Az amerikaiak természetesen nem hagyják magukat könnyen legyőzni. Ők is építenek Berkeleyben, a régi ciklotron-metropolisban egy hasonlóan nagy készüléket. A Szovjetunióban pedig 1o ooo MeV-os proton-szinkrotront építettek, és 50 000 MeV-osat terveznek.
Közben a már üzemben levő berendezések, a Cosmotron és a Bevatron meghozzák a várt eredményeket. Nemcsak pi-mezont és mü-mezont lehetett velük mesterségesen előállítani, hanem már nehéz mezonokat és hiperonokat is, azokat a részecskéket, amelyeket nemrég fedeztek fel a kozmikus sugarakban. Az instabil elemi részecskék kísérleti vizsgálatának új korszaka kezdődött meg ezzel.
1955 októberében aztán egy olyan részecskét fedeztek fel, amely után a fizikusok már régóta lázasan kutatnak. Megtalálták az anti-protont, a proton negatív párját. Hasonló kapcsolatban van ez a protonnal, mint a negatív elektron a pozitív párjával, a pozitronnal.
A párképződés és az anyag szétsugárzása új formában bukkan elő. Eddig ez a folyamat csak az elektron-pozitron párral kapcsolatban volt ismeretes. Most viszont mezonpárokra és a proton-antiproton párra is kiterjeszkedett. Kialakul az „antianyag” fogalma, az olyan anyagé, amelynek atommagjában a protonokat és neutronokat anti-protonok és antineutronok helyettesítik, az elektronburok elektronjait pedig pozitronok. Ez az anyag önmagában tökéletesen stabil, de ha egy darabka közönséges anyaggal találkozik, azzal összeolvad; együttesen elektromágneses energiává sugárzódnak szét. Új lehetőség ez a további kutatás számára.
Közben azonban robbannak az atombombák, tűzgömbök emelkednek a nevadai pusztaság, az Eniwetok-szigetek, a belső-szibériai síkságok fölé.
Az 1951 májusában az Eniwetok szigetcsoport felett végzett első „termonukleáris” robbantást a rákövetkező év novemberében az amerikaiak második, még erősebb robbantása követi. A kis Elugelab-sziget, amely fölött ez a pokoli kísérlet lezajlott, eltűnt a Csendesóceán hullámaiban; eltüntette a térképről az ember által kiszabadított atomenergia.
Nem egészen egy évvel később, 1955 augusztusában, alig két és fél évvel az első amerikai H-bomba kísérlet után a Szovjetunió is felrobbantja első H-bombáját.
Az Egyesült Államokban ismét nagy az izgalom.
1954 februárjában minden előkészület megtörtént arra, hogy Eniwetok felett végrehajtsák a legnagyobb H-bomba robbantási kísérletet, amit eddig a világ látott. Már nem „kísérleti berendezéssel” próbálkoznak, hanem valódi bombával, amelyet repülőgépről lehet ledobni. A gyújtó normálbomba hidrogéntartalmú anyaggal van körülvéve, olyannal, amelyet nem kell alacsony hőmérsékletre hűteni. Mindezt még egy természetes uránból készült burkolat veszi körül, amelynek atommagjait a hidrogén magok egyesülésekor felszabaduló számtalan neutron ugyancsak hasítja, és így a robbanás hatása rendkívüli mértékben megsokszorozódik.
A nagy esemény március 1-én következett be. A tények ismét felülmúlják a számításokat: a robbanás kétszer olyan erős, mint ahogy számították, és 7—8-szor olyan erős, mint az első amerikai H-bomba kísérletnél. 700—8oo-szor annyi energia szabadult fel, mint a hirosimai bombánál, 15-ször annyi, mint a világháborúban Németországra ledobott összes bombák energiája.
Száz kilométeres biztonsági övezetet jelöltek ki a robbantás helye körül, amelyen belül egyetlen hajó sem tartózkodhatott. Ez azonban kevésnek bizonyult. Egy japán halászhajót 23 halásszal a robbanás helyétől 140 km távolságra radioaktív hamueső ért. Bár a hajó azonnal megszakította útját, és visszatért honi kikötőjébe, a radioaktív sugárzástól valamennyi halász már súlyos sérüléseket szenvedett.
A borzadás hulláma futott végig a világon. E szorongó pillanatban átlátta az emberiség annak a veszélynek nagyságát, amelyet saját maga idézett fel. Egy további bombakísérlet, amely háromszor nagyobb energiafelszabadulással járt volna, el is maradt.
