Invoke the forces of the Tablet of Union by means of the Supreme Ritual of the Pentagram, with the Active and Passive Spirit, with Eheieh and Agla. Return to the Altal, and recite the following Enohian Spirit Invocation: Ol Sonuf Vaorsag Goho Iad Balt, Loush Calz Vonpho, Sobra Zol I Ta Nazps, od Graa Ta Malprg... Ds Holq Qaa Nothoa zomz, Od Commah Ta Nopbloh Zien...
[Israel regardie, The Original Account of the Teachings, Rites and Ceremonies of the Hermetic Order of the Golden Dawn, Rirual for Invisibility, St. Paul, Llewellyn Publication, 1986, p. 423] (29)

Szerencsénk volt, már a legelső tárgyalás roppant színvonalasra sikeredett, legalábbis a beavatásunk szempontjából.
Ez alkalommal a trió – Belbo, Diotallevi és én – teljes létszámban jelen volt, és amikor a vendég megjelent, kis híján felkiáltottunk a meglepetéstől. A jövevénynek pontosan olyan arca volt, amilyennek Lorenza Pellegrini a facies hermeticá-t leírta, és ráadásul még fekete ruhát is viselt az illető.
Az ajtón belépve óvatosan körülkémlelt, majd bemutatkozott (mint Camestres professzor). Kérdésünkre, hogy minek a professzora, bizonytalan intéssel válaszolt, mintegy diszkréciót kérve tőlünk.
– Bocsánat – szólt –, nem tudom, hogy önök tisztán technikai, üzleti szempontból foglalkoznak-e csak a problémával, vagy netán kapcsolatban állnak valamely beavatott csoporttal is...
Megnyugtattuk.
– Ne vegyék túlzott óvatoskodásnak – mondta –, de OTO-sokkal nem szívesen szűrném össze a levet.
Zavarba jöttünk.
– Ordo Templi Orientis: Aleister Crowley utolsó állítólagos híveinek az egyletecskéje... Önök, úgy látom, nem járatosak a... Jobb is így, legalább nincsenek előítéleteik.
Hellyel kínáltuk, leült.
– Tudniillik olyan művet kínálok én fel önöknek, amely bátran szembefordul Crowley-val. Mi valamennyien, engem is beleértve, változatlanul követjük annak a Liber Al vei Legis-nek a kinyilatkoztatásait, amelyet, mint talán tudják, 1904-ben, Kairóban mondott tollba Crowley-nak egy felsőbbrendű intelligencia, név szerint Aiwaz. Az OTO hívei szintén mindmáig tartják magukat ehhez a szöveghez, még hozzá e szöveg négy kiadásához: az első kilenc hónappal előzte meg a balkáni háború kirobbanását, a második szintén kilenccel az első világháborúét, a harmadik megint csak kilenccel a kínai-japán háborút, és a negyedik is kilenc hónappal a spanyol polgárháború mészárlásait...
Megborzongtam: brrr. A jövevény erre baljósan elmosolyodott.
– Megértem, hogy haboznak. Ha ugyanis én most ötödszöri kiadásra átadom önöknek ugyanezen könyvet, vajon mi fog történni kilenc hónap múlva? Ne féljenek: semmi, mivelhogy én ezúttal a Liber Legis-nek egy bővített változatát ajánlom fel, tudniillik abban a szerencsében volt részem, hogy még csak nem is egy egyszerű felsőbbrendű intelligencia, hanem maga Al, a legfőbb princípium, vagyis az a Hoor- paar-Kraat nyilatkozott meg nekem, aki amúgy a hasonmása, azaz a misztikus ikerpárja Ra-Hoor Khuitnak. Csak az a fontos, már csak a nem kívánatos hatások elkerülése végett is, hogy jelen művem megjelenése egybeessék a téli napfordulóval.
– Meg lehet oldani – bátorította Belbo.
– Szívből örülök. A könyv nagy port fog felverni beavatott-körökben, mert sejthetik, hogy az én misztikus kútfőm komolyabb és hitelesebb, mint a Crowley-é. Nem tudom, hogyan csinálhatta meg Crowley a nagy Fenevad-rituálékat úgy, hogy nem törődött a Kard-liturgiával. Csak kirántott karddal érteni meg, mi is az a Maharpralaya, avagy a Kundalini Harmadik Szeme. Meg aztán az aritmológiájában, amely a Fenevad Számán alapszik, nem foglalkozott a 93-assal, a 118-assal, a 444-essel, a 868-assal és az 1001-essél, tehát az Új Számokkal.
– Miért, azok mit jelentenek? – kérdezte Diotallevi, és máris izgalomba jött.
– Áh – legyintett Camestres professzor –, már az első Liber legis is kimondja: mindegyik szám végtelen, nincs különbség szám és szám között.
– Értem – mondta Belbo. – De nem gondolja, hogy az átlagolvasónak mindez egy kissé homályos?
Camestres majdhogynem felugrott a székéből.
– Hiszen ez abszolút elkerülhetetlen! Aki a kellő előkészületek nélkül megértené ezeket a titkokat, az mindjárt alázuhanna a Mélységbe! Higgyék el, már azzal is sokat kockáztatok, hogy burkoltan közzéteszem őket. Én is a Fenevad imádásából indulok ki, de radikálisabb vagyok, mint Crowley, olvassák csak el, mit írok a congressus cum daemoné-ról, arról, hogy hogyan kell berendezni a Templomot, illetve a Skarlát Nőnek és az Őt Hordozó Fenevadnak a testi egyesüléséről. Crowley megállt az úgymond, természetellenes congressus camalé-nál, én viszont még túl is próbálom hajtani a rituálét azon, amit mi Rossznak értelmezünk, én elmegyek a felfoghatatlan határáig, a Goetia abszolút tisztaságáig, a Bas-Aumgn és a Sa-Ba-Ft végső küszöbéig...
Belbo számára nem maradt más hátra, mint hogy felmérje Camestres anyagi lehetőségeit. Ezt nagy köntörfalazással csinálta, s a végén kiviláglott, hogy a professzornak, akárcsak Bramantinak, esze ágában sincs saját magát finanszírozni. Ekkor megkezdődött a lekapcsolási fázis, elhangzott az udvarias indítvány, hogy tessék itthagyni a kéziratot egy hétre, átnézzük, és aztán majd meglátjuk. Camestres azonban ekkor fölkapta a kéziratot, a kebléhez szorította, közölte, hogy még soha senki nem bánt vele ilyen bizalmatlanul, s azzal távozott, de előbb még értésünkre adta, hogy csúnyán meg fogjuk ezt bánni, majd ő gondoskodik róla; nem mindennapi eszközök állnak a rendelkezésére.
Rövid időn belül mégis több tucat nyilvánvaló ÖFSZ-kéziratra tettünk szert. Egy minimális válogatásra azért szükség volt, hiszen el is kellett adnunk a könyveket. Föl sem merült, hogy mindent elolvassunk, így hát csak a tartalomjegyzékeket futottuk végig egy-egy pillantással, és aztán közöltük egymással, mire bukkantunk.

 

45

Adódik tehát egy meghökkentő kérdés. Lehet, hogy az egyiptomiak már ismerték az elektromosságot?
[Peter Kolosimo, Terra senza tempo, Milano, Sugar, 1964, p. 111]

– Van itt egy szövegem az eltűnt civilizációkról és a titokzatos országokról – jelentette Belbo. – Állítólag létezett valaha Ausztrália környékén egy Mu nevű kontinens, és onnan indultak szerteszét a nagy népvándorlási hullámok. Az egyik Avalon szigete, egy másik meg a Kaukázus és az Indus forrásvidéke felé, aztán ott voltak még a kelták, az egyiptomi kultúra megalapítói, és végül Atlantisz...
– A könyökömön jön ki. A Mu nevű kontinensről annyian írtak már, hogy csak na – mondtam én.
– De ezt talán meg is veszik. Egy csodás fejezete a yucatáni görög hatásokról szól, meg aztán leír egy Chichén Itzában talált domborművet: katonát ábrázol, és a katona tisztára olyan, mint egy római légionárius. Úgy hasonlít rá, mint egyik tojás a másikra...
– A világ minden sisakja vagy tollal vagy lósörénnyel van díszítve – jegyezte meg Diotallevi. – Ez nem bizonyíték.
– Neked nem, de neki igen. Ő kimutatja, hogy mindegyik kultúrában voltak kígyóimádók, és ebből arra következtet, hogy kell lennie valami közös eredetnek...
– Kik azok, akik mégsem voltak kígyóimádók? – tette fel a kérdést Diotallevi. – Kivéve persze a Választott Népet.
– Mert ők valami borjút imádtak.
– Az csak egy gyenge pillanatuk volt. Na, hát erre a könyvre én nem szavazok, még ha vennék, akkor se. Kelták, árják, Kaly-yuga, nyugat alkonya, SS-szellem. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de szerintem ez egy náci könyv.
– Garamond szerint ez nem feltétlenül kizáró ok.
– Jó, de azért mindennek van határa. Nekem meg volt a kezemben egy másik kézirat törpékről, sellőkről, szalamandrákról, manókról és tündérekről... Csakhogy abba is bele van keverve az árja kultúra eredete. Úgy látszik, az SS a hét törpétől származik.
– Nem a hét törpétől, hanem a Nibelungoktól.
– Ebben a kéziratban az írországi Kicsi Népről van szó. Csak a tündérek rosszak, az emberkék jók, bár kissé gorombák.
– El vele. És maga mit talált, Casaubon?
– Csak egy fura szöveget, Kolumbusz Kristófról szól, az aláírását elemzi, és még a piramisokkal is összefüggésbe hozza. Kolumbusz a jeruzsálemi Templomot akarta újjáépíteni, ő ugyanis nagymestere volt a száműzött templomosoknak. Köztudomású, hogy portugál zsidó és így nyilván Kabbala-szakértő volt, következésképpen kabbalista varázsigékkel csendesítette le a viharokat és győzte le a skorbutot. A Kabbaláról szóló kéziratokkal nem foglalkoztam, azokat, gondolom, Diotallevi olvasta át.
– Mind teli vannak elrontott héber írással, amit különféle vacak kis álmoskönyvekből fénymásoltak ki.
– Ne felejtsük el, hogy mi itt most az Ízisz Leleplezéséhez válogatjuk a kéziratokat. Kár filologizálnunk. Lehet, hogy az ördöngösöknek tetszenek azok az álmoskönyvekből kimásolt héber betűk. A szabadkőművesség-témát illetően bizonytalan vagyok. Garamond úr a lelkemre kötötte, hogy legyek nagyon óvatos, nem akar belekeveredni a különféle rítusok egymás közötti vitájába. De ezt a szöveget azért mégis megnézném, a lourdes-i barlang szabadkőműves-szimbolikájáról írták. Meg ezt is, ez nagyon jó, arról szól, hogy hogyan bukkant fel egy bizonyos úriember, aki valószínűleg nem más, mint Saint-Germain grófja, Franklin és Lafayette meghitt barátja, az amerikai zászló feltalálásának idején. A csillagok jelentését jól elmagyarázza, a csíkokba viszont belezavarodik.
– Saint-Germain grófja! – kaptam fel a fejemet. – Nocsak, nocsak.
– Mi az, ismeri?
– Ha azt mondanám, hogy igen, úgysem hinné el. Hagyjuk is. Nekem van még itt egy négyszáz oldalas förmedvényem a modern tudomány tévedéseiről: Az atom, mint zsidó koholmány, Einstein tévedése és az energia misztikus titka, Galilei illúziója, avagy a hold és a nap immateriális természete.

 

– Énnekem – mondta Diotallevi – akkor már ez a fortiánus szemle tetszett legjobban.
– Ez a micsoda?
– A fortizmus tudománya egy bizonyos Charles Hoy Portról kapta a nevét; az illető hatalmas gyűjteményt állított össze megmagyarázhatatlan hírekből. Békaeső Birminghamben, mesebeli állat nyomai Devonshire-ben, titokzatos lépcsők és tapadókorong-nyomok egyes hegygerinceken, szabálytalanságok a napéjegyenlőségek egymásutánjában, felirat némely meteoritokon, fekete hó, vérzivatar, szárnyas lények nyolcezer méter magasságban Palermo egén, fénylő kerekek a tengeren, óriásmaradványok, avareső Franciaországban, eleven csapadék Szumátra szigetén, és persze nyomok és nyomok a Machu Picchun és Dél-Amerika egyéb csúcsain, amelyek mind óriás űrhajók történelem előtti landolásairól tanúskodnak. Nem vagyunk egyedül az univerzumban.
– Nem rossz – mondta Belbo. – Engem viszont ez a piramisokról szóló ötszáz oldal, ez nem hagy nyugodni. Tudták-e, hogy a Kheopsz-piramis pont a harmincadik szélességi fokon áll, és hogy az a szélességi kör szeli át a legtöbb szárazföldet? És hogy a Kheopsz-piramisnak ugyanolyanok a geometriai arányai, mint az amazóniai Pedra Pintadának? És azt, hogy Egyiptomban két tollas kígyó is volt: az egyik Tutankamon trónján, a másik pedig a szakkarai piramison, és hogy ez Quetzalcoatlra utal?
– Quetzalcoatl a mexikói pantheon tagja. Mi köze neki Amazóniához? – kérdeztem.
– Mit tudom én, valamit biztos kihagytam. Viszont mivel magyarázható, hogy a Húsvét-szigeti szobrok ugyanolyan óriás kövekből készültek, mint a kelta megalitok? Az egyik polinéz istent úgy hívják, hogy Ya, és ez nyilvánvalóan azonos a zsidók Jodjával vagy az ómagyar Jo-v'-val, azaz Jóistennel. Egy régi mexikói kézirat a tengerből kiemelkedő négyzetnek ábrázolja a földet, és a föld kellős közepén piramis áll, a piramison pedig a következő felirat: Aztlan, ami Atlaszra vagy Atlantiszra hasonlít. Miért vannak piramisok az Atlanti-óceán mindkét partján, na, miért?
– Mert gúlát könnyebb építem, mint gömböt. Mert a szél a parti dűnék homokját nem Parthenon-szerű formákba, hanem gúlákba hordja.
– Gyűlölöm a Felvilágosodás szellemét – mondta Diotallevi.
– Gyerünk tovább. A Ra-kultusznak nyoma sincs az egyiptomi vallásban az Új Birodalom előtt, tehát kelta eredetű. Gondoljunk a Mikulásra és a szánkójára. A történelem előtti Egyiptomban a naphajó egy szán volt. Mivel pedig havon, ugye, nem csúszhatott Egyiptomban az a szán, nyilvánvaló, hogy Északról kellett származnia...
– Mielőtt a kereket feltalálták volna – akadékoskodtam megint –, a homokon is szánt használtak.
– Ne szakítson mindig félbe! A könyv azt írja, hogy előbb meg kell állapítani az analógiákat; az okot keresni utána is ráér. Az ok pedig, azt mondja, végső soron mindig tudományos. Az egyiptomiaknak ismerniük kellett az elektromosságot, máskülönben nem tudták volna megcsinálni mindazt, amit megcsináltak. Egy német mérnök, aki Bagdad csatornázásával foglalkozott, a Szasszanidák idejéből származó, még működő szárazelemeket talált. A babilóniai ásatásokkor négyezer éve gyártott akkumulátorok kerültek elő. Végezetül a frigyláda, amely állítólag a törvénytábláknak, Áron vesszejének és egy sivatagi mannával teli edénynek adott helyet, valójában egy elektromos páncélszekrény-féleség volt, és ötszáz volt nagyságrendű kisüléseket tudott produkálni.
– Ezt már láttam egy filmben.
– Na és? Mit gondol, honnan veszik a forgatókönyvírók az ötleteiket? A frigyláda akácfából készült, és kívül is meg belül is arannyal borították be. Ugyanez az elektromos kondenzátorok elve: két vezető közt egy szigetelőréteg. Körülötte koszorú, úgyszintén aranyból. Száraz helyen tartották, ahol a mágneses mező elérte az 500-600 voltot. Porseima állítólag az elektromosság segítségével szabadította meg birodalmát egy Volt nevezetű szörnyűséges fenevadtól.
– Na, hát ezért vette fel Alessandro Volta ezt az egzotikus nevet. Korábban egyszerűen csak úgy hívták, hogy Zmrzlyn Kraxnapolsky.
– Őrizzük meg a komolyságunkat. Már csak azért is, mert a kéziratokon kívül van itt nekem egy nagy rakás levelem is a legkülönfélébb ötletekkel: Jeanne d'Arc és a Szibilla-könyvek, Lilith, a talmudi démon és a nagy hermafrodita anya, a genetikai kód és a marslakók írása, a növények rejtett intelligenciája, a kozmikus újjászületés és a pszichoanalízis, Marx és Nietzsche egy új angyaltan tükrében, az Arany Szám és a bádogvárosok, Kant és az okkultizmus, az eleusziszi misztériumok és a jazz, Cagliostro és az atomenergia, a homoszexualitás és a gnózis, a Gólem és az osztályharc, végül pedig egy nyolckötetes mű a Grálról és a Szent Szívről.
– Mit akar bebizonyítani? Hogy a Grál a Szent Szív allegóriája vagy azt, hogy a Szent Szív a Grál allegóriája?
– Megértem és értékelem, hogy maga különbséget tenne, de az illetőnek ez, azt hiszem, mindegy. Nekem viszont itt megállt a tudományom. Hallgassuk meg, mit mond Garamond úr!
Meghallgattuk. Azt mondta, hogy elvből semmit se dobjunk ki, és beszélgessünk el minden szerzővel.
– Azért csak csínján – mondtam -; ezek itt legtöbbnyire ugyanazt ismételgetik, csupa olyasmit, ami minden pályaudvari könyveskioszkban megvehető. A szerzők, azok is, akik publikálnak, egymást másolják, egymás állításaira hivatkoznak, és mondjuk, egy Jamblicus-mondatra hivatkoznak, mint döntő bizonyítékra.
– Na és? – kérdezte Garamond. – Olyasmit akar talán eladni, amit az olvasók még nem ismernek? Az Ízisz Leleplezése-könyvek pontosan ugyanarról szóljanak, amiről a többi. Egymást igazolják, tehát igazat szólnak. Sose bízzanak abban, ami eredeti.
– Helyes – mondta Belbo –, de azt azért mégiscsak tudnunk kell, hogy mi magától értetődő, és mi nem az. Szükségünk van egy tanácsadóra.
– Mifélére?
– Nem tudom. Legyen józanabb, mint az ördöngösök, de ismerje a világukat. És mondja meg, mit irányítsunk át a Hermeticába. Legyen komoly szakértője a reneszánsz hermetizmusnak...
– Persze – gúnyolódott Diotallevi –, aztán amikor a kezébe nyomod A Grál és a Szent Szív című művet, felpattan, és veszi a sátorfáját.
– Nem biztos.
– Azt hiszem, én tudok valakit – mondtam. – Nagy tudású ember, aki eléggé komolyan veszi ezeket a dolgokat, de azért elegánsan, majdhogynem iróniával beszél róluk. Brazíliában ismertem meg, de most Milánóban van, úgy tudom. Meg kell, hogy legyen valahol a telefonszáma.
– Vegye föl vele a kapcsolatot – helyeselt Garamond. – De csak óvatosan, nem mindegy, mennyit kér. Egy füst alatt próbálja meg, hátha besegíthetne A fémek csodálatos kalandjába is.

 

Agliè hallhatóan megörült a hívásomnak. Megkérdezte, hogy van a bájos Amparo, én finoman az értésére adtam, hogy annak a történetnek már vége, erre ő elnézésemet kérte, és udvariasan megjegyezte, mennyire méltányolja az újabb és újabb fejezeteket nyitni kész ifjonti frisseséget. Említést tettem neki az új kiadói tervről. Azt mondta, érdekli a dolog, és szívesen fogad bennünket a lakásán, meg is beszéltük mindjárt, hogy mikor.

 

A Hermész-terv születése óta egészen addig a napig gondtalanul mulattam csak, kinevettem a háta mögött a fél világot. Most aztán Ők következtek, hogy benyújtsák a számlát. Méhecske voltam magam is, és szálltam valami virág kelyhe felé, csak épp nem tudtam róla még.

 

46

Napközben menj oda újra meg újra a békához, és imádjad őt fennhangon. És kérd, hogy vigye végbe a csodákat, melyekre áhítozol... Közben pedig faragj keresztet, hogy felfeszítsd majd rá.
[Aleister Crowley egyik Rituáléjából]

Agliè a Susa tér környékén, csöndes kis mellékutcában, múlt század végi, finoman szecessziós villában lakott. Csíkozott zakós, öreg inas nyitott ajtót, bevezetett bennünket egy szalonba, és megkért, hogy várjunk, a gróf úr azonnal jön.
– Tehát gróf – súgta Belbo.
– Ugye, mondtam? Saint-Germain redivivus.
– Ha sosem halt meg, nem lehet redivivus – közölte Diotallevi. – Nem inkább Ahasvér ő, a bolygó zsidó?
– Van, aki szerint Saint-Germain grófja Ahasvér is volt.
– Na, ugye.
Belépett Agliè. Most is, mint akit skatulyából húztak ki. Kezet szorított velünk, és elnézésünket kérte: teljességgel váratlanul úgy adódott, hogy egy kellemetlen megbeszélés miatt még vagy tíz percre vissza kell vonulnia a dolgozószobájába. Utasította az inast, hogy hozzon nekünk kávét, és kérte, hogy helyezzük magunkat kényelembe, azzal egy régi bőrfüggönyt félrelibbentve kiment. Ajtó nem volt, és kávézás közben izgatott párbeszéd hangjai szűrődtek át a szomszéd szobából. Először hangosabban beszéltünk, hogy ne halljuk, de aztán Belbónak eszébe jutott, hogy talán zavarunk. Elnémultunk, és akkor hirtelen megütötte a fülünket egy hang, egy mondat. Diotallevi felállt, és úgy tett, mintha nagyon felkeltette volna az érdeklődését egy tizenhetedik századi metszet, amely történetesen épp a függöny mellett lógott a falon. Hegyi barlangot ábrázolt, a barlang előtt hétfokú lépcső, zarándokokkal. Kisvártatva mind a hárman a metszetet vizsgálgattuk nagyon figyelmesen.
A hang minden kétséget kizáróan a Bramanti hangja volt, és Bramanti azt mondta éppen:
– Egy szó, mint száz, én biztos, hogy nem küldök ördögöt senkinek a lakására!
Ezen a szent napon világossá vált számunkra, hogy Bramantinak nemcsak a külseje, hanem a hangja is tapírra emlékeztet.
A másik hang ismeretlen férfi hangja volt: az illető erős francia akcentussal és élesen, már-már hisztérikusan beszélt. Agliè csak néha szólt közbe lágyan, békítőleg.
– No, de kérném, uraim! – csitította őket Agliè. – Önök rám bízták, hogy tegyek igazságot, és ezt én nagy megtiszteltetésnek veszem, de akkor szíveskedjenek talán meghallgatni. Mindenekelőtt hadd mondjam meg, kedves Pierre, hogy ön legalábbis meggondolatlanul járt el, amikor azt a levelet írta...
– Egészen szimpla kis affaire, Monsieur le Comte – mondta erre a franciás hang –, ez a monsieur Bramand megír, ugye, egy szikket egy tiszteletre méltó revue-be, és akor, voilà, elégé gusztustalan ironie-val certains luciférieneket emleget, hogy azok nem is hisznek a reális présence-ban, mégis ostia kell nekik, ezüstöt csinálni belőle, ét patatí patatá. Bon, mármost egész világ tud, hogy csak egy elismert Eglise Luciferienne van, és annak modestement én vagyok Tauroboliaste-ja és Psicopompe-ja, és tudnivaló, hogy az én egyházam, mon Église, nem sinál vulgaire satanizmust és nem sinál ratatouille-t ostiákból, choses du chanoine Docre à Saint-Sulpice. A levélben én megírtam, hogy mi nem vagyunk satanistes vieuxjeux, adorateurs du Grand Tenancier du Mal, és nem kell nekünk majmolni a Római Egyházat comme ci, comme ça a kehellyel meg a többi... Mi inkább vagyunk Palladiens, de ezt egész világ tud, nekünk Luciferé a jónak a principje, és a rossznak a principje akor már Adonai, mert ezt a világot ő teremtette, és Luciferé hiába ellenkez, voilà...
– Jó, jó – szakította félbe izgatottan Bramanti –, mondtam már: lehet, hogy egy kissé felszínes voltam, kár volt, elismerem, de ez még nem ok rá, hogy boszorkánysággal fenyegessen!
– Mais non! Amit én mondtam, volt métaphore! Maga viszont, plutôt, azzal vágott vissza, hogy maga sinál envoutement-t!
– Azt hiszi, ráérünk mi, én meg a testvéreim, krampuszokat küldözgetni ide-oda? Mi a Magas Mágia dogmáját és Rituáléját műveljük, nem vagyunk mi vasorrú bábák!
– Monsieur le Comte, magához apellálok. Monsieur Bramantí notamment kapsolatban áll Boutroux abbéval, és maga tud jól, hogy ez a pap álllítólag crucifixet tatouáltatott talpára, hogy mindig masírozhasson notre Seigneur, vagyis hogy őneki urának a testén... Bon, alors, és találkozók hét nappal ezelőtt ezzel az állítólag abbéval au Librairie du Sangreal, ismeri, n' est-ce pas, és akor ő rám mosolyog, tenyérbe mász, comme toujour, és aszmongya, bien, bien, máj keressük egymást valamelyik este... Mais, donc, mit jelent az, hogy valamelyik este? Hát azt, hogy harmadnap este megkezdődnek a vizitek, épen lefeküdnék, és akor boum, érzem, hogy arszon sáp engem valami, des chocs fluides, vous savez, ce sont des émanations, könyű rájuk ismerni.
– Biztos megbotlott a szőnyegpadlóban.
– Ah, oui! Et alors miér röpülnek nippek, miér vág kupán nekem az egyik alambique-em, miér zuhan földre és tör el ripityára az én gipsz Baphometem, szegény papámtól emlék, és miér jelennek meg falamon piros betűkből rondaságok, des ordures, ki se merem mondani, hein? Maguk tuggyák azt jól, hogy alig egy éve se néhai monsieur Gros megvádolta azt az abbét, hogy sinál kataplazmákat szarból, avec matière fécale, pardonnez-moi, és akor l'abbé halálra ítélte, és kettő hét múlva le pouvre monsieur Gros misterieusement elhalálozott. Azt, hogy ez a Boutroux mérgező szübsztansziákkal maneuvrál, megállapította martinisták jury d'honneurje is, amit összehívtak à Lyon...
– Rágalmak alapján... – vetette közbe Bramanti.
– Oh, dis donc! Egy procès ilyenféle matière-ben mindig is alapszik indice-eken...
– Igen ám, de az bezzeg nem hangzott el a bíróság előtt, hogy monsieur Gros alkoholista volt, és végső stádiumban levő idült májcirózisban szenvedett.
– Ne legyen enfantil! A boszorkányság naturel úton procédai, és akinek van cirózisa, azt a beteg organ-jába kell megtámadni, ez, voilà, l'abécé de la magie noire...
– Akkor mindig a derék Boutroux műve, ha valaki májzsugorban meghal? Kacagnom kell!
– Akor mesélje sak el, voilà, mi történt Lyonban az alatt a kettő hét alatt!... Kápolna megszentségtelenítve, ostia tetragrammatónnal, a maga Boutroux barátja nagy piros ruhában, nagy piros ruhán fordított kereszt, meg Madame Olcott, az ő voyante personelle-je, homlokán neki szigony, trident, hogy mást ne mondjak, et alors üres kelyhek vérrel telnek meg saját maguktól, l'abbé meg, voilà, köpköd híveknek a szájába bele... Igaz vagy nem igaz, hein?
– Maga túl sok Huysmans-t olvasott, barátocskám! – nevetett Bramanti. – Ez egy kulturális esemény, egy történelmi rekonstrukció volt, olyasmi, mint a Wicca-iskola meg a druida testületek ünnepi megemlékezései!
– Ouais, le carneval de Venice...
Robaj hallatszott, mintha Bramanti rá akarná vetni magát az ellenfelére, és Agliè alig tudná visszatartani.
– Máj meglátja, vous voyez! – sipította a francia. – Attention, Bramanti, kérdezze csak meg a maga Boutroux barátját, mi lett neki! Maga még nem tudja, de hôpitalba fekszik, kérdezze meg tőle, ki törte össze neki képét! Én nem praktikálom a maguk okuszpokuszát, de valamit azér kapiskálok, et alors, mikor észrevettem, hogy kísértetek költöztek házamba, rajzoltam mingyár a parquet-ra egy cercle de défence-t, és fölemeltem a scapulaire du Carmelemet, mert én nem hiszek, de a maga krampuszai igen, és akor sináltam nekik a contresigne-t, l'envoûtement retourné, ah, oui! Ah, micsoda terrible moment volt az maga abbéjának!
– Na, ugye! Na, ugye! – zihálta Bramanti. – Ugye, hogy ő hozza énrám a rontást?
– Uraim, elég legyen! – mondta akkor Agliè udvariasan, de határozottan. – Most engem hallgassanak meg. Tudják, hogy ismereti síkon milyen nagyra értékelem az elavult rítusok effajta felelevenítését, és a luciferi egyházat vagy a Sátán rendet én egyaránt nagyon tiszteletreméltónak tartom, függetlenül a demonológiai különbségektől. Tudják azt is, hogy ugyanakkor szkeptikusan tekintek ezekre a dolgokra, noha végső soron azért mi mégiscsak egyazon spirituális lovagrend tagjai vagyunk. Úgyhogy megkérem önöket, szíveskedjenek egy minimális szolidaritással viseltetni egymás iránt. Meg aztán, uraim, szabad-e a Sötétség Fejedelmét mindenféle személyes indulatokba belekeverni? Gyermetegség volna. Ugyan, kérem, hagyjuk az ilyen okkultistáknak való meséket. Úgy viselkednek, mint holmi szabadkőművesek. Boutroux őszintén szólva egy gőzös fejű alak, és ön, kedves Bramanti, jobban tenné, ha megkérné, hogy inkább valami kellékesre próbálja meg rásózni a gönceit, hátha jók lesznek Az Operaház fantomjá-ba...
– Ah, ah, c'est bien dit ça – kuncogott a francia –, c'est de la brocanterie...
– Legyünk tárgyilagosak. Önök itt összeszólalkoztak bizonyos, mondjuk úgy, liturgiái formaságokon, és kissé fellángoltak a kedélyek, de azért ne essünk túlzásba. Nézze, kedves Pierre, én egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy túlvilági lények tartózkodnak az ön lakásában, végtére is mi sem természetesebb az ilyesminél, mégis, lássuk, be, egyetlen poltergeist-tel is meg lehet magyarázni az egészet...
– Ami igaz, az igaz – ismerte el Bramanti –, ha meggondoljuk, hogy a csillagok jelenlegi együttállása...
– Na, ugye! Hát rajta, szorítsanak kezet, és öleljék meg egymást.
Bocsánatkérő sutyorgást hallottunk.
– Hisz maga is tudja – mondta aztán Bramanti -: néha egy kis folklór is kell, ha azt akarjuk, hogy kiderüljön, ki méltó igazán a beavatottságra. A Nagy Kelet kufárai semmiben sem hisznek, de szertartásuk még nekik is van.
– Bien entendu, le rituel, ah, ça...
– De Crowley ideje lejárt – mondta Agliè. – Ugye, egyetértünk? Most pedig itt kell hagynom önöket, újabb vendégeim érkeztek.
Gyorsan visszaültünk a díványra, higgadtan és fesztelenül vártuk Aglièt.

