- Igen. Damas szokott vörös sisakforgót viselni. Úgy látom, visszavonulnak.

- Gyorsan elintézték.

- Guinivere szabad.

A terembe megint behatolt a kürtszó, de most más volt a jel.

- Most már biztos, hogy elvonulnak. Ez a takarodó. Istenem, Istenem, milyen kavarodás!

- Remélem, nem történt sok sebesülés. Meg tudod állapítani? Menjünk a segítségükre?

- Nehéz volna innen lemenni - mondta Gawaine.

- A hűséges őrök!

- Több mint egy tucat.

- Bátor katonáim! Én vagyok az oka!

- Nem tudnám megmondani, ki az oka, hacsak nem a fivérem, s ő már halott. Igen, már az utolsó csoportok vonulnak vissza. Látni lehet a királyné fehér köntösét a tömeg feje fölött.

- Integessek neki?

- Nem.

- Nem volna helyénvaló?

- Nem.

- Akkor hát nem. Pedig jó lett volna valamit jelt adnom neki, most, hogy eltávozik.

Gawaine hirtelen feléje fordult, szeretettel teli.

- Nagyszerű ember vagy, Arthur bácsi - mondta. - Előre megmondtam, hogy nem lesz semmi baj.

- Te is nagyszerű ember vagy, Gawaine, jó és kedves ember.

Régi módi szerint jókedvűen megcsókolták egymás arcát. - Na lám - mondták. - Na lám.

- És most mit csináljunk?

- Azt neked kell megmondanod.

Az öreg király körülnézett, mintha nézné, hogy tényleg, mit is csináljanak. Kora, látszólagos gyöngesége eltűnt. Kihúzta magát. Arca kipirult. Szeme körül csak úgy sugároztak a szarkalábak.

- Azt hiszem, először is innunk kéne egy jó nagyot.

- Remek ötlet. Hívd az apródot.

- Apród! Apród! - kiabált Arthur az ajtóban. - Hol az ördögben vagy? Apród! Hé, te lurkó, hozz valami innivalót. Mit csináltál? Lested, hogy égetik meg az úrnődet? Alaposan csalódtál!

A gyerek jókedvűen rikkantott egyet, és lerohant a lépcső derekáról.

- És utána, ha ittunk? - kérdezte Gawaine. Arthur jókedvűen, a kezét dörzsölgetve jött vissza.

- Még nem gondolkoztam rajta. Valahogy csak lesz. Talán rávehetjük Lancelot-t, hogy kérjen bocsánatot, vagy valami ilyesmit - aztán visszatérhet.

- Rábeszélhetjük, hogy magyarázkodjék ki: azért volt a királyné hálószobájában, mert a királyné üzent érte. Meg akarta jutalmazni Meliagrance-ért, ahogy ígérte, és nem akart beszélni a jutalomról. Ezek után természetes, hogy Lancelot-nak meg kellett mentenie, hiszen tudta, hogy ártatlan. Igen, szerintem valami ilyesmit elérhetnénk. Csak ezentúl rendesen kéne viselkedniük.

Gawaine lelkesedése hamarabb elpárolgott, mint a nagybátyjáé. Lassan, szemét a padlóra szögezve szólalt meg.

- Nem hinném... - kezdte.

A király ránézett.

- Nem hinném, hogy teljesen el tudod simítani a dolgot, amíg Mordred él.

A kísérteties alak sápadt kezével fölemelte az ajtófüggönyt, s félig fegyverben, felkötött fél karjával ott állt a küszöbön.

- Soha - mondta elkeseredetten, mint a drámában a végszóra belépő színész -, amíg Mordred él.

Arthur meglepődve fordult hátra. Látta a lázas szemeket, s aggódó mozdulattal elindult fia felé.

- Nicsak, Mordred!

- Nicsak, Arthur.

- Hogy merészelsz így szólni a királyhoz?

- Te egyáltalán ne szólj hozzám.

Fakó hangjára a király félúton megtorpant. Aztán összeszedte magát.

- Gyere - mondta nyájasan. - Iszonyú mészárlás volt, tudjuk. Láttuk az ablakból. De mindenesetre jó, hogy nénéd biztonságban van, és az igazságnak is elég tétetett...

- Iszonyú mészárlás volt.

A hangja egy automata hangja volt, de nagyon jelentőségteljes.

- A gyalogosok...

- Csürhe.

Gawaine gépiesen féltestvére felé fordult. Egész testével.

- Mordred - kérdezte nyomatékosan -, Mordred, hol hagytad Sir Garethet?

- Hol hagytam mindkettőjüket?

- Hol hagytam mindkettőjüket?

A vörös hajú férfi kitört, és hadarni kezdett.

- Ne majmolj! - ordította. - Ne utánozz, mint egy papagáj! Beszélj! Hol vannak?

- Menj és keresd meg őket a téren, a többiek között, Gawaine.

- Gareth és Gaheris... - kezdte Arthur.

- Ott fekszenek a piactéren. Nehéz felismerni őket, mert mindkettő csupa vér.

- Csak nem esett valami bajuk? Fegyvertelenek voltak. Csak nem sebesültek meg?

- Meghaltak.

- Zagyvaságot beszélsz, Mordred.

- Zagyvaságot beszélsz, Gawaine.

- De hiszen nem volt náluk fegyver - tiltakozott a király.

- Nem volt rajtuk páncél.

Gawaine félelmetesen nyomatékosan így szólt: - Mordred, ha hazudsz...

- ... akkor az igazságos Gawaine utolsó rokonát is lemészárolja.

- Mordred!

- Arthur! - vágott vissza Mordred. Kőarccal a király felé fordult, düh, gúny és kétségbeesés tükröződött rajta eszelősen.

- Ha ez igaz, borzasztó. Ki akarhatta megölni a fegyvertelen Gareth-t?

- Ki?

- Nem is harcolni mentek oda. Csak hogy ott legyenek, mert megparancsoltam nekik. Különben is Lancelot a legjobb barátja Garethnek. A fiú barátságos viszonyban volt a Ban családdal. Lehetetlen. Biztos, hogy nem tévedsz?

Gawaine hangja hirtelen megtöltötte a termet: - Mordred, ki ölte meg két öcsém?

- Na ki?

Gawaine nekirontott a nyomoréknak, s toronyként, dühösen hajolt föléje.

- Ki, ha nem Sir Lancelot, drága barátom.

- Hazudsz! Meg kell néznem!

S ugyanazzal a lendülettel, amely öccse felé vitte, kirohant a teremből.

- Biztos, hogy meghaltak, Mordred?

- Garethnek a feje búbja van levágva - felelte közönyösen Mordred -, és meglepett kifejezés ül az arcán. Gaheris arcán nem ül semmiféle kifejezés, mert kettéhasadt a feje.

A király inkább zavart volt, mint rémült. Tűnődve, szomorúan így szólt: - Lance nem tehette. Ő ismerte őket... És szerette. Nem volt rajtuk sisak, rájuk ismerhetett. Ő ütötte lovaggá Garethet. Ő sose csinált volna ilyet.

- Nem hát.

- De hisz azt mondod, hogy ő csinálta.

- Azt mondom, hogy ő csinálta.

- Csak tévedésből tehette.

- Csak tévedésből tehette.

- Hogy érted ezt?

- Úgy értem, hogy a Tó Lovagja, az erényes és rettenthetetlen, akit hagytál, hogy felszarvazzon és elragadja a feleséged, távozása előtt megengedte még magának azt a mulatságot, hogy megölje két bátyámat... pedig mindkettő fegyvertelen volt és szerető barátja.

Arthur leült a padra. A kis apród megjött az itallal, és kétrét hajolt.

- Az ital, felség.

- Vidd innen.

- Sir Lucan, a komornyik kérdezteti, felség, hogy segítségére lehet-e a sebesülteknek, felség, és hogy van-e kötszer?

- Kérdezd meg Sir Bedivere-t.

- Igenis, felség.

- Apród! - kiáltott Arthur a távozó gyerek után.

- Parancsára, felség.

- Hány haláleset történt?

- Azt mondják, hogy húsz lovag esett el, felség. Sir Belliance, a Gőgös, Sir Segwarides, Sir Griflet, Sir Brandiles, Sir Aglovale, Sir Tor, Sir Gauter, Sir Gillimer, Sir Reynold három öccse, Sir Damas, Sir Priamus, Sir Kay, az Idegen, Sir Driant, Sir Lambegus, Sir Herminde és Sir Pertilope.

- Hát Gareth és Gaheris?

- Róluk nem hallottam, felség.

A vörös arcú, tagbaszakadt férfi zokogva robbant be a terembe. Úgy szaladt Arthurhoz, mint egy gyerek. Sírva kiáltotta: - Igaz! Igaz! Találkoztam egy emberrel, aki látta a dolgot. Szegény Gaheris és Gareth öcsénk... Mindkettőjüket megölte, hiába voltak fegyvertelenek.

Térdre esett. Ősz fejét a király köpenyébe temette.

 

 

 

 

 

 

 

9.

 

Hat hónap múlva, egy ragyogó téli napon körülzárták Joyous Gard-t. A nap az északi széllel ellenkező irányban sütött, s a szántóföldeken a barázdák keleti oldala már fehér volt a fagytól. A várkastély falain kívül a seregélyek meg a zöld lilék kétségbeesve kutattak a merevre fagyott fűben. A lombhullató fák csontvázként meredtek az ég felé. A tehénlepény, ha ráütött az ember, kopogott, mint a fa. Mindennek téli színe volt, a zöld moha fakó volt, mint az évekig a napon felejtett zöld bársonypárna. A tócsák jege recsegett, akárcsak a befagyott várároké. Joyous Gard, Lancelot vára magasodott az ég felé az erőtlen napfényben.

Lancelot vára nem olyan volt, mint a manapság látható rombadőlt erődítmények, amelyeknek a kövei közt mállik a vakolat. Be volt meszelve. A mészbe krómot is tettek, s ettől halvány aranyszínű lett. Zsindelyezett tornyocskái, amelyeknek a teteje, francia módra, kúp alakú volt, százával emelkedtek ki a legváratlanabb helyeken a bonyolult védelmi rendszerből. Meseszerű, festett kis hidak - olyanok, mint a Sóhajok Hídja - vezettek egy-egy kápolnától egy-egy toronyig. A külső lépcsők az isten tudja hová vezettek - talán az égbe. A lőrések között kémények szöktek a magasba. Ahol hajdan csak csupasz falak voltak, igazi festett üvegablakok csillogtak, jó magasan. A szögletes tetőket zászlócskák, keresztek, vízköpők, szélkakasok, apró tornyocskák és harangtornyok díszítették - a tetők hol ilyen, hol olyan formájúak voltak, némelyiket vörös zsindely fedte, némelyiket mohos kő, némelyiket pala. A vár tulajdonképpen nem is vár volt, hanem város. Mint egy szépen földíszített torta.

Körülötte terült el az ostromlók tábora. Azokban az időkben a királyok magukkal vitték a táborba otthoni faliszőnyegeiket, s ez volt a mércéje, hogy milyen táboruk van. A sátrak pirosak, zöldek, kockásak és csíkosak voltak. Némelyik selyemből készült. Angliai Arthur a színek, tartókötelek, sátorcövekek, hosszú lándzsák, sakkozók és markotányosnők, faliszőnyeggel díszített sátrak és arany tálak közt ült, és ki akarta éheztetni a barátját.

 

 

Lancelot és Guinivere a csarnokban álltak a tűz mellett. Már nem a szobák közepén gyújtottak tüzet, hogy a füst az ablakokon távozzék, ahogy tud. Itt igazi kandalló volt, dús faragásokkal - a benwicki ácsok és kőfaragók műve volt - , s rostélyon egy fél fatörzs füstölgött. Aznap fegyverszünet volt, bár hivatalosan nem hirdették ki.

Guinivere így szólt: - El sem tudom képzelni, hogy tudtad véghezvinni.

- Én se, Jenny. Már azt sem, hogy én vittem véghez, de hát mindenki azt beszéli.

- Emlékszel valamire?

- Valószínűleg izgatott voltam, és nagyon aggódtam érted. Nagy tömeg ember volt ott, mindenféle fegyverekkel, meg néhány lovag, aki meg akart akadályozni. Kénytelen voltam fegyverrel vágni utat köztük.

- Nem vall rád.

- Csak nem gondolod, hogy szándékosan csináltam? - kérdezte keserűen Lancelot. - Gareth jobban szeretett engem, mint a fivéreit. Úgyszólván a keresztapja voltam.

- Ó, hagyjuk, az isten szerelmére. Ne törődj vele - mondta Guinivere. - Merem állítani, hogy ő járt jobban, szegény teremtés.

Lancelot - fél karjával a kandalló párkányára támaszkodva - elgondolkozva belerúgott a fahasábba, és belebámult az izzó hamuba.

- Kék szeme volt.

Elhallgatott, mintha ott látta volna e szemeket a tűzben.

- Amikor az udvarba került, nem árulta el szüleinek a nevét, mert elszökött hazulról. Valami viszálykodás volt az anyja meg Arthur közt, és az öregasszony még a gondolatát is gyűlölte, hogy Gareth az udvarba jöjjön. De nem volt maradása. Romantikára, lovagságra, dicsőségre vágyott. Így aztán hozzánk szökött, és nem mondta meg, kicsoda. Még csak azt se kérte, hogy üssék lovaggá. Elég volt neki, hogy a világ központjában lehet, amíg be nem bizonyítja erejét.

Helyére lökött egy kiálló faágat.

- Kay beosztotta dolgozni a konyhájába, és gúnynevet is adott neki: Szépkezűnek nevezte el. Kay mindig kötekedő alak volt. És aztán... oly régnek tűnik már.

A csöndben - miközben félkönyékkel a kandalló párkányára támaszkodtak, fél lábukat a tűznél melengették - a súlytalan hamu összeomlott.

- Néha adtam neki egy kis borravalót, hogy vehessen magának néhány apróságot. Szépkezű, a konyhás apród. Ragaszkodott hozzám. Én ütöttem lovaggá.

Csodálkozva nézegette az ujjait, s úgy mozgatta, mintha még sose látta volna őket.

- Kedves Gareth - mondta szinte zavartan -, én öltem meg ugyanezzel a két kézzel, mert nem akart fegyvert fogni ellenem! Milyen borzasztó teremtmény az ember! Ha a réten sétálgatunk és meglátunk egy virágot, bottal leütjük a fejét. Így pusztult el Gareth is.

Guinivere szomorúan megfogta a bűnös kezet.

- Nem tehetsz róla.

- Tehettem volna. - Lancelot megint szokásos vallásos hangulatában volt. – Az én hibám volt, az enyém, az én szörnyű hibám. Mert vaktában vagdalkoztam magam körül a tömegben.

- Hogy megmenthessél.

- Igen, de elég lett volna a fegyveres lovagokkal megvívnom. Ehelyett vaktában vagdalkoztam a rosszul felfegyverzett gyalogosok közt, akiknek nem volt semmi esélyük velem szemben. Én talpig fegyverben voltam, ők meg közönséges bőrmellényben, csak egy lándzsával felszerelve. De én rájuk támadtam, és Isten megbüntetett bennünket. Elfelejtettem, hogy lovag vagyok, Isten ezért ölette meg velem Garetht meg Gaherist.

- Lance! - szólt rá élesen Guinivere.

- Most itt vagyunk a legnagyobb pácban - folytatta Lancelot, oda se figyelve. - Saját királyom ellen kell harcolnom, aki lovaggá ütött, és aki megtanított arra, amit tudok. Hogy harcoljak ellene? Hogy harcoljak akár Gawaine ellen is? Három öccsét már megöltem. Hogyan tetézzem még meg ezt? Pedig Gawaine nem fog soha békén hagyni. Nem fog soha megbocsátani. Nem hibáztatom érte. Arthur megbocsátana, de Gawaine nem engedi. Be vagyok szorítva ebbe a lyukba, ostrom alá vettek, mint valami gyáva fickót, holott senkinek sincs kedve harcolni, kivéve Gawaine-t, de azért folyton a falak alá vonulnak, kürtölnek és énekelnek:

 

Áruló lovag,

Rántsd ki kardodat.

