Fouché érzékenységének kímélésére a keserű pirulát édes ostyába csomagolják. Elvesztett hivataláért szenátori ranggal kárpótolják. Abban a levélben, amelyben Bonaparte ezt a rangemelést közli a távozóval, ez áll: „Fouché polgártárs, aki a legsúlyosabb viszonyok közt töltötte be a rendőrminiszter tisztjét, tehetségével, erélyével és a kormányhoz való hűséges ragaszkodásával minden követelménynek megfelelt.

 

Amidőn állását szenátori székkel cserélik fel, a kormány nagyon jól tudja, hogy abban az esetben, ha a rendőrminiszter állásának betöltése valamikor újra szükségessé válik, bizalmára Fouchénál méltóbb embert sohasem találhat." Bonaparte azt is észrevette, hogy az egykori megrögzött „kommunista" mennyire megbarátkozott azóta régi ellenségével, a pénzzel Tehát aranyhidat épít számára a nyugalomiba vonulásra. Amikor a miniszter elszámol hivatala pénzügyeivel, és a likvidált rendőrminisztérium kétmillió négyszázezer frankra rúgó pénzállományát be akarja szolgáltatni az államkasszába, Napóleon egyszerűen neki ajándékozza az összeg felét, vagyis egymillió kétszázezer frankot. A „korrumpáló, piszkos arany" gyűlölője ezen a pénzen kívül megkapja az aix-i szenátorságot is, valóságos kis hercegséget, amely Marseille-től Toulonig terjed, és megér vagy tízmilliót. Bonaparte ismeri őt, tudja, hogy Fouché keze intrikus kéz. Megkötni nem tudja, tehát megrakja arannyal. A világtörténelemben alig van még példa arra, hogy minisztert ily gazdag jutalommal és ennyi megtiszteléssel elhalmozva bocsátottak volna el.

ÖTÖDIK FEJEZET

 

A CSÁSZÁR MINISZTERE
I804-I8I0

Az első konzul barátságos, de határozott felszólítására Joseph Fouché - helyesebben: őexcellenciája Joseph Fouché szenátor úr - 1802-ben visszavonul a magánéletbe, ahonnan tíz évvel azelőtt kiemelkedett. Hihetetlen tíz év volt ez, sorsdöntő, világmegváltoztató, véres és életveszélyes évtized, de Joseph Fouché jól ki tudta használni. Most már nem nyomorúságos, fűtetlen padlásszobába menekül, mint 1794ben, hanem a Rue Ceruttin gyönyörűen berendezett házat vásárol magának, igazi palotát, amely eredetileg az „aljas arisztokraták" vagy a „gonosz gazdagok" valamelyikéé lehetett. Azonkívül Ferriéres-ben, a Rothschildok leendő székhelyén remek nyaralót rendez be. Provence-i tartománya, az aix-i szenátorság pompásan jövedelmez, de más jövedelemforrásai is vannak. Nagyszerűen megtanulta az alkimisták művészetét, mindenből képes aranyat csinálni. Régi tőzsdei pártfogoltjai továbbra is részesítik a különféle üzleti tranzakciók nyereségében. Birtokát évről évre nagyobbítja. Már nincs messze az az idő, amikor a legelső kommunista manifesztum szerzője Franciaország legnagyobb földbirtokosa lesz és második leggazdagabb embere. A lyoni tigrisből szorgalmas hörcsög lett, okos, takarékos, sőt uzsorás kapitalista. A fantasztikus vagyon mit sem változtat Fouché öröklött és a kolostorban tartósan gyakorolt igénytelenségén. Amidőn tizenöt millió felett rendelkezik, szinte ugyanúgy él, mint azokban az időkben, amikor csak nehezen tudott napi tizenöt sout felhajtani. Nem iszik, nem kártyázik, nem dohányzik, nem költ nőkre vagy hiúságokra. Nyomorban elpusztult két gyermeke után megint három gyermeke születik, ezekkel sétál a birtokán, békésen, derék vidéki földesúr módjára. Néha kisebb társaságot fogad, beszélget, hallgatja, ha felesége ismerősei muzsikálnak, könyveket olvas. De e józan polgár lelke mélyén démoni szenvedély izzik, démoni vágy a politikai hazárdjáték izgalmai után. Szomszédai azonban nem vesznek ebből semmit észre, csak a kitűnő gazdát, gyengéd férjet, a mintaszerű családapát látják benne. Aki nem ismerte hivatalában, nem is sejti, hogy e derűs hallgatás micsoda belső nyugtalanságot takar, az előtérbe nyomulásnak micsoda kínzó, mind hevesebbé váló szenvedélyét.

Ilyen a hatalom Medúza-feje. Aki egyszer az arcába nézett, megbűvölt rabjává válik, és nem tudja többé elfordítani tőle a tekintetét. Aki egyszer belekóstolt az uralkodás és parancsolás kábító mámorába, nem tud többé lemondani róla. Hiába lapozunk a világtörténelemben, az ilyen lemondásra alig találunk példát. Sullán és V. Károlyon kívül a sok tízezer között alig volt talán egy tucat hatalmas ember, aki uralomtól jóllakottan, tiszta fővel lemondott arról a szinte bűnös gyönyörről, hogy a sorsot játssza, és milliók végzete legyen. Mint a kártyás a kártyától, az iszákos az italtól, vadorzó a vadászattól, úgy Fouché sem tud elszakadni a politikától. Mialatt derűsen, színlelt nyugalommal játssza az ekeszarvához visszatért Cincinnatust, gyötri a nyugalom, nyugtalanság emészti, idegei megfeszülnek, ujjai reszketnek a türelmetlenségtől. Újra bele akar avatkozni a politikai játszmába. Bár elbocsátották a szolgálatból, saját szakállára továbbra is - önkéntesen - ellátja rendőri teendőit, s hogy gyakorolja a tollforgatást, minden héten bizalmas jelentéseket küld az első konzulnak. Ez szórakoztatja, foglalkoztatja intrikus szellemét, és epedve várja a pillanatot, amely ismét kezébe adja a gyeplőt. Sóvárog a hatalom kéjes mérgére, az emberek feletti, a világ sorsa feletti hatalomra!

Bonaparte sok jelből észreveszi Fouché nyugtalanságát, de nem törődik vele. Ameddig ezt a félelmesen okos, félelmesen szorgalmas embert távol tudja tartani magától, ott hagyja tespedni a homályban. Aki egyszer kiismerte Fouché sajátos erejét, természetét, nem veszi többé igénybe a szolgálatait, hacsak nincs feltétlenül rászorulva, a legveszélyesebb ügyek miatt. A konzul kegyesen bánik Fouchéval, felhasználja különböző dolgoknál, megköszöni az információit, néha meghívja a koronatanács ülésére, és nem zavarja az üzleteit. Csak hadd szedje meg magát, legalább addig nem kell tartani tőle. De újra hatalomhoz juttatni - azt már nem! Fouché hiába mesterkedik, nem tudja rávenni Napóleont arra, hogy újra felállítsa a rendőrminisztériumot, és őt annak élére kinevezze. Amíg Bonaparte erős, amíg nem hibázik, nincs szüksége olyan túl okos és kétes jellemű szolgákra, amilyen Fouché.

De Fouché szerencséjére Bonaparte megbotlik. Mindenekelőtt elköveti azt a megbocsáthatatlan, világtörténeti jelentőségű ballépést, hogy még magasabbra akar hágni. Nem éri be azzal, hogy Bonaparte. Nem elég neki, hogy bízhatik önmagában. Saját dicsőségét az uralkodói cím és a legitimitás fényével is fokozni szeretné. A diadalmas, hatalmas férfiú, akinek erős egyénisége eddig nem ismerte a félelmet, félni kezd a múlt árnyékától, az elűzött Bourbonok nimbuszától. Talleyrand rábeszélésére Enghien herceget a nemzetközi jog megsértésével semleges területről csendőreivel behurcoltatja az országba, 'és agyonlöveti. Amikor Fouché e tettről értesül, a következő - később híressé vált - kijelentést teszi: „Ez több mint bűn: ez hiba."

Ez a kivégzés légüres térrel veszi körül Bonapartét, a félelem, irtózás és gyűlölet atmoszférájával. Hamarosan arra kezd gondolni: nem volna-e jó a rendőrség, az ezerszemű Argus védelmét igénybe venni?

És azután, mindenekelőtt: 1804-ben a konzul a legfelső fokra akar lépni, és ehhez nem nélkülözheti Fouchét, ezt az ügyes, gátlástalan segítőtársat. Az életfogytiglani konzulság már nem elégíti ki Bonapartét. Nem akar első polgár maradni a polgárok között, hanem úr, uralkodó alattvalói felett. Arra vágyik, hogy a császári korona arany abroncsa hűtse vad ambícióktól izzó homlokát, Caesar szeretne lenni, ehhez azonban egy Antoniusra van szüksége. Fouché sokáig Brutus szerepét játszotta ugyan, sőt azelőtt a Catilináét, de kétévi politikai böjtölés után hajlandó minden szolgálatra vállalkozni, csakhogy a hatalom asztalánál ülhessen. A feladat, ami rá vár: a szolgalelkű szenátusból kicsiklandozni a császári koronát. Ígéretekkel és megvesztegetésekkel el is végzi feladatát. Különös színjáték játszódik le. A jakobinusok egykori elnöke felbukkan magányából, és akcióba lép. Addig látogatja a szenátorokat, addig suttog nekik, míg meg nem nyeri őket céljának. Néhányan közülük kötélnek állnak, indítványt terjesztenek a szenátus elé, hogy „létesítsenek egy intézményt, amely a rendbontó összeesküvők reményét örökre meghiúsítja, és a kormányzat zavartalan tartósságát az államfő életén túl is biztosítja". Ha a mélyére nézünk ennek a frázisnak, megtaláljuk a magját, vagyis azt a szándékot, hogy Bonaparte konzulból örökös császár legyen. Fouché tolla (amely olajjal is tud írni, nemcsak vérrel) fogalmazta meg a szenátus talpnyaló, alázatos petícióját, amellyel kéri Napóleont: „Fejezze be nagy művét azzal, hogy halhatatlanná teszi." Kevés ember van, aki a köztársaság sírjára olyan buzgón lapátolja 1804-ben a földet, mint Joseph Fouché, Nantes követe, a konvent volt képviselője, a jakobinusok egykori elnöke, a „lyoni mitrailleur", a tirannusok réme, valamennyi republikánus között a legrepublikánusabb.

A jutalom nem is marad el. Miként annak idején Bonaparte polgártárs Fouché polgártársat, úgy Napóleon császár őfelsége is kinevezi 1804-ben, kétévi hasznos pihenés után Fouché szenátor őexcellenciáját miniszternek. Joseph Fouché most tesz ötödízben hűségesküt: először a királyi kormányzatnak esküdött fel, másodszor a köztársaságnak, harmadszor a direktóriumnak, negyedszer a konzulok kormányának. De Fouché mindössze negyvenöt éves, sok ideje van még új eskükre, új hűségre és hűtlenségre. Pihent erővel veti bele magát a politikai ár és apály édes hullámaiba. Az új császárnak fogad hűséget, de csak a saját nyugtalan szenvedélye iránt hű.

Napóleon és Fouché - ez a két személyiség tíz évig áll egymással szemben a történelem színpadán, (azaz inkább a színpad hátterében). Ösztönös, de élesen látó ellenszenv választja el őket egymástól, de a sors összeláncolja őket. Napóleon nem szereti Fouchét, Fouché sem Napóleont, mégis, titkos ellenszenvvel, de felhasználják egymást, úgy vonzódnak egymáshoz, mint két ellentétes pólus. Fouché nagyon jól ismeri azt a hatalmas és veszedelmes démont, amely megszállta Napóleon lelkét. Azt is tudja, hogy nem minden emberöltő szül ilyen nagyszerű, fölényes zsenit, és érdemes neki szolgálni. Napóleon is tisztában van vele, hogy nincs ember, aki olyan tökéletesen és villámgyorsan megértené minden gondolatát, mint ez a józan, logikus, éles szemű és szívós intrikus, akinek politikai tehetségét jóra-rosszra egyaránt fel lehet használni, aki ideális segítőtárs lehetne, ha nem hiányoznék belőle a tökéletes szolga feltétlen, odaadó hűsége.

Mert Fouché igazában nem alkalmas arra, hogy szolga, még kevésbé, hogy lakáj legyen. Saját akaratát és szellemi önállóságát nem áldozza fel soha, senki és semmi kedvéért. Sőt ellenkezőleg: minél inkább a császári nimbusz hatása alá kerülnek az új nemesekké alakult régi republikánusok, minél inkább hízelgő tányérnyalókká változnak át az egykori tanácsadók, Fouché annál egyenesebben tartja magát, annál keményebben megmerevíti a derekát. Persze nyílt ellentmondással nem lehet már az önfejű, napról napra cézáribb császárt ingerelni. A Tuileriák palotájában régen megszűnt már a nyílt és közvetlen, bajtársi hang, szabad polgárok nyílt, szabad beszélgetése. Napóleon császár a feleségén kívül senkitől sem tűri már a tegezést, megköveteli, hogy régi bajtársai, sőt testvérei is (milyen gúnyosan mosolyoghattak!) „Sire" megszólítással forduljanak hozzá, minisztereitől csak engedelmességet követel, tanácsaikra nem tart igényt. Azelőtt Fouché polgártárs, a miniszter, laza zsabóval, nyakán közönséges gallérral, fesztelenül léphetett be Bonaparte polgártárs konzuli dolgozószobájába. Most pompás udvari egyenruhát kell öltenie, nyakát magas, aranyhímzéses gallérba kell préselnie, tükörfényes cipőt és fekete selyemharisnyát kell húznia, ha kalappal kezében, mellén összes kitüntetéseivel audienciára megy Napóleon császárhoz. Mélyen meg kell hajolnia egykori összeesküvőtársa előtt, mielőtt a „Felséged" megszólítást kiejtené a száján. Meghajlással lép be, meghajlással ajánlja magát. Egyetlen intimebb szót sem engedhet meg magának, ellentmondás nélkül kell fogadnia a császár nyers hangú rendelkezéseit. A legkisebb véleményeltérés is viharos haragkitörésre bírná; az indulatos akaratember véleményével nem lehet szembeszegülni.

Legalábbis nyíltan nem. Fouché sokkal jobban ismeri Napóleont, semhogy rá akarná erőltetni a maga véleményét. Némán fogadja a parancsait, akárcsak a császár többi udvaronca és szervilis minisztere. Csak egyben tér el tőlük nem mindig teljesíti e parancsokat. Ha olyan letartóztatásokat kell eszközölnie, amelyeket ő maga nem helyesel, titkon, idején figyelmezteti az illetőket, hogy szökjenek meg. Vagy ha büntetnie kell, nem mulasztja el mindenütt hangoztatni, hogy csakis a császár parancsára jár el, nem a saját óhaja szerint. Ellenben a szívességeket és kitüntetéseket mindig mint a saját kegyét osztogatja. Minél zsarnokibbnak mutatkozik Napóleon - és valóban bámulatos, hogy kezdettől fogva uralomvágyó temperamentuma, mint lesz hatalma megnövekedésével arányosan egyre gátlástalanabb, egyre önkényesebb -, Fouché annál kedvesebb és előzékenyebb. Ügyesen, óvatosan, egyetlen szó nélkül, hol egy intéssel, hol egy mosollyal, hol a hallgatásával kifejezésre juttatja, hogy nem helyesli a császár viselkedését, és így aláássa az új bálvány tekintélyét, anélkül, hogy rajta lehetne kapni a hűtlenségen. Azt a veszedelmes fáradságot már régen nem veszi magának, hogy kellemetlen igazságokat mondjon a császár szemébe. Tudja, hogy az őszinteség nem ajánlatos császárokkal és királyokkal szemben, még ha azelőtt Bonaparte polgártárs volt is a nevük. De néha megengedi magának, hogy jelentéseibe kajánul őszinte igazságot csempésszen. Nem azt írja, hogy „úgy vélem", vagy „úgy gondolom", mert hisz önálló gondolataiért és véleményeiért orrot kapna -, hanem azt: „úgy mondják ... azt mesélik... egy külföldi diplomata állítólag úgy nyilatkozott..."; ilyen ügyes módon napról napra feltálalja a császári családra vonatkozó pikáns csemegét. Napóleon sápadtan olvassa a reá szórt szidalmakat, a nővérei szégyenletes kicsapongásairól szóló híreket - mint „rosszindulatú rágalmakat" -, a sok találó, gúnyos megjegyzést, amellyel Fouché alaposan megfűszerezi jelentését. A ravasz szolga ily módon büntetlenül kellemetlen igazságokat tálalhat rettegett gazdája elé, és udvariasan, közönyösen nézi, amint Napóleon dühöngve olvassa jelentését. Módot talál tehát arra, hogy bosszút álljon a kis Bonaparte hadnagyon, aki, mióta császár lett, csak reszketve, alázatosan akarja maga előtt látni régi tanácsadóit.

Látnivaló: a két férfi közt nincs barátságos atmoszféra. Fouché nem kellemes szolga Napóleon számára, és Napóleon sem kellemes úr Fouché számára. A császár minden jelentést gyanakodva olvas, hibákat keres még a sorok közt is, és ha valami mulasztásra bukkan, úgy lehordja a miniszterét, mint valami iskolás gyereket. Fouché hallgatással védekezik a korzikai temperamentum féktelen kitörései ellen, és a lakájok, ajtónállók, miniszterek egyhangúan tanúsítják, hogy éppen ez a hideg, flegmatikus hallgatás az, ami legjobban felingerli Napóleont Fouché ellen. De ha nem is adunk hitelt a fültanúknak - hiszen ennek a kornak összes memoárjait erős kritikával, szinte nagyítóüveggel kell olvasni -, elég elővenni Napóleon leveleit, hogy megértsük a császár és a miniszter egymáshoz való viszonyát. Napóleon leveleiben kemény és éles kaszárnyai hang csattan fel. „Azt tapasztalom, hogy a rendőrség nem ügyel fel kellő súllyal a sajtóra" - így oktatja ki a tapasztalt, régi rendőri rókát. - „Azt hinné az ember, hogy a rendőr-minisztériumban nem tudnak olvasni! Nem törődnek az égvilágon semmivel!" Ilyen stílusban förmed rá a miniszterre. Egy másik alkalommal ezt írja neki: „Figyelmeztetem, hogy maradjon hivatala keretei között, és ne avatkozzék a külügyekbe." Tanúk előtt - számtalan jelentés maradt fenn erről -, az adjutánsok füle hallatára, az államtanács ülésein is kíméletlenül lehordja Fouchét, haragjában fejéhez vágja, hogy áruló és királygyilkos, még lyoni terrorakcióit is a szemére veti. Fouché hideg nyugalommal figyeli a császárt. Tíz év alatt megismerkedett Napóleon dühkitöréseinek egész skálájával, tudja, hogy néha forró vére ragadja el a császárt, máskor meg színlelt a dühroham, hideg fővel, színészi módon eljátszott komédia. Fouché nem ijed meg sem a valódi, sem a színházi viharoktól, nem olyan gyenge idegzetű, mint Cobenzl osztrák miniszter, aki rémülten összerezzent, amikor a császár egy drága porcelánedényt földhöz vágott előtte. Fouché fakó arca merev marad, akár egy gipszmaszk, szempillája sem rebben, mialatt Napóleon harsogó szóáradata elzúg fölötte. Legfeljebb távozásakor jelenik meg vékony ajkán egy alig észrevehető, gúnyos mosoly. „Agyon kellene lövetnem magát, maga áruló!" - rivall rá Napóleon, de Fouché nem remeg, hanem közömbös hangon feleli: „Nem osztom a véleményét, Sire". A császár számtalanszor megfosztja a hivatalától, száműzetéssel fenyegeti. De Fouché mindig nyugodtan távozik a teremből, biztos benne, hogy Napóleon reggel újra hívatja. És mindig úgy is van. Hiába gyűlöli titkon, hiába dühös rá, hiába bizalmatlan, a császár egy évtizeden át, az utolsó óráig nem tudja nélkülözni rendőrminiszterét.

