott ajtajú kartellirodák messze vannak a gyárteleptől s ott nem leskelődik semmi veszély. A repülőgépet akkor még nem találták fel és nem tudtak arról hogy az emberi biztonságérzet is viszonylagos és változó ...

A „The Nobel Dynamite Trust Ltd." volt az első eset az úgynevezett „Kontrollgesellschaft" alakulására. Ennek a trösztformának a lényege az, hogy az alvállalatokat meghagyja abban a jogi alakban, amely az illető országban szokásos.

A „Trust" rövid idő alatt a következő vállalatok részvénytöbbségét vagy ellenőrzését szerezte meg:

1. Nobel's Explosives Company, Glasgow.

2.    Dynamit A. G. vormals Alfred Nobel und Co., Hamburg.

3.    Rheinische Dynamitfabrik, Opladen.

4.    Deutsche Sprengstoff A. G., Hamburg.

5.    Dresdener Dynamitfabrik A. G., Dresden.

6.    Alliance Explosives Company, London.

7.    Société anonyme Mexicaine de Dynamite Nobel.

8.    Société Nationale brésilienne de Dynamite Nobel.

9.    Société anonyme pour le commerce des Explosifs sur les cőtes du Pacifique.

10.    Société anonyme de Dynamite Nobel, Isleten.

11.    Rheinisch-westfálische Sprengstoff A. G.

12.    Erzgebirgische Dynamitfabrik, Geyer.

13.    Sprengstoff A. G. Kosmos, Hamburg.

14.    South-Wales Explosives Company, Pembey.

15.    Birmingham Small Arms and Metál Company.

16.    Sprengstoffwerke Nahnsen A. G.

17.    Westdeutsche Sprengstoffwerke A. G.

A „Trust" részint közvetlenül, részint alvállalatai által érdekelve volt az Egyesült Államok, Canada, Transvaal, Ausztria-Magyarország dynamitgyáraiban.

A felsorolt részvénytársaságok megőrizték teljes függetlenségüket, mindegyik maga határozta meg az évi osztalék összegét, amely azonban teljes egészében a „Trust" pénztárába folyt. Az osztalék évi 12 és 20 százalék között ingadozott.

Természetesen a Trust még tovább terjeszkedett. 1918-ban átalakult a „Nobel Industries Ltd."-é. Ekkor már 16 millió font volt az alaptőkéje. 1926-ban egyesült három másik kémiai konzernnel s ma „Imperial Industries Ltd."-nek hívják. Az alaptőkéje 65 millió font, hacsak fel nem emelték időközben, mialatt a könyvemet írom. Ilyen nagy vállalatnál az ember sohasem lehet biztos...

Az angol-német Trust mintájára Franciaországban is megalakult 1887-ben a „Société Centrale de la Dynamite", egészen szerényen, „csak" 14 millió frank alaptőkével. Az érdekkörébe tartoznak:

1.    Société générale pour la fabrication de Dynamite.

2.    Dynamite Nobel A, G. Isleten.

3.    British South African Explosives Company.

4.    Société Sarde des matiéres explosives.

5.    Société Italienne de produits explosifs.

6.    Electro-chimie de Bozel.

7.    Société Mexicaine de Dynamite.

8.    Société Marseillaise des glycerines dístillées.

Németországban 1873-han tizenkilenc lőporgyár egyesüléséből alakult az „A. G. Rheinisch-westfálischer Pulverfabriken'', amely 1890-ben a Rottweil gyárral való egyesülés után, „Vereinigte Köln-Rottweiler Pulverfabriken”nek nevezte magát. A Dynamite Trust ezzel a lőporcsoporttal nyereségi kartellbe lépett, 60—40 %-os alapon.

Amerikában az „Eastern Dynamite Company" nyelte magába a kisebb dynamitgyárakat. Ennek a már mammut vállalkozásnak a részvényeit szerezte meg „Dupont de

Nemours and Company", az amerikai lőportröszt leghatalmasabb tagja.