A normális bombakísérletek viszont tovább folynak, urán- és hidrogénbombákkal.
További, félelmetes lehetőségeket gondolnak ki, melyek még fokozzák a hatást. Ha egy hidrogénbombát kobaltköpennyel vesznek körül, a robbanás pillanatában a neutron besugárzás hatására az elgőzölgő kobalt radioaktív kobalttá válik. Ez nagyon erősen gammasugárzó anyag, amelynek élettartama több mint öt év. Ahol ez a halálharmat leszáll, ott többé nincs élet.
Akadtak emberek, akik kiszámították, hány milliárd dollárra volna szükség ahhoz, hogy hidrogén- és kobaltbombákkal minden életet kioltsanak a Földön.
*
Mihelyt elszállt az atombomba gomba alakú füstje, és elcsitult a rettegés, amelyet felidézett, az érdeklődés ismét az atomenergia felhasználásának békés céljai felé fordult.
E téren is egyre rohamosabb az előrehaladás.
1954-ben csak az Egyesült Államokban mintegy két tucat atomreaktor működik, és máshol is egyre-másra nőnek ki a földből.
Már nem elégszenek meg kísérleti reaktorokkal. Többet akarnak, gyakorlatban megvalósított nagyüzemi atomenergiából energiatermelést,
1954 e téren is meghozza az első eredményeket. Moszkva közelében júniusban üzembe helyezik az első erőművet, amely 5000 kW-os elektromos teljesítményét az urán energiájával működő gőzgépekkel állítja elő. Ugyanebben az időben az Egyesült Államokban is készül két hasonló teljesítményű berendezés, ezek az első két atomhajtású tengeralattjáró hajtógépei lesznek majd. Egyelőre kísérleteznek velük.
1955. január 17-én fut ki az amerikai Groton hadihajógyárból próba-útjára a világ legelső atomhajtású hajója, a „Nautilus” nevű tengeralattjáró.
Enrico Fermi, az első reaktor megépítője az atomenergiának ezt a győzelmét már nem érhette meg. Néhány héttel előbb, 1954. november 28-án, 53 éves korában meghalt rákban. 1955. április 18-án követte őt a princetoni magányos figyelmeztető, Albert Einstein is, az az ember, aki híres E = mc2 képletével elméletileg megalapozta a magenergia felszabadítását. 1956. március 17-én követte őket Iréne Joliot-Curie, aki a mesterséges radioaktivitás felfedezésével a kutatómunkának erős ösztönzést adott, és akinek halálát éppúgy, mint két évtizeddel előtt az édesanyjáét — a radioaktív sugárzás okozta. Két évvel később meghal férje is, Frédéric Joliot-Curie.
Közben kialakulnak a nagyobb erőművek tervei. Az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban s több országban, különösen pedig Angliában a nagy tervek kézzelfogható valósággá válnak.
Az atomenergia gazdaságosságának kérdését, vagyis, hogy versenyképes-e a szén-, illetve vízierőművekkel, még nem sikerült teljesen tisztázni. Atomerőműveknél sokkal kisebb az üzemanyag költsége, lényegesen drágább azonban a beruházás. Néhány éve még bátortalanul álltak az emberek ezzel a kérdéssel szemben.
Most azonban friss szelek fújnak. A hosszú várakozás helyett mindenütt tettekre határozzák el magukat. Bizonyos időbe telik, míg annyi atomenergiát tudnak majd előállítani, hogy az számottevő része legyen az összes termelt energiának. Addigra pedig az energiaszükséglet fedezése már égető kérdéssé válik. A rentábilitás kérdéseit a későbbi tapasztalatok fogják majd tisztázni — ez a jövő feladata. Előbb azonban bátran cselekedni kell!
A Szovjetunióban több nagy erőművet építenek néhány százezer kW teljesítménnyel.
Az amerikaiak is építenek erőműveket Pittsburgban és Shipping-portban. A „Consolidated Edison” cég koncessziót kap egy óriási erőmű építésére, a Hudson partján, New Yorktól 40 km-re. Ez az erőmű az óriási város egy részét fogja a közeli jövőben fénnyel és energiával ellátni.