Fouché hatalma Napóleon fölött valóságos rejtély minden kortársuk számára. Pedig nem hipnózison vagy mágikus erőn alapszik, hanem szorgalmas, ügyes, szisztematikus megfigyelések sorozatán. Fouché sokat, sőt túl sokat tud. Részint Bonaparte közlékenysége folytán, részint a császár akarata ellenére, értesül a korzikai minden titkáról, és miként az egész országot, úgy az uralkodót is sakkban tartja ördöngös, szinte varázsos informáltságával. Napóleon feleségétől, Josephine-től megtudja a császári hálószoba legintimebb titkait, Barras révén ismeri a császári karrier csigalépcsőjének összes fokait és fordulatait. Szoros kapcsolatban áll a pénzemberekkel, így ellenőrzi Napóleon magánvagyonának állását, értesül a Bonaparte-család piszkos ügyeiről, a Bonaparte-fiúk kártyahistóriáiról, Pauline szerelmi kalandjairól. Napóleon szerelmi kalandjai sem kerülik el Fouché figyelmét. Ha a császár éjfélkor kioson a Tuileriák egyik mellékajtaján, és idegen köpenyegbe burkolózva, szinte álruhásan felkeresi valamelyik szeretőjét, Fouché másnap reggel már tudja: hová kocsizott, meddig maradt, mikor tért haza. Egyszer alkalma nyílik arra, hogy megszégyenítse a világ leghatalmasabb uralkodóját egy jelentéssel, amelyben közli vele, hogy az illető dáma egy ágrólszakadt ripaccsal megcsalja felséges uralkodóját. Egy megvesztegetett udvari titkár a császári kabinetiroda minden fontos iratát lemásolja a rendőrminiszter számára, és a különböző rendű és rangú lakájok egész sora rendes havi fizetést kap a rendőrminiszter titkos kasszájából minden udvari pletyka pontos szállításáért. Fouché figyeli Napóleont éjjel-nappal, asztalnál és ágyban. Előtte nem lehet semmit eltitkolni. A császár kénytelen bizalmasává tenni Fouchét, akár akarja, akár nem. Ebben a mindentudásban rejlik Fouché titokzatos hatalma az emberek felett, amelyet Balzac annyira megcsodált.

Fouché gondosan figyeli Napóleon terveit, gondolatait, szavait és tetteit, de még nagyobb gondot fordít arra, hogy önmagát homályba burkolja. Valódi céljait és tevékenységét nem fedi fel sem a császárnak, sem másnak, értesüléseiből csak annyit közöl, amennyit jónak lát. Az óriási híranyag és adathalmaz legnagyobb részét fiókjába zárja, és ott őrzi. Irodája valóságos vár, ahova senki sem hatolhat be. Az a legfőbb szenvedélye, hogy rejtélyes ember maradjon, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, akivel senki sincs tisztában. Napóleon kémekkel veszi körül, de Fouché könnyen kijátssza őket, sőt fel is használja a saját céljaira. Úgy intézi a dolgot, hogy a jámbor detektívek egészen hamis, nevetséges híreket vigyenek becsapott gazdájuknak. Az évek során a kémek, és ellenkémek egész szervezete épül ki Napóleon és Fouché között, és ez a játék mind komplikáltabbá válik. E két ember, akik közül az egyik túlságosan is úr akar lenni, a másik, pedig nagyon kevéssé akar szolgálni, gyűlölködve iparkodik túljárni egymás eszén; viszonyuk szinte nyíltan nem őszinte. Minél erősebb Napóleon, annál terhesebb számára Fouché. És minél jobban megveti a lábát Fouché, annál jobban gyűlöli Napóleont.

A két férfi természetéből fakadó magánellentéthez lassanként hozzájárul az az általános feszültség is, amely mind erősebben érezhetővé válik az egész országban. Franciaországban két akarat birkózik egymással. Az ország végre békét akar, Napóleon örökké háborút. I8oo-ban Napóleon, a forradalom örököse és az ország még egy volt. 1804-ben Napóleon, az új század császára már nem törődik országával, népével, csak Európára, a világra és a halhatatlanságra gondol. Miután a rábízott feladatot mesteri módon megoldotta, duzzadó energiája újabb, nehezebb feladatokat keres. Miután a káoszt rendezte, erőszakkal feldúlja saját művét, a rendet újra káosszá teszi. Nem mintha a szelleme, éles, tiszta és ragyogó gyémánt esze elhomályosult volna. Nem, erről szó sincs. A démoni hatalmi mámor sem zavarja meg ennek a tüneményes koponyának pontos működését - tökéletesen világos és pontos a szelleme még akkor is, amikor halála előtt reszkető kézzel megírja a testamentumát. De értelme már régen elvesztette a földi mértéket, ami nem is csoda egy embernél, aki legvalószínűtlenebb álmait is meg tudja valósítani! A politika minden szabályával dacolva nyerni tudott ott is, ahol már minden elveszettnek látszott. Ilyen sikerek között nem csoda, ha újra meg újra megduplázza a szédítő tétet, és a hihetetlent még hihetetlenebbre hatványozza. Napóleon esze a legvakmerőbb kaland közben is tiszta marad, akárcsak Nagy Sándoré, XII. Károlyé vagy Cortezé. Csak az történik, hogy hallatlan diadalai miatt elveszti a reális mértéket. Éppen ez a kristálytiszta szellemmel párosuló őrjöngés hozhatja létre ezt a nagyszerű természeti tüneményt - derűs ég alatt tomboló vihart -, az emberi akarat csodáját, amely gyalázatos bűn százezernyi szenvedő ellen és mégis az emberiség legendás gazdagodása. Nagy Sándor meseszerű útja Görögországból Indiába, Cortez vállalkozása, XII. Károly előrenyomulása Stockholmtól Poltaváig és az a hatszázezer főből álló karaván, amelyet Napóleon Spanyolországból Moszkva alá hurcolt - a bátorság és egyben az elbizakodottság e bűnösen vakmerő hőstettei ugyanazt jelentik a modern korban, mint Prométheusz és a titánok küzdelme az olümposzi istenek ellen a görög mítoszban: hübrisz (a sors kihívása) és hősiesség, mindennek, ami a földön elérhető, már bűnös maximuma. Napóleon, mihelyt elérte a császári koronát, a földi lehetőségek e maximumára tör. Sikerei megnövelik céljait, diadalai vakmerőségét, és valahányszor lebírja a sorsot, vad gyönyörrel újra és újra kihívja maga ellen. Természetes, hogy környezetének az a része, amely nem részegedett meg a hadijelentések diadalkürtjeinek harsogásától, azok az emberek, akik okosak és egyszersmind megfontoltak, mint Talleyrand és Fouché, borzongani kezdenek. Ők a korra, a jelenre, Franciaországra gondolnak, Napóleon csak az utókorra, a történelemre, a legendára.

A józanság és szenvedély, a logikus és démoni jellem között örök idők óta fennálló ellentét a századforduló utáni években erősen megmutatkozik Franciaország politikai életében. Napóleont a háború tette naggyá, a semmiből a császári trónra emelte. Mi sem természetesebb, mint hogy háborút akar, és egyre erősebb, hatalmasabb ellenfeleket keres. Hadseregeinek létszáma fantasztikussá növekedik. Marengónál, I8oo-ban harmincezer katonával vívja ki a diadalt. Öt évvel később már háromszázezer katonával vonul hadba, és újabb öt év múlva millió katonát facsar ki az elcsigázott, a háborúkba belefáradt országból. Minden egyszerű katonának, minden parasztnak néhány szóval könnyen meg lehetne magyarázni, hogy ez a nagyravágyó őrültség rosszul fog végződni. Fouché már öt évvel a moszkvai hadjárat előtt prófétikusan megmondta Metternichnek egy beszélgetés alkalmával: „Ha a császár önöket megveri, akkor csak Oroszország van még hátra és Kína." De Napóleon nem látja ezt, vagy nem akarja látni. Aki átélte Austerlitz, Marengo és Eylau izgalmait, néhány órába sűrítve a világtörténelmet, annak nem jelent feszültséget vagy kielégülést, ha udvari bálokon cicomás tökfilkókkal beszélget, az ünnepélyesen kivilágított Opera díszpáholyában ül, vagy képviselők unalmas beszédeit hallgatja. Az ilyen ember idegei csak akkor bizseregnek meg, ha csapatai élén gyorsított menetben átrohan idegen országokon, ha seregeket zúz szét, ha egyetlen hanyag kézmozdulattal királyokat taszíthat le a trónjukról, és másokat ültethet a helyükbe mint sakkfigurákat, ha az Invalidusok dómját elborítják a tarka zászlók, és az egész Európából összerabolt sok értékes zsákmány majd szétveti a kincstár falait. Napóleon ezredekkel, hadtestekkel, seregekkel sakkozik, Franciaországot, az egész világot korlátlan tulajdonának tekinti és tétnek, amelyet százszor megkockáztathat. („La France c'est moi.") De embereinek egy része úgy gondolkodik, hogy Franciaország elsősorban önmagáé, a francia nép nem arra való, hogy vérével a korzikai pereputty minden egyes tagját trónra segítse, és egész Európát a Bonaparték családi hitbizományává tegye. Növekedő ellenszenvvel nézik az újoncozó lajstromokat, amelyeket évről évre kiszögeznek a városok kapuira, s azt, hogy a tizennyolctizenkilenc éves fiúkat kitépik családjuk köréből azért, hogy a portugál határon, a lengyel és orosz hósivatagban értelmetlenül - vagy olyasvalamiért, aminek értelmét immár nem lehet felfogni - elpusztuljanak. A folytonosan a csillagokba tekintő császár és józanul gondolkodó, hazájuk fáradtságát és türelmetlenségét látó tanácsosai között egyre mélyebb szakadék tátong. És minthogy a császár zsarnoki hajlandósága mind erősebb, és közvetlen környezetétől sem fogad el tanácsot, miniszterei titokban már azon gondolkodnak: hogyan lehetne az őrülten száguldó kereket megállítani, még mielőtt mindenkit magával sodorna az örvénybe. Mert el kell érkeznie a pillanatnak, amikor az értelem és a szenvedély végleg meghasonlik, és nyíltan összeütközik; elérkezik a pillanat, amikor kitör a harc Napóleon és legokosabb szolgája között.

A Napóleon háborús szenvedélyével és mértéktelenségével szemben érzett titkos ellenszenv végül is egy táborba tereli Napóleon miniszterei közül azokat is, akik egyébként halálos ellenségei egymásnak. Megtörténik az a csoda, hogy Fouché és Talleyrand közeledni kezd egymáshoz. Napóleon e két legtehetségesebb minisztere - a korszak lélektanilag legérdekesebb két embere - nem nagyon szereti egymást, valószínűleg azért, mert sokban nagyon hasonlítanak. Mindkettő józan és reális gondolkodású, mindkettő cinikus, mindkettő Machiavelli kíméletlen tanítványa. Mindketten kijárták az egyházi fegyelem iskoláját és a forradalom viharos főiskoláját, pénz és becsület dolgában mindkettő hidegvérűen lelkiismeretlen; egyforma hűséggel szolgálják mindketten a köztársaságot, a direktóriumot, a konzuli kormányt, a császárt és később a királyt. E két színész folyton találkozik a politika színpadán - a forradalmár, a szenátor, a miniszter, a királyi szolga szerepében, s minthogy azonos a szellemi alkatuk, azonos a diplomáciai szerepük is, és egymás veséjébe látnak, így mindegyik vetélytársának tekinti, és gyűlöli a másikat.

Mindketten egyazon amorális típushoz tartoznak, hasonlóságuk jellemükből fakad, különbözésük származásukban rejlik. Talleyrand ősi arisztokrata családból való: Périgord grófja és autuni püspök, egy francia tartomány lelki vezetője, és lila palástban jár már akkor, amidőn Joseph Fouché, a kopott, lenézett kis szatócsgyerek néhány garasért latinra és matematikára tanítja a papi iskola nebulóit. Talleyrand a Francia Köztársaság londoni ügyvivője és a rendek híres vezérszónoka akkor, amidőn Fouché a klubokban hízelgéssel és ravaszkodással megszerzi magának a képviselői mandátumot. Fouché csak üggyel-bajjal tud felkapaszkodni a harmadik rendbe, míg Talleyrand felülről ereszkedik le, a hintójából, a forradalom emberei közé, lelkes ujjongás közepette. Ez a különböző származás ad sajátos színt alapjában egyenlő jellemüknek. Napóleon szolgálatában Talleyrand grandseigneur marad, aki hideg leereszkedéssel végzi a dolgát, míg Fouché felfelé törtető hivatalnokként, buzgón, agyafúrt serénységgel. Amiben hasonlítanak, abban is eltérnek. Mindketten szeretik a pénzt, de különböző módon. Talleyrandnak nemesember módjára azért kell az arany, hogy elkárkyázza, és nőkre költse. Fouché, a szatócsfiú, kapitalista módon, takarékosan gyűjti a pénzt, és gyümölcsözteti. Talleyrand a hatalmat csak eszköznek tekinti, amely megszerzi számára a földi lét összes érzéki gyönyöreit - fényűzést, jó asztalt, finom pincét, szép asszonyokat, a művészet kincseit. Fouché sokszoros milliomos korában is spártai egyszerűségben él, és fogához veri a garast. Egyikük sem tudja teljesen levetkőzni származását. Taileyrand, Périgord grófja, a terror legvadabb napjaiban sem tud egészen durva néptribunná és republikánussá válni, és Fouché, Otranto hercege legcsillogóbb díszruhájában sem alakul át igazi arisztokratává.

Kettőjük közül Talleyrand a ragyogóbb, a hódítóbb s talán a jelentékenyebb is. Ősi kultúrában nevelkedett, a tizennyolcadik század „esprit”-jétől hajlékony lelke szereti a diplomáciai játékot, mint a lét egyik érdekfeszítő szerencsejátékát, de gyűlöli a munkát. Saját kezűleg még egy levelet sem ír meg szívesen, hivatala favágómunkáit legszívesebben másra bízza ez a kifinomult kéjenc, és keskeny, gyűrűs kezével csak a kész eredményeket söpri hanyagul össze. Intuíciója segítségével villámgyorsan átlát a legbonyolultabb helyzeteken, született pszichológusként olvasni tud - mint Napóleon mondja - mások gondolataiban, és anélkül, hogy tanácsot adna, megerősíti mindenkinek legbelső szándékát. A gyors koncepció, a merész fordulatok embere, veszedelmes pillanatokban csodálatos lélekjelenléttel rendelkezik, de lenézi a verejtékes vesződést, és nincs kedve apró részletkérdésekkel törődni. A lényegre, a minimumra, a szellemi koncentráltságra való hajlandósága abban is megnyilvánul, hogy mestere az aforizmáknak és a szellemes szójátékoknak. Nem ír hosszú jelentéseket, egyetlen élesre köszörült szóval elintéz egy-egy ügyet, egy-egy embert. Fouchéból viszont teljesen hiányzik a gyors átlátás tehetsége, inkább ezernyi apró adatból hordja össze hangyaszorgalommal az anyagot, amelyet lelkiismeretesen megvizsgál, összead, kombinál, hogy a megcáfolhatatlan, alapos eredményt leszűrje. Fouché az analitikus, Talleyrand a vizionárius módszerével é1. Az előbbi szorgalmas és alapos, az utóbbi gyors szellemű. Keresve sem lehetne találni két ellentétesebb tehetséget, mint a lusta, zseniális improvizátort, Talleyrand-t és az örökké éber, számító Fouchét, akiket a sors ezekben a történelmi években Napóleon mellé állított, a tökéletes zseni mellé, aki egyesítette magában mindkét nagy minisztere képességeit: tudást és megérzést, szenvedélyt és szorgalmat, biztos szemet, amely jól lát a közelbe és a távolba is.

Ugyanannak a fajtának két különböző egyede tudja csak gyűlölni egymást igazán. Talleyrand és Fouché pontosan, mélyen ismerik, és ösztönösen utálják egymást. A grandseigneur ki nem állhatja az óvatos, szorgalmas, hideg, kémkedő Fouchét, viszont Fouché dühbe gurul, ha Talleyrand könnyelműségére, pazarlására, előkelően megvető, nőies tunyaságára gondol. Marólúgba mártott szavakkal nyilazzák egymást. „Fouché azért veti meg annyira az embereket, mert nagyon jól ismeri magát" - mondja Talleyrand mosolyogva. Viszont Fouché, amikor meghallja, hogy Talleyrand-t vicekancellárrá nevezték ki, így szól: „11 ne lui manquait que ce vice-lá."* Minden alkalmat megragadnak egymás bosszantására. Napóleon is tud e gyűlöletről, és örül neki. A sas úgy gondolja, hogy az ügyes és a szorgalmas pompásan kiegészíti egymást az ő szolgálatában. Nem baj, hogy ellenségek, legalább az egyik ellenőrzi a másikat, éberebben, mint száz kém. Fouché rögtön jelenti Talleyrand minden hanyagságát vagy kicsapongását; Fouché mesterkedéseit Talleyrand tálalja fel Napóleonnak. Így a császár érzi, hogy e sajátos pár nagyszerűen szolgálja, és ügyel rá. Napóleon kitűnő pszichológus, ügyesen kihasználja miniszterei villongását, hegy vetélytársa segítségével mindegyiket ösztökélje, és egyszersmind kordában tartsa.