 

47

Azon voltunk tehát minden igyekezetünkkel, hogy valaminő rendet találjunk ezen hétféle mértékben, olyat, ami kellőképp átfogó, kimerítő és áttekinthető, továbbá mindenkor ébren tartja az érzékeket, és megmozgatja a memóriát... E magasrendű és páratlan collacatio nem csupán arra szolgál, hogy megőrizze nekünk a reánk bízott dolgokat, szavakat és műveleteket, hanem... az igazi tudást is osztályrészünkké teszi...
[Giulio Camillo Delminio, L'idea del Theatro, Firenze, Torrentino, 1550, Bevezetés]

Kisvártatva ismét belépett Agliè.
– Bocsássanak meg, kedves barátaim. Enyhén szólva kellemetlen vitában vettem részt az imént. Mint Casaubon barátunk tudja, én amolyan műkedvelő vallástörténész volnék, és ennek következtében gyakran megesik, hogy egyesek tőlem kérnek eligazítást, talán nem is annyira a tudásomra, mint inkább a józan eszemre számítva. Ha tudnák, milyen különös alakok is akadnak a tudástan beavatottjai közt... És most nemcsak a transzcendens vigaszt kereső, jól ismert figurákra, a melankolikus lelkekre gondolok, hanem mélységes tudású és kifinomult intellektusú emberekre is, akiknek mindazonáltal túlságosan élénk a fantáziájuk, és már nem tudják, hol a határ a ránk hagyományozódott igazság, illetve a mindenféle furcsaságok között. Azok az urak, akikkel az imént beszéltem, gyermeteg dolgokkal gyanúsították egymást, azért kaptak hajba. Sajnos, az ilyesmi a legjobb családban is előfordul. De most, ha szabad kérnem, menjünk át az én szerény kis dolgozószobámba, ott kellemesebb környezetben beszélgethetünk.
Félrehúzta a bőrfüggönyt, és a szomszédos szobába tessékelt bennünket. Szerénynek és kicsinek mi éppen nem mondtuk volna: fölöttébb tágas helyiség volt, a falak mentén pedig, míves polcokon, pompás kötésű, szemlátomást tiszteletre méltó korú könyvek sorakoztak. Leginkább mégis a vitrinek tűntek fel, s a vitrinekben látható furcsa tárgyak, talán kövek meg aztán apró állatok: hogy kitömött, mumifikált jószágok vagy épp ügyes utánzatok-e, nem tudtuk. Szűrt, alkonyi fény vonta be a látványt. Mintha a rombuszmintás ólomberakású, nagy dupla ablak ontotta volna ezt a borostyánszín derengést, de az ablak fényébe belevegyük az a fény is, amely egy papírokkal teli, sötét mahagóni íróasztalon álló lámpából áradt. Régi könyvtárak olvasótermeiben látni néha ilyen lámpákat, kúpos, zöld burájuk fehér fényellipszist vet a könyvre, de a környezetet opálos félhomályban hagyja. A különféle, de egyaránt mesterséges fények játéka nem tompította a mennyezet tarkaságát, sőt, inkább mintha még elevenebben is lángoltak volna általa a színek.
Boltíves volt a mennyezet; a négy sarkát a díszítmény sugallata szerint négy kicsiny arany oszlopfős, téglaszín oszlop tartotta, de a felületén hét mezőben rajzó csalóka képek kupolás képzetet keltettek, és az egész teremnek volt valami finoman bűnös, melankolikus érzékiséget árasztó, ravatali hangulata.
– Az én kis színházam – mondta Agliè – azokat a bizonyos, látvány enciklopédiának, rnindenségszeml éltetésnek beillő, reneszánsz kori fantáziákat utánozza. Nem is lakóhelyiség ez, inkább amolyan emlékeztető-masinéria. Bármelyik képet nézik, ha megfelelőképpen társítják egy-egy másik képhez, a világnak egy-egy titka fog felfedeződni és összegződni az önök szeme előtt. Nézzék azt a csoportozatot, amely szándékosan hasonlít a mantovai palotában látható freskó alakjaira: az a kép a harminchat dékánt, az ég urait ábrázolja. És ha már rátaláltam erre a ki tudja, kitől származó, pompás rekonstrukcióra, megszokásból és hagyományhűségből azt akartam, hogy a mennyezet képeinek megfelelő apró tárgyak a vitrinekben szintén jelenítsék meg a mindenség őselemeit, a levegőt, a vizet, a földet és a tüzet. Ez magyarázza, hogy miért van itt például egyik barátom mesteri preparátuma, ez a bájos szalamandra vagy Herón eolipilájának miniatűr mása: ha begyújtanék ebbe az apró spirituszkazánba, amelyen a labda nyugszik, felforrósodna benne a levegő, és ezeken a fúvókákon kétoldalt kiáramolva, forgásba hozná a labdát. Bűbájos instrumentum, megannyi hírneves szöveg ismétlődő tanúsága szerint már az egyiptomi papok is használták a szentélyeikben. Arra használták, hogy csodát mímeljenek vele, és a tömeg mélységesen tisztelte is a csodát, de az igazi csoda az az aranyszabály, amely szerint ez a titokzatos és egyszerű, éteri és elemi, levegő és tűz mechanizmus működik. Ennek a tudásnak voltak letéteményesei a mi antik eleink és még az alkimisták is, és ezt veszítették el a mai ciklotrontervezők, így tehát fölemelem a tekintetemet, és elnézem mindezt, az emlékezet színházát, nálamnál nagyobbaknak, múlt nagy szellemeit lenyűgöző sokaknak a fia, és tudok. Tudok, többet, mint az úgynevezett tudorok. Tudom, hogy fent csakúgy, mint alant. És más tudnivaló nincs.
Kubai szivarral kínált bennünket, furcsa, nem is egyenes, hanem görbe és göcsörtös, de jó vastag és súlyos szivarokkal. Elismerőleg csettintgettünk, ez igen. Diotallevi odalépett a könyvespolcok elé.
– Ó – mondta Agliè –, ez csak egy egészen apró kis könyvtár, mint láthatják, alig kétszáz kötetes, a java a családi fészkemben van. De ezek itt a maguk módján mind valamilyen különleges értékkel bírnak, és az elrendezésük természetesen nem a véletlen műve: a verbális anyag rendje a képek és a tárgyak rendjéhez igazodik.
Diotallevi félve megérintette az egyik kötetet.
– Tessék csak, tessék – biztatta Agliè-, az ott az Athanasius Kircher Oedypus Aegyptiacus-a. Mint önök is tudják, Horapollón után elsőként ő próbálkozott meg újra a hieroglifák megfejtésével. Lenyűgöző ember, azt szeretném, ha ez a gyűjtemény itt az ő csodamúzeumához hasonlítana, amelyet mára széjjelhordtak; legalábbis így mondják, mert hát aki nem hisz, az nem is talál... Remek társalkodó. Milyen büszke volt azon a nagy napon, amikor rájött: ez a hieroglifa itt, ni, azt jelenti, hogy „az isteni Ozirisz jótéteményei szent ceremóniák és a szellemek láncolata útján szereztessenek meg...” Aztán jött az a méregkeverő Champollion, utálatos, gyerekesen hiú ember volt, nekem elhihetik, és hajtogatni kezdte, hogy mindössze az egyik fáraó nevének felel meg ez a jel. Micsoda találékonysággal fitymálják le a modernek a szent szimbólumokat! Egyébként nem olyan nagyon ritka mű ez: kevesebbe kerül, mint egy Mercedes. Ezt nézzék inkább, ez itt Khunrath Amphitheatrum sapientiae aeternae-jének az első, 1595-ös kiadása. Állítólag csak két példány van belőle az egész világon. Ez a harmadik. Ez meg, ni, Burnetius Tellurís Theoría Sacra című művének az első kiadása. Az ábrái láttán esténként mindig valami misztikus klausztrofóbia lesz rajtam úrrá. Földtekénk mélységei... Meglepő, ugye? Látom, hogy Diotallevi doktort érdeklik a Vigenère-féle Traité des Chiffres héber betűi. Akkor ezt nézze meg: Knorr Christian von Rosenroth Kabbala denudatá-jának az első kiadása. Nyilván önök is tudják, hogy ezt a művet aztán kivonatosan és rosszul lefordította angolra és terjesztette is McGregor Mathers, az a nyomorult... Bizonyára hallottak már arról a botrányos körről, amely a brit esztétákat úgy lenyűgözte: úgy hívták, hogy Golden Dawn. Egy ilyen, titkos dokumentumokat hamisító bandától nem telhetett ki egyéb, mint a véget nem érő degenerálódás, a Stella Mattutinától kezdve egészen annak az Aleister Crowley-nak a Sátán-gyülekezeteiig, aki azért idézte meg a démonokat, mert általuk óhajtott beférkőzni némely úriemberek, a vice anglais(30) hódolóinak kegyébe. Ha tudnák, kedves barátaim, hány és hány enyhén szólva kétes alakba ütközik az ember, ha effajta dolgok tanulmányozására adja a fejét! Tapasztalni fogják maguk is, ha publikálni kezdenek ebben a témában.
Belbo élt az Agliè által felkínált alkalommal, és gyorsan rátért a tárgyra. Elmondta, hogy a Garamond szeretne minden évben egy-két olyan könyvet kiadni, ami – úgymond – ezoterikus.
– Ó, ezoterikus – mosolygott Agliè, és Belbo elpirult.
– Mondjuk inkább úgy, hogy... hogy hermetikus?
– Ó, hermetikus – mosolygott Agliè.
– Jó, jó – mondta akkor Belbo –, talán nem a megfelelő kifejezést használom, de azért ön bizonyára tudja, melyik műfajra gondolok.
– Ó – mosolygott tovább Agliè –, nincs műfaj. Tudás van. Önök a romlatlan tudás köréből akarnak egy válogatást kiadni. Önöknek ez talán csak egy kiadói döntésük, de ha én rászánom magam, nekem szívügyem lesz: igazságkeresés, quêste du Graal.
Belbo úgy vélekedett, hogy amiképpen a halásznak is akad bőven üres kagylóhéj meg nejlonzacskó a hálójába, a Garamondhoz is befut majd számos vitatható komolyságú kézirat, s ezért van szükség egy szigorú lektorra, aki elválasztja a búzát a konkolytól, mindazonáltal felhívja közben a figyelmet egy-egy érdekesebb selejtre, mivelhogy baráti viszonyban vagyunk egy kiadóval, és az hálás lenne nekünk, ha átirányítanánk hozzájuk a kevésbé rangos szerzőket... Az persze megbeszélendő még, hogy mi lehet a honorálás legmegfelelőbb módja.
– Hála az égnek, jómódú vagyok, ahogy a magamfajtát nevezni szokás. Jómódú is, kíváncsi is, és ráadásul megfontolt is. Elég nekem, ha vizsgálódás közben rábukkanok még egy Khunrath-példányra vagy még egy szépen bebalzsamozott szalamandrára, vagy egy fogasdelfin-szarvra (amit én ugyan szégyellnék bevenni a gyűjteményembe, de még a bécsi udvari kincstárban is mint unikornisszarv van kiállítva), és akkor egyetlen kurta és kellemes tranzakción többet nyerek, mint amennyit ön tízévi tanácsadásért utalna ki a számora. Az alázat szellemében fogom az önök kéziratait végigolvasni. Meggyőződésem, hogy még a legszánalmasabb szövegben is felvillan majd előttem egy-egy szikrája, ha nem is az igazságnak, de legalább valami bizarr hazugságnak, márpedig a végletek gyakran érintik egymást. Untatni csak az fog, ami magától értetődő; önök ezt az unalmat fizessék meg nekem. Attól függően, hogy mennyit unatkoztam, év végén küldök csupán önöknek egy rövidke, merőben szimbolikus jellegű számlát. Ha sokallják a benne megjelölt összeget, beérem helyette egy láda nemes borral is.
Belbo zavarba jött. Ő megszokta, hogy mindig panaszos és pénzéhes külső munkatársakkal tárgyal. Kinyitotta a magával hozott aktatáskát, és vaskos kéziratköteget vett elő.
– Nem szeretném, ha túl optimista lenne. Nézze meg például ezt, szerintem ilyen az adag.
Agliè belelapozott a kéziratba.
– A piramisok titkos nyelve... Lássuk a tartalomjegyzéket... A Püramidion... Lord Camavon halála... Hérodotosz tanúságot tesz... – Becsukta a dossziét. – Önök olvasták ezt?
– Én igen, átfutottam a napokban – mondta Belbo.
Agliè visszaadta neki a kéziratot.
– Jó, akkor erősítsen meg, ha helyesen foglalom össze a tartalmát.
Leült az íróasztala mögé, benyúlt a mellényzsebébe, előhúzta a Brazíliából már ismerős kis szelencéjét, forgatni kezdte vékony és hosszú ujjai közt, melyek az imént még a kedvenc könyveit cirógatták, tekintetét a mennyezet freskói felé fordította, és mintha réges-régtől fogva ismert szöveget mondott volna fel.
– A könyv szerzője nyilván emlékeztet rá, hogy Piazzi Smyth fedezi fel a piramisok szent és ezoterikus méreteit 1864-ben. Engedelmükkel csak kerekítve idézem a számokat, tudják, az én koromban már ki-kihagy az ember emlékezete... Figyelemre méltó, hogy a piramisok alapját olyan négyszög képezi, melynek egy-egy oldala 232 méter. A magasságuk eredetileg 148 méter volt. Egyiptomi szent könyökben számolva az alap 366 könyök, vagyis annyi, amennyi egy szökőév napjainak a száma. Piazzi Smyth szerint a magasságot a 10 kilencedik hatványával beszorozva a Föld és a Nap közötti távolságot kapjuk meg, ami 148 millió kilométerrel egyenlő. Nem rossz közelítés ez abban a korban, ha meggondoljuk, hogy ugyanezt a távolságot ma 149 és fél millió kilométernek becslik, és nem biztos, hogy a moderneknek van igazuk. Ha az alapot elosztjuk egy-egy kőkocka szélességével, 365-öt kapunk. Az alaplap kerülete 931 méter. Osszuk ezt el a magasság kétszeresével, és 3.14, vagyis a 71 jön ki. Fantasztikus, nem igaz?
Belbo zavartan mosolygott.
– Hihetetlen! De hát hogy képes...
– Hagyd Agliè urat, Jacopo, hadd mondja tovább! – torkolta le Diotallevi.
Agliè egy udvarias mosollyal megköszönte neki. Folytatta, és miközben beszélt, a tekintete ide-oda járt a mennyezeten. Nekem úgy rémlett, hogy ez a szemle nem a szórakozottság és nem is a véletlen műve. Valamiféle nyomot követett a szeme: mintha a fenti képekről olvasta volna le mindazt, amit csak színleg ásott most elő az emlékezetéből.

 

48

Mármost a csúcstól az alapig egyiptomi hüvelykben mérve a Nagy Piramist, az eredmény 161.000.000.000. Hány emberi lélek élt a földön Ádámtól napjainkig? A számuk megközelítőleg 153000000000 és 171000000000 közé tehető.
[Piazzi Smyth, Our Inheritance in the Great Pyramid, London, Isbister, 1880, p. 583]

– Gondolom, azt mondja a szerző, hogy a Kheopsz-piramis magassága egyenlő az oldalak területének négyzetgyökével. A méretek természetesen nem méterben, hanem lábban számolandók, mert a láb közelebb van az egyiptomi és a héber könyökhöz, a méter pedig egy elvont mértékegység, a modern idők találmánya. Egy egyiptomi könyök l.728 lábbal egyenlő. A pontos magasságokat ugyan nem tudjuk, hagyatkozhatunk viszont a püramidionra, a nagy piramis csúcsát képező kis piramisra. Aranyból készült, vagy más olyan fémből, amely csillog a napon. Vegyük mármost a püramidion magasságát, szorozzuk meg az egész piramis magasságával, az eredményt szorozzuk meg a tíz ötödik hatványával, és megkapjuk az Egyenlítő hosszát. Sőt, ha az alap kerületét vesszük, és azt szorozzuk meg huszonnégy a köbön per kettővel, akkor a föld sugara jön ki végeredménynek. Ha pedig a piramis alapját képező területet kilencvenhatszor tíz a nyolcadikonnal szorozzuk meg, akkor az eredmény százkilencvenhatmillió-nyolcszáztízezer négyzetmérföld, vagyis a Föld felszíne, így van?
Belbo angolul szeretett elcsodálkozni, valamikor egy filmklubban látta James Cagney-vel a Yankee Doodle Dandy eredeti változatát, abból leste el azt a kifejezést, hogy „I am flabbergasted!”
– I am flabbergasted! – mondta.
Agliè nyilván a társalgási angolt is jól ismerte, mert leplezetlen elégtétellel nyugtázta ezt a megjegyzést, és egy csöppet sem szégyellte, hogy hiú.
– Kedves barátaim – mondta –, ha egy számomra ismeretlen nevű úriember összekotyvaszt valamit a piramisok titkáról, csak olyasmit mondhat el, amit ma már egy gyerek is tud. Az lett volna a csoda, ha bármi újat mond.
– Szóval... – habozott Belbo –, szóval, ez az úriember csupán bizonyított igazságokat ismételget.
– Igazságokat? – kacagott fel Agliè, és ismét megkínált bennünket a girbegurgba szivarjaival. – „Quid est veritas?”(31) , ahogy egyik ismerősöm kérdezte sok-sok évvel ezelőtt. Rengeteg itt a sületlenség. Először is, a piramis pontos alapméretét a magasságnak épp a duplájával elosztva és a tizedeket is számolva nem Pi a végeredmény, hanem 3,1417254. Kis különbség, de azért számít. Továbbá Piazzi Smyth-nek egy tanítványa, Flinders Pétrie, aki Stonehenge-et is megmérte, elmondja, hogyan kapta rajta a mesterét egyik nap, amint kiálló gránitdarabkákat reszelget a királyi sírkamra előterében, hogy megkapja azt az eredményt, amelyet kiszámolt... Lehet, hogy ez csak pletyka, de Piazzi Smyth nem volt épp bizalomgerjesztő ember, ez már abból is látszott, ahogy a nyakkendőjét megkötötte. A sok sületlenség közt mindazonáltal cáfolhatatlan igazságok is vannak. Uraim, jöjjenek csak velem!
Színpadiasan kitárta az ablakot, megkért, hogy nézzünk ki vele együtt, és rámutatott egy deszkabódéra: nagy messze, a mellékutca és a sugárút sarkán állt, valószínűleg szerencsesorsjegyet árultak benne.
– Uraim – mondta –, mérjék majd meg azt a bódét. Meg fogják látni, hogy a dobogója 149 centiméter, vagyis a Föld-Nap távolság százmilliárdomod része. A homlokzati magassága osztva az ablak szélességével annyi, mint 176/56=3.14. A hátsó magassága 19 deciméter, vagyis ugyanannyi, ahány évet a görög holdciklus számlál. A két hátulsó, illetve a két elülső él magasságának összege 190x2+176x2=732, ami nem más, mint a poitiers-i győzelem éve. A dobogó vastagsága 3.10 centiméter, az ablakkeret szélessége pedig 8.8 centiméter. Ha az egész számokat behelyettesítjük az ábécé megfelelő betűivel, C10 H8-at kapunk, ami a naftalin képlete.
– Fantasztikus – csodálkoztam. – Tényleg ez jött ki önnek?
– Nem nekem – mondta Agliè –, hanem egy másik bódé méretei alapján bizonyos Jean-Pierre Adamnak. A sorsjegyárus-bódéknak nagyjából azonosak a méreteik, gondolom. A számokkal bármit meg lehet csinálni. Adva van, mondjuk, a szent szám, a 9-es, és én ki akarom hozni belőle 1314-et, Jacques de Molay elégetésének évszámát, amely fontos dátum mindenkinek, aki, mint én, a templomos lovagi hagyományok híve. Mit tegyek? Megszorzom 146-tal, Karthágó lerombolásának sorsdöntő évszámával. Hogy jutottam erre az eredményre? Úgy, hogy 1314-et elosztottam kettővel, hárommal és így tovább, míg fel nem bukkant egy kielégítő dátum. Eloszthattam volna 1314-et 6,28-cal, 3,14 kétszeresével is, és akkor 209 lett volna az eredmény. Márpedig I. Attalosz, Pergamon királya 209-ben csatlakozott a makedónellenes koalícióhoz. Meg vannak elégedve?
– Ön ezek szerint nem hisz semmiféle számtudományban – állapította meg csalódottan Diotallevi.
– Hogy én?... Dehogyisnem, szilárdan hiszek benne, hiszem, hogy az univerzum számszerű összefüggések csodálatra méltó összhangzása, és hogy a számolvasatok, illetve a számértelmezések kiváltképp jól segítik a megismerést. Ha azonban a világ, a lenti és a fenti egyaránt, összefüggések rendszere, amelyben tout se tient,(32) akkor természetes, hogy a deszkabódé is meg a piramis is, emberi alkotás lévén mindkettő, akarva-akaratlanul a kozmoszbeli harmóniákat jeleníti meg ismét a saját szerkezetében. Ezek az úgynevezett piramidológusok hihetetlenül bonyolult módszerekkel csak egy egészen egyszerű, ráadásul ősrégi és jól ismert igazságot fedeznek fel. A perverzió a kutatás és a felfedezés logikájában van, mert az a tudománynak a logikája. A tudás logikája nem szorul felfedezésekre, hiszen már tud. Minek bebizonyítani azt, ami másként nem is lehetne? A titok sokkal mélyebben van, ha van. Az önök szerzői roppant felszínesek. Ez itt, ni, gondolom, szépen felmondja az egyiptomiak és az elektromosság című mesét is...
Most már meg sem merem kérdezni, hogy ezt meg hogy találta ki.
– Na, ugye. Ezek beérik az elektromossággal, mint egy mérnök, mint valami Marconi. Akkor már inkább a radioaktivitás, az mégsem ennyire gyermeteg ötlet. Sőt, egészen érdekes feltételezés, ráadásul az elektromossági hipotézissel szemben Tutankamon sokat emlegetett átkát is megmagyarázná. Hogy hogyan emelték föl az egyiptomiak a piramisok tömbjeit? Áramütések emelgetik vagy maghasadás röpteti-e a követ? Az egyiptomiak rájöttek, hogyan küszöbölhetik ki a gravitációt, ismerték a levitáció titkát. Egy másfajta energiát... Tudjuk, hogy a káldeus papok pusztán szavak útján szent gépezeteket működtettek, és hogy a karnaki meg thébai papok a hangjuk erejével is ki tudtak nyitni egy templomajtót; és hát vajon nem erre utal-e a „Szezám, nyílj ki!” legenda?
– Na, és? – kérdezte Belbo.
– Itt van a kutya elásva, drága barátom. Villamosság, radioaktivitás, atomenergia: a valódi beavatott tudja, hogy ezek metaforák, fedőnevek, konvencionális hazugságok, legjobb esetben is csak szánalmas pótlékai egy sokkal ősibb és elfeledett erőnek, amelyet a beavatott keres és meg is fog ismerni egy szép napon. Akkor talán már inkább a... – és egy pillanatra elbizonytalanodott – ...a tellurikus áramokról kéne beszélnünk.
– A micsodákról? – kérdezte nem is tudom már, melyikünk.
Agliè csalódottnak látszott.
– Na, tessék. És én már azt reméltem, hátha valami érdekesebb mondanivalóval is állított már be önökhöz valaki. De most látom csak, milyen későre jár. Jól van, kedves barátaim, áll az alku. Ami pedig a többit illeti, vegyék úgy, hogy mint afféle tudós öregembernek, elkalandoztak a gondolataim.

 

Már nyújtotta a kezét, amikor belépett az inas, és súgott valamit a fülébe.
– Ó, az én kedves barátném! – mondta Agliè. – Egészen megfeledkeztem róla. Kérje meg, hogy várjon még egy percig... nem, ne a nappaliban, hanem a török szalonban.
De a kedves barátné igencsak bejáratos lehetett, mert már meg is jelent a dolgozószoba ajtajában, és a késő alkonyi félhomályban felénk sem pillantva, szilárd léptekkel odament Aglièhoz, kacéran megsimogatta az arcát, és így szólt:
– Csak nem fogsz előszobáztatni, Simon!
Lorenza Pellegrini volt.
Agliè hátrább csosszant, kezet csókolt Lorenzának, és azt mondta:
– Drága, édes Szophiám, kegyed tudhatja, hogy minden otthon, amelybe fényt visz, a kegyed otthona. Vendégeim voltak – mutatott ránk –, épp búcsúztatom őket.
Lorenza most vett csak észre bennünket, és nagy vígan meglengette a kezét; nem emlékszem rá, hogy valaha is bárminemű meglepetést vagy zavart fedeztem volna fel az arcán.
– De jó! – lelkendezett. – Hát ti is isrneritek a barátomat! Hogy vagy, Jacopo.
Nem kérdezte, mondta.
Észrevettem, hogy Belbo elsápad. Búcsúztunk, Agliè örvendett, úgymond, a kölcsönös ismeretségnek.
– Közös barátnénk az egyik legtisztább lélek, akit valaha is szerencsém volt megismerni. Nézzék el nekem, mint afféle tudós öregembernek a képzelgést, de olyan friss jelenség, valóságos e világba száműzött Szophia ő. Édes Szophiám, sajnos, nem tudtam időben értesíteni kegyedet, de a megígért este néhány héttel elhalasztódott. Szánom és bánom.
– Nem baj – mondta Lorenza –, kivárom. – Majd hozzánk fordult: – Ti a Piladéba mentek?
A kérdése parancs volt inkább.
– Jó, én egy félórácskát még maradok, akarok kérni Simon valamelyik elixírjéből, nektek is ki kéne próbálnotok, bár ő azt mondja, hogy csak kiválasztottak kaphatnak. Aztán majd megyek utánatok.
Agliè mosolygott, mint egy elnéző nagybácsi, Lorenzát hellyel kínálta, minket pedig kikísért.

 

Kint voltunk hát megint az utcán, és az én autómba ülve elindultunk Piladéhoz. Belbo megnémult. Útközben mi sem szóltunk egy szót sem. A bárpultnál azonban meg kellett végre törni a csöndet.
– Remélem, nem egy őrült karjaiba löktem magukat – mondtam.
– Ugyan – legyintett Belbo. – Nagyon éles eszű ember az, és ravasz is. Csak épp egy másfajta világban él.
Aztán komoran hozzátette még:
– Legalábbis majdnem.