Jahh! Jahh! Jahh!

 

- Nem érdekes, mit énekelnek. Attól még nem leszel gyáva, hogy ezt éneklik.

- De már a saját embereim is kezdenek annak tartani. Bors, Blamore, Bleoberis, Lionel... folyton kérik, hogy csapjak ki és harcoljak. De mi lesz, ha csakugyan kicsapok?

- Amennyire ismerlek - mondta Guinivere -, az lesz, hogy megvered, aztán kegyelemben hazaküldöd őket. Mindenki tiszteli nagylelkűségedet.

Lancelot könyökhajlatába fektette a fejét.

- Tudod, mi történt a legutóbbi ütközetben? Bors lándzsát tört magával a királlyal, és kiütötte a nyeregből. Aztán leugrott a lováról, és kivont karddal odaállt Arthur fölé. Észrevettem, mi történt, és őrültként odanyargaltam. Bors megkérdezte: Vessek véget a háborúnak? - Ne ily kegyetlenül, kiáltottam, mert a fejedre száll a vére. - Visszaültettük Arthurt a lova nyergébe, én meg kértem, térden állva kértem, hogy menjen el innen. Arthur sírni kezdett. Csupa könny lett a szeme, rám nézett és nem szólt semmit. Sokkal öregebb, mint volt. Ő nem akar ellenünk harcolni, csak Gawaine. Gawaine valamikor a mi pártunkon állt, de én bűnös megöltem az öccseit.

- Ne mondd folyton, hogy bűnös vagy. Gawaine dühe és Mordred ravaszsága az oka mindennek.

- Ha csak Gawaine-ről volna szó - siránkozott Lancelot -, még mindig volna remény, hogy megbékélünk. A szíve mélyén becsületes. Jó ember. De folyton mellette van Mordred, állandóan célzásokat tesz és elkeseríti. Meg aztán itt van ez az egész kelta-gall gyűlölködés, meg a Mordred-féle új Rend.

A királyné századszor is felvetette a kérdést: - Nem volna jó, ha visszatérnék Arthurhoz, és kényre-kedvre behódolnék neki?

- Ezt már felajánlottuk, de visszautasította. Nincs értelme ezzel próbálkozni. A végén valószínűleg megégetnének.

Az asszony elhagyta a kandallót, és átment a széles ablakmélyedésbe. Odakint, az ablak alatt húzódott az ostromgyűrű. Az ellenséges táborban néhány apró katona farkas és bárányt játszott vidáman egy befagyott tavon. Csengő nevetésük idáig hallatszott, s külön a puffanások, amelyeken kacagtak.

- Amíg tart a háború - mondta a királyné -, mindig a gyalogosok esnek el, nem a lovagok, de ezt senki se veszi észre.

- Ez mindig így lesz.

Az asszony, anélkül, hogy hátrafordult volna, megjegyezte: - Azt hiszem, visszamegyek, drágám, és szerencsét próbálok. Még ha meg is égetnek, jobb lesz, mint ez az örökös háború.

Lancelot az ablakhoz ment.

- Ha volna értelme, én is veled mennék, Jenny. Elmennénk együtt, hadd csapják le a fejünket, ha reményünk lehetne, hogy ezzel véget vetünk a háborúskodásnak. Csakhogy mindenki megőrült. Még ha mi behódolunk is, Bors, Ector meg a többiek folytatják a viszálykodást - mintha csak elestünk volna. Az igazság az, hogy még én se tudnám megakadályozni őket. Hebes le Renoumes, Villiers, a Bátor, Magyarföldi Úrre: meg akarnának bosszulni minket, s csak még rosszabb lenne minden. Úrre borzasztóan hálás.

- Úgy látszik, a civilizáció őrültség - mondta Guinivere.

- Igen, és lehet, hogy mi tettük azzá. Bors, Lionel és Gawaine megsebesült, és mindenki vérre szomjazik. Kénytelen vagyok kicsapni a várból lovagjaimmal, és úgy kell tennem, mintha vagdalkoznék, és valószínű, hogy Arthurt rám uszítják, vagy éppen Gawaine támad nekem, nekem meg el kell bújnom a pajzsom mögé, fedeznem kell magam és nem ütnöm vissza. A katonák ezt látják, s azt mondják, hogy ezzel magam hosszabbítom meg a háborút, s nekik ez csak mér rosszabb.

- Igazat mondanak.

- Persze, hogy igazat. De a másik lehetőség csak az volna, hogy megölöm Arthurt és Gawaine-t, és ezt hogy tehetném meg? Jobb volna, ha Arthur visszafogadna téged és elvonulna innen.

Guinivere erre a tapintatlan javaslatra húsz évvel korábban alighanem dühbe gurult volna. Hogy most csak mulatott rajta, azt mutatta, hogy életük alkonyához érkeztek.

- Borzasztó kimondanom, Jenny, de ez az igazság.

- Persze, hogy ez.

- Szinte úgy kezelünk, mint egy dróton rángatott bábut.

- Mindnyájan azok vagyunk.

Lancelot nekitámasztotta homlokát az ablakmélyedés hideg kövének, Guinivere pedig a kezét fogta.

- Na, töprengj a dolgon. Csak maradj a kastélyban, és légy türelmes. Talán Istennek gondja lesz ránk.

- Ezt már mondtad egyszer.

- Igen, egy héttel azelőtt, mielőtt rajtakaptak minket.

- Még ha Isten nem is törődik velünk - jegyezte meg keserűen Lancelot -, a pápához folyamodhatunk.

- Tényleg! A pápa!

Lancelot felnézett.

- Mire gondolsz?

- Arra, amit mondtál, Lance... Ha a pápa mindkét félnek küldene egy bullát, azzal, hogy mindnyájunkat kiközösít, ha nem egyezünk meg! Ha pápai segítségért folyamodnánk! Bors meg a többiek belemennének. Biztos...

Lancelot figyelte, miközben az asszony a szavakat kereste.

- Kinevezhetné Rochester püspökét, hogy ő szabja meg a béke feltételeit.

- De milyen feltételek lennének azok?

Az asszonyt azonban már elragadta ötlete, és egészen tűzbe jött.

- Lance, mi elfogadnánk őket, akármilyenek lennének is. Még ha azt jelentenék is, hogy... még ha nekünk rosszak lennének is, az emberek számára békét jelentenének. És lovagjainknak nem volna ürügyük arra, hogy folytassák a viszálykodást, mert kénytelenek volnának engedelmeskedni az egyháznak...

Lancelot egyszerűen nem talált szavakat.

- Nos?

Az asszony nyugodt, megkönnyebbült arccal fordult feléje, olyan határozott, hétköznapi arccal, amilyet a nők olyankor vágnak, ha dajkálniok kell valakit, vagy valami egyéb hasznos elfoglaltságot találnának maguknak. Lancelot nem tudta, mit feleljen.

- Már holnap indítsunk útnak egy követet - mondta Guinivere.

- Jenny!

Lancelot nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az asszony beletörődik, hogy kézről kézre adják, amikor már nem fiatal; hogy elveszítse, de azt se, hogy ne veszítse el. Katonái élete, szerelmük és régi babonái közt vergődve nem maradt semmije, csak a szégyen. Guinivere észrevette, és ezen is segített. Gyöngéden megcsókolta. Odakinn fölhangzott a mindennapi kórus:

Áruló lovag, Rántsd ki kardodat. Jahh! Jahh! Jahh!

- Ugyan - mondta a királyné, és megsimogatta a férfi ősz haját. - Ne figyelj oda. Az én Lancelot-om maradjon csak szépen a várában, és mindennek jó vége lesz.

 

 

10.

 

 

- Tehát őszentsége békét köttet velünk - mondta dühösen Mordred.

- Igen.

A bírósági teremben tartózkodtak, mármint Gawaine meg ő, s a tárgyalások utolsó szakaszára vártak. Mindketten feketében voltak, csak az volt köztük a furcsa különbség, hogy Mordred pompázatosan festett fekete ruhájában, mint Hamlet, Gawaine meg inkább úgy nézett ki, mint a sírásó. Mordred azóta öltözködött ilyen drámai egyszerűséggel, mióta a Néppárt vezére lett. A párt célja valamiféle nacionalizmus volt, kelta autonómiával. A pártnak sok ezer tagja volt már az ország területén, s Mordred jelvényét viselték: egy korbácsot szorongató vörös öklöt. Korbácsosoknak nevezték magukat. Az idősebbik fivért, aki csak azért viselte ezt az egyenruhát, hogy kedvében járjon öccsének - közönséges háziszőttes volt az anyaga -, az igaz, őszinte gyász komor légköre lengte körül.

- Tiszta cirkusz - folytatta Mordred. - Ha nem a pápa kedvéért történik, sose kerül sor ilyen gyönyörű körmenetre, amelyikben mindenki olajágat tart a kezében, a két ártatlan szerető meg fehér ruhába öltözik.

- Igen szép processzió volt.

Gawaine agya nem tudott könnyen mozogni az irónia ösvényein, így aztán a gúnyolódást ténymegállapításnak tekintette.

- Remekül megrendezték.

Az idősebbik fivér feszengeni kezdett, mintha nem ülne elég kényelmesen, aztán mégis visszakanyarodott oda, ahonnan kiindult.

Habozva - mintha inkább kérdés vagy kérés volna, és nem állítás - így szólt:

- Lancelot azt írja a levelében, hogy tévedésből ölte meg Garethünket. Azt írja, hogy nem ismerte fel.

- Jellemző Lancelot-ra, hogy vaktában támad fegyvertelen emberekre, s meg se nézi, kicsodák. Mindig erről volt híres.

A gúny ezúttal olyan maró volt, hogy még Gawaine is annak értette, ami.

- Szerintem ez nem valószínű.

- Nem valószínű? Persze hogy nem az. Az ilyesmi sose volt Lancelot stílusa. Ő volt a kegyes lovag, aki életben hagyta ellenfeleit és soha nem ölt meg nála gyengébbet. Ezért lett olyan népszerű. Gondolod, hogy egyik pillanatról a másikra feladta álláspontját, és elkezdett öldökölni, tekintet nélkül arra, hogy ellenfelei fegyvertelenek?

Gawaine kétségbeesetten igyekezett sportszerű maradni. Így szólt: - Nem értem, miért ölte volna meg szántszándékkal.

- Hogy miért? Hát nem testvérünk volt Gareth? Megtorlásként ölte meg, bosszúból, mert a mi családunk kapta rajta a királynéval.

Kicsit óvatosabban hozzátette: - Mert Arthur szeret téged, és féltékeny volt a királyra gyakorolt befolyásod miatt. Szépen kitervelte, hogy meggyöngíti az Orkney nemzetséget.

- Önmagát gyöngítette meg.

- Különben féltékeny volt Garethre is. Félt, hogy öcsénk igényt tart az ő előjogaira. A mi Garethünk ugyanis őt utánozta, s ez nem tetszett a kegyes lovagnak. Nem lehet egyszerre két gáncs nélküli lovag.

A bírósági teremben csak ők ketten tartózkodtak, az egyik a másik háta mögött ült a trón lépcsőjén, nem láthatták egymást. Mordred Gawaine-nek a tarkóját nézte, Gawaine meg a padlót. Gawaine fojtott hangon így szólt: - Gareth volt a legkülönb köztünk. - Ha gyorsan megfordult, meglepődve látta volna, hogy öccse milyen feszülten figyeli.

- Derék fiú volt - mondta -, és éppen az ölte meg, akiben vakon bízott.

- Jó lecke számomra, hogy ne bízzak többé a déliben.

Mordred alig észrevehető hangsúllyal névmást változtatott.

- Igen, jó lecke számunkra.

Az öreg nemzetségfő hirtelen hátrafordult. Megragadta a fehér kezet, megszorította, és zavartan így szólt:

- Eddig azt hittem, hogy Agravaine a hibás - Agravaine meg te. Azt hittem, hogy előítélettel viseltetsz Sir Lancelot iránt. Restellem.

- A vér nem válik vízzé.

- Valóban így van, Mordred. Egy család vitatkozhat arról, mi helyes és mi nem, satöbbi, de végül is a lényeg az, hogy egy család. Még emlékszem rá, amikor Gareth gyümölcsöt lopott a papunk gyümölcsöséből, a szikla mellett...

Elakadt a hangja, de a soványabbik folytatta:

- Gyerekkorában olyan szőke volt a haja, hogy szinte fehérnek látszott. Kay Szépkezűnek nevezte.

- Sértésnek szánta.

- Igen, pedig igaz volt. Nagyon szép keze volt.

- Már a sírban van.

Gawaine a haja tövéig elvörösödött, halántékán kidagadtak az erek.

- Az Isten verje meg! Nekem ez a béke nem kell! Én nem bocsátok meg nekik! Miért akarja Arthur király elsímítani a dolgot? Mi köze van hozzá a pápának? Az én öcsémet mészárolták le, nem az övéket, és a Mindenható Istenre esküszöm, hogy bosszút állok érte!

- Lancelot kisiklik az ujjaink közül. Olyan, mint az angolna, nem lehet megmarkolni.

- Nem fog kisiklani. Ezúttal a kezünkben van. A Cornwall család túl sokat megbocsátott már.

Mordred arrébb mozdult a lépcsőn.

- Elgondolkoztál már azon, hogy mit ártott az Asztal a Cornwall és az Orkney családnak? Arthur apja megölte nagyapánkat. Arthur elcsábította anyánkat. És Lancelot megölte fivéreinket. Mi mégis itt ülünk és áruba bocsátjuk a becsületünket, hogy kibékítsük őket. Nem gyávaság ez?

- Nem, nem gyávaság. A pápa kényszerítheti a királyt, hogy fogadja vissza magához a királynét, de Sir Lancelot-ról szó sincs a bullában. Lehetővé tettük számára, hogy visszahozza az asszonyt, és hagyjuk, hogy el is távozzon. De utána...

- Miért hagyjuk ezúttal is meglépni?

- Mert menlevele van. Az isten szerelmére, Mordred, lovagok vagyunk! Nekünk nem szabad lealacsonyodnunk odáig, hogy tisztességtelen fegyvereket használjunk, még ha ellenségeink meg is teszik.

- Pontosan. A vadkannak megadjuk a lehetőséget, hogy meneküljön, s utána halálra üldözzük. Arthur egyre gyengül: azt csinálja majd, amit mi akarunk.

- Szomorú - mondta Sir Mordred -, hogy ereszti ki szegény király a kezéből a gyeplőt, amióta ez a dolog elkezdődött.

- Szomorú bizony. De még mindig tudja, mi helyes és mi nem.

- Mégis mintha kicserélték volna.

- Úgy érted, hogy kezdi elveszteni a hatalmát?

- Milyen gyors felfogású vagy!

Szarkazmusa olyan nyilvánvaló volt, hogy még egy hülye is észrevehette.

- Semmi se tarthat örökké. Már kezdetben nem lett volna szabad azzal az árulóval szövetkeznie.

- Se Gwent elvennie.

- Bizony, bennük van a hiba. Nem mi kerestük a viszálykodást.

- Nem bizony.

- A királynak az igazság oldalán kell állnia. Még ha őszentsége kényszeríti is, hogy visszafogadja ágyába azt az asszonyt, nekünk akkor is jogunk van fellépni Sir Lancelot ellen. Istenemre, éppoly árulást követett el, amikor elcsábította a királynét, mint amikor lemészárolta fivéreinket.

- Minden jogunk megvan rá.

A tagbaszakadt férfi ismét megfogta a másiknak a kezét, a kérges tenyér megszorította a sápadtat. Nagy nehezen megszólalt: - Szomorú lehet magányosnak lenni.

- Ugyanaz volt az anyánk, Gawaine.

- Igaz!

- És ő volt Gareth anyja is...

- Jön a király.