Éveken át egész Párizs mulat a két rivális, Fouché és Talleyrand állhatatos ellenségeskedésén. Moliére komédiáiba illő jelenetek játszódnak le folytonosan a trón lépcsőin, az uralkodó két szolgája fáradhatatlanul csipkedi és szurkálja egymást, mialatt gazdájuk olümposzi fölénnyel mosolyog a neki hasznos viszályon. De ez a kutya-macska viszály egyszerre váratlanul megszűnik, és a két ravasz színész szerepet változtat, kibékül egymással. A gazdájukkal való elégedetlenség legyőzi azt az ellenszenvet, amelyet egymás iránt éreznek. i 8o8-ban Napóleon megint háborút kezd, a leghaszontalanabb és legértelmetlenebb háborút, a Spanyolország elleni hadjáratot. 1805-ben legyőzte Ausztriát és Oroszországot, 1807-ben földre zúzta a poroszokat, a német és itáliai államok elismerték fennhatóságát, a legkisebb oka sincs rá, hogy a spanyolok ellen menjen. De az együgyű Joseph Bonaparte is király szeretne lenni (néhány év múlva Napóleon maga is bevallja, hogy tökfilkókért áldozta fel magát), és minthogy egyetlen üres trón sincs kéznél, elhatározzák, hogy a nemzetközi jog felrúgásával elrabolják a spanyol dinasztia koronáját. Megint peregnek a dobok, megint menetelnek az ezredek, megint kiárad a pénztárból a nehezen összekapart pénz, és Napóleon újra megrészegül a győzelmek veszedelmes, mámorító italától. Ezt az őrült háborús dühöngést lassanként mindenki megsokallja. Fouché és Talleyrand helyteleníti a teljesen oktalan hadjáratot, amely hét évre újra csapra üti Franciaország vérét, és minthogy tanácsaikra nem hallgat senki, észrevétlenül közelednek egymáshoz, és összefognak a császár ellen. Beadványaikat, leveleiket - ezt tudják - a császár dühösen a papírkosárba dobja, a politikusok véleménye már régen nem számít, csak a marsalloknak és generálisoknak, a kardcsörtetőknek van szavuk, s még inkább a korzikai pereputtynak, amely szegényes múltját gyorsan hermelinpalástba szeretné takarni. A két miniszter elszánja magát arra, hogy a nyilvánosság előtt tiltakozzék a háború ellen. Mivel nem beszélhetnek, valóságos politikai pantomimot rendeznek, hogy mindenkinek tudomására adják állásfoglalásukat.

Nem lehet tudni, hogy Talleyrand vagy Fouché-e a drámai jelenet rendezője. A következő történik: míg Napóleon a spanyol harctéren tartózkodik, Párizsban se vége, se hossza a mulatságoknak, ünnepségeknek; az emberek megszokták már az évenkénti háborút, akár télen a havat, nyáron a vihart. A kancellár is nagy estélyt ad a Rue Saint-Florentinen álló palotájában, I8o8 decemberében. Mialatt Napóleon valami piszkos valladolidi hadiszálláson hadparancsokat ír, a kancellár szép palotájában ezer gyertya ég, halkan szól a zene. Talleyrand imádja a szép asszonyokat, ragyogó koszorút gyűjt össze belőlük, és az estélyre meghívja a magas rangú államférfiakat s külföldi követeket. Vidáman társalognak, táncolnak, szórakoznak. Hirtelen elhallgat a zene, és a vendégek csodálkozva néznek össze. Egy vendég lép be, valaki, akire itt senki sem számított, a szikár Cassius : Fouché. Mindenki tudja, hogy Talleyrand mélységesen gyűlöli és megveti, s hogy soha életében nem lépte még át Talleyrand házának küszöbét. De lám, a házigazda feláll, udvariasan a rendőrminiszter elé sántít, gyöngéden üdvözli, karon fogja, és tüntető kedvességgel vezeti a termeken keresztül. Aztán egy kisebb szobába megy vele. Leülnek a pamlagra, és élénk, de halk beszélgetésbe merülnek - ami roppantul kíváncsivá teszi a jelenlevőket. Másnap reggel már egész Párizs tud e szenzációról.

* „Még csak ez a »vice« hiányzott neki." - Lefordíthatatlan szójáték, mert a vice jelentése a franciában egyrészt al-, másrészt bűn

Mindenki csak erről a hirtelen és oly feltűnően kirakatba tett kibékülésről beszél, és mindenki tudja, hogy mit jelent ez. Ha kutya és macska ily hirtelen szövetkezik, a paktum csak a szakács ellen irányulhat. Talleyrand és Fouché barátsága azt jelenti, hogy a két miniszter helyteleníti ura tetteit. A spionok hada azonnal lázas munkába fog, hogy közelebbi részleteket is megtudjon erről a cselszövényről. A követségeken sercegnek a tollak, sürgős jelentések röpülnek a szélrózsa minden irányába, Metternich gyorspostával küld levelet Bécsbe, hogy beszámoljon a nagy eseményről. Azt írja, hogy a két miniszter kibékülése „megfelel egy mérhetetlenül kifáradt nemzet óhajainak". Napóleon testvérei is riadót fújnak, és gyorsfutárral küldik el a furcsa hírt a császárnak.

A hírnök száguldva ér Spanyolországba, Napóleon azonban, ha lehet, még gyorsabban siet vissza Franciaországba; mintha korbáccsal kergetnék. Összeharapja, harapdálja az ajkát, amikor a levelet olvassa, s még bizalmasait sem hívja szobájába. Azonnal parancsot ad a hazautazásra. Talleyrand és Fouché kibékülése ijesztőbb, mint valami vesztett csata. Őrült tempóban robog Párizsba. I7-én indul el Valladolidból, 18-án már Burgosban van, 19-én Bayonne-han, ahol csak addig időzik, míg a keményen ostorozott, fáradt lovakat kicserélik. 22-én, mint az orkán, beront a Tuileriákba, és 23-án már visszafizeti minisztereinek a kölcsönt: olyan drámai jelenetet rendez, amely méltó párja a Talleyrandféle szellemes vígjátéknak. Gondoskodik róla, hogy az összes miniszterek és tábornokok, udvaroncok egész aranysujtásos hada jelen legyen, és lássa: Napóleon ököllel veri le a császári tekintély ellen intézett legcsekélyebb támadást is. Fouchét már előző este magához hívatta, és zárt ajtók mögött alaposan megmosta a fejét. Az ilyenfajta zuhanyokhoz Fouché már hozzászokott; valószínűleg szótlanul odatartotta a fejét, sima, ügyesen megválogatott szavakkal mentegetőzött, és türelmesen várt, míg a császár első haragja el nem zúdult felette. Napóleon alkalmasint azt gondolta, hogy ennek a gyáva szolgának a megbüntetésére egy rúgás is elegendő. De Talleyrand-nak, éppen mert erősebbnek, hatalmasabbnak számít, súlyosabban kell lakolnia. Sokszor leírták már ezt a nagy jelenetet, amely a történelem legdrámaibb epizódjai közé tartozik. A császár először néhány általános kijelentéssel pellengérre állítja egyes főemberei álnokságát. Aztán hirtelen Talleyrand felé fordul, aki hanyagul a kandallónak támaszkodik, és közömbösen néz maga elé. A császárt felbosszantja ez a hideg nyugalom. Eredetileg komédiázni akart, hogy öklét megmutassa, de az előre kitervezett felháborodás csakhamar, az egész udvar szeme láttára, igazi dührohammá fajul. Kíméletlenül rátámad a nála öregebb, tapasztalt férfira, és becsmérlő szavak özönét zúdítja rá. Elnevezi tolvajnak, esküszegőnek, árulónak, becstelen kufárnak, aki pénzért eladná a saját édesapját is; megvádolja azzal, hogy ő gyilkoltatta meg Enghien herceget, és ő okozta a spanyol háborút. Kofák, ha a piacon veszekednek, nem hordhatják le egymást durvább hangon, mint Napóleon Périgord grófját, a forradalom veteránját, Franciaország első diplomatáját.

A jelenlevők megdermednek. Mindenki kényelmetlenül feszeng. Mindenki érzi, hogy a császár nem valami szép látványt nyújt. Talleyrand, akiről azt mesélik, hogy egyszer egy róla szóló gúnyirat olvasása közben elaludt, néma nyugalommal fogadja az uralkodó szidalmait. Nem mintha bivalybőre volna, amelyről visszapattan minden, hanem sokkal gőgösebb annál, hogy ilyen durvaságokat még sértésnek érezzen. Mihelyt a vihar elzúgott a feje felett, szó nélkül végigbiceg a fényes parketten, ki a teremből, és csak az előszobában pattantja el egyikét azoknak a híres, mérgezett szónyilaknak, amelyek jobban sebeznek, mint a golyó vagy a korbács. „Milyen kár, hogy egy ilyen nagy ember ennyire neveletlen" - dünnyögi közömbösen, miközben egy szolga felsegíti a köpenyegét.

Még aznap este megfosztják Talleyrand-t kamarási méltóságától. A következő napokban mindenki kíváncsian nyitja ki a Moniteur új számát, s azt várja, hogy a hivatalos közleményekben ott áll a Fouché elbocsátásáról szóló hír. De tévednek. Fouché marad. Mint mindig, most is az erősebb háta mögé állt, gondoskodott villámhárítóról. Hiszen emlékezünk rá, hogy a lyoni vérengzés miatt a kollégáját, Collot-t száműzetésbe küldték, de Fouché maradt. A direktórium elleni harc miatt a társát, Babeuföt agyonlőtték; Fouché maradt. Pártfogója, Barras kénytelen volt külföldre menekülni; Fouché maradt. Most Fouché erősebb szövetségesét, Talleyrand-t menesztették, és Fouché megint a helyén maradt. Kormányok, államformák, nézetek és emberek változnak, minden elbukik, eltűnik a századvég e tomboló forgószelében, csak egy ember tud megkapaszkodni a székében, s marad mindig ugyanazon a helyen, a mindenkori hatalmasok ügyesen alkalmazkodó szolgájaként: Joseph Fouché.

Fouché nemcsak megtartja, de meg is erősíti pozícióját, éppen mert Napóleon legokosabb, leghajlékonyabb és legfüggetlenebb tanácsadóját menesztették. Talleyrand helyét jelentéktelen bábbal töltik be, és így Fouché befolyása nagyobb, mint valaha. S ami még fontosabb: Talleyrand eltűnése után egy időre a kellemetlen gazda is eltávozik. Napóleon minden évben háborút vezet; 18og-ben Ausztria ellenionul.

Fouché boldogan fellélegzik, valahányszor Napóleon elhagyja Párizst, és távol van az államügyektől. Minél messzebb tartózkodik a császár, és minél hosszabb időre távozik, annál jobb; menjen csak Ausztriába, Spanyolországba, Lengyelországba; a legjobb volna, ha megint Egyiptomban hadakozna. Amíg ez a hatalmas fáklya Párizsban lobog, mindenki más árnyékba borul. A császár zsarnokian fölényes, alkotó szelleme mellett eltörpül minden más akarat. De ha néhány százmérföldnyire Párizstól csapatokat dirigál, haditerveket sző, ütközeteket vezet - otthon megnő Fouché súlya. Ilyenkor uralkodó lehet, sorsok ura, nem bábu, amelyet kemény, energikus kéz dróton ráncigál ide-oda.

Fouché nemsokára alkalmat nyer az önálló cselekvésre. Az i 8og-es év végzetes Napóleon számára. Katonai helyzete - ragyogó külső sikerei ellenére - még sohasem volt olyan veszélyeztetett, mint ebben az évben. A leigázott Poroszországban, a rosszul féken tartott Németországban, egymástól elszigetelt garnizonokban, szétszórtan tízezer francia katona áll őrt, szinte védtelenfal az elnyomottak százezrei között, akik csak a fegyverbe hívó szót várják. Ha az osztrákok meg tudják ismételni asperni sikerüket, fellángol a felkelés a Rhőne-tól az Elbáig. Itáliában sem jó a helyzet; a pápa durva bántalmazása ugyanolyan általános elkeseredést szült itt, mint Poroszország megalázása Németországban. Franciaország pedig fáradt. Egyetlen újabb támadás kell csak az Ebrótól a Visztuláig elszórt császári katonaság ellen, és ki tudja, talán felborul az óriási érckolosszus. Erre a támadásra készülnek Napóleon ősi ellenségei, az angolok. Elhatározzák, hogy mialatt a császár csapatai megoszlanak Aspern, Róma és Lisszabon között, egyenesen Franciaország szívébe hatolnak. Először Dunkerque kikötőjét akarják elfoglalni, aztán Antwerpent, és így felkelésre bírni a belgákat; Napóleon messze jár serege színe-javával, ágyúival és marsalljaival; távollétében Franciaország védtelen.

De ott van Fouché, akinek eszébe jut az, amit 1793-ban, a konvent idejében tanult: miként lehet néhány hét alatt tízezer újoncot zászló alá állítani. Energiája azóta sem csökkent, de kénytelen-kelletlen a homályba húzódott vissza, ott tevékenykedett, és meg kellett elégednie kis cselszövényekkel, ravaszságokkal. Szenvedélyesen ráveti magát a nagy feladatra, most végre az egész nemzetnek, az egész világnak megmutathatja, hogy Joseph Fouché nem csupán Napóleon bábja, szükség esetén ugyanolyan keményen és határozottan tud cselekedni, mint a császár maga. Most be lehet bizonyítani - szebb alkalom nem adódhatik soha! - hogy Franciaország katonai ereje és sorsa nem egyes-egyedül Napóleontól függ. Fouché vakmerő bátorsággal húzza alá proklamációiban Napóleon nélkülözhető voltát. „Mutassuk meg Európának, hogy bár Napóleon zsenije dicsőséget hoz Franciaországra, távollétében is vissza tudjuk verni az ellenséget!" - ezt üzeni a polgármestereknek, és büszke szavait tettekre is váltja. Augusztus 31-én, mihelyt megtudja, hogy az angolok csapatokat raktak ki Walcheren szigetén, mint rendőrminiszter, és mint ideiglenes belügyminiszter elrendeli a nemzetőrök behívását; besorozzák a lakatosokat, cipészeket, szabókat és földműveseket, akik a forradalom óta nem láttak fegyvert. A többi miniszter elszörnyed. A császár engedélye nélkül ilyen messzeható intézkedést tenni! A hadügyminiszter, aki rettenetesen dühös, hogy egy civil, egy illetéktelen szent katonai ügyekbe mer avatkozni, erélyesen tiltakozik: előbb futárt kell küldeni Schönbrunnba a császárhoz, hogy engedélyezze a mozgósítást; amíg a császár hozzá nem járul ehhez az intézkedéshez, nem szabad az országot nyugtalanítani. De két hétbe is beletelhet, míg a császártól választ lehet kapni, és Fouché nem riad vissza attól, hogy nyugtalanítsa az országot. Talán Napóleon nem így tesz? Lelke mélyén akarja, hogy nyugtalanság támadjon. Saját felelősségére kidoboltatja, megparancsolja a császár nevében, hogy a veszélyeztetett országrészekben minden férfi haladéktalanul siessen a zászlók alá. Elrendeli a császár nevében, aki minderről nem tud semmit. Sőt újabb vakmerőségre vetemedik: a rögtönzött északi hadsereg főparancsnokává Bernadotte-ot nevezi ki, aki Napóleon fivérének sógora ugyan, mégis az egyetlen generális, akit a császár mindenki másnál erősebben gyűlöl, akit megfenyített és száműzött. Fouché reaktiválja, a császár, a miniszterek és minden ellensége akarata ellenére. Nem törődik azzal, hogy Napóleon helyesli-e intézkedéseit. Csak az a fontos, hogy a siker igazolja.

Ez a merészség a döntő percekben valóban nagy embernek mutatja Fouchét. Mindig nagy feladatokra vágyódik, de többnyire csak apró-cseprő munkákhoz jut, amelyeket játszva el tud végezni. Természetes, hogy nyugtalan, ideges energiája gonosz és többnyire értelmetlen intrikákban vezeti le erőfölöslegét. De ha valóban világtörténeti fontosságú, erejéhez méltó munkához jut, mint Lyonban és később, Napóleon bukása után Párizsban - csodálatos teljesítményekre képes. Az angol támadás jelentőségét ő ítéli meg a leghelyesebben. Vlissingen városa, amelyet Napóleon maga bevehetetlennek tartott, néhány nap alatt az angolok kezébe kerül, ahogy azt Fouché előre megmondta. De közben a Fouché által engedély nélkül felállított új hadseregnek elég ideje volt, hogy megerősítse Antwerpent, és az angolok költséges vállalkozása tökéletes kudarcba fullad. Amióta Napóleon fogta kezébe a gyeplőt, ez az első példa arra, hogy válságos órákban egy miniszter önállóan intézkedjék, kibontassa a vitorlákat, és megragadja a kormánykereket. Fouché bátor önállósága menti meg e végzetes órákban Franciaországot. E napok új rangot adnak Fouchénak, és megerősítik önbizalmát.

Ezalatt megérkeztek Schönbrunnba a kancellár, a hadügyminiszter vádoló levelei, a különböző besúgók panaszai és feljelentései Fouché ellen. A rendőrminiszter, ez a civil, hallatlan merészségre vetemedett, behívta a nernzetőröket, hadiállapotba helyezte az országot! Mind azt remélik, hogy Napóleon ezúttal alaposan a körmére koppint vakmerő miniszterének, és elbocsátja. De csodák csodája - a császár Fouché pártjára áll, helyesli energikus intézkedéseit, mégpedig rögtön, amint értesül róluk, még mielőtt tudhatná, hogy Fouché katonai akciói teljes sikerrel jártak. A kancellár goromba levelet kap a császártól: „Elkeserítő, hogy Ön az Önre ruházott teljhatalmat a rendkívüli események idején ily kevéssé használja fel. Kötelessége lett volna az angol támadás hírére azonnal húszezer, sőt negyven-ötvenezer nemzetőrt csatasorba állítani!" A hadügyminiszternek ezt írja: „Fouché az egyetlen ember, aki megtette a tőle telhetőt, és érezte, hogy a tétlenség ilyen veszedelmes helyzetben a becstelenséggel határos." Fouché tehát nemcsak fölébe kerekedett aggályoskodó, óvatos és tehetetlen minisztertársainak, hanem még meg is félemlíti őket azzal, hogy Napóleon helyesli intézkedéseit. S noha ott van Talleyrand és a kancellár, Fouché az első ember Franciaországban. Megmutatta, hogy parancsolni is tud, nemcsak engedelmeskedni.

Mindig megismétlődő jelenség: Fouché nagyszerűen tud cselekedni a veszély órájában, hideg, világos energiájával elvégzi a legnehezebb feladatokat, és megoldja a legbonyolultabb csomót is. Nagyszerűen meg tudja ragadni a dolgokat, de az ezzel rokon művészethez nem ért, a legnagyobb politikai művészethez: nem tud idején visszavonulni. Ha egyszer bedugta a kezét valahová, nem húzza vissza, amíg rá nem ütnek. Ha megoldotta a csomót, feltámad benne az ördögi játékszenvedély, és nem nyugszik, amíg újra össze nem bogozza. Most is ez történik. Gyorsaságával, fürgén támadó erejével elhárította az alattomos támadást. Az angolok óriási pénz-, vér-és még nagyobb presztízsveszteséggel elhagyták kudarcuk színhelyét; hajóra rakodtak, és hazatértek. Fouchénak most köszönettel és kitüntetésekkel haza kellene bocsátania a nemzetőrcsapatokat. De ambíciója megrészegül a sikertől. Olyan nagyszerű érzés volt császárként viselkedni, három tartományt mozgósítani, parancsokat osztani, kiáltványokat szerkeszteni, beszédeket tartani, borsot törni a többi miniszter orra alá. S most hagyja mindezt abba? Most, amikor kéjesen érzi, mint bontakozik ki a tettereje naponta egyre sokrétűbben, nagyszerűbben? Nem, Fouché nem akarja ezt. Legyen továbbra is háború és védekezés! Igaz, hogy ehhez előbb új ellenséget kell keresni. Csak peregjen tovább a dob, legyen nyugtalan az ország. Arra az alaptalan, ellenőrizhetetlen hírre, hogy az angolok most Marseille-ben akarnak csapatokat partra tenni, Fouché újra mozgósít, Piemont vidékén, az egész Provence-ban, sőt általános bámulatra még Párizsban is behívják a nemzetőrcsapatokat, holott az ellenségnek se híre, se hamva sehol. És mindezt azért, mert Fouchét magával ragadja a szervezés és mozgósítás régóta nélkülözött gyönyöre, mert oly sokáig elnyomott tettereje - hála a világhódító távollétének - most végre egyszer kitombolhatja magát.