1898-ban elkövetkezett a dynamit regényének legragyogóbb fejezete. Nem állt többé szemben az angolnémet „Trust" s a francia „Société Centrale", hogy megfojtsa egymást. (A dynamitgyárosok között van egy „gentlemen's agreement", amellyel legmélyebb elismerésemet és csodálatomat váltották ki. A dynamit történetében egyetlen egy esetre sem bukkantam, ahol a konkurrens gyárosok egymást röpítették volna a levegőbe. Ez a szakmai összetartás imponáló. A „megfojtás" is csak jelképes.)

Megalakult a dynamit-világkartell, amelynek a tagjai: a „The Nobel Dynamite Trust Company" Londonban, a „Société Centrale de la Dynamite" Párisban, „Vereinigte Köln-Rottweiler Pulverfabriken" Kölnben s a „The powder Trust" Amerikában, felosztották egymás között a világot, legalább is a világnak azt a civilizált és kulturált részét, amely fogyaszt dynamitot...

Szegény Nobel mindezt a diadalt nem érhette meg. Két esztendővel előbb meghalt San Remoban.

A dynamit útja is bizonyítja, hogy a háború előtti években, mennyire érdeke volt egy óriási befolyással rendelkező nemzetközi szervezetnek, hogy a fegyverkezést minden államban fokozza. Hogy ügynökei által bizonytalan politikai helyzetet hozzon létre. Hogy sajtójával egymás ellen izgassa a népeket... A produkciót növelni kell, legalább is a régi színvonalon tartani.

Barbe, a lelkiismeretlen s ragyogóan tehetséges kártyakeverő ekkor már szintén halott volt. De mindig lesznek Barbeok és akiknek szüksége volt rájuk, megtalálja őket.

A cyanamidbotrány és egyéb sötét üzletek.

A legtöbb közgazdasági író azt hangoztatja, hogy a háború kitörésekor a dynamitvilágkartell megszűnt. Ez csak részben igaz. Bizonyos megállapodásokat és szerződéseket felbontottak. De az egymással részvénycsere útján érdekeltségbe lépő vállalatok annyira összeforrtak, hogy egyik napról a másikra lehetetlenség lett volna őket szétválasztani. S nem is lett volna értelme. Az örökké optimista fegyvergyárosok tudták, hogy a háború néhány esztendeje miatt kár megszüntetni az ilyen kitűnően működő szervezetet.

A marnei csatavesztés után a német hadvezetőség tudatára ébredt, hogy hosszú háborúra kell berendezkednie s valamilyen módon le kell győznie a blokád miatt előállott nyersanyaghiányt. Hadsereggel és hajókkal nem lehetett a blokádot áttörni. König kapitány bravúrja csak a tömeg szemfényvesztésére szolgált. Nem számított az a néhány kiló gummi és réz, amelyet tengeralattjáróján magával hozhatott. Inkább tüntetésjellege maradt az egész vállalkozásnak. De Németország segítségére siettek az internacionális kartellek, amelyekről köztudomású, hogy megdobban érző szivük minden nélkülözés láttára és hatalmas szervezetté duzzasztott gyáraik támogatnak mindenkit, akinek nincs meg a napi betevő falat dynamitja.

Olyan szemtanuk jegyezték fel, akik részt vettek a szocialisták stockholmi békekongresszusain, hogy az ellenséges államok képviselői mennyire nem barátkoztak egymással a hivatalos üléseken kívül, milyen rideg, feszült, kényszeredett maradt közöttük az érintkezés mindvégig. Nem voltak hajlandók elfelejteni, hogy ellenségek. Az internacionális kartell egymással háborúban álló országokból kikerült urai, akik gyakran jöttek össze a négy év alatt Svájcban, szakmai megbeszélésre, minden hazai előítélettől mentes szívélyes összetartásban töltötték napjaikat. Soha nem ragadta el őket a háborús felek soviniszta szenvedélye, mint például az önként lövészárokba vonuló francia és német szocialistákat, nem; ők pacifista, gyűlöletnélküli, úriemberek maradtak mindvégig.