A békéltető színjáték végső stádiumba érkezett. Az udvaron megfújták a harsonákat, és az egyházi és állami méltóságok elkezdtek fölfelé szállingózni a lépcsőn. Az udvaroncok, püspökök, heroldok, apródok, bírák és nézők beszélgetve jöttek fölfelé. Hódolóik - a legújabb divat szerint öltözött ifjú fegyverhordozók, akik közül sokan viselték Mordred, vagyis a Korbácsosok jelvényét - pipiskedve léptek be hosszú orrú cipőjükben, amellyel lehetetlen volt lépcsőt mászni. A lépcső alján ki is bújtak belőle, s a cipőt az apródok hozták fel utánuk. Ezek az ifjak olyan benyomást keltettek, mintha csak harisnyás lábakból állnának - törvényt is kellett hozni, amely megkövetelte, hogy zakójuk hossza legalább a feneküket takarja el. De akadt jó néhány tekintélyesebb tanácsos is, különleges kalapokban. Némelyik kalap olyan volt, mint a turbán, a madárszárny, vagy karmantyú. Köpenyeik plisszírozottak és béleltek voltak, gallérjuk magas, nyakörvszerű, vállrojt és ékszerekkel kirakott öv díszítette őket.

Az írnok feje búbján - a tonzúra miatt - csinos kis sapka ült, hogy meg ne fázzanak, szerény ruhájuk éles ellentétben állt a világi méltóságok ruháival. Volt ott egy látogatóban lévő kardinális is, szép pomponos kalapban, amely még ma is ott ékeskedik az oxfordi Wolsey College levélpapírján. Sokféle prém is akadt, köztük egy csinos fekete-fehér bárány is, amelyre gyémántokat varrtak. A beszélgetők olyan lármát csaptak, mint megannyi seregély.

Felharsant a kürtszó. Utána néhány cisztercita szerzetes, titoknok, diakónus és egyéb egyházi személyiség lépett be, galagonyakéregből főzött tintával, pergamennel, porzóval, bullákkal, lúdtollakkal meg olyan tollkésekkel megrakva, amilyeneket az írnokok a bal kezükben tartanak írás közben. Rováspálcák is voltak náluk, meg az utolsó gyűlés jegyzőkönyvei.

Végül a nunciussá kijelölt rochesteri püspök vonult be, teljes nunciusi díszben. Ezüstös hajú öregúr volt, palástban és pásztorbottal, karingben és gyűrűvel - sima modorú egyházfi, aki tudatában volt a hatalomnak, amelyet képvisel.

Végül megszólaltak a harsonák: belépett a király nehéz hermelinpalástban, alatta kék bársony zeke, a fején korona, s úgy roskadozott méltósága súlya alatt, hogy a szó szoros értelmében támogatniuk kellett személyi testőreinek. Az emelvényen álló trónhoz vezették, feje fölött arany baldachin, ágaskodó vörös sárkányok voltak ráhímezve. A tömeg szétvált, megjelent Gawaine és Mordred, hogy fogadja. Arthur leroskadt a trónusra. A zsongás alábbhagyott.

- Kezdhetjük?

Rochester püspökének hangja feloldotta a feszültséget: - Az Egyház készen áll.

- Az állam is.

Ezt Gawaine dörmögő, kicsit ellenséges hangja mondta.

- Van valami, amit még el kell intéznünk, mielőtt bevonulnak?

- Mindent illendően elintéztünk.

Rochester az Orkney nemzetség szeniorai felé fordította tekintetét.

- Hálásak vagyunk Sir Gawaine-nek.

- Üdv Eminenciádnak.

- Akkor - szólalt meg a király -, gondolom, közölnünk kell Sir Lancelot-val, hogy az udvar kész fogadni őt.

- Bedicere, vezettesse be a foglyokat.

Feltűnt, hogy Gawaine beszél a trón nevében, és Arthur ráhagyja. A nuncius azonban nem volt ilyen engedékeny.

- Egy pillanat, Sir Gawaine. Hangsúlyoznom kell, hogy az Egyház nem tekinti ezeket az embereket foglyoknak. Őszentsége, akit képviselek, megbékélést akar, és nem bosszút.

- Az Egyháznak jogában áll annak tekinteni a foglyokat, aminek akarja. Mi aszerint cselekszünk, ahogy az Egyház parancsolja, de a magunk pórias módján. Vezettesse be a foglyokat.

- Sir Gawaine...

- Harsonaszót a királyné őfelsége tiszteletére. Az udvar várja.

Megszólaltak a harsonák, s valamennyi fej az ajtó felé fordult.

A boltíves ajtóban, amely már nyitva volt, Lancelot és Guinivere a végszóra várt.

Pompás öltözékükben volt valami megindítóan szánalmas, mintha maskarabálba öltöztek volna. A királyné, aki már nem volt se fiatal, se szép, esetlenül tartotta kezében az olajágat. Félénken haladtak végig a vendégek sorfala között, mint két jóakaratú színész, aki igyekszik a legjobban játszani, de nincs hozzá tehetsége. A trón előtt letérdepeltek.

- Legfelségesebb királyom.

Mordred megérezte a feltámadt rokonszenvet.

- Kedves!

Lancelot az idősebb fivérre nézett.

- Sir Gawaine!

Orkney hátat fordított neki.

Lancelot az Egyház felé fordult.

- Rochester uram!

- Légy üdvöz, fiam.

- A király és a pápa rendeletére visszahoztam Guinivere királynét.

Suta csend támadt, senki se mert megszólalni, hogy segítségére legyen Lancelot-nak.

- Hát akkor, ha senki sem válaszol, az én kötelességem megerősíteni Anglia királynéjának ártatlanságát.

- Hazug!

- Testemmel kezeskedem róla, hogy a királyné hű, igaz, jó és szeplőtlen felesége Arthur királynak, és bárkivel szemben kész vagyok ezt megbizonyítani, kivéve a király és Sir Gawaine személyét. A királyné iránti kötelességem ezt kinyilatkoztatni.

- A Szentatya parancsa, hogy nyilatkozatodat tudomásul vegyük, Lancelot.

A rokonszenvet, amely egyre nőtt a teremben, másodszor is lehűtötte az Orkney párt.

- Fütyülünk e gőgös szavakra - kiáltotta Gawaine. - Ami a királynét illeti, maradjon, és nyerjen bocsánatot. De neked, hamis, hitszegő lovag, mi okod volt arra, hogy legyilkold öcsémet, aki jobban szeretett téged, mint minden rokonomat?

A két híres ember - a helyzethez és indulataikhoz illően - az előkelők nyelvén kezdett beszélni.

- Isten a tudója, hogy nincs rá mentségem, Sir Gawaine. Inkább öltem volna meg unokatestvéremet, Sir Borsot. De nem ismertem rá, Sir Gawaine, és megbűnhődtem érte!

- Azért tetted, hogy bosszút állj rajtam és az Orkney nemzetségen!

- Szívből sajnálom - mondta Lancelot -, hogy így gondolkozol, Sir Gawaine, mert tudom, hogy amíg te ellenem vagy, nem juthatok egyezségre a királlyal.

- Igazat szólsz, Lancelot. Ide menlevéllel, védettségben jöttél, hogy visszahozd a királynét, de innen távozni közönséges gyilkosként fogsz, mert az vagy.

- Ha gyilkos vagyok, Isten bocsássa meg, uram. De hitszegő módon sose gyilkoltam.

Ártatlansága védelmében akart tiltakozni - de szavai egészen más fogadtatásra találtak. Gawaine tőrére csapott a tenyerével, és fölkiáltott: - Értem, mire célzol. Sir Lamorakra...

Rochester püspöke fölemelte a kezét.

- Nem hagyhatnánk máskorra ezt a pörlekedést, Gawaine? Most az a dolgunk, hogy visszahelyezzük jogaiba a királynét. Nem kétséges, hogy Sir Lancelot hajlandó lesz magyarázatot adni a szomorú esete, hogy az Egyház indokoltan működhessen közre a királynéval való megbékélésben.

- Köszönöm, uram.

Gawaine villogó tekintettel körülnézett, de a király fáradt hangon sürgette az eljárást.

- Rajtakaptak a királyné társaságában.

- Felség, őfelsége a királyné hívatott, nem is tudom, mi okból, de alighogy belül kerültem szobája ajtaján, máris ránk tört Sir Agravaine és Sir Mordred és áruló, hitszegő lovagnak nevezett.

- Méltán neveztek annak.

- Uram, Sir Gawaine, vitánkban megbizonyosodott, hogy nem volt igazuk. Ezt a királyné védelmében, és nem a magam dicsősége érdekében mondom.

- Jól van, jól, Sir Lancelot.

A Rossz Csillagzat Alatt Született lovag legrégibb barátja, az első olyan ember felé fordult, akit szívből megszeretett. Elejtve a lovagság nyelvét, egyszerű nyelven folytatta tovább.

- Nem bocsáthatnál meg nekünk? Nem lehetnénk ismét barátok? Vezekelve jöttünk vissza, Arthur, holott egyáltalán nem kellett volna visszajönnünk. Emlékezz a régi szép időkre, amikor együtt harcoltunk és barátok voltunk. Ezt az egész veszedelmet el lehetne simítani, ha Sir Gawaine-ben volna jóakarat, és ha te megkönyörülnél rajtunk.

- Igazságot a király szolgáltat - mondta a vörös hajú férfi. - Te vajon megkönyörültél fivéreimen?

- Megkönyörültem én mindnyájatokon, Sir Gawaine. Merem állítani, hogy nem hencegés, ha azt mondom, hogy ebben a teremben sokan nekem köszönhetik a szabadságukat, ha ugyan nem az életüket is. Megvívtam én a királynéért mások által emelt vádak esetében is, miért ne vívhatnék hát meg a magam ügyében? Megvívtam én érted is, Sir Gawaine, és megmentettelek a szégyenletes haláltól.

- Mégiscsak ketten maradtunk az egész Orkney családból - mondta Mordred.

Gawaine hátravetette a fejét.

- A király azt tesz, amit akar. Én azonban már hat hónappal ezelőtt döntöttem, amikor vérébe fagyva találtam Sir Garethet - fegyvertelenül.

- Adta volna Isten, hogy lett volna nála fegyver, és megvívhatott volna velem. Talán megölt volna, s megkímél bennünket a szomorúságtól.

- Nemes szavak!

Az öreg lovag hirtelen, szenvedélyesen felkiáltott, hogy mindenki hallhatta:

- Miért akarod elhitetni magaddal, hogy szándékosan öltem meg Garethet? Én ütöttem lovaggá. Szerettem őt. Amikor meghallottam a halálhírét, azonnal tudtam, hogy soha többé nem fogsz megbocsátani. Tudtam, hogy ezzel vége minden reményemnek. Nem volt érdekem megölni Sir Garethet.

- Bennünket akartál szíven döfni - suttogta Mordred.

Lancelot még egy utolsó kísérletet tett, hogy meggyőzze őket.

- Bocsáss meg nekem, Gawaine. Vérzik a szívem, hogy azt tettem, amit tettem. Tudom, mennyire fájhat neked, mert fáj nekem is. Akkor se hagyod, hogy béke legyen országunkban, ha penitenciát tartok? Ne kényszeríts rá, hogy az életemért harcoljak, hadd induljak inkább zarándokútra Gareth lelki üdvösségéért. Megindulok Sandwichnél, egy szál ingben, mezítláb, elgyaloglok Carlisle városáig, és a két város közt minden tíz mérföldre klastromot alapítok és építtetek az emlékezetére.

- A mi véleményünk az, hogy Gareth vérét nem lehet klastromokkal megfizetni - mondta Mordred -, bármilyen örömet szerezne is ez Rochester püspökének.

Az öreg lovag türelme elfogyott.

- Tartsd a nyelved!

- Fogd be a szád!

Gawaine nyomban dühbe gurult.

- Viselkedj tisztességesen, gyilkos gazember, különben itt szúrunk le, a király lába előtt.

- Ahhoz több...

Megint a nuncius lépett közbe.

- Kérlek, Sir Lancelot. Legalább néhányan őrizzük meg a nyugalmunkat és tartsuk meg az illemet. Ülj le, Sir Gawaine. Sir Lancelot olyan penitenciát ajánlott fel Sir Gareth kiontott véréért, amellyel véget lehetne vetni a háborúskodásnak. Várjuk válaszodat.

Néma csend lett, s az ősz hajú óriás ismét áttért a lovagi nyelvre:

- Végighallgattam Sir Lancelot beszédét és nagylelkű fölajánlását, csakhogy lemészárolta az öcséimet. Kiváltképpen a Sir Gareth ellen elkövetett árulást nem fogom tudni soha megbocsátani neki. Ha nagybátyám, Arthur király megbékél vele, nem tarthat többé igényt szolgálataimra, sem a többi keltáéra. Akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, tudjuk, mi az igazság. Ez az ember nyilvánvalóan árulást követett el a király ellen és ellenem.

- Nincs olyan eleven ember, aki engem valaha is árulónak nevezett volna, Gawaine. A királynéval kapcsolatban magyarázatot adtam.

- Azzal végeztünk. Nem gyanúsítom többé semmivel az asszonyt, ha egyszer az illendőség azt kívánja. Én csupán a rád vonatkozó ítéletről beszélek.

- Ha a király ítélete, belenyugszom.

- A királlyal már megegyeztünk benne, mielőtt megérkeztél.

- Arthur...

- Szólítsd a királyt, ahogy illik.

- Igaz ez, Felség?

Az öregember azonban csak lehorgasztotta a fejét.

- Legalább hadd halljam a király szájából!

Mordred így szólt: - Beszélj, apám.

Arthur csak a fejét rázta, mint egy fölheccelt medve. Pontosan olyan nehézkesen, s a világért sem vette le tekintetét a padlóról.

- Beszélj.

- Lancelot - hallatszott a király hangja -, te tudod, mi az igazság köztünk. Asztalomnak vége, lovagjaim elpártoltak vagy meghaltak. Én sose kerestem veled a viszályt, Lancelot, és te sem velem.

- Nem lehetne hát végét vetni?

- Gawaine szerint... - kezdte erőtlenül a király.

- Gawaine szerint!

- Az igazságszolgáltatás...

Gawaine talpra ugrott, ravaszul, testesen, toronyként.

- Királyom, uram és bácsikám. Kívánja az udvar, hogy ítéletet hirdessek eme hitszegő lovag fölött?

Síri csend borult a teremre.

- Tudjátok meg mindnyájan, hogy szavam a király szava. A királyné szabadon visszatérhet hozzá, semmiféle veszélyben nem forog azért, amivel a mai napig gyanúsították. Ez a pápa óhaja. Neked azonban Sir Lancelot, neked két héten belül száműzöttként el kell hagynod az országot, mert bebizonyosodott, hogy hitszegő vagy. És esküszünk az élő Istenre, hogy két hét múlva űzőbe veszünk, és Franciaföld legerősebb várát is a fejedre rontjuk.

- Gawaine - kérte fájdalmasan Lancelot -, ne végy űzőbe. Belenyugszom a száműzetésbe. Kész vagyok franciaországi kastélyaimban élni, csak ne végy űzőbe, Gawaine. Ne tartsunk örökké háborúságot.

- Jobb, ha nem mondasz ilyeneket. Azok a kastélyok a király kastélyai.

- Fogadd meg a tanácsom, Gawaine, ne hívj ki magad ellen, és ne uszítsd rám még Arthurt is. Nem harcolhatok a barátaim ellen. Az Isten szerelmére, Gawaine, ne kényszeríts háborúságra.

- Elég volt a szószaporításból. Bocsásd el magadtól a királynét, és gyorsan takarodj az udvarból.

Lancelot összeszedte végső erejét. Anglia királyáról kínzójára nézett. Aztán lassan a királyné felé fordult, aki nem szólt egy szót sem. Látta kezében a nevetséges olajágat, látta, milyen esetlen, és milyen lehetetlenül van öltözve. Fölemelte a fejét, és nemes méltóságot kölcsönzött tragédiájuknak.