 

49

A Traditio Templi eleve posztulálja a templárius lovagság spirituális és iniciatikus lovagi tradícióit...
[Henri Corbin, Temple et contemplation, Paris, Flammarion, 1980, p. 373]

– Azt hiszem, Casaubon, tudom, hova tegyem a maga Aglièját – mondta Diotallevi, minekutána egy pohár fehér bort rendelt Piladétól, aggódtunk is, hogy meg fog ártani a szellemi egészségének. – Rajong a titkos tanokért, és nem bízik a felületes dilettánsokban. De ahogy ma illetéktelenül fültanúi lehettünk, bármennyire megveti őket, azért végig hallgatja és véleményezi, amit mondanak, és nem határolja el magát tőlük.
– Agliè úr vagy gróf úr vagy nem tudom, micsoda úr, használt ma egy kulcskifejezést – mondta Belbo. – „Spirituális lovagrend”. Megveti őket, de úgy érzi, hogy köti is hozzájuk a közös spirituális lovagrend köteléke. Azt hiszem, értem őt.
– Milyen szempontból? – kérdeztük.
Belbo már a harmadik gin-martininál tartott. (Az estéhez whisky való – mondogatta –, mert nyugtat és álmodozásra késztet, a késő délutánhoz viszont gin-martini, mert az izgat és élénkít.) Mesélni kezdett a gyerekkoráról, a ***-ban töltött éveiről, mint egyszer, régen, énnekem.
– 1943 és 1945 között, vagyis azokban az átmeneti időkben történt, amikor a fasizmusból demokrácia, aztán a salói köztársaság miatt megint diktatúra lett, de a hegyekben már dúlt a partizánháború. Ennek a történetnek a kezdetekor tizenegy éves voltam, és Carlo bácsinál éltem. Mi a városban laktunk, de 1943-ban egyre gyakoribbá lettek a bombázások, és az anyám úgy döntött, hogy evakuáljuk magunkat, ahogy akkortájt mondták. ***-ban Carlo bácsi és Caterina néni lakott. Carlo bácsi nagyparaszti családból származott, és örökölte a ***-i házat és földet is hozzá, ami ki volt adva feles bérletbe egy bizonyos Adelino Canepának. A feles bérlő dolgozott, aratott, bort termelt, és végül a bevétel felét átadta a tulajdonosnak. Feszült helyzet, nyilván: a feles bérlő kizsákmányolva érezte magát, de a tulajdonos is, hiszen a saját földje jövedelmének csak a felét kapta kézhez. A tulajdonosok mindig is utálták a feles bérlőket, a feles bérlők pedig utálták a tulajdonosokat. De Carlo bácsiék azért megfértek egymással. Carlo bácsi 1914-ben önkéntesként bevonult a hegyivadászokhoz. Kemény piemontei fickó volt, csupa kötelességtudat meg hazaszeretet, és előbb hadnagy, majd százados lett belőle. Elég az hozzá, hogy az egyik Isonzó menti ütközetkor épp mellette felrobbant egy idióta katona kezében a gránát; nem hiába volt kézigránát a neve. A bácsi kis híján tömegsírban végezte, de egy szanitéc észrevette, hogy még él. Bevitték erre egy tábori kórházba, kivették az egyik szemét, mert az már csak úgy lógott neki egy kocsányon, levágták a fél karját, és Caterina néni szerint egy fémlapot illesztettek a fejbőre alá, mert a koponyafedeléből is hibádzott neki. Egy szó, mint száz, Carlo bácsiból egyrészt sebészi mesterművet, másrészt hős vitézt faragtak. Ezüst érdemérem, az olasz korona lovagkeresztje, a háború végeztével pedig szolid közhivatalnoki állás. Carlo bácsi végül is az adóhivatal igazgatója lett ***-ban, ahol megörökölte a szülői birtokot, és beköltözött az ősök házába Adelino Canepáék mellé.
Carlo bácsi, mint főfinánc, helyi előkelőségnek számított. Mint hadirokkantnak és az olasz korona lovagjának pedig szükségképp rokonszenveznie kellett az aktuális kormánnyal, még ha az a fasiszta diktatúra kormánya volt is. Fasiszta volt-e Carlo bácsi?
– Annyiban (mint hatvannyolcban mondták), amennyiben a fasizmus megbecsülte és kitüntetésekkel meg hivatali előléptetésekkel díjazta a háborús veteránokat, azt mondhatjuk, hogy Carlo bácsi fasiszta volt, bár csak módjával. Ahhoz mindenesetre épp eléggé, hogy gyűlöletre ingerelje vele Adelino Canepát, aki viszont antifasiszta volt, mégpedig egészen nyilvánvaló okból. Évente Carlo bácsinál kellett ugyanis benyújtania az adóbevallását. Cinkos és hetyke ábrázattal állított be mindig az adóhivatalba, miután néhány tucat tojással megpróbálta elcsábítani Caterina nénit. És akkor tessék, ott találta magát Carlo bácsival szemközt, aki nemcsak vitéznek volt rendíthetetlen, de ráadásul jobban tudta, mint bárki, hogy mennyivel rövidítette őt meg Canepa az év folyamán, és nem nézett el neki egyetlen fityinget sem. Adelino Canepa arra a vélekedésre jutott, hogy ő a diktatúra áldozata, és rágalmakat kezdett terjeszteni Carlo bácsiról. Egyikük az urak szintjén, vagyis az emeleten, másikuk meg a földszinten lakott, reggel-este összetalálkoztak, de többé nem is köszöntek egymásnak. A közvetítés feladatát Caterina néni látta el, az odaköltözésünktől fogva pedig az anyám, akinek Adelino Canepa mélységesen megértő együttérzését fejezte ki, amiért egy szörnyeteg a sógornője. A bácsikám minden este pontban hatkor ért haza kétsoros szürke zakóban, puhakalapban és a még olvasatlan aznapi Stompá-val. Egyenes derékkal, szilárd hegyivadász-léptekkel közeledett, szürke fél szeme meghódítandó csúcsokat fürkészett. Adelino Canepa ilyenkor kint hűsölt épp egy kerti padon; ő ellépdelt előtte, és mintha észre sem vette volna. Aztán a földszinti lakás ajtajában meglátta Canepánét, és szertartásosan megemelte a kalapját, így ment ez minden este, évről évre.
Nyolc óra lett, Lorenza nem volt sehol, Belbo az ötödik gin-martininál tartott.
– Eljött az 1943-as év. Egyik reggel Carlo bácsi benyitott hozzánk, cuppanós csókkal ébresztett, és így szólt: „Na, fiacskám, tudod-e, mi a nagy újság? Mussolininak kampec.” Sosem jöttem rá, vajon bánta-e. Carlo bácsi feddhetetlen polgár és az állam hű szolgája volt. Ha bánta is, nem mondta, és tovább vezette az adóhivatalt a Badoglio-kormány szolgálatában. Aztán jött szeptember nyolcadika, a környék a Szociális Köztársaság ellenőrzése alá került. Carlo bácsi fejet hajtott, és szedte be tovább az adót a salóiaknak. Adelino Canepa viszont nagy büszkén híresztelte már, hogy neki kapcsolatai vannak a hegyek közt tevékenykedő első partizáncsoportokkal, és példás bosszút emlegetett. Mi, gyerekek, nem tudtuk még, hogy kik azok a partizánok. Járta róluk mindenféle szóbeszéd, de látni még senki sem látta őket. Emlegettek egy badogliánus vezért, Terzinek hívták (a fedőnevén, persze, az akkori szokás szerint, és sokan azt állították, hogy a képregényfigura, Villámöklű Dick barátja mintájára hívták így), azelőtt csendőr főtörzsőrmester volt, a fasiszták és az SS-ek elleni első harcokban elvesztette az egyik lábát, és ő lett a parancsnoka a *** környéki dombokon küzdő brigádoknak. És aztán beütött a mennykő. Egy szép napon megjelentek a partizánok. Leereszkedtek a dombokról, egyelőre még szedett-vedett uniformisban, kék kendősen végigvonultak az utcákon, és nagy géppisztolysorozatokat lőttek a levegőbe, hogy jelezzék: megjöttek. Terjedt a hír, mindenki bezárkózott a házába, nem lehetett még tudni, hogy kifélék ezek. Caterina néni félénken annyit jegyzett meg, hogy hiszen azt állítják, hogy Adelino Canepa barátai, vagy legalábbis Adelino Canepa állítja azt magáról, hogy a barátjuk: hát csak nem fognak akkor a bácsikámhoz nyúlni! Nyúltak. Megtudtuk, hogy tizenegy körül egy partizáncsoport csőre töltött géppisztollyal behatolt az adóhivatalba, letartóztatták és ismeretlen helyre vitték Carlo bácsit. Caterina néni ráhanyatlott az ágyra, szürkésfehér habot vetett a szája, és azt hörögte, hogy Carlo bácsit meg fogják ölni. Elég, ha csak egyet kap a fejére puskatussal, a koponyájába toldott fémlap miatt azonnal szörnyethal. A nénikém jajveszékelésére összeszaladtak mind: Adelino Canepa, a felesége, a gyerekei. Júdás, sikította Caterina néni, biztosan ő jelentette fel Carlo bácsit a partizánoknál, merthogy a bácsi Mussoliniéknak hajtja be az adót, Adelino Canepa viszont megesküdött mindenre, ami szent, hogy ez nem igaz; de azért látszott rajta, hogy felelősnek érzi magát, mert túl sokat járt a szája. A nénikém elkergette, ne is lássa. Adelino Canepa sírva fakadt, és az anyámhoz szaladt, emlékeztette rá, hogy hányszor és hányszor adott el neki nevetséges összegért egy-egy nyulat vagy csirkét, de az anyám méltóságteli hallgatásba burkolózott, Caterina néninek pedig tovább habzott szürkésfehéren a szája. Én zokogtam. Végül, kétórányi kínszenvedés után kiáltások harsantak odakint, és feltűnt az úton Carlo bácsi, biciklit tolt maga mellett a fél kezével, és mintha csak valami kirándulásból tért volna vissza. Már a kertben észrevette, hogy minden a feje tetején áll, és volt képe megkérdezni, hogy mi történt. Utálta a cirkuszt, mint arra mifelénk általában mindenki. Fölsietett az emeletre, odament a szenvedő Caterina néni ágyához, és megkérdezte a nénitől, aki még mindig rúgkapált a sovány lábaival, hogy miért olyan izgatott.
– Na, de mi történt vele?
– Az, hogy a Terzi partizánjai valószínűleg neszét vették az Adelino Canepa-féle híreszteléseknek, és Carlo bácsit, mint a rendszer egyik helyi képviselőjét, lefülelték, hogy példát statuáljanak a helybeliek előtt. Carlo bácsit teherautón kivitték a városból, és mindjárt Terzi elé vezették. Az meg ott állt előtte, talpig hadi kitüntetésekben, baljában a géppisztolyt, jobbjával a mankót szorítva. Carlo bácsi erre, és bizony nem hiszem, hogy ravaszságból, hanem igenis ösztönösen, megszokásból, vitézi megrögzöttségből, vigyázzba vágta magát, és lejelentkezett: Carlo Covasso hegyivadász-őrnagy, száz százalékos hadirokkant, ezüst érdemérem. Erre Terzi is vigyázzba vágta magát, és ő is jelentkezett: Rebaudengo főtörzsőrmester a Királyi Csendőrségtől, a Bettino Ricasoli badogliánus brigád parancsnoka, bronz érdemérem. „Hol?” kérdezte Carlo bácsi. Mire Terzi, tisztelettudóan: „Pordoinál, őrnagy úr, 327-es állás.” „Teringettét”, mondta akkor Carlo bácsi, „én is ott voltam, 328-as állás, harmadik ezred, Sasso di Stria!” A tavaszi csata? A tavaszi csata. Hát az a nagy ágyútűz a Cinque Ditán? Hogy az úristenbe ne emlékeznék. Hát az a szuronyroham Szent Kriszpin előestéjén? Hogy a francba ne! Hát, így valahogy. Aztán akkor a félkezű meg a féllábú egy emberként lépett egyet, és egymás nyakába borultak. Terzi azt mondta, nézze, lovag úr, őrnagy úr, nézze, mi úgy tudjuk, hogy ön adót szed be a fasiszta kormány, a megszállók lakájai részére. Nézze, parancsnok úr, mondta erre meg Carlo bácsi, énnekem családom van, és a fizetésemet a központi kormánytól kapom, ami olyan, amilyen, de nem én választottam, ön a helyemben mit tenne? Tisztelt őrnagy úr, felelte Terzi, az ön helyében én ugyanazt tenném, amit ön, de legalább lassítson egy kicsit az ügymeneten, nyugalom, ráér. Majd meglátjuk, mondta akkor Carlo bácsi, semmi kifogásom önök ellen, önök is jó olasz hazafiak és vitéz harcosok... Azt hiszem, azért értettek szót egymással, mert a Haza szót mindketten nagy betűvel írták. Terzi legott megparancsolta, hogy adjanak az őrnagy úrnak egy biciklit, Carlo bácsi pedig szépen hazakerekezett. Adelino Canepának néhány hónapon keresztül a színét sem lehetett látni. Na, hát nem tudom, ez-e a spirituális lovagrend, de az biztos, hogy létezik olyan kötelék, ami minden más hovatartozásnál erősebb.

 

50

Mert vagyok az első és az utolsó. Vagyok a tisztelt s a gyűlölt. Vagyok a parázna és a szent asszony.
[Nag Hammadí-i töredék, 6,2]

Belibbent Lorenza Pellegrini. Belbo fölnézett a plafonra, és rendelt egy utolsó martinit. Feszültség vibrált a levegőben, és felálltam, hogy elmegyek. Lorenza visszatartott.
– Ne, gyertek inkább mind velem, ma este nyílik a Riccardo kiállítása, egy tisztára új stíluskorszaka kezdődik! Jacopo, te ismered a Riccardót, ugye, milyen isteni?
Tudtam, ki az a Riccardo, mindig ott lebzselt Piladénál, de akkor nem értettem, miért összpontosítja Belbo a figyelmét még jobban a plafonra. Most, hogy végigolvastam a fájljait, már tudom, hogy Riccardo az a sebhelyes arcú ember, akivel Belbónak nem volt mersze összeverekedni.
Lorenza nem tágított, a galéria nincs messze, igazi buli, sőt, orgia is lesz. Diotallevi feldúltan közölte, hogy neki most azonnal haza kell mennie, én haboztam, de nyilvánvaló volt, hogy Lorenzának én is kellek, és ezzel is kínozta Belbót, aki csak azt látta, hogy már megint nem lesz semmi a négyszemközti beszélgetésből. De nem utasíthattam vissza a meghívást, így hát elindultunk.
Az illető Riccardót én nem nagyon bírtam. A hatvanas évek elején nagyon unalmas képeket csinált, csupa fekete és szürke, roppant geometrikus és egy kissé opartos, sűrű mintákat, káprázott beléjük az ember szeme. Olyan címük volt, hogy Composition 15, Parallaxis 17, Euklidész X. Hatvannyolcban kezdettől fogva az elfoglalt házakban rendezett kiállításokat, változtatott valamelyest a színeken, most csakis fekete-fehér kontrasztokat használt, a foltok nagyobbak lettek, és olyasfajta címeket adott, mint Ez még csak a kezdet, Molotov-koktél, Száz virág. Mire visszatértem Milánóba, egy olyan körben láttam viszont a képeit, ahol Wagner doktorra esküdtek, a fekete színnel leszámolt, és fehér struktúrákkal dolgozott, amelyekben a kontrasztok kizárólag a porózus papírra felhordott festékréteg egyenetlenségeiből adódtak, úgy, hogy a képek, mint elmagyarázta, különféle profilokat mutassanak aszerint, hogy merről kapják a fényt. Az ambiguitás dicsérete, A/Traverz, Ça, Berggasse és Denegatio 15 volt a képek címe.
Ezen az estén az új galériába lépve mindjárt láttam, hogy Riccardo ars poeticája mélyreható evolúción ment át. A kiállítás a Megale Apophasis címet viselte. Riccardo figuratív lett, a színei ragyogtak. Idézetekkel játszott, és minthogy rajzolni aligha tudott, szerintem úgy dolgozott, hogy rávetítette a vászonra egy-egy híres festmény diapozitívjét: a választék a századvégi naturalisták és a huszadik század eleji szimbolisták közül került ki. Az eredeti rajz vonalaira aztán pontozós technikával leheletfinom részletességű színskálát hordott fel, pöttyről pöttyre végigmenve az egész spektrumon úgy, hogy mindig valami nagyon fényesen tündöklő maggal kezdte, és az abszolút feketével fejezte be, vagy épp fordítva, aszerint, hogy milyen misztikus vagy kozmológiai eszmét akart kifejezni. Voltak ott fénylő hegyek, lágy színű golyócskák ködévé porló sugarakkal, áttetsző szárnyú angyalokat sejtető, koncentrikus egek homálylottak Doré Paradicsomára emlékeztetően. A címek: Beatrix, Mystica Rosa, Dante Gabriele 33, Fedeli d' Amore, Athanor, Homunculus 666 – aha, gondoltam, hát ezért van annyira oda Lorenza a homunculusokért. A legnagyobb képnek az volt a címe, hogy Szophia, és fekete angyalzuhatag-félét ábrázolt; lent ez a zuhatag aztán elmosódott, és valami fehér kreatúra kelt belőle életre, és fehér alakját nagy, ólomszürke kezek cirógatták, másai a Guemicá-n égnek lökődő kezeknek. Kétes elegy volt, és közelről az is szembe szökött, hogy milyen kezdetlegesen van megcsinálva az egész, de két-három méterről már roppant lírainak bizonyult a hatás.
– Én egy régi vágású realista vagyok – súgta a fülembe Belbo –, én csak Mondriant értem. Mit ábrázol egy nem geometrikus kép?
– Korábban Riccardo is geometrikus képeket csinált – mondtam.
– Azok nem geometriai alakzatok, hanem fürdőszobai csempeminták voltak.
Közben Lorenza odaszaladt Riccardóhoz, és a nyakába borult, Riccardo és Belbo intettek egymásnak. Nagy tömeg, a galéria szakasztott, akár egy New York-i loft: hófehér falak, csupasz fűtés- vagy vízcsövek a mennyezeten. Ki tudja, mennyibe kerülhetett ez a kezdetlegesség. Az egyik sarokban keleti zenékkel bódította a közönséget egy sztereóberendezés, szitáron szólt, ha jól emlékszem, a szokásos, kivehetetlen dallam. A képek előtt mindenki figyelmetlenül csörtetett el, sietett a hátulsó asztalok felé papírpohárért. Javában zajlott az estély, amikor megérkeztünk, a levegőben sűrű füst kavargott, néha egy-egy lány táncmozdulatokat tett a terem közepén, de egyelőre mindenki csak beszélgetett, és a kétségkívül bőséges büfét dézsmálta. Leültem az egyik díványra; a dívány mellett a földön jókora üvegtál, félig még tele gyümölcssalátával. Azon voltam, hogy veszek belőle, mert még nem vacsoráztam, de akkor hirtelen észrevettem, hogy középütt a gyümölcskockák valamitől kulimásszá nyomódtak: mintha belelépett volna abba a tálba valaki. Ez nem is volt olyan lehetetlen, mivelhogy a padló már telis-tele volt fehérbor-tócsákkal, és a meghívottak némelyikének elnehezült a mozgása.
Belbo zsákmányolt magának egy poharat, és most hanyagul, minden látható cél nélkül járkált fel és alá, rá-rácsapva olykor valakinek a vállára. Lorenzát kajtatta.
De nemigen maradt senki egy helyben. Valahogy körkörösen mozgott ez a tömeg, mint a méhek, holmi ismeretlen virágot keresőben. Én semmit sem kerestem, mégis felálltam, és az embercsoport impulzusait átvéve elindultam. Megláttam Lorenzát, ott bóklászott nem messze tőlem, és hol ezzel, hol azzal játszotta el a drámai összetalálkozást: fejet fel, szemet – mintegy rövidlátón – résnyire, váll és mell egyenes és moccanatlan, elbizonytalanodó zsiráfléptek.
A tömeg sodrása egyszer csak beszorított az egyik asztal mögé, a sarokba, és velem együtt Lorenzát meg Belbót is, háttal nekem; végre összeakadtak, még ha csak véletlenül is, és most már nem volt menekvés. Nem tudom, észrevettek-e, de hát abban a nagy alapzajban most már úgysem hallotta senki, hogy mit beszélnek mások. Olybá vették, hogy egyedül vannak, és nekem muszáj volt végighallgatnom a társalgásukat.
– Na, szóval – mondta Belbo –, hol ismerted meg azt a te Aglièdat?
– Az enyémet? A tiédet is, ha nem csaltak szemeim. Te ismerheted Simont, és én meg nem. Hát ez jó.
– Miért hívod Simonnak? És ő meg miért hív Szophiának?
– Miért, miért! Játékból! Egy baráti társaságban ismerkedtem meg vele, na. És szerintem lenyűgöző a pasi. Úgy csókol kezet nekem, mint egy hercegnőnek. Pedig az apám lehetne.
– Vigyázz, nehogy a gyerekednek legyen az apja.
Mintha magamat hallottam volna, ahogy Bahiában Amparónak mondom a magamét. Lorenzának igaza volt. Agliè tudta, hogyan kell kezet csókolni egy ifjú hölgynek, aki nem ismeri ezt a szertartást.
– Mi az, hogy Simon meg Szophia? – makacskodott Belbo. – Őt Simonnak hívják?
– Csodaszép sztori. Te tudtad, hogy ez a mi világunk egy tévedés gyümölcse, és egy kicsit én is tehetek róla? Szophia Isten női része, merthogy az Isten annak idején inkább nő volt, mint férfi, azt csak ti találtátok ki később, hogy szakálla van, és hogy ő az Úr. Én voltam az ő jobbik fele. Azt mondja Simon, hogy meg sem kérdeztem, szabad-e, és létre akartam hozni a világot, én, a Szophia, akit hogy is hívnak még, na, várj csak, ja, úgy, hogy az Ennoia. A férfirészem, azt hiszem, nem akart teremteni, lehet, hogy félt, de az is lehet, hogy impotens volt, és én meg akkor a közösködés helyett egyedül akartam megcsinálni a világot, nem tudtam ellenállni, mert túlcsordult bennem a szeretet, azt hiszem, és ami igaz, az igaz, tényleg imádom ezt az egész gubancos mindenséget. Ezért vagyok én ennek a világnak a lelke. Simon mondta.
– Kedves. Minden nőnek ilyeneket mond?
– Nem, te buta, csak nekem. Mert jobban megért engem, mint te, ő nem próbál a maga képére formálni. Tudja, hogy engem hagyni kell, hadd éljem az életemet úgy, ahogy én akarom. Mint a Szopnia: ő is fogta magát, hogy na, most megcsinálja a világot. Aztán gyerünk, neki az ősanyagnak, ami elég undorító volt, biztos nem használt dezodort, és aztán nem direkt, de azt hiszem, az ő műve lett az a Demo... hogy is hívják?
– Csak nem a Demiurgosz?
– De igen, na, az. Nem emlékszem, hogy most ezt a Demiurgoszt a Szophia csinálta-e, vagy már megvolt, és ő csak felpiszkálta, hogy na, gyerünk, apukám, csináld meg a világot, aztán majd hülyülünk egy jót. A Demiurgosz meg nagy szarkeverő lehetett, és nem tudta, hogy kell a világot rendesen megcsinálni, sőt, neki nem is lett volna szabad, mert az anyag, az rossz, és nem volt felhatalmazása rá, hogy hozzányúljon. Hát, szóval aztán lett, ami lett, jól összekutyulta, a Szophia meg benne rekedt. Foglya lett a világnak.
Lorenza sokat beszélt és sokat ivott. Kétpercenként, miközben sokan meg-megálltak a terem közepén, és hunyt szemmel, finoman riszálni kezdték magukat, megjelent előtte Riccardo, és töltött valamit a poharába. Belbo megpróbált véget vetni ennek, mondván, hogy Lorenza máris túl sokat ivott, de Riccardo csak nevetett, és rázta a fejét, Lorenza pedig méltatlankodva közölte, hogy ő jobban bírja a szeszt, mint Jacopo, mert ő fiatalabb.
– Oké, oké – mondta Belbo. – Ne hallgass nagyapóra. Simonra hallgass. Mit mondott még?
– Hát ezt, hogy foglya vagyok a világnak, sőt, a rossz angyaloknak... Mert ebben a sztoriban az angyalok rosszak, és segítettek a Demiurgosznak a disznóságaiban... Na, szóval, ezek a rossz angyalok engem fogva tartanak, nem engedik, hogy megszökjek, és bántanak. De időnként akad egy-egy ember, aki felismer. Mint Simon. Azt mondja, megtörtént ez vele már ezer évvel ezelőtt is... Ja, mert azt még nem is mondtam, hogy Simon gyakorlatilag halhatatlan, ha tudnád, mi mindent megért már...
– Persze, persze. De most már ne igyál többet.
– Pssszt... Simon egyszer egy türoszi bordélyban találkozott velem, mint prostituálttal, és úgy hívtak, hogy Heléna...
– Ezt mondja az az úr? Téged meg mintha hájjal kenegetnének. Hadd csókoljam meg a kiskegyed kacsóját, szarvilágom ebadta kis kurvája... Finom egy úriember!
– A kis kurva, az a Heléna volt, ha úgy vesszük. De különben abban az időben a prostituált azt jelentette, hogy szabad, kötöttségek nélküli nő, igazi értelmiségi, aki nem akar hátébé lenni, te is tudod, hogy a prostituált, az kurtizán volt, olyan nő, akinek szalonja van, ugyanazt csinálta, amit ma public relationsnek hívnak, és akkor te, tessék, lekurvázol egy ilyen public relations-menedzserasszonyt, mint valami közönséges, útmenti lotyót!
Most megint odalépett hozzá Riccardo, és megfogta a karját.
– Gyere táncolni – mondta.
A terem közepére álltak, és kissé álmatag ringatózásba kezdtek, olyasforma mozdulatokkal, mintha dobot ütöget-nének.
De Riccardo fél kézzel időnként magához rántotta Lorenzát, a másik tenyerét pedig a lány tarkójára feszítette, és Lorenza hunyt szemmel, lángoló arccal, hátraszegett fejjel hagyta magát, hátközépig csüngött le a hosszú haja. Belbo egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Aztán Lorenza derékon ragadta Riccardót, és lassan tolni kezdte őt Belbo közvetlen közelébe. Táncolt és táncolt, és közben kikapta Belbo kezéből a poharat. Baljával Riccardót szorította, jobb kezében a pohár, s a szeme mintha könnybe lábadt volna, ahogy Jacopóra nézett, pedig nem sírt, hanem mosolygott... És mondta neki tovább a magáét.
– Na, és nemcsak akkor ám, tudod-e?
– Hogy? Mit?
– Nemcsak akkor találkozott Szophiával. Simon sok-sok évszázaddal később Guillaume Postel is volt.
– Levélkézbesítő?
– Hülye. Az egy reneszánsz kori tudós, perfekt módon olvasott zsidóul.
– Héberül.
– Nem mindegy? Úgy olvasta azokat a szövegeket, mint a mai gyerekek a Miki egeret. Kapásból. Na, és aztán összetalálkozik egy velencei kórházban egy öreg, analfabéta cseléddel, az ő Johannájával, ránéz, és azt mondja, aha, ez itt a Szophia, az Ennoia, új alakban, hát persze, ő a Nagy Világanya, aki leszállt közénk, hogy megváltsa ezt az egész, asszonylelkű világot. Úgyhogy fogja, és magával viszi Johannát, mindenki azt hiszi, hogy hát ez megőrült, ez a Postal, de ő fütyül rájuk, imádja Johannát, ki akarja szabadítani az angyalok fogságából, és amikor Johanna meghal, ő ott marad mellette, és egy órán át csak bámul bele a napba, és aztán napokig nem iszik és nem eszik, és Johanna ott lakozik őbenne: nem él már, mégis olyan, mintha élne, mert Johanna mindig itt van, benne lakozik a világban, és időnként újra felbukkan, izé, na, szóval inkarnálódik... Sírnivalóan szép sztori, hát nem?
– Odavagyok. És te ennyire szeretsz Szophia lenni?
– De hát az neked is jó, édes! Tudod te, milyen szörnyű nyakkendőket hordtál, mielőtt megismertél engem? És csupa korpa volt a vállad.
Riccardo akkor megint megfogta a Lorenza tarkóját.
– Bekapcsolódhatok a társalgásba? – kérdezte.
– Te csak hallgass és táncolj. Te a bujaságom eszköze vagy.
– Az a jó.
– Ezek szerint – folytatta Belbo, levegőnek nézve Riccardót – a prostituáltja, a public relations-felelős kis feministája vagy, ő meg a te Simonod.
– Engem nem is Simonnak hívnak – szólt közbe Riccardo, és már nehezen forgott a nyelve.
– Nem rólad van szó – intette le Belbo. Már-már feszengtem miatta. Hogy ő, aki általában olyannyira kendőzni szokta az érzelmeit, éppen ő, így kiteregesse a féltékenységét más valaki, sőt, egy riválisa előtt! De abból, amit most mondott, világossá vált: azzal, hogy felfedi magát neki – miközben még csak nem is ő az igazi ellenfél, hanem egy harmadik személy –, valójában azt erősíti meg a számára egyedül lehetséges módon, hogy igényt tart Lorenzára.
Lorenza ezalatt kikapott egy újabb poharat valakinek a kezéből, és már válaszolt is:
– Hát ez csak játék. Hát én téged szeretlek.
– Jó, hogy nem utálsz. Ide hallgass, én haza szeretnék menni, ég a gyomrom. Én ugyanolyan földhözragadt vagyok, mint voltam. Nekem nem ígért semmit az a Simon. Eljössz velem?
– Maradjunk még egy kicsit. Olyan jól érzem magam. Te nem? Különben sem néztem még meg a Riccardo képeit. Észrevetted, hogy az egyiken rajta vagyok?
– Én meg terajtad szeretnék lenni – mondta Riccardo.
– Fuj, de közönséges vagy. Menj innen. Jacopóval beszélgetek. Jacopo, az Isten szerelmére, hát csak neked szabad a barátaiddal intellektuális játékokat játszanod, nekem nem? Tudod, ki kezel úgy engem, mint egy türoszi prostituáltat? Te.
– Fogadni mertem volna. Én. Én löklek mindenféle öregurak karjaiba.
– Soha nem nyúlt hozzám egy ujjal sem. Ő nem egy szatír. Az bosszant téged, hogy nem lefeküdni akar velem, hanem intellektuális partnernek tekint.
– Allumeuse-nek.
– Ezt kár volt mondanod. Gyere, Riccardo, keressünk valami innivalót.
– Várj csak – tartotta vissza Belbo. – Azonnal mondd meg, hogy komolyan veszed-e vagy sem, tudni akarom, hogy megbolondultál-e. És hagyd abba az ivást. Komolyan veszed, vagy nem veszed komolyan? Ki vele, az istenit!
– De hát ez játék, szerelmem, a kettőnk játéka. Egyébként pedig az ebben a sztoriban a legszebb, hogy attól fogva, hogy Szopnia rájön, hogy kicsoda is ő, és felszabadul az angyalok zsarnoksága alól, nincs többé vétke, bármit is tesz...
– Kész-passz, többé nem vétkezel?
– Jól gondold meg – mondta Riccardo, és csókot lehelt a homlokára nagy szemérmesen.
– Dehogy – válaszolta Lorenza Belbónak, és rá se nézett a festőre. – Azok a dolgok akkor már nem számítanak bűnnek, az a fő, hogy megszabaduljon az ember a test nyűgétől, mindent lehet, nincs többé jó meg rossz.
Ellökte magától Riccardót. Fennhangon jelentette:
– Én vagyok a Szophia, és csak úgy szabadulhatok meg az angyaloktól, hogy prepet... prerpret... per-pet-rá-lok minden bűnt, a legeslegédesebbeket is!
Enyhén tántorogva odament egy lányhoz: az egyik sarokban ült, a szeme vastagon kifestve, az arca sápadt. A terem közepére húzta, és közös ringatózásba kezdett vele. A hasuk úgyszólván egymásnak feszült, a karjuk ernyedten lecsüngött.
– Téged is szerethetlek – mondta a lánynak. És szájon csókolta.
A többiek, enyhe izgalommal, félkörbe vették őket, és valaki kiáltott valamit. Belbo időközben leült, és kifürkészhetetlen arcot vágva, úgy nézte ezt az egész jelenetet, mint próbafelvételt az impresszárió. Folyt róla az izzadság, és idegesen rángott a bal szeme; ez teljesen új volt nekem. Aztán, amikor Lorenza már legalább öt perce táncolt, és egyre odaadóbbá vált a vonaglása, nem bírta tovább, és fölcsattant:
– Gyere csak ide!
Lorenza megtorpant, majd szétterpesztette a lábát, és a két karját előrelökve felkiáltott:
– Vagyok a parázna, és vagyok a szent asszony!
– Hülye liba vagy – mondta Belbo, és fölállt. Szilárd léptekkel odament Lorenzához, vadul megragadta a csuklóját, és húzta magával az ajtó felé.
– Eressz el! – sikított Lorenza. – Mit képzelsz te?... – Hirtelen zokogni kezdett, és a nyakába borult Belbónak. – Édes szerelmem, hát én a te Szophiád vagyok, hát hogy haragudhatsz meg rám ilyesmiért!...
Belbo gyöngéden átkarolta a vállát, csókot lehelt a halántékára, kisimította a haját a homlokából, majd a terem felé fordulva azt mondta:
– Bocsánat. Nem bírja az italt.
Kuncogást hallottam innen-onnan. Azt hiszem, Belbo is hallotta. Az ajtóban belém botlott, és mondott valamit; azóta sem tudom, hogy nekem, a többieknek, vagy csak úgy magának-e. Visszafogottan, félhangosan, amikor már senki sem foglalkozott velük.
Még mindig fogva a Lorenza vállát, félig visszafordult a terem felé, és szép nyugodtan, mint aki valami egészen magától értetődőt mond, azt mondta:
– Kukurikú.