Tudott dolog, hogy a háború kitörésekor a francia vasiparban milyen roppant mértékben voltak érdekelve a németek. Eszak-Franciaország leghatalmasabb vasgyárosa és iparmágnása Francois de Wendel volt. Wendelék őse

Coblenzből származott s a család szintén hatalmas vagyont szerzett másik ága Németországban maradt. A VON Wendel és a DE Wendel család bányái szomszédosak, a föld alatt összeérnek. A francia állam szemet huny az ipari érdekeltségek befolyására, hogy a kohók és vasgyárak, minden stratégiai érdek ellenére, a határmentén épülnek. Wendelék számára kényelmesebb és olcsóbb az együttműködés, ha az ásványokat és a szenet nem kell messzire elszállítani. A háború alatt a francia Wendelcsalád telepeinek legnagyobb részét a német hadsereg foglalja el. A legkisebb rombolás és pusztítás sem fordul elő, az ellenség magántulajdonát tiszteletben tartják. De a francia hadvezetőség is tud gavallér lenni, ha nagy, ha jelentős dolgokról van szó. A Briey medencét a németek megszállták már a háború első napjaiban. Alig tíz kilométerrel beljebb vonul a franciák vonala. Briey alatt vasbányák húzódnak, üzemben lévő tárnák, valamennyi de Wendel úr tulajdona. Innen fedezi a német hadvezetőség a háború alatt vasszükségletének 90%-át. Soha támadás nem indult Briey ellen, nem hullott francia gránát, vagy repülőbomba a kohókra és a szállítóvonatokra. Briey-től tíz kilométernyire álltak csak a franciák. Párist pedig 118 kilométernyiről lőtték német óriás-ágyúk 1918 tavaszán és nyarán. Csak egy remekívelésű templom omlott össze s temette maga alá a feltámadás ájtatosságára egybesereglett hívőket, csak a régi Port-Royal kolostorból átalakított szülészeti klinikán pusztultak el asszonyok és néhány-napos csecsemők. Ezek a gránátok csak olyan „nem fontos" helyeken okoztak kárt, ahol DE, vagy VON Wendel uraknak egészen bizonyosan nem lehettek érdekeltségei...

Hogy a franciák a háború alatt nem jöttek zavarba az elfoglalt kohók és vasgyárak miatt, azt viszont egy német nagyiparosnak köszönhet, Augu9t Thyssennek. A háború előtti években, amikor mindenkit legyűrt alacsony áraival a Krupp—Wendel-tröszt a német-francia piacon, Thyssen erre óriási normandiai kohóművek építésével válaszolt. Ezt a vállalkozást az angol szénbányák támogatták, akik áldozatok árán, olcsó árakkal is piacot akartak maguknak szerezni és ártani a közösen vezetett német-francia széntermelésnek. A tröszt nem tudta megfojtani Thyssent Wendelék nagy bánatára. A francia hadvezetőség csak a háború alatt vette észre, hogy mekkora hálával tartozik ezért a német nagyiparosnak. A franciák — sajnos — néha feledékenyek. Bejártam Normandia városait, megcsodáltam a háborús diadalmi emlékeket, Thyssennek még egy márványtábla sem jutott. Pedig inkább érdemelt volna szobrot, mint sok jelentéktelenebb francia generális.

A németeknek a dynamitgyártásnál is nyersanyagnehézségeik támadtak. A salétromsavat chilei sóból állították elő. A háború első évében a Haber-Bosch-féle eljárást a levegőből való salétromsav gyártásra az ipar még nem tudta alkalmazni, tehát chilei só híján valami másból kellett megszerezni ezt a nélkülözhetetlen alapanyagot.