- Nos úrnőm, úgy látszik, el kell válnunk.

Kézen fogta, a terem közepére vezette. Volt valami a keze szorításában, a járásában, telt hangjában, amitől az asszony ismét kivirult Anglia Rózsájává. Ott a fővezér megállította a piruló asszonyt. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Sir Lancelot, Arthur király és Guinivere királyné együtt voltak.

- Még egy szót királyom és régi barátaim, mielőtt távoznék. Az ítélet úgy hangzik, hogy el kell hagynom ezt a társaságot, amelyet egész életemben szolgáltam. El kell hagynom országotokat, és háborút indítanak ellenem. Utoljára voltam a királyné bajnoka. De meg kell mondanom, úrnőm és királyném, itt az egész udvar színe előtt, hogy ha bármilyen veszedelem fenyegetne a jövőben, francia földön mindig lesz egy szerencsétlen ember, aki bármikor átjön és megvédelmez... és ezt senki se felejtse el.

Sietség nélkül megcsókolta a királyné ujjait, mereven sarkon fordult és elindult végig a hosszú termen.

Azoknak a gonosztevőknek, akik a menedékjog védelme alatt álltak, két hét alatt kellett Doverig jutniok. Neki is gonosztevők módjára, "öv nélkül, mezítláb, hajadonfőtt, egy szál ingben" kell majd megtennie az utat, "mintha akasztani vinnék". Mindig az országút közepén kell majd haladnia, kezében szorongatva a kis keresztet, a menedékjog szimbólumát. Gawaine és emberei nyilván ott settenkednek majd a sarkában, hátha csak egy pillanatra is leteszi a talizmánt. De még akkor is, egy szál ingben vagy páncélban, ő marad az ország hajdani fővezére. Határozott léptekkel, sietség nélkül, egyenest maga elé nézve halad majd Dover felé. A bírósági teremben sokakat elfogott a rossz érzés, mikor az öreg katona eltávozott, és leplezett félelemmel sandítottak az új jelképekre, a vörös korbácsokra.

 

 

11.

 

 

Guinivere Carlisle várában üldögélt, a királyné számára berendezett szobában. A hatalmas ágyat heverővé alakították át. Olyan takarosan négyszögletes volt a baldachin alatt, hogy félt ráülni az ember. A kandalló mellett egy melegítő fazék állt, s volt még a szobában egy magas szék meg egy olvasóállvány. Az állványon egy könyv, talán az a bizonyos Galeotto, akiről Dante tesz említést. A könyv kilencven ökör árába került, mivel azonban Guinivere már hétszer elolvasta, többé nem volt érdekes. A híres hölgy varrogatott, kicsit szertartásosan ült a magas széken, mellette a könyv, egyik udvarhölgye az ágy lépcsőjén ült, ő is varrt.

Guinivere úgy öltögetett, mint egy figyelmetlen varrónő, gondolatai másutt jártak. Jobb szeretett volna nem Carlisleben lenni. Szívesebben lett volna például Londonban.

Ami azt illeti, akár a Towerben is jobb lett volna. Itt, Carlisleben, halálos csend volt. Ott meg, a Hódító Tornyában, a londoniak állandó sürgés-forgása felolvasztja a dermesztő fagyot. Már Arthur állatkertje is, amelyet a Towerben rendezett be, jóleső zajokat és szagokat áraszt. Legutóbb egy igazi nagy elefánttal gyarapították az állományát, a francia király adta ajándékba.

Guinivere letette a varrását és dörzsölni kezdte az ujjait.

- Kitetted a morzsát a madaraknak, Ágnes?

- Igenis, asszonyom. A vörösbegy nagyon csintalan volt ma. Harsányan trillázva zavart el egy falánk feketerigót.

- Szegénykék. Azt hiszem, néhány hét múlva már mind énekelni fognak.

- Úgy tűnik, mintha időtlen idők óta eltávozott volna innen mindenki - mondta Ágnes. - Az udvar is olyan, mint a madarak, néma és lélektelen.

- Majd visszajönnek, egészen biztos.

- Igenis, asszonyom.

A királyné ismét kezébe vette a tűt, és gondosan böködni kezdett vele.

- Úgy hírlik, hogy Sir Lancelot vitézül viselkedett.

- Sir Lancelot mindig vitéz ember volt, asszonyom.

- A legutolsó levélben az áll, hogy Gawaine megvívott vele. Nyomorúságosan érezhette magát, hogy ilyen emberrel kell megvívnia.

Ágnes nyomatékosan így szólt: - El nem tudom képzelni, mért engedi a király, hogy Sir Gawaine kiálljon a legjobb barátja ellen. Mindenki láthatja, hogy csak elvakultságból történik az egész. És mi értelme Franciaország földjét pusztítani, csak hogy Sir Lancelot-t bosszantsák, olyan iszonyú mészárlásokat művelni, meg úgy beszélni, mint a Korbácsosok. Senkinek semmi haszna belőle, ha így folytatják. Mért nem boríthatnánk fátyolt a múltra, kérdezem.

- Azt hiszem, a király azért tart Sir Gawaine-nel, mert igazságos akar lenni. Úgy gondolja, hogy az Orkney fiúknak joguk van elégtételt követelni Gareth haláláért - és azt hiszem, valóban joguk van. Egyébként is: ha a király nem tartana ki Sir Gawaine mellett, teljesen magára maradna. Mindennél büszkébb volt a Kerekasztalra, de a Kerekasztal lovagjai közt szakadás támadt, és a király szeretné, ha legalább valaki mellette maradna.

- Szánalmas dolog azzal tartani össze a Kerekasztalt - mondta Ágnes -, hogy Sir Lancelot-val háborúskodnak.

- Sir Gawaine-nek joga van elégtételt szerezni. Legalábbis azt mondják. És a királynak nincs lehetősége a szabad választásra. Együtt sodródik a többiekkel - a katonákkal, akik hódítani szeretnének Franciaországban, és unják a hosszú békét, amelyet a királynak sikerült fenntartania. Mordred pártjának ifjú lovagjai meggyőződéses nacionalisták, s arra tanították őket, hogy a férjem begyepesedett fejű vénember. A háború olyan, mint a futótűz, Ágnes. Egy valaki lobbantja fel, de pillanatok alatt elterjed. Ha nincs is különösebb ok rá.

- Jaj, ez a fennhéjázás meg a hatalomvágy meghaladja a mi gyarló asszonyi értelmünket, felség. Aztán mi állt még abban a levélben?

Guinivere csak ült egy darabig, nézte a levelet, de nem látta, mert közben férje problémáin töprengett. Aztán halkan így szólt: - A király úgy szereti Lancelot-t, hogy kénytelen vele igazságtalannak lenni - nehogy másokkal legyen

- Igenis, asszonyom.

- Az áll a levélben - mondta a királyné felrezzenve -, az áll a levélben, hogy Sir Gawaine mindennap a kastély elé lovagolt, és hangos szóval gyávának és árulónak nevezte Lancelot-t. Lancelot lovagjai megmérgesedtek, egymás után kiálltak ellene, de mindnyájukat lesújtotta, volt aki súlyosan meg is sebesült. Borst és Lionelt majdnem megölte. Végül Sir Lancelot volt kénytelen megvívni vele. A várbeliek vették rá. Meg is mondta Sir Gawaine-nek, hogy rákényszerült, mint a csapdába esett állat.

- És mit mondott Sir Gawaine?

- Sir Gawaine azt mondta: "Hagyd a fecsegést és szószaporítást, gyere, hadd könnyítsünk a szívünkön."

- És megtették?

- Igen, megvívtak a kastély előtt. Mindenki megígérte, hogy nem avatkozik a viadalba, amely reggel kilenckor kezdődött. Tudod, hogy Sir Gawaine délelőttönként mindig jobban tud harcolni. Ezért kezdték ilyen korán.

- Szegény Sir Lancelot, hiszen Sir Gawaine-nek ilyenkor háromszorosára nő az ereje! Hallottam, hogy az ősöregek ereiben bűvös vér folyik, a vörös hajuktól, asszonyom, és a nemzetségfő ereje azért növekszik délig a háromszorosára, mert a nap is az ő oldalán harcolt.

- Iszonyú viadal lehetett, Ágnes. De Sir Lancelot túl büszke volt ahhoz, hogy ne biztosítsa ellenfelének ezt az előnyt.

- Csodálom, hogy nem esett el.

- Majdnem. De födözte magát a pajzsával, egész idő alatt óvatosan kivédte a csapásokat és egyre hátrált. A levél szerint sok keserves ütést kapott, de sikerült délig kitartania. Akkorra persze, amikor a varázserő elmúlt, már átmehetett támadásba, és a végén úgy fejbe vágta Gawaine-t, hogy az elterült a füvön. Föl se tudott kelni.

- Szegény Sir Gawaine!

- Hát igen, Sir Lancelot nyomban megölhette volna.

- De nem tette.

- Nem. Sir Lancelot hátralépett és kardjára támaszkodott. Gawaine kérte, hogy ölje meg. Dühösebb volt, mint bármikor, és azt kiabálta: "Mért nem fejezed be? Gyere csak, ölj meg, fejezd be a mészárlást! Én nem adom meg magam. Ölj meg itt helyben, mert ha megkíméled az életemet, tovább fogok harcolni ellened!" És

- Biztosak lehetünk benne - mondta bölcsen Ágnes -, hogy Sir Lancelot nem volt hajlandó megölni egy földre döntött lovagot.

- Biztosak.

- Mindig kedves, jó úriember volt, ha szépnek nem is lehet nevezni.

- Ő volt a legkülönb.

Restellték érzelmeiket, elnémultak és öltögetni kezdtek. A királyné hamarosan megszólalt: - Nagyon sötét van, Ágnes. Nem gondolod, hogy meg kéne gyújtanunk a mécseket?

- Dehogynem, asszonyom. Magam is épp arra gondoltam.

Nekiállt, hogy meggyújtsa a tűznél a mécseket, zsémbelve, hogy ilyen elmaradott ez a hely, az északi vadaknak még gyertyájuk sincs, Guinivere meg szórakozottan dúdolt. Azt a dalt, amelyet Lancelot-val kettesben szoktak énekelni.

- Megvan, asszonyom. Mintha már hosszabbodnának a napok.

- Igen, nemsokára itt a tavasz.

Ágnes leült, tovább öltögetett a füstölgő mécsesek fényénél, és folytatta a kérdezősködést, ahol abbahagyta.

- És mit szólt a dologhoz a király?

- Sírt, mikor látta, hogy Sir Lancelot megkíméli Gawaine életét. Eszébe jutott egy s más, és olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy belebetegedett.

- Igen, Ágnes. Belebetegedett a bánatba, Gawaine meg agyrázkódást kapott, mindketten az ágyat nyomták. De a lovagok folytatták az ostromot.

- Hát akkor ez nem valami vidám levél, igaz, asszonyom?

- Nem bizony.

- Emlékszem, egyszer én is kaptam levelet... azt szokták mondani, hogy a rossz hír szárnyon repül.

- Manapság folyton leveleznek. Különösen most, hogy nem maradt senki az udvarnál, a világ két táborra szakadt, s csak a kormányzó van Angliában.

- Ó, az a Sir Mordred. Sose állhattam az ilyen embereket. Mi célja van vele, hogy folyton szónokol és levett kalappal üdvözli a népeket? Mért nem visel élénkebb ruhákat, ahelyett, hogy abban a feketében jár, mintha legalábbis ítéletnapja volna?

- Állítólag Garethet gyászolja.

- Ugyan, sose törődött ő Sir Garethtel. Szerintem nem törődik az senkivel.

- De az anyjával törődött, Ágnes.

- Igen, de annak meg elvágták a torkát, mert ő sem volt különb a többinél. Fura egy társaság, mondhatom.

- Morgause királynő különös teremtés lehetett - mondta elgondolkozva Guinivere. - Most, hogy Mordred lett a kormányzó, köztudomású lett a dolog, nincs is értelme beszélni róla. De nagyon erős akaratú nő lehetett, hogy elcsábította Sir Lamorakot is, pedig már nagymama volt. Szörnyű hatással lehetett a fiaira, ha az egyik képes volt úgy megharagudni rá, hogy megölte. Majdnem hetvenéves volt. Valószínűleg úgy élősködött Mordreden, mint valami pók.

- Annak idején azt beszélték, hogy a Cornwall nővérek boszorkányok. A leggonoszabb persze Morgan volt köztük. De Morgause is majdnem olyan gonosz volt.

- Csak sajnálni lehet Mordredet.

- Inkább önmagát sajnálja, felség, mert Mordredtől ugyan soha nem kap semmit.

- Mindig udvarias volt, amióta itthagyták kormányzónak.

- Az hát, muszájból. Lassú víz partot mos.

Guinivere eltöprengett a dolgon, a világosság felé tartva kézimunkáját. Kicsit aggódva megkérdezte: - Gondolod, hogy Sir Mordred valami rosszat tervez, Ágnes?

- Sötét alak.

- Csak nem töri rosszban a fejét, amikor a király rábízta, hogy vigyázzon az országára, meg ránk is?

- Ha szabad nyíltan beszélnem, asszonyom, én felséged királyát nem tudom megérteni. Először is: elmegy harcolni a legjobb barátja ellen, mert Sir Gawaine ráveszi, aztán meg a legelkeseredettebb ellenségét hagyja itt kormányzónak. Mért csinál mindent ilyen vakon?

- Mordred sose szegte még meg a törvényeket.

- Mert túlságosan agyafúrt.

- A király azt mondta, hogy Mordred lesz az utódja a trónon, és egyszerre nem hagyhatja el az országot a király is, meg az örököse is, természetes hát, hogy őt kellett megtennie kormányzónak. Csak tisztességesen járt el.

- Az effajta tisztességes eljárásnak sose szokott jó vége lenni, asszonyom.

Tovább varrtak.

Ágnes hozzátette: - Ha így van, a királynak kellett volna itthon maradnia, és Sir Mordredet elküldenie.

- Bár azt tette volna.

- Később kimagyarázta a dolgot: - Talán a király azért akar Sir Gawaine mellett lenni, hogy hátha kibékítheti az ellenfeleket.

Kényelmetlen érzéssel öltögettek tovább, a tűk csillogva hatoltak keresztül a sötét anyagon, mint a hullócsillagok.

- Te félsz Sir Mordredtől, Ágnes?

- Igen, asszonyom. Félek.

- Én is. Az utóbbi időben olyan nesztelenül járkál és... és olyan furcsán néz az emberekre. Aztán azok a szónoklatok a keltákról, az angolszászokról meg a zsidókról, meg az a sok ordítozás meg hisztériázás. A múlt héten hallottam, hogy magában nevetett. Borzasztó volt.

- Ravasz ember. Talán most is hallgatózik.

- Ágnes!

Guinivere leejtette a tűt, mintha villám sújtotta volna.

- Ó, asszonyom, ne vegye komolyan. Csak tréfáltam.

De a királyné úgy maradt, dermedten.

- Menj az ajtóhoz. Azt hiszem, igazad van.

- Jaj, asszonyom, nem tehetem.

- Azonnal nyisd ki, Ágnes!

- De hátha ott van, asszonyom!

A lány hatalmába kerítette a félelem. A mécsvilág gyéren pislákolt. Mordred akár benn is lehetett a szobában, valamelyik sötét sarokban. Szorongva állt föl, mint a fogoly, ha fölötte lebeg a sólyom, és megigazította a szoknyáját.

- Ha kinyitod, odébb áll.

- Lehetőséget kéne adnunk neki, hogy előbb álljon odébb.

Csak erőlködve tudtak beszélni, mintha egy nagy fekete szárny lebegne fölöttük.

- Állj az ajtó közelébe és mielőtt kinyitod, mondj jó hangosan valamit.

- Mit mondjak, asszonyom?

- Mondd azt, hogy: "Nyissam ki az ajtót?" Mire én azt fogom mondani: "Igen, azt hiszem, ideje lefeküdnünk."