 

51

Annak okáért ha egy megátalkodott Kabbalista mondani akar néked valamit, hidd el, nem léhaságot, nem alantas, közönséges dolgot, hanem titkot, orákulumot fogsz hallani tőle...
[Thomaso Garzoni, It Theatro de vari e diversi cervelli mondani, Venezia, Zanfretti, 1583, discorso XXXVI]

A Milánóban és Párizsban összegyűjtött képanyag nem volt elég. Garamond úr megengedte, hogy néhány napra elmenjek Münchenbe, az ottani Deutsches Museumba.
Esténként a schwabingi bárokban ültem – vagyishogy ama roppant kriptákban, ahol élemedett korú, rövid bőrnadrágos, bajszos urak muzsikálnak, és a szerelmesek, pár pár mellett ülve, nehéz pecsenyezsírpárákon át mosolyognak egymásra a literes söröskriglik felett –, délutánonként pedig a fotóarchívum katalógusát lapozgattam. Az olvasóteremből néha átsétáltam a múzeumba, ahol rekonstruálták mindazt, amit az emberi elme valaha is kitalált: megnyomunk egy gombot, és működő fúrótornyokkal telik meg egy olajmező, igazi tengeralattjáróba nyitunk be, keringésre késztetjük a bolygókat, savakat vagy láncreakciót hozunk létre játékból... Akár a Conservatoire, csak kevésbé gótikus, és csupa jövőszerűség és mérnökök iránti rajongást tanuló kisiskoláshadak trappolása.
A Deutsches Museumban a bányákról is mindent meg lehet tudni: lemegy az ember egy lépcsőn, és egy komplett bányában találja magát: aknák, felvonókosár emberek és lovak számára, szűkjáratokban csúszó-mászó, csontsoványra éheztetett gyermekvájárok viaszból. (Remélem legalábbis, hogy abból.) Sötét és végeérhetetlen folyosókat járunk, feneketlen kutak kávájánál torpanunk meg, a hideg a csontunkig hatol, és szinte érezzük a bányalég illatát. Méretarány: egy az egyhez.
Egy mellékalagútba jutva eltévedtem, és nem is reméltem már, hogy valaha viszontlátom Isten szabad egét, amikor ismerős alakra lettem figyelmes, egy szakadék peremén állt, és lenézett épp. Mintha láttam volna már valahol a ráncos és szürke arcát, a fehér haját, a bagolyszemét, de úgy rémlett, hogy másfajta ruhát kellene viselnie; mintha valamiféle egyenruha fölött láttam volna én valaha ezt az arcot, mintha hosszú idő után papot látnék viszont civilben, vagy kapucinust szakáll nélkül. Ő is jól megnézett magának, ő se tudta, hova tegyen. Ahogy hasonló esetekben lenni szokott, rövid szempárbaj után magához ragadta a kezdeményezést, és köszönt nekem, méghozzá olaszul. Egy csapásra eszembe jutott: ha hosszú, sárgás köpenyt viselne, ő volna Salon úr. A. Salon, állatpreparátor. A műhelye az én irodám mellett nyílott néhány ajtónyira abban az elhagyott gyárépületben, ahol, mint afféle kultúr-Marlowe, detektívet játszottam. Néha összefutottunk a lépcsőházban, és biccentettünk egymásnak.
– Érdekes – mondta, és kezet nyújtott -: milyen régóta szomszédok vagyunk, és akkor most, tessék, hetedhét határon túl, a föld gyomrában mutatkozunk be egymásnak.
Váltottunk néhány udvarias mondatot. Az az érzésem támadt, hogy pontosan tudja, mivel foglalkozom, ami nem semmiség ahhoz képest, hogy én magam nem is tudtam igazán.
– Hogyhogy itt, ebben a műszaki múzeumban? A kiadóban önök inkább szellemi dolgokkal foglalkoznak, ha nem tévedek.
– Honnan tudja?
– Hát... – vonta meg a vállát –, az emberek, ugye, beszélnek, nekem pedig sok a látogatóm...
– Kik járnak egy állatkitömőhöz... pardon: preparátorhoz?
– Sokan. Ön erre nyilván azt mondja, hogy ez nem egy közönséges szakma. Pedig bőven van ám kuncsaftom, mindenféle fajta. Múzeumi emberek, magángyűjtők.
– Lakásokban ritkán szoktam kitömött állatokat látni – mondtam.
– Igen? Attól függ, milyen lakásokba jár... Vagy milyen pincékbe.
– Szoktak kitömött állatokat pincében is tartani?
– Van, aki szokott. Nem minden jászolra süt rá a nap vagy a hold. Nem bízom az ilyen ügyfelekben, de hát, ugye, a munka, az munka... Nem bízom a föld alatti építményekben.
– Ezért sétálgat a föld alatt?
– Ellenőrzők. Nem bízom a föld alatti építményekben, de érteni akarom őket. Nem mintha olyan sokféle lehetőség volna. A római katakombák, mondja erre maga. Titoknak azokban nyoma sincs, teli vannak turistákkal, és az egyház ellenőrzi őket. Aztán ott van a párizsi csatornarendszer... Járt már benne? Hétfőn, szerdán és minden hónap utolsó szombatján van látogatás, a Pont de l' Almánál lehet bemenni. Turistalátványosság az is. Párizsban persze vannak katakombák is, meg föld alatti barlangok. A metróról nem is beszélve. Járt-e már a rue Lafayette 145-ös számú háznál?
– Az igazat megvallva, nem.
– Egy kicsit félreeső helyen van, a Gare de l' Est és a Gare du Nord között. Első pillantásra észre se lehet venni azt az épületet. Csak ha jobban megnézi az ember, akkor tűnik fel, hogy a kapui a látszat ellenére nem fából vannak, hanem festett vasból, és hogy az ablakok mögött a szobákban évszázadok óta nem lakik senki. Fény sem szűrődik ki onnan soha. De az emberek csak elmennek előtte, és nem tudják.
– Mit nem tudnak?
– Hogy a ház nem igazi ház. Csak egy homlokzat, egy burok, padlás és lakások nélkül, amiben nincs semmi. Üres. Egy kürtő szája mindössze. A helyi metró szellőztetését szolgálja. És amikor az ember rájön erre, hirtelen az lesz az érzése, hogy az alvilág szája előtt áll, hogy ezek mögé a falak mögé kéne csak bejutnia, és már lent is találná magát a föld alatti Párizsban. Volt már úgy, hogy hosszú-hosszú órákig ott járkáltam fel és alá azok előtt a kapuk kapuját, a föld közepe felé tartó út innenső végállomását álcázó kapuk előtt. Na, mit gondol, miért csinálták ezt?
– Hogy szellőzzön a metró, maga mondta.
– Arra elég lett volna néhány sima szellőzőnyílás. Na, nem, hát épp az ilyen föld alatti építmények keltik fel az én gyanúmat. Érti?
Valósággal ragyogott, ahogy a sötétségről beszélt. Megkérdeztem, miért gyanúsak neki a föld alatti építmények.
– Hát azért, mert a Világ Urai, ha léteznek, csakis a föld alatt lehetnek. Mindenki sejti ezt az igazságot, de csak kevesen merik kimondani. Talán egyes-egyedül Saint-Yves d'Alveydre-nek volt hozzá bátorsága. Ismeri?
– Lehet, hogy említette ezt a nevet valamelyik ördöngös, de már nem emlékeztem pontosan.
– Ő beszélt nekünk Agarttháról, a Világ Királya föld alatti székhelyéről, a Szünarkhia rejtett központjáról – mondta Salon. – Nem félt, magabiztos volt. De mindazokat, akik nyilvánosan a követőivé lettek, eltették láb alól, mert túl sokat tudtak.
Folytattuk utunkat a folyosókon, és Salon úr mondta tovább a magáét, szórakozott pillantásokat vetve közben egy-egy újabb járat vagy további aknák nyílásába, mintha csak bizonyítékokat keresne a gyanújához a félhomályban.
– Sosem merült még fel magában a kérdés, hogy vajon miért építette meg a múlt században olyan nagy sietve minden modern metropolis a maga metróját?
– Közlekedési problémák miatt. Nem?
– Hogyhogy? Hiszen autóforgalom még nem is volt, csak lovaskocsik jártak! Ilyen okos embertől, mint maga, ennél leleményesebb magyarázatot várnék.
– Maga bezzeg tudja a választ?
– Talán – mondta Salon úr elmerengve, oda sem figyelve mintegy. De a társalgásnak ezzel vége lett. Igaz is, most látja csak, hogy mennie kell. Már kezet ráztunk, és akkor egy pillanatra megtorpant, mint akinek véletlenül az eszébe ötlött még valami:
– Apropó, az az ezredes... hogy is hívták, na, az, aki évekkel ezelőtt felkereste magukat a Garamondnál, a templomosoknak valalamiféle kincséről mesélt... Többé semmit sem hallottak róla?
Szinte arcul csapott a brutálisan és kíméletlenül hivalkodó közlés, hogy tud ám ő olyasmit, amit én bizalmas és régmúlt ügynek véltem. Már-már megkérdeztem, hogy honnan tud ő erről, de inamba szállt a bátorságom. Közönyt mímelve végül csak annyit mondtam:
– Á, az a régi história! Nem is emlékeztem már rá. Apropó: miért mondta azt, hogy apropó?
– Azt mondtam, hogy apropó? Ja, igen, persze, rémlett, mintha valami föld alatti helyiségben talált volna valamit...
– Honnan veszi?
– Nem tudom. Nem emlékszem, kitől hallottam. Talán egy kuncsaftomtól. De hát én mindig fölkapom a fejem, ha alagsort emlegetnek. A korral jár. Viszlát.
Elment, és én törhettem a fejem, hogy mire is véljem ezt a találkozást.

 

52

A Himalájának egy bizonyos vidékén, a Hermész huszonkét Arcanumát s némely szent ábécék huszonkét betűjét megjelenítő huszonkét templom közt, Agarttha a misztikus Nullát, a föllelhetetlent képezi... Roppant sakktábla, mely a felszín alatt a Földgolyónak csaknem valamennyi vidékére kiterjed.
[Saint-Yves d'Alveydre, Mission de l'Inde en Europe, Paris, Calmann Lévy, 1866, p. 54 és 65]

Hazatérve beszámoltam a dologról Belbónak meg Diotallevinek, és különféle hipotéziseket állítottunk fel. Salon, ez a fecsegő különc, aki így vagy úgy, de kedveli a misztériumokat, ismerte Ardentit, és azzal kész. Vagy: Salon tud valamit Ardenti eltűnéséről, és azoknak dolgozik, akik eltüntették. További hipotézis: Salon a rendőrség besúgója...
Aztán újabb ördöngösökkel találkoztunk, és Salon elkeveredett a hasonszőrű figurák közt.
Néhány nappal később beállított a szerkesztőségbe Agliè, hogy referáljon néhány, Belbótól kapott kéziratról. Szabatosan és elnéző szigorral minősítette őket. Agliènak volt esze, hamar átlátott a Garamond-Manuzio-féle kettős játékon, és mi nem is takargattuk előtte tovább az igazságot. Szemlátomást megértette és nyugtázta, hogy miről van szó. Egy-egy szöveget néhány éles mondattal ízekre szabdalt, majd finom cinizmussal mindjárt hozzátette, hogy a Manuziónak a kézirat tökéletesen megfelel.
Megkérdeztem, tudna-e valamit mondani Agarttháról és Saint-Yves d'Alveydre-ről.
– Saint-Yves d'Alveydre... – kezdte. – Fura egy alak volt, az biztos, fiatal korától fogva Fabre d'Olivet hívei körében forgolódott. Egyszerű belügyminisztériumi tisztviselő volt csak, de nagy ambíciók fűtötték... Fanyalogtunk persze, amikor feleségül vette Marie-Victoire-t...
Nem tudta hát megállni. Átváltott első személyre. Emlékeket elevenített fel.
– Ki volt az a Marie-Victoire? – kérdezte Belbo. – Imádom a pletykákat.
– Marie-Victoire de Risnitch; gyönyörű nő volt valaha, amikor még Eugénie császárné bizalmasa volt. De amikor Saint-Yves-vel megismerkedett, már elmúlt ötvenéves. Saint-Yves viszont harminc is alig. Mésalliance a javából. Ráadásul, hogy címet szerezzen a férjének, Marie-Victoire még valami birtokot is vásárolt bizonyos d'Alveydre márkitól, nem emlékszem már, hol. Vagyis ékes titulusra tett szert a mi könnyed emberünk, Párizsban pedig kuplíkat énekeltek a „gigolo”-ról. A járadék folytán nem volt több gondja a megélhetésre, így hát végre a nagy álmának szentelhette magát. A fejébe vette ugyanis, hogy megtalálja azt a politikai formulát, amely segít létrehozni egy harmonikusabb társadalmat. Az anarchia ellentétét, vagyis a szünarkhiát. Egy összeurópai társadalmat, amelyet a gazdasági hatalom, a törvényhozás és a szellemi hatalmak, azaz az egyházak és a tudományok képviseletében három tanácstestület kormányozna. Afféle felvilágosult oligarchia, amely véget vetne az osztályharcoknak. Rosszabb ötleteket is hallottunk már.
– És Agarttha?
– Állítása szerint egy szép napon megjelent nála egy titokzatos afgán, név szerint Hadzsi Saripf, aki egyébként biztos, hogy nem afgán volt, mert a neve nyilvánvalóan albán név... Na, és ez az illető fedte föl előtte a titkot, a Világ Királyának a székhelyét (bár ez a kifejezés nem Saint-Yves-től való, hanem a többiektől, későbbről): vagyis Agartthát, a Föllelhetetlent.
– Hol beszél minderről?
– A Mission de l'Inde en Europe-ban. Ez a műve a modern politikai gondolkodás számos képviselőjét befolyásolta. Föld alatti városok vannak Agartthában, alattuk és a középpont felé haladva pedig ötezer pandit van, ezek irányítják Agartthát. Az ötezres szám persze a védikus nyelv hermetikus gyökereire emlékeztet, de hát önöknek ezt nem kell mondanom. És minden gyökér egy-egy égi hatalomhoz kötődő, illetve egy-egy pokolbeli hatalom által meghatározott mágikus hierogramm. Agarttha központi kupoláját fentről különleges tükrök világítják be, ezek a fényt csak az anharmonikus színtartományban engedik be, míg a fizikatankönyveinkből ismert napfényspektrum csak a diatónikus színskálának felel meg. Agarttha bölcsei valamennyi szent nyelvet tanulmányozzák, hogy eljussanak az egyetemes nyelvhez, a Vattanhoz. Ha túlságosan mély titkokat érintenek, megesik, hogy elrugaszkodnak a földtől, a magasba levitáinak, és a kupola tönkre is zúzná a koponyájukat, ha a testvéreik vissza nem tartanák őket. Ők idézik elő a villámokat, ők irányítják az interpoláris és az intertropikális fluidumok ciklikus áramait meg az interferenciális derivációkat a Föld különböző hosszúsági és szélességi zónáiban. Fajszelektálással is foglalkoznak, és apró, de rendkívüli pszichés képességű állatokat kreáltak: teknőc-héjas, sárga keresztmintás hátú, elöl is és hátul is egy-egy szemű és szájú, soklábú, mindenfelé mozgékony állatokat. A szétszóratásuk után valószínűleg Agartthába menekültek a templomos lovagok, és most őrfeladatokat látnak el ott. Ennyi elég?
– Na, de... komolyan gondolta ezt? – kérdeztem.
– Azt hiszem, szó szerint értette a történetet. Eleinte őrültnek néztük, aztán rájöttünk, hogy látnokian talán a történelem titkos irányítására utal. Szokták, ugyebár, mondani, hogy a történelem véres és értelmetlen rejtély. Pedig az nem lehet, kell, hogy létezzék egy terv. Muszáj, hogy legyen egy Elme. Nem egészen ostoba emberek ezért gondoltak az évszázadok során a Világ Uraira vagy Királyára, persze talán nem úgy, mint hús-vér személyekre, hanem mint egy szerep, egy kollektív szerep, egy Tartós Szándék esetenkénti ideiglenes megtestesítőire. Olyasvalamire, amivel biztosan kapcsolatban álltak a letűnt nagy papi és lovagrendek.
– Maga hiszi ezt? – kérdezte Belbo.
– Ismeretlen Feljebbvalót nála kiegyensúlyozottabb emberek is keresnek.
– És találnak?
Agliè nyájasan elnevette magát:
– Miféle Ismeretlen Feljebbvaló volna az, aki hagyja, hogy az első jöttment ráismerjen? Dolgozzunk, uraim. Van itt még egy kéziratom, és mit tesz Isten, épp a titkos társaságokról szól.
– Használható? – kérdezte Belbo.
– Képzelheti! De a Manuzióba talán elmegy.

 

53

Nyíltan nem irányíthatja ez a misztikus egyesület a földi sorsokat, hiszen a kormányok szembeszegülnének vele, így hát csakis titkos társaságok útján cselekedhet... Ezek a szükség szerint, fokozatosan létrehozott titkos társaságok egymástól elkülönülő és látszatra nagyon is különböző csoportokra tagolódnak, s ezek olykor homlokegyenest ellenkező véleményeket vallanak magukéinak, hogy íly módon külön-külön és bizalmasan irányíthassanak minden vallási, politikai, gazdasági és irodalmi pártot, a közös miheztartás végett pedig kapcsolatban állnak egy ismeretlen központtal, ahol a földi hatalmakat ilyetén láthatatlan módon mozgatni igyekvő, roppant rugó rejtezik.
[J.M. Hoene-Wronski, id. P. Sédir, Histoire et doctrine des Rose-Croix, Rouen, 1932]

Egyik nap összetalálkoztam Salon úrral, ott állt a műhelye ajtajában. Felötlött bennem, hogy most mindjárt belé fog huhogni a félhomályba. Régi barátként üdvözölt, és megkérdezte, mi újság „odalent”. Bizonytalanul intettem egyet, és mosolyogva odább álltam.
Eszembe jutott Agarttha. Az, amit Saint-Yves eszméiből Agliètól megtudtam, bízvást lehetett vonzó az ördöngösöknek, de nyugtalanító semmiképp. Münchenben nekem mégis feltűnt a Salon szavaiból és tekintetéből áradó nyugtalanság.
A házból kilépve úgy döntöttem tehát, hogy elugrom a könyvtárba, és kikérem a Mission de l'Inde en Europe-ot.
A katalógusteremben és a kérőpultnál a szokásos tolongás. Odafurakodtam a megfelelő fiókhoz, megtaláltam benne a keresett címet, kitöltöttem a kérőlapot, és odaadtam a könyvtárosnak. Az alkalmazott közölte, hogy a könyvet kikölcsönözték, és ennek – könyvtári szokás szerint – látnivalóan örült. De ugyanebben a pillanatban megszólalt valaki a hátam mögött:
– Itt van a könyv, épp most adtam vissza.
Megfordultam. De Angelis felügyelő állt előttem.
Megismertem, és ő is megismert. Túl hamar, mondhatnám. Én őt számomra kivételes körülmények közt ismertem meg, ő engem viszont egy rutinvizsgálat folyamán. Ardenti idején ráadásul ritkás szakállt és hosszabb hajat viseltem. Micsoda szeme van.
Azóta figyeltet netán, amióta visszajöttem? Vagy csak jó arcfelismerő? A rendőrök kötelesek edzeni a megfigyelőkészségüket, eszükbe vésnek minden arcot, minden nevet...
– Ni csak, Casaubon úr! És ugyanazokat a könyveket olvassuk!
Kezet nyújtottam neki:
– Doktor Casaubon. Merthogy ledoktoráltam már jó ideje. Lehet, hogy megpályázom a rendőrséget, ahogy maga javasolta annak idején. És akkor én kapom meg először a könyveket.
– Elég, ha hamarabb érkezik – mondta a felügyelő. – De hát most már itt a könyv megint, mindjárt kikérheti. Csak előbb hadd hívjam meg egy kávéra.
Zavarba hozott ezzel a meghívással, de nem utasíthattam vissza. Beültünk egy közeli kávézóba. Megkérdezte, vajon miért foglalkozom én India küldetésével, és én legszívesebben azonnal visszakérdeztem volna, hogy ő miért foglalkozik vele, de úgy döntöttem, hogy előbb inkább fedezem magamat. Azt feleltem, hogy a szabad időmben tovább végzem a templomosokkal kapcsolatos kutatásaimat, és hogy von Eschenbach szerint a templomosok elhagyták Európát, és Indiába, egyesek szerint Agarttha földjére mentek. Most rajta volt a sor, hogy fölfedje magát.
– Na és maga? – kérdeztem. – Hogyhogy magát is érdekli ez?
– Ja, hogy engem? – felelte. – Tudja, amióta maga a figyelmembe ajánlotta azt a templomosokról szóló könyvet, elkezdtem tájékozódni a témában. A templomosoktól pedig, maga a megmondhatója, automatikusan eljut az ember Agartthához.
Telitalálat. Aztán azt mondta:
– Vicceltem. Nem ezért voltam kíváncsi a könyvre, hanem azért, mert... – Elbizonytalanodott. – Szóval, amikor nem vagyok szolgálatban, könyvtárba szoktam járni. Hogy ne gépiesedjek el, vagy hogy ne maradjak hülye zsaru, ahogy tetszik. Na, de meséljen inkább magáról.
Rövid önéletrajzi összefoglalót adtam neki, A fémek csodálatos kalandjá-t sem felejtve ki belőle.
Erre azt kérdezte:
– Nem okkult könyvekkel foglalkoznak maguk abban a kiadóban meg a másikban, ott mellette?
Honnan tud ez a Manuzióról? Még akkor szimatolta volna ki, amikor Belbót figyelte, évekkel ezelőtt? Vagy azóta is nyomoz Ardenti után?
– Annyi Ardenti ezredeshez hasonló figurát dobott már ki és próbált meg inkább a Manuzio nyakára küldeni a Garamond – mondtam –, hogy Garamond úr végül elhatározta, beszáll ebbe az üzletbe. Úgy látszik, jövedelmező. Ha kíváncsi még olyan pasasokra, mint az öreg ezredes, hát ott annyi van belőlük, hogy csak na.
Mire a felügyelő:
– Jó, de Ardenti eltűnt. A többiek, remélem, nem tűntek el.
– Egyelőre nem. Sajnos, tenném hozzá legszívesebben. De áruljon már el valamit, felügyelő úr. Az ön szakmájában, gondolom, naponta adódnak olyan ügyek, hogy valaki eltűnik, sőt. Mindenkivel ilyen... ilyen hosszasan foglalkozik?
Vidor pillantást vetett rám:
– Miből gondolja, hogy még mindig foglalkozom Ardenti ezredessel?
Szóval, rám licitál, hát jó. Akkor most összpontosítok, és kiteríttettem vele a lapjait. Nincs veszíteni valóm.
– Ugyan már, felügyelő úr – mondtam –, maga mindent tud a Garamondról meg a Manuzióról, ide jön, és egy Agarttháról szóló könyvet keres...
– Miért, ezek szerint Ardenti beszélt magának annak idején Agarttháról?
Ez is talált. Emlékezetem szerint csakugyan beszélt nekünk Ardenti Agarttháról. Kivágtam magamat:
– Nem, de volt egy sztorija a templomosokról, biztosan emlékszik rá.
– Hogyne – mondta a felügyelő. Azután hozzátette: – De ne higgye, hogy mi egyszerre mindig csak egy ügyet vizsgálunk mindaddig, amíg meg nem oldottuk. Ilyesmi csak a tévében van. A rendőr olyan, mint a fogorvos: jön egy páciens, kifúrjuk a fogát, kezeljük, majd két hét múlva eljön megint, de addig is száz másik pácienssel van dolgunk. Egy-egy olyan akta, amilyen az ezredesé, akár tíz évre is lezárulhat, aztán egyszer csak egy másik ügy kapcsán, mit tudom én, kinek a vallomásában, előbukkan valami adat, bumm, rövidzárlat, és akkor újragondolja az ember az egészet... Míg be nem vág egy újabb rövidzárlat, vagy épp semmi sem vág be már, és akkor kész-passz, jóéccakát.
– Magának mitől vágott be mostanában?
– Tapintatlan kérdés, nem gondolja? De amúgy nincs a dologban semmi titokzatos, higgye el. Az ezredes véletlenül került megint a képbe; figyeltettünk egy illetőt, egészen más okokból, és észrevettük, hogy a Picatrix klubba jár, biztosan hallott már róla...
– Nem, csak a folyóiratot ismerem, a társaságot, azt nem. Mi folyik ott?
– Á, semmi, nyugodt népek azok, legfeljebb egzaltáltak egy kicsit. De eszembe jutott, hogy Ardenti is megfordult köztük; mert ebben van a rendőr minden tudománya: emlékszik rá, hol hallott egy nevet, vagy hol látott egy arcot, akár tíz év távlatából is. Na, és akkor felötlött bennem, hogy vajon mi újság a Garamondnál. Ennyi az egész.
– És mi köze a Picatrix klubnak a politikai rendőrséghez?
– Lehet, hogy csak a tiszta lelkiismerete ilyen tolakodó, de maga rém kíváncsinak látszik.
– Maga hívott meg kávézni.
– Ez igaz, és egyikünk sincs szolgálatban. Hát nézze, ezen a világon bizonyos szempontból mindennek köze van mindenhez.
De szép hermetikus eszme, gondoltam. Ő azonban sietve hozzátette:
– Nem azt mondom, hogy azoknak az embereknek tényleg közük van a politikához, csak tudja... A vörös brigádosokat valamikor az elfoglalt házakban, a fekete brigádosokat pedig a hadisport-klubokban kerestük, ma viszont ennek akár még az ellenkezője is megtörténhetne. Furcsa világban élünk. Állítom magának, hogy könnyebb volt a dolgom tíz évvel ezelőtt. Ma már az ideológiák közt sincs nyoma vallásosságnak. Néha legszívesebben átmennék a kábítószerellenes csoportba. Egy heroin-dealer az heroin-dealer, és kész, nincs vita. Ott tudja az ember, hogy mihez tartsa magát.
Egy darabig nem szólt, elbizonytalanodott, azt hiszem. Aztán noteszt vett elő a zsebéből, amolyan imakönyvformát.
– Ide hallgasson, Casaubon, maga a hivatásánál fogva különös emberekkel találkozik, és még náluk is furcsább könyvek után kutat a könyvtárakban. Segítsen. Mit tud a szünarkhiáról?
– Most jól leégek maga előtt. Szinte semmit. Csak Saint-Yves-vel kapcsolatban hallottam róla valamit.
– Mégis, mit beszélnek?
– Beszélnek róla? Én azt se tudtam. Őszintén szólva fasizmus-szaga van a dolognak.
– Tény, hogy sokat átvett ezek közül a tézisek közül az Action Française. És idáig énnekem nyert ügyem volna. Találok egy csoportot, amelyik a szünarkhiára hivatkozik, és tudom, hova tegyem őket. Igen ám, de aztán tájékozódom egy kicsit a témában, és megtudom, hogy 1929 táján egy bizonyos Vivian Postel du Mas, valamint Jeanne Canudo megalapítják a Polaris nevű csoportot, amelyet valamiféle Világ Királya körüli mítosz inspirál, majd pedig előállnak egy szünarkhista tervvel: tőkés profit helyett társadalmi szolgálat, az osztályharc kiküszöbölése szövetkezeti mozgalmak révén... Ez inkább szocializmusnak tetszik, a fabiánusi fajtából, valami perszonalista közösségi mozgalomnak. Meg is vádolták mind a Polarist, mind pedig az ír fabiánusokat, hogy egy zsidók vezette szünarkhista összeesküvés ügynökei. És ki vádolta meg őket? Egy bizonyos Revue internationale des sociétés secrètes munkatársai, zsidó-szabadkőműves-bolsevik összeesküvést emlegetve. Sokan közülük egy még titkosabb, jobboldali integralista egyletnek, a Sapinière-nek is a tagjai. És azt állítják, hogy a forradalmi politikai szervezetek mind-mind egy okkultista társaság által szőtt ördögi összeesküvést álcáznak csupán. Maga erre azt mondhatja: na, jó, akkor tévedtünk, Saint-Yves végül is odajut, hogy baloldali reformer csoportok hivatkoznak rá, a jobboldal viszont a bolhából is elefántot csinál, és bennük is a demo-pluto-szociál-judeokrácia szekértolóit látja. Mussolini is ezt csinálta. De akkor miért vádolják őket azzal, hogy okkultista társaságok irányítása alatt állnak? Amennyire én tudom, és nézze csak meg, milyenek a picatrixosok, a munkásmozgalom ezeket az embereket vajmi kevéssé foglalkoztatta.
– Így vélem én is, ó, Szókratész. Na és?
– Kösz a Szókratészért, de hát itt van a kutya elásva. Minél többet olvasok a témáról, annál inkább összezavarodom. A negyvenes években különféle, magukat szünarkhistának nevező csoportok jönnek létre, és új európai rendről beszélnek, amelyet egy pártokon felül álló, bölcsek alkotta kormány irányítana. Na, és aztán hol kötnek ki ezek a csoportok egytől egyig? Vichy-i kollaboráns-berkekben. Akkor megint tévedtünk, mondja erre maga, a szünarkhia mégiscsak jobboldali. Lassan a testtel. Mindabból, amit összeolvastam, azt veszem ki, hogy csak egyvalamiben ért mindenki egyet: a szinarchia létezik, és titokban irányítja a világot. De most jön az, hogy de...
– De?
– De 1937. január 24-én Dimitri Navachine martinista szabadkőművest (nem tudom, mi az, hogy martinista, de nyilván az is egy ilyen szekta), a népfrontkormány gazdasági tanácsadóját, aki korábban egy moszkvai bank igazgatója volt, meggyilkolja az Organisation secrète d'action révolutionnaire et nationale, ismertebb nevén a Cagoule, ez a Mussolini által pénzelt szervezet. Az a fáma járja ekkor, hogy a Cagoule mögött egy titkos szünarkhia áll, és hogy Navachine-t azért ölték meg, mert felfedte a titkaikat. A német megszállás idején egy baloldali körökből származó dokumentum valamiféle birodalmi szünarkhista paktumot tesz felelőssé a francia vereségért, amely paktum őszerintük holmi portugál típusú latin fasizmus megnyilvánulása. Később viszont kiderül, hogy a paktumot, ha igaz, du Mas és Canudo szerkesztette, és a két hölgy rég közzétett és úton-útfélen hirdetett gondolatait tartalmazza. Hol itt a titok? Mégis mint titkokat, mint mélységesen mély titkokat kezeli ugyanezeket a gondolatokat 1946-ban egy bizonyos Husson, amikor egy állítólagos forradalmár-baloldali szünarkhista paktumot leplez le, és ezt meg is írja a Synarchie, panorama de 25 années d'activité occulte című dolgozatában, mégpedig álnéven, ami úgy hangzik, hogy... na, várjon csak, kikeresem, megvan: Geoffroy de Charnay.
– Ez jó – mondtam: – de Charnay a templomosok nagymesterének, Jacques de Molay-nak a társa. Együtt haltak máglyahalált. Vagyis ő akkor egy újtemplomos, aki jobbról támadja a szünarkhiát. Csak hát a szünarkhia épp Agartthában, a templomosok menedékében született!
– Na, mit mondtam? Látja, ezzel egy további nyomot kínál. Kár, hogy csak a zűrzavart növeli. Jobbról támadnak tehát egy szocialista és titkos szünarkhista birodalmi paktumot, ami minden, csak nem titkos, de ugyanezt a titkos szünarkhista paktumot, ugye, balról is támadják. És akkor most tessék, egy újabb értelmezés: a szünarkhia egy jezsuita összeesküvés, melynek célja a Harmadik Köztársaság megdöntése. Ezt a tételt meg a baloldali Roger Mennevée állította fel. De csak nyugalom; mert aztán meg azt olvastam, hogy 1943 folyamán, petainista, de németellenes vichyi katonai körökben olyan dokumentumok forognak közkézen, amelyek bebizonyítják, hogy a szünarkhia egy náci összeesküvés: Hitler rózsakeresztes, és a szabadkőművesek eszköze, akik eszerint judeobolsevista összeesküvőkből német birodalmi összeesküvőkké lettek.
– Akkor ezzel meg is volnánk.
– Nincs vége. Íme, az újabb lelplezés: a szünarkhia egy nemzetközi technokrata-összeesküvés. 1960-ban állítja ezt egy bizonyos Villemarest, a Le 14e complot du 13 mai című szövegében. A techno-szünarkhista összeesküvés alá akarja ásni a kormányokat, és ezért háborúkat provokál, államcsínyeket támogat és szít, a frakciózás ösztökélésével szakadásokat idéz elő a politikai pártokon belül... Ismerős a nóta?
– Atyámuram, hiszen ez a SIM, a Multinacionálisok Imperialista Állama, ugyanaz, amiről a Vörös Brigádok beszéltek néhány évvel ezelőtt...
– Helyes a válasz! Na, és akkor mit csinál De Angelis felügyelő, ha valahol valaki a szünarkhiára hivatkozik? Casaubon doktorhoz, a templomos-szakértőhöz fordul.
– És én meg azt mondom, hogy létezik egy titkos társaság, amely behálózza az egész világot, és összeesküdött, hogy azt terjeszti, hogy létezik egy egyetemes összeesküvés.
– Maga viccel, pedig én...
– Nem viccelek. Jöjjön el, és nézze meg, micsoda kéziratokat kap a Manuzio. De ha akarja, egyszerűbb magyarázatot is tudok: úgy van ez, mint az egyszeri dadogóssal, aki azt mondja, azért nem vették fel rádióbemondónak, mert nem párttag. Ki-ki saját kudarcairól mindig mások tehetnek, a diktatúrák mindig találnak maguknak külső ellenséget, hogy a híveiket maguk mögé sorakoztassák. Hogy is mondta valaki? Minden bonyolult problémának van egy egyszerű megoldása, és az mindig rossz megoldás.
– Szóval, ha egy szünarkhiáról szóló röplapba csomagolt bombát találok a vonaton, akkor mondjam csak azt, hogy ez egy bonyolult problémának az egyszerű megoldása?
– Miért? Talált már vonaton olyan bombát, ami... Ja, elnézést. Ez már tényleg nem rám tartozna. Csak akkor miért beszél nekem róla?
– Mert azt reméltem, hátha maga többet tud, mint én. Mert talán jólesik látnom, hogy maga sem tud zöld ágra vergődni. Azt mondja, túl sok őrültnek a szövegeit kénytelen olvasni, és ezt időpocsékolásnak tartja. Én nem, az én számomra a maguk, vagyis a normális emberek szerinti őrülteknek a szövegei nagyon is fontos szövegek. Egy őrült szövegéből esetleg megtudhatom, hogyan jár az esze annak a valakinek, aki a bombát a vonatra vitte. Vagy fél, hogy rendőrspiclivé válik?
– Nem, becsszóra nem. Végül is az a mesterségem, hogy a katalóguscédulák közt ötletekre vadásszak. Ha megtudok valami fontosat, majd értesítem.
Utoljára, miközben felállt, azt kérdezte még:
– Na, és azokban a kéziratokban... soha nem talált még olyan utalást, ami a Trésre vonatkozott?
– Az meg mi?
– Nem tudom. Valami társaság vagy ilyesmi kell, hogy legyen, az sem biztos, hogy igazában létezik. Hallottam róla egyszer, és az őrültekről most eszembe jutott. Üdvözlöm a barátját, Belbót. Mondja meg neki, hogy nem kémkedem maguk után. Csak hát én egy ilyen ronda mesterséget űzök, és az a baj, hogy ráadásul még szeretem is űzni.