De kik ellen indulnak ezek a seregek? - kérdi egyre jobban csodálkozva az ország. Még azok a miniszterek is gyanakodni kezdenek, akik eddig helyeselték Fouché eljárását. Mit akar ez a rejtélyes ember e vad mozgósításokkal? Nem fogják fel, hogy Fouché megrészegült saját energiájától. Minthogy nincs ki ellen menni, és mégis folytatja a mozgósítást, sokan titkos, nagy horderejű célokat sejtenek az egész ügy mögött. Mit akar Fouché? Egyesek úgy vélik, hogy felkelést szervez, mások szerint - ha a császár egy második Aspernt szenved el, vagy ha egy újabb, ellene irányuló merénylet sikerrel jár - helyre akarja állítani a régi köztársaságot. Röpülnek a feljelentések Schönbrunnba: Fouché megbolondult, vagy rosszban sántikál. Most már Napóleon is megelégeli a dolgot, Fouchénak megnőtt a szarva, jó lesz ismét letörni. A császár leveleinek hangja megváltozik. Alaposan lehordja Fouchét, Don Quijoténak nevezi, aki szélmalmokkal csatázik. „Jelentik nekem, hogy Piemontban, LanguedocUan, Provence-ban, Dauphinéban, mindenütt behívták a nemzetőröket. Mi az ördögöt jelentsen ez? Minek ez, ha nincs szükség ezekre a nyugtalanító intézkedésekre? Különben is, az én parancsom nélkül nem volna szabad ilyen intézkedéseket foganatosítani!" Fouché keserű szívvel hagyja abba a nagyszerű játékot: a parancsolgatást; a belügyminisztériumot át kell adnia másnak. Újra nem játszhatik más szerepet, mint a dicsőséggel hazatérő - s a számára túl korán hazatérő - uralkodó rendőrminiszterének szerepét. A seprő újra meghúzódik a sarokban.

Fouché túllőtt ugyan a célon, mégis ő volt az egyetlen miniszter, aki helyesen és időben cselekedett, hogy elhárítsa a súlyos veszedelmet az országról. A hazatérő Napóleon kénytelen Fouché érdemeit elismeri. Franciaország véráztatta földjén új nemesség burjánzott ki, és miután valamennyi miniszter, generális, politikai ügynök és pénzember megkapta a címét, végre Fouchéra is sor kerül, és a régí arisztokratafaló maga is bejut az arisztokraták közé.

A grófi címet már régebben csendesen a neve mellé bigygyesztették. A kiérdemesült jakobinus most még magasabbra emelkedik a nevek ranglétráján. o9. augusztus 15-én, az osztrák császár gyönyörű schönbrunni kastályának dísztermében a Korzikából származó egykori kis hadnagy aláírja

és ellátja pecsétjével azt a pergament, amely az egykori kommunistának és kiugrott paptanárnak jogot ad arra, hogy ezentúl - le a kalappal! - Otranto hercegének nevezhesse magát. Nem harcolt ugyan Otrantónál, nem is látta soha e dél-itáliai tájat, de éppen az ilyen pompásan hangzó, idegenszerű név a legalkalmasabb arra, hogy az egykori fő-fő republikánust eltakarja. Otranto hercege! E név hallatára ki is gondolna a lyoni hóhérra, az „egyenlőség kenyerének" követelőjére és a magánvagyonok konfiskálójára? Fouché nemcsak címet, de címert is kap, vadonatúj címert, amelynek a rajza nagyon jellemző a gazdájára. Nem lehet tudni, hogy a címer tervezésével megbízott heraldikus Napóleon utasítására járt-e el, vagy pedig saját szakállára követte el a sikerült pszichológiai tréfát - de tény az, hogy az otrantói herceg címere aranyoszlopra tekerődző kígyót ábrázol: az aranyoszlop Fouché telhetetlen kapzsiságát, a kígyó, pedig diplomatikus hajlékonyságát jelképezi. Napóleon heraldikusai szellemes emberek lehettek. Találóbb címert el sem lehet képzelni Joseph Fouché számára.

HATODIK FEJEZET

 

FOUCHÉ A CSÁSZÁR ELLEN

1810

A nagy példa egész nemzedékeket nyom el, vagy emel fel. Ha felbukkan egy olyan ember, amilyen Bonaparte Napóleon volt, a többiek vagy eltörpülnek mellette, vagy példát vesznek róla, és mérhetetlenül megfeszítik, minden erejüket, hogy felnőjenek mellé. Akik Napóleon körül vannak, vagy a rabszolgái lesznek, vagy vetélytársaivá válnak. Ilyen kimagasló alak nem tűri tartósan maga mellett a középszerűséget.

Fouché is azok közé tartozik, akiket Napóleon kibillentett az egyensúlyukból. Megszédítette a veszedelmes példa, megmérgezte az örök elégedetlenség szelleme, az a démoni kényszer, hogy túlnőjön önmagán. Fouché is, mint a gazdája, folyton feszíti a húrt, felülmúlja önmagát, mind nagyobb hatalomra tör. Nem bír megnyugodni, nem tud békésen üldögélni. Milyen keserű csalódás éri, amikor Napóleon diadalmasan hazatér Schönbrunnból, és újra kezébe veszi a kormány gyeplőit! Milyen hamar véget ért a gyönyörű álom, az a pár hónap, amelyben úrnak érezhette magát, szabadon rendelkezett magával és másokkal, seregeket mozgósított, proklamációkat írt alá, borsot tört kollégái orra alá, és mámoros boldogsággal keverhette a kártyát a világpolitika asztalán! És ilyen hónapok után térjen vissza szűk hivatalába, ne legyen más, mint rendőrminiszter, naponta böngéssze a nyomorúságos kis spionok jelentéseit, azon törje a fejét, hogy Talleyrand-nak kivel van már megint viszonya, és ki az oka a tőzsdén az állampapírok zuhanásának? 'Nem, ez már lealázó és unalmas egy olyan ember számára, aki a világtörténelem kormánykerekénél állt, és megkóstolta a legfőbb hatalom nektárját. Aki egyszer már nagy tétekben játszott, nem érez izgalmas gyönyört, ha babra megy a játék. Meg akarja mutatni, hogy Napóleon mellett is van még tér nagy tettekre; ez a gondolat megüli az idegeit, nem tud szabadulni ettől.

De mihez fogjon? Mit is csinálhatna egy olyan férfiú mellett, aki leigázta Oroszországot, Németországot, Ausztriát, Spanyolországot és Itáliát, Európa legrégibb dinasztiájából zsarolt magának feleséget, megingatta a pápa trónját és Róma évezredes hatalmát, és Párizs központtal óriási birodalmat alapított? Fouché idegesen, lázasan, féltékenyen lesi az alkalmat, hogy ő is csinálhasson valamit. És valóban, van még valami tennivaló. Párizsnak a világon uralkodó várán hiányzik még egy bástya, a nagy épület nem teljes, amíg nincs meg a béke Angliával. Ennek a megteremtésére vállalkozik Fouché. Létre akarja hozni egyedül, Napóleon nélkül, vagy akár Napóleon akarata ellenére is.

Anglia még mindig - 18o9-ben éppen úgy, mint 1795-ben - Franciaország ősellensége, legveszedelmesebb vetélytársa. Napóleon akarata Akkon kapui előtt, Lisszabon sáncainál, a világ minden pontján beleütközik az angolszászok hideg, nyugodt, fölényes, tervszerű ellenállásába. Hiába hódította meg Európa földjét, ha az angolok tartják a világ másik felét: a tengert. A két ellenfél nem tudja megragadni egymást, húsz év óta hiába erőlködnek, hogy egymást eltapossák. Az esztelen küzdelemben mindketten szörnyen elgyengültek, és - bár a világért sem ismernék be - meglehetősen elfáradtak. Franciaországban, Antwerpenben, Hamburgban sorra buknak a bankok, mert az angolok fojtogatják ezeket; viszont a Temze vizén tömegesen állnak az áruval megrakott hajók, az angol és a francia járadék értéke állandóan esik. A kereskedők és bankárok, a józanul gondolkodó emberek mindkét országban áhítják a megbékélést, és titokban tárgyalásokat kezdenek a béke érdekében. De Napóleonnak a békénél is fontosabb az, hogy nővére, Caroline, megkapja Nápolyt, és a bárgyú Joseph Bonaparte a spanyol trónt. A Hollandiában nagy nehezen összeboronált béketárgyalásokat szétugrasztja, és durva fenyegetésekkel rábírja szövetségeseit, hogy az angol hajókat ne engedjék be kikötőikbe, áruikat szórják a tengerbe; Oroszországot is szorongatja, hogy csatlakozzék a blokádhoz. A szenvedély megint legyőzi a józanságot, a háború újra vadul fellobog, és nem lesz vége soha, hacsak a békepárt az utolsó pillanatban meg nem embereli magát, és nem lép a tettek mezejére.

A korán félbeszakított béketárgyalások előkészítésében Fouchénak is része volt. Ő ajánlotta a császárnak és a holland királynak a közvetítőt, egy francia bankárt, ez egy holland pénzembert, az utóbbi, pedig egy angolt. Ezen a rég bevált aranyhídon próbálnak - mint minden korban, minden háborúban - titkon közeledést teremteni a kormányok között. De a császár egyszerre csak váratlanul elrendeli, hogy szüntessék be a tárgyalásokat. Ez nem tetszik Fouchénak. Miért ne lehetne tovább tárgyalni? Csak tárgyalni, ígérgetni, alkudozni, bolondítani másokat: ez a szenvedélye. Vakmerő tervet sző. Elhatározza, hogy tovább tárgyal a saját szakállára, de látszatra a császár megbízásából. Saját ügynökei és az angol hivatalos körök is azt hiszik, hogy a császár akar békét, pedig valójában csak az otrantói herceg rángatja a háttérben a drótokat. Esztelen dolog, vakmerő visszaélés a császár nevével és a maga miniszteri állásával, olyan szemtelenség, amelyre alig van példa a történelemben. Ám éppen ez a kétszínű játék, a labirintusokban való bujkálás, két, három vagy négy fél megtévesztése az, amit Fouché, ez a született intrikus szeret. Mint a diák, aki elfintorítja az arcát a tanító háta mögött, ő is űzi a maga játékait a császár háta mögött; mint a vásott nebuló, ő is tudja, hogy nyaklevest vagy szidást kaphat a csínyért, mégis elköveti - a vakmerő játék, a csalás kedvéért. Száz ilyen tréfát engedett már meg magának, de ez a legarcátlanabb, legönkényesebb és legveszélyesebb valamennyi között: a császár nevében, de valójában a császár szándékait keresztezve béketárgyalásokat kezd az angol külügyi hivatallal.

Nagyszerűen készíti elő a dolgot. Párizs egyik gyanús pénzemberéhez fordul, Ouvrard bankárhoz, aki fellábbal már többször a börtönben volt. Napóleon rossz híre miatt utálja a hitvány fickót, de ez kevéssé zavarja Fouchét, aki tőzsdei összeköttetésben áll vele. Többször kihúzta már a csávából, kezében tartja, tehát biztos benne. Ezt az embert küldi el de Labouchére holland bankárhoz, egy igen tekintélyes emberhez, aki viszont apósa, a londoni Baring bankár révén az angol kormánynál tapogatózik. Ouvrard biztosra veszi, hogy Fouché a császár utasítására jár el, és ennél fogva úgy tárgyal Hollandiában, mintha hivatalos kiküldött volna. Az angolok ezek alapján komolyan veszik a tárgyalásokat. Így Anglia azt hiszi, hogy Napóleonnal tárgyal, pedig csak Fouchéval áll kapcsolatban, ez pedig gondosan óvakodik attól, hogy Napóleont tájékoztassa. Fouché úgy képzeli, hogy a tárgyalások során megoldja az összes nehézségeket, és csak a kész eredménnyel lép majd a császár és a francia közvélemény elé. Majd büszkén kivágja: „Itt van a béke Angliával! Erre sóvárogtatok valamennyien, de nem tudtátok megcsinálni. Összes diplomatáitok hiába erőlködtek, de én, Otranto hercege sikeresen megcsináltam egymagam, mint valami szorgalmi feladatot."

Milyen kár, hogy egy ostoba kis véletlen megzavarja Fouché izgalmas sakkpartiját! Napóleon fiatal feleségével, Mária Lujzával Hollandiába utazik, hogy meglátogassa fivérét, Lajos királyt. Eszébe sem jut politikára gondolni, élvezi a remek fogadtatás ünnepélyeit. De az egyik napon beszélgetés közben Lajos megkérdezi: hogyan haladnak az Angliával megkezdett béketárgyalások. A holland király, mint mindenki más is, azt hiszi természetesen, hogy a császár tud a tárgyalásokról, azok az ő beleegyezésével folynak. Napóleon nagyot néz. Hirtelen eszébe jut, hogy látta a gyűlölt Ouvrard bankárt Antwerpenben. Mit keres az a fickó itt? Micsoda jövés-menés folyik itt Anglia és Hollandia között? De a császár uralkodik magán, nem árulja el a meglepetését, és közömbös hangon megkéri Lajost, hogy juttassa el hozzá alkalomadtán a holland bankár levelezését. Azonnal kap néhány iratot, s Hollandiából Párizsba utaztában alkalma nyílik átfutni rajtuk. Valóban tárgyalások folynak, amelyekről sejtelme sem volt. Bár Fouché neve nem szerepel az akták közt, a császár vad dühvel azonnal arra gyanakszik, hogy Otranto hercege, ez az orvvadász megint idegen területen cserkészik. De már van annyi tapasztalata, ravaszsága, hogy elrejtse gyanúját e ravasz ember előtt. Tudja, hogy ha nem vigyáz, a cselszövés e nagymestere megint kisiklik kezei kö

zül. Párizsba hazatérve kitüntető udvariassággal beszél rendőrminiszterével, nehogy az gyanút fogjon. Csak Savaryban, Rovigo hercegében, a csendőrség főparancsnokában bízik; utasítást ad neki, hogy gyorsan és feltűnés nélkül tartóztassa le Ouvrard-t, és szerezze meg a bankár összes iratait.

A parancs teljesítése után, június 2-án, Napóleon összehívja minisztereit Saint-Cloud-ba, és gorombán megkérdezi előttük Fouchét: hallott-e Ouvrard bankár valamiféle utazásairól, vagy esetleg maga küldte-e ki Amsterdamba? Fouché meglepődik, de még nem sejti, hogy csapdába esett. Szokott módján válaszol, mint mindig, ha kérdőre vonják; szemtelenül letagadja összeköttetését a bankárral, mint ahogy annak idején megtagadta a forradalom alatt Chaumetteet és a direktórium alatt Babeuföt. Igen ez az Ouvrard nevű bankár, tolakodó ember, aki mindenbe beleüti az orrát, de az egész ügy jelentéktelen dolog, amivel nem érdemes foglalkozni; gyerekes játék. Napóleon kemény kezéből azonban nem lehet ilyen könnyen szabadulni. „Ez nem jelentéktelen dolog, hanem példátlan kötelességmulasztás! - rivall rá a rendőrfőnökre. - Súlyos büntetést érdemel az, aki uralkodója háta mögött tárgyalásokba bocsátkozik az ellenséggel, és feltételeket szab, amelyekről az uralkodó nem tud semmit, és amelyekbe valószínűleg sohasem egyezne bele. Ilyesmit a leggyengébb kormány se tűrne el! A bankárt azonnal le kell tartóztatni!" Fouché kezdi magát rosszul érezni. Még csak az kellene, hogy Ouvrard-t letartóztassák! Rögtön kifecsegne mindent! Fouché ezernyi érvvel iparkodik meggyőzni a császárt arról, hogy Ouvrard letartóztatása fölösleges. Napóleon, tudva, hogy az ő saját rendőre a bankárt már letartóztatta, gúnyos arccal hallgatja Fouché fejtegetéseit. Tudja, hogy ki e merész cselszövés mozgatója, az Ouvrard-tól elkobzott irományok rövidesen feltárják Fouché machinációit kezdettől végig.

Most lecsap a villám a bizalmatlanság régóta gyülekező felhőiből. Másnap, vasárnap, Napóleon reggeli kihallgatásra rendeli minisztereit és udvaroncait. Rögtön a mise után kell megjelenniük az uralkodó színe előtt. (A császár néhány évvel ezelőtt ugyan elfogta a pápát, de most, hogy az apostoli felség veje, ismét jámbor lett.) Felsorakoznak az urak, csak Fouché hiányzik. A rendőrminiszter nem kapott meghívót. A császár, miután tanácsosai helyet foglaltak az asztal körül, ezzel a kérdéssel kezdi: „Mi a véleményük egy olyan miniszterről, aki állásával visszaélve,, uralkodója tudta nélkül tárgyalásokat kezd egy idegen hatalommal? Aki saját feje szerint szab feltételeket, és így kompromittálja az ország politikáját? Milyen büntetést ró ki a törvénykönyv ilyen súlyos árulásra?" A szigorú kérdés után a császár várakozóan körülnéz, és biztosra veszi, hogy a jelenlevők száműzetést vagy valami más megszégyenítő megtorlást fognak ajánlani. De csodák csodája: a miniszterek hallgatásba burkolóznak. Nagyon jól tudják, hogy ki ellen irányul a kérdés. De titokban valamennyien helyeslik Fouché energikus békeakcióját, és mint igazi szolgák, annak is örülnek, hogy végre akadt valaki, aki a császár zsarnoki akaratával szembe mer szállni. Talleyrand, aki nem hivatala, hanem rangja alapján kapott meghívót a tanácskozásra, magában mosolyog; saját, két év előtti megaláztatására gondol, és gyönyörködik abban, hogy milyen kellemetlen helyzetbe került Napóleon és Fouché, akiket egyaránt utál. Végre Cambacérés kancellár töri meg a csendet, és iparkodik áthidalni az ellentéteket: „Kétségtelen, hogy az illető miniszter súlyos hibát követett el, ami szigorúan büntetendő volna, ha nem vennők tekintetbe az enyhítő körülményt: lehet, hogy a tévedés csak túlbuzgóságból fakadt." „Túlbuzgóság?" - kiált fel Napóleon haragosan. A kancellár nyilatkozata sehogy sem elégíti ki. Nem védőbeszédet akar hallani, inkább felháborodást és példás büntetés követelését. Izgatottan elmondja az egész esetet, és felszólítja a jelenlevőket, hogy ajánljanak valakit Fouché utódjául.

De erre is hallgat mindenki. Nem sietnek beleszólni e kínos dologba; félnek Fouchétól, majdnem úgy félnek tőle, mint Napóleontól. Talleyrand tréfával akarja elütni a dolgot. A szomszédjához fordul, és majdnem hangosan így szól: „Fouché úr kétségtelenül hibát követett el, és ha már mennie kell, utódjául aligha ajánlhatnék mást, mint megint Fouchét."