- Azt hiszem, ideje lefeküdnünk.

- Rajta.

- Rendben van, asszonyom. Kezdjem?

- Kezdd hát, de gyorsan.

- Nem tudom, hogy csináljam.

- Jaj, Ágnes, siess!

- Jó, asszonyom. Azt hiszem, már tudom.

Ágnes odaállt az ajtó elé, és torkaszakadtából rákiáltott:

- Kinyitom az ajtót!

- Ideje lefeküdnünk!

Nem történt semmi.

- Most nyisd ki - mondta a királyné.

A lány félrehúzta a reteszt, kitárta az ajtót, s a küszöbön ott állt mosolyogva Mordred.

- Jó estét Ágnes.

- Ó, uram!

A szerencsétlen teremtés szorongva csinált egy pukedlit, fél kezét a keblére szorítva, és elosont Mordred mellett a lépcső felé. Mordred udvariasan félreállt. Mikor a lány eltűnt, belépett a szobába, pazar fekete bársonyruhában, bíborvörös jelvényén megcsillant egy gyémánt a mécsek fényében. Aki egy-két hónapja nem látta, azonnal észrevette volna, hogy megőrült. - Kis fekete mopszlija ott volt a sarkában, kunkori farkát csóválva, szemét villogtatva.

- Úgy látszik, Ágnesünk ideges - mondta Mordred. - Jó estét, Guinivere.

- Jó estét, Mordred.

- Hímezgetsz, hímezgetsz? Azt hittem, a katonáknak kötsz harisnyát.

- Mit akarsz?

- Csak beszélgetni egy kicsit lefekvés előtt. Bocsáss meg drámai megjelenésemért.

- Mindig szoktál hallgatózni?

- Csak be kell jönni valahogy az ajtón, asszonyom. Még mindig illőbb, mint az ablakon jönni be - bár azt hiszem, vannak, akik ahhoz is értenek.

- Értem. Nem ülnél le?

Mordred megfontolt mozdulattal húzta maga alá a széket, s a mopszli azonnal az ölébe ugrott. Azt csinálta, amit annak idején az anyja. Színészkedett.

- Írnak tragédiákat, amelyekben végzetes szőke nők elárulják kedveseiket, amelyekben Cressidák, Kleopátrák, Delilák szomorúságot okoznak szeretőiknek és szüleiknek. De a tragédiának nem ez a lényege. Az ilyesmi csak olyan érzelgős szívtépés. Mit számít, ha Antonius a kardjába dől? Hiszen csak meghal. Nem a szerelmes, hanem az anya kéjvágya roncsolja szét az agyat. Ez kergeti elevenen a halálba a tragikus figurákat. Hamletet nem a butácska Ophelia kergeti őrületbe, hanem Gertrud. A tragédia lényege nem az, hogy valaki elrabolja valakinek a szívét. Egy szívet egy bakfis is elrabolhat. A tragédia lényege az adakozás, a ráerőszakolás, a párnák nélküli megfojtás. Desdemona, akit az életétől és becsületétől fosztanak meg, semmi egy Mordredhez képest, akit önmagától fosztottak meg: a lelkét lopták el, arra telepedtek rá, azt fonnyasztották el, elfonnyasztotta az anya, aki túláradó, fullasztó szeretettel ajándékozta meg, látszólag rossz szándék nélkül. Mordred volt az egyetlen fiú az Orkney családban, aki nem nösült meg. Míg bátyjai Angliába szöktek, egyedül ő maradt húsz éven keresztül az anyja mellett - Ő volt anyja eleven éléstára. S most, hogy anyja már meghalt, ő lett a sírja. Az asszony vámpírként élösködött benne. Ha mozdult egyet, ha kifújta az orrát, az anyja mozdulatával tette. Ha színészkedett, éppoly hamissá vált, mint az anyja.

- Nincs valami dermesztő ma a levegőben?

- Természetes, hogy februárban hideg van.

- Én a köztünk levő kapcsolatra céloztam.

- A kormányzót, akit a férjem nevezett ki, a királyné köteles szívesen látni.

- De a férj fattyúját nyilván nem, ugye?

Guinivere letette varrását, és a szemébe nézett.

- Nem értem mért állítasz be ide így, és nem tudom, mit akarsz.

Az asszony nem akart ellenséges lenni, de Mordred rákényszerítette. Guinivere soha senkitől se félt.

- Gondoltam, elbeszélgetünk egy kicsit a politikai helyzetről... éppen csak elcsevegünk.

Az asszony tudta, hogy kritikus ponthoz jutottak, és elgyöngült.

- Szívesen hallgatlak.

- Ez nagyon kedves tőled... Jenny.

Guinivere felháborodva így szólt: - Lennél szíves a rangomon szólítani, Mordred?

- Hát hogyne. Bocsánatot kérek, ha talán Lancelot előjogaiba gázoltam volna.

A gúny frissítőként hatott, Guinivere teljes királyi fenségében kihúzta magát, az egyenes hátú nagyasszony köszvényes ujjain megcsillantak a gyűrűk.

- Azt hiszem - vágta rá -, az nehezen menne.

- Nocsak! Pedig már féltem, hogy azt kívánod. Te mindig tűzrőlpattant fehérnép voltál... Jenny királyné.

- Sir Mordred, ha nem viselkedsz úriember módjára, távozom.

- Ugyan hová?

- Mindegy. Akárhová. Akárhová, ahol egy nő, aki elég idős ahhoz, hogy az anyád lehessen, biztonságban van az efféle hóbortoktól.

- Csak az a kérdés - jegyezte meg elgondolkozva Mordred -, hogy hol lennél biztonságban? Ha jól meggondolom, ez a szándékod eleve kudarcra van ítélve, hiszen mindenki elment Franciaországba és én vagyok az ország kormányzója. Franciaországba persze elmehetsz... ha sikerül.

Az asszony most már kezdte érteni.

- Nem tudom, ezzel mit akarsz mondani.

- Akkor találd ki.

- Ha nem haragszol - mondta az asszony és fölállt -, behívom a komornámat.

- Kérlek. Hívd csak be. De én kénytelen leszek eltávolítani.

- Ágnes csak tőlem fogad el utasítást.

- Nem hinném. Próbáljuk ki.

- Nem hagynál magamra, Mordred?

- Nem, Jenny. Maradni akarok. De ha hajlandó vagy egy percre nyugodtan leülni és meghallgatni, ígérem, hogy tökéletes úriember módjára fogok viselkedni - mint akármelyik kegyes lovagod.

- Nem hagysz választás.

- Nem sokat.

- Mit akarsz hát? - kérdezte Guinivere. Leült, és összekulcsolta kezét az ölében. Hozzászokott az életveszélyhez.

- Ugyan már - mondta Mordred emelkedett hangulatban, élvezve a macska-egér játékot. - Nem szabad ilyen ridegen kezdenünk a dolgot. Föl kéne engednünk egy kicsit, mielőtt beszélgetni kezdenénk, különben túl feszes lesz a hangulat.

- Hallgatlak.

- Ne, ne! Szólíts Mordynak, vagy valami más becenéven. Akkor természetesebbnek fog hatni, ha én Jennynek szólítalak. Minden sokkal könnyebben fog menni.

Az asszony nem felelt.

- Guinivere, van fogalmad róla, milyen helyzetben vagy?

- Én Anglia királynéja vagyok, te pedig a kormányzója.

- Miközben Arthur és Lancelot Franciaországban hadakoznak egymással.

- Úgy van.

- Nem említettem még - kérdezte Mordred, megsimogatva a mopszlit -, hogy ma reggel levelet kaptam? Hogy Arthur és Lancelot halott?

- Nem hiszek neked.

- Párviadalban megölték egymást.

- Nem igaz - mondta nyugodtan az asszony.

- Csakugyan nem. Honnan tudod?

- Ha nem igaz, kegyetlenség ilyet mondani. Miért mondtad?

- Sokan szívesen elhiszik, Jenny. Legalábbis számítok rá, hogy sokan.

- Miért hinnék el? - kérdezte az asszony, mielőtt még rájött volna, hova akar Mordred kilyukadni. Aztán elakadt a lélegzete és elnémult. Csak most kezdett el félni, de Arthurt féltette.

- Csak nem azt akarod mondani...

- De igen - kiáltotta vidáman Mordred -, és mondom is. Szerinted mi történik, ha közhírré teszem, hogy szegény Arthur meghalt?

- De hát ilyet nem csinálhatsz, Mordred! Hiszen élnek... Mindent nekik köszönhetsz... A király a helyettesévé nevezett ki. A hűbéresküd... Nem lehet igaz! Arthur mindig aggályosan igazságos volt veled...

Mordred hideg tekintettel felelte: - Sose kértem, hogy legyen velem igazságos.

- De hiszen az apád!

- Ami azt illeti, nem én óhajtottam, hogy megszülessek.

Az asszony csak ült a hímzést gyűrögetve.

- Miért gyűlölöd a férjem? - kérdezte töprengve.

- Nem gyűlölöm. Megvetem.

- Nem tudta, hogy anyád a nővére, amikor az a dolog történt - magyarázta szelíden az asszony.

- Talán azt se tudta, hogy a fia vagyok, amikor kitett minket a tengerre azon a hajón?

- Még tizenkilenc éves se volt, Mordred. Jóslatokkal ijesztgették, és azt csinálta, amire kényszerítették.

- Anyám tisztességes asszony volt, amíg nem találkozott Arthur királlyal. Boldog házaséletet élt Lot of Orkneyvel, és négy szép fiút szült neki. És mi lett belőle?

- De hát kétszer olyan idős volt, mint Arthur! Én gondoltam volna...

Mordred fölemelte a kezét és elhallgattatta.

- Az anyámról beszélsz!

- Sajnálom, Mordred, de igazán...

- Szerettem az anyámat.

- Mordred...

- Arthur király magáévá tett egy nőt, aki hű volt a férjéhez. Miután elhagyta, a nőből ringyó lett. S egy ágyon végezte, meztelenül, Sir Lamorak oldalán. Saját gyermeke ölte meg, joggal.

- Mordred, nincs értelme bármiről is beszélnünk, ha egyszer nem tudod megérteni... ha nem hiszed, hogy Arthur jó ember, szomorú, és bajban van. Szeret téged. Csak néhány nappal azelőtt mesélte el, mennyire szeret, mielőtt ez az egész tragédia kezdődött...

- Tartsa meg a szeretetét.

- Mindig becsületes volt! - mondta esdekelve az asszony.

- Az igazságos és nemes király! Igen, könnyű becsületesnek lenni, ha már megesett a dolog. Tiszta nevetség! Igazságosság! Tartsa meg azt is magának.

Az asszony megpróbált határozottan beszélni.

- Ha kikiáltod magad királynak, visszajönnek Franciaországból és hadat indítanak ellened. Akkor nem egy, hanem két háborút kell folytatnunk, és az egyiket itthon, Angliában. Kiírtják az egész lakosságot.

Mordred boldogan mosolygott.

- Nem tudom elhinni - mondta Guinivere, a hímzést gyűrögetve.

Nem volt mit tennie. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy ha megalázná magát, ha letérdelne eléje fájós, öreg térdeivel, és irgalomért esedezne, talán meglágyulna a szíve. De hát ez láthatólag reménytelen lett volna.

- Mordred - szólalt meg tehetetlenül -, ha már Arthuron és rajtam nem könyörülsz, legalább az ország népén könyörülj.

Mordred lelökte öléből a mopszlit, felállt, és eszelősen rámosolygott.

Kihúzta magát.

- Ha Arthuron nem is, rajtad természetesen megkönyörülök - mondta.

- Mit értesz ezen?

- Gondoltam egy megoldásra, Jenny, egy egyszerű megoldásra. Arra gondoltam, hogy utánozni fogom őt, Jenny, egyszerűen csak utánozni.

Guinivere szó nélkül figyelte.

- Igen. Apám vérfertőzést követett el anyámmal. Nem gondolod, Jenny, hogy jó megoldás volna, ha én viszonzásul elvenném apám feleségét?

 

 

12.

 

Gawaine sátrában sötét volt, csak a földön égett faszén egy lapos serpenyőben, az szolgált némi világossággal. A sátor kopott és rongyos volt, az angol lovagok pompás sátraihoz képest. A kemény ágy néhány skótkockás pléddel volt leterítve, és az egyetlen dísztárgy egy szenteltvízzel teli ólompalack volt - a szenteltvizet Gawaine orvosságnak használta -, s a sátorpóznára kötve egy csokor hervadt hanga.

Gawaine arcra borulva feküdt a plédeken. Sírt, halkan és tehetetlenül, Arthur meg ott ült mellette és a kezét simogatta. Gawaine elgyöngült a sebétől, különben nem sírt volna. Az öreg király vigasztalni próbálta.

- Ugyan, ne szomorkodj már miatta, Gawaine - mondta. - Te minden tőled telhetőt elkövettél.

- Másodszor hagyott életben, egyetlen hónap alatt másodszor!

- Lancelot mindig erős volt. Az évek, úgy látszik, reá nem hatottak.

- Akkor hát mért nem ölt meg? Könyörögtem neki, hogy végezzen velem. Megmondtam, hogy ha összefoltoznak és felgyógyulok, újból megvívok vele.

- Úristen! - tette hozzá, könnyekkel a szemében. - Hogy fáj a fejsebem!

Arthur sóhajtva felelte: - Mert mindkét ütést ugyanoda kaptad. Peches voltál.

- Szégyen, gyalázat.

- Ne gondolj rá. Feküdj szép nyugodtan, különben megint belázasodsz, és sokáig nem tudsz majd harcolni. És akkor mit csinálunk? Eleve elvesztünk, ha nem Gawaine vezet csatába minket.

- Már csak egy báb vagyok, Arthur - mondta Gawaine. - Közönséges szájhős, nem tudom legyőzni.

- Azok a bátor emberek, akik azt állítják magukról, hogy nem azok. Hagyjuk a témát, beszéljünk valami kedvesebbről. Például Angliáról.

- Angliát nem látjuk többé viszont.

- Szamárság! Még tavasszal Angliában leszünk. És már majdnem tavasz van. A hóvirágok már biztos kidugták a fejüket, és lehet, hogy Guiniverenek már sáfránya is van. Ért a kertészkedéshez.

- Guinivere kedves volt hozzám.

- Az én Gwenem mindenkihez kedves - mondta büszkén az öregember. - Vajon most mit csinál? Gondolom, éppen lefekvéshez készülődik. De lehet, hogy még ébren van és az öcséddel beszélget. Milyen jól elgondolni, hogy talán éppen rólunk beszélnek, a höstetteket csodálják, amelyeket Gawaine véghez visz; vagy lehet, hogy Gwen éppen azt mondja, hogy bárcsak térne már haza az ő jó öreg férje.

Gawaine nyugtalanul megmozdult az ágyon.

- Kedvem volna hazamenni - dünnyögte. - Ha Lancelot annyira gyűlöli az Orkney nemzetséget, ahogy Mordred állítja, akkor mért kíméli meg a nemzetség fejét?

- Hátha csakugyan tévedésből ölte meg Garethet.

- Én biztos vagyok benne, hogy tévedés volt. Ha segítenél véget vetni a háborúskodásnak, hamarosan befejezhetnénk. Hiszen tudod, hogy eddig is csak azért háborúztunk, hogy neked igazságot szolgáltassunk. Én meg a többiek szívesen harcolunk ugyan, de szívesen belemennénk a békébe is. Ha te kiegyeznél Lancelot-val, senki se lenne nálam boldogabb.

- Csakhogy megfogadtam, hogy addig harcolok, amíg nem végzek vele.

- Kétszer is bátran próbálkoztál.

- És mind a kétszer csúnyán elintézett - mondta keserűen Gawaine. - Ő kétszer is véget vethetett volna a háborúnak. Nem, gyávaságnak tűnne kiegyeznem.