Az angolok nagy erőműveket építenek Calder Hallban és Dounreayben. Tíz év múlva z millió kW elektromos teljesítményt akarnak előállítani atomenergiából, és néhány évtized alatt energiaszükségletük jelentős részét atomenergiával akarják fedezni.
Amikor 1955 augusztusában Genf városa megnyitotta kapuit az első nemzetközi atomkonferencia előtt, amikor minden nemzet atomtudósai összesereglettek, hogy kicseréljék tapasztalataikat, már mindenfelé álltak az uránreaktorok óriási beton védőfalai, a hűtőgázt elvezető kéményei és a géptermek, ahol rövidesen az elektromos generátorok zúgnak majd.
Az atomkonferencián nyilvánosságra hoztak valamit arról is, hogy Angliában, az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban tudósok és mérnökök igen behatóan foglalkoznak a „termonukleáris” reakciókkal, a H-bomba megfékezésével. „Urán helyett hidrogén” — ez most a jövő jelszava.
A fejlődés folyama most már feltartóztathatatlanul halad az atomkorszak felé!
ÉS A FOLYTATÁS?
A fejlődés üteme egyre fokozódik.
Tovább, mindig csak tovább!
De hová?
A boldog jövő édenkertjébe vagy a pusztulásba? Ki tudja?
Íme, egy látomás: Az atomenergia problémáját megoldották. Az atommag démonát megfékezték. Óriási erőművek ontják az áldásos energiát, amely után az emberiség áhítozott. Nem uránból! Az uránreaktor már múzeumi tárgy. Az energiát a hidrogén szolgáltatja. A fúziós reakciót sikerült megszelídíteni. A nyert energiának kis tört része is elegendő arra, hogy a vízből kiválassza a szükséges hidrogént. Az óceánok vizéből, ebből a kimeríthetetlen készletből. Örökre vége az emberiség energia gondjának, ami olyan nyomasztóan nehezedett az utolsó évszázadok történetére. Nincs többé harc a nyersanyagért, a szénért, az olajért. A háborút már csak a történelemkönyvekből ismerik. Nincs többé ok a háborúra. Mindenkinek megvan mindene, ezért mástól sem irigyel semmit. Az atommag megszüntetett minden hiányt, minden nélkülözést. A tökéletes harmónia korszaka kezdődött el földünkön.
Ki tudja?
De itt egy másik látomás: Atomháború pusztított a földön, tengerek és szárazföldek felett, az egész világon. H-bombák, kobalt-bombák százai hulltak le. A városok mind romhalmazok. Ezer mérföldnyi területek szennyeződtek radioaktivitással, és így évtizedekre lakhatatlanná váltak. Még elvadult bozót sem lepi be a csupasz romokat, mint ahogy valamikor az őserdő vette birtokába a mayák elpusztult templomvárosait. Mert ahol a bombák pusztítottak, ott szó szerint nem nő fű többé. A radioaktív talaj abszolút pusztaság, amelyen semmi sem él.
Távoli vidékeken élnek ugyan még emberek, esetleg sokan életben maradtak. De a világ egész civilizációja megsemmisült. A nagy ipari városok szétrombolva. Az alkotók élgárdája kipusztult. Az életben maradottak nyomorúságos, primitív élete legjobb esetben egy új fejlődés kiindulópontja lehet. Ha egyáltalán lehetséges ilyen fejlődés. Ha utólag nem pusztítja el őket a légkör radioaktív sugárzása, amely a sok atomrobbantás maradványaként gonoszan és vészterhesen veszi körül a földet.
Ki tudja?
De van még egy látomás: Az atomháborút elkerülték.
Hatalmas atomipar létesült szerte a világon. Az energiának bővében vannak, de az emberiség nem örül neki.
Millió tonnányi veszélyes radioaktív hulladékot ásnak el a sivatagban. Millió tonnányi radioaktív hulladékot süllyesztenek el acéltartályokban az óceánok fenekére. Titkos talajvízáramlatok azonban egy évszázad alatt kimossák a sugárzó elemeket a sivatagból. Az acéltartályokat a sós víz szétmarja, és tartalmuk szabadon a tengerbe ömlik. Minden elővigyázatosság ellenére a légkörben is veszélyessé kezd válni az atomerőművek ezernyi kéményéből származó radioaktív anyagok mennyisége. A radioaktív méreg mindenütt jelen van.