A császár feloszlatja a tanácsot. Dühös a minisztereire, akikből maga csinált akaratlan bábokat, automatákat. Dolgozószobájába hívja a kancellárt, és így szól: „Valóban kár ezeket az urakat megkérdezni. Nem lehet hasznos tanácsot várni tőlük. De ne gondolja, hogy döntésem az <í véleményüktől függ. Már régen tisztában vagyok vele, hogy mit kell tennem. Még mielőtt a tanácsot összehívtam, már elhatároztam, hogy a rovigói herceg lesz az új rendőrminiszter." És anélkül, hogy megkérdezte volna ez utóbbit, hogy van-e kedve ehhez a kellemetlen utódláshoz, még aznap este egyszerűen megparancsolja neki: „Rögtön átveszi a rendőri ügyek vezetését! Tegye le az esküt, és foglalja el az állását!"

Egész Párizs Fouché elbocsátásáról beszél, és a közvélemény nyomban Fouché pártjára áll. A kétes jellemű rendőrminiszter egyszerre óriási népszerűségre tesz szert, azáltal, hogy szembeszállt Napóleon cári hajlamaival. A francia nép hozzászokott a szabadsághoz, és a császár zsarnoksága napról napra tűrhetetlenebbé válik. És senki sem tartja bűnnek, hogy Fouché, ha kell, Napóleon háborús mániája ellenére is békét akar kötni végre Angliával. Minden párt, a royalisták, a republikánusok, a jakobinusok és a külföldi országok követei is a béke utolsó reményének meghiúsulását látják az utolsó szabad szellemű miniszter bukásában. Napóleon saját palotájában, saját hálószobájában is szót emelnek Fouché érdekében: második felesége, Mária Lujza, ugyanúgy pártolja Fouchét, mint azelőtt Josephine. Kijelenti, hogy egész környezetében Fouché az egyetlen ember, akiben apja, az osztrák császár is bízik; s most ezt elbocsátották! Jellemző Franciaország akkori igazi hangulatára, hogy a császár haragja növeli Fouché tekintélyét a nyilvánosság előtt. Savary, az új rendőrminiszter, így foglalja szavakba Fouché elbocsátásával kapcsolatos nyomasztó benyomásait: „Párizs olyan megdöbbenéssel fogadta rendőrminiszterré kineveztetésem hírét, mintha pestis kitöréséről értesült volna." Valóban, Fouché is megerősödött e tíz évben, nemcsak a császár.

Valami úton-módon Napóleon is értesül Fouché távozásának hatásáról. Ez lehet az oka, hogy szükségesnek érzi, éppúgy, mint 18o2-ben, hogy flastromot ragasszon Fouché sebére, és azt a látszatot keltse, mintha más helyen akarnák felhasználni. Az otrantói herceget a rendőrminisztérium elvesztéséért cserébe kinevezi római követté és az államtanács tagjává. Azonkívül levelet ír neki, amely híven visszatükrözi félelem és harag, keserűség és békülékenység, szemrehányás és hála között ingadozó lelkiállapotát. A levél a következőképpen hangzik: „Tudom, Herceg, hogy milyen nagy szolgálatokat tett nekem, nem kételkedem személyemhez való ragaszkodásában és ügybuzgalmában. Mégis lehetetlen volna számomra, hogy Önt miniszteri állásában meghagyjam. Rendőrminiszter csak az lehet, aki teljes bizalmamat élvezi, és ez a bizalom megrendült, amidőn egy fontos ügyben Ön kockára tette a nyugalmamat és az állam nyugalmát, amit akkor sem bocsáthatok meg, ha a legnemesebb és legdicséretesebb szándékkal történt is. Ön olyan felfogást vall a rendőrminiszter kötelességeiről, amely nem egyeztethető össze az állam érdekeivel. Anélkül, hogy hűségében és megbízhatóságában kételkednék, kénytelen volnék minden lépését ellenőrizni, ami olyan állandó, fárasztó munkát jelentene, hogy ezt senki sem kívánhatja tőlem. Igen, az Ön szemmel tartása nagyon szükséges lenne, mert szereti hatáskörét túllépni, és sok mindent csinál, amiről nem tudja, hogy megfelel-e akaratomnak és szándékaimnak. Nem remélhetem, hogy eljárását a jövőben megváltoztatná, mert ilyen ügyekben évek óta gyakran adtam kifejezést rosszallásomnak, anélkül, hogy foganatja lett volna. Céljai tisztaságára támaszkodva nem akarta megérteni, hogy a legjobb szándékkal is sok bajt lehet okozni. Mindazonáltal rendületlenül hiszek az Ön hűségében és tehetségében. Remélem, hogy nemsokára alkalmat adhatok Önnek, hogy az előbbit bebizonyítsa, az utóbbit szolgálatomban hasznossá tegye." Ez a levél olyan, mint egy kulcs, amely feltárja Napóleon legbenső érzéseit Fouchéval szemben. Aki fáradságot vesz magának arra, hogy ezt a kis remekművet még egyszer elolvassa, észreveszi, hogyan birkózik minden mondatában a félelem és a tisztelet, az ellenszenv és a megbecsülés. A makacs autokratának rabszolgára van szüksége, és nem tudja megbocsátani miniszterének, hogy önálló akarata van. El akarja küldeni, de fél attól, hogy ellenségévé tegye. Sajnálja, hogy le kell mondania tehetséges munkatársáról, de egyúttal boldog, hogy megszabadul a veszélyes embertől.

Napóleon önérzetével párhuzamosan Fouché önérzete is mérhetetlenül megnövekedett. A most minden oldalról felé áradó szimpátia még jobban kiegyenesíti a derekát. Nem, nem hagyja magát olyan egyszerűen elküldeni! Hadd lássa Napóleon, hogy milyenné válik a rendőrminisztérium, hadd lássa az új miniszter is, hogy darázsfészekbe ült, nem kényelmes bársonyszékbe - ha merészelték őt elbocsátani. Elvégre nem azért dolgozott tíz évig, hogy egy olyan ostoba alak, mint ez a Savary, ez a kezdő a diplomácia terén, szedje le munkája gyümölcsét. Nem azért alkotta meg nagyszerű orgonáját, hogy egy kontár nyomogassa a billentyűit, és saját teljesítményének tüntesse fel elődje fáradságosan felépített alkotását! Nem, olyan kényelmesen nem fog menni a dolog, ahogy Napóleon és Savary elképzeli. Tanulják meg mind a ketten, hogy Fouchénak nemcsak görbe háta van, mint a többieknek, de fogai is vannak.

Fouché elhatározza, hogy nem kullog ki alázattal hivatalából. Nem kapitulál, és nem csókol kezet a békítő szépségflastromért. Nyíltan fellázadni nem akar; nem olyan ostoba, és a nyílt ellenállás különben sem az ő kenyere. De megenged magának egy kis tréfát, amin egész Párizs kacaghat, és amí értésére adja a derék Savarynak, hogy az otrantói herceg erdejében farkasvermek is akadnak. Fouché jelleme olyan sajátos, hogy a harag sem ragadja férfias hősiességre, legfeljebb groteszk grimaszra. Elkeseredése ördögi tréfás kedvben nyilvánul meg. Sohasem üt ököllel, hanem mindig a gúny ostorával, hogy ellenfelét bolonddá tegye. Minden forr és habzik ilyen alkalmakkor ebben a zárkózott, fegyelmezett emberben, és a harag e tréfái árulják el legjobban természetének démoni-ördögi szenvedélyes vonásait.

Tehát meg akarja tréfálni az utódát. Könnyű feladat, különösen a bárgyú és gyanútlan Savaryval szemben. Otranto hercege gálauniformist és előzékeny arckifejezést ölt, hogy hivatalbeli utódát udvariasan fogadja. Elárasztja Rovigo hercegét kedveskedésekkel. Gratulál neki a császár kegyéhez, és kijelenti, hogy maga is örül a változásnak, mert belefáradt már terhes hivatalába. Annyit dolgozott, hogy megérdemli a pihenést. Mert ez a minisztérium nem gyerekjáték. Rovigo hercege nemsokára meggyőződhetik róla, miIyen nehéz munka vár rá. Szerencséje, hogy Fouché mindenben a kezére akar járni. Az elbocsátás váratlanul érte, az ügyek nincsenek készen az átadásra, de minthogy az otrantói hercegasszonynak amúgy is kell néhány nap a költözködés lebonyolítására, Fouché szívesen feláldozza ezt a pár napot, és vállalja a dolgok rendezését. Nem nagy fáradság az egész, két-három nap alatt mindent előkészít az átadásra. A jó Savary, Rovigo hercege, lépre megy. Csodálkozik, hogy a hírhedten rosszakaratú intrikus ilyen előzékeny hozzá, és nem győzi megköszönni rendkívüli kedvességét. Igen, maradjon még, ameddig jólesik. Meghajlik, és megszorítja a derék, nagyon félreismert Fouché kezét.

Kár, hogy valaki nem rajzolta meg Fouché arcát abban a pillanatban, amikor rászedett utóda elhagyta a szobát. Ostoba Savary! Komolyan azt hiszed, hogy most rendet fogok csinálni? Hogy most szépen, áttekinthetően mappákba csoportosítom az évek hosszú során fáradsággal összegyűjtött titkokat? Hogy még meg is tisztítom és megolajozom a gépet, amelyet én terveztem meg fáradságosan, én építettem fel, amely oly csodálatosan, nesztelenül, láthatatlanul szívja magába az egész országból a híreket, hogy azután feldolgozza? Ó, te szerencsétlen tökfilkó, milyen csalódás vár reád!

Azonnal megkezdődik a furcsa munka. Fouché odarendeli egy meghitt barátját, hogy segítsen. Gondosan bezárt ajtók mögött gyorsan előszedik a dossziékból a legértékesebb titkos okmányokat. Ami még fegyverül szolgálhat Fouché számára, amiben vád van, kompromittáló adatok és bizonyítékok - ezeket Fouché magánhasználatra magához veszi. A többit mind elégetik. Ne tudja Savary, hogy kit lehet kémszolgálatra felhasználni az udvarnál, a hadseregben, az előkelő faubourg Saint-Germain városrészben. Ha kémekre van szüksége, szerezzen magának megfelelő informátorokat. Tehát tűzbe a névsorokkal! Csak azok a listák maradnak meg, amelyek jelentéktelen spiclik nevét és címét tartalmazzák. A házmesterek és utcai nők, akiktől érdemes dolgot úgysem lehet megtudni, álljanak csak továbbra is a rendőrfőnök rendelkezésére. A mappák egykettőre kiürülnek. Eltűnnek a külföldi royalisták és titkos levelezők értékes lajstromai, mindenütt rendetlenség támad, minden rossz helyre kerül,

a kartotékok összekeverednek, az akták hamis számot kapnak, a chiífre-eket megváltoztatják, az új miniszter legfontosabb alkalmazottait a maga kémjeivé teszi Fouché, hogy titkon, tovább hordjál* a jelentéseket régebbi, igazi uruknak. Fouché sorra meglazítja a rugókat, lecsavarja a kerekeket - a fogaskerekek nem kapcsolódnak egymásba, a gyanútlan utód kezében csődöt mond majd a hatalmas gépezet: Miként az oroszok felgyújtották szent városukat, Moszkvát, hogy Napóleon ne találjon benne kényelmes szállást, úgy Fouché is elpusztítja, aláaknázza saját szeretett életművét. Négy napig tart az ördögi rombolás, éjjel-nappal Lobog a tűz a kandallóban. Senki sem tud róla, senki sem sejti, mi történik a búcsúzó rendőrfőnök dolgozószobájában. Az ország titkai füstté válva tódulnak ki a kéményen, vagy Ferriéres szekrényeibe vándorolnak.

Most még csak egy különösen udvarias, különösen kedves meghajlás a mit sem sejtő utód előtt. Kérem, foglaljon helyet! Kézfogás és ravasz arccal fogadott köszönet. Ezután Otranto hercegének gyorskocsival Rómába kellene utaznia, hogy átvegye a követséget. De nem teszi. Egyelőre Ferriéresbe utazik, a kastélyába, és türelmetlen szívdobogással, gyönyörrel lesi, hogy milyen dühös lesz bolonddá tett utóda, mihelyt észreveszi Fouché tréfáját.

A nagyszerűen elgondolt és furfangosan megcsinált mókába, sajnos, egy kis hiba csúszott. Fouché úgy képzelte, hogy csak az újdonsült herceget, a tapasztalatlan miniszteri csecsemőt tréfálta meg. Elfelejti, hogy utódát egy olyan úr ültette a miniszteri székbe, akivel nem lehet tréfálni. Napóleon már amúgy is gyanakodva figyelte Fouché viselkedését. Nem tetszik neki sem a hivatal átadásánál lejátszódó huzavona, sem a római út hosszas halogatása. Azonkívül az Ouvrard, Fouché embere ellen indított vizsgálat során váratlanul kiderült, hogy Fouché már jóval előbb is küldött egy közbenjáróval feljegyzéseket az angol kormányhoz. Június 17-én a császár éles hangú levelet küld Ferriéres-be „Herceg, elrendelem, hogy azonnal juttassa el hozzám azt a jegyzéket, amit bizonyos Fagan úr útján puhatolózás végett Lord V. Yellesleyhez küldött. A lord válaszolt Önnek, de ezt nekem sohasem hozta tudomásomra!" Ez a kemény harsonázás szinte még egy halottat is felébreszthetett volna. De Fouché, diadalmámorában és vakmerőségében nem is válaszol. Közben Savary is ráeszmélt a történtekre, és döbbenten jelentette a Tuileriákban, hogy a rendőrminisztérium titkos irattárát kifosztották. Erre újabb császári levél repül Ferriéres-be, amely most már az összes akták visszaszolgáltatását követeli. A levelet a kormány titkára személyesen viszi el, és parancsa van arra, hogy a jogtalanul kiemelt okmányokat elkobozza az otrantói hercegtől. A tréfának vége, megkezdődik a harc.

A tréfának vége. Fouchénak most már igazán be kellene látnia, hogy nem szabad tovább feszítenie a húrt. De mintha az ördög szállta volna meg, arra gondol, hogy megmérkőzzék Napóleonnal, a világ leghatalmasabb emberével. Azt hazudja a kormány titkárának, hogy nagyon sajnálja, nincs nála semmiféle irat. Mindent elégetett. Ezt nem hiszi el senki, legkevésbé Napóleon. Újabb felszólítást intéz Fouchéhoz, keményebbet, sürgetőbbet. Mindenki tudja, hogy milyen türelmetlen. Fouché meggondolatlansága makacssággá válik, makacssága szemtelenséggé, szemtelensége kihívássá. Ismét kijelenti, hogy nincs nála semmi, és a császári magánokmányok állítólagos elégetését fenyegetően, zsaroló módon magyarázza. Őfelsége olyan bizalommal viseltetett iránta -- mondja gúnyosan -, hogy ha egyik fivére magára vonta neheztelését, őt bízta meg, hogy az engedetlent kötelességére figyelmeztesse. Kötelességének tartotta távozása előtt ezeket a leveleket megsemmisíteni. Emellett a császár nővéreit is gyakran érte rágalom; őfelsége maga közölte rendőrminiszterével ezeket a mendemondákat, és megbízta: nyomozzon utána, hogy milye meggondolatlanságok adtak okot ezekre a pletykákra. Az üzenet értelme nyilvánvaló: Fouché értésére adja a császárnak, hogy nagyon sokat tud, és nem hajlandó eltűrni, hogy úgy bánjanak vele, mint valami elcsapott lakájjal. A követ is megérti a zsaroló fenyegetést; bizonyára sok fejtörésébe került, hogy az arcátlan üzenetet elviselhető formában tolmácsolja a császárnak. A császár rettenetes dühbe gurul. Annyira tombol, hogy Massa hercege alig tudja lecsillapítani. Hogy a bosszantó ügynek véget vessen, ajánlkozik, hogy leutazik Ferriéres-be, és személyesen figyelmezteti a rebellist: adja ki a papírokat. Az új rendőrminiszter, a rovigói herceg is figyelmezteti, Fouché azonban udvariasan és elszántan folyton csak azt feleli: sajnálja, végtelenül sajnálja, de túlságosan nagy diszkrécióból elégette az okmányokat. Ez az első eset, hogy Franciaországban valaki nyíltan dacolni mer a császárral.

Ez már sok. Napóleon tíz éven át lebecsülte Fouchét, de most Fouché becsüli alá Napóleont, amikor azt hiszi, hogy néhány indiszkrécióval megfélemlítheti. Napóleon haragja határtalan. Ezt merje tenni valaki vele! Vele, akinek az orosz cár, az osztrák császár, a szász király oda akarta adni a lányát feleségül, vele, aki előtt a német és olasz uralkodók iskolásfiúk módjára reszketnek! Legyőzte Európa valamennyi hadseregét, és ez a fakó múmia, ez a vadonatúj hercegi palástba burkolózó, zörgő csontú intrikus nem engedelmeskedik neki? Ezt nem tűrheti el Napóleon! Magához hívatja Dubois-t, a titkosrendőrség főnökét, kemény, visszhangzó léptekkel járkál fel és alá a teremben, elhalmozza vad szidalmakkal azt a nyomorult, alávaló, szemtelen Fouchét. „Téved, ha azt hiszi, hogy velem is elbánhatik úgy, mint az Istenével, mint a konventtel és a direktóriummal! Ezeket sorra gyalázatosan elárulta és eladta! Nekem jobb szemem van, mint Barrasnak, és úgy az orrára koppantok, hogy holta napjáig is megemlegeti! Tudom, hogy feljegyzéseim, utasításaim vannak nála, és kicsikarom ezeket tőle. Ha vonakodik, kísértesse azonnal tíz csendőrrel a tömlöcbe! Majd megmutatom neki, hogy milyen hamar be lehet fejezni egy bűnügyi vizsgálatot!"

Az ügy súlyosra fordul. Most már Fouché is megijed. Mikor Dubois megjelenik, Fouchénak el kell tűrnie, hogy egykori alantasa lefoglalja összes irományait. Ez veszélyessé válhatna, a legkényesebb és legértékesebb okmányokat azonban már régen eltüntette az óvatos Fouché. Mindazonáltal kezdi sejteni, hogy fejjel ment a falnak, és gyorsan levelet ír a császárnak és az egyes minisztereknek. Panaszkodik, hogy így bánnak vele, aki mindig a császár leghűségesebb, legbecsületesebb szolgája volt. Az egyik levélben le meri írni ezt a mondatot: „Il n'est pas dans mon caractére de changer". Fouché, a kaméleonjellemű nagy köpönyegforgató kijelenti: nem szokta megváltoztatni a meggyőződéseit! Majd kocsiba ül, és Párizsba utazik, hogy magyarázkodással, bocsánatkéréssel próbálja kiengesztelni a császárt, mint tizenöt évvel azelőtt Robespierre-t.

De már késő. Túl sokáig játszott, túl sokáig tréfált, nem lehet szó kibékülésről, megegyezésről. A nyílt kihívásra csak nyílt megalázás lehet a válasz. Levelet kap Napóleontól, kemény és éles hangú levelet, amilyet Napóleon szinte sohasem írt a miniszterének. Röviden koppan, mint egy rúgás: „Otranto hercege! További szolgálatai nem kívánatosak többé számomra. Huszonnégy órán belül tartozik szenátori birtokára utazni." A római követségről sincs már szó. Nemcsak elbocsátás ez, hanem száműzetés is. Az új rendőrminiszter egyidejűleg utasítást kap, hogy a császári parancs teljesítését ellenőrizze.