- Azok a legbátrabbak, akik fütyülnek rá, ha gyávának tűnnek. Emlékezz csak vissza, hogy Lancelot hónapokig rejtőzött Joyous Gard-ban, miközben mi a vár alatt gúnydalokat énekeltünk.

- Nem tudom elfelejteni Garethünk arcát.

- Mindnyájan fájlaljuk a halálát.

Gawaine gondolkozni próbált, de nem ment könnyen, mert nem volt benne gyakorlata. Ezen a sötét estén meg kétszer olyan nehezen ment, a feje miatt. Amióta Galahadtól a Grál keresése során fejsebet kapott, amúgy is hajlamos volt a fejfájásra, és most, különös véletlen folytán, Lancelot kétszer is ugyanott vágta fejbe, két viadalban.

- Hogy egyezhetnék ki vele - kérdezte Gawaine -, mikor mindig ő ver meg engem? Ha most kiegyeznék vele, menekülésnek tűnne. Talán ha egy harmadik összecsapás során én vetném ki őt a nyeregből. És meghagynám az életét... Akkor döntetlen volna.

- Angliában nemsokára teli lesznek boglárkával és százszorszéppel a rétek - mondta elgondolkozva a király. - Jó volna békét teremtenünk.

- Hát még a tavaszi solymászatok!

Az ágyon fekvő alak megmozdult.

- Atyaisten, hogy lüktet a fejem.

- Tegyek rá vizesruhát? Vagy akarsz egy pohár tejet?

- Nem. Hagyd csak. Úgyse segít.

- Szegény Gawaine. Remélem, csontod nem törött.

- A lelkemben tört el valami. Beszéljünk másról.

A király habozva így szólt: - Nem kéne túl sokat beszélgetnünk. Azt hiszem, inkább elmegyek, és hagylak aludni.

- Jaj, maradj. Ne hagyj magamra. Nagyon rossz, ha egyedül vagyok.

- A doktor azt mondta...

- Fene a doktorba. Maradj már egy kicsit. Fogd meg a kezem. Mesélj Angliáról.

- Holnap megjön a posta, és akkor majd olvashatunk is Angliáról. Értesülünk a legfrissebb hírekről, levél jön az ifjú Mordredtől, s talán az én Gwenem is írt nekem.

- Mordred levelei valahogy kissé ridegek.

Arthur sietett megvédeni Mordredet.

- Csak mert boldogtalan volt az élete. Légy nyugodt, az ő lelke mélyén is ott lángol a szeretet tüze. Gwen azt szokta mondani, hogy csak az anyjáért rajongott.

- Nagyon szerette anyánkat.

- Talán szerelmes is volt belé.

- Ez lehet a magyarázata, hogy féltékeny rád.

Gawaine maga is meglepődött ezen a felfedezésen: első ízben villant az eszébe.

- Talán ezért hagyta, hogy Agravaine megölje, amikor rajtakapta anyátokat Lamorakkal... Szegény fiú, csúnyán bánt vele az élet.

- Négy öcsém közül csak ő maradt életben.

- Tudom. Lancelot tragikus tévedést követett el.

A Lothian nemzetség feje hevesen megrázta bepólyált fejét.

- Csakhogy nem lehetett tévedés. Ha sisak lett volna rajtuk, még feltételezhetném, hogy az volt. De még sapkát se viseltek. Biztos, hogy rájuk ismert.

- Ezt már sokszor megbeszéltük.

- Igen. És mindig hiába.

Az öregember szomorúan, bátortalanul megkérdezte: - Nem tudnál mégis megbocsátani Lancelot-nak, Gawaine, akárhogy történt is a dolog? Nem arra kérlek, hogy ne teljesítsd, ami a kötelességed, csak hogy könyörületesebb légy, amikor igazságot akarsz szolgáltatni.

- Leszek is, de csak akkor, ha kényre-kedvre ki lesz nekem szolgáltatva. Előbb nem.

- Hát igen. Mást nem mondhatsz. De már jön is a doktor, hogy figyelmeztessen. Túl sokáig időztem nálad. Jöjjön csak be, doktor, jöjjön csak!

De Rochester püspöke rontott be nagy sebbel-lobbal, kezében csomagok meg egy lámpás.

- Ön az, Rochester? Azt hittük, a doktor.

- Jó estét, felség. És jó estét neked is, Sir Gawaine.

- Jó estét.

- Hogy van a fejed?

- Köszönöm, püspök úr, javul.

- Hát ez nagyszerű hír.

- És én - tette hozzá jókedvűen Rochester - szintén jó hírt hoztam. Hamarább érkezett meg a posta!

- Mennyi levél!

- Ez neked szól - nyújtott át egy levelet a püspök a királynak. - Jó hosszú.

- Nekem nem jött semmi? - kérdezte Gawaine.

- Sajnos, ezen a héten nem. Majd a jövő héten nagyobb szerencséd lesz.

Arthur odavitte a levelet a lámpához, és feltörte a pecsétet.

- Nem haragszanak, ha elolvasom, ugye?

- Persze, hogy nem. Semmi értelme a ceremóniának, ha Angliából érkeznek hírek. Istenem, sose hittem volna, hogy valaha is zarándok leszek, Sir Gawaine, és idegen földön kell szaladgálnom...

A püspök fecsegése elnémult. Arthur egyetlen mozdulatot se tett. Csak olvasott némán.

- Felség...

- Semmi - mondta, s leintette őket. - Bocsánat. Híreket kaptam.

- Remélem, hogy...

- Hadd olvassam végig. Beszélgessen addig Sir Gawaine-nel.

Gawaine megkérdezte: - Rossz hírek... Hallhatnám őket?

- Nem. Egy pillanat.

- Mordred?

- Nem. Semmiség. A doktor szerint... Püspök úr, szeretnék néhány szót váltani önnel odakinn.

Gawaine erőlködve megpróbált felülni.

- Hallani akarom.

- Semmi izgalmas. Feküdj le. Visszajövünk.

- Ha kimentek és nem mondjátok el, mi hír, utánatok megyek.

- Semmiség. Megfájdítod a fejed.

- Mi baj?

- Semmi. Csak...

- Nos?

- Nos, Gawaine - mondta a király, hirtelen magába roskadva -, úgy látszik, Mordred kikiáltatta magát Anglia királyának és kihirdette új Rendjét.

- Mordred!

- Ugyanis elhitette Korbácsosaival, hogy elestünk - magyarázta Arthur, mintha valami rejtélyt magyarázna el -, és...

- Mordred azt állítja, hogy elestünk?

- Azt, hogy elestünk, és...

De nem tudta befejezni a mondatot.

- És?

- Feleségül készül venni Gwent.

Egy pillanatra halotti csend támadt, a püspök keze önkéntelenül a mellén lógó keresztre tévedt, Gawaine meg a plédeket markolta meg. Aztán egyszerre szólaltak meg mind a ketten:

- A kormányzó...

- Nem lehet igaz. Csak tréfa lesz. Az én öcsém nem csinál ilyet.

- Sajnos, igaz - mondta türelmesen a király. - Ezt a levelet Guinivere írta. Isten tudja, hogyan sikerült átjuttatnia.

- A királyné korában...

- Miután kikiáltatta magát királynak, Mordred megkérte Gwen kezét. Nem volt senki, aki segítsen neki. A királyné elfogadta Mordred ajánlatát.

- Mordred ajánlatát!

Gawaine-nek sikerült lendületet vennie és átvetnie a lábát az ágydeszkán.

- Add ide azt a levelet, bácsikám.

Kivette a levelet az ernyedt kézből, amely gépiesen átengedte neki, és a papírt a világosság felé tartva olvasni kezdte.

Arthur tovább magyarázott.

- A királyné elfogadta Mordred ajánlatát, és engedélyt kért, hogy Londonba mehessen a kelengyéjéért. Mikor oda ért, néhány emberével, aki hűséges maradt hozzá, hirtelen bevette magát a Towerba, és eltorlaszoltatta a kapukat. Hál' istennek erős építmény. Most ostrom alatt áll a londoni Towerban, és Mordred puskákat használ.

Rochester zavartan megkérdezte: - Puskákat?

- Igen, sőt ágyút is.

Ez túl sok volt az öreg papnak.

- Hihetetlen! - kiáltotta. - Azt állítani, hogy elestünk, és megkérni a királynét! Aztán meg ágyút használni...

- Most, hogy a puskát is feltalálták, befellegzett az Asztalnak - mondta Arthur. - Gyorsan haza kell térnünk.

- Ágyúkat használni emberek ellen!

- Azonnal el kell indulnunk a felmentésükre, püspök úr. Gawaine itt maradhat...

Az Orkney nemzetség feje azonban már kint volt az ágyból.

- Mit csinálsz, Gawaine? Azonnal feküdj le.

- Veled megyek.

- Feküdj le, Gawaine. Segítsen, Rochester, én nem bírok vele.

- Utolsó öcsém megszegte hűbéresküjét.

- Gawaine...

- Lancelot meg... Úristen, a fejem!

Ott állt imbolyogva a félhomályban, mindkét kezével a pólyát fogva, árnyéka komikusan imbolygott a sátorpózna körül.

 

 

 

 

 

 

13.

 

 

Írföldi Anguish egyszer olyan szélről álmodott, amely valamennyi várát és városát romba döntötte - most is olyan szél süvöltött Benwick vára körül. Mintha óriási vásznakat repesztenének, mintha távoli ütközetben dobolnának, mintha öregemberek sóhajtoznának, asszonyok sírnának, farkasok üvöltenének. Fütyült, zúgott, bömbölt a kéményekben; jajveszékelt, mint valami hatalmas, kárhozatra ítélt élőlény. Dante szele volt, elveszett szeretőket és darvakat sodort magával.

A Nyugati óceánon fölkorbácsolta a tengert, vízoszlopokat emelt a magasba s sodort magával, mint tajtékot. A szárazföldön kényszerítette a fákat, hogy hajoljanak meg előtte.

A kastélyban az ajtók alatt beáramló széllökések meglebegtették a padlót borító gyékényt. A lépcsőházakban üvöltöttek, megzörgették a fatáblákat, élesen süvítve áthatoltak a bezárt ablakokon, fagyos hullámokba gyűrték a faliszőnyegeket, megborzongatták az ember hátgerincét. Még a kőtornyok is remegtek.

Bors és Bleoberis a vakító tűz mellett kuporogtak. Gondolataikat is összezavarta a pusztító vihar.

- De hát miért távoztak olyan gyorsan? - kérdezte panaszosan Bors. - Sose hallottam még, hogy egy ostromot így hagytak volna abba. Egyik napról a másikra. Mintha csak a szél fújta volna el őket.

- Valószínűleg rossz híreket kaptak. Biztos valami baj van Angliában.

- Lehet.

- Mert ha úgy döntöttek volna, hogy megbocsátanak Lancelot-nak, megüzenték volna.

- Mégiscsak furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra szó nélkül elhajóznak.

- Gondolod, hogy zendülés támadt Cornwallben, Walesben vagy Írföldön?

- Az ősöregek mindig lázadoznak - hagyta rá fásultan Bleoberis.

- Én nem hiszem, hogy zendülés tört ki. Szerintem a király betegedett meg, és gyorsan haza kellett szállítani. Vagy talán Gawaine betegedett meg. Talán az ütés, amelyet Lancelot másodízben mért rá, behasította a koponyáját.

- Lehet.

Bors rácsapott a kandallóra.

- Így elmenni, egy árva szó nélkül!

- Miért nem csinál valamit Lancelot?

- Mit csinálhatna?

- Nem tudom.

- A király száműzte.

- Igen.

- Tehát nincs mit tennie.

- Mégis szeretném, ha tenne valamit - mondta Bleoberis.

A toronyba vezető lépcső alján kivágódott egy ajtó. A faliszőnyegek örvényleni kezdtek, a gyékény fölemelkedett a padlón, a kandalló füstöt okádott, és Lancelot hangja harsant fel a szélben: - Bors! Bleoberis! Demaris!

- Itt vagyunk.

- Hol?

- Itt fenn.

Mikor odalenn becsukódott az ajtó, újra csend borult a szobára. A gyékényszőnyeg ismét lelapult, s a kőlépcsőn tisztán lehetett hallani Lancelot lépteit, holott az imént még az ordítása is alig hallatszott. Sietve lépett be, egy levéllel a kezében.

- Bors. Bleoberis. Titeket kereslek.

Felálltak.

- Levél jött Angliából. A hírnököket a szél öt mérfölddel följebb vetette partra. Azonnal indulunk.

- Angliába?

- Igen, igen. Persze, hogy Angliába. Lionelt már utasítottam, hogy készítse elő az átkelést, és szeretném, Bors, ha te az abrakról gondoskodnál. Meg kell várnunk, amíg a vihar kitombolja magát.

- Miért kelünk át? - kérdezte Bors.

- Elmondhatnád, mi történt...

- Hogy mi történt? - mondta bizonytalanul Lancelot. - Arra most nincs idő. Majd elmondom a hajón. Különben itt a levél, olvassátok el.

Odaadta Borsnak, és eltűnt, mielőtt válaszolhattak volna.

- Ejha!

- Olvasd, mi áll benne.

- Még azt se tudom, ki írta.

- Talán a levélből kiderül.

Még a keltezésnél se jutottak tovább, amikor Lancelot ismét megjelent az ajtóban.

- Rólad megfeledkeztem, Bleoberis. Te nézz utána a lovaknak. Hé, ide azt a levelet. Ha nekiláttok betűzgetni, egész éjjel olvasni fogtok.

- Mi áll benne?

- A legtöbbet a hírnöktől tudtam meg. A jelek szerint Mordred föllázadt Arthur ellen, kikiáltotta magát Anglia vezérének, és megkérte Guinivere kezét.

- De hiszen Guinivere már férjnél van - emelte fel a szavát Bleoberis.

- Ezért hagyták abba az ostromot. Meg aztán úgy látszik, Mordred sereget toborzott Kentben, hogy megakadályozza, hogy a király partra szálljon. Elhíresztelte, hogy Arthur meghalt. Ostrom alá vette a királynét a londoni Towerban, ágyúval.

- Ágyúval?

- Mordred Doverben várta Arthurt, és összecsapott vele, hogy ne szállhasson partra. Ádáz küzdelem volt, részint vízen, részint szárazon, de a király győzött. Győzött és partra szállt.

- Ki írta a levelet?

Lancelot hirtelen leült.

- Gawaine. A szegény Gawaine! Meghalt.

- Meghalt?!

- Hogy írhat hát... - kezdte Bleoberis.

- Iszonytató levél. Gawaine jó ember volt. Nektek, akik rákényszerítettetek, hogy megvívjak vele, soha nem volt fogalmatok róla, milyen meleg szív dobog a keblében.

- Olvasd fel - sürgette türelmetlenül Bors.

- Úgy látszik, hogy az egyik csapás, amelyet a fejére mértem, életveszélyes volt. Nem lett volna szabad útra kelnie. De kiderült, hogy egyetlen életben maradt öccse áruló. Mindenáron haza akart térni, hogy segítsen a királynak, s a partraszálláskor, az ütközetben ő is harcolni akart. Sajnos, a régi sebére kapott vágást, és néhány óra múlva belehalt.

- Nem értem, mért vagy ennyire feldúlva miatta.

Lancelot az ablakhoz lépett a levéllel, és elnémult, mikor szemügyre vette az írást. Volt benne valami megható: az írás annyira nem illett a levél írójához. Gawaine korántsem volt az a fajta ember, akiről gondolta volna az ember, hogy írni tud. Sőt: természetesebbnek érezte volna az ember, ha analfabéta, mint társai többsége. S most mégis itt volt ez a levél, nem az akkoriban használt szálkás gót betűkkel, hanem azokkal a gondosan kigömbölyített szép kelta kisbetűkkel, amelyekre valamelyik vén ír szent taníthatta még a sötét Dunlothianban.

 

"Sir Lancelotnak, a legjelesebbnek minden jeles lovagok közül, kikről valaha is hallottam, vagy kiket láttam életemben, én, Sir Gawaine, Lot királynak, Orkney urának fia, a nemes Arthur királynak unokaöccse üdvözletem küldöm.