 

Hazamenet azon tanakodtam, hogy most végül is melyikünk járt jól. Ő egy csomó mindent elmondott, én semmit. Ha nagyon gyanakvó vagyok, el tudom képzelni, hogy észrevétlenül mégiscsak kiszedett belőlem valamit. Viszont aki nagyon gyanakvó, azt elkaphatja a szünarkhista összeesküvés nevű pszichózis.
Amikor elmeséltem, mi történt, Lia azt mondta:
– Szerintem őszinte volt. Tényleg ki akarta önteni a szívét. Azt hiszed, talál magának bárkit is a rendőrségen, akit érdekel, hogy Jeanne Canudo vajon jobb- vagy baloldali volt-e? Pusztán arra volt kíváncsi, hogy csak ő nem érti, vagy tényleg olyan bonyolult-e ez a történet. Te pedig képtelen voltál megadni neki az egyetlen helyes választ.
– Miért, van olyan?
– Van. Hogy nincs mit megérteni. Hogy a szünarkhia az Isten.
– Isten?
– Igen. Az emberiség nem bírja elviselni azt a gondolatot, hogy a világ véletlenül, tévedésből keletkezett, csak mert egypár lüke atom egymásba szaladt a csúszós autósztrádán. Nosza, felderít hát valami kozmikus összeesküvést, Istennel meg angyalokkal, illetve ördögökkel. A szünarkhia ugyanezt a célt szolgálja, csak kicsiben.
– Vagyis el kellett volna magyaráznom neki, hogy az emberek azért rejtenek el bombát a vonaton, mert Istent keresik?
– Talán.

 

54

A sötétség fejedelme nemes ember.
[Shakespeare, Lear király, II. 4. 140.] (33)

Ősz lett. Egyik reggel elmentem a Marchese Gualdi utcába, mert színes diákat akartam rendelni külföldről, és kellett hozzá a Garamond úr engedélye. Grazia asszony irodájában Aglièt pillantottam meg, épp a Manuzio szerzők szerinti katalógusát böngészte. Nem zavartam meg, mert már így is késésben voltam.
Amikor végeztünk, megkérdeztem Garamondot, hogy mit csinál Agliè a titkárságon.
– Az az ember egy zseni – mondta Garamond. – Rendkívül éles eszű és nagy tudású ember. A minap elvittem vacsorázni néhány szerzőnk társaságában, és óriási sikert arattam vele. Micsoda társalgó, micsoda stílus! Valódi, régi vágású gentleman, igazi úr, nincs is ma már ilyen. Micsoda ész, micsoda műveltség, sőt, mi több: micsoda jólértesültség! Úgy mondta a pompásabbnál pompásabb anekdotáit mindenféle múlt századi emberekről, esküszöm, mintha személyes ismerősei lettek volna. És tudja, milyen nagyszerű ötletet adott hazafelé menet? Az első perctől fogva, egyetlen pillantással adatott a vendégeimen, máris jobban ismerte őket, mint én. Azt mondta, fölösleges megvárni, amíg az Ízisz Leleplezése szerzői maguktól, egyenként befutnak. Kár a faradságért, csak gyűlik a sok kézirat, és közben még azt sem tudja az ember, hogy hajlandók lesznek-e beszállni a költségekbe. Van viszont egy aranybányánk: az elmúlt húsz év Manuzio-szerzőinek a katalógusa! Érti? Írunk ezeknek az agg és dicső szerzőknek, legalábbis azoknak, akik a maradék állományt is felvásárolták, és azt mondjuk nekik: tisztelt uram, tudja-e, hogy új sorozatot indítottunk, melynek tárgya a legmagasabbrendű szellemiségű, tradicionális tudás? Felmerült a kérdés, hogy egy olyan kiváló elme, mint ön, hajlandó volna-e esetleg szerencsét próbálni eme terra incognita felderítésében, s a többi, s a többi. Zseni az az ember, én mondom. Ha igaz, mindannyiunkat meg akar hívni vasárnap estére. Valami kastélyba vagy várba, sőt, mi több, egy Torino környéki, pompás villába vinne el bennünket. Azt hiszem, rendkívüli dolgok fognak ott történni, valami rítus, szertartás, boszorkányszombat lesz ott, és közben valaki aranyat vagy higanyt vagy mit fog csinálni. Ez egy külön világ, amit még fel kell fedezni, kedves Casaubon, noha tudja, mennyire mélységesen tisztelem az ön által oly nagy odaadással művelt tudományt, sőt, nagyon, de nagyon is meg vagyok elégedve a közreműködésével; jó, tudom, ön utalt bizonyos apróbb, anyagi természetű korrekcióra, nem felejtettem el, majd még visszatérünk rá, mindent a maga idején. Azt mondta Agliè, hogy ott lesz az a bizonyos hölgy is, aki olyan szép, vagyis talán nem az a kimondott szépség, de mindenesetre karakteres, van valami a tekintetében, szóval, Belbónak az a barátnője, na, mi is a neve...
– Lorenza Pellegrini.
– Az lesz az. Van valami közte meg Belbo közt, ugye?
– Jó barátok, azt hiszem.
– Aha! Úriemberhez illő válasz. Jól van, Casaubon. De nem kíváncsiságból kérdeztem ám, hanem azért, mert én úgy érzem, mintha mindnyájuknak az édesapja volnék, és... de hagyjuk, à la guerre comme à la guerre...(34) Na, Isten áldja, édes öregem.

 

Csakugyan meghívott bennünket Agliè, mint Belbótól megtudtam, a Torino környéki dombok közt zajlik majd a program. Kettős program, méghozzá. Először estélyen veszünk részt egy nagyon jómódú rózsakeresztesnek a kastélyában, utána pedig Agliè elvisz mindannyiunkat néhány kilométernyivel arrább, ahol is, természetesen pontban éjfélkor, egy druida rítusra kerül majd sor. Hogy pontosan mire, azt nem mondta meg.
– Viszont arra gondoltam – tette hozzá Belbo –, hogy a fémek históriáját is tető alá kéne most már hoznunk, és itt mindig túl nagy a jövés-menés. Mi lenne, ha már szombaton elmennénk, és ***-ban, az én régi házamban töltenénk a hétvégét? Szép hely, majd meglátja, a dombok minden pénzt megérnek. Diotallevi benne van a dologban, és talán Lorenza is eljön. Maga természetesen... azzal jön, akivel akar.
Nem ismerte Liát, de tudta, hogy van egy barátnőm. Azt mondtam, hogy egyedül megyek. Veszekedtünk Liával már két napja. Butaságon kaptunk össze, egy hét alatt rendbe is jött aztán minden. De akkor úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit elmennem Milánóból.

 

Megérkeztünk tehát ***-ba, mi hárman a Garamondtól meg Lorenza Pellegrini. Induláskor adódott egy kis feszültség. Lorenza ott volt a randevún, de amikor be kellett volna szállnia a kocsiba, azt mondta:
– Én talán mégis maradnék inkább, hadd dolgozzatok nyugodtan. Majd Simonnal aztán utánatok megyek.
A kormánynál Belbo ült, és Belbo akkor megfeszítette mindkét karját, és maga elé meredve csöndesen annyit mondott:
– Szállj be.
Lorenza pedig beszállt előre, Belbo mellé, és a kezét egész úton le nem vette Belbo tarkójáról, miközben Belbo csak vezetett némán.
*** még mindig ugyanaz a kis falucska volt, amilyennek Belbo a háború idején megismerte. Kevés új ház épült, mondta, a mezőgazdaság halódik, mert a fiatalok a városba költöztek. Mutatott egypár dombot: most csupa legelő volt mind, pedig valaha gabona sárgállott rajtuk. Hirtelen, egy kanyar mögül bukkant ki a falu, annak a dombnak a tövében terült el, amelyikre a Belbo háza épült. Alacsony domb volt, felsejlett mogulé fényes, könnyű párába burkoltan az egész Monferrato-vidék. Fölfelé menet Belbo rámutatott egy csaknem egészen kopár szemközti dombra; a legtetején, két fenyő közt, kápolna állt.
– Az a domb ott a Bricco – mondta. Majd hozzátette: – Nem baj, ha nem ismerős nektek a neve. Odajártunk föl húsvét hétfői piknikre. Autóval ma öt perc, de annak idején gyalog mentünk, igazi zarándoklat volt.

 

55

Teátrumnak nevezem [azt a helyet, ahol] minden szó, avagy gondolat általi tett és egy-egy beszédnek, illetve az érveknek minden részelete úgy tétetik szemlére, mint valami nyilvános teátrumban, ahol tragédiákat és komédiákat adnak elő.
[Robert Fludd, Utriusque Cosmi Historia, Tomi Secundi Tractatus Primi Sectio Secunda, Oppenheim(?), 1620(?), p. 55]

Megérkeztünk a villához. Ha ugyan villának lehetett mondani: fönt az urasági lakás, lent nagy pincehelyiségek, ezekben érlelte annak idején Adeline Canepa – a nehéz természetű feles bérlő, az, aki Carlo bácsit a partizánoknál följelentette – a Covassóék szőleiben szüretelt bort. Az épületet láthatóan réges-rég nem lakta senki sem.
A szomszédos parasztházban él még egy öregasszony, mondta Belbo: Adeline nagynénje, de a többiek mind meghaltak, Carlo bácsiék is, Canepáék is. Már csak ez a százéves néni műveli a kertecskéjét, neveli a pár tyúkját meg az egy szem disznaját. A földek odalettek örökösödési adóra, adósságokra, ki emlékszik ma már. Belbo bezörgetett a házikóba, az öregasszony ajtót nyitott, egy darabig nem ismerte fel a látogatóját, aztán meg nagy lelkendezést csapott. Erősködött, hogy menjünk be hozzá, de Belbo megölelte, megvigasztalgatta, s azzal faképnél hagyta.
A villába lépve Lorenza nekiindult, és örömkiáltásokat hallatva csodálkozott rá minden újabb lépcsőre, folyosóra, ódon darabokkal bebútorozott, félhomályos szobára. Belbo a szokásos understatementjével csak annyit jegyzett meg, hogy mindenkinek megvan a maga Donnafugatája, de azért meghatódott. Azt mondta, szokott itt lenni, de nagyon ritkán.
– Pedig jól lehet ám dolgozni ebben a házban: nyáron hűs, télen pedig védenek a fagytól a vastag falai, és kályha is van mindenütt. Gyerekkoromban persze, az evakuálás idején, csak azt a két szélső szobát laktuk a nagy folyosó végén. Most birtokba vettem a nagybátyámék épületszárnyát. Itt, Carlo bácsi dolgozószobájában szoktam dolgozni.
Szekreterféle íróasztalra mutatott: papíroknak alig volt rajta hely, viszont annál több fiók és titkos rekesz fért el benne.
– Az Abulafiát erre nem tudnám felrakni – mondta. – De nagy néha, amikor eljövök ide, jólesik kézzel írnom, mint régen.
Tekintélyes szekrény is volt a szobában.
– Ha meghalok – mondta –, jusson eszetekbe, hogy abban a szekrényben van a teljes ifjúkori életművem, a tizenhat évesen írt verseim, a tizennyolc éves koromban készített vázlatok a hatkötetesre tervezett családregényemhez... s a többi, s a többi.
– Muti, muti! – kiáltotta Lorenza tapsikolva, és már osont is macskaléptekkel a szekrény felé.
– Állj – mondta Belbo. – Nincs ott semmi mutogatnivaló. Én sem veszem elő soha. Ha meghaltam, eljövök, és elégetem az egészet.
– Biztos, hogy vannak itt kísértetek, remélem legalábbis – mondta Lorenza.
– Most már igen. Carlo bácsi idejében nem, akkor nagyon vidám volt még a légkör. Olyan georgikus. Most meg épp a bukolikus hangulat miatt járok el ide. Szeretek úgy dolgozni este, hogy közben ugatnak a kutyák lent a völgyben.
Megmutatta a hálószobáinkat: nekem, Diotallevinek és Lorenzának is. Lorenza bekukkantott, végigsimított a régi ágyra terített nagy, fehér takarón, megszagolgatta az ágyneműt, a nagyanyja meséiben érzi magát, mondta, levendulaillata van, Belbo megjegyezte, hogy téved, ez csak dohszag, nem számít, mondta erre Lorenza, azután pedig, hátát a falnak vetve, csípejét és ágyékát könnyedén előrelökve, mintha a flippert akarná legyőzni, azt kérdezte:
– Egyedül alszom itt, vagy mi?
Belbo elnézett valahova, de ott mi voltunk, erre máshova nézett, aztán elindult, és az ajtóban így szólt:
– Majd megbeszéljük. Itt mindenesetre senki sem fog zavarni.
Diotallevivel mi kimentünk, de még hallottuk, amint Lorenza megkérdi Belbótól, hogy szégyelli-e őt, vagy mi. Amire is Belbo megjegyezte, hogy ha nem ad külön szobát, akkor azért vonta volna őt kérdőre Lorenza: hogy mégis mit gondol, ő hol fog aludni.
– Én léptem elsőnek, úgyhogy nincs választásod.
– Hű, de ravasz vagy – mondta Lorenza. – Hát, akkor én a külön szobácskámban fogok aludni.
– Ahogy parancsolod – hagyta rá Belbo bosszúsan –, de a többiek dolgozni jöttek ám. Menjünk ki a teraszra.

 

Munkához láttunk tehát egy nagy teraszon, a fejünk fölött lugas, előttünk hideg italok és sok-sok kávé. Estig alkoholtilalom.
A teraszról a Briccóra láttunk meg egy nagy, dísztelen épületre, mely a domb tövében állt, mellette udvar, futball-pálya. Tarka kis alakok népesítették be, gyerekeknek néztem őket.
– Az ott a szaléziek imaháza – mutatta Belbo. – Ott tanultam meg dón Ticótól zenélni. Zenekarban.
Eszembe jutott az a trombita, amit annak idején, az álma után, nem kapott meg végül.
– Trombitán vagy klarinéton? – kérdeztem.
Egy pillanatra megrémült:
– Honnan... Ja, persze, én meséltem arról a trombitás álmomról. Nem, dón Tico trombitálni tanított meg, de a zenekarban baritonkürtön játszottam.
– Mi az a baritonkürt?
– Rég volt, igaz se volt. Dolgozzunk.

 

Dolgoztunk, de észrevettem, hogy közben minduntalan az imaház felé pillant. Az az érzésem támadt, hogy időnként csak azért szakítja félbe a megbeszélést, hogy oda bámulhasson:
– Itt volt a háború végén az egyik leghevesebb lövöldözés. ***-ban amolyan megegyezésféle született a fasiszták és a partizánok között. Tavasz táján a partizánok lejöttek, és elfoglalták a falut, a fasiszták pedig békén hagyták őket. A fasiszták nem idevalósiak voltak, a partizánok viszont mind helybeliek. Ha összecsapásra került a sor, otthonosan mozogtak a kukoricásokban, a ligetekben, a dűlőutakon. A fasiszták elsáncolták magukat a városban, és csak razziák idején mozdultak ki onnan. Télen a partizánok nehezebben bírták a völgyben: nem volt hova elbújni, a hóban messziről észrevehettek, és géppuskával akár egy kilométerről is lekaszabolhatták őket. Ilyenkor a partizánok visszahúzódtak a hegyekbe. Ott pedig megint csak ők ismerték a hágókat, szurdokokat, búvóhelyeket. A fasiszták meg szépen az ellenőrzésük alá vonták a völgyet. De azon a tavaszon már közelgett a felszabadulás. Itt voltak még fasiszták, de a városba, azt hiszem, nem mertek többé visszamenni, mert megsejtették azt, ami április 25-én aztán be is következett: hogy a végső csapás ott várható. Szerintem titkon meg is egyeztek, a partizánok kivártak, nem akartak már összecsapást, szilárd meggyőződésük lett, hogy hamarosan történni fog valami; éjszakánként London egyre biztatóbb híreket adott, sűrűsödtek a különleges üzenetek: holnap megint esni fog, Pietro bácsi kenyeret hozott, Diotallevi, te talán hallottad ezeket... Elég az hozzá, hogy valaki valamit nyilván félreértett, a partizánok lejöttek a hegyekből, pedig a fasiszták még nem mentek el, tény, hogy a húgom beszaladt hozzánk innen a teraszról, és jelentette, hogy kint két fiú géppisztollyal fogócskázik. Nem csodálkoztunk, hiszen mind gyerekek voltak még, unalmukban szívesen játszottak a fegyverükkel; ketten egyszer valódi lövöldözést csaptak tréfából, és az egyik lövedék annak az út menti fának a törzsébe fúródott, amelynek a húgom épp nekitámaszkodott. Ő még csak észre sem vette, a szomszédok szóltak nekünk, és mi akkor a lelkére kötöttük, hogy ezentúl fusson el, ha azt látja, hogy valakik géppisztollyal játszanak. Megint jászának, mondta, amint belépett, hogy lássuk, milyen szépen szót fogad. És ekkor hallottuk meg az első sorozatot. Csakhogy az elsőt aztán mindjárt egy második meg egy harmadik is követte, karabélyok durrantak szárazán, géppisztolyok ratatája hangzott fel, majd egy-egy tompább robaj is, talán kézigránáté, és végül a géppuska. Rájöttünk, hogy ez most már nem játék. De nem volt időnk megbeszélni, mert már a saját szavunkat sem hallottuk. Piff-puff, bang, ratatata. Bevágtuk magunkat a mosogató alá, én, a húgom meg a mama. Aztán átkúszott hozzánk Carlo bácsi a folyosón, és azt mondta, hogy a mi oldalunkon veszélyesebb, menjünk át hozzájuk. Át is húzódtunk a másik épületszárnyba, ahol Caterina néni sírt-zokogott, mert a nagymama elment hazulról...
– Ekkor hasalt kint a nagymama a kukoricásban, két tűz között?...
– Hát ezt meg honnan tudja?
– Maga mesélte hetvenháromban, az után a tüntetés után.
– Ezt nevezem memóriának. Magával jó lesz vigyázni... Igen. De az apám is elvolt. Bent a városközpontban bemenekült egy kapualjba, és nem tudott kijönni, mert az utcát hosszában végig lőtték, a városháza tornyából pedig a teret söpörte géppuskasorozatokkal egy maroknyi fekete brigádos. Ebben a kapualjban húzta meg magát a város fasiszta ex-polgármestere is. Egyszer csak azt mondta, hogy ő most már hazafut, semmi az egész, ott lakik mindjárt a sarkon túl. Megvárta, amíg egy pillanatra csend lesz, akkor nekiiramodott, sikerült is elérnie az utcasarkot, és ott aztán lekaszálta hátulról a toronybeli géppuska. Az apám, aki már az első világháborút is végigcsinálta, ebből minden különösebb indulat nélkül arra a következtetésre jutott, hogy jobb megmaradni a kapualjban.
– Csupa édes emlék ez a hely – jegyezte meg Diotallevi.
– Akár hiszed, akár nem – mondta Belbo –, ezek igenis édes emlékek. És igaziak, más igazi emlékem nincs is.
A többiek nem értették, mire céloz, én megsejtettem – és ma már tudom. Különösképp akkoriban, amikor már hónapok óta lavírozott az ördöngősök hazugságözönében, és évek óta regényes hazugságokba burkolta a csalódottságát, a ***-i napokra úgy emlékezett vissza, mint egy olyan világra, ahol a puskagolyó az puskagolyó, vagy eltrafál, vagy nem, és ahol a feleket világosan megkülönbözteti egymástól még a színük is: a vörös, illetve a fekete, vagy a khaki meg a szürkészöld, méghozzá félreérthetetlenül – akkor legalábbis így vélte. Egy hulla, az hulla, hulla, hulla. Nem úgy, mint Ardenti ezredes, aki csak eltűnik a bal fenéken. Mesélnem kéne neki talán a szünarkhiáról – gondoltam –, akkortájt javában működött már a dolog. Mert nem volt-e szünarkhikus az ellentétes oldalakon, de egyazon lovagi ideál szerint cselekvő Carlo bácsi és Terzi találkozása? No, de miért fosszam meg Belbót az ő Combray-jétől? Azért voltak édesek ezek az emlékek, mert az általa valaha is megismert egyedüli igazságról szóltak, a kétely csak később kezdődött. Igen ám, de mint már értésemre adta volt, ő még az igazság napjaiban is megmaradt szemlélőnek. Visszaemlékezve azt az időt szemlélte, amelynek során szintén csak szemlélte, hogyan születik a mások emlékezete, a Történelem, az a sok-sok történet, amit mind mások fognak megírni, nem ő.
Vagy mégis volt dicsőséges, döntéses pillanata is? Tudniillik azt mondta:
– És aznap aztán véghezvittem életem hőstettét.
– Te vagy az én John Wayne-em – mondta Lorenza. – Mesélj!
– Á, semmi különös. Miután átmásztunk a nagybácsimékhoz, én a folyosón felálltam, és nem voltam hajlandó elmozdulni onnan. Az ablak a folyosó végén van, senki sem találhat el itt, az első emeleten, mondtam. És úgy éreztem magam, mint a kapitány, aki csak áll a parancsnoki hídon, mint a cövek, és közben jobbra-balra fütyülnek el mellette a golyók. Aztán Carlo bácsi méregbe gurult, megfogta a grabancomat, és berántott a szobába, én meg bömbölni kezdtem volna, amiért elrontották a játékomat, de ebben a pillanatban három lövés dörrent, üvegcsörömpölést és valami pattanásfélét hallottunk, mintha teniszlabdával szórakoznának odakint a folyosón. Lövedék repült be az ablakon, és egy vízcsőről lepattanva a padlóba fúródott, pontosan oda, ahol az imént álltam. Ha még mindig kint állok, lábon talál. Talán.
– Jesszusom, de rossz lett volna, ha lebénulsz nekem! – sopánkodott Lorenza.
– Nekem viszont lehet, hogy jól jött volna – mondta Belbo.
Hiszen abban az esetben sem ő választott. Csak hagyta, hogy a bácsikája magával rántsa.

 

Alig egy óra múlva ismét elmerengett.
– Aztán egyszer csak feljött a lépcsőn Adeline Canepa. Azt mondta, menjünk le a pincébe, ott biztonságosabb. Meséltem, hogy a bácsikámmal ő akkor már évek óta nem állt szóba. De abban a tragikus pillanatban Adelino megint emberi formát öltött, a nagybátyám még kezet is rázott vele. Így hát egy egész óra hosszat odalent kuporogtunk a hordók közt, bent a megszámlálhatatlan szüretek kissé bódító illata, kint a fegyverdörgés. Később a lövések ritkultak, a zajuk egyre tompult. Valaki nyilván meghátrált, de hogy ki, azt még nem tudtuk. Mindaddig, amíg az egyik kisablakon át, amely a fejünk fölött egy gyalogútra nyílt, meg nem ütötte a fülünket valakinek a hangja, aki dialektusban azt kérdezte: „Monssu, i è d'la repubblica bele si?”
– Ez meg mit jelent? – tudakolta Lorenza.
– Nagyjából a következőt: Tisztelt uram, legyen oly szíves elárulni, hogy vannak-e még itt közel s távol olyanok, akik hívei az Olasz Szociális Köztársaságnak? A „köztársaság” annak idején csúnya szónak számított. Partizán volt az illető, és egy járókelőt vagy valaki ablakból kinézőt szólított meg, vagyis az utca megint járható lett, a fasiszták elmentek. Sötétedett. Kisvártatva megérkezett papa is és nagymama is, és elmesélték, milyen kalandban volt részük. Anyám és a nénikém készített valami vacsorát, Carlo bácsi és Adelino Canepa pedig ismét ünnepélyesen hátat fordítottak egymásnak. Egész este hallottunk még lövéseket nagy messziről, a dombok felől. A partizánok a menekülőket üldözték. Győztünk.
Lorenza csókot lehelt a feje búbjára. Belbo elhúzta az orrát. Tudta, hogy bizony mások győztek helyette. Valójában csak egy filmet látott. De azért egy pillanatra, amikor kis híján eltalálta az a visszapattanó lövedék, maga is szereplője lett a filmnek. Épp csak egy icipicit, futólag, mint amikor a Hellzapoppin-ban összekeverik a tekercseket, indián lovas fut be egy táncmulatságra, és azt kérdi, merre mentek a többiek, mire valaki azt feleli, hogy „arra”, az indián pedig eltűnik egy másik történetben.