Túl nagy volt a feszültség, a játék túl merész. Most váratlan dolog történik: Fouché teljesen összeroppan. Mint az alvajáró, aki háztetőkön mászkál, és mikor valaki rárivall, hirtelen felébred, ráeszmél veszedelmes helyzetére, és rémületében lezuhan a mélységbe. Ugyanaz az ember, aki a guillotine tövében sem vesztette el a fejét, Napóleon ökölcsapásától szánalmasan megzavarodik.

a8io. június harmadika Fouché Waterlooja. Idegei felmondják a szolgálatot. A minisztériumba rohan külföldre szóló útlevélért, aztán kocsiba ül, minden állomáson lovakat vált, és meg sem pihen Itáliáig. Ott sem áll meg, hanem egyik helyről a másikra cikázik, mint a patkány a forró kályhalapon. Ma Parmában van, pár nap múlva Firenzében, majd Pisába és Livornóba száguld, ahelyett, hogy a császár parancsa szerint birtokára vonulna vissza. A pánik vadul kergeti. Nem akar Napóleon közelében lenni, fél minden helytől, ahová a császár karja elér. Itáliában sem érzi magát biztonságban, hiszen egész Európa a félelmetes férfi alattvalója. Livornóban hajót bérel, hogy átkeljen Amerikába, a szabadság és biztonság hazájába. De a vihar, a tengeribetegség, az angol cirkálóktól való félelem visszaűzi, és őrülten kocsizik tovább városról városra, kikötőből kikötőbe. Könyörgő leveleket ír Napóleon nővéreinek, hercegeknek, Napóleon barátainak könyörög közbenjárásért. Hol itt bukkan fel, hol amott, a rendőrtisztviselők bosszúságára. Ezek örökké keresik, mindig elvesztik a nyomát. Röviden: Fouché tökéletes bolondként viselkedik, a félelem őrültjeként. Egész életében olyan hideg és józan volt, mintha nem is lettek volna idegei, most meg szinte klinikai példája a teljes idegösszeomlásnak. Napóleon egyetlen gesztussal tönkretette ezt az ellenfelét, ezt a legmerészebb, leghidegvérűbb szolgáját.

Hetekig tart ez a lázas bújósdi. Senki sem tudja - még kiváló életrajzírója, Madelin sem -, mit akar, hova készül Fouché ezalatt - talán ő maga sem. Nyilván csak a száguldó kocsiban érzi magát biztonságban a császár képzelt bosszújától, pedig Napóleon valószínűleg nem is gondolt már arra, hogy eltapossa. Csak a papírjait akarta megkapni, az akaratát érvényesíteni, ami meg is történt. Mert mialatt Fouché hisztérikus rohamában agyonhajszolja a postalovakat keresztül-kasul egész Itáliában, a felesége Párizsban sokkal okosabban viselkedik. Kapitulál a férje helyett. Kétségtelen, hogy diszkrét módon eljuttatta Napóleonhoz a keresett iratokat, hogy ilyen módon mentse a férjét. Ezek az intim akták, amelyekre Fouché zsaroló módon utalt, sohasem jutottak nyilvánosságra, nyomtalanul eltűntek, akárcsak azok a dokumentumok, amelyeket Napóleon pénzen vásárolt meg Barrastól és karrierje kezdetének más kellemetlen tanúitól. Vagy Napóleon maga semmisítette meg ezeket, vagy III. Napóleon égette el, minden olyan irománnyal együtt, amelyek nem fértek össze a hivatalos Napóleon-képpel.

Ez a vihar is elmúlt. A villám megremegtette Fouchét, de nem sújtotta agyon. Napóleon megengedi neki, hogy hazatérjen. A tönkrehajszolt ember szeptember 25-én érkezik birtokára, sápadtan, halál fáradtan; összefüggéstelen beszéde teljes zavarodottságot árul el. Bőven van ideje kipihenni magát, mert aki egyszer fellázadt Napóleon ellen, sokáig nem vehet részt a közéletben. A hullám ismét lesodorja a mélységbe ezt a mérhetetlen ambíciójú embert, akinek drágán kell megfizetnie vakmerő tréfáját. Megkezdődik harmadik száműzetése, amely három évig megfosztja minden hivatalos méltóságtól és tevékenységtől.

HETEDIK FEJEZET

KÉNYSZERŰ KÖZJÁTÉK

I8I0-I8I5

Otranto hercege, a nyugalmazott rendőrminiszter, gyönyörű aix-i kastélyában úgy él, mint valami független uralkodó. Ötvenkét éves, és már fenékig kiitta a mozgalmas politikai élet poharát; volt fenn és lenn, kipróbálta az árt és az apályt, a politikai játék minden izgalmát; sütkérezett a hatalmasok kegyeiben, és megismerkedett az elhagyatottság szomorúságával; volt koldus és nábob, gyűlölt és népszerű, ünnepelt és megvetett. Végre kivetette a hullám a gondtalan jólét aranyfövenyére: herceg lett, szenátor, excellenciás úr, államminiszter, államtanácsos, sokszoros milliomos és elbocsátása óta független ember, aki még a császárnak sem szolgája. Hintaján mindennap kikocsikázik, livrébe bújtatott inasa ül a bakon. Meglátogatja a környék előkelőségeit, a tartomány hódolattal veszi körül, bizonyos párizsi körökből is állandóan kapja a szimpátiajeleit. Nincs semmi dolga, nem kell naponta ostoba hivatalnokokkal vesződnie, és megszabadult a despota császár szeszélyeitől. Minden oka megvan rá, hogy „procul negotiis" boldog legyen. De szerencsétlen természete nem hagyja nyugodni. Erre vall nem túlságosan megbízható emlékiratainak a következő mondata is, amely kivételesen teljesen valódinak látszik: „Az a szokás, hogy mindenről tudjak, belém rögződött, ide is követett, és a kellemes, de -egylxangú száműzetés unalmában az eddiginél is inkább hatalmába kerített."

Mellékesen megjegyzem, hogy az otrantói herceg 1824-ben, Párizsban megjelent emlékiratait jóformán sehol sem veszem tekintetbe. E memoárokat kétségtelenül idegen kéz állította össze, bár anyaguk egy része autentikus lehet. A történészeket ma is foglalkoztatja a kérdés, hogy Fouchénak, ennek az örök kétszínűnek mennyi része volt e memoárok előkészítése körül. Alighanem találó Heine tréfája, aki Fouchéról megjegyezte: „Ennek az embernek a hamissága olyan messzire terjedt, hogy halála után hamis memoárokat tett közzé."

Fouché nem a Provence szívhez szóló tájaiban keresi a magány örömeit, a „charme de la retraite" édességét. Inkább azzal szórakozik, hogy folytatja spionkodásait Párizsban. „Megbízható barátaim és küldönceim segítségével titkos levelezésbe kezdtem, és szabályos jelentéseket kaptam a fővárosból. Ezek kiegészítették egymást. Egy szóval: Aix-ban kiépítettem a magánrendőrségem." Amit hivatásszerűen nem gyakorolhat, azt most sportszerűen űzi. A minisztériumokba nem teheti be a lábát, tehát mások segítségével a kulcslyukon át leselkedik és hallgatózik, abban a reményben, hogy ismét alkalmazzák, hogy ismét odaülhet a történelem kártyaasztalához.

Pedig hol van még e remény a megvalósulástól? Napóleonnak nincs rá szüksége. A császár most hatalma tetőpontján áll, térdre kényszerítette Európát, az osztrák császár veje lett, és minden vágyainak koronáját is elérte: fia van, és a fia Róma királya. Alázatosan meghódolt előtte minden német és itáliai uralkodó, hálásak, hogy meghagyta a trónjukat, trónocskájukat. Utolsó ellensége, Anglia is ingadozni kezd. Ez az ember oly hatalmas, hogy mosolyogva mondhat le olyan kevéssé megbízható segítőtársakról, mint Joseph Fouché. Most, hogy sok ideje van, most látja csak Fouché: milyen őrjöngő vakmerőség volt Napóleonnal ujjat húzni. A császár még komoly gyűlöletre sem méltatja; abból a szédítő magasságból, ahová a saját ereje és a sors akarata folytán feljutott; észre sem veszi azt a fullánkos kis férget, amelyet erőteljes mozdulattal lerázott magáról. Annyira nem törődik vele, hogy végül visszaengedi Ferriéres-be, kétórányira Párizstól. Fouché már nem számít. Csinálhat, amit akar, csak éppen hogy a fővárosba nem mehet, és a Tuileriákba nem teheti többé a lábát.

Két év alatt egyetlenegyszer történik csak meg, hogy Fouchét'a császári palotába hívják. Napóleon háborúra készül Oroszország ellen, és ez alkalommal, minthogy mindenki a háború ellen szól, megkérdezi az otrantói herceg véleményét is. Fouché állítólag szenvedélyes hangon óvja a császárt a veszedelmes kalandtól. Emlékirataiban van egy memorandum, amelyet ebben az ügyben Napóleonhoz intézett, de könnyen meglehet, hogy ez az irat csak jóval később készült hamisítvány. Napóleont azonban ekkor már semmiféle tanács sem tudja eltéríteni a szándékától. Csak alázatos helyeslést kíván hallani. Rossz néven vesz minden figyelmeztetést. Aki e háború ellen szól, kételkedik az ő nagyságában. Fouchét megvetően visszaküldi kastélyába, a száműzetés semmittevésébe, és hatszázezer ember élén elindul legmerészebb, legesztelenebb vállalkozására, Moszkva ellen.

Sajátos ritmus uralkodik Fouché különös, fordulatokban gazdag életében. Ha emelkedőben van, sikerül neki minden, amibe csak belefog, de ha lefelé vezet az útja, a sors lépten-nyomon ellene fordul. Most, hogy keserves száműzetésben tölti napjait, és vigaszra, társaságra, lelki támaszra volna utalva, elveszti egyetlen igazi barátját, a feleségét, aki húsz éven át jóban-rosszban kitartott mellette, szeretettel támogatta veszélyes pályáján. Első száműzetésében, a padlásszobában meghalt imádott két gyermeke, most, a harmadikban az élettársa. A látszólag érzéketlen embert ez a csapás rettenetesen megtöri. Hűtlen volt minden párthoz, minden eszmét lelkiismeret-furdalás nélkül elárult, de mindig gyöngéd hűséggel vette körül csúnya feleségét; a leggondosabb családapa volt, a legfigyelmesebb férj. Hideg, száraz hivatalnoki külseje mögött intenzív idegéletet élő szenvedélyes játékos rejtőzik, a veszélyes, megbízhatatlan ember mögött hűséges vidéki francia kispolgári férj, magányos férfi, aki csak családja szűk körében érzi magát jól igazán. Ami jóság, méltányosság ebben a ravasz diplomatában titkon, rejtve él, azt mind csöndes szeretettel a feleségének adja. Ez az asszony csak érte élt, soha nem jelent meg udvari ünnepségeken, banketteken, fogadásokon, sohasem avatkozott az ő veszélyes játékaiba. Magánéletének nyugalma ellensúlyozta intrikáinak izgalmait. És a legválságosabb időszakban elveszti ezt a titkos menedéket; éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége volna rá. A kőszívű ember meginog a nagy csapástól, először életében. Most először csendül ki leveleiből igazi meleg, emberi hang. Ugyanakkor történik, hogy az új rendőrminiszter, a bárgyú rovigói herceg szörnyű baklövést követ el, amely egész Párizs szemében nevetségessé teszi. Egy félbolond ember nevetséges puccskísérleténél hagyja, hogy elfogják. Fouchét unszolják a barátai, hogy próbálja meg visszaszerezni hivatalát. De Fouchénak most nincs kedve közéleti szereplésre. „Szívem nincs már nyitva ilyen hívságos földi dolgok számára. A hatalom nem csábít már, és nyugalomra vágyom. Nemcsak a gyászom miatt van erre szükségem, hanem ez az egyetlen megfelelő életforma számomra. A közélet zűrzavaros káosz a szememben, zűrzavar, amely ezer veszedelemmel fenyeget." Első ízben tűnik úgy, hogy ez az okos ember bölcs lett. A szenvedések iskolájában tanulta az igazi bölcsességet. Az öregedő férfi élettársa halála után rájön, hogy izgalmas hatalmi törekvései tulajdonképpen milyen esztelenek, és nyugalom után eped, meg akarja lazítani lelkének örökké feszüli húrjait. Nem érdeklik már az intrikák, nem akar már hatalmat.

Valóban a sors iróniája, hogy Napóleon éppen akkor erőlteti rá a hivatalt, amikor ez a különben nyughatatlan ember csak nyugalmat akar, semmi mást.

Napóleon nem azért fordul hozzá, mintha eloszlott volna az antipátiája és bizalmatlansága iránta. Sőt éppen azért akarja foglalkoztatni, mert nem bízik benne. A megvert császár életében először aggodalommal néz a jövőbe. Nem lóháton, nem zászlók erdejében, nem diadalmas hadserege élén tért vissza Párizsba, hanem sötét éjjel, komor arcát felgyűrt prémgallérja mögé rejtve, hogy senki meg ne lássa. A legnagyszerűbb hadsereg, amelyet valaha is vezetett, az orosz hósivatagban fekszik, szertefoszlott a győzhetetlenség nimbusza, valamennyi barátja elhagyta. Az uralkodók, akik nemrég még alázatosan hajlongtak előtte, hirtelen méltóságuk tudatára ébrednek. A leigázottak fegyvert fognak elnyomójuk ellen. Oroszország felől kozák csapatok közelednek, Svédországból a régi vetélytárs, Bernadotte nyomul előre, Csehországban a császári após fegyverkezik veje ellen, a leigázott Poroszország bosszúra szomjazik - sok-sok könnyelmű háború sárkányvetése most szökik kalászba Európa véres, felperzselt, feldúlt földjén. Közeledik a nagy leszámolás, amely ősszel a lipcsei csatatéren történik majd meg. Recseg és ropog a titáni épület, amelyet egy csodálatos emberi akarat tíz éven át összeácsolt. Spanyolországból, Vesztfáliából, Hollandiából és Itáliából menekülnek az elkergetett Bonaparte-testvérek. Napóleon érzi, hogy most minden energiájára szüksége van. Nagyszerű éleslátással, hallatlan munkabírással mindent előkészít a végső, döntő küzdelemre. Mindenünnen, Spanyolországból, Itáliából összegyűjti kipróbált csapatait, és bent az országban besoroz mindenkit, aki lóra tud ülni, vagy elbírja a tornisztert. Ember még nem győzte le, csak az orosz tél őrölte meg csapatait. Jóvá akarja tenni ezt a kudarcot. Éjjel-nappal dolgoznak a gyárak, készítik a sok ágyút és kardot, a pénzverde is üzemben van, aranyérméket ver, feldolgozza a kincstár utolsó titkos tartalékait. Rendbe hozzák az erődöket, és mialatt a hadseregek keletről és nyugatról súlyos léptekkel Lipcse felé menetelnek, a diplomaták is lázas munkába fognak. Sehol sem lehet gyönge, bizonytalan a hadállás, sehol sem lehet rés azon a tüskés drótkerítésen, amellyel a császár Franciaországot körül akarja venni. Minden lehetőséget átgondol, de nemcsak a front kiépítésével foglalkozik, hanem a hátát is biztosítani akarja. Nem szabad még egyszer megtörténnie annak, ami az orosz hadjárat alatt megesett, hogy egy bolond vagy egy gonosztevő megingassa, megzavarja a nép bizalmát a császár iránt. Egyetlen ember sem maradhat otthon, aki nem szilárd, egyetlen veszélyes ember sem maradhat felügyelet nélkül.

Napóleon számba vesz minden erőt, minden lehetőséget, minden lehetséges veszedelmet. Eszébe jut Fouché is, akivel nem törődött, amíg erősnek érezte magát. De most őt is veszélytelenné akarja tenni. Úgy dönt, hogy Fouchénak el kell hagynia Párizst.

Legjobb volna elfogatni, bezárni valami erődbe, ahol nem intrikálhat, nem készíthet elő orvtámadást a fronton küzdő császár ellen. De nincs olyan vád, amelynek alapján meg lehetne fosztani a szabadságától. Tehát más módon kell megkötni a kezét. Valami hivatalt kell neki adni, amely foglalkoztassa, mégpedig lehetőleg minél messzebb Párizstól. Az ügyek és háborús készülődések kavargó áradatában a drezdai főhadiszálláson hasztalanul keresnek olyan állást, amely megtisztelő is, biztonságot is nyújt; nem olyan könnyű ilyet találni. Napóleon azonban már türelmetlenül kívánja, hogy ez a rejtélyes cselszövő ne legyen a francia fővárosban. S minthogy nem találnak neki állást, hát kitalálnak egyet, kinevezik a poroszországi megszállt terület helytartójává. Szép állás volna, csak az a hibája, hogy csupán akkor lehet elfoglalni, ha a császár meghódítja Poroszországot. S erre kevés a kilátás. Blücher fenyegetően szorongatja a császári sereg szászországi szárnyát. Ilyen körülmények közt komédiaszámba megy Napóleon levele, amelyet május tizedikén ír Fouchénak: „Ezennel értesítem arról, hogy mihelyt porosz királyi területre behatolok, magamhoz hívom Önt, mivel Önt kívánom a megszállt ország közigazgatásának élére állítani. Erről Párizsban senkinek sem szabad tudni. Hogy a kellő pillanatban kéznél legyen, utazzék titokban ide, de híresztelje el azt, hogy a birtokára utazik. A császárnén kívül senki sem tud az Ön utazásáról. Nagy örömömre szolgál, hogy munkásságát ismét igénybe vehetem, és alkalmat adhatok Önnek arra, hogy hűségéről tanúságot tegyen." Így ír a császár, éppen mert egyáltalán nem bízik Fouché hűségében. Az utóbbi tisztában van Napóleon érzelmeivel, szándékával, és gyanakodón, kedvetlenül útra kel Drezda felé. „Nyomban tisztában voltam azzal - írja emlékirataiban -: a császár félt, hogy Párizsban maradok; túszként a kezében akart tartani, ezért rendelt magához." Nem siet túlságosan, hogy az államtanácshoz csatlakozzék Drezdában. Tudja, hogy nem kíváncsiak a tanácsára, csupán meg akarják kötni a kezét. Csak május 29-én érkezik meg Drezdába, ahol a császár ezekkel a szavakkal fogadja: „Későn jön, herceg."

A nevetséges hivatalról, amit el kellene foglalnia, szó sem esik többé Drezdában. A helyzet sokkal súlyosabb, semhogy ilyen tréfákkal lehessen foglalkozni. De itt szemmel tarthatják Fouchét. Nemsokára aztán alkalom nyílik arra, hogy eldugják valahová, ha nem is északra, a holdba, de legalább pár száz kilométerre Párizstól. Junot tábornok, Napóleon régi bajtársa, aki Illyriát igazgatta, hirtelen megőrült. Az állása megüresedett, és éppen alkalmas Fouché számára.