Két előzékeny francia úr segítette át a németeket ezeken a nehézségeken: Giraud-jordan, a „Bozel"-művek vezérigazgatója, a francia-svájci-német elektrokémia tröszt egyik vezére és Henry Gall vegyészmérnök, a francia nitrogénkartell elnöke. Az elektrokémiái tröszt a „Bozel"-műveken keresztül szoros összeköttetést tartott fenn a francia „Dynamite Centrale"-al. Az elektrokémiai tröszt svájci vállalata a „Lonza", amelynek főrészvényesei közé tartoznak részint maga Giraud-jordan, részint német érdekeltségek. Giraud-Jordan 1915 márciusáig igazgatója maradt annak a Lonzának, amely a németeket a háború folytatásához szükséges nyersanyaggal látta el. A franciák szállították a Lonza közvetítésével a cyanamidot a németeknek, amelyből egy általuk jól ismert eljárás segítségével salétromsavat lehetett gyártani. Mivel tudták azt is, hogy a dynamit önmagában csak hegyek robbantására alkalmas, nem pedig háború viselésére, a Lonza sietett szállítmányait megtoldani ágyú- és léghajógyártáshoz nélkülözhetetlen vas-krómmal, vas-sziliciummal és alumíniummal. Giraud-jordan kitűnő és körültekintő gyáros, aki mindenre gondol. Mulasztással nem vádolható.

Giraud-jordan és Gall elleni parlamenti vizsgálat jegyzőkönyvéből idézek néhány sort, amely sok mindenre rávilágít:

„Megállapíttattuk, hogy a cyanamid átváltoztatása salétromsavvá egy olyan eljárás szerint történik, amelyet egy német tökéletesített a háború előtt;

„hogy tudnia kellett mindenkinek, aki a kémiai iparral foglalkozik, hogy már a háború előtt keresztülvihető volt ez az eljárás; a francia tudományos folyóiratok közölték, hogy ezt az eljárást már 1913-ban alkalmazták Ausztriában;

„hogy Gall vegyész — akinek ez a szakmája és aki elnöke a „Société des Produits Azotés"-nak, aki ugyanezt az eljárást ajánlotta 1914 októberében a francia hadsereg lőpor-bizottságának — tudta, hogy Spandauban, Németországban ebben az időben már alkalmazzák;

„megállapíttattuk részint okmányokból, részint á nitrogén tröszt üléseinek a jegyzőkönyvéből, hogy Gall kétségen kívül tudta, hogy a Lonzanak 1915 februárjában szállított cyanamidot Németország részére rendelték és így megállapítható, hogy szándékosan szállított Németországnak olyan vegyi anyagot, amelyre fegyverkezés céljaira volt égetően szüksége."

Hogyan védekezett ezek a súlyos vádak ellen Giraudjordan és Gall? Hogyan sikerült magukat a hazaárulás vádja alól tisztázni? A vádlottak fölényesen kijelentették, hogy teljesen jóhiszeműen jártak el. Meg voltak győződve arról, hogy Németországnak a cyanamid műtrágyázásra kell! Jelen munkámban arra is törekedtem, hogy végrehajtsam bizonyos elterjedt közhelyek revízióját. Remélem sikerül megdöntenem azt a tévhitet, hogy a fegyvergyárosok rosszhiszeműek, romlottak, bizalmatlanok. Lehet hogy mindenki más olyan, de ők semmi esetre sem; ők kiábrándult korunk utolsó naivái...

A dynamithoz a glycerin is nélkülözhetetlen; ezzel az angolok siettek Németországot elhalmozni. A hatalmas üzletet Dánia bonyolította le. Ausztrália faggyút szállított, az angol gyarmatok kókuszolajat, két év alatt összesen több mint húszezer tonnát. Ez mind a német gyárakba ömlött, amelyek glycerinné változtatták át. Francia cyanamidból és angol faggyúból készült dynamit pusztította el francia és angol anyák gyermekeit. 1916-ban az angol alsóházban heves hangok emelkedtek a túlságosan sikeres skandináv export ellen. Lord Faringdon megnyugtatta az aggályoskodókat, hogy a semlegesek betartják kötelezettségeiket s nem csempésznek Németországba semmit. A dán háziasszonyok legújabban rájöttek a faggyú és a kókuszolaj ízére ... Még a Britt Világbirodalomnak is meg voltak a maga naivái...