 

56

Oly erővel fújta meg pompás harsonáját, hogy még a hegy is megzendült belé.
[Johann Valentin Andreae, Die Chymische Hochzeit Christiani Rosencreutz, Strassburg, Zetzner, 1616, 1, p. 4]

A vízvezetékek csodáiról szóló fejezetnél tartottunk, és Herón Spiritaliá-jában egy tizenhatodik századi metszetre bukkantunk: oltárszerűséget ábrázolt, az oltáron pedig valami robotféle – egy elmés gőzszerkezet segítségével – trombitát fújt.
– Hogy is volt az azzal a dón Tycho Brahéval vagy kivel, aki trombitálni tanította magát? – kérdeztem megint Belbótól.
– Don Ticónak hívták. Sose jöttem rá, hogy ez valami becenév volt-e vagy az igazi neve. Azóta nem jártam az imaházban. Annak idején is véletlenül vetődtem el oda: mise, hittan, játékok, amiken képecskét lehetett nyerni, rajta a Boldog Domenico Savióval, azzal a gyűrött darócnadragos kamaszfiúval, aki a szobrokon mindig ott kapaszkodik a dón Bosco szoknyájába, és szemét az égnek fordítja, hogy meg se hallja a disznó vicceket mesélő társait. Kiderült, hogy dón Tico tíz és tizennégy év közötti fiúkból összehozott egy fúvószenekart. A kisebbek klarinéton, pikulán, szopránszaxofonon játszottak, a nagyobbak a bombardont meg a nagydobot cipelték. Egyenruhát viseltek, khakiszín zubbonyt és kék nadrágot meg simlis sapkát. Álomszép volt, köztük akartam lenni én is. Don Tico azt mondta, szükségük van egy baritonkürtösre.
Fölényes pillantással végigmért bennünket, majd tájékoztatásul közölte:
– A baritonkürt olyasmi, mint a tuba, csak sokkal kisebb, leginkább a tenorkürthöz hasonlít. A legbutább hangszer az egész rezesbandában. Menetinduláskor úgy csinál, hogy umpa-umpa-umpapa, aztán a parapapááá-papapááá után rá kezdi szaporán, hogy pa-pa-pa-pa-pa... Viszont könnyű játszani rajta, a rézfúvósok családjába tartozik, ugyanúgy, mint a trombita, és a mechanikája is ugyanolyan, mint a trombitáé. A trombitához nagyobb szufla és jó illesztés, Armstrong-féle ajaktyúkszem szükségeltetik. Ha jó az illesztés, kisebb szufla is elég, szép tiszta lesz a hangzás, és nem hallatszik, ahogy fújom a hangszert. A pofazacskókat felfújni egyébként nem szabad, Isten ments, az csak utánzáskor vagy karikatúrákon szokás.
– Na, és a trombita?
– Trombitálni egyedül tanultam meg, nyári délutánokon, amikor senki sem volt az imaházban, és én elbújtam a kis színház nézőterén... De erotikus okaim voltak a trombitatanulásra. Látják ott lenn azt a kis villát, egy kilométernyire az imaháztól? Ott lakott Cecilia a mamájával, aki a szaléziek jótevője volt. Így aztán a nagyobb ünnepeken, körmenet után, a templomudvaron vagy pláne színjátszó-előadások előtt bent a színházteremben, Cecília mindig ott ült a mamájával együtt az első sorban, a díszhelyen, mindjárt a székesegyház prépostja mellett. Na, és ilyenkor a banda először mindig egy Ünnepre, fel! című indulót játszott, az indulót pedig a trombiták, az arany és ezüstszínű, szép fényesre pucolt B-trombiták kezdték. A trombitások felálltak, és szólót fújtak. Azután leültek, és a banda rázendített. Nem volt mese, trombitálnom kellett, csak így vétethettem észre magam Ceciliával.
– Csak így?... – kérdezte Lorenza ellágyultan.
– Csakis. Egyrészt mert én tizenhárom éves voltam, ő meg tizenhárom és fél, és tizenhárom és fél évesen a lányok már nőnek számítanak, a fiúk viszont kis pisisnek. Másrészt egy altszaxofonba, bizonyos Papi nevű fiúba volt szerelmes, akit én amúgy tépett üstökű, rémes alaknak láttam, és le nem vette róla a szemét, miközben buján bégetett az illető, merthogy (én legalábbis így véltem akkor) a szaxofon, ha nem Omette Coleman fújja, hanem a rémes Papi, és ráadásul rezesbandában, állatian obszcén egy hangszer tud lenni, olyan a hangja, mint egy manökennek, aki ivásra és strichelésre adta a fejét.
– Miért, a strichelő manökeneknek milyen a hangjuk? Tudod talán?
– Na, szóval Cecilia azt se tudta, hogy létezem. Esténként, amikor felbaktattam egy hegyi tanyára tejért, persze csodaszép történeteket agyaltam ki: hogy például elrabolják őt a fekete brigádosok, de én megmentem, rohanok, miközben fütyülve süvítenek el a fülem mellett a golyók, és takk, takk, porzik tőlük a tarló, ahogy bevágódnak, és elárulom neki azt, amit nem tudhatott: hogy suba alatt én irányítom az ellenállást szerte Monferratóban, mire ő bevallja, hogy titkon mindig is így remélte, és akkor rám tört a szégyen, mert mintha méz ömlött volna végig az ereimen (esküszöm, nem lett nedvesebb még a fitymám sem, más, jóval rettenetesebb és nagyobb szabású valami volt ez), és hazaérve már mentem is gyónni... Azt hiszem, az a bűn, a szerelem és a dicsőség, hogy az ember összekötözött lepedőkön mászik le az SS-kínzóközpont ablakából, a nyakában pedig, ég és föld között, ott csüng a kedves, és a fülébe súgja az embernek, hogy világéletében róla álmodott. A többi csak szex, közösülés, undok fajfenntartás. Elég az hozzá, hogy ha én akkor trombitás leszek, Cecilia többé nem nézhet levegőnek: ragyogva állni fogok, a nyomorult szaxofonos meg ül. A trombita harcias, angyali, apokaliptikus, diadalmas, rohamra hív, a szaxofon hangjára brillantinos hajú külvárosi kis vagányok táncolnak az izzadt csajaikkal összebújva. Megtanultam tehát trombitálni, és megszállottan gyakoroltam mindaddig, míg végül oda nem álltam dón Tico elé, és meg nem kértem, hogy hallgasson meg, és olyan voltam, mint Oscar Levant az első Broadway-meghallgatásán Gene Kellyvel. Don Tico pedig azt mondta: trombitás vagy. Igen ám...
– Juj, de drámai! – lelkendezett Lorenza. – Mesélj, ne játssz tovább az idegeinkkel!
– Igen ám, de találnom kellett magam helyett egy bariton kürtöst. Oldd meg, mondta dón Tico. És én megoldottam. Tudnotok kell ugyanis, édes gyermekeim, hogy lakott ***-ban két szánalmas figura, két évvel idősebbek nálam, mégis az osztálytársaim voltak, ennyit a tanulásban tanúsított buzgalmukról. És úgy hívták ezt a két oktalan állatot, hogy Annibale Cantalamessa, illetve Pio Bo. Egy: történelmi.
– Hogy? Mi? – kérdezte Lorenza.
Cinkosan megmagyaráztam neki:
– Salgari, valahányszor valóságos vagy legalábbis szerinte valóságos esetről számol be, mondjuk, arról, hogy a Little Big Horn-i csata után Ülő Bika megeszi Custer tábornok szívét, a történet végén lábjegyzetben közli, hogy azt mondja: „1. Történelmi.”
– Úgy van. És történelmi tény, hogy Annibale Cantalamessát meg Pio Bot úgy hívták, ahogy hívták, és ez még csak hagyján. Naplopók voltak, képregényfüzeteket csórtak az újságosnál, meg töltényhüvelyt olyanoktól, akik szép gyűjteményt szedtek már össze belőle, és rátették a szalámis zsömléjüket a Kalandok szárazon és vízen című könyvre, amit az ember karácsonyra kapott, és épp kölcsönadott nekik. Cantalamessa azt mondta magáról, hogy kommunista, Bo meg azt, hogy fasiszta, mindketten készek lettek volna eladni magukat az ellenségnek egy szál csúzliért, szexuális témájú történeteket meséltek, bizonytalan anatómiai ismeretekről téve tanúbizonyságot, és versenyeztek, hogy melyikük maszturbált nagyobbat előző este. Kaphatók voltak ők mindenre, miért ne lettek volna hát kaphatók a baritonkürt fújdogálására is? Úgy döntöttem, hogy elcsábítom őket. Lelkesen dicsértem a zenészek egyenruháját, elvittem őket a bemutatókra, felhívtam a figyelmüket a Mária leányaira, szerelmi sikerekkel kecsegtetve őket... Bekapták a horgot. Hosszú napokat töltöttem velük a színházteremben, fölszerelkeztem egy hosszú nádpálcával, amilyen a misszionáriusoknak szokott lenni az ájtatos regényfüzet illusztrációk tanúsága szerint, és rákoppintottam vele az ujjúkra, ha egy-egy hangot eltévesztettek; a baritonkürtnek csak három billentyűje van, amit mutató-, középső- meg gyűrűsujjal kell nyomogatni, de amúgy minden a jó illesztésen múlik, mint már említettem. No, de elég az hozzá, kedves pajtások, hogy egy szép napon végül is prezentálni tudtam don Ticónak a két baritonkürtöst. Nem mondom, hogy tökéletesek voltak, de első meghallgatásra, hála a hosszú, álmatlan délutánokon át tartó gyakorlásnak, elfogadhatónak bizonyultak. Don Tico bólintott, egyenruhába bújtatta őket, nekem pedig trombitát nyomott a kezembe. Egy hétbe sem tellett, és a segítő Szűz Mária ünnepén, amikor A kis párizsival megkezdődött a színházi évad, már én fújtam a leeresztett függöny előtt állva a városi elöljáróknak az Ünnepre, fel! bevezető taktusait.
– Szuper! – lelkendezett Lorenza, s az arcán meghatott féltékenység hullámzott látványosan végig. – Na, és Cecilia?
– Nem volt ott. Talán beteg lett. Tudom is én? Nem volt ott.
Körbehordozta tekintetét a publikumon, mert most már afféle igricnek – vagy netán udvari bolondnak – érezte magát. Némi hatásszünet után folytatta:
– Két nappal később don Tico hivatott, és közölte velem, hogy Annibale Cantalamessa és Pio Bo tönkretették az egész előadást. Elvétették az ütemet, a szünetekkor szórakoztak és piszkálódtak, rosszkor léptek be. „A baritonkürt” – magyarázta nekem don Tico – „a zenekar gerince, ritmus-öntudata, lelke. A zenekar olyan, mint egy nyáj, a hangszerek a bárányok, a zenekarvezető a pásztor, a baritonkürt pedig a báránykákat egybeterelő hű, kurrogó eb. A zenekarvezető mindenekelőtt a baritonkürtre figyel, és ha a baritonkürt követi őt, akkor biztos, hogy a báránykák is követni fogják. Jacopo fiam, nagy áldozatot kell kérnem tőled: térj egyelőre vissza a baritonkürthöz, kettejük mellé harmadiknak. Neked van ritmusérzéked, tartsd őket kordában. Esküszöm, hogy mihelyt összeszedik magukat, visszaveszlek trombitásnak.” Mindent don Ticónak köszönhettem. Igent mondtam. És a következő ünnepen megint felálltak a trombitások, és rázendítettek az Ünnepre, fel! bevezetőjére, szemtől szembe Ceciliával, aki ismét ott ült az első sorban. Én meg hátul, a sötétben, baritonkürtös a baritonkürtösök közt. Ami azt a két nyomorultat illeti, ők bizony sohasem szedték össze magukat. Nem lettem újra trombitás. A háború véget ért, visszamentünk a városba, s én sohasem tudtam meg még annyit sem, hogy mi a vezetékneve az én Ceciliámnak.
– Szegény bogaram – sajnálkozott Lorenza, és hátulról átölelte. – Még jó, hogy itt vagyok neked én.
– Azt hittem, te a szaxofont szereted – mondta Belbo. Majd, szinte vissza se fordulva, kezet csókolt Lorenzának. Azután ismét komolyra fordította a szót: – Folytassuk a munkát. Amit megírni készülünk, az nem az eltűnt idő krónikája, hanem a jövő története.

 

Este nagy ünneplést csaptunk annak örömére, hogy vége az alkoholtilalomnak. Jacopo szemlátomást kilábolt az elégikus hangulatból, és most összemérte az erejét Diotallevivel. Abszurd gépeket agyaltak ki, de minduntalan rá kellett jönniük, hogy egytől egyig mindet kitalálták már. Éjfélkor ki-ki úgy döntött, hogy ez után a hasznosan töltött nap után ideje kipróbálni, milyen alvás esik a dombtetőn.
Nyugovóra tértem, ódon szobámban az ágynemű most még nyirkosabb volt, mint délelőtt. Jacopo ragaszkodott hozzá, hogy tegyünk az ágyunkba idejében „papot” – ami egy tojásdad drótketrecféleség, parázzsal teli cserépedényt raknak belé, és úgy tolják a takaró alá –, alighanem azért, hogy a falusi élet minden gyönyörűségébe belekóstoljunk. A „pap” azonban olyan, hogy a látens nedvességet nyilvánvalóvá teszi: jólesik a kellemes langymeleg, de a huzat szinte lucskosan tapad az ember testéhez. Semmi baj. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát: rojtos ernyő, pillesír, ahogy a költő mondja. És újságolvasásba kezdtem, hogy elálmosodjam.
De még legalább egy-két órán át léptek zaja visszhangzott a folyosón, ajtók nyíltak és csukódtak, a legutolsót (én legalábbis több ajtócsapást már nem hallottam) tiszta erőből vágta be valaki. Lorenza Pellegrini zongorázott a Belbo idegein.
Már majdnem elaludtam, amikor meg azt hallom, hogy az enyémet, az én ajtómat kaparásszák. Lehet, hogy állat volt (bár nem láttam a házban se kutyát, se macskát), mégis az az érzésem támadt, hogy ez valami figyelemfelhívás, ajánlat, trükk. Talán Lorenza kaparász, mert tudja, hogy Belbo figyeli. Vagy talán mégsem ő. Lorenzára mindaddig úgy tekintettem – legalábbis a magam vonatkozásában –, mint Belbo tulajdonára, ráadásul amióta összekerültem Liával, amúgy is hidegen hagytak a mások bájai. Ha Lorenza kaján, sőt cinkos pillantásokat vetett rám olykor a szerkesztőségben vagy a bárban, mert ugratta Belbót, és szövetségest vagy tanút keresett magának az ugratáshoz, én csak afféle társasági játékot láttam a dologban, és egyébként is, Lorenza Pellegrini képes volt bárkire úgy nézni, mintha az illető szerelmi képességeihez intézne kihívást, ha a maga fura módján is, azt sugallva: „kellesz nekem, de csak azért, hogy bebizonyítsam, mennyire félsz”... Azon az éjszakán, azt a nyiszogást, azt az ajtó lakkján elbicsakló körömneszt hallva másfajta érzés fogott el: rájöttem, hogy kívánom Lorenzát.
Befúrtam a fejemet a párna alá, és Liára gondoltam. Gyereket akarok csinálni neki, mondtam magamban. És a gyerek kezébe trombitát nyomok azonnal, amint meg tudja fújni.

 

57

A kastélyhoz vezető utat azonban mindkét felől... különb- s különbféle gyümölcsöktől roskadozó fák szegélyezték, és minden harmadik fán lámpás függött, mely lámpások világát egy... égszínkék ruhás szép szűzleány pompás fáklyája lobbantotta fel. Oly csodás és lenyűgöző volt e kép, hogy a kelleténél hosszasabban is elidőztem a láttán.
[Johann Valentin Andreae, Die Chymische Hochzeit des Christian Rosencreutz, Strassburg, Zetzner, 1616, 2, p. 219]

Dél felé Lorenza kijött hozzánk a teraszra, és mosolyogva közölte, hogy talált egy isteni vonatot, ami fel egykor indul ***-ból, és egyetlen átszállással még a délután el lehet vele érni Milánót. Hogy kivinnénk-e az állomásra.
Belbo tovább rakosgatta a papírjait, és fel se nézve belőlük, megjegyezte:
– Azt hittem, Agliè téged is vár, sőt, azt hittem, a kirándulást, úgy, ahogy van, kizárólag a te kedvedért szervezte.
– Az ő baja – mondta Lorenza. – Ki visz el?
Belbo fölállt:
– Mindjárt jövök. Aztán két órácskányit maradhatunk még. Lorenza, hoztál táskát?
Nem tudom, szóltak-e aztán még egymáshoz az állomásig. Belbo húsz perc múlva megjött, folytatta a munkát, és még csak nem is utalt az incidensre.

 

Kettőkor találtunk egy kedélyes kis vendéglőt a piactéren, és az ételek-italok kiválasztása újabb gyerekkori emlékeket juttatott Belbo eszébe. De most úgy beszélt, mintha másvalaki életrajzából idézne. Az előző napi víg mesélhetnékje már odalett. A délután derekán felkerekedtünk, várt bennünket Agliè és Garamond.

 

Belbo vezetett, délnyugatnak tartottunk, s közben a táj kilométerről kilométerre, fokozatosan átalakult. A *** környéki dombok még így, késő ősszel is, szelíden és meghitten búbosodtak; de ahogy haladtunk, egyre szélesedett a horizont, noha kanyarról kanyarra mind magasabb hegyek tűntek elő, a tetejükön, fellegvár gyanánt, egy-egy falu. A hegyek közt azonban minduntalan kibomlott a szemhatár: a mérhetetlen térség, mint Diotallevi megjegyezte, méltó szavakba foglalván meglátásainkat. Hármasba kellett már kapcsolni, de minden fordulónál tágan tovahullámzó és nagy messze télies ködbe vesző térségek tárultak a szemünk elé. Dűnék fodrozta síkföldhöz hasonlított a táj, pedig félig már a hegyek közt jártunk. Mintha egy ügyetlen demiurgosz, mérgében, amiért túl magasak a hegyek, birsalmasajttá préselve őket, akár a tengerig vagy – ki tudja – zordabban és eltökéltebben égnek törő hegyláncok tövéig is elgyüremlő, hepehupás kulimászt gyúrt volna belőlük.
Megérkeztünk abba a faluba, amelynek főterén, a bárban, randevúnk volt Aglièval és Garamonddal. Agliè, ha bosszúsan is, de zokszó nélkül tudomásul vette, hogy Lorenza nincs velünk.
– A mi igen kitűnő barátnénk nem óhajt osztozni másokkal a lényét meghatározó misztériumokban. Rendkívüli szemérem, ez igen – mondta. S ennyivel el is volt intézve.
Völgyes-lankás vidéken mentünk – elöl Garamond Mercedese, mögötte Belbo Renault-ja – mindaddig, mígnem alkonyattájt meg nem pillantottunk egy magaslaton meredező, fura építményt: sárgára festett, barokk kastélyféleség volt, alatta pedig – messziről úgy láttam – az évszakkal dacolva viruló, dús lombú fákkal teli teraszok.
A magaslat aljához érve tágas térre jutottunk, a téren sok autó parkolt.
– Megállunk – mondta Agliè –, gyalog megyünk tovább.
Az alkony estébe hajlott. Fényesen ívelt föl előttünk a lobogó fáklyasor szegélyezte kaptató.

 

Különös, de mindarról, ami ettől fogva késő éjjelig történt, egyszerre élesek és elmosódottak az emlékeim. Eszembe jutottak tegnapelőtt este a periszkópban, és úgy éreztem, hogy valami hasonlót élek át megint. Tessék, mondtam magamban, most itt vagy ebben a természetellenes helyzetben, avítt deszkák lenge penészillatától kábán, rosszat sejtve, hogy sírverem ez vagy edény, amelyben valami átalakul valamivé. Ha csak a fejedet kidugnád, azt látnád, hogy a nappal oly mozdulatlannak tetsző tárgyak most varázsfüst-gomolygásban, eleusziszi árnyakként imbolyognak. Így volt ez a kastélybeli estén is: a fények, a fölfelé vezető út meglepetései, a fülembe csengő szavak, később pedig nyilván a tömjénillatok is, azt az érzést keltették bennem, hogy álmodom, de rendhagyó módon, ahogy az szokott, aki mindjárt fölébred, mert azt álmodja, hogy álmodik.
Semmire sem volna szabad emlékeznem. Mégis emlékszem mindenre, de úgy, mintha az egészet nem is én éltem volna át, hanem valaki más mesélte volna el nekem.
Nem tudom, hogy mindaz, amiről homálylón élénk emlékeim szólnak, csakugyan megtörtént-e, vagy csak szerettem volna, bárcsak megtörténnék, de biztos, hogy a Terv azon az estén öltött formát az elménkben, mint akarat, hogy formája legyen, akármilyen, ama formátlan élménynek, fantáziáit valósággá alakítva át egy valaki szerint valóságos fantáziát.
– Rituális út – magyarázta Agliè, ahogy elindultunk fölfelé. – Ezek itt függőkertek, ugyanolyanok vagy majdnem, amilyeneket Salomon de Caus a heidelbergi kastélypark, vagyis hát V. Frigyes választófejedelem számára tervezett a rózsakeresztesek nagy évszázadában. A fény meglehetősen gyér, de ennek így kell lennie, mert jobb megsejteni, mint látni. Vendéglátónk nem hűen, hanem szűkebb helyre összpontosítva valósította meg Salomon de Caus tervét. A heidelbergi park a makrokozmoszt, utánzója viszont már csak a park mikrokozmoszát utánozta. Nézzék csak azt a műszikla barlangot... Mutatós, kétségkívül. De Caus azonban Michael Maier Atalanta Fugiens-ének azt az emblémáját vette mintául, amely szerint a korall a bölcsek köve. De Caus tudta, hogy a kertek formája által hatni lehet a csillagokra, mert vannak olyan jegyek, amelyek bizonyos együttállásokban a világegyetem harmóniáját jelenítik meg...
– Elbűvölő – mondta Garamond. – De hogyan tud hatni egy kert a csillagokra?
– Bizonyos jelek húznak egymáshoz, szemlélik és átkarolják egymást, és szeretetre késztetnek. És nincs biztos, végleges formájuk, nem szabad, hogy legyen. Indulata vagy szellemének lendülete szerint mindegyikük bizonyos erőket próbálgat, úgy, mint az egyiptomiak hieroglifái. Köztünk és az isteni lények közt csakis jelképek, figurák, karakterek és ceremóniák révén jöhet létre kapcsolat. Ugyanezért van az, hogy az istenségek álmok és enigmák útján szólnak hozzánk, így van ez ezekkel a kertekkel is. Ennek a terasznak minden aspektusa az alkímia művészetének egy-egy titkát jeleníti meg, de sajnos, mi ezeket már nem tudjuk leolvasni, és a vendéglátónk sem képes rá. Különös odaadaással viseltethet az illető a titkok iránt, nemde, ha egyszer az évek hosszú során át összegyűjtött vagyonát mind olyan ideogrammok rajzolására költi, amelyeknek a jelentését maga sem ismeri már.
Mentünk fölfelé, és a kertek alakja teraszról teraszra változott. Némelyiküknek labirintusformája volt, mások egy-egy emblémát formáztak, de a teraszok mintáját mindig csak a föntebb következő teraszokról lehetett fölfedezni. Korona meg mindenféle egyéb szimmetriák rajzára láttam rá, csupa olyasmire, amit akkor, amikor végigmentem rajta, még nem vehettem észre, vagy legalábbis nem tudtam kisilabizálni. Az ösvényeket járónak mindegyik szint mutatott valamiféle perspektivikus képet, de egy szinttel följebbről nézve már új, esetleg épp ellenkező jelentésű hatást keltett – vagyis e lépcsőnek minden egyes foka két különböző nyelven beszélt egyazon pillanatban.
Apró építményeket vettünk észre fölfelé menet. Boltívféleség alatt falloszszerű szökőkutat delfinre lépő Neptunnal, asszírforma oszlopos kaput és egy bizonytalan alakú diadalívet, melyen mintha három- és sokszögek halmozódtak volna egymásra, a csúcsokon egy-egy állat – jávorszarvas, majom, oroszlán – szobrával...
– Elárul mindez valamit? – kérdezte Garamond.
– Hogyne! Olvassa csak el Picinelli Mundus Symbolicus-át, melynek gondolatait Alciato oly páratlan prófétai hévvel előlegezte meg annak idején. Az egész kert úgy olvasható, mint valami könyv vagy varázsige, ami egyébként ugyanaz. Ha értené, mit mond a kert, elismételhetné halkan a szavait, s akkor irányítani tudna általuk egyet a szublunáris világon ható számtalan erők közül. A kert a mindenségen uralkodás eszköze.

 

Mutatott egy barlangot. Egymásba fonódó algák és tengeriállat-héjak, nem tudom, valódiak vagy gipszből, kőből valók-e... Egy najádot láttunk benne bikaháton, a bikának a Biblia nagy halát idéző, pikkelyes farka volt, és a víz egy kagylóból zubogott rá, amelyet mint amforát tartott egy triton a kezében.
– Szeretném, ha felfognák, milyen mélyebb jelentése van ennek az egyébként banális hidraulikai játéknak. De Caus jól tudta, hogy ha egy vízzel megtöltött edénynek becsukjuk a tetejét, hiába ütünk lyukat az alján, nem jön ki belőle a víz. Ha viszont felül is csinálunk egy lyukat, akkor a víz szépen kifolyik vagy kicsöpög.
– Hát persze – mondtam. – Utóbbi esetben fentről beáramlik a levegő, és lenyomja a vizet.
– Jellemző szcientista magyarázat, összekeveri az okot az okozattal és viszont. Ne azon tanakodjék, miért folyik ki a víz a második esetben. Azon tanakodjék inkább, hogy miért nem hajlandó kifolyni az elsőben.
– Na, miért nem? – kérdezte kíváncsian Garamond.
– Mert ha kifolyna, akkor az edényben űr maradna, és a természet iszonyodik az űrtől. Nequaquam vacui, mondták a rózsakeresztesek, de a modern tudomány már elfelejtette ezt az elvet.
– Meggyőző – mondta Garamond. – Casaubonkám, aztán jöjjenek ám elő ezek a dolgok a mi csodálatos fémtörténetünkben! Azt ne mondja nekem, hogy a víz nem fém. Fantázia kérdése az egész.
– Bocsásson meg – fordult Belbo Aglièhoz –, de ön post hocergo ante hoc alapon érvel. Valamit, ami korábban történt, olyasmi okoz, ami később történik.
– Nem szabad lineáris egymásutániságokban gondolkodni. Az ilyen szökőkutak vize nem így okoskodik. Nem, a természet nem vesz tudomást az időről. Az időt a Nyugat találta ki.

 

Más meghívottakkal is találkoztunk fölfelé menet. Némelyikük láttán Belbo oldalba bökte Diotallevit, aki félhangosan megjegyezte ilyenkor:
– Aha. Facies hermetica.
E hermetikus ábrázatú zarándokok közt pillantottam meg, kissé külön a többiektől, az elnéző szigorba rándult mosolyú Salon urat. Rámosolyogtam, visszamosolygott.
– Ismeri Salont? – kérdezte tőlem Agliè.
– Ismeri Salont? – kérdeztem vissza. – Én egy házban lakom vele. Mi a véleménye róla?
– Alig ismerem. Néhány szavahihető barátom szerint rendőrspicli.
Szóval ezért tudott Salon a Garamondról és Ardentiről. Milyen kapcsolat lehet közte és De Angelis között? Agliètól azonban csak annyit kérdeztem:
– Mit keres egy rendőrspicli egy ilyen rendezvényen?
– A rendőrspiclik – felelte Agliè – mindenhová elmennek. Ők bármilyen élményből képesek titkos értesülést gyártani. A rendőrségnél az ember annál többre viszi, minél több dolgot tud ténylegesen vagy színleg. Hogy igazak-e ezek a dolgok, az nem fontos. Az a fontos, és ezt vésse az eszébe, hogy titka legyen az embernek.
– De miért hívják meg ide ezt a Salont?
– Kedves barátom – válaszolta Agliè –, valószínűleg azért, mert vendéglátónk tartja magát az igazi tudás eszméjének azon aranyszabályához, mely szerint bárminemű tévedés az igazság félreismert hordozója lehet. Az igazi ezoterikus gondolkodás nem fél az ellentétektől.
– Vagyis ön szerint végső soron mindenki egyetért itt mindenkivel?
– Quod ubique, quod ab omnibus et quod semper.(35) A beavatottság egy bizonyos örök filozófia felfedezése.

 

Filozofálgatás közben felértünk a legfelső teraszra, és ráfordultunk arra az útra, mely egy nagy kerten át a kastélyszerű villa bejáratához vezetett. Egy oszlopra erősített, nagyobb méretű fáklya fényénél arany csillaggal hintett kék ruhás lányt pillantottunk meg, a kezében olyasféle trombita, amilyeneket hírnökök szoktak megfujni az operában. Mint valami krepp-papírszárnyú angyalos misztériumjátékban, két nagy fehér szárnya volt, és a szárnyait pöttyel megjelölt közepű mandulaforma alakzatok díszítették, némi jóakarattal megannyi szemnek is nézhette volna ezeket az ember.
Észrevettük Camestres professzort, a kiadónkba látogató legelső ördöngösök egyikét, az Ordo Templi Orientis ellenfelét. Nehezen ismertük fel, mert nekünk különösnek tetsző, bár Agliè szerint az alkalomhoz nagyon is illő öltözéket viselt: mellkasát elől-hátul keresztező vörös szalaggal övezett, fehér vászonklepetust és fura, barokkos kalpagot, melybe négy szál piros rózsa volt tűzve. A trombitás lány előtt térdre hullott, és mondott valamit.
– Nahát – dörmögte Garamond –, több dolgok vannak földön és egén...
Díszes kapun léptünk be, a bélletív alakjai engem temetői giccsfígurákra emlékeztettek. Legfölül, bonyolult neoklasszikus allegória fölött kőbe vésett szavak: CONDOLEO ET CONGRATULOR.(36)
Odabent izgatott sokadalom, egy büféasztal körül nyüzsögtek a meghívottak a tágas hallban, melyből két lépcsősor vezetett az emeletekre. Más ismerős arcokat is fölfedeztem, többek közt a Bramantiét, és – meglepetésemre – De Gubernatis kormányfőtanácsos úrét is, akit, mint ÖFSZ-t, Garamond már kizsákmányolt, de a remekműve bezúzásának szörnyű eshetőségével, úgy látszik, még nem szembesített, a kormányfőtanácsos úr ugyanis roppant alázatosan és tisztelettudóan köszöntötte a főnökömet. Agliè üdvözlésére megszállott tekintetű, kicsi emberke lépett elő. Összetéveszthetetlen francia kiejtése alapján ráismertünk arra a Pierre-re, aki – mint annak idején, Agliè dolgozószobájának a bőrfüggönyén keresztül hallhattuk – boszorkánysággal vádolta volt Bramantit.
Odamentem a büféasztalhoz. Korsók sorakoztak rajta, a korsókban színes folyadékok, de hogy mifélék, azt nem tudtam megállapítani. Töltöttem magamnak valami sárga, borszerű italt, nem is volt rossz, az íze régi rózsalikőrére emlékeztetett, de alkoholt mindenesetre tartalmazott. Talán tettek belé valamit: szédülés fogott el. Hermetikus ábrázatok gyűltek körém, nyugalmazott prefektusok szigorú arcaival vegyesen, beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet...