Rejtett iróniával nyújtja át neki a császár ezt a tartományt. Fouché belenyugszik, meghajlik engedelmesen, és kész azonnal elutazni Illyriába.

Illyria meglehetősen operett-ízű név. Valóban igen tarka ország ez az állam, amelyet a legutolsó erőszakos békekötés alkalmával Friaul, Karintia, Dalmácia, Isztria és Trieszt darabjaiból férceltek össze. Zsarnoki szeszély és vak diplomácia hozta létre ezt az életképtelen torzszülöttet. Egy állam, amelyben nincs egységes eszme, amelynek nincs értelme, célja, létjogosultsága. Fővárosa egy tengődő kis parasztváros, Laibach (Ljubljana), Fouché üres pénztárat talált ott, néhány tucat unatkozó tisztviselőt, kevés katonát és bizalmatlan lakosságot, amely lesi a percet, hogy a franciák kivonuljanak. A mesterségesen összetákolt állam gyenge lábon áll, néhány ágyúlövés kell csak hozzá, hogy összeomoljon. Az ágyúkat Ferenc császár süti el majd hamarosan, Napóleon apósa, s nyomban vége az illír államnak. Azzal a néhány gyenge ezreddel, amely Fouché rendelkezésére áll, komoly ellenállásra gondolni sem lehet, már csak azért sem, mert az ezredekben a többség horvát, s ezek az első lövésre átmennek az ellenfél seregébe. Fouché tulajdonképpen az első perctől visszavonulást készít elő, s hogy ezt álcázza, bálokat és estélyeket ad, szemlét tart a csapatok fölött, úgy viselkedik, mintha uralma megingathatatlan volna. De közben éjjel Triesztbe szállíttatja a pénztárát, a kormányzati okmányokat. Lassan, nyugodtan hátrál, csak lépésről lépésre engedi át a terepet, ügyel arra, hogy a lehető legkevesebb vesztesége legyen. A stratégiai visszavonulásnál újra megmutatja hidegvérűségét, gyorsaságát, energiáját. Laibachból Görzbe (Gorizia) teszi át a székhelyét, onnan Triesztbe, majd Velencébe. Magával viszi a pénztárát, szinte az egész tisztviselői kart és igen sok nyersanyagot. De ez már nem sokat számít. Egész Illyria elvesztése sem számít. Mert ugyanakkor Napóleon Lipcsénél elveszti utolsó nagy ütközetét, a népek csatáját, amely véget vet világuralmának.

Fouché kifogástalanul elvégezte feladatát, és minthogy nincs többé Illyria, amit kormányozzon, szabadnak érzi magát, vissza akar térni Párizsba. De Napóleon nem így gondolja a dolgot. Semmiképpen sem szabad Fouchénak visszatérnie Párizsba! „Fouché olyan ember, akit a jelen körülmények között nem szabad Párizsban hagyni." Ez a kijelentés, amely Drezdában hangzott el, Lipcse után duplán, hétszeresen érvényes Napóleon számára. Távol kell tartani mindenáron! Súlyos bajai, az ötszörös túlerő elhárításának gondjai közepette is időt szakít magának a császár arra, hogy Fouché számára valami elfoglaltságot eszeljen ki, hogy a háború tartamára ártalmatlanná tegye. Adjunk neki valami diplomáciai játékot, módot az intrikálásra, de legyen távol Párizstól! Elküldi jó messzire, Nápolyba, hogy Murat nápolyi királyt rokoni és szövetségesi kötelessége teljesítésére bírja. Murat Napóleon sógora, de a saját állama ügyei jobban érdekelik, mint a császár gondjai. Fouché feladata az volna, hogy segélycsapatokat szerezzen tőle. Nem tudjuk, hogy Fouché közbenjárása milyen eredménnyel járt: hogy sikerült-e felébresztenie Napóleon régi lovassági tábornokának kötelességérzetét, vagy pedig megerősítette elszakadási szándékában. De annyi bizonyos, hogy Napóleon eléri fő célját: a veszedelmes intrikust négy hónapon át foglalkoztatja az Alpokon túl, ezer mérföldnyire hazulról. Az osztrákok, poroszok és angolok már Párizs felé vonulnak, de Fouché még mindig Róma, Firenze, Nápoly, Lucca és Genova között utazgat - folytonosan és voltaképpen céltalanul, ismét megoldhatatlan feladatra pazarolva idejét és energiáját. Mert itt is feltartóztathatatlanul nyomul előre az osztrák hadsereg. Illyria után Itália is az ellenség kezébe kerül, a második rábízott ország. Végül, március végén Napóleonnak már nincs országa, ahová ezt a kényelmetlen embert elküldhetné, s már Franciaországban sincs ereje parancsra vagy tilalomra. Fouché bátran hazamehet. Március i i-én hazatér az Alpokon át. A császár zseniális előrelátása négy hónapra visszavonhatatlanul távol tartotta minden franciaországi politikai cselszövéstől. Mikor hazatér, négy nappal elkésett.

Lyonban tudja meg, hogy a három császár csapatai már Párizs felé menetelnek. Napóleon napjai meg vannak számlálva, és új kormány alakul majd. Fouchét emészti a becsvágy és a türelmetlenség, hogy beavatkozzék az ügyekbe, és kihalássza a legzsírosabb zsákmányt. Nem is siethet Párizsba, mert az ellenség megszállta az utakat. Csak nagy kerülővel, Toulouse-on és Limoges-on keresztül tud hazajutni. Postakocsija április 8-án érkezik a párizsi sorompók elé. Fouché rögtön látja, hogy elkésett, és aki későn jön, az rosszul jár. Napóleon Fouché minden régebbi intrikájáért megfizetett ezzel; ügyes sakkhúzása megakadályozta, hogy Fouché is ott legyen, amikor a zavarosban halászni lehet. Most már megadta magát Párizs, Napóleont letették. Az új király, XVIII. Lajos már kinevezte a minisztereket. A kabinet élén Talleyrand állt. Ez a sánta ördög bezzeg nem volt távol, gyorsabban is változtatott frontot, mint Fouché. Az orosz cár Talleyrand házában lakik, Talleyrand az új király bizalmában és kegyeiben fürdik. Talleyrand állította össze az új miniszterek névsorát, és gyalázatos módon megfeledkezett Otranto hercegéről, aki ezekben a sorsdöntő időkben Illyriát kormányozta - teljesen értelmetlenül -, és itáliai városokban kocsikázott. Senki sem várt rá, senki sem törődik vele, senki sem akar tőle semmit, nem vár tőle segítséget, tanácsot, Fouché most megint, mint oly sokszor életében, elintézett ember.

Fouché sokáig nem tudja elhinni, hogy őt - Napóleon nagy ellenfelét - az új rezsim közömbösen mellőzi. Ismételten felajánlja a szolgálatait, nyíltan és titokban; Talleyrand-nál előszobázik, felkeresi a király öccsét, az angol követet, eljár a szenátus üléseire, mindenütt mutatkozik. Senki sem hallgat azonban rá. Leveleket ír, egyet Napóleonnak, amelyben azt tanácsolja neki, hogy vándoroljon ki Amerikába; a levél másolatát egyidejűleg eljuttatja a királyhoz, hogy a kegyeibe férkőzzék. De nem kap választ. Megalázkodik az új miniszterek előtt - megfelelő állást kér -, hasztalan. Udvariasan, hidegen fogadják, de nem segítik. Asszonyi protekcióval próbálkozik, ám még a nők sem tehetik jóvá azt a hibát, amit elkövetett. Nagyobb hiba nincs a politikai életben - későn érkezett. Minden hely be van töltve, és senki sem áll fel, hogy átadja székét az otrantói hercegnek. Bármennyire emészti is a nagyravágyás láza, nincs más hátra, mint csomagolni és hazautazni Ferriéres-be, a kastélyába. Egyetlen reménye az idő, amely eddig még mindig segített rajta. Most is segít majd.

Nem kell sokáig várnia. Csakhamar megérzi, hogy ismét puskaporos a levegő. Akinek jó a füle, Ferriéres-ben is meghallja a párizsi trón recsegését-ropogását. Az új uralkodó, XVIII. Lajos hibát hibára halmoz. Így például nem akarja tudomásul venni, hogy forradalom volt, és azt hiszi, hogy a francia polgárság hajlandó néhány főnemesi család igájába hajtani a fejét, éppen úgy, mint azelőtt, éppen úgy, mintha azóta semmi sem történt volna. És ha csak a polgárságot venné semmibe! Ám a király ignorálja a tábornokok és tisztek hatalmas céhét is, az elkényeztetett zsoldosokat, akik nem akarják beérni eddigi illetményeik felével, és elégedetlenül morognak az „uborkakirály" szűkmarkúsága miatt. Bezzeg, ha Napóleon visszajönne, visszatérnének a háborús arany idők is. Lehetne megint zsákmányolni, lehetne karriert csinálni, kézbe lehetne megint ragadni a gyeplőt. Titkos követek járnak a garnizonokban; a hadseregben összeesküvés szálai szövődnek. Fouché sohasem vágta el teljesen azt a köldökzsinórt, amely az általa teremtett titkosrendőrséggel összekötötte. Sok mindent hall, ami elgondolkodtatja. Csöndesen mosolyog: az új király nemsokára tapasztalni fogja, hogy kár volt az otrantói herceg ajánlkozásait visszautasítania. Hiszen most is figyelmeztetni lehetne, de minek? Fouché vitorláit mindig a szélirány változása, a felfordulás vitte előre. Fouché nem mozdul el a helyéről, begubózik, és visszafojtott lélegzettel vár, mint a birkózó a küzdelem küszöbén.

1815. március 5-én futár ront be a Tuileriák palotájába. Hihetetlen hírt hoz. Napóleon megszökött Elba szigetéről, és március elsején hatszáz emberrel partra szállt Fréjusben. A király udvaroncai megvetően mosolyognak. Hiszen mindig mondták, hogy ez a Bonaparte Napóleon futóbolond, akit nem érdemes komolyan venni. Hatszáz emberrel - parbleu, nyilallást kell kapni a nevetéstől! - hatszáz emberrel akarja ez a bolond megtámadni a királyt, aki óriási hadsereggel rendelkezik, és azonkívül egész Európa támogatására számíthat! Semmi izgalom, semmi gond! Le kell küldeni egy szakasz csendőrt, hogy fékezze meg az eszeveszett kalandort. Ney marsallt bízzák meg a dologgal; parancsot kap, hogy egykori fegyvertársát vasra verje. Ney hetvenkedve ígéri meg a királynak, hogy nemcsak elfogja Napóleont, hanem ketrecbe zárva körül is hordozza egész Franciaországban. XVIII. Lajos és hívei még nyolc napon át nyugodtan sétálgatnak Párizsban, és a Moniteur derűsen ír az egész ügyről. De nemsokára szaporodnak a kellemetlen hírek. Napóleon sehol sem bukkan ellenállásra. Az ellene küldött csapatok csatlakoznak hozzá, és növelik maroknyi seregét. Ney marsall, akinek el kellene fognia, hogy vasketrecben mutogassa, kibontott zászlókkal siet régi parancsnoka táborába. Napóleon már bevonult Grenoble-ba, már Lyonban van, még egy hét - és valóban beteljesedik a jóslata: „a császári sas leereszkedik a Notre-Dame tornyára!"

Most kitör a pánik a király környezetében. Mit lehet csinálni, hogy lehet gátat vetni a félelmetesen közelgő lavinának? Későn ébred fel a király, későn eszmélnek rá a grófok és hercegek, hogy milyen ostobák voltak, amikor nem törődtek a néppel, és megfeledkeztek arról, hogy 1792 és 1815 közt valami forradalom-féle is volt Franciaországban. Hirtelen meg akarják kedveltetni magukat. Gyorsan meg akarják mutatni a buta népnek, hogy valóban szeretik, hogy demokratikus, sőt republikánus módszerrel kormányozzák az országot, hogy szívükön viselik a népjogait és óhajtásait. Ilyen az uralkodók természete: az utolsó percben, a legutolsó pillanatban, amikor már igazán késő, felfedezik demokrata szívüket! De hogyan lehetne a republikánusok kedvébe járni? Egyszerű a dolog. Hamar be kell fogadni egyiküket a kormányba, valami igen radikális embert, aki alkalmas arra, hogy a liliomos zászlóra piros fátylat akasszon. Nagyban törik a fejüket, hogy ki legyen az, és egyszer csak eszükbe jut az a Joseph Fouché, aki néhány héttel ezelőtt állásért kilincselt az előszobákban, és elárasztotta javaslataival a király és a miniszterek íróasztalát. Igen, ez az az ember, akire most szükség van, ez az, az ember, akit mindig mindenre fel lehet használni. Gyorsan elő vele! Ha a kormány bajban van, bármilyen kormány legyen is az - akár a direktórium, akár a konzulok kormánya, a császárság vagy a királyság -, hajó közvetítőre, egyengetőre, rendcsinálóra van szükség, mindig Fouchéhoz fordulnak, a jellem tekintetében megbízhatatlan, de diplomácia dolgában fölötte megbízható vörös zászlós emberhez.

Így a hatalomra szomjazó otrantói herceg megkapja azt az elégtételt, hogy ugyanazok a hercegek és grófok, akik néhány héttel előbb fagyos udvariassággal utasították vissza ajánlkozását, most tiszteletteljesen hozzá fordulnak, és felkínálják, sőt kezébe nyomják a miniszteri tárcát. De a vén róka tisztában van a helyzettel, és óvakodik attól, hogy e válságos órában a Bourbonokkal kompromittálja magát. Sejti, hogy az agónia órája érkezett el, ha már őt hívják sürgősen a beteghez doktornak. Tehát mindenféle kifogásokkal udvariasan visszautasítja a megtisztelő ajánlatot, és értésére adja az uralkodónak, hogy kissé hamarabb kellett volna hozzá fordulnia. Mennél jobban közelednek azonban Napóleon csapatai, annál erősebben megcsappan a királyi udvar önérzete. Egyre sürgetőbben kérik Fouchét, hogy vegye át a kormányt. Még XVIII. Lajos fivére is magához kéreti bizalmas beszélgetésre. De Fouché ez egyszer állhatatos marad; nem meggyőződésének szilárdsága miatt, hanem azért, mert nem szeret rozoga tornyokra mászni. Igen jól érzi magát a hintán XVIII. Lajos és Napóleon között. Azt a tanácsot adja a király fivérének, hogy XVIII. Lajos most meneküljön Párizsból; a napóleoni kaland nem tarthat sokáig. Közben ő, Fouché, mindent megtesz majd, hogy a császár uralma megbukjék. Bízzanak csak benne. Így Fouché biztosítja magát. Ha a Bourbonok győznek, kijátszhatja magát segítőjüknek, ha pedig Napóleon győz, büszkén hivatkozhatik arra, hogy nem fogadta el a miniszteri tárcát XVIII. Lajostól. Az ilyen kétkulacsosság többször pompásan bevált nála. Miért ne legyen most is két úr szolgája, a király híve és a császáré is?

De most nem olyan egyszerű a dolog. Fouché életének döntő fordulatainál a tragikusjelenet minduntalan komédiába fordul. A Bourbonok is tanultak valamit Napóleontól: azt, hogy veszedelmes időkben Fouchét nem szabad őrizetlenül a hátuk mögött hagyni. Három nappal a király elutazása előtt, amikor Napóleon már Párizs közelében jár, a rendőrség parancsot kap: Fouché, minthogy nem akarta vállalni a miniszterséget, és így gyanús, letartóztatandó és eltávolítandó a fővárosból.

A történelem múzsája szereti a tréfákat. Bourrienne, az akkori rendőrminiszter, aki parancsot kap Fouché letartóztatására, Napóleon titkos hívei közé tartozik. Napóleon legjobb ifjúkori barátja, kadetiskolai pajtása, mellette küzdött Egyiptomban, és később hosszú éveken át titkáraként működött. Nagyon jól ismeri a császár embereit, Fouchét is. Ezért kissé megijed a királyi parancstól. Bátorságot vesz, és megkérdezi őfelségét: tanácsos-e valóban ez az intézkedés? Amikor a király energikusan megismétli parancsát, Bourrienne fejét rázza: nem lesz könnyű dolga. Ez a hal sokat tapasztalt már, nem lehet fényes nappal hálóval elfogni. Ehhez a halászathoz több idő és igen nagy ügyesség kell. Mindenesetre kiadja a parancsot. 1815. március 16-án délelőtt tizenegy órakor egy csapat rendőr hirtelen körülveszi az otrantói herceg hintaját, és kijelenti: letartóztatásba helyezik. Fouché nem ijed meg, megvetően mosolyog: „Nem illik egy volt szenátort nyílt utcán letartóztatni." És mielőtt a rendőrök, akik hosszúhosszú ideig az alárendeltjei voltak, magukhoz térhetnének meglepetésükből, parancsot ad a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé - és a hintó elrobog a herceg lakása felé. Elképedten bámulnak utána a rendőrök. Bourrienne-nek igaza van nem könnyű megfogni egy olyan embert, aki épségben megmenekült Robespierre haragja, a konvent elfogatóparancsa és Napóleon elől.

Amikor a kijátszott rendőrök jelentést tesznek miniszterüknek arról, hogy Fouché kicsúszott kezükből, Bourrienne azonnal intézkedik. A tekintélyéről van szó. Nem engedheti meg, hogy csúfot űzzenek belőle. Azonnal körülvéteti a Rue Ceruttiban az otrantói herceg házát, őrt állít a kapuba. Erős fegyveres őrség megy fel a lépcsőn, hogy a szökevényt elfogja. Fouché azonban másodszor is megtréfálja őket, olyan ügyesen, ahogy az csak a legnehezebb, legfeszültebb pillanatokban sikerül neki. Gyakran megfigyelhettük: éppen veszély idején fogja el ez a tréfás vágy az emberek megfricskázására. A ravasz misztifikátor udvariasan fogadja a rendőrtisztviselőket, megnézi az írásbeli parancsot, kijelenti, hogy rendben van a dolog, és természetesen eszébe sem jut őfelsége parancsával szembeszállni. Csak egy kis türelmet kér, míg néhány kis ügyet elintéz, az urak foglaljanak helyet itt a szalonban, rögtön követi őket. Ezután átmegy a szomszéd szobába.

A rendőrtisztviselők azt hiszik, hogy Fouché át akar öltözködni. 'Tisztelettel várnak. Elvégre egy herceget, egy volt minisztert és szenátort nem lehet egyszerűen nyakon csípni, és megbilincselni, mint valami közönséges zsebtolvajt. Eltelik öt perc, tíz perc, egy negyedóra, de Fouché még mindig nem jött vissza a szalonba. A rendőrök gyanút fognak. Behatolnak a másik szobába, és konstatálják, hogy lóvá tették őket: Fouché megszökött. Az ötvenhat éves Fouché korához képest meglepő ügyességgel létra segítségével egy hátsó ablakon át kimászott a kertbe, mialatt a rendőrök tisztelettel vártak rá, és a palánkon meg a szomszéd kerten, Hortense királyné kertjén át megszökött. Estére már egész Párizs tud a dologról, és mulat rajta. Persze sokáig nem tarthat ez a tréfa. Otranto hercegét túlságosan jól ismeri az egész város, nem rejtőzhetik el hosszú időre. Ám Fouché tudja, hogy legfeljebb néhány órán múlik az egész. A király és hívei most már mással vannak elfoglalva, arra kell gondolniuk, hogy megmentsék a saját bőrüket, és ne essenek Napóleon kezébe. A Tuileriákban nagyban csomagolnak.