A német nagyipar sötét üzletei is ismertek. Zeiss és Görtz szállították a kitűnő hajózási műszereiket az ententenak, mert ügyelni kellett arra, hogy az angol flotta méltó maradjon kitűnő híréhez. A „Magdeburger Drahtund Kabelwerke" lehetővé tette, hogy Svájcon keresztül, a német ipar diadalára, a franciák a douaumonti erődítményt olyan drótakadályokkal lássák el, amelyen ott pusztult néhány támadó hadsereg. A német ipar és az egész német nép becsületére legyen mondva, hogy a Douaumontba szállított drótakadályok valódi vasból készültek, nem pedig holmi selejtes „ersatz''-ból és a korrekt németek igazán nem vették volna szívükre, hogy éppen akkor mondják fel a szolgálatot, amikor a rendelők és ellenségek léte forog kockán.

A német nehézipar a háború alatt is eljuttatott Franciaország részére hatvanezer tonna acélt. Svájcban külön gyár alakult, amely semmi mással nem foglalkozott, mint gyári védjegyek eltüntetésével és megváltoztatásával.

Krupp eladta Vickersnek srapnellgyutacs szabadalmát. A háború után sietett kiszámítani, hogy Vickersék 123 millió srapnellt gyártottak és darabonként követelt egy shilling szabadalmi díjat. Krupp megmentette az angol ágyúgyárak presztízsét, de azért az anyagiakról sem feledkezett meg. Krupp tiszta évi jövedelme a háború alatt megközelítette a százötven millió márkát. Hogy ennek az összegnek milyen részét kereste meg az ellenség felfegyverzése által, ezzel a statisztikai adatok mind máig adósok maradnak.

Franciaországban és Angliában, ugyanúgy mint Németországban, a vizsgálat valamennyi ellenséggel üzleti összeköttetésben maradt fegyvergyárost felmentette. Viszont tudunk arról, hogy a francia haditörvényszék enyhítő körülmények tekintetbevételével csak életfogytiglani deportálásra ítélt egy mentoni kereskedőt, aki a Johann Maria Farinanak Kölnbe szállított Svájcon keresztül néhány kiló parfüm-esszenciát.

Consett angol ellentengernagy így vélekedik: „A tökéletes blokád egyesítve az angol exportcikkek elkobzásával 1915-ben és 1916-ban megsemmisítette volna Németországot az orosz összeomlás és Románia beavatkozása előtt. A mi nyomorult és tisztességtelen kereskedelmünk hosszabbította meg a háborút."

A világháború történetírói meg szoktak egyezni abban, hogy a központi hatalmak a német vegyészeknek köszönhet, hogy négy évig kitartottak. Elsősorban Haberról beszélnek, aki lehetővé tette, hogy a levegőből kivonják a nitrogént. Csökkentenem kell Haber találmányának jelentőségét is. Ha ő nincs, legfeljebb a francia cyanamidgyárosok keresnek még többet, legfeljebb Svájcban állítanak fel újabb üzemeket. A barátok hálátlanok, megbízhatatlanok és önzők, nem szabad rájuk számítani. A humanista intézmények tökéletlenek és gyakran mondanak csődöt. Csak a fegyvergyárosok nemzetközisége működik hibátlanul. Nincsenek nemzeti és faji előítéletei, mert általában semmiféle előítéletei nincsenek. Korunk legtökéletesebben működő és legmegbízhatóbb szervezete!

Kruppot a japánok szövetségét kereső és a politikában kritikát nem tűrő mai német rendszer sem akadályozza meg abban, hogy a kínaiaknak ne csak ágyúkat szállítson, hanem ellássa őket megfelelő szakemberekkel is ...