 

– ...Az első stádiumban azt kellene elérned, hogy más elmékkel tudj kommunikálni, azután azt, hogy gondolatokat és képeket vetíts más lényekbe, hogy a különféle helyeket érzelmi állapotokkal telítsd, hogy befolyásod alá vond az állatok birodalmát. A harmadik szakaszban megpróbálod kivetíteni egy hasonmásodat a tér tetszőleges pontjára: ez a bilokáció, mint a jógiknál, egyszerre több különböző alakban kéne megjelenned. Utána a növényi esszenciák érzék fölötti felismerésén a sor. Végül megkísérled a disszociációt, ami azt jelenti, hogy kikezded a test tellurikus összetételét, az egyik helyen felbomlasz, a másikon újra megjelensz, méghozzá teljes testi mivoltodban, és nem csak mint hasonmás. Az utolsó stádium: a fizikai élet meghosszabbítása...
– Nem a halhatatlanság?...
– Még nem azonnal.
– Na, és te?
– Kell hozzá némi összpontosítás. Nem tagadom, hogy fárasztó a dolog. Tudod, elmúltam már húszéves...

 

Visszataláltam a saját csoportomhoz. Fehér falú, csupa lekerekített szögletű szobába léptek be éppen. Hátul, mint valami viaszbáb-múzeumban – bár aznap este inkább a riói umbanda-templomban látott oltár képe villant az eszembe –, két csaknem természetes nagyságú szobor: viaszból készültek, és valami csillogó anyagba voltak öltöztetve, amelyet mintha a legócskább jelmeztárból kotortak volna elő. Trónon ülő dáma volt az egyik, patyolat- (vagy majdnem patyolat-) fehér, aranyflitteres ruhában. A feje fölött bizonytalan formájú kis szerzetek függtek zsinóron, megannyi lencsibaba. Az egyik sarokban egy hangszóróból messzi harsonaszó áradt, ez már minőségi dolog volt, valami Gabrieli-darab talán, a hanghatás mindenesetre biztosabb ízlésről tanúskodott, mint a látvány. Jobbra egy másik nőalak, kárminpiros selyemruhában, a derekán fehér öv, a fején babérkoszorú, a kezében pedig aranyozott mérleg. Agliè sorra megmagyarázta nekünk, hogy mi mire utal, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlzottan figyeltem rá. Inkább az érdekelt, hogy milyen áhítatos és meghatott képpel járul sok vendég a szobrok elé.
– Semmiben sem különböznek azoktól, akik búcsújáróhelyeket keresnek fel, hogy megnézzék a Fekete Madonnát az ezüstszívekkel teliaggatott, hímzett palástjában – jegyeztem meg Belbónak. – Ők talán azt gondolják, hogy a hús-vér Szűzanyával van dolguk? Nem, de nem gondolják az ellenkezőjét sem. Élvezik a hasonlóságot, és a látványosságot látomásnak, a látomást pedig valóságnak érzik.
– Igen – mondta erre Belbo –, de nem az a kérdés, hogy ezek itt jobbak vagy rosszabbak-e azoknál, akik búcsúba járnak. Én azon tanakodtam, hogy végül is kik vagyunk mi. Mi, akiknek Hamlet valóságosabb személy, mint a házmesterünk. Van-e jogom ítélkezni felettük, amikor én meg Bovarynét hajkurászom, hogy jelenetet rendezzek neki?
Diotallevi csak csóválta a fejét, és halkan odaszólt nekem, hogy isteni dolgokról nem volna szabad képmást csinálni, és hogy a képekben mindig az aranyborjú jelenik meg. De azért jól szórakozott.

 

58

Annak okáért az alkímia szűzies utcanő: számos a szeretője, de valamennyiöknek csalódást okoz, és egyőjüket sem részelteti az ölelésében. Az ostobából eszelőst, a gazdagból nyomorultat, a filozófusból bugyutát, a megcsaltból pedig nagyszájú csalót csinál...
[Trithemius, Annalium Hirsaugensium, Tomus II, Sankt Gallen, 1690, 141]

A teremre hirtelen félhomály borult, a falak pedig világítani kezdtek. Ekkor vettem észre, hogy háromnegyed részt egy félkör alakú vetítővászon borul rájuk, s a vásznon most képek jelentek meg. Mihelyt pedig megjelentek, az is a szemembe ötlött, hogy a mennyezet és a padló részben fényvisszaverő anyagból készült, és az otrombaságuk miatt az imént oly meghökkentő tárgyak némelyike – mint például a flitterek, a mérleg, egy pajzs, néhány rézkupa – is visszaverik a fényt. Akváriumszerű közegbe merültünk, melyben a képek megsokszorozódtak, széttöredeztek, elkeveredtek a jelenlévők árnyaival, a padló tükrözte a mennyezetet, a mennyezet a padlót, és mindkettő a falakon megjelenő alakokat. A zenével együtt könnyű illatok, eleinte indiai füstölőkből származó, majd bizonytalanabb, olykor kellemetlen szagok is terjengtek a teremben.
A félhomály először vaksötétbe fordult, majd ragacsos bugyborékolás, lávafortyogás zajainak közepette egy kráter mélyén találtuk magunkat, ahol nyúlos, sötét matéria rángott sárga és kékes lángok vibráló fényénél.
Sűrű, ragacsos víz gőzölgött el a magasba, majd csapódott le harmat vagy eső gyanánt ismét és ismét, rothadó humusz- és penészillat kavargott. Síri léggel, Tartarosszal, alvilággal telt meg a tüdőm, méreg permetezett rám, trágyarögök, televény, szénpor, szar, havi vér, füst, ólom, ganaj, sár, heg, hab, kátrány közt, feketébb feketén, mint a feketeség, mely most kivilágosodott, láthatóvá téve két csúszómászót – egy kékeset meg egy pirosast –, amint párzásformán, egymás farkába harapva, egyetlen gyűrűvé válva, egyesülnek.
Mintha túl sok szeszt ittam volna, nem láttam már a társaimat, eltűntek a félhomályban, a mellém sikló figurákat nem ismertem föl, elbomló, elfolyó árnyalakoknak rémlettek mind... Hirtelen azt éreztem, hogy valaki kézen fog. Tudom, hogy ez nem volt igaz, és mégis, akkor ott nem mertem hátrafordulni, nehogy kiderüljön. De meglegyintett Lorenza illata, és csak ekkor jöttem rá, mennyire kívánom. Csak Lorenza lehetett az. Visszajött, hogy folytassa azt az előző éjszaka félbehagyott, ajtókaparászós, körömkocogós dialógust. Mintha kén és higany egyesült volna nedves langymeleggé, hogy lüktetni kezdett tőle a lágyékom szép szelíden, nem vadul.
Vártam a Rebist, az androgün fiút, a bölcsek sóját, a Fehér Mű megkoronázását.
Úgy rémlett, mindent tudok. Talán az utóbbi hónapok olvasmányai jutottak eszembe, talán Lorenza adta át nekem, amit tudott, a keze érintése által: éreztem is, hogy nyirkos lesz kissé a tenyere.
És azon kaptam magam, hogy réges-régi neveket mormolok, melyeket – ezt biztosan tudtam – a Fehér a Bölcsektől kapott, de én – talán – Lorenzát szólongattam általuk remegve, nem is tudom, vagy talán csak amolyan engesztelő litániaképpen motyogtam őket magam elé: Agnus immaculatus, Aibathest, Alborach, Aqua benedicta, Mercurium purificatum, Auripigment, Azoch, Baurach, Cambar, Caspa, Cerussa, Cera, Claire de lune, Comerisson, Elektrum, Eleven Olaj, Esthajnalcsillag, Eufrátesz, Éva, Fada, Favonius, Fundamentum Artis, Givinis drágaköve, Gyémánt, Gyermekhúgy, Nárcisz, Liliom, Hermafrodita, Hae, Hülé, Hüposztaszisz, Lapis Unica, Keselyű, Legumen, Mater, Phlegma, Pont, Radix, Szűztej, Természet Sója, Tojás, Terra foliata, Tevos, Tincar, Vapor, Ventus, Virago, Vitrum Pharaonis, Zefír, Zibach, Ziva, Placenta, Menstruum, Servus fugitivus, Manus sinistra, Sperma Metallorum, Spiritus, Sulfur unctuosum...
A szuroksötét most elszürkült, fekete nap bukott egy sziklák és kiszáradt fák rajzolta szemhatár mögé. Majd vakító fény lobbant, sziporkázó képek sorjáztak elő, és kaleidoszkóphatást keltve keresztbe-kasul tükröződtek. Liturgikussá, templomiassá lettek az illatok, megfájdult a fejem, nyomást éreztem a homlokomon, arany kárpitozása, pompás terem ötlött a szemembe, egy esküvő, talán, fejedelmi vőlegénnyel és fehér ruhás menyasszonnyal, és öreg király meg királyné trónolt, mellettük pedig egy katona és egy másik király, sötét bőrű. A király mellett apró oltár, az oltáron egy fekete bársonyba kötött könyv és egy elefántcsont kandeláberes gyertya. A kandeláber mellett körbe-körbe forgó glóbusz és egy óra, az órán vérszínű folyadékot csorgató kicsi kristály-szökőkút. A szökőkút fölött talán egy koponya, fehér kígyó tekergődzik a szemüregében...
Lorenza szavakat lehelt a fülembe. De a hangját nem hallottam.
A kígyó valami szomorú, lassú zenére vonaglott. Az agg uralkodók most fekete ruhát viseltek, és hat letakart koporsó sorakozott előttük. Mély trombitaszó harsant tompán, és megjelent egy fekete csuklyás ember. Szertartás kezdődött, ünnepélyesen, mintha lassított film peregne, fájdalmas örömmel, szelíd főhajtással fogadta a király. Aztán a csuklyás kezében bárd lendült, pengeív, és ingaként suhintott, s a suhintást megsokszorozták a tükörfelületek, minden egyes tükörfelületen minden egyes tükörfelület, ezernyi fej gurult, és ettől fogva úgy sorjáztak már a képek, hogy nem tudtam követni, mi történik. Azt hiszem, lassanként valamennyi szereplő, a sötét bőrű király is, lefejeztetett és a koporsókba került, azután pedig tenger- vagy tóparttá változott át a terem, és hat kivilágított vitorlást láttunk kikötni, fedélzetükön a ravatalokkal, víznek tükrén távolodtak, éjszakába tűntek a vitorlások, mindeközben már vágni lehetett a sűrű füstölőillatot, megijedtem, hátha én is el vagyok ítélve, ,,az esküvő, az esküvő”, mormolták sokan körülöttem...
Lorenza elveszett, és én csak most fordultam hátra, hogy megkeressem őt az árnyak közt.
A terem most kriptává, pompázatos sírkamrává lett, a mennyezetét roppant méretű karbunkuluskő világította meg.
Szűzi ruhájú nők gyűltek minden sarokból egy emeletes üst, oszlopos kőföldszintű, kohóforma kis vár köré, melynek két oldalsó tornya két, tojásdad gömbben, a harmadik, középső tornya pedig szökőkútfélében végződött...
A vár földszintjén ott hevertek holtan a lenyakazottak. Egy asszony ládát hozott, a ládából gömbölyded tárgyat vett elő, elhelyezte a középső torony egyik bolthajtásába, mire a toronytetőn a kút azonnal felbuzgott. Épp hogy fel tudtam még ismerni azt a tárgyat, a szerecsen feje volt, és hasábfaként égett most már, felforralva a kút vizét. Gőzgomolygás, fújtatás, bugyborékolás...
Lorenza most a tenyerébe fogta, cirógatta a tarkómat, úgy, ahogy Jacopót cirógatta lopva a kocsiban. Az asszony aranygömböt hozott be, kinyitott egy csapot az alsó szint kohószájánál, és piros, sűrű folyadékot csorgatott a gömbbe. A gömböt ezután felnyitották, és már nem a piros folyadék volt benne, hanem egy szép nagy, hófehér tojás. Fogták az asszonyok, és a földre helyezték, s egy sárga homokkupacban nyugodott a tojás, mígnem egyszer csak fölrepedt, és kibújt belőle egy madárfióka: esetlen volt még és csupa vér. De megitatták a lenyakazottak vérével, és ettől mindjárt növekedésnek indult, és szép és ragyogó lett a szemünk láttára.

 

Most pedig lefejezték a madarat, és egy kicsiny oltáron elhamvasztottak. A hamuból egyesek masszát gyúrtak, a masszát két formába töltötték, majd kemencébe tették, hogy megsüljön, csöveken át fújva a kemence tüzet. Végezetül kinyitották a formákat, és két halvány, lenge, szinte áttetsző teremtmény, egy fiú meg egy lányka alig négyarasznyi, elevenül lágy és hús-vér, de még üveges, kristálykő-szemű alakja tűnt elő. Párnára fektették őket, s egy öregember vért cseppentett a szájukba...
További nők érkeztek, a kezükben arany harsona, a fejükön zöld koszorú, és adtak egy koszorút az aggastyánnak, az meg a koszorút a két teremtmény szájához tartotta, miközben azok még félig növényi ernyedtségben, félig állati-édes álomban lebegtek, és nekifogott, hogy a testükbe lelket leheljen... A terem fényárba borult, a fényből félhomály, majd narancsszín villámok szaggatta sötétség lett, arra föl pedig roppant hajnal hasadt, miközben trombita harsant élesen, és lett rubinragyogás, elviselhetetlen. És ekkor megint elveszett Lorenza, és tudtam, hogy soha többé nem lelem már. Lángolón felvöröslött minden, majd lassan ellobbant, indigó- és violaszínné sötétült ez a pír, és kihunyt a fény a vásznon. Elviselhetetlenné vált a homlokomat feszítő fájdalom.

 

– Mysterium Magnum – szólalt meg most mellettem Agliè fennhangon és nyugodtan. – Az új ember újjászületik a halál és szenvedés révén. Jól meg volt csinálva, ez tény, bár a fázisok pontosságának talán ártott a sok allegorizálás. Önök itt egy előadást láttak, ez magától értetődő, de az előadás egy bizonyos Valamiről szólt. És a mi vendéglátónk azt állítja, hogy ezt a Valamit ő igenis létrehozta. Jöjjenek, nézzük meg a beteljesített csodát.

 

59

És ha születnek effajta szörnyek, azt kell gondolnunk róluk, hogy a természet művei, még ha különbözni látszanak is az embertől.
[Paracelsus, De Homunculis, in Operum Volumen Secundum, Genevae, De Toumes, 1658. p. 475]

Kivezetett bennünket a kertbe, s én máris jobban éreztem magam. Nem mertem megkérdezni a többiektől, hogy Lorenza csakugyan visszajött-e. Álmodtam. De néhány lépés után bementünk egy üvegházba, és a fullasztó hőség megint elkábított. A többnyire trópusi növények közt hat körte – vagy könnycsepp – alakú, hermetikusan lepecsételt, halványkék folyadékkal teli lombik állt. Az edényekben egy-egy nagyjából húszcentis lényecske libegett: felismertük az ősz hajú királyt, a királynét, a szerecsent, a katonát és a kék, illetve rózsaszín babérkoszorús gyermekpárt... Kecses úszómozdulatokat végeztek, mint akik elemükben vannak.
Nehezen lehetett megállapítani, hogy műanyag-, netán viaszmodellek vagy eleven lények-e, már csak azért is, mert a folyadék enyhén zavaros volt, s ezért nem látszott tisztán, hogy vajon optikai hatás vagy valóság-e a testüket éltető finom zihálás.
– Úgy látom, napról napra növekszenek – mondta Agliè. – Az üvegcséket minden reggel beássák egy kupacnyi friss, tehát meleg lótrágyába, így gondoskodva a növekedésükhöz szükséges hőmérsékletről. Ezért olvasható némely Paracelsus-receptekben, hogy homunculust lóhas-melegben kell tenyészteni. Házigazdánk azt állítja, hogy szólni szoktak hozzá ezek a homunculusok, titkokat közölnek vele, jósolnak neki, az egyik a Salamon Templomának igazi méreteit árulja el, a másik meg azt, hogy miképpen kell démonokat űzni... Az igazat megvallva, én még sosem hallottam beszélni őket.
Mozgékony arcuk volt. A király gyöngéden nézte a királynőt, és nagyon szelíd volt a tekintete.
– Házigazdánk azt állítja, hogy egyik reggel kint találta a kék fiút, ki tudja, hogyan szökött ki a börtönéből, épp fel akarta nyitni a barátnéját rejtő lombikot... De nem a saját elemében volt, küszködve lélegzett, és az utolsó pillanatban mentették meg azzal, hogy visszatették a levébe.
– Rémes – sopánkodott Diotallevi. – Én akkor inkább le is mondanék róluk. Lombikkal járkálni, meg lótrágyát keresni, bárhová megy az ember... És nyáron kire hagynám őket? A házmesterre?
– De az is lehet – vélekedett Agliè –, hogy ezek csak ludionok, Descartes-ördögöcskék. Vagy automaták.
– Ördög és pokol! – mondta Garamond. – Ön egy új mindenséget tár itt föl előttem, Agliè doktor. Nagyobb alázat kéretik, barátaim! Több dolgok vannak földön és egén... Na, de hát: à la guerre comme à la guerre...
Garamond egyszerűen el volt ragadtatva. Diotallevi váltig kíváncsi-cinikus arcot vágott, Belbo arca semmiféle érzelemről nem tanúskodott.
Tiszta vizet akartam önteni a pohárba, és azt mondtam neki:
– Kár, hogy Lorenza nem jött el, biztos élvezte volna.
– Hát igen – mondta Belbo szórakozottan.
Lorenza nem jött el. Én meg úgy jártam, mint Amparo Rióban. Rosszul voltam. Kifosztva éreztem magam. Agogõ-t nem kaptam.
Sarkon fordultam, visszamentem a házba, a tömegen átfurakodva a büféasztalhoz férkőztem innivalóért, és féltem, hátha bájital van a pohárban. Kerestem egy mosdót, hogy megnedvesítsem a homlokomat meg a tarkómat. Sikerült, megkönnyebbültem. De a mosdóból kilépve a szemembe ötlött egy csigalépcső, kíváncsi lettem, és nem tudtam ellenállni az újabb, kalandos kísértésnek. Lehet, hogy bár azt hittem, észhez tértem, Lorenzát kerestem még mindig.

 

60

Szegény bolond! Csakugyan elhinnéd a te együgyűségedben, hogy nyíltan fölfedjük előtted a titkok legnagyobbikát és legfontosabbikát? Hidd meg: aki szokványosan és szó szerint próbálná magyarázni a Hermetikus Bölcsek által írtakat, az egykettőre olyan labirintus útvesztőjében találja magát, amelyből nem menekülhet, és nem lesz Ariadné-fonala, hogy kisegítse onnan.
[Artephius]

Egy gyéren megvilágított, a park szökőkútjait idéző műszikla falú, föld alatti teremben találtam magam. Az egyik sarokban a szemembe ötlött egy fali akna tölcséréhez hasonlatos nyílás, és már messziről meghallottam, hogy hangok szűrődnek ki rajta. Ahogy közelebb léptem, a hangok mind kivehetőbbekké váltak, mígnem végül már a mondatokat is megértettem, mintha csak mellettem beszélne valaki. Fülelőnyílás, Dionüsziosz-fül!
A cső vége nyilván az egyik fenti teremben volt, és közvetítette mindazok szavait, akik elébe kerültek.

 

– Nagyságos asszonyom, hadd áruljam el kegyednek azt, amit még soha senkinek nem árultam el. Fáradt vagyok... Dolgoztam cinóberrel és higannyal, szublimáltam szeszeket, fermentumokat, vas- meg acélsókat és -üledékeket, és nem találtam meg a Követ. Aztán készítettem választóvizet, edzővizet, égő vizet, de az eredmény mindig ugyanaz lett. Használtam tojáshéjat, ként, vitriolt, arzént, szalmiákot, üvegsót, alkálisót, konyhasót, kősót, salétromot, lúgkövet, attinkársót, borkősót, alembrotsót; de nem érdemes velük bíbelődni, higgye el nekem. Kerülje a tökéletlen vörösfémeket, mert csalódni fog, ahogy csalódtam én is. Próbálkoztam mindennel: vérrel, hajjal, Saturnus lelkével, markazitokkal, aes ustummal, Mars-sáfránnyal, vasforgáccsal és vasüledékkel, lithargyrummal, antimonnal, de hiába. Használtam tejet, bort, tejoltót, hullócsillag-spermát, fecskefüvet, méhlepényt, fémeket higanyoztam és kristályosítottam, még hamuban is kotorásztam... Végül...
– Végül?
– Az igazság a legkényesebb dolog a világon. A szíve szakad belé az embernek, ha kimondja...
– Elég, elég, maga felizgat engem...

 

– Csak magának merem bevallani a titkomat. Én nem származom semmiféle korból és semmiféle helyről. Én időn és téren kívül élem a magam öröklétét. Vannak emberek, akiknek nincsenek többé őrangyalaik: én közéjük tartozom...
– De miért hozott engem ide?
Más hang:
– Na, mi van, kedves Balsamo, még mindig halhatatlanosdit játszunk?
– Marha! A halhatatlanság nem játék. A halhatatlanság tény.

 

Eluntam ezt a cseverészést, és már menni akartam, amikor Salonra lettem figyelmes. Fojtott, feszült volt a hangja, úgy tetszett, mintha erőnek erejével tartana vissza valakit. Pierre hangját ismertem fel.
– Ugyan már – mondta Salon –, ne akarja bemesélni nekem, hogy maga is e miatt az alkimista bohóckodás miatt van itt. Vagy hogy egy kis kerti levegőzésre jött. Tudja-e, hogy Heidelberg után de Caus eleget tett a francia király felkérésének, hogy tisztítsa meg Párizst?
– Les façades?
– Nem Malraux-ról beszélek. Azt gyanítom, hogy inkább a csatornákról volt szó. Fura, mi? Ez az úr szimbolikus narancsligeteket és gyümölcsöskerteket agyalt ki császárok számára, de igazából Párizs alagútjai érdekelték. Az idő tájt még nem létezett Párizsban igazi csatornahálózat, a nyitott árkok csukottakkal váltakoztak, azokról pedig nagyon keveset lehetett tudni. A rómaiak a köztársasági kortól kezdve mindent tudtak az ő Cloaca Maximájukról, ezerötszáz évvel később a párizsiaknak viszont fogalmuk sincs róla, hogy mi van a föld alatt. De Caus épp azért fogadja el a király meghívását, mert többet szeretne tudni. Mit akar tudni? De Caus után Colbert fegyenceket vezényel a föld alatti járatok megtisztítására (ez volt az ürügy, mert hát azért ne felejtse ám: a Vasálarcos korában vagyunk!), de a fegyencek nekivágnak, végigkövetik a szennyvízáramot a Szajnáig, ott csónakba szállnak, eleveznek, és senki nem meri visszatartani ezeket az elviselhetetlenül bűzlő, döglégyfelhőkbe burkolt, félelmetes fickókat... Colbert ekkor csendőröket állíttat a folyóba torkolló kijáratokhoz, és a fegyencek ott pusztulnak a járatokban. A következő háromszáz év alatt alig három kilométert sikerül befedetni Párizsban. A tizennyolcadik században viszont, és épp a forradalom előestéjén, már egyszerre huszonhatot. Nem gyanús ez magának?
– Oh, vous savez, ça...
– Arról van szó, hogy új emberek kerülnek hatalomra, és ezek az új emberek tudnak valamit, amit a régebbiek nem tudtak. Napóleon utasítására különítmények veszik be magukat a sötétbe, a nagyváros emberi hulladékába. Akinek annak idején volt mersze a föld alatt dolgozni, az sok mindent talált. Gyűrűt, aranyat, nyakbavalót, ékszert és még sok-sok mindent, ami ki tudja, honnét az alagutakba pottyant. Akinek volt hozzá gyomra, hogy megegyen bármit, amit talál, mire kimászott, és hashajtót vett be, már meg is gazdagodott. És kiderült, hogy sok házat közvetlen föld alatti járat köt össze a csatornával.
– Ça, alors...
– Minek, ugye, amikor még az ablakon öntötték ki a bilit? És hogy miért épp azóta léteznek azok a járdaféleséggel és fali kapaszkodógyűrűvel ellátott csatornák? Ezek a föld alatti átjárók a tapis franc-okhoz vezettek. Az alvilág vagy ahogy akkor mondták, a pègre, ezeken a helyeken gyűlésezett, mert itt biztonságban voltak: ha közeledett a rendőrség, egy pillanat alatt kereket oldhattak, és egészen máshol bukkantak megint a felszínre.
– Oui, mese abbal...
– Azt mondja? Kit védelmez maga itt nekem? III. Napóleon idején Haussmann báró törvényben mondatja ki, hogy minden párizsi háztartás köteles saját, önálló szennyvíztárolót építeni, és hozzá egy járatot, amin át a szennyvíz a föld alatt a központi csatornarendszerbe folyik... Szóval, egy két méter harminc magas és egy méter harminc széles alagutat. Na, mit szól hozzá? Hogy minden párizsi házat föld alatti járat kössön össze a csatornahálózattal! És tudja, mekkora ma Párizs csatornáinak a hosszúsága? Kétezer kilométer, több rétegben és szintben. És az egész azzal az emberrel kezdődött, aki Heidelbergben ezeket a kerteket megtervezte...
– Et alors?
– Úgy látom, nem hajlandó beszélni. Pedig maga tud valamit, amit nem akar elárulni.
– Hagyjon engemet, s'il vous plaît, késő van, mennem kell a réunionra.
Lépések zaja.

 

Nem értettem, hová akart Salon kilyukadni. Körülnéztem azon a szűk helyen, a műsziklafal meg a fülelőnyílás közé szorulva, és azt éreztem, hogy föld alatt, boltíves verem mélyén vagyok én is, és olyan sejtelmem támadt, mintha lejárat, föld közepe felé vivő, Nibelungoktól nyüzsgő, sötét folyosók kezdete volna ennek a hangcsatornának a szája. Megborzongtam. Indulni akartam, amikor újabb hang ütötte meg a fülemet:
– Jöjjön. Mindjárt kezdjük. A titkos teremben. Hívja a többieket.

 

61

Ezen Aranygyapjút egy háromfejű Sárkány őrzi, melynek is az első feje a vizekből, a második a földből, a harmadik pedig a levegőből származik. Szükséges, hogy eme három fej egyetlen, mindeneknél hatalmasabb Sárkányban végződjék, amely Sárkány minden egyébb Sárkányokat fel fog végül falni.
[Jean d'Espagnet, arcanum Hermeticae Philosophiae Opus, 1623, 138]

Visszamentem a társaimhoz. Agliènak megemlítettem, hogy úgy hallottam, mintha valamiféle gyűlésről beszélne valaki.
– Ohó! – nézett rám Agliè. – Szóval, kíváncsiskodunk! Persze megértem önt. Aki belekóstol a hermetikus titkokba, az előbb-utóbb mindent tudni akar. Nos hát, úgy tudom, ma este kerül sor a Régi és Bevett Rózsakeresztes Rend egyik új tagjának beavatására.
– Meg lehet nézni? – kérdezte Garamond.
– Nem lehet. Nem szabad. Nem volna szabad. Nem lehetne. De majd úgy csinálunk, mint a görög mitológiának azok a szereplői, akik olyasmit láttak, amit nem volt szabad látniuk, és állunk elébe az istenek haragjának. Egy futó pillantást engedélyezek önöknek.