Azt akarom, tudja meg az egész világ, hogy én, Sir Gawaine, a Kerekasztal lovagja, magam kerestem magamnak ezt a halált, s te semmiképpen nem vagy oka; hanem csak én magam. Amiért is arra kérlek téged, Sir Lancelot, térj vissza ebbe az országba, keresd fel síromat és mondj felette imát, hosszút vagy rövidet, a lelkem üdvéért.

Mert ugyanaz napon, melyen ezt a levelet írom neked, a te kezedtől kapott seb helyén sebeztek halálra, Sir Lancelot - nemesebb lovag kezétől nem érhetne a halál.

A szeretetre kérlek még, mely valaha volt közöttünk, Sir Lancelot..."

 

- Itt van - mondta -, én nem bírom tovább olvasni. Sürget, hogy hamarsággal térjek haza, és legyek segítségére a királynak saját öccse, utolsó rokona ellen. Gawaine nagyon szerette a családját, Bors, és a végén egyedül maradt. Mégis azt írja, hogy megbocsát nekem. Meg azt, hogy saját hibájából történt a dolog. Isten a tudója igazán jó testvére volt öccseinek.

- Hogy segítünk a királyon?

- Amilyen gyorsan csak tudunk, vissza kell térnünk Angliába. Mordred Canterburybe menekült, ott készül újabb ütközetre. Talán már meg is vívták. A levél késett a vihar miatt. Minden a gyorsaságon múlik.

Bleoberis így szólt: - Máris megyek és utánanézek a lovaknak. Mikor hajózunk be?

- Holnap. Ma éjjel. Most. Ha alábbhagy a szél. Gyorsan intézkedj.

- Jó.

- Te meg, Bors, az abrakról gondoskodj.

- Igen.

Lancelot kikísérte a lépcsőig Bleoberist, de a küszöbről visszafordult.

- A királyné ostrom alatt áll - mondta. - Fel kell mentenünk.

- Igen.

Mikor Bors magára maradt a széllel, kíváncsian kezébe vette a levelet. Odatartotta az egyre halványuló világosság felé, megcsodálta a z alakú g-ket, kacskaringós b-ket, meg a t-ket, amelyek görbék voltak, mint az eke szarva.

Megfordította a papírt, és szemügyre vette a megbarnult aláírást. Kibetűzte az utolsó sorokat - a szája mozgott, mintha beszélne, közben a gyékény recsegett, a füst pöfékelt, a szél süvöltött.

 

 

"És ezt a levelet most harmadfél órával a halálom előtt írom, saját kezemmel, s szívem vére vagyon az aláíráson.

Gawaine of Orkney"

 

Bors kétszer is kibetűzte a nevet és megkocogtatta a fogát.

- Lehet - szólalt meg habozva, fennhangon -, hogy északon Cuchullain-nek ejtik. Sose lehet tudni ezeknél a régi nyelveknél.

Aztán letette a levelet, odalépett a homályos ablakhoz, és dúdolni kezdett egy dalt, amelynek Brume brume on hil volt a címe, de a szövege elveszett számunkra az idők árjában. Olyasmi lehetett, mint a mai dalszövegek, például az, hogy:

 

Még a szívünkben a vér meg a Skót Felföld

S a Hebridákkal álmodunk.

 

14.

 

Ugyanez a bús szél fütyült a király sátra körül Salisburyben. A sátorban - a kinti felforduláshoz viszonyítva - csönd volt és nyugalom. Fényűzően volt berendezve, a királyi faliszőnyegekkel - rajtuk Uriás, akit még mindig nem vágtak kettőbe -, egy kerevettel, amelyet vastagon borítottak a szőrmék, s lobogó gyertyákkal. Inkább kerti ünnepélyre való sátor volt, mint táborba. A király páncélinge tompán csillogott a sátor hátsó részében, egy állványon. Egy neveletlen sólyom, amelyik a rikoltozás bűnébe esett, sapkával a fején, mozdulatlanul gubbasztott egy ülőfán, mint valami papagáj, s valami régi lázálmon töprengett. A földön egy elefántcsontszínű agár hasalt maga alá húzott farokkal, és szelíd, szánakozó szemmel nézte az öregembert. Az ágy mellett a sarokban gyönyörű, zománcozott sakktábla állt, jáspisköböl és kristályból faragott bábuk, rajta sakk-mattra állt a félbeszakított játszma. Mindenfelé papírok hevertek. Elborították a titkár asztalát, az olvasóállványt, a székeket - homályos kormányrendeletek, amelyeket még érthetőbben meg kellett fogalmazni, beiktatásra váró törvények, hadbiztossági és hadfelszerelési utasítások, meg napiparancsok. Legfölül egy hatalmas jegyzőkönyv, kinyitva egy aljas gonosztevő, William atte Lane nevénél, aki akasztásra - suspendatur - ítéltetett fosztogatásért. Az olvasóállványon toronyba rakva álltak a kérvények és memorandumok, valamennyi a király döntésével és aláírásával ellátva. Azokra amelyekkel egyetértett, gondosan ráírta: "Le roy la veult." Az elutasított kérelmekre a felség által mindig használt udvarias kitérés volt rájegyezve: "Le roy s'advisera." Az olvasóállvány és a hozzá tartozó szék egy darab fából volt faragva, ott ült a király magába roskadva.

Arthur teljesen legyengült. Kimerítette a két ütközet, az egyik Dovernél, a másik Barham Downnál. Felesége rab volt, legrégibb barátja száműzve. Saját fia azon volt, hogy megölje.

Gawaine már a sírban. Kerekasztala felbomlott. Országában háború dúlt. Valamikor régen, amikor még csak egy Wart nevű, gyors felfogású kisfiú volt - valamikor régen egy jóindulatú, fehér szakállú öregember tanította. Azt tanulta Merlintől, hogy higgyen az emberek javíthatóságában, hogy az ember alapjában véve becsületesebb, mint az állat, hogy érdemes megpróbálkozni a jóval, és hogy nincs eredendő bűn. Arthur arra rendeltetett, hogy küzdjön az Erőszak, az emberiség őrültsége ellen. Kerekasztala, a Lovagságról alkotott elképzelése, a Szent Grál, az igazságszolgáltatásba vetett hite: mind egy-egy lépés volt a cél felé, ahová törekedett. Olyan volt, mint a tudós, aki egy életen át a rák kórokozóját kutatja. Hatalom kellett neki, hogy boldogabbá tegye az emberiséget. Egész elképzelése azon a premisszán alapult, hogy az ember becsületes.

Ahogy most visszatekintett életére, úgy érezte, hogy folyton-folyvást valamilyen áradattal küszködött, s valahányszor sikerült gátat emelnie ellene, áttört valahol másutt, s ő kezdhette elölről a munkát. Ifjúkorában, mielőtt megnősült, megpróbált erővel fellépni az erő ellen - a kelta konföderáció elleni ütközetben -, de csak arra jött rá, hogy két rosszból nem lehet jó. Ám sikerült szétrombolnia a háborúskodásról alkotott feudális elképzelését. Aztán a Kerekasztal segítségével megpróbálta igába fogni a Zsarnokságot, hogy hasznos célokra használhassa fel erejét. Szétküldte hatalmasait, hogy szabadítsák fel az elnyomottakat, tegyék jóvá a rosszat - törjék le a bárók egyéni hatalmát, ahogy ő letörte a királyokét. Meg is tették - de az erő továbbra is az ő kezükben maradt. Erre energiájuknak újabb levezetőcsatornát kellett keresnie: útnak indította őket Isten szolgálatában, hogy keressék meg a Szent Grált. Ebből is kudarc lett, mert azok, akik teljesítették a feladatot, tökéletessé váltak és elvesztek a világ számára, azok meg, akiknek nem sikerült teljesíteni, hamarosan visszatértek, és semmivel sem lettek jobbak. Végül megkísérelte, hogy törvényekkel fékezze az erőszakot. Megpróbálta törvénykönyvbe foglalni az egyének által alkalmazott gonosz erőszak bűnét, hátha sikerül megkötnie a hatalmasok kezét az állam személytelen igazságszolgáltatásával. Kész volt saját feleségét és legjobb barátját is feláldozni. És akkor, noha úgy látszott, hogy az egyéni erőszakot sikerült megfékeznie, a Hatalom Elve új alakban éledt fel - a kollektív hatalom, a bandába verődött erőszak, az egyéni igazságszolgáltatás iránt érzéketlen emberekből álló hadseregek alakjában. Véget vetett az emberölésnek, és szembe találta magát a háborúval.

Kezdeti háborúi - a Lot meg a Róma diktátora elleniek - egyszerű ütközetek voltak, amelyekkel megszüntette a hadviselés feudális szokásait, miszerint a háború olyasmi, mint a rókavadászat, vagy egyszerűen zsákmányszerzés. Ezért volt kénytelen bevezetni a totális hadviselést. Öreg korában a totális hadviselés totális gyűlölködésként jelent meg újra a színen.

Most, homlokát a papírokon nyugtatva és szemét behunyva, a király megpróbált nem gondolni a valóságra. Mert ha létezik eredendő bűn, ha az ember alapjában véve hitvány, ha a Bibliának igaza van, amikor azt mondja, hogy az emberi szív mindennél hamisabb és kétségbeejtően gonosz, akkor hiába volt egész élete.

E gondolat mögött ott lapult egy még borzasztóbb. Lehet, hogy az ember se nem jó, se nem rossz, csak gép valami érzéketlen világegyetemben - bátorsága csupán a veszélyre való reflex, mint amikor önkéntelenül ugrik egyet az ember, ha gombostűvel beleszúrnak. Lehet, hogy nincsenek is erények, hacsak nem erény az, hogy az ember ugrik egyet a szúrásra. Lehet, hogy az Erőszak természeti törvény, amely szükséges a természetes kiválasztódáshoz. Lehet, hogy ő maga...

Nem tudott aludni. Szörnyű álmai voltak. Holnap lesz a döntő ütközet. S addig még el kell olvasni és alá kell írni ezt a sok papírt. Csakhogy sem olvasni, sem aláírni nem tudta őket. Nem bírta fölemelni fejét az olvasóállványról.

Miért háborúznak az emberek?

Az öreg mindig kötelességből gondolkodott, nem belső sugallatra. Fáradt agya most megint visszacsúszott a szokott körforgásba; e kitaposott ösvényeken haladt tovább körbe-körbe, mint a szamár a taposómalomban. S most is hiába, mint sok-sok ezerszer.

Vajon a gonosz vezérek késztetik-e az ártatlan népeket gyilkolásra, vagy a gonosz népek választanak maguknak szívük szerinti vezéreket? Őszintén szólva valószínűtlennek látszik, hogy egyetlen Vezér akarata ellenére rákényszeríthessen valamire egymillió angolt. Ha például Mordred arra akarta volna kényszeríteni az angolokat, hogy viseljenek skót szoknyát, vagy álljanak fejre, biztos, hogy nem csatlakoztak volna a pártjához, akármilyen ravaszul, meggyőzően, hamisan érvelt volna, vagy éppen fenyegette volna őket. Biztos, hogy egy vezérnek feltétlenül olyasmit kell ígérnie, ami csábítja azokat, akiket vezet? Ha így van, akkor a háborúk nem elemi csapások, amelyekbe gonosz emberek vezetnek szeretetre méltó, ártatlan embereket, hanem nemzeti megmozdulások, amelyeknek mélyebben, egészen mélyen van a gyökerük. És csakugyan, Arthur nem érezte úgy, mintha ő vagy Mordred vezette volna országát a szerencsétlenségbe. Ha olyan könnyű egy országot bármerre vezetni, mint egy malacot a kötélen, akkor miért nem sikerült országát igazságosságra, békére és lovagiasságra nevelnie? Megpróbálta.

Aztán meg, ha nem ő, és nem is Mordred indította el valójában ezt a katasztrófát, akkor kicsoda? Egyáltalán: hogyan kezdődik egy háború? Mert látszólag minden háború az előző háborúkban gyökeredzik. Mordred Morgause-ra ütött, Morgause Uther Pendragonra, Uther pedig őseire. Úgy látszik, hogy miután Káin megölte Ábelt és magához ragadta országát, Ábel ivadékai megpróbálták újra meg újra visszaszerezni örökségüket. És ez így ment mindig, korszakról korszakra, sértést sértéssel toroltak meg, mészárlást mészárlással. Senkinek se lett jobb, hiszen mindkét fél szenvedett, ugyanakkor mindenki engesztelhetetlen volt. A jelenlegi háború tulajdonítható Mordrednek vagy neki. De tulajdonítható egymillió korbácsosnak, és Lancelot-nak, Guinivere-nek, Gawaine-nek is, mindenkinek. Aki a kardjából él, kard által pusztul el. Mintha mindennek csak bánat lenne a következménye, amíg az ember nem hajlandó elfeledni a múltat. Uther és Káin bűneit csak azzal lehetne jóvátenni, ha elfelejtenék őket.

Mi a Helyes és mi a Helytelen? Mi különbözteti meg a Cselekvést a Nem-cselekvéstől? Ha újra élhetnék, gondolta az öreg király, eltemetkezném egy kolostorban, nehogy elkövethessek valamit, aminek szomorúság lehet a következménye.

Az áldásos feledés: a leglényegesebb. Ha egyszer mindennek, amit csinál az ember, vagy csináltak az ősei, egy végtelen cselekvésláncolat lehet a következménye, amely csak vérontással végződhetik, el kell törölni a múltat, és mindent újra kell kezdeni. Az embernek azt kell mondania: igaz, hogy Káin igazságtalanságot követett el, de szomorú következményeit csak úgy tehetjük jóvá, ha megállapodunk valamiféle status quoban. Országokat dúltak fel, embereket mészároltak le, nemzeteket aláztak meg. Kezdjük hát elölről az egészet, ne emlékezzünk semmire, ne nézzünk egyszerre előre és hátra. A múlt megbosszulásával nem lehet jövőt építeni. Üljünk le testvérekként, és állapodjunk meg Isten békéjében.

Az öregember kínlódva gondolkodott. Gondolatai ugyanis nem vezették sehová: visszakanyarodtak önmagukhoz, és kétszer is megjárták ugyanazt a pályát. De már annyira hozzászokott, hogy nem tudta megakadályozni. Belépett a következő körbe.

Lehet, hogy a háború fő oka a magántulajdon, ahogy azt John Ball mondta. "Angliában nem lesz jobb a helyzet, semmi sem változik meg addig, amíg nem lesz minden közös, és nem lesznek jobbágyok és földesurak." Lehet, hogy azért vannak háborúk, mert mindenki úgy beszél, hogy az én országom, az én feleségem, az én szeretőm, az én tulajdonom. Ez volt mindig az ő gondolatai, Lancelot gondolatai és mindenki gondolatai mögött. Lehet, hogy amíg az emberek mindenáron külön javakat akarnak birtokolni, külön becsületet, külön lelket, mindig lesznek háborúk. Az éhes farkas mindig megtámadja a kövér rénszarvast, a szegény kirabolja a bankárt, a jobbágy föllázad a felső osztályok ellen, és a koldus ország hadat indít a gazdag ellen. Lehet, hogy háború csak a vagyonosok és a nincstelenek között jöhet létre. Ezzel szemben az ember kénytelen megállapítani, hogy senki sem tudja pontosan definiálni, mikor "van valamije". Egy ezüstpáncélos lovag nyomban szegénynek mondhatja magát, ha egy aranypáncélossal találkozik.

Mégis, gondolta az öreg király, tételezzük fel egy pillanatra, hogy a probléma kulcsa a "birtoklás", mindegy, hogyan definiáljuk.