Téved az, aki ezekből az adatokból azt a következtetést próbálná levonni, hogy a hadiiparnak ez a hazaáruló szerepe a demokrácia velejárója és a liberalizmus következménye. A demokratikus államokban nem gyakoribb a visszaélés, mint ott, ahol parancsuralom dühöng, csak többet cikkeznek és írnak róla. Ha vannak is hibái a demokráciának, ereje és roppant hatalma éppen ott rejlik, hogy mindenki parlamentáris úton vonható felelősségre. Abban a Franciaországban, amely nyugodtan vállalta, hogy egy ellenszenves zsidó tüzérszázados ártatlanságának kiderülése érdekében megtörjék a vezérkart körülövező nemzeti nimbuszt és sérthetetlenséget, abban a Franciaországban, ahol egy Almazian nevű gyanús származású balkáni szabó miatt takarodnia kellett állásából a bűnügyi rendőrség fejének antihumánus vallatási módszere miatt, abban az országban, amely minden látszólagos nemzeti érdekkel ellentétben az emberi igazság védelmét vállalja, nem lehet nagy baj. Akik már a háború alatt leleplezték Giraud-Jordan üzelmeit, nem vetették börtönbe, mint az állam tekintélye és méltósága ellen törő defetistákat. Wolfgang Goetz, az a német történetíró, aki igen közel van a nemzeti szocializmus szemléletéhez, írja, hogy a világháború alatt a franciák nagy ereje éppen abban rejlett, hogy a vezérkar a vereségeket sem szépítette, míg a viharos német összeomlás oka éppen az volt, hogy a hadseregfőparancsnokság hivatalos jelentései ferdítettek és hazudtak. A francia és az angol kormány soha nem akadályozta meg, hogy a cyanamidbotrány és egyéb sötét üzlet minden részlete nyilvánosságra kerüljön, még akkor sem, ha ez vezetőszemélyiségeket kompromittált. A német államügyész, már a weimari korszak alatt elkobzási indítványt terjesztett be Lehmann-Rüssbüldt könyve ellen, mert Kruppról és társairól az igazat írta.

Amint kiderül a következő fejezetből, a vegyi világkartell erősebb ma, mint valaha. Hiába kötötték az egyezményeket „békés" iparágakra; cellulózéból nem csak újságpapírt, műselymet és filmet lehet gyártani, hanem dynamitot is, a benzolból nem csak festéket és gyógyszert, hanem mérgesgázt, mégis a demokratikus országokban hatása kezd mutatkozni a sajtó felvilágosító hatalmának.

Franciaországban a közvélemény nyomására egy év előtt állami tulajdonba vették Schneider-Creusot ágyúés repülőgépgyárait. Angliában a Labour hasonló lépést követel Vickersék ellen. A svéd kormány áldozatok árán is megszerezte a Bofors-műveket, amely részvényeinek hatvan százaléka Nobel halála után, bizonyos kartellszerződések árán, Krupp birtokába került. Az Egyesült Államokban a szenátus folytatott erélyes vizsgálatot, a nacionalizmus ürügyén a népek között háborúra izgató hadiszergyárosok ellen. Ezeknek az üléseknek meg voltak a szókimondó hősei, noha az amerikai sajtó nagy része elsikkasztotta a nevüket. Nye, Vandenberg és Boné szenátorok vannak olyan értékes és jeles emberek, mint Cukor, Mayer és Laemmle, noha egy ellenálhatatlan női mosolyért és igéző lábért nem fizetnek százezer dollárokat. Csak éppen a mérgezgázhaláltól eltorzult arcokat nem szeretik ...

• Alfred Mond felbukkan és győz.
• KIVONAT A NOBEL-ALAPÍTVÁNY JOGSZABÁLYAIBÓL, amelyeket Oszkár svéd király szentesített 1900 június 29-én Stockholmban.
• T artalom