XVIII. Lajos elfogatóparancsa csak arra jó, hogy bizonyítványul szolgáljon Fouché számára, hogy hangosan dokumentálja az otrantói herceg (nem létező) hűségét Napóleon iránt. Persze Napóleon sokkal jobban ismeri Fouchét, semhogy hinne a ragaszkodásában. Amikor azonban meghallja a politika e művészének ügyes trükkjét, nagyot kacag, és félig haragosan, félig elismerően megjegyzi: „I1 est décidément plus malin qu'eux tous." (Hiába, mégiscsak Fouché a legravaszabb ember az egész társaságban.)

NYOLCADIK FEJEZET

A VÉGSŐ KÜZDELEM NAPÓLEONNAL

1815

1815. március I9-én éjfélkor - az óriási tér sötét és elhagyott - tizenkét kocsi gördül a Tuileriák udvarába. Kinyílik egy rejtett mellékajtó, kilép rajta magasra tartott fáklyával a kezében egy szolga, mögötte kivánszorog egy asztmásan lihegő, kövér ember, XVIII. Lajos. Jobbról-balról két hűséges főnemes támogatja. Előbukkan még néhány udvari ember; szánalomtól összeszoruló szívvel nézik a sápadt, beteg királyt, aki alighogy tizenöt évi száműzetése után hazatért, máris kénytelen éjjel, a sötétség leple alatt újra menekülni. A jelenlevők legtöbbje térdet hajt, mialatt néhányan kocsiba emelik ezt az öregembert, akit megtörtsége megfoszt minden méltóságától, akinek tragikus sorsa azonban mégis megrendítő. A lovak elindulnak, az első kocsit követi a többi; a testőrség csapata zárja be a szomorú menetet. Recseg a kavics a lovak patái alatt, de csakhamar újra csend és sötétség borul a hatalmas udvarra. Pár óra múlva hajnalodik, kezdődik egy új nap, március 20-a, az első ama száz napból, amelyen az Elba szigetéről hazatért Napóleon még egyszer császár lehet.

A hajnal első sugaraival felébred a kíváncsiság is. Utcai árusok, léhűtők, sétálók verődnek össze az udvaron; izgalomtól remegő orrcimpákkal szaglásznak, és leselkednek, hogy meggyőződjenek róla: vajon az üldözött királyi vad valóban elmenekült-e? Híreket sugdosnak egymás fülébe, örömmel vagy aggodalommal, aszerint, hogy milyen a természetük és politikai hitvallásuk. Tíz óra tájban már hatalmas tömeg hullámzik a téren. Az emberek saját tömegüktől felbátorodnak, és mind sűrűbben hangzik fel a kiáltás: „Vive l'Empereur!" (Éljen a császár!), és „A bas le Roi!" (Le a királlyal!).

Aztán hirtelen lovasság vonul fel a térre, jönnek a tisztek, akik zsoldjuk felére csökkentése miatt haragudtak a királyra. Most a hadakozó császár visszatérésétől megint háborút remélnek, pénzt, elfoglaltságot, előléptetést, kitüntetéseket, teljes zsoldot. Exelmans vezetése alatt lelkesen megszállják a Tuileriákat. Nem ütköznek akadályba. Délre már újra a trikolór lengedezik az ősi királyi palotán. Egyetlen puskalövésre sincs szükség. A vértelen rendszerváltozás örömére a járadék néhány ponttal emelkedik a tőzsdén.

Már tolong a sok haszonleső, a császári udvar „hű emberei", a szolgák, lakájok, udvari dámák, asztalnokok, az államtanácsosok és az udvari méltóságok viselői, az egész új nemesség, amelyet Napóleon a forradalom romjaiból emelt fel az előkelőség napfényes polcára. Ezeket a fehér liliom uralma alatt nem fogadták szolgálatba, s nem engedték keresni. Mindenki gálába vágja magát, a tábornokok és tisztek díszuniformisba bújnak, a dámák felrakják ékszereiket, ragyognak a diadémok és a rendjelek. Kinyitják, előkészítik a termeket a gazda fogadására, gyorsan eltávolítják a királyi jelvényeket, a karosszékekről eltűnik a fehér liliom, előkerülnek a napóleoni, méhekkel hímzett takarók és függönyök. Mindenki iparkodik, hogy idejében a helyén legyen, hogy már az első pillanatban feltűnjék a „hűségesek" sorában. Eközben beesteledik. A livrés szolgahad meggyújtja a gyertyákat és csillárokat, mint a nagy udvari estélyeken. Az újból császárivá vedlett királyi palota ablakai fényözönbe borítják a nagy teret egészen a Diadalívig. A Tuileriák kertjében óriási, nyüzsgő tömeg lesi a látnivalókat. Végre, este kilenckor, vágtató lovak hintót röpítenek a palota udvarára. Jobbról, balról, elöl, hátul mindenféle rangú és rendű lovasok veszik körül a hintót, kirántott karddal hadonászva. (Nemsokára használhatják fegyverüket Európa hadseregei ellen!) Mint valami robbanás, úgy tör ki a tömegből a lelkes kiáltás: „Vive 1'Empereur!" A fényárban úszó ablakok megzörrenve verik vissza a diadalordítást. Mámoros vihar sodorja előre az embereket, mindenki a császári hintó felé tódul, a lovasok karddal próbálják megállítani az áradatot, a tolongás életveszélyessé válik, a császárt majdnem agyonszorítja, elönti és eltapossa híveinek lelkesedése. A katonák kiemelik a császárt a hintajából, és tisztelettel viszik a szent zsákmányt, a nagy hadistent az őrjöngő, tomboló, ordítozó embertömeg között, fel a lépcsőn, az ősi palotába. Katonái vállán, boldogságtól remegő szívvel, lehunyt szemmel, az alvajárók átszellemült mosolyával az ajkán: így köt ki ismét Franciaország trónján az a férfiú, aki húsz nappal ezelőtt elhagyatott száműzött volt a távoli Elba szigetén. Napóleon utolsó diadala ez. Utoljára hág ilyen hihetetlen magasságba, utolszor lendül fel álomszerűen a homályból a hatalom ragyogó ormaira. Utoljára csapja meg fülét a lelkesedés tengerszerű moraja, a harsogó kiáltás - „Éljen a császár!" -, amit úgy szeret hallani. Néhány percig lehunyt szemmel, ámuló szívvel átadja magát a hatalom édes mámorának. Azután bezáratja a palota ajtait, elküldi a tiszteket, és beszólítja magához a minisztereket. Megkezdődik a munka. Meg kell védelmeznie azt, amit a Sorstól ajándékul kapott.

Zsúfolt termek fogadják a császárt. De egy pillantás elég, hogy kiábránduljon. Nem a legjobbak, a legfontosabbak, a legokosabbak azok, akik hívek maradtak hozzá. Sok udvaroncot lát és kíváncsiakat meg állásra vadászókat; sok uniformist és kevés okos embert. Szinte valamennyi nagy marsall távol maradt, még csak ki sem mentették magukat; nem jöttek el a régi bajtársak, akik felemelkedésének szemtanúi voltak, kastélyukban maradtak, vagy átpártoltak a királyhoz, a legjobb esetben semlegesek, de többnyire egyenesen ellenségekké váltak. A miniszterek közül hiányzik a legeszesebb és legtapasztaltabb: Talleyrand. Nincsenek itt a császár fivérei és nővérei, akiket ő emelt trónra, nincs itt a felesége és nincs itt a fia. Sok koncra éhes udvaroncot lát. Vére még bizsereg az ezerfejű tömeg üdvözlő ordításától, de tiszta, hideg szelleme már keresztüllát a diadalmámor fátyolán, és felfedezi a háttérben ólálkodó veszedelmek árnyait. Ekkor moraj támad az előszobában, csodálkozó és örvendező hangok özöne. A hímzett frakkok, és uniformisok tömege kettéválik, tiszteletteljesen utat nyit egy most érkezettnek. Kocsi állt meg a kapu előtt, és kiszállt belőle az otrantói herceg sápadt, szikár, közismert alakja. Eljött, de kissé késve; felkínálkozik, de nem olyan tolakodón, mint az udvaroncok zöme. Közömbös arccal, lesütött szemmel, lassan és nyugodtan lépked a jelenlevők sorfala közt Ez a jólismert, magától értetődő biztonság imponál az embereknek, és lelkesedést ébreszt. „Helyet az otrantói hercegnek!" - kiáltják a szolgák. Akik jobban ismerik, így ismétlik ezt a kiáltást: „Helyet Fouchénak, ő az, akire most Napóleonnak szüksége van." Már meg is választották, a közvélemény már megnyilatkozott mellette, mielőtt még Napóleonnak ideje volna gondolkodni rajta, hogy akarja-e, vagy sem. Nem folyamodóként jön, hanem mint valami hatalom: büszkén és méltóságteljesen. Napóleon nem váratja, rögtön behívatja magához Fouchét, legrégibb miniszterét és leghűségesebb ellenségét. Beszélgetésüknek most sincs fültanúja, mint ahogy nem tudunk semmi pontosat legelső tárgyalásukról sem, amikor Fouché az Egyiptomból menekült fiatal tábornokot konzulságra segítette, és hűtlen hívévé szegődött. De amikor egy óra múlva Fouché elhagyja a palotát, már újra a császár minisztere. Most már harmadszor nevezték ki rendőrminiszternek.

A Moniteur másnap reggeli számában közli a hírt, hogy Napóleon kinevezte az otrantói herceget miniszternek. De még alig száradt meg a nyomdafesték ezen az újságlapon, amikor mindketten --- a császár is, a miniszter is - titokban már megbánták, hogy kapcsolatba kerültek egymással. Fouché csalódott. Többet várt Napóleontól. Égő ambícióját nem elégíti ki már a rendőrminiszter kisebb jelentőségű szerepe. 1796-ban Joseph Fouché, a kiközösített, nyomorgó, levitézlett jakobinus boldog volt, hogy ilyen nagyszerű hivatalhoz juthatott; de 18I5-ben a dúsgazdag, népszerű otrantói herceg számára nyomorúságos szinekúra ez. A siker megnövelte önérzetét. Most már csak a legnagyobb játék érdekli, a nagy világjátszma, az európai diplomácia izgalmas hazárdjátéka, amelynél egy világrész a játékasztal, és egész országok sorsa a tét. Tíz évig elzárta előle az utat Talleyrand, az egyetlen vele egyenrangú. Tíz évig nem engedte Fouchét a játékasztalhoz ülni, de most jól el akar bánni Napóleonnal, Bécsbe tette át a székhelyét, ott gyűjti egész Európa szuronyait a korzikai ellen. Fouché természetesnek tartja, hogy most reá bízzák a külügyek intézését, mert hisz egyedül ő alkalmas erre a hivatalra. Napóleon azonban, aki jogosan gyanakszik rá, hallani sem akar arról, hogy a legfontosabb tárcát erre az ügyes, de nagyon is megbízhatatlan kézre bízza. A rendőrminisztériumot is csak kénytelen-kelletlen adja át neki; tudja, hogy e veszélyes becsvágyat valamivel foglakoztatni kell, különben intrikákba kezd. De még a rendőri ügyeknél is kémet ültet a nyakába: kinevezi Fouché legnagyobb ellenségét, a rovigói herceget a csendőrség főnökévé. Így megismétlődik a régi játék: Napóleon a maga rendőrével figyelteti a maga rendőrminiszterét. És Fouché a császári politika mellett és mögött most is a saját politikai céljait tartja szem előtt. A császár és a miniszter nyíltan csalja egymást. Kérdés, hogy ki fog győzni, az erősebbe vagy az ügyesebb, a forróvérű vagy a hidegvérű.

Fouché kedvetlenül fogadja el az állást, amit Napóleon felkínál neki. De elfogadja. E nagyszerű és szenvedélyes szellemi játékosnak van egy tragikus fogyatékossága is: nem tud félreállni, egy óráig sem tudja beérni azzal, hogy csak nézője legyen az izgalmas hazárdjátéknak. Folytonosan kezében akarja tartani a kártyákat, keverni akar, csalni, félrevezetni, tromfolni. Kártyaasztal kell neki, mindegy, hogy kié, a császáré, a királyé vagy a republikánusoké. „Avoir la main dans la páte", csak legyen benne a keze a tésztában, az a fő. Jobb-vagy haloldalon, a királynál, császárnál: ilyen részletkérdés nem érdekli, csak miniszter legyen, csak hatalma legyen. Sohasem lesz benne annyi erkölcsi erő, annyi büszkeség vagy csak annyi józanság, hogy ne kapjon készséggel az elébe vetett hatalmi koncon. Minden szerepre vállalkozik, amit rábíznak, semmit sem jelent neki az ember, az ügy - a játék a mindene.

Napóleon csak kényszerűségből veszi igénybe Fouché szolgálatait. Tíz év óta ismeri ezt a sötétben bujkáló intrikust, és tudja, hogy nem szolgál senkit, csak játékszenvedélye sodorja. Egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy baj esetén Fouché úgy félrerúgja, mint egy döglött macskát, hogy éppen a legveszélyesebb órában fogja elhagyni, elárulni, ugyanúgy, mint annak idején a girondistákat, a terroristákat, Robespierre-t és a thermidoristákat, mint a jótevőjét, Barrast, a direktóriumot, a köztársaságot és a konzuli kormányt. De Napóleonnak szüksége van rá, vagy azt hiszi, hogy szüksége van rá. Fouché a használhatóságával bűvöli meg Napóleont. Fouché megharagítását életveszélyesnek érzi a császár. Nem meri megkockáztatni, hogy ilyen bizonytalan helyzetben Fouché az ellenségei között legyen. Inkább a kisebb veszélyt választja, és foglalkoztatja, hivatalokat ad a hűtlen szolgának. Később, Szent Ilona szigetén, Fouchéra gondolva így szólt: „csak az árulóktól tudtam meg az igazat.” Mikor a legdühösebb Fouchéra, akkor is értékeli ennek a mefisztói jellemnek különös képességeit. A zseni a legnehezebben a szürke közszerűséget viseli el. Napóleon tudja, hogy Fouché megcsalja, de legalább mindig megérti. Mint a szomjazó, aki a megmérgezett italnak sem tud ellenállni, úgy kap Napóleon Fouché után; inkább ezt az okos és tehetséges árulót, mint hűséges tökfilkókat! Tízévi elkeseredett gyűlölet titokzatos módon néha jobban összefűzi az embereket, mint a lanyha barátság.

Tíz évnél tovább szolgálta Fouché Napóleont, a miniszter az uralkodót, a talentum a zsenit. Tíz évig mindig alul maradt. 1815-ben, a végső küzdelem idején tulajdonképpen Napóleon a gyengébb. Még egyszer, utoljára átéli a dicsőség mámorát, kibontja sasszárnyait, és a távoli sziget vad szirtjei közül a császári trónra száll. Az ellene küldött ezredek, még ha százszoros túlsúlyban vannak is, mihelyt megpillantják a császár köpenyét, eldobják fegyvereiket. Hatszáz emberrel indul el, és húsz nappal később hadsereg élén érkezik Párizsba. A tömeg üdvrivalgása között foglalja el a Tuileriákat, és a francia királyok ágyában alszik megint. Ám másnap nemcsak álmából ébred, hanem ábrándjaiból is kijózanodik. Császárnak nevezteti magát, a világ azonban, amelyet egykor leigázott, nem ismeri el többé urának. Hiába ír leveleket és proklamációkat, amelyekben szenvedélyesen bizonygatja békés terveit, vállat vonnak rá, mosolyognak, még válaszra sem méltatják. A császárhoz, a királyokhoz és hercegekhez küldött követeit elfogják a határon, és kíméletlenül ártalmatlanná teszik, mint közönséges gonosztevőket. Egyetlen levele érkezik meg kerülő úton Bécsbe, ezt Metternich felbontatlanul dobja a tárgyalóasztalra. Napóleon körül légüres tér támad, régi barátai és bajtársai szétszóródtak; Berthier, Bourrienne, Murat, Eugéne de Beauharnais, Bernadotte, Augereau, Talleyrand vagy otthon maradnak a birtokukon, vagy az ellenséghez pártolnak. Napóleon hiába csalja önmagát és a világot: fényűző módon újonnan berendezteti a császárné s a római király lakosztályait, mintha csak napok kérdése volna a hazatérésük; holott a valóságban Mária Lujza Neipperggel flörtöl, és a sasfiók gondos őrizet alatt osztrák ólomkatonákkal játszik Schönbrunnban, Ferenc császár szeme előtt. Még Franciaország sem akarja a trikolórt elismerni. Felkelés délen, felkelés nyugaton, a parasztok jóllaktak a szüntelen újoncozással, és megtámadják a csendőröket, akik lovakat akarnak rekvirálni az ágyúk elé. A falakon gúnyos plakátok jelennek meg, amelyek Napóleon aláírásával ilyen rendeleteket hirdetnek:

„I. §. Az ország köteles nekem évente háromszázezer emberi vágóállatot szállítani.

II. §. Szükség esetén a vágóhídra szánt emberbarmok számát felemelem hárommillióra.

III. §. A rendelkezésemre bocsátott áldozatokat postán kell a nagy mészárláshoz elküldeni."

Kétségtelen, hogy a világbékére vágyik, és minden értelmes ember a pokolra kívánja Napóleont, ha nem garantálja a békét. A legtragikusabb az, hogy a katonacsászár most, először életében maga is békét akar a maga és a világ számára, ha meghagyják koronáját, de már nem hisz neki senki. A jó polgárok féltik az értékpapírjaikat, és nem gyúlnak lángra a háborúra vágyó hivatásos katonák lelkesedésén. Amikor Napóleon kénytelen-kelletlen választójogot ad a polgároknak, nyíltan arcul csapják, és éppen azokat választják meg, akiket Napóleon tizenöt éven át üldözött, háttérbe szorított: Lafayette-et és Lanjuinais-t, az 1792-es forradalmárokat. Napóleonnak sehol sincs szövetségese, kevés az odaadó francia híve, legszűkebb körében sem talál egy megbízható embert, akitől tanácsot kérhetne. Idegesen, rosszkedvűen bolyong az az üres palotában. Nem ura többé teljesen az idegeinek, elvesztette rugalmasságát. Néha ordítva tombol, majd tompa letargiába süllyed. Nappal is lefekszik aludni, fáradt, halálosan fáradt; nem a test fáradtsága ez, hanem a lélek ólmos bénulása. Carnot egyszer azon kapja rajta, hogy szobájában ül, és könnyes szemmel, mereven nézi fiának, a római királynak az arcképét. Meghitt emberei hallják, hogy panaszkodik: jó csillaga cserbenhagyta. Belső mágnese érzi, hogy túlhaladt a siker zenitjén, akarata ingadozik. Csüggedten, kedvetlenül, igazi remény nélkül, minden megegyezésre készen indul végre a harcba. Ő, az azelőtt mindig diadalmas. Ám Niké sohasem lebeg alázatosan lehajtott fő fölött.