Mérgezett az eső, mérgezett a hó, mérgezettek a források, mérgezett a gabona a földeken, mérgezett a tehenek teje. Ez a méreg rendkívül gyenge. Senki sem hal meg tőle. De folyton hat, éjjel-nappal, nemzedékről nemzedékre.
Hatása fokozatosan mutatkozik meg. A torzszülöttek száma egyre nő. Szaporodnak a nyomorékok, az idióták és mindenféle rendellenességek hordozói. Lassan, de feltartóztathatatlanul csúszik le a homo sapiens a százezer éves fejlődés felfelé ívelő útja után ismét a vegetatív élet homályába.
Ki tudja?
Kinek van bátorsága azt mondani: „Én tudom, hogy száz, kétszáz év múlva így és így lesz?”
*
A fejlődés egyre tart.
Fel lehet-e tartóztatni?
Lehet-e szabályozott mederbe kényszeríteni?
Feltartóztatni biztosan nem lehet. A hegyekből lefutó víznek a völgybe kell jutnia. Ha gátat vagy zsilipet építünk az útjába, áttöri a gátat, és átfolyik a zsilipen.
Ősidőktől fogva hajtja az embert a kíváncsiság, hogy kutasson, hogy megmagyarázza a természet titkait. Sohasem mondott le arról, hogy egyék a tudás fájának gyümölcséből. Ismeretei segítségével pedig óriási hatalomra tett szert. Legyőzte a természet erőit. De vajon igazi hatalom volt ez? Nem jutott-e egyre inkább a természeti erők hatalmába?
„A palack szelleme legyőzte az embert, aki őt kiszabadította” — mondta Pandit Nehru, az atomenergia felszabadítására utalva.
A keleti mesében a halásznak sikerül csellel ismét a palackba csalni a szellemet, aki őt el akarta nyelni. A valóság azonban itt már nem hasonlít a meséhez. Semmiféle csel, semmiféle hatalom nem volna képes visszaparancsolni a felszabadított atomenergiát az atommagok mélyébe, ahol milliárd évek óta szunnyadozott.
Meg kell kísérelni tehát rendezett mederbe terelni az áradatot.
Mit kell ehhez tenni?
A politikában: Megszüntetni minden régi, és elkerülni minden új feszültséget. Le kell mondani a háborúról mint a politika eszközéről. Azt az államot, amely először használ atomfegyvert, egyértelműen meg kell bélyegezni. Továbbá: mindennemű atomfegyverkezés teljes megszüntetése és ennek ellenőrzése.
A kutatás területén: Fokozottan és rendkívül alaposan kell foglalkozni azokkal a biológiai, főképpen pedig örökléstani veszélyekkel, amelyeket a kis intenzitású radioaktív sugarak, a földben, vízben és levegőben igen kis mértékben jelenlevő radioaktív anyagok jelentenek. Teljesen megbízható módon meg kell állapítani a tartós besugárzás megengedhető adagjait.
Az atomtechnikában: Rendkívüli elővigyázat szükséges a tervezésben, az építésben és az atomerőművek üzemeltetésében. A legnagyobb gonddal kell vigyázni a tudományos alapon kidolgozott biztonsági előírások betartására. A legszigorúbban ügyelni kell arra, hogy véletlenül se kerülhessenek ki radioaktív anyagok az erőművek környezetébe. Legszigorúbb előírások a radioaktív hulladékok biztonságos tárolására. Első a biztonság!
Ez hatalmas program, végrehajtásához valamennyi érdekelt minden erőfeszítésére szükség van. A jövő ezeknek az erőfeszítéseknek a sikerétől függ.
*
Karunk fáklyája fényesen és ugyanakkor fenyegetően mutatja az utat a jövőbe. A szunnyadó atomenergiát kiszabadítja az ember, és lehozza a Nap tüzét a Földre.
Mindez az uránvegyületek jelentéktelen, fluoreszcenciának vélt sugárzásának vizsgálatával kezdődött, az 1896-os esztendőben.
MEGJEGYZÉS A MAGYAR KIADÁSHOZ
A kiadó a Központi Fizikai Kutató Intézet munkatársával utószót iratott W. Braunbek könyvéhez. Ezt egyrészt az tette szükségessé, hogy az eredeti mű megjelenése óta az atommagfizika területén sok új tudományos siker született, másrészt az I. Genfi Atomenergia Konferencia óta a Szovjetunió eredményei is közkinccsé váltak.
Budapest, 1960, augusztus
Gondolat Kiadó