Egy kis lépcsőn felmenve sötét folyosóra vezetett bennünket, ott fölemelt valami függönyt, és mi egy üvegablakon át lepillanthattunk az alattunk lévő teremre, melyet csak néhány parázstartó izzó parazsa világított meg. A falakat liliom-hímzéses damasztkárpit borította, a háttérben pedig arany baldachinos trónszék emelkedett. A trónszék két oldalán, egy-egy háromlábú állványon papír vagy műanyag nap meg hold, kissé elnagyoltan, de a rájuk vont, természetesen arany, illetve ezüst színű sztaniol- vagy fémfólia egészen jó hatást keltett, mert a két égitestre közvetlenül rávetült egy-egy parázstartó eleven fénye. A baldachin fölött hatalmas méretű csillag függött, csupa drágakő- vagy legalábbis üvegsziporka. A mennyezeten nagy, ezüstszín csillagokkal kirakott, kék damaszt feszült.
A trónszék előtt pálmalevelekkel díszített, hosszú asztal, az asztalon kard, közvetlenül az asztal előtt pedig egy tátott szájú, kitömött oroszlán. Valaki egy piros lámpát helyezhetett el az oroszlán fejében, mert a szeme csak úgy izzott, és a torka szinte lángokat lövellt. Ebben biztos, hogy benne van a Salon úr keze – gondoltam –, és végre megértettem, miféle furcsa kuncsaftokra utalt ő annak idején, Münchenben.
Az asztalnál ott ült Bramanti teljes pompában: skarlátvörös tunika és hímzett, zöld ruhadíszek, arany szegélyű fehér köpeny, a mellén csillogó kereszt, a fején pedig püspöksüveg-forma, piros-fehér tollbokrétával ékesített fejfödő. Előtte ünnepélyes rendben mintegy húsz, szintén skarlátszín, de ruhadíszek nélküli tunikában pompázó személy. Valami arany minta csillogott mindenkinek a mellén, ismerősnek rémlett. Egy reneszánsz kori portré jutott eszembe, nagy Habsburg-orr, az a különös, lógó lábú, derekánál föllógatott bárány. Az Aranygyapjú. Annak a tűrhető utánzata volt mellükön a dísz.
Bramanti beszélt éppen, karját az égnek lökte, mintha litániát mondana, a többiek pedig kórusban válaszolgattak neki. Azután Bramanti fölemelte a kardot, erre pedig valamennyien valami pálca- vagy papírkés-félét rántottak elő a tunikájukból, és szintén fölemelték. És ez volt az a pillanat, amikor Agliè visszaeresztette a függönyt. Eleget láttunk.
Elosontunk onnan (rózsaszínpárduci léptekkel, ahogy a modern világ perverzióit meghökkentő alapossággal ismerő Diotallevi megjegyezte), és egykettőre lent voltunk megint a kertben.
– Ezek... ezek szabadkőművesek voltak? – lihegte Garamond döbbenten.
– Ó – válaszolta Agliè –, mi az kérem, hogy szabadkőművesek? Ők egy olyan lovagrendnek a beavatottjai, amely a rózsakeresztesektől, közvetve pedig a templomosoktól eredezteti magát.
– Na és mindennek semmi köze a szabadkőművességhez? – csodálkozott tovább Garamond.
– Legfeljebb annyi, hogy mint önök is láthatták, a Bramanti-féle rítus ugyanúgy vidéki értelmiségieknek és konyhapolitikusoknak a hobbija. De hát így volt ez a kezdetektől fogva: a szabadkőművesség a templomoslegenda halvány utánérzése. Ez meg itt egy karikatúra karikatúrája. Más kérdés, hogy rettentő komolyan veszik ezek az urak. A világ, sajna, hemzseg az olyan rózsakeresztes és templárius uraktól, amilyeneket önök most láthattak. Megvilágosodást ne őtőlük várjanak, bár ha egy szavahihető beavatottra kíváncsiak, azt azért köztük kell, hogy keressék.
– Már megbocsásson – fordult hozzá ekkor Belbo, s a kérdésében nem volt sem gúny, sem bizalmatlanság, mintha bizony személyesen őrá vonatkozott volna –, megbocsásson, de hát ön mégiscsak szóba áll velük. Kinek hisz... pardon: kinek hitt akkor ön mindőjük közül?
– Természetesen senkinek. Hát úgy nézek én ki, mint egy hiszékeny ember? Én úgy tekintek rájuk, hűvös és értő kíváncsisággal, ahogy egy teológus tekinthet a San Gennaro csodáját üvöltve váró nápolyi tömegekre. Azok a tömegek valamiféle hitről, valami mélységes sóvárgásról tesznek bizonyságot, a teológus pedig azért jár-kel ott azok között az izzadt, habzó szájú népek között, mert esetleg épp az ő körükben botlik belé az ismeretlen szentbe, aki egy magasabb rendű igazság tudója, aki képes rá, és egy szép napon új megvilágításba helyezi a Szentháromság misztériumát. De a Szentháromság és San Gennaro két különböző dolog.
Verhetetlen volt. Nem tudtam, hová tegyem a hermetikus szkepszisét, a szertartásos cinizmusát, azt a felsőbbrendű hitétlenséget, melynek folytán fejet hajtott minden, általa amúgy megvetett babona előtt.
– Egyszerű – válaszolta akkor Belbo –, ha a templomosok, mármint az igaziak, hátrahagytak maguk után valami titkot, és létrehoztak egy bizonyos kontinuitást, akkor nyilván keresni kell az utódaikat, és nyilván olyan helyeken kell őket keresni, ahol a legkönnyebben álcázhatják magukat, ahol esetleg ők maguk agyalnak ki mindenféle rítusokat és meséket, hogy észrevétlenül ellegyenek, mint hal a vízben. Mit csinál a rendőrség, ha a zseniális szökevényt, a bűn géniuszát keresi? Az alvilágban, rossz hírű kocsmákban, kisstílű csibészek törzshelyein szimatol, olyan alakok közt, akik ésszel fel sem érhetik a nagy ember grandiózus gaztetteit. Mit csinál a főterrorista, hol toboroz magának új híveket, hol találkozhat a magafajtával, hol ismerheti fel őket? Azoknak az álfelforgatóknak a találkahelyeit keresi fel, akiknek valójában sohasem lesz merszük a felforgatáshoz, de leplezetlenül utánozzák a rajongott bálványaik feltételezett viselkedését. Az elveszett fény vagy a tűzvészben keresendő, vagy az olyan cserjésben, ahol a lobogás elültével a gyökerek közt, az iszapos hamu, a félig elégett avar alján ropognak tovább a lángok. Hol vegyülhet el a legjobban az igazi templomos? Karikatúráinak a tömegében.

 

62

Druidikus társaságoknak definíció szerint az olyan társaségokat nevezzük, amelyek nevükben vagy céljaikban druidikusnak definiálják magukat, és amelyek a druidizmusra hivatkozó beavatásokat eszközölnek.
[M. Raoult, Les druides. Les sociétés initiatiques celtes contemporaines, Paris, Rocher, 1983, p. 18]

Közeledett éjfél, és Agliè programja szerint már várt bennünket az est második meglepetése. Otthagytuk a palatinusi kerteket, és folytattuk az utazást a dombokon át.
Háromnegyed órai autózás után Agliè leállíttatta a két kocsit egy erdő szélén. Át kell vágnunk a bozóton – mondta –, mert egy tisztásra megyünk, ahová nem vezet sem út, sem ösvény.
Enyhe emelkedőn bukdácsoltunk; nem volt vizes a haraszt, mégis meg-megcsúszott a cipőnk talpa a korhadt leveleken és síkos gyökereken. Agliè időnként felkapcsolt egy zseblámpát, hogy tájékozódjék, de mindig csak egy pillanatra, hogy – úgymond – ne hívjuk fel magunkra a szertartás résztvevőinek figyelmét. Egy ízben Diotallevi eleresztett valami megjegyzést, ha jól emlékszem, Piroskával kapcsolatban, de Agliè kissé ingerülten lepisszegte.
A bozótból kifelé tartva egyszer csak messzi hangok ütötték meg a fülünket. Aztán megérkeztünk végül, és felsejlett előttünk a tisztás, fáklya- vagy inkább mécslángok sokasága hullámzott rajta közvetlen talajközelben, megannyi finom, ezüstös fénybuborék, mintha csak valamiféle gáznemű anyag égne, fűszálról fűszálra habzó, hideg, vegyi izzással. Agliè megkért, hogy álljunk meg itt, ahol még takarnak bennünket a bokrok, és várakozzunk vigyázva, nehogy észrevegyenek bennünket.
– Nemsokára jönnek a papnők. Jobban mondva a druidanők. Meg fogják idézni a nagy kozmikus szüzet, Mikilt, akinek egyébként a kereszténységben Szent Mihály a népi megfelelője; nem véletlenül angyal, vagyis androgün lény Szent Mihály: így foglalhatta el egy női istenség helyét...
– Honnan jönnek? – suttogott Diotallevi.
– Mindenhonnan: Normandiából, Norvégiából, Írországból. .. Eléggé rendkívülinek számít ez az esemény, a helyszín pedig a lehető legmegfelelőbb a rítus szempontjából.
– Miért? – kérdezte Garamond.
– Azért, mert vannak kevésbé mágikus, és vannak mágikusabb helyek.
– Na, és kik ezek a nők... az életben? – faggatózott tovább Garamond.
– Mindenféle népek. Gépírókisasszonyok, biztosítótársasági alkalmazottak, költőnők. Ha önök összeakadnak holnap bármelyikükkel, biztos, hogy rájuk sem ismernek.
Kis csapat tűnt fel ekkor, az alakok a tisztás közepén gyülekeztek. Kiderült, hogy azok a bizonyos hideg fények a papnők kezében himbálózó lámpák fényei, és azért rémlett úgy, mintha a füvön táncolnának, mert a tisztás dombtetőn volt, vagyis ezeket a druidanőket pillantottam én meg a messzeségből, amint a fennsík túlszélén felbukkantak. Fehér tunikájuk lobogott a könnyű szélben. Kört alkottak, hárman közülük pedig a kör közepén foglaltak helyet.
– Ők a három hallouine Lisieux-ből, Clonmacnois-ból és Pino Torineséből – mondta Agliè. Belbo tudni szerette volna, hogy miért épp ők hárman, de Agliè leintette:
– Csak csitt, és várjon. Nem tudom néhány szóban összefoglalni önnek az északi mágia rituáléját és hierarchiáját. Érje be azzal, amennyit mondok. Többet csak azért nem mondok, mert nem is tudok... vagy mert nem mondhatok többet. Van a diszkréciónak néhány elemi szabálya, amit kénytelen vagyok tiszteletben tartani...
Már az imént feltűnt nekem a tisztás közepén valami kőhalom: homályosan egy dolmenre emlékeztetett. Valószínű, hogy épp ezek miatt a kőtömbök miatt esett a választás a tisztásra. Az egyik papnő felállt a dolmen tetejére, és megfújt egy trombitát. A hangszer még a néhány órával korábban látottnál is jobban emlékeztetett az Aida győzelmi indulójának fanfárjaira. A hangja azonban puha és sejtelmes volt, s mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna. Belbo megbökte a karomat:
– Ez a ramsinga, ezt fújják meg a thugok a szent Banyannál...
Tapintatlan gondolatom támadt. Nem jöttem rá, hogy épp azért sütötte el ezt a viccet, mert el akarta terelni a figyelmet más lehetséges analógiákról, és tőrt döftem a sebébe.
– Baritonkürttel persze nem volna ennyire hatásos – jegyeztem meg.
Belbo bólintott.
– Épp azért vannak itt, mert nem kell nekik a baritonkürt – mondta.
Nem tudom, nem azon az estén ötlött-e fel benne először, hogy összefüggést keressen az álmai és mindama dolgok között, amelyek azokban a hónapokban történtek vele.
Agliè nem figyelt oda ránk, de azért hallotta, hogy suttogunk.
– Ez nem figyelmeztető és nem is hívójel – mondta –, hanem afféle ultrahang, hogy létrejöjjön a kontaktus a föld alatti hullámokkal. Nézzék: a papnők most körben mind megfogják egymás kezét. Eleven akkumulátorfélét képeznek, hogy begyűjtsék és koncentrálják a tellurikus rezgéseket. Most kéne megjelennie a felhőnek...
– Miféle felhőnek? – suttogtam.
– A hagyomány így hívja: zöld felhő. Várjanak...
Nem számítottam én semmiféle zöld felhőre. A földről azonban hirtelen puha pára szakadt fel: ködnek mondtam volna, ha egyforma és egybefügg. Pehelyszerű képződmény volt, emitt csomóba állt, majd egy széllökésre cukorvattaformán felkavarult, arrább libegett, és végül amott leülepedett ismét a tisztásra. Különös volt a hatás, hol feltünedeztek a háttérben a fák, hol tejfehér gomolygás mosott mindent egybe, hol pedig a tisztás közepére örvénylett a páragomoly, eltakarva előlünk mindent, ami történik, de a széleket szabadon hagyta, és az égen zavartalanul ragyogott a hold. Hirtelen, kiszámíthatatlanul rebbentek ide meg oda a pászmák, mintha holmi szeszélyes fuvallatoknak engedelmeskednének.
Vegyi trükkre gyanakodtam, de azután belegondoltam: hiszen jó hatszáz méter magasan vagyunk, igenis lehetnek ezek igazi, valóságos felhők. Hogy a rítus gondoskodott-e róluk? Talán nem, de a papnők azért nyilván számoltak vele, hogy ezen a magasságon, kedvező feltételek mellett létrejöhetnek ilyen talaj menti vándorképződmények.
Lenyűgöző volt a látvány már csak azért is, mert a papnők ruhájának a fehérsége beleolvadt a párákéba, és mintha abból a tejszerű szürkületből léptek volna ki, és beléje léptek volna vissza, mintha belőle vétetett volna mindőjük.
Jött egy pillanat, amikor a felhő egészen ráülepedett a tisztás közepére, és néhány magasba foszló pászma a holdat is csaknem eltakarta, bár homályba azért nem borult és a széleken még mindig világos maradt a tisztás. Ekkor azt láttuk, hogy egy druidanő ugrik ki a felhőből, és kiáltozva, a két karját előrenyújtva rohan egyenest mifelénk; biztosra is vettem, hogy fölfedezett bennünket, és minket átkoz. De tőlünk alig néhány méternyire irányt váltott, hogy futva megkerülje a felhőt, balra eltűnt a fehérségben jobbról meg néhány perc múlva felbukkant ismét, és megint egészen közel jött hozzánk, olyan közel, hogy megláttam az arcát. Javasasszony-ábrázata volt, dantei, nagy orra, alatta pengevékony, hegszerű és tengermélyi virágsziromként elnyíló ajka meg két árva metszőfogat és egy csálé szemfogat leszámítva, csupasz ínyű szája. Vadul rebbent ide-oda a szúrós tekintete. És hallottam, vagy hallani véltem, vagy mostani hitem szerint emlékszem csak úgy, hogy hallottam – és más emlékekeket vetítek rá erre az emlékemre –, amint számos, akkor gaél nyelvűnek vélt szó kíséretében valamiféle, latinosan csengő igéket kiált, olyasmit, hogy „o pegnia (oh, e oh!, intus) et eee uluma!!!”, és akkor egy csapásra úgyszólván nyoma veszett a ködnek, a tisztás kitisztult, és láttam ám, hogy egy falkányi disznó özönlötte el, s hogy a disznók tömzsi nyakát vackorból fűzött lánc díszíti. Az a druidanő, aki az imént trombitált, még mindig ott állt a dolmenen, és egy késsel hadonászott.
– Menjünk – szólt Agliè kurtán. – Vége.
Felrezzentem a hangjára, és azon kaptam magam, hogy a felhő most mifölöttünk és mikörülöttünk van, és szinte nem is látom már a mellettem állókat.
– Hogyhogy vége? – kérdezte Garamond. – Szerintem most kezdődik a java!
– Vége annak, amit még önök is láthattak. Többet nem szabad látniuk. Tartsuk tiszteletben a rítust. Menjünk.
Már indult is vissza az erdőben, és mi utána, ránk zuhant a nyirkos hideg. Vacogva lépdeltünk, csúszkáltunk a rothadó avaron, ziháltunk és összevissza bukdácsoltunk, mint egy menekülő sereg. Az országúton verődtünk össze ismét. Alig két óra alatt Milánóban lehetünk. Mielőtt beült volna Garamond mellé az autóba, Agliè elbúcsúzott tőlünk.
– Ne haragudjanak, hogy félbeszakítottam az előadást. Meg akartam ismertetni önökkel valamit, valakit, aki a körünkben él, és akinek végső soron most már önök is dolgoznak. De többet nem lehetett megnézni. Amikor értesítettek erről az eseményről, meg kellett ígérnem, hogy a ceremóniát nem fogom zavarni. A jelenlétünk negatív hatással lett volna a következő fázisokra.
– Na, és a disznók? És most mi történik? – kérdezte Belbo.
– Amit mondhattam, elmondtam.

 

63

– Mi jut eszébe a halról?
– Egy másik hal.
– És mi jut eszébe a másik halról?
– Még egy másik.
[Joseph Heller, A 22-es csapdája, New York, Simon & Schuster, 1961, XXVII] (37)

Furdalt a lelkiismeret. De mihelyt viszontláttam Liát, már el is felejtettem, hogy miféle vágyak motoszkáltak bennem.
Csakhogy más nyomokat is hagyott azért bennem az a piemonti kirándulás, és ma már aggaszt, hogy miért is nem aggasztott ez engem akkor. A fémtörténeti album képeit raktam sorba fejezetenként, és úgy éreztem – ahogy már annak idején, Rióban is –, hogy hatalmába kerít a hasonlóság démona. Miben különbözik ettől az 1750-es Réaumur-féle kohótól, ez a tojáskeltető-kamra, illetve ez a tizenhetedik századi athanor, ez a ki tudja, mely misztikus fémeket keltető, obskúrus anyaméh? Mintha a Deutsches Museumot állították volna ki az egy hete meglátogatott piemonti kastélyban.
Egyre nehezebb volt különválasztanom a mágia világát attól, ami manapság a precizitás univerzumának számít. Olyan személyiségekről, akiket az iskolai tananyagban mint a babona sötétjét a matematika és a fizika fényével oszlató tudósokat ismertem meg, kisült, hogy fél lábbal a Kabbala talaján álltak, és csupán a másik fél lábukkal a saját laboratóriumukban. Csak nem az ördöngöseink szemével kezdem látni az egész történelmet? Igen ám, de aztán meg egészen feddhetetlen szövegekből arról is értesültem, hogy a pozitivista fizikusok már az egyetemről hanyatt-homlok rohantak asztalt táncoltatni és asztrológusi társaságokban szerencsétlenkedni, meg hogy Newton azért jutott el az általános gravitáció elméletéhez, mert okkult erők létezésében hitt (eszembe is jutottak a rózsakeresztes kozmológiába tett kiruccanásai).
Én tudományos kötelességemnek tekintettem mindig a hitetlenséget, de most már azokban a mesterekben sem bízhattam többé, akik annak idején hitetlenségre tanítottak.
Olyan vagyok – gondoltam magamban –, mint Amparo: nem hiszek, de bedőlök. És azon kaptam magam, hogy eltöprengek, hogy a nagy piramis magassága tulajdonképpen igenis a Föld-Nap távolság egymilliárdomod része, meg hogy igenis mutatkoznak analógiák a kelta és az indián mitológia között. És faggatni kezdtem mindent, ami körülvett: a házakat, a boltfeliratokat, az égen úszó felhőket és a könyvtárban a régi metszeteket, hogy beszéljenek, és persze ne a saját történetüket mondják el, hanem egy másikat, amelyet lepleznek ugyan, de végső soron mégiscsak fölfednek a misztikus hasonlóságaik okán és révén.

 

Lia mentett meg, legalábbis egyelőre.
Elmeséltem neki mindent (vagy majdnem mindent) a piemonti útról, esténként pedig újabb és újabb érdekességeket vittem haza, és iktattam a keresztutalásos cédulakatalógusomba.
– Egyél, mert olyan sovány vagy, mint egy gebe – hangzott Lia kommentárja.
Egyik este odaült mellém az íróasztalhoz, a homlokán széthúzta a haját, hogy a szemembe nézhessen, s a kezét az ölébe ejtette amúgy háziasszonyosan. Sohasem ült még így: a combja széttárva, két térde közt feszül a szoknya. Milyen esetlen póz ez, gondoltam. De aztán szemügyre vettem az arcát, és az arca valahogy fényesebb volt, halvány pír égett rajta. És – bár még nem sejtettem, miért – tisztelettudóan lestem a szavait.
– Te Pim – mondta akkor –, nem tetszik nekem az, ahogyan a Manuzióval vagy. Azelőtt úgy gyűjtötted a tényeket, ahogy más kagylókat gyűjt. Most meg mintha lottószámokat ikszelnél be.
– Csak mert szórakoztatóbb társaságba kerültem.
– A te részedről ez nem szórakozás, hanem szenvedély, ami nagy különbség. Vigyázz, mert még kikészítenek, belebetegszel.
– Na, ne túlozz azért. Betegnek legfeljebb ők betegek. Attól, hogy valaki ápoló a diliházban, még nem lesz bolond.
– Vagy ki tudja.
– Tudod, hogy sose bíztam az analógiákban. Most meg tobzódom bennük, tiszta fesztivál, Coney Island, moszkvai majális, szentév, amit ezek az analógiák csinálnak, és azt kell látnom, hogy van, amelyik jobb a többinél, és akkor felmerül bennem, hogy hátha tényleg valami oka van ennek.
– Pim – mondta Lia –, én láttam a céduláidat, mert én szoktam őket visszarendezgetni. Amit a híres ördöngöseid felfedeznek, az már mind-mind megvan, itt, ni – azzal megpaskolta a hasát, a csípőjét, a combját és a homlokát. Ahogy így ült, szétterpesztett lábbal, feszülő szoknyában, szemtől szembe, úgy festett – pedig milyen karcsú és hajlékony volt! –, akár egy masszív, egészséges dada: anyai tekintély sugarát vonta köré valami derűs bölcsesség.
– Nincsenek ősminták, Pim, csak a test van. A pocakban minden szép és jó, mert baba nő benne, és a te vidám fütyid is befelé furakszik, és a finom, jóízű étel is a pocakba kerül, és ezért szép és fontos a barlang, a szurdok, a vágat, az alagút és még a labirintus is, ami olyan, mint a mi jóságos és szentséges beleink, és ha valaki valami fontosat akar kitalálni, hát biztos, hogy onnan bentről származtatja, mert te is bentről jöttél ki, amikor a világra jöttél, és a termékenység mindig egy lukban van benne, ahol előbb bomladozik valami, és aztán ni egy kis kínai, egy datolyapálma, egy majomkenyérfa. De fent jobb, mint lent, mert ha tótágast állsz, vér megy a fejedbe, mert a lábunk büdös, a hajunk meg nem annyira, mert jobb felmászni egy fára és gyümölcsöt szedni, mint a föld alá kerülni és kukacokat hizlalni, mert fölfelé rugaszkodva ritkán üti meg magát az ember (hacsak nincs közvetlenül a tető alatt), és viszont általában megüti magát, ha lefelé esik, és ezért angyali, ami fent, és ördögi, ami lent van. Viszont az is igaz, amit az előbb a pocakomról mondtam, úgyhogy ez is igaz meg az is: ha így nézem, az a jó, ami lent és bent, ha meg úgy, akkor az, ami fent és kint van, és ehhez semmi köze Mercurius szellemének és az egyetemes ellentmondásnak. A tűz melegít, a hidegtől meg tüdőgyulladást kapsz, különösen, ha négyezer évvel ezelőtt élsz, mint tudós, úgyhogy a tűzben titokzatos erők lakoznak, már csak azért is, mert megfő rajta a tyúkhúslevesed. A hideg viszont tartósítja ugyanezt a tyúkot, a tűztől meg ekkora hólyag lesz a kezeden, ni, ha megfogod, tehát ha olyasmire gondolsz, ami sok ezer évet elállt már, mint például a tudomány, akkor azt úgy kell elképzelned, hogy hegyen van, fent (ami, mint megállapítottuk, jó), ráadásul barlangban (ami szintén jó), és Tibet havának örök hidegében (ami több, mint jó). És ha még arra is kíváncsi vagy, hogy a tudás miért Keletről jön, és nem a svájci Alpokból, elárulom, hogy azért, mert az őseid teste hajnalonta, ha még sötétben fölébredt, hát keletnek fordult, remélve, hogy ismét felkel majd a nap, és nem fog esni, a fene egye meg.
– Igenis, mama.
– Hát persze, kicsikém. A nap jó, mert jót tesz a testnek, és mert reggelente szépen újra és újra felkel, és ezért mindig az a jó, ami visszatér, nem pedig az, ami csak úgy jön, és már tűnik is el, alászplajbász. Aki pedig nem akarja kétszer ugyanazt az utat megtenni, úgy térhet vissza a legkényelmesebben valahová, hogy körben jár. És mivel a kígyó az egyetlen állat, amelyik karikába tud tekeredni, világos, hogy miért olyan sok a kígyókultusz és -mítosz, mert hát, ugye, mégiscsak nehéz volna a nap visszatérését egy karikába tekeredett vízilóval ábrázolni. Ezenkívül ha szertartást akarsz végezni a nap tiszteletére, szintén körbe-körbe tanácsos mozognod, egyrészt azért, mert ha egyenes vonalban mozogsz, akkor egyre távolabb kerülsz, és a szertartás nagyon rövid lesz, másrészt pedig azért, mert a kör formájú szertartás a legkényelmesebb, tudják ezt az utcai tűznyelők is, mert körben állva mindenki egyformán látja azt, aki középen áll, ha viszont egyenes vonalba sorakozna fel egy egész törzs, úgy, mint a katonák, akkor azok, akik a legmesszebb állnak, már semmit se látnának, na, szóval, ezért alapvető a kör és a körmozgás meg a ciklikus ismétlődés minden kultuszban és szertartásban.
– Igenis, mama.
– Hát persze. Most pedig térjünk rá a mágikus számokra, a szerzőid kedvencére. Egy vagy te, mert egy van belőled és nem kettő, egy a micsodád, ni, és az én micsodám is egy, ni, és egy az orrod meg a szíved, szóval, egy csomó fontos dolog, ugye. Aztán kettő a szem, a fül, az orrlyuk, nekem a mellem, neked a golyóid, a láb, a kar, a popó. A három a legmágikusabb, mert a testünk nem ismeri, semmink sincs, amiből három volna, úgyhogy a három elvileg egy borzasztó titokzatos szám, amit Istennel hozunk összefüggésbe, akárhol élünk. De gondold meg: nekem is csak egy izém van, meg neked is csak egy izéd van (na, ne hülyéskedj most), és ha összetesszük ezt a két izét, egy újabb izé jön ki a dologból, és akkor három lesz belőlünk. Hát egyetemi professzornak kell azt kiderítenie, hogy minden népnél megvannak a hármas szerkezetek: szentháromság meg ilyesmi? A vallásokat nem kompjuterrel csinálták ám, hanem csak úgy, tisztességes emberek, akik nagyokat dugtak, és a háromság-szerkezetekben nincs semmi titok, azok arról szólnak, amit te is csinálsz, amit ők is csináltak. Két kar és két láb viszont összesen négy, és hát a négy is jó szám, különösen, ha arra gondolsz, hogy az állatoknak négy lábuk van, és négykézláb másznak a pici gyerekek is, a Szfinx meg pláne. Az ötről beszélni is kár: annyi ujj van egy kézen, két kéz ujjai pedig a másik szent számot, a tízet adják ki, és naná, hogy parancsolatból is tíz van, mert képzeld el, mi lenne, ha tizenkettő volna, és a pap az ujjain számolná, hogy egy, kettő, három: amikor az utolsó kettőhöz érne, kénytelen lenne a sekrestyés kezét kölcsönkérni. Vedd az egész testet, és számolj össze mindent, ami kiáll a törzsből: a két kar, a két láb, a fej meg a pénisz az hat, a nőknél viszont már hét jön ki, úgyhogy azt hiszem, a szerzőid körében a hatot sose vették komolyan, legfeljebb úgy, mint a három dupláját, merthogy csak a férfiakra érvényes, akiknek sehogy se jön össze a hét, és ezért amikor ők dirigálnak, inkább szent számnak tekintik, és közben elfelejtik, hogy az én két cicim is kiáll, na, mindegy. Nyolc... szent Isten, semmiből sincs nyolc darabunk... illetve várj csak, ha egy-egy végtagunk nem egynek, hanem kettőnek számít a térd- meg a könyökhajlatok miatt, akkor nyolc hosszú csontunk himbálózik a törzsünkön, amit adj hozzá a nyolchoz, és megvan a kilenc, plusz a fej, az már tíz. És így tovább és tovább, bármelyik számot ki tudod hozni a testből, amelyiket csak akarod. Gondolj például a lukakra.
– A lukakra?
– Igen. Hány luk van a testeden?
– Hát... – kezdtem el számolni –, szem, orr, fül, száj, segg: összesen nyolc.
– Látod? Már csak ezért is szép szám a nyolcas. Nekem viszont kilenc lukam van! És a kilencediken át eresztelek a világra, és ezért istenibb természetű a kilenc, mint a nyolc. Parancsolsz magyarázatot más ismétlődő figurákra is? Anatómiai elemzést, mondjuk, a menhirekkel kapcsolatban, ha már annyit emlegetik őket a szerzőid? Nappal állunk, éjjel meg fekszünk... de igen, a micsodád is, ne gyere most nekem azzal, hogy mit csinál a micsodád éjszaka, az a lényeg, hogy állva dolgozik, és fekve pihen. Ezért aztán a függőleges helyzet maga az élet, és a naphoz van köze, és az obeliszkek úgy magasodnak, mint a fák, a vízszintes helyzet és az éjszaka viszont az álommal, tehát a halállal azonos, és az emberek mindig menhireket, piramisokat, oszlopokat imádnak, és sohasem erkélyeket meg balusztrádokat. Hallottál-e valaha ősi szentkorlát-kultuszról? Ugye, hogy nem. Már csak testi adottságok miatt sem, mert ha egy függőleges követ imádsz, azt akkor is mindenki látja, ha sokan vagytok, de ha valami vízszinteset, azt csak azok látják, akik az első sorban állnak, a többiek meg csak tülekszenek, hogy én is, én is, és az ilyesmi nem jól veszi ki magát egy mágikus szertartáson...
– Na de a folyók...
– A folyókban nem az pláne, hogy vízszintesek, hanem az, hogy vízből vannak, azt pedig neked nyilván nem kell magyaráznom, hogy mi köze egymáshoz a víznek és a testnek... Hát szóval, ilyenek vagyunk, ilyen a teste mindannyiunknak, és ezért még akkor is ugyanazokat a szimbólumokat találjuk ki, ha közben egymillió kilométerre vagyunk egymástól, és persze, hogy minden mindenre hasonlít, és érthető, hogy akinek egy csöpp esze van, az egy körös-körül zárt és melegre fűtött alkimistakemencét látva egy várandós kismama pocakjára gondol, és csak a te ördöngöseiddel fordulhat elő, hogy a várandós Szűzanyát látva azt mondják, hogy a Szűzanya pocakja az alkimisták kemencéjére utal. Így kerestek ők évezredekig valami rejtett üzenetet, pedig ott volt minden az orruk előtt, pedig csak bele kellett volna nézniük a tükörbe.
– Te mindig igazat beszélsz. Te vagy az én Énem, vagyis az én Azom, a Te szemeddel nézve. Fel akarok fedezni minden titkos testi ősmintát.
Azon az estén neveztük először „ősmintázás”-nak a gyengéd közeledést.
Már-már elszenderültem, amikor Lia megérintette a vállamat.
– Valamit elfelejtettem – mondta. – Állapotos vagyok.

 

Bárcsak Liára hallgattam volna! Bölcsen beszélt, mert ő tudta, hol születik az élet. Agarttha alagútjaiba, az Ízisz Leleplezése-féle piramisba lépve Gevurá, a rettegés szefirájába, a harag szétáradásának idejébe léptünk. Nem hagytam-e, ha csak egy pillanatra is, hogy megszédítsen a Szophia gondolata? Az Asszonyiság – mondja Moses Cordovero – balra van, és valamennyi tulajdonsága Gevurá felé mutat... Hacsak arra nem használja e hajlandóságokat a férfi, hogy Menyasszonyát ékesítse velük, hogy megszelídítse, és így a jó felé irányítsa őket. Más szóval: minden vágy maradjon a saját korlátain belül. Máskülönben ítélőszékké, sötét látszattá, démonok mindenségévé válik Gevurá.
Megzabolázni a vágyat... Ezt csináltam annak idején az unibanda-szertartáson, vertem az agogõ-t, a zenészek oldalán vettem részt a látványosságban, kivontam magam az önkívületből. És ugyanezt csináltam Liával is: a Menyasszonynak hódolva megfékeztem a vágyamat, és ágyékomban jutalmaztattam meg érte, mert áldott lett az én magvam.
De híján voltam az állhatatosságnak. Úgy festett a dolog, hogy elcsábít a Tiferet szépsége.