Szentmihályi Szabó Péter
Édua és Kun László
Történelmi regény

(Tartalom)

„A kúnok hazánkban, éppen úgy mint egykor a Volga és a Don mellékén, nemzetségenként saját főnökeik alatt élve, állandó lakás nélkül sátrak alatt tanyázva folyvást pusztai életmódot folytattak; földmíveléssel még László király idejében sem foglalkozva, baromcsordáik jövedelméből s a háborúban szerzett zsákmányból éltek, mint egykor a vezérek korában a fegyverviselésre kiválogatott s a külföldi hadjáratokra gazdáik által magokkal vitt rabszolgák. Ősi szokásaikhoz, pogány szertartásaikhoz állhatatosan ragaszkodva oly elemet képeztek, mely nyers erkölcseivel s a kóbor élettel együtt járó gondolkozás módjával, különösen a házassági élet tisztaságát és a tulajdon szentségét illetőleg, erős ellentétben állt a megtelepült keresztyén magyarság erkölcsi érzületével, jogi fogalmaival és anyagi érdekeivel.”

Szabó Károly: Kun László (1886)

„Nem mondom én, hogy Éduának
Eszébe ily képek jutának:
Mint törzse, műveletlen ő,
De érzésben szilaj, de nő!

Most a király az édes névvel
Rakodva, zümmög mint a méh,
A mint ujúlt szerelmi hévvel
Röpűl a boldog kas felé.

Kunos magyar nyelven beszél,
Kún rajta fegyver, öltözet:
Megszokta régen e mezet;
Csak fényesen vállára omló
Szögfürteit nem érte olló...”