Én gazdag vagyok, Mordred meg szegény. Azonnal ágaskodni kezdett benne a tiltakozás: nem becsületes feltételezni, hogy Mordred vagy én támasztottuk volna a vihart. Mi csak olyan bonyolult erők kulcsfigurái vagyunk, amelyek, úgy látszik, valamiféle ősztön hatására cselekednek. S mintha ez az ösztön a társadalom szerkezetében volna. Mordred szinte már tehetetlen: akkora tömeg kényszeríti cselekvésre, hogy tagjait meg se lehet számlálni. A Gazdagok és a Szegények erőinek összecsapásáról van szó, tömegek - és nem vezérek - esztelen összecsapásáról. De hagyjuk ezt. Vegyük azt a bizonytalan feltételezést, hogy a háború általában a "birtoklás" következménye. Ez esetben az volna a helyes, ha az ember mindenröl lemondana. Ahogy Isten tanácsolta, miként arra Rochester jó néhányszor rámutatott. Ott van például a gazdag ember meg a tű foka, meg ott vannak a pénzváltók. Rochester szerint az egyház azért nem foglalkozik túlságosan a szomorú világi ügyekkel, mert a nemzetek, a társadalmi osztályok és az egyének mindig azt kiabálják, hogy az "enyém! enyém!", az egyház meg az tanítja, hogy a "miénk".

Ha ez így van, akkor viszont nemcsak a magántulajdon elosztásáról van szó. Hanem arról, hogy mindent meg kell osztani - még a gondolatokat, érzéseket, az életet is. Isten parancsa az, hogy az emberek szűnjenek meg egyéni életet élni. Úgy vessék magukat az élet áramába, ahogy az esőcsepp hullik a folyóba. Isten kinyilatkoztatta, hogy csak azok halhatnak meg békességben, akik képesek lemondani önző egyéniségükről, hiábavaló egyéni örömeikről és bánataikról. Aki élni akar, attól Isten azt kívánja, hogy mondjon le az életéről.

De volt valami az ősz öreg fejében, ami nem tudta elfogadni ezt az isteni nézőpontot. Nyilvánvaló, hogy a méhrákot elsősorban úgy lehet gyógyítani, hogy kiveszik a méhet. Drasztikus módszerekkel mindent ki lehet vágni - csakhogy a műtéttel az élet is megszűnik. Az olyan eszményi tanács, amelynek a megfogadására nem teremtetett senki, nem tanács. Földi mennyországot ígérni hasztalan.

Lehet, hogy a háború a félelemnek köszönhető: a bizonytalanságtól való félelemnek. Ha nincs igazság, és az emberek nem beszélnek igazat, minden veszélyes lehet, ami kívül van az egyénen. Önmagának megmondja az ember az igazat, de a szomszédjának már nem feltétlenül. Ennek mindenképpen az lesz az eredménye, hogy a szomszéd ellenségessé válik. Lancelot minden bizonnyal ezzel magyarázná a háborúkat. Ő szokta azt mondani, hogy az ember legfontosabb tulajdona a Szava. Szegény Lance, ő megszegte a szavát, pedig kevés embernek lehetett úgy bízni a szavában, mint neki.

Talán az a háborúk oka, hogy a nemzetek nem bíznak az adott szóban. Félnek, tehát háborúznak. A nemzetek is olyanok, mint az emberek: alsóbbrendűségi vagy felsőbbrendűségi érzésük, bosszút szomjaznak meg félnek. Joggal szokás a nemzeteket megszemélyesíteni.

Gyanakvás és félelem, birtoklás és birtoklásvágy, neheztelés az ősök által elkövetett bűn miatt: úgy látszik, mindennek szerepe van a háborúkban. De még mindig nem ez a megoldás. Arthur nem tudott rájönni az igazi megoldásra. Túlságosan öreg, fáradt és szerencsétlen volt ahhoz, hogy logikusan gondolkozzon. Utolsó kísérlete az igazságszolgáltatás volt: hogy ne kövessen el semmit, ami nem igazságos. Ezzel is kudarcot vallott. Általában túl nehéznek bizonyult mindenféle cselekvés. Megbukott.

Arthur be akarta bizonyítani, hogy azért még sem bukott meg egészen, és fölemelte a fejét. Kihúzta magát ültében, és a vascsengő után nyúlt.

- Apród - szólalt meg, mikor a fiú a szemét dörzsölve bebaktatott.

- Uram!

A király szemügyre vette. Még szorultságában is fel tudott figyelni másokra, főleg ha az illetők ifjak és becsületesek voltak.

- Szegény gyermekem - mondta. - Már ágyban kellene lenned.

Elcsigázottan, de feszült figyelemmel nézte a fiút. Rég nem látott ilyen ártatlan és magabiztos fiatalságot.

- Ide figyelj - mondta -, elvinnéd ezt a levelet a püspöknek? De ha alszik, ne ébreszd fel.

- Parancsára, uram.

- Köszönöm.

Mikor a fiú elindult, visszahívta.

- Hé, apród!

- Uram?

- Hogy hívnak?

- Tomnak, uram - hangzott az udvarias válasz.

- Hol laksz?

- Warwick közelében, uram.

- Warwick közelében.

Az öregemberen látszott, hogy maga elé próbálja képzelni azt a helységet.

- Egy Newbold Revell nevű városban. Szép város.

- Hány éves vagy?

- Novemberben leszek tizenhárom, uram.

- És egész éjszaka virrasztanod kellett miattam.

- Dehogyis, uram. Jót aludtam egy nyergen.

- Tom of Newbold Revell - mondta tűnődve a király. - Úgy látszik, sok emberrel akadtunk össze az életben. Mondd csak, Tom, mit csinálsz holnap?

- Harcolok, felség. Jó íjam van.

- És embert fogsz ölni az íjaddal?

- Igen, uram. Remélem, jó sokat.

- Hátha ők ölnek meg téged?

- Akkor meghalok, uram.

- Értem.

- Vihetem a levelet?

- Nem. Várj egy pillanatig. Szeretnék beszélgetni valakivel, csak egy kicsit zavaros a fejem.

- Hozzak egy pohár bort?

- Nem, Tom. Ülj le, és próbálj meg figyelni. Vedd le azokat a sakkfigurákat a székről. Fel tudod fogni, amit mond neked az ember?

- Igen, uram. Jó felfogóképességem van.

- Azt is meg tudod érteni, ha arra kérlek, hogy ne harcolj holnap?

- Szeretnék harcolni - hangzott a határozott válasz.

- Mindenki szeretne harcolni, Tom, csak senki se tudja, miért. Hát ha úgy kérnélek meg, hogy ne harcolj, hogy ezzel különös szívességet teszel a királynak? Megtennéd?

- Azt teszem, amit parancsolnak.

- Akkor hát ide hallgass. Ülj le egy percre, elmondok neked egy mesét. Én már nagyon öreg ember vagyok, Tom, te meg fiatal. Ha majd te is öreg leszel, elmesélheted, amit én meséltem neked ma este, és szeretném is, ha megtennéd. Meg tudod ezt érteni?

- Igen, felség. Azt hiszem.

- Hát ide hallgass. Volt egyszer egy Arthur nevű király. Mint én. Amikor Anglia trónjára került, látta, hogy a lovagok meg a bárók mint az őrültek harcolnak egymás ellen, s mivel megengedhették maguknak, hogy drága vértekben harcoljanak, lényegében semmi sem akadályozhatta meg őket abban, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Rengeteg gonoszságot műveltek, mert az erőszak volt az életük. No mármost ennek a királynak támadt egy ötlete, éspedig az, hogy az erőszakot az igazság szolgálatában kell felhasználni - ha egyáltalán fel kell használni -, és nem öncélúan. Jól figyelj, fiacskám. A király azt hitte, hogy ha sikerül rávennie báróit, hogy az igazságért harcoljanak, a gyengéket segítsék, s az igazságtalanságokat tegyék jóvá, akkor talán nem követnek el olyan nagy bűnt, ha folyton harcolnak, mint addig. Maga köré gyűjtötte hát valamennyi hű és kedves ismerősét, páncélba bújtatta és lovaggá ütötte őket, beléjük oltotta elképzelését, és leültette őket a kerek asztal mellé. Százötvenen voltak azokban a régi szép időkben, és Arthur király tiszta szívből szerette Asztalát. Büszkébb volt rá, mint kedves feleségére, és újdonsült lovagjai hosszú évekig járták a világot, emberevő óriásokat öldöstek le, leányokat mentettek meg, szerencsétlen foglyokat szabadítottak ki, vagyis megpróbálták jó útra terelni az emberiséget. Mert ez volt a király elképzelése.

- Szerintem igen szép elképzelés volt, uram.

- Jó is volt, meg nem is. Isten tudja.

- S mi történt a végén a királlyal? - kérdezte a gyerek, mikor úgy látszott, hogy a mese a vége felé jár.

- Valami okból minden rosszra fordult. Az Asztal pártokra szakadt, keserves háborúskodás kezdődött, és mindnyájan elestek.

A fiú magabiztosan közbeszólt.

- Nem - mondta -, nem mindnyájan. A király győzött. Mi fogunk győzni.

Arthur halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. Most csak az igazság érdekelte.

- Mindenki elesett - ismételte meg -, kivéve egy bizonyos apródot. Tudom, mit beszélek.

- De uram!

- Ezt az ifjú apródot Tom of Newbold Revellnek hívták, Warwick közelében lakott, és az öreg király elküldte maga mellől az ütközet előtt, kegyvesztés terhe alatt. Tudniillik a király azt akarta, hogy maradjon valaki, aki emlékezni fog híres elképzelésére. Nagyon szerette volna, hogy Tom térjen haza Newbold Revellbe, serdüljön férfiúvá és békében élje le életét Warwickshire-ben azt akarta, hogy mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, mesélje le ezt az ő hajdani elképzelését, amelyet annak idején mindketten jónak tartottak. Mit gondolsz, meg tudnád ezt tenni a király kedvéért, Thomas?

A gyerek őszintén, csillogó szemmel így felelt: - Arthur királynak bármit megteszek.

- Derék fiú. Hát akkor ide figyelj. Ne engedd, hogy e legendás emberekről mindenféléket összebeszéljenek. A magam elképzeléséről meséltem neked. Én parancsolom, hogy azonnal lovagolj Warwickshire-be, és ne harcolj holnap az íjaddal. Értetted?

- Igen, Arthur király.

- Megígéred, hogy utána is vigyázol magadra? Megpróbálod nem felejteni el, ha majd minden rosszra fordul, hogy te vagy a hajó, amely az én elképzeléseimet tovább viszi, és benned van minden reményem?

- Megpróbálom.

- Talán önzésnek tűnik, hogy ilyesmire használlak fel.

- Kitüntetés szegény apródod számára, jó uram.

- Az én elképzelésem ezekről a lovagokról olyan volt, Thomas, mint a gyertyaláng, mint ezeknek a gyertyáknak a lángja itt. Hosszú évekig óvtam a széltől a tenyeremmel. Sokszor majdnem kialudt. Most neked adom ezt a gyertyát ugye nem hagyod kialudni?

- Örökké fog égni.

- Derék Tom. A fényhordozó. Mit mondtál, hány éves vagy?

- Tizenhárom leszek.

- Akkor talán van még hatvan éved. Egy fél évszázad.

- Továbbadom majd, király. Angoloknak.

- Elmondod majd ott Warwickshire-ben: - Jaj, be gyönyörű gyertya volt a kezében?

- El én, de mennyire.

- Meg azt is, hogy... Nem, Tom, most már sietned kell. Ugye, fogod a legjobb kancát, amit csak találsz, és kerülő nélkül egyenest Warwickshire-be nyargalsz?

- Oda én, hogy a gyertya ki ne aludjon.

- Akkor hát Isten áldjon, derék Tom. De mielőtt útnak indulsz, ne felejtsd átadni ezt a levelet Rochester püspökének.

A fiú letérdelt, hogy kezet csókoljon urának - szinte hihetetlenül újnak látszott a köntöse, amelyet a Sir Thomas Malory Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában leírt címer díszített.

- Uram királyom - mondotta.

Arthur nyájasan fölállította és vállon csókolta.

- Sir Thomas of Warwick - mondta, és a fiú eltűnt.

 

 

A sátor üres volt, rőtvörös, pompás. A szél siránkozott, a gyertyák csöpögtek. Amíg a püspökre várt, a nagyon-nagyon öreg ember leült olvasóállványa székére. Feje azonnal előrebukott, az iratokra. Az agár figyelte, szeme, amelyben visszatükröződött a gyertyafény, a spektrum minden színében izzott. Odakint dörögni kezdtek Mordred ágyúi, s dörögtek egész éjszaka, a reggeli ütközetig. A király átengedte magát a szomorúságnak. A könnyek csöndesen végigfolytak az orrán, és szabályos időközökben a pergamenre hullottak, mintha egy régi óra tiktakolt volna, még akkor is, amikor látogatója keze fölemelte a sátorlapot. Arthur félrefordította a fejét, nem akarta, hogy sírni lássák, de abbahagyni nem tudta a sírást. Mikor a köpenyes, süveges, különös figura halkan belépett, a sátorlap visszahullott.

- Merlin?

De nem volt ott senki: a király csak öregesen elszunyókált és odaálmodta.

- Merlin?

Megint gondolkozni kezdett, de most már világosak voltak a gondolatai, mint valamikor régen. Visszaemlékezett az öreg boszorkánymesterre, aki állatok társaságában nevelte föl. Még emlékezett rá, hogy körülbelül félmillió állatfajta van, s ebből csak egyetlenegy az ember. És Merlin megtanította rá, hogy valamennyi állat közül csak ez az egy fajta képes tanulni, ezrek és ezrek gondjával-bajával törődve. Eszébe jutottak a harcias hangyák és a békés vadludak, akik fütyültek a határokra. Eszébe jutott Lyo-lyok, meg a sziget, amelyet vándorlásuk során láttak, s amelyen békésen éltek egymás mellett a lundák, pingvinek, lummák és sirályok. Arthur most már tisztán látta maga előtt a problémát. A háborúban az az elképesztő, hogy a semmiért vívják - a szó szoros értelmében a semmiért. A határok csak képzelt vonalak. Mert látható vonal nincs Skócia és Anglia között, bár Floddent és Bannockburnt támadták ilyetén nézeteik miatt. A háború oka a földrajz - a politikai földrajz. Semmi egyéb. A nemzeteknek nincs szükségük egyforma civilizációra, egyazon vezérre, mint ahogy a lundáknak és lummáknak sincs. Meg tudnák őrizni civilizációjukat, akár az eszkimók vagy a hottentották, ha engedélyeznék egymást közt a szabad kereskedelmet, szabad közlekedést és azt, hogy mindenki bejárhassa a világot. Az országok megyékké válnának - de olyan megyékké, amelyek megőrzik saját kultúrájukat és törvényeiket. Csak nem kellene mindenáron vonalakat képzelni a Föld felszínére. A madarak úgyis átrepülik őket. Milyen őrültségnek tartotta Lyo-lyok a határokat, és milyen őrültségnek tartja majd az Ember is, ha egyszer megtanul repülni.

Az öreg király felfrissült, szinte kész lett volna mindent újra kezdeni.

Eljön a nap - mert el kell jönnie -, amikor visszatér Gramaryeba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogy a földgolyónak sincsenek s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá lehetne venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek! Még mindig volna rá remény, hogy talán észre térnek.

 

 

De ekkor már késő volt ahhoz, hogy még egyszer megpróbálja. Akkor már meg volt írva, hogy meghal, vagy - mint egyesek állítják - Avilionba viszik, s ott várja meg a jobb időket. Akkor már meg volt írva Lancelot és Guinivere sorsa is a lovag tonzúrás pap lesz, a királynő meg apáca -, s az is, hogy Mordred elesik. Az emberélet csak egy csöpp - ha csillogó is - a napsütötte tenger hatalmas kékségében.

Ellenfele ágyúi nagyban dörögtek a bárányfelhős hajnali ég alatt, amikor őfelsége, Anglia királya felállt, hogy megbékélt szívvel nézzen szembe a jövővel.

explicit liber regis quondam regisque futuri

(vége a könyvnek a hajdani s majdani királyról)