            Arany János: Édua

I. RÉSZ
KIRÁLYI PÁRTFOGÓK

1. fejezet

A nyolcéves kisfiú elmélyülten játszott a várudvaron: senki sem figyelt rá. Pőre felsőtestén már szépen kirajzolódtak a majdani férfiú izmainak első ígéretei, rövidre nyírt, fekete haja és napégette arca nem különböztette meg a többi kisfiútól, legfeljebb arcvonásai tetszettek komorabbnak, felnőttesebbnek. A fiúcskák között voltak vadabbak és ügyesebbek, ezek néha nem magyarul biztatgatták egymást, hanem valamely más nyelven, de a kisfiú, aki most valami együgyű dallamot kezdett próbálgatni dorombján, értette őket, hiszen az ő édesanyja is kun volt.
A vár fokán az őrszemek néha lustán arrafelé fordultak, ahol a gyermekek játszottak. Fakardjukkal, játékíjukkal csak azt utánozták, amit már hetek óta odalent láttak, ha lopva kipillantottak a lőrések valamelyikén. Csatát.
Az egyik őrszem, öreg, edzett katona, körülpillantott, meghúzta bőrkulacsát. Nyílvessző surrant el mellette, s kőnek ütődve eltört. Az öreg félrenyelt, köhögni kezdett.
Egy fiatalabb őrszem kissé elmosolyodott, fürgén felemelte a nyilat, szemügyre vette, majd megvetően elhajította.
– Ezek a fattyak már jóféle fát sem találnak.
– Csupa mocsár az odalent, Hahót öcsém – dünnyögte az öreg, száját törölgetve. – A jó nyilaikat már mind ellövöldözték. Még megérjük, hogy a végén nádszálakat eregetnek ránk, szégyenszemre.
Hahót óvatosan lepillantott.
– Arra hátrébb már szedik fel a sátrakat. Tán még ma elvonulnak. Most kellene rájuk törni, Döme bátyám!
Az öreg sandán bámult a fiatalabbra.
– Tudod, hogy nem lehet. Odalent a nagy király, itt meg – bökött a magányos fiúcska felé – a kisebbik király. Joakim úr nem akarja elpáholni a király seregét. Csak szépen ül, és vár.
– De hát mire vár?
– Hogy a király meghaljon. István úr nagybeteg, mindenki tudja. Erzsébet királyasszony meg titokban Joakim úrral tart, úgy hiszem. Ül Fehérvárott, s ő is vár. Ő lészen az anyakirályné akkor...
Hahót a fejét rázogatta.
– Fene se érti a nagyurakat. Marják egymást. Ha elgondolom, mit szólna apám, ha az én anyám hagyná, hogy engem fogságra vessenek...
Döme elmosolyodott.
– Csakhogy a te apád nem király, hanem juhász, és igencsak számít a zsoldodra, fiam. De ha István úr seregei nem takarodnak el, igencsak soká lesz, míg innen, Kaproncából eljut az a kis pénz... hová is?
– Kövibe... odafent Gömörben...
– Hát téged is jó messze csalogatott a világ – sóhajtott Döme bátyó, és megkínálta Hahótot a kulaccsal. – Amióta az eszemet tudom, folyton hadakozni kellett. És mindig magyar küzd a magyarral. Vagy emezekkel a pogányfélékkel, kiket a királyasszony pártfogásába vett – bökött a kis kunfiakra László herceg mellett.
Odalentről kürt harsant, most már a vár közelében tanyázó ostromlók is szedelőzködtek, a távolban mintha megvillant volna az ezüsttel-pirossal sávozott királyi zászló.
A kürtszóra a gyerekek is a lőrésekhez futottak, lekukucskáltak, s most senki sem küldte őket odébb: a veszély elmúlt.
A kis László herceg is letekintett a nyári napfényben fürdő tájra, amelyben meg-megvillantak a fegyverek. Észrevette ő is a királyi lobogót. Apjára gondolt, aki mindössze két esztendeje uralkodik teljes joggal, s életének nagy részét hadakozással töltötte Béla király, az ő nagyapja ellen. Nem csodálkozott ezen László herceg egy cseppet sem – gyermeki értelmével úgy vélte, ez a világ rendje, ha a nagyurak egymást marják a vagyonért, hatalomért, nyilván úgy rendeltetett, hogy apák és fiúk is rendre összemérjék erejüket.
László herceg nem nagyon ismerte a szeretet fogalmát. A krisztusi szeretetről gyakran prédikáltak a hetenként kötelezően előírt szentmiséken, melyeket végigunatkozott, s amelyek alatt a nagyurak is halkan társalogtak vagy el-elbóbiskoltak. Felálltak, mikor a többiek, letérdeltek, meghajtották fejüket, keresztet vetettek, akár a többiek, és László herceg is a gyülekezettel rebegte a kevéssé értett latin igéket. Néha mégis elfogta valami misztikus érzés, különösen, ha szép, nagy, visszhangos templomban vett részt a szentmisén, Istent valami mogorva öregembernek képzelte el, kicsit Béla nagyapára hasonlított fantáziájában, aki sohasem mosolyog, vaskezével megkongatja a harangokat, villámokat cserdít a halandók felett, és megvetően szemléli a lenti, értelmetlen nyüzsgést, mely mind parancsainak megszegését célozza.
László herceg nem szerette a papokat, ahogyan anyja is elhintette benne a gyanakvást az egyházzal szemben, mely folytonosan adományokat csikart ki a királytól, s legfőbb gondja az volt, hogy megerősíttesse régi előjogait.
Két éve halt meg Margit néni, kiről a családban felváltva rebesgették, hogy szent életű, s hogy bolond. László herceg mindössze egyszer látta őt távolról, az anyja nem engedte közelebb, mivelhogy a néni elképzelhetetlenül rongyos, és, Isten bocsássa meg, büdös volt, s az aprócska kisfiú elméjében a szent életű emberekhez örökre odatapadt az, amit a néni körül tapasztalt, s elborzasztotta a kolostor áporodott levegője és a mélységes csönd, melybe hátborzongatóan vegyültek az apácák lépteinek surranó neszei s az a női susogás, melyet László sohasem állhatott.
De Béla nagyapa állítólag mégis ezt a leányát szerette s tisztelte leginkább – a kisfiú csak azt nem értette, hogyan lehetséges, hogy zárdába küldik azt, akit legjobban szeretnek. Persze Béla nagyapa is néhány hónapra rá meghalt, ugyancsak a Nyulak szigetén, a kis herceg úgy érezte, anyjának is ez volt a véleménye, hogy így is túl sokáig élt. Béla nagyapa életének legnagyobb eseménye és csapása a tatárdúlás volt, állandóan attól rettegett, hogy megint visszatérnek, de hát az régen volt, a kisfiú számára elképzelhetetlenül régen, s a várak, melyek mindenfelé megerősítve magasodtak, már nem a tatárok elleni erősségek voltak, hanem hirtelen nőtt hatalmú nagyurak rablófészkei.
Megjelent az udvaron Joakim úr, és a katonák hirtelen vigyázzba merevedtek, s a kiáltozó gyermekek is megszeppenve osontak félre, csak László úrfi maradt a helyén, öntudatlan büszkeséggel. Nem sokat tud a világról, de azért azt tudja, hogy királyfi, és hiába mondogatják, hogy az ő érdekében tartják védőőrizetben, azért ez fogság, még akkor is az, ha nem nagyon vágyódik apja-anyja után.
Gut-Keled nembeli Joakim úr, ki ma is horvát-szlavón bánnak nevezteti magát, bár a király megfosztotta tisztségétől, s Mojs úrnak adományozta, kilép hát a várudvarra. Rögtön észreveszi a mokány kisfiút, ki szemtelenül bámul rá nagy tüzű, fekete szemével, s elfordítja fejét. Fövegét levéve bókolnia illenék, de csak nem teszi nevetségessé magát a figyelő szemek előtt. Ha V. Istvánnal, a nagybeteg apával megbírt, miért alázkodna meg egy félig kun fattyú előtt? Neki Erzsébet asszonnyal van titkos egyezsége, nem ezzel a kisfiúval, aki még írni-olvasni sem tud rendesen, ne is igen tudjon, majd alákanyarítja más a nevét, s odanyomja a királyi pecsétet, amire kell. És azt majd ő, Joakim bán mondja meg, mire kell...
A testes, nagy szakállú férfiú méltóságteljesen odalépdel a várfalhoz, s rezzenéstelen arccal nézi az eltakarodó királyi sereget. Csak a szemében van némi gúny és sok-sok öröm, hiszen veszedelmes vállalkozás még a megnyírt hatalmú királlyal is szembeszállni, még akkor is, ha bírja Erzsébet királyasszony titkos szavát és beleegyezését. Mert ebben a mostani Magyarországban minden másként vagyon, mint a tatárjárás előtt, nincsen a koronának valódi tisztelete, s ki-ki megpróbál minél nagyobb területet kihasítani magának, míg lehet. Joakim úr most azon tűnődik, igazak-e a hírek a király betegségéről, avagy hamisak, mert ha István úr életben marad és felépül, a nagyurak egymás után mellé fognak állni, s akkor mit sem ér a kis fogollyal, László herceggel.
Joakim úr szeme sarkából most a kisfiút méregeti, vajon mit várhat tőle, mi telik ki tőle. Elhatározza, ezentúl igyekszik jóságosabb arcot mutatni irányában, s megadja a hercegnek járó tiszteletet, különben teljesen elvadul a kunfi, s ha netalán trónra kerül, csúnyán megfizethet még neki vagy maradékainak.
Márpedig Joakim úrnak vannak elszámolnivalói más urakkal, s már előre arról ábrándozik, milyen kemény parancsolatokkal fogja szétküldeni a heroldokat, legelőbb is a horvátokhoz, kik a hírek szerint ugyancsak könnyen vették az ő letételét a báni méltóságról. Hirtelen támadt indulattal odalép hát a kisfiúhoz, nehézkesen térdre ereszkedik, elkapja annak kezét, és csókot nyom rá. Az őrálló katonák s a leselkedő gyerkőcök tátott szájjal bámulják a nagy eseményt, a kisfiú pedig, ki először csaknem azt hitte, Joakim úr megbolondult, s meg akarja harapni kezét, megérti a gesztus jelentőségét, s elmosolyodik.
A nagyúr feláll, s mint ki megbánta máris hűbéri alázkodását, becsörtet a palotába.
Joakim úr füstölt vaddisznóhúst falatozott, leöblítette egy kancsó veresborral, majd szekretáriusához, Pál mesterhez fordult, kit még Szlavóniában szerzett maga mellé. A görnyedt hátú mester valamely délvidéki szerzetből szökött többrendbeli paráználkodás szégyentelenségével vádoltatva, s a bánnál keresett menedéket, ki titoknokául választotta. Pál mester tudta mindazt, amit a papok tudnak, de nem kellett attól tartani, hogy Joakim úr háta megett a papokhoz szít, akik állandóan birtokaikat féltették-siratták, s folyton a pápához szaladtak minden jogcsorbítás miatt, mely csak őket érte. Pál mester a sokáig éhezők mohóságával vetette magát a földi élvezetekbe, s különösen a várbeli parasztcselédek ölébe. Joakim úr tudott ezekről a földi élvezetekről, s mivel ő maga is időnként igénybe vette ugyanazoknak a formás cselédeknek a szolgálatait, megértette titkára bőven szórt dénárait. Joakim úr korán megözvegyült, nagyfia, Miklós a királyné mellett apródoskodott, de úgy is lehetett mondani, túsz volt László hercegért cserében. Joakim úr most Miklósra is gondolt, amikor kiadta Pál mesternek a parancsot.
– A herceg pórfiakkal játszik, félig ruhátlanul. Nem illő ez méltóságához, melyet nemsokára talán viselni fog. Öltöztessétek fel tisztességesen, s törődj kissé elméje pallérozásával, szégyent ne valljunk az ország előtt. S mostantól kísérje strázsa, nehogy baja essék. Te lészel felelős, ha baja esik, megértetted?
Pál mester szóra nyitotta száját, aztán meggondolta magát, csupán meghajolt. Megértette, hogy új idők következnek, s Joakim úr felkészül arra, hogy királyi foglyát szabadon kell eresztenie.
Fordult volna, hogy induljon a parancs teljesítésére, de Joakim úr egy mozdulattal megállította.
– Várj! Azt akarom, hogy te foglalkozz vele! Papot, mármint igazit, nem kell hozzá ereszteni. Nem templomban ájtatoskodó királyra van szükségünk. Mehetsz.
Pál mester elgondolkodva ment útjára. Joakim úr bántását rezzenés nélkül viselte, de azért csak fájt az a megvetően odavetett szó: igazi. A szökött papot is láthatatlan kötélen foka az Úristen, naponta végigveri testét-lelkét láthatatlan korbácsával. Mert megszökni lehet, de felejteni nem.
László herceg, ki visszatért a nyilazó pórfiak közé, megrémült, mikor a görnyedten is magas Pál mester hosszú árnyéka rávetült. A többi gyerkőccel együtt gyakran űztek gúnyt a mester testi hibájából, mert az egészséges gyermek kegyetlen mindahhoz, ami eltér a mindennapi tapasztalattól. Pál mester néha elkapott egy-egy túl közel merészkedő gyermeket, s okkal-ok nélkül megcibálta haját. Ugrásra készen állt, de viszolyogva eltűrte a mester érintését és közel hajoló szájának utálatos szagát.
– Jöjj velem, herceg úr, Joakim úr parancsolata. Elsőbben is meg kell mosakodnod s illendő ruhát öltened, aztán majd meglátod, mit kell még tenned!
László kivonta magát az érintés alól. Egyszerre hasított belé vad öröm és megmagyarázhatatlan szomorúság. Öröm, hogy végre történik valami nagy és fontos, talán mégiscsak király leszen, s szomorúság, hogy a porban csúszkáló gyermekség véget ért. Ledobta íját s hosszadalmasan farigcsált nyilait – többé már nem lesz ilyesmire szüksége. „Megfizetek nekik, mindenkinek megfizetek” – gondolta magában, s kárörömmel követte Pál mestert befelé. „Fejét vétetem” – határozta el, s elmosolyodott azzal a farkasvigyorral, amit kun vitézeken látott.
László összeszorított szájal tűrte, hogy Joakim úr cselédei megfürösszék, megkenegessék illatos olajjal, s ráadjanak oly öltözéket, melynek csatjaival és bogláraival maga aligha boldogulhatott volna. Amikor készen volt, Pál mester átnyújtott egy kis fringiát, s felövezte vele a herceget.
– Herceg úr, fáradj velem, hogy megmutassalak testi valódban a bán úrnak.
László herceg átvonult a várudvaron, s játszótársai bámulva nézték az átváltozást, melyhez hasonlót még sohasem láttak. A kisfiú egyszerre örült és szégyenkezett. Örült, mert ő volt a királyfi, s szégyenkezett, mert fürdő, kenőcsök és ruhák segélyével bármelyik pórfiból királyfi lehetett volna, ezt felfogta gyermeki elméjével is, és elszomorodott. Megértette, anélkül, hogy valaha gondolkodott volna ezen, hogy a rang olyan adomány, amely a véletlen szerencse révén születik. Testőrzők lépte hangzott mögötte, s amikor egyik játszótársa túl közel merészkedett, a testőrző elpenderítette, hogy a fiúcska nagyot nyekkent a porban. László kis kardjához kapott, de Pál mester csontos marka kapocsként karjára kulcsolódott.
– Nem vagy közéjük való már, uram – mondta Pál mester. László herceg összeharapta ajkát, s követte a mestert.
Joakim úr összehunyorított szemmel végignézte a herceget, elmosolyodott, és ültében meghajolt.
– Jól van, herceg úr. Most már csak várni kell, hogy király lehess. Figyelmezz Pál mester szavára, és engedelmeskedj neki. Ő lészen tanítód a hátralevő időben. Elmehettek.
László tudta, hogy a „hátralevő idő” apja haláláig tart, de nem érzett megrendülést, csak hirtelen fellángoló gyűlöletet Joakim úr iránt. De lesütötte tekintetét, nehogy elárulja gondolatait.
Pál mester a szekretáriusi szobába vitte tanítványát, fejvakarva körülnézett a poros irományok között, végül is a Biblián állapodott meg szeme, melyet még szerzetes korában kapott. A kézzel írt, dísztelen lapok sárgásak és töredezettek voltak. Találomra felütötte.
– Olvass, gyermek! – mutatta csontos ujjával a passzust.
A kisfiú botladozó szájjal próbálta kiolvasni a latin szöveget, nem sok sikerrel. Pál mester a fejét rázta.
– Hát bizony ez nem sok, gyermek! Hát neved le tudod-e írni? – tolt elé egyik felén még üres pergament, és bemártotta az írótollat a lila bodzatintába.
László, nyelvét kinyújtva, nagy pacát ejtve, ide-oda dőlő betűkkel leírta: Dux Ladislas.

2. fejezet

A királyasszony fehérvári szálláshelyén nagy volt a csönd. A téres háznak emelete gerendákból épült, s a folyosó deszkapadlója meg-megreccsent, amikor a királyné őrei végigjártak, kikémlelve a szűk ablakokon. Innen látni lehetett a székesegyházat, melyet még a nagy, szent életű első király építtetett. Vasárnap volt, verőfényes, tikkasztó nyári vasárnap, eső már nem esett tavasz óta, ha szél támadt, veres porfelhő vert be az ablakokon. Már nemcsak a földet túró pórok, hanem a főemberek is aggódva kémlelték az eget: az aszályos tavasz és nyár már megtizedelte a termést, s a folyóvizeket is leapasztotta. A kutak mélyéről sáros-agyagos vizet hozott fel a veder, s a távolabbi vidékekről riasztó, babonás hírek jártak körben valami isteni átokról, mely az országba fogadott pogányok, a kunok miatt sújtja a magyarokat, s az átok akkor teljesül be, amikor az Úr magához szólítja ötödik István királyt.
Édua, a kis kun leány nagyjából egyidős lehetett László herceggel, bár ez sem neki, sem másnak soha nem fordult meg a fejében, lévén, hogy Édua életkorát senki sem tartotta számon, még szülei sem, hiszen csak lánygyermek volt, kenyérpusztító, eggyel több gond, ha majd férjhez kell adni. Édua látta a képet a kis hercegről, melyet valamely talján képíró pingált, s mely kép a fehérvári ház fogadótermében függött; de semmiféle érzelem nem kélt benne a nagy orrú kisfiú iránt, legfeljebb a futó gondolat, hogy lám, annak is hollófekete a haja, akárcsak őneki.
Édua atyja a Körös mentén települt kumánok törzsének feje volt, s tisztesség is, kötelesség is volt, hogy szolgálni adják Erzsébet királyasszony mellé, ki a kumánok népének csillaga s bizodalma volt. Édua gyakran gondolt a Körös menti szálláshelyre, ahol jurtokban, vagy ahogyan a magyarok mondják, sátrakban laktak, kivéve a fiatalabb harcosokat, akik a lovak mellett aludtak, a tetőtlen szárnyékokban, s ahová leánygyermeknek csak nappal volt szabad mennie.
Édua nyolcéves korára már csaknem teljesen fejlett leány volt, keble szépen domborodott, csípejét úgy ringatta, ahogyan a felnőtt szolgálóktól látta, s nagyjából mindent tudott arról, mit tesznek egymással férfiak és nők, ha szerelembe esnek. A jurtokban nem volt hely s alkalom a titkolózásra, és a gyermekek minden megrendülés nélkül hallották a neszeket, melyek a szerelem velejárói.
Csört úr, Édua atyja kevés beszédű ember volt, szemét keleti szokás szerint félig mindig behunyta, s roppant izmainak éppúgy tudott parancsolni, mint arcvonásainak, melyek ritkán árultak el bármiféle érzelmet.
Valamikor 1250 táján vezette vissza törzsét Magyarföldre, Béla király hívására, mivel a tatárok s oroszok között a kumánok népe igen nehezen tartotta magát. Csört úr pogány volt s az is maradt három asszonyával együtt, s a legifjabb asszony szülte néki tizenöt-tizenhat éves korában Éduát. Éduának – apja után számolva – tizenhárom testvére volt, közülük három csecsemőkorban elhalt, így hát tízen voltak, négy fiú és hat leány. Az utóbbi években Csört úr már nem látogatta sűrűn asszonyai ágyát, erőst megőszült, s egyre gyakrabban vonult el a Körös menti szent ligetbe, hol az istenek s ősök durván faragott fa képmásait áldozati vérrel öntözgette. Csört úr ugyan népével együtt tömegesen felvette a keresztséget, Édua maga is ott volt anyja karján a sekély vízben, hová valamely pap beparancsolta őket, de egyházat nem volt hajlandó állítani az új Istennek, s a törzs élete nem sokban változott azóta, hogy a téres pusztákat felcserélték a lápos Körös mentivel.
Csört úr távoli, bonyolult rokonságban állt nemcsak a csúfosan meggyilkolt Kötöny királlyal, hanem Kun Erzsébet királyasszonnyal is, így hát semmi különös nem volt abban, hogy Édua a királyné udvartartásába került. Édua anyja ugyan megpróbálta Csört urat szép szóval rábírni, inkább másik leányt adjanak az udvarba, de csakis azért, mert Édua szorgalmas, ügyes kezű kisleány volt, szépen énekelte az ősi, torokhangú, bús pusztai dalokat.
Édua magyarokat először egy vásáron látott, melyre Csört úr elvitte asszonyait és gyermekeit. Látta, hogy a magyarok házakban laknak, és másképp öltözködnek, süvegük is más formájú, és hajukat nem rendezik csimbókba. Azt is látta, hogy szépen megművelt gabonatáblák húzódnak a falu határában, s tudta, ebből készül a kenyér, melyet néhányszor már megízlelt, bár a kunok lepényt ettek inkább, amit izzó kövön sütöttek meg. Észrevette, hogyan tágulnak a magyarok Csört úr kun kísérete mellől, s csak távolról nézik őket idegenül s gyűlölködő arccal. Csört úr azt mondotta volt, valaha a magyarok is a kunokhoz voltak hasonlatosak, saját múltjukat vetik meg, s irigylik egyben, amikor még szabadok voltak.
Akkor mindenki sok ajándékot kapott, melyekért Csört úr azon nyomban marhával és lóval fizetett. Édua hallgatta a pattogós magyar beszédet, melynek egyes szavai mintha a kumáni nyelvre emlékeztettek volna, s titkon nézegette a magasabb s fehérebb bőrű magyar legényeket és lányokat, kik között sárga hajú is akadt nem egy.
Csört úr könnyen adhatott dús ajándékokat, ha kedve tartotta, mert amerre a szem ellátott, az ő gulyái és ménesei legelésztek végestelen végig a három Körös mentén, pontosabban a törzs állatai, melyekkel a törzsfő rendelkezett. A kumánok törzsénél eleinte évenként megerősítették a törzsfőt tisztségében, később életfogytiglan választották, most pedig, a magyarok országában minden kicsit bizonytalanná vált: Csört úr halála után talán a törzs is szétszéled, vagy kitör a belháború azok között, akik maguknak áhítják a törzsfői tisztet.
Édua anyja, a legfiatalabb asszony volt a legveszélyesebb helyzetben, mert ura halála után, ha nem is ölik meg, mint régente szokásban volt, de bizonyos, hogy az új törzsfő ágyasává kényszerítik.
Csört úr jelenlétében nem volt szabad rosszat szólni a magyarokról, szigorúan tartotta magát a szerződéshez, mellyel befogadták, és ha tudomást szerzett valamely bűnről, melyet a magyarok rovására követtek el kumánok, kegyetlen kézzel szolgáltatott igazságot, néha olyannyira, hogy még a megsértett magyarok is sokallták a büntetést. Csört úr senkivel nem tett kivételt, ha valamelyik asszonyát kapta valamely mulasztáson, annak sem kegyelmezett: a szíjostor pattogása mindennapos volt Csört úr téres jurtjának környékén.
Édua, akárcsak a többi kun cseléd, nem ment misére, nem is várta tőlük senki, Erzsébet asszony is csak azért ment, hogy a magyaroknak példával járjon elő. Sustorogtak is arról, hogy a királyasszony házában ugyan sokan őrzik a tüzet, mert az első király rendelkezése szerint vasárnap mindenkinek az egyházban a helye, kivéve azokat, kik a tüzet táplálják s őrzik.
Édua hitt a boszorkányokban, s hitt az álmok erejében, s egyik éjszaka azzal a képen ábrázolt, nagy orrú kisfiúval álmodott, gyűrűt és kendőt adott neki, de a kendő fekete volt. Nem merte senkinek elmondani az álmot, de most a nagy csöndességben odament a képhez, ismét szemügyre vette a fiút, kinek tekintete – a képíró mestersége tehette ezt – mintha egyenesen rajta függött volna. Édua háromszor megpördült sarkán, hogy elűzze magától a rontást, s eztán lesütött szemmel ment el a kép mellett, nehogy ismét megborzongjon attól a különös pillantástól. „Abból király lészen, minden magyarok királya, én meg csak a legkisebbik cseléd vagyok az ő édesanyja mellett.”
De azért sokat elgondolkodott annak az álomnak a jelentőségén.
Édua látta a fel-felkavarodó porfelhőn keresztül, hogy a székesegyház ajtaja kitárul, s elkezd özönleni kifelé a gyülekezet, elsőbben a leghátul álldogáló pórok, szegénysorúak, akik a királyné szállása körül ődöngve reméltek alamizsnát, s a konyha felőli bejáratnál egyre nagyobb sorok várakoztak türelmesen egy kis meleg levesre s a maradékokra.
Édua lement a nyikorgó falépcsőkön, át a hosszú folyosón, mely a hátsó fertályba vezetett, és kérés nélkül is odaállt segédkezni az ebédkészítésben. Mint Csört kun vezér leányának, itt Kun Erzsébet szállásán megkülönböztetett, de bizonytalan helyzete volt: senki sem mert neki parancsot adni, hogy dolgozzék, de Édua nem akarta, hogy származása miatt megkülönböztetés érje, ezért inkább önként kivette részét a legnehezebb és legpiszkosabb munkákból is. És csak azokkal a cselédekkel barátkozott, akik nem tekintettek rá gyanakodón: „nini, ez Csört úr leánya!”, hanem úgy bántak vele, ahogyan otthon, a Körös mentén bárki osztályos társával.
– Mindjárt itt lesz a királyné, láttam az ablakból – mondta Édua Küngének, legkedvesebb barátnőjének, aki ugyan egyszerű kun leány volt, de Csört úr törzséből, s így szinte mindenkit ismert, akivel Édua eddigi rövid életében megismerkedett.
Künge vadhúst szeletelt, tapasztalt szakácsnéhoz illő szakértelemmel, egy pillanatra felpillantott, elmosolyodott.
– Gyere, segíts, ha van kedved.
Édua is kezébe vett egy szeletelőkést, kedvtelve végezte a munkát, s félfüllel odahallgatott a konyhai szolgálók fecsegésére.
– Azt mondják, a király halálán van – mondta az egyik szakácsnő, aki húsos markával kölesgombócokat gyúrt a mártás mellé.
– A királynén mégsem látszik valami nagy szomorúság – sutyorogta egy vénasszony.
– A nagyurak tudnak parancsolni az arcuknak is – feleselt a kondér mellől valaki.
– Ezek a pogányok nem ismerik az emberi érzést – dünnyögte a vénség, mire a gyúró szakácsnő megbökte, s a kunleányok felé intett. Édua arcát elfutotta a vér, elfordult, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Künge parázsló szemmel meredt a vénasszonyra, késsel a kezében.
– Mink is keresztelkedtünk, néném.
– No persze, az a legkönnyebb. De azért a Miatyánkot csak visszafelé mondjátok, mi? Az ördög a ti istenetek, tudom én!
Édua szelíden megfogta Künge karját, érezte, hogy a lány teste reszket az elfojtott indulattól.
– Nem szabad – suttogta Édua, s Künge elé állt. – Nincs jogod így szólni felőlünk, nénémasszony. Ha jól tudom, te is a mi királynőnk kenyerét eszed. Vagy gondolod, örülne, ha megtudná tőlem, miket mondasz rólunk és róla?
A vénasszony arca betöppedt, szája ferde vigyorra húzódott.
– Hiszen... hiszen én csak... nem úgy gondoltam, lelkecském Édua!
Édua megvetően elfordult, maga után húzta Küngét.
– Gyere, megnézzük a terítéket.
Amint kiértek a konyhából, Künge megszólalt.
– Köszönöm. Te mégis törzsfő lánya vagy, tőled tartanak. Ha tudnád, miket hordanak össze rólunk! Hogy embervért iszunk, meg hogy mink hoztuk magunk után a tatárokat, aztán elhordtuk az irhánkat, mikor harcolni is kellett volna...
– Mondják csak, te ne törődj vele. Ők vannak többen, ők voltak itten előbb. Mi... vendégek vagyunk. Az ő szégyenük, ha mocskolódnak.
– Szeretnék hazamenni. Jurtban aludni, lótejet inni, dalolni a lányokkal.
Édua megsimogatta Künge fényes, fekete haját, mely szorosan be volt fonva, s piros pántlikával összefogva.
– Én is szeretnék. Izentem is atyámnak, de nincs hír azóta. Ha mehetek, ígérem, téged is viszlek. Nem hagylak itt egyedül... ezekkel.
Künge elmosolyodott, fehér fogsora megvillant a folyosó félhomályában.
– Kedves vagy. Köszönöm. Úgy teszek, ahogyan mondtad. Nem is figyelek majd rájuk, attól még jobban bosszankodhatnak.
– Így tesz a királyné asszony is, nem láttad? Csak figyel és hallgat. Az urak meg kékülnek-zöldülnek a zavartól, előbb ordítoznak, aztán nagyon csöndesek és nyugodtak lesznek. Nőnek nincsen egyéb fegyvere.
A hosszú ebédlőben minden készen állt az ebédhez, az étekfogók kijelölt helyükön álltak, s néha igazgattak valamit a rájuk bízott terítéken. A királyné aranyozott ezüstből evett-ivott, a főemberek ezüstből, s ahogyan csökkent a rang, úgy szaporodott az ónedény. A szolgálók ebédlőhelyén a kések kivételével minden fából készült, de Édua jobban is szerette, mint a fémedényeket, bár az ő terítékén csillogott-villogott az ezüst: Erzsébet királyasszony az ő személyén keresztül Csört urat tisztelte meg vele. Édua azonban azt is tudta, mennyit kell homokkal dörzsölni az ezüstöt, hogy meg ne feketedjék, az egyik cselédnek más dolga sem volt, csak az ezüst állandó rendben tartása.
Most már hallatszott a miséről hazatért udvari nép közeledő lármája, Künge visszaszaladt a konyhai cselédek közé, Édua pedig levette a kötényt, melyben segédkezett a konyhán, s elfoglalta helyét a bejáratnál, az otthon maradott háznép felsorakozott gyülekezetében. A királyné nagyon is megkövetelte maga körül a rendet és a ceremóniát, talán éppen azért, mert lépten-nyomon terjesztették rosszakarói, hogy rangjához méltatlan, pogány életet él, és valójában a főemberei uralkodnak helyette, akik a nagybeteg király ellen áskálódnak. Édua a maga eszével nem tudott eligazodni az országos méltóságokon, s állandó csereberélésük miatt néha már maga a királyné is eltévesztette a dolgot, ha levelet diktált. Azt is igen furcsállta mindenki, hogy nem királyi ura mellett van, ha egyszer oly igen beteg, de a beavatottak tudni vélték, hogy Erzsébet asszony ugrásra készen várakozik a koronázó városban, hogy azonnal fia fejére tegye a koronát, s hogy voltaképp Joakim úr, ki fogságban tartja László herceget, az ő embere volna... Édua alig hihette, hogy egy asszony ilyen bonyolult praktikákba kezdjen saját férjeura és fia ellen, de most, amint látta a királynét, a dacosan összeszorított ajkakat, a szúrós, mindent észrevevő szemet, a tűző naptól fátyollal fedett, mégis vörösesbarna arcot, hirtelen megérezte, mindez lehetséges. Egy pillanatra találkozott tekintetük, a királyné mintha kissé elmosolyodott volna, Édua pirulva lehunyta szemét.
Bizony szép lány volt Édua, fehér ruhájában mint a feslő rózsa, a rangban őt megelőző udvari cselédek is irigykedve pillogtak rá, pedig ékszert nem viselt egyebet, mint a vaskos vertarany karperecet, melyet úgy illesztett karjára Csört úr aranyverője, hogy soha többé nem lehetett levenni. S a karperecben, kun rovással, csak ennyi állott belevésve: Csört lánya Édua. Édesanyja sokat aggodalmaskodott is emiatt, hátha rablók kívánják meg a falvakat érő kincset, s inkább a leány csuklóját vágják le, csakhogy megkaparintsák a karperecet. De Csört úr erre csak megsimogatta szakállát, s kijelentette, nincsen rabló a világon, aki ne tudná, mely válogatott kínzásokkal lakolna ilyen gonosztettért. S való igaz, a mindenütt megforduló kunok számára Csört úr lánya valamiféle megőrzendő kincs lett, bárhová is ment Édua, mindig magán érzett néhány alázatos, hűségesen figyelő szempárt. A kunok kevesebben voltak, mint a magyarok, így hát jobban számon tartották egymást.
A házba érve megszűnt a lárma, csak a csizmasarkak kopogása, padló recsegése hallatszott, míg mindenki el nem foglalta kiszabott helyét a hosszú ebédlőasztalok mellett. Akkor a fiatal pap, Özséb elmormolta latinul az asztali áldást, mindenki keresztet vetett, a királyné jelt adott, mire nagy lócatologatással megkezdődött az elhelyezkedés, és az urak övükből előszedték kanalukat, késüket.
A királyné mellett, a főhelyen Domokos úr ült, a nagy Csák nemzetség tagja, kinek egymagában is több birtoka volt tán, mint magának a királynénak. Az ő testőrzői álltak az ablakmélyedésekben is, egyik felük a termet vizslatta, nehogy bárki ártó szándékkal közeledjék Kun Erzsébet vagy Domokos úr felé, más részük kifelé fordulva figyelte a székesegyházból lassan oszladozó tömeget s az alamizsnás ebédre gyülekező szegényeket, nehogy a csoportosulás titkon fegyveres támadássá változhassék.
A szolgák most körülvitték a kézmosó edényeket, aztán nagy edényzörgéssel és felszabadultabban megkezdődött az ebéd. A királyné türelmesen várt, míg a kövér kóstoló minden ételből vett magának, s rezzenéstelen arccal figyelt, míg a fontoskodó mester nem bólintott, hogy az étek ehető, méreg – legalábbis gyorsan ölő – nincsen benne. A magyarok földjén nem volt sohasem szokásban az efféle aljas támadás, de mióta mindenféle náció keveredett magyarföldre, köztük taljánok, kik a mérgezésnek nagymesterei voltak már a római impérium idején is, szokásba vették az előkóstolást. Persze a lassan ölő, apránként adagolt mérgek fortélya sem volt ismeretlen a taljánok számára, s bizony ezt jóval nehezebb volt felderíteni. Erzsébet asszony kun cselédei azonban árgus szemekkel vigyáztak, s minden gyanús gombát, fűszert azonnal kipróbáltak a királyi szálláshely körül gyülekező éhes ebeken, sőt néha, urambocsá', még az alamizsnás koldusokon is.
Édua csendben kanalazta levesét, s pillái alól figyelte az asztalfőn ülőket, kik csendben társalogtak, s éppen csak érintették az ételt, sűrűn az ablak felé pillantva, mintha vártak volna valamire. Egy ízben Domokos úr fel is állott, s az egyik testőrzőhöz lépve valamit mondott neki.
Már az étekfogások vége felé jártak, mikor az a testőrző elhagyta ablakmélyedését, s Domokos úrhoz sietve valamit súgott a fülébe. A sebhelyes arcú nagyúr a királynéhoz hajolt, Kun Erzsébet máskor kőnyugodt arca most kissé zavarttá vált.
Az ajtónálló testőrző most hangosan jelentette:
– Egyed mester, a király képében!
A királyné intett, hogy bebocsáthatják.
Egyed mester porosan, izzadtan csörtetett be, két királyi íjász kíséretében, kik megálltak az ajtó két oldalán. Egyed mester meghajolt, közelebb lépett, Édua látta, hogy a veríték hogyan csorog le s vág szürke árkokat a porban.
– Légy üdvöz, Felség! Fontos és szomorú hírt hozok. Ötödik István király urunk tegnap az estéli órákban meghalt a Nagy-szigeten. Végső kívánsága szerint a Nyulak szigetén helyezik örök nyugalomra szent életű és igen kedves testvére, Margit mellé. Király urunk rendben felvette a halotti szentségeket s megemlékezett rólad, asszonyom és László hercegről...
Közben az asztal mellől mindenki lassan felemelkedett, így adván meg a tisztességet a királynak, egyedül Kun Erzsébet maradt ülve. Arca sápadtabb volt, de szeme élénken figyelt továbbra is, Édua nem vett észre könnycseppet benne.
– Köszönöm, Egyed mester. És miként emlékezett meg rólunk a király?
– Fájlalta, hogy nem lehettek mellette a végső búcsúnál, mely mindössze harminchárom esztendővel a vállán érte el, oly rövid uralkodás után. Fájlalta továbbá, hogy nem volt, ki megossza vele a kormányzás nehéz terheit...
Halálos csend szakadt az ebédlőteremre, csak a rengeteg légy zümmögését lehetett hallani, mintha máris a ravatal köré gyűlnének. Édua a maga tudatlanságában is érzékelte az utolsó szavakba bújtatott sértést, megütődve és kíváncsian bámult a királynéra, majd Domokos úrra, aki tőrére csúsztatta kezét. De a királyné ülve maradt, szeme hidegen meredt Egyed mesterre.
– Köszönöm neked, hogy a gyászhírt fáradságot nem kímélve, minél hamarabb meghoztad, uram. Ha teheted, ülj közénk, és verd el éhed e torrá változott lakomán.
Egyed mester meghajolt.
– Köszönöm, felséges asszony, de teendőim másfelé szólítanak. A temetés egyébiránt öt nap múlva lészen... ha ott kívánsz lenni.
– Majd meggondolom – mondta Kun Erzsébet, s elbocsátotta a hírnököt. Megvárta, míg Egyed mester kíséretével távozik, majd Domokos úrhoz hajolva így szólt:
– Tudni akarom, hová megy és mire készül ez az ember.
Aztán lassan felállt, s az állva maradt ebédelőkhöz szólt.
– E nehéz órában megbocsátjátok, ha visszavonulok és a sürgős tennivalókkal foglalkozom. Kérlek titeket, imádkozzatok uramért és Magyarországért, melynek most már csak László herceg és én maradtunk hű támaszai.
A királyné elvonult, de senki sem ült vissza az asztalhoz. Mindenki szótlanul ment dolgára, csak odakint kezdtek el halk hangon tanácskozni, ki-ki azzal, kiben megbízhatott. S Édua megfigyelte, azok vágták a legkomorabb képet, akiknek legjobban kellett örülniük István király korai halála miatt.

3. fejezet

– Most már gyakorolhatod, fenség, hogy „Rex Ladislas”, mert nem sok választ el tőle – mondta Pál mester súgva tanítványának, ki bizony még a rudimentumait sem igen tudta mindannak, amit 1272 táján egy hányatott életű kiugrott pap műveltségnek gondolt.
Így értette meg László, hogy a nagy nyüzsgés a várban az ő közeli szabadulását jelenti, s hogy atyja ezek szerint meghalt. László próbálgatta szívét, érez-e megrendülést, de túl kevésszer látta apját, s túl kicsi fogalma volt a halálról. Látott már katonákat meghalni, látott nagybetegeket, temetést, de nem tudta elképzelni, mi a halál, s főleg, miért van. Az eszével tudta, mindenkinek meg kell halni Isten rendelése szerint, de pontosan nem értette, miért, s amit Pál mestertől és másoktól a feltámadásról megtudott, azt badarságnak vélte. Hogyan támadhatna fel egyszerre annyi sok halott ember, s aztán mivégre? Mégpedig testi alakjukban, mint a mester magyarázta... De hát mely életkorban? S azon túl vajon senki sem öregszik? Ki gyermekkorában halt meg, mindörökké gyermek marad, s a felnőttek a túlvilágon is parancsolgathatnak neki? Ki pedig agg vala, a túlsó világban is önnön csúnyaságát szemlélheti mások szemében, szenvedhet ezernyi nyavalyától?
László nem szeretett ilyesmire gondolni. Ismét tűrte, hogy idegen kezek mosdassák, szagosítsák, öltöztessék, személyes holmiját átalvetőbe dugják, s már ült is a vastag deszkával fedett utazószekéren, mit hat erős ló húzott a poros úton, s amerre a szem ellátott, Joakim úr katonái vonultak, az óriási porfelhőből csak a fegyverek és sisakok csillantak ki. A tatárok gyászos bejövetele óta igen nagy keletje volt a forró és kényelmetlen vas tökfödőknek, mert a könnyű magyar süvegbe vagy bőrsisakba még a leesőfélben lévő nyíl is beleállott. A magyarok megtanulták a tatár íjak és nyilak tiszteletét, s Béla király megerősítette a magyar íjászok rendjét, bár a magyarok már sohasem tudták megtanulni a lóhátról való pontos és gyors, együttes nyilazást, ahogyan őseik oly sokáig harcoltak. A vagyonokat érő bajor és velencei páncélinget, akinek tellett rá, most is hordták, s a kábító melegben egyre-másra fordultak le a lóról az oktondi, életüket féltő főemberek. Apródok oldozgatták a páncélruha bonyolult csatjait és kötéseit, s vihogva fektették a szekérderékba kivörösödött arcú, hőgutától eszméletlen urukat.
Joakim úr a herceg útiszekere mögött poroszkált, mályvaszín süvegével legyezgette magát, s a hírnököt faggatta, ki mellette lovagolt.
– Egyszóval a királyné Fehérvárt maradt?
– Domokos úr és mások így tanácsolták neki. A főemberek igencsak tamáskodnak, nem állítanak-e másvalakit a király hívei az érsek elé, legyen az a király. Egyed mester is ott maradt, vele testvére, Gergely, a királyné sógora, s a királyi testőrzők is velük tartanak.
– S a nép?
– Csak pusmognak, nem vallanak színt. A királyné elküldetett titkon kun segítségért is, ha azok megérkeznek, csöndesség lészen.
Joakim úr a fejét rázta.
– Ha nincs más jelölt a trónra, akkor felesleges a kunokkal játszódni. A nép tart a pogányoktól s haragszik is rájuk. Ha Türje érsek meglátja őket, még az átkot is kimondhatja ránk. Akkor aztán mehetünk vissza Kaproncába, új királyt keresni magunknak.
Joakim úr izzadó üstökét vakargatta. A kunok végső ütőkártyának megteszik, László hercegen kívül csak kisöccse, András jöhet királyként számításba, de az még igen kicsi, és Kun Erzsébet házában biztonságban van. A Csák nemzetséggel megvan a titkos paktum, üzenet jött a Héder nembeli báróktól is cseh földről, hogy nem bontanak békét, ha visszakapják birtokaikat. De ott vannak a Monoszló nembeliek, elsősorban is Egyed mester, aztán ott van az új nádor, Keményfi Lőrinc, ott van Dénes országbíró, aki az ő Miklós öccsét ütötte ki a székből, és persze Mojs, aki az ő báni méltóságába telepedett. Ha ezek sereggel jönnek Fehérvárra, minden megtörténhet. Béla és István királynak szinte valamennyi környező országban van valamely atyjafia a trónon, ha ezek megneszelik, hogy lehet valamit keresni... Milyen egyszerűnek tetszett minden még néhány napja, s most hirtelen kiviláglik, Kun Erzsébet kezében csak annyi hatalom van, amennyit ő, Joakim úr és néhány társa képvisel. Csupa bizonytalanság... Csak legalább idejében érjenek oda. Mert ki tudja, merrefelé hajlik az érsek, milyen utasítást kapott volt a királytól, s milyet a pápától?
László a szűk ablaknyíláson felgöngyölte a vastag, ráncos bőrredőnyt, hátrakukucskált. Látta az izzadó Joakim urat, s a messze elnyúló sereget, a porfelhő egészen a szemhatáron húzódott, ott már a nehéz társzekerek és vizeslajtok járhattak, meg az utóvéd. A Dráva-parttól három napig tart általában az út, de ilyen hőségben s ennyi emberrel jó, ha öt nap alatt elvánszorognak Székesfehérvárig.
Joakim úr olyan utakat választott, melyek távol esnek a lakott helyektől, szerette volna titokban tartani vonulása irányát, s még kevésbé kívánt valami fegyveres összecsapásba bonyolódni. Előrelovagolt, a portyázó könnyűlovasok hadnagyához, s kiadta a parancsot, kerüljék az összetűzést bármely jelentősebb sereggel, míg a kisebb egységeket maradék nélkül semmisítsék meg – senki emberfia ne jelenthesse, merről közeledik Joakim úr a trónörökössel.
A hadnagy megdöbbenve bámult Joakim úrra. – Megölni? Akárkit, aki utunkba vetődik? Joakim úr bólintott. – Akárkit – mondta, s megsarkantyúzta lovát.
Hahót és Döme fültanúja volt a parancsnak. Némán összenéztek. Döme bátyó nagyot húzott bőrkulacsából.
– Undok mesterség – mormogta. – Magyarok magyarokat...
– Nem lehet azt hagyni – mondta Hahót. – Ártatlanokat legyilkolni...
– Csak csöndben, fiam. Szépen menjünk csak előre, aztán elrendezzük mi magunktól.
A két katona előrerúgtatott, a hosszú ideig tétlenségre kárhoztatott lovak jó ütemben, élvezettel lendültek vágtába.
– De hát miért ád Joakim úr ilyen kemény parancsot? – kérdezte Hahót, amikor az elővédtől is messzebbre szakadtak.
– Van abban a parancsolatban furfang, öcsém. Hogy senki ne jelenthesse a kis király közeledtét, nyilván azért. Nézd csak, ott egy bürgenyáj, fiam. Annak van pásztora is. Mink most szépen megöljük azt a pásztort.
– Én ugyan nem! – húzódozott Hahót. Az öreg katona csippentett a szemével.
A barázdált arcú bürgepásztor kampós botjával buzgón döfölte nyáját a katonák közeledtén. Lompos kutyája éktelen csaholásba kezdett.
– Fuss, emberfia, mentsd az életed! – mondta az öreg, s nyomaték kedvéért kihúzta kardját. – Ha meglátnak itt, megölnek, s pásztor nélkül maradnak a bürgéid.
A pásztor bizony nem kérdezett semmit, csak felpattant bozontos kis lovára, füttyentve kutyájának, végezze el a maradék dolgot.
Mire a hadnagy odaért a többi katonával, már csak a porfelhő látszott a domboldalon.
– Mi volt az? – kérdezte a hadnagy.
– Bürgék – mondta Döme bátyó nyugodtan. – A pásztoruknak nyilat küldtünk a hátába. Meg akarod nézni, uram?
A hadnagy a fejét rázta, s iszonyodva bámult az öregre.
– Asszonyt, gyereket is meg kell ölni? – kérdezte Hahót.
A hadnagy vállat vont, megrázta fejét.
– Azt tán mégsem. Asszony, gyerek – az nem ember.
A sereg lassan, pihenés nélkül kígyózott tovább, északnak.
Késő éjszaka lett, mire tábort vertek. A hőség mérséklődött, bár a csillagok lázasan hunyorogtak a felhőtlen éjszakában. Joakim úr csak négy kis tüzet engedélyezett egy horhosban, hol csak a főbb embereknek kotyvasztott valamit a szakács, a többségnek meg kellett elégednie azzal, amit a nyeregkápában talált. László herceg Pál mesterrel falatozott, de csak néhány harapást evett, mert az útiládában csöpögött a zsírtól minden. A borostömlőt azonban, mellyel életében először kínálták meg, elfogadta, s ízlett neki a savanyú veresbor. Jókedvre derült tőle, s mikor Pál mester félrenyiklott fejjel horkolni kezdett, lelépett a szállásul is szolgáló útiszekérről.
Felbámult a rengeteg csillagra, füle befogta a tábor neszeit, a halk emberi szót, a négy tűz fénykörén túl mozgó állatok surranását, a mocsaras erdő felől nehéz léptek hallatszottak, ágak roppantak, vaddisznók vagy talán bölények vonultak arra.
Nemsokára király lesz belőle, az első ember az országban. Fel fogják jegyezni tetteit a krónikákban, segítséget, tanácsot, parancsot várnak majd tőle, aki – ezt érezte jól – oly keveset tud még. Majd édesanyja mondja meg, mit kell cselekednie, mindaddig, míg maga is képes lesz dönteni. Minél előbb meg kell mindent tanulnia, ami a királysághoz szükségeltetik – határozta el. Nagy király lesz belőle, félni fognak tőle, de szeretni fogják, mint a magyarok első királyát, akiről Pál mestertől is hallott. Csak elbírjon a bárókkal, az olyanokkal, mint Joakim úr. Az első király vajon hogyan bírt el velük? Majd ki kell erről faggatnia a mestert. Vagy akkor még nem voltak bárók?
Meghúzta a magával hozott borostömlőt, feje kóvályogni kezdett. Lassan leereszkedett, leült a fűbe. Aztán hányni kezdett, sokáig, gyötrelmesen. S elgyengülve, savanyú szájízzel, lüktető fejjel ott, azon helyt elaludt.
Másnap, hogy Pál mester nem találta maga mellett a szekérderékban a herceget, nagy ribillió támadt, míg Lászlót meg nem találták az erdőszélen, mellette a kiürült borostömlővel. Hamar elterjedt az eset híre a seregben, lett nagy hunyorgatás és kacagás, a vitézeknek igen tetszett a kis király borisszaságának egyre jobban kiszínezett története, csak Joakim úr feje lett mérgespiros, valahányszor a fülébe jutott a sustorgás. Ám hiába, az emberek vezetőikben néha jobban szeretik a gyöngeséget, mint az erőt, valamiképp megnyugtatja őket annak tudata, hogy a királyok fejét is megrészegíti a bor, ők is el tudnak nyúlni tőle az árokszélen, nemcsak a sok gonddal-bajjal küszködő közemberek.
Valóban ötödnapra érkeztek Fehérvárra, elcsigázva és porosan. A sereg bevonulása sok embert tódított ki, de senki sem éljenzett: kíváncsian figyelték Joakim urat, s megpróbálták meglesni a kis királyt, de az arcok kifejezéstelenek voltak. Joakim úr íjászai aggódva lesték a magasabb épületek ablakait, s a testőrzők Joakim úr körül kivont karddal táncoltatták lovukat, de semmiféle támadás nem következett be.
A királyné szálláshelye előtt felsorakozott már a cselédség s az őrség, itt már elhangzott az első éljenzés is. László herceg elgémberedett tagokkal mászott ki az utazószekérből, tekintete végigfutott az éljenzőkön, s megakadt egy komoly, mosolytalan kisleányarcon, melyet éjfekete haj keretezett. A herceg pillantására a kislány elpirult, de bátran állta a tekintetet.
„Kedves”, gondolta László. „Majd megkérdem, ki az.”
Aztán megjelent a királyné, Joakim úr térdet hajtott, László herceg meghajolt, aztán anyja karjába vetette magát.
Most már teljes szívből kitört az éljenzés.
Kun Erzsébet eltolta magától Lászlót, s halkan így szólt:
– Ne ölelkezzünk többet, fiam. Te most már király leszel, viselkedj illendőképp.
A királyné megfordult, s bevezette fiát s a főembereket a gazdagon terített ebédlőterembe.
László herceg azonban már nem tudott enni, hiába kínozta az éhség. Csak az idegen leányt figyelte szeme sarkából, kinek rangja lehetett, mert ezüst teríték állott előtte. Ám ő sem érintette az ételt.
Amikor tekintetük újból találkozott, mindketten elmosolyodtak.

4. fejezet

Édua nem sokat értett az immár elárvult királyi udvar körül forgó eseményekből, de azt megállapította, hogy a királyfi sokkal csinosabb, mint ahogy a képíró ábrázolta. Csak étkezések közben láthatta, s akkor is csak lopva, mert leánynak nem illett szemét a tányérról fölvetnie.
Nagy volt a nyüzsgés, követek és hírnökök jöttek-mentek titkos üzenetekkel, melyek tartalmáról másnap már a szolgák is fecsegtek. A legnagyobb izgalom Fülöp érsek érkezése köré összpontosult, mert ha az érsek megjelenik, a lázadozó főemberek sem tehetnek mást, mint hogy fejet hajtsanak Kun Erzsébet és László előtt. Ám az érsek egyelőre késett, s példáját követve a többi egyházi hatalmasság is óvatosan távol maradt.
Egy reggelen fegyverzajjal telt meg a királyné szállásának környéke: Domokos úr kun seregért küldetett, s vagy háromszor száz kun harcos meg is jelent Csört úr legidősebb fia, Miklós vezérlete alatt. Édua dobogó szívvel figyelte az ablakból a lovukat táncoltató, merev arcú és napszítta kun harcosokat, s a vertarannyal ékes nyeregben mozdulatlanul ülő bátyját.
Órákba tellett, míg a kunokat elhelyezték a szállás körül, a szabad ég alatt, mivel kun harcos nem egykönnyen adja a fejét házban való nyugalomra.
Mindenki számára nagy megkönnyebbülés volt, hogy a kunok megérkeztek, még azok is sóhajtottak örömükben, akik egyébként nem állhatták a pogányokat. Joakim úr is kiment, hogy megszemlélje a kis sereget, s kegyesen engedélyt adott Miklósnak, hogy találkozzék kishúgával, Éduával.
Csak főhajtással üdvözölték egymást, a kunoknál nem volt szokásban az ölelkezés-csókolózás, különösen nem különnemű testvérek között. Miklós idegenkedve nézett körül Édua kicsiny szobájában, szemügyre vette a magasra tornyozott ágyat s az ülőkéket, s végül a szőnyegre telepedett, sarkára guggolva, ahogyan a kunok a tűz mellett pihennek. Halk torokhangon szólalt meg, anyanyelvükön, s beszédjébe csak ott kevert magyar szavakat, ahol nem volt megfelelő kifejezés a fogalomra atyjuktól öröklött, ősi nyelvükben.
– Atyánk jókívánságait küldi neked, húgom – kezdte. – Megkapta üzeneted, s fájlalta, hogy nem tehetett kedved szerint. De egyezség tétetett a királynéval, hogy itten nevelkedsz őmellette, hogy törzsünk békében élhessen, és atyánkat papokkal, adóval ne háborgassák.
– Tudom – mondta Édua. – Most, hogy itt vagy, ily váratlanul, nem is kívánkozom oly nagyon haza. Meddig maradhatsz, Miklós?
– Védelmeznünk kell a királyfit, amíg megkoronázzák. Nekünk lesz jó, ha legalább félig kun uralkodik a magyarok felett is.
– Nekünk lesz jó... – ismételte Édua, s a herceg koraérett, sokat látó pillantásán révedezett el egy pillanatig. – De hát még kisfiú...
– Néhány röpke év, és erősen markolja a jogart. Hogyan élsz itt, kishúgom? Jól bánnak veled?
– Jól, Miklós. Ezüstből eszem, iszom. Erzsébet királyasszony jó hozzám. Mintha...
– Mintha?... – kérdezett vissza Miklós.
– Mintha félig hercegnő lennék, félig meg... cseléd. Magam sem tudom néha, hová tartozom. Fogoly vagyok, csak azt érzem.
Miklós előrehajolt.
– Már nem sokáig, Édua. Ha László trónra kerül, nem kell már félnünk a magyar királytól. Ígérem, hazaviszlek.
Édua az ablakhoz ment, kihajtotta a hártyával bevont ablaktáblát. S felsikoltott: odalent tűzcsóvák szálltak a levegőben, s vad üvöltés harsant fel.
Miklós az ablaknál termett, lerántotta Éduát. Egy nyílvessző csapódott az ablakkal szemközti falba.
– Feküdj a földre, és ne mozdulj innen! Ne félj! – kiáltotta Miklós, és kirohant.
Édua egész testében reszketve feltápászkodott; s a sarokba húzódva hallgatta a harci lármát. Hallani vélte bátyja éles parancsszavait és a kunok csatakiáltását.
A támadók elszámíthatták magukat, a kunok mindig fegyverükkel készenlétben alszanak. Miklós sebtében összeszedett harcosainak javával kitört a gyűrűből, s nagy ívet leírva visszacsapott az ellenségre, amelyről ekkor még azt sem tudta senki pontosan, kicsodák voltaképp. A királyné testőrzői, Domokos úr vezérletével, csak jókora késéssel csörtettek elő, sokan még vértjüket sem tudták felvenni. Joakim úr íjászai a lángoló melléképületek fénye mellett szorgoskodtak, célpont akadt bőven a gomolygó füstben is, csakhogy nem mindig a rohamozókat találták el. Miklós visszaküldött egy kun vitézt Joakim úrhoz, hogy ne lövessen a kunokra, különben szétrombolják a házat is, amit eddig védtek.
Domokos úr emberei nagy megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a támadók nagyrészt királyi testőrzők voltak, a lekaszabolt ellenfélben gyakran fedeztek fel ismerőst, s az is megesett, hogy rokonok ismerték fel egymást az utolsó pillanatban. A végveszélyben néha már-már úgy festett a harc, hogy a magyarok válogatás nélkül irtották a kunokat, s megfordítva, a sötétség annyira lehetetlenné tett minden pontos tájékozódást vagy bármiféle ésszerű hadrendet.
Édua számára órákig tartott a küzdelem, a valóságban talán még egy óráig sem. Mikor már csak a sebesültek hörgése, káromkodása hallatszott, s a csekély számú foglyot kezdték összeterelni, a szolganép elkezdte a külső épületek oltását is: nagy kár nem esett, hála a kunoknak, nem sikerült lerohanni a királynői szállást. Most már fáklyás cselédek nyüzsögtek mindenfelé, külön fektették a holtakat s külön, a sebesülteket. Hogy a harci zaj elcsendesült, az utca is megelevenedett, rémült és kíváncsi emberek merészkedtek közelebb, s tanakodtak, kik lehettek a támadók.
A foglyokat Joakim úr s Domokos úr elé vezették, nem tartott soká, míg kivallották, hogy Egyed mester bujtotta fel őket Kun Erzsébet ellen, s Egyed és testvére, Gergely busás ígéretekkel s fenyegetésekkel vette rá őket a pártütésre.
Domokos úr azonnal csapatot rendelt a két testvér üldözésére, bár maga is tisztában volt a küldetés reménytelenségével: a szökevénynek mindig sürgősebb a dolga, mint az üldözőknek, s éjszaka ugyan miféle nyomon indulhatnának utánuk, s merrefelé?
A csatának végső soron nagyobb volt a füstje, mint a lángja, halottból csak kilencet számláltak, sebesültből, nem számítva a karcolásokat, vagy ötvenet. Miklós karját is felhasította egy ferde kardvágás, de bár a szorító gyolcson is hamar átütött a vér, Miklós mosolygott, amikor Édua sírva borult bátyja keblére.
– Nem volt ez igazi csata, húgom – mondta. – Hanem ha később érkezünk, talán baj lett volna. Nem tudnak a magyarok jól bánni a nyíllal, még ez a szerencse – tette hozzá halkan. – Mert mindkét oldalról lőttek ám...
A foglyok voltak vagy negyvenen, nem számítva a négy-öt súlyos sebesültet, s most a kunoktól körülvéve, lehorgasztott fővel, némelyik átkozódva, várták az ítéletet.
A királyné csak most jött ki, arca nyugodt és merev volt, távolról végignézte a foglyokat, néhány halk szót váltott Miklóssal és más vitézekkel, aztán magához rendelte Domokos és Joakim urat.
– Köszönöm a védelmet, urak. Azt akarom, hogy Egyed és Gergely felnégyeltessék.
Joakim úr bajusza megrezzent az elfojtott nevetéstől.
– Ahhoz előbb meg kellene találnunk őket – mondta.
– Aligha sikerül – vélte Domokos úr. – Gergely úr pediglen felséged sógora, így hát nem volna célszerű nagyon üldözni őket.
– Hadd menjenek! Ha Lászlóból király lészen, majd szűkölve kéredznek vissza – állt fel Joakim úr. – Amennyire én sejtem, egyenest Ottokárhoz futnak oltalomért.
A királyné szeme szikrázott a haragtól.
– Tárnokmestert csináltunk Gergelyből, ő meg fegyverrel tör rám! Minden birtokát elvétetem!
– Nem akart őkegyelme felséged életére törni, abban bizonyos vagyok – mondta Domokos úr csöndesen. – Csak hát... akinél mostan a kis király vagyon, azé lesz a főhatalom. A kis király meg minálunk van.
A királyné arca megrezdült erre a célzásra, beharapta ajkát. Joakim úr gyorsan másra fordította a szót.
– A foglyok odakint várakoznak ítéletre. Kérem felségedet...
– Végezni velük! Minddel!
– Többségük királyi testőrző... – vetette ellen Domokos úr.
– Annál inkább! Szegény uram katonái pártolnak el éppen tőlünk?
– Egyed mester parancsára cselekedtek. Aztán meg... nem lenne jó ennyi jó magyar kardot eltemetni. A nép úgyis pusmog a pogányok miatt, vagyis hát... – Joakim úr az utolsó mondatot szívesen visszanyelte volna, de már késő volt. A királyné arca kivörösödött, felpattant helyéről.
– Mit merészelsz! Ha az én jó kunjaim nem lettek volna itten, most láncra fűzve hallgathatnátok Egyed mester ítéletét! Mit akartok, urak, elvesztésünket? Az ellenségeink életét védelmezitek?
Joakim és Domokos tanácstalanul összenézett. Domokos torkát köszörülte.
Joakim barátom nem úgy értette. Felséged is tudja, hogy a köznép nem szenvedheti a kunokat, féltékeny rájuk kiváltságaik miatt, s errefelé is eljutott híre a sok rablásnak, gyilkosságnak, mit az ő számlájukra írnak.
Joakim úr is összeszedte magát.
– Mink magunk küldettünk értük, el ne feledje felséged. De azt kívánjuk, hogy László herceg koronája ne legyen véres... rögtön a legelején.
László, ki a szomszéd szobában hallgatózott, összerezzent. Ezek az ő nevében alkusznak, az ő koronájára? Gyermeki haraggal és elszántsággal tárta fel az ajtót.
– Azt akarom, hogy ne essék bántódásuk. Ha a főbűnösök elmenekülhettek, ne mocskoljuk magunkat a kisebb vétkesek vérével!
Joakimnak és Domokosnak torkán akadt a szó, Erzsébet királyasszony is csak levegő után kapkodott. – László! Ez a mi dolgunk! – mondta végül. – Te még gyermek vagy, nem érthetsz mindent abból, ami körülötted történik...
– Lehet, hogy nem értek mindent, de engem koronáznak királlyá, nem asszonyanyámat – mondta a herceg, maga is megrémülve szinte szavai súlyától, melyeket át sem gondolt, úgy buktak ki belőle.
– Legyen úgy, amint a herceg óhajtja – mondta Domokos úr. – Ha felséged is úgy akarja.
A királyné csak bólintott.
A királyfit kivezették az udvarra, s ott, a foglyok, katonák s az összegyűlt nép előtt kihirdették, hogy László herceg nem kívánja bűnhődését az ellene lázadóknak, mert azt akarja, hogy országa békében és nyugalomban éljen majdan egész uralkodása alatt. Bizonytalan, majd egyre erősödő vivát hallatszott, a foglyok először hinni sem akartak a fülüknek, a kun katonák értetlenül, mereven álltak, nem vettek részt az éljenzésben. Nem fért a fejükbe, hogyan lehetséges az, hogy akikkel az imént még életre-halálra küzdöttek, most elmehetnek a maguk jószántából, ki merre lát.
Miklós megtapogatta karján a sebet, szeme felfénylett. A kunok közül ő értette meg egyedül, mekkora bölcsesség volt ebben a döntésben. Elparancsolta onnan harcosait, nehogy egyik-másik kísértésbe essék, s elvégezze számadását a foglyokkal.
Domokos úr bort hozatott, s azonhelyt vigasság kezdődött, melyben a magyarok mind részt vettek, csak a kunok vonultak félre, saját tüzeik mellé, ott énekelték egyhangú nótáikat.
A halottak mellett csak egyetlen öreg katona maradt, lehorgadt fejjel nézte az ő halottját, Hahótot, kit már a csata első perceiben leterített egy nyílvessző, torkát fúrta át.
– Legalább nem szenvedtél, édes ecsém – mormogta az öreg Döme, s nagyot húzott az ingyen borból. – Lásd, a te kis pénzecskéd sosem fog eljutni Gömörbe. Tán a krónikások fel sem jegyzik ezt a kis hadakozást, édes ecsém. Ki foghatja fel ezt? Látod-e, miért szaladtál ki? Miért nem hallgattál rám? Intézzék el a bárók egymás között! Mostan a gyilkosod is ott vigad valamelyik tűznél, s még azt sem tudom, ki az!
Ott aludt el Döme bátyó, az ő halottja mellett.

5 fejezet

– Sok bajunk lészen még a kis királlyal – mondta később Joakim úr elgondolkodva. Domokos úrnak. – Apró kun kölök volt, szinte mezítelen, ott játszott a porban a többi pórral Kaproncában. Úgy kellett kivakarni a koszból. Most meg... parancsol!
Domokos úr mosolygott.
– Árpád vére, ne feledd! A kun vér csak tüzesíti, de nem hígítja. Meg fogja zabolázni Erzsébötöt, nem sokáig hagyja trónolni maga felett.
– Csak minket is meg ne zabolázzon – borongott Joakim úr.
– Azért gyerekembertől nem kell félni, csak okosan irányítani. Különben igaza volt tegnap a lázadók ügyében, magam is ezt tanácsoltam volna. Az oroszlán ne kergessen nyulat. Egyed mester híveinek száma szépen leapad. Nagyobb csúffátétel a kegyelem, mint a megtorlás. Torolni ráérünk, ha mienk lesz a trónus.
– Csak Türje érsek adja be a derekát! Nem értem, miért késlekedik! Hiszen István és Erzséböt fejére is ő tette a koronát!
Domokos úr húsos tenyerével az asztalra csapott. – Jön majd, ne félj, uram! Csak engedményeket akar az egyháznak, újabb alapításokat, javadalmakat.
– Aztán a nádornak is itt kellene lennie... csak az a kérdés, melyiknek! Mert Lőrinc nádor Mojs helyett van, aki mostam a király jóvoltából az én báni méltóságomat bitorolja!
– Jut mindenkinek méltóság, Joakim úr! Ámbár én helyedben örökbirtokot kérnék a kis királytól, nem rangot, ha eljön az ideje. A rangot el lehet venni... a birtokot nehezebb. Kőszegi Henrik úr meg szépen helyet cserélhet Gergellyel, fogadok, már úton is van hazafelé Ottokár királytól.
– Különös időket élünk... A hűtlenség jobban fizet, mint a hűség – mondta Joakim úr, bánatosan rezegtetve hangját. Arra gondolt, milyen kár, hogy paktum tétetett a Héder nembeliekkel, milyen jó lenne megkaparintani azokat a határmenti szép várakat, birtokokat, melyekre most Kőszegi Henrik visszateszi vaskesztyűs sváb mancsát.
– Úgy látom, megérkezett az érsek! – kiáltott fel Domokos úr, az ablakon kitekintve. – Méghozzá jókora kísérettel! Ládd-e, igazam lett! Hamar öltöztessék a herceget királyi díszbe! Ha az érsek itt van, mindenki előbúvik az odvából, figyelmezz szavamra!
Türje nembeli Fülöp érsek azonban nem a királyné szálláshelyére tartott, hanem a székesegyház mögött épült püspöki palotába. Onnan izent a királynénak, hogy a koronázásra készen áll másnap, amikor is az ország püspökei mind várhatók, hogy megjelenjenek.
Domokos és Joakim úr örült a hírnek, Kun Erzsébet azonban alig tudta titkolni haragját, hogy a legelső egyházi méltóságot viselő férfiú úgy üzen néki, mintha kegyet gyakorolna. Eltöprengett, miképp vághatna vissza az érseknek, de semmiképp sem tudott valami hasznosat kieszelni. „Majd a koronázás után!” – füstölgött magában. „Majd akkor elválik, ki diktál parancsolatot a kis királynak!”
Mintegy varázsütésre, megjelentek az ország eddig sehol fel nem található főemberei, nem kis zavart okozván, hiszen István király legutóbb sok méltóságot másra ruházott, így hát mostan megjelent Lőrinc nádor éppúgy, mint Mojs nádor, Joakim úr testvére, Miklós volt országbíró Péc nembeli Dénes úrral, ki e méltóságot törvényesen viseli, s mind megkívánták, hogy méltóságuk szerint illessék őket tisztelettel.
Kun Erzsébet fekete ruhát s fátyolt öltött, s gyaloghintón Fülöp érsek szállására vitette magát, minden előzetes bejelentés nélkül. A szolgák odakünn maradtak, s az érseket teljességgel meglepte, amikor udvari papja a megilletődéstől elfúlt hangon jelentette, hogy a királyné óhajt vele szót váltani.
Ez volt az a pillanat, mikor mindketten csókra nyújthatták volna kezüket, Kun Erzsébet a világi, Fülöp az egyházi főhatalom jogán. Ám mindketten elfeledkeztek erről, amikor Erzsébet megszólalt.
– Érsek úr, eljöttem hozzád, hogy kezedbe helyezzem fiam királyságát. Tudom, nincs kívüle más jogos örökös, de ha volna is, tíz körmömmel tartanám távol. Akarod-é, hogy az egyház minden jogos kívánságát teljesítsük?
– Akarom, asszonyom – mondta az érsek, öreg arcán egyetlen izom sem rándult, csak a lélegzetet vette gyorsabban, mint szokta.
– Akkor, érsek úr, kijelentem előtted, ahogyan holnap is kinyilvánítom, hogy az Anyaszentegyház minden jogát, szerzett birtokát jóváhagyni és gyarapítani méltóztatunk, s kötést szerzünk erről Isten és ember előtt.
– Köszönöm, felség, a jóakarat megnyilvánulását, s kérem Istent, vezesse tovább ezen az úton – mondta Türje nembeli Fülöp érsek, s székében ülve finoman, mintegy jelzésképpen meghajolt. – Az egyháznak nincsen nagyobb kívánsága, mint hogy szent életű első királyunk örökében tartós béke legyen, s országunk újonnan keresztelt vendégei szent vallásunk parancsait ne csak szóval, de hittel s cselekedettel is kövessék.
– Nem csupán szavakban követem. Kötöny király leánya vagyok, s Isten előtt is tanúsíthatom, meggyilkolt atyám emlékére, hogy jó szándékkal és tiszta szívvel vállaltuk mind a magyarok hitét és szokásait. Ám ne felejtsd el, érsek atyám, hogy a te honszerző elődeid sem tudták azonnal felvenni a keresztény élet kötelmeit.
– Nem feledem, leányom, s ezért tanúsítunk továbbra is türelmet új népünk, a kumánok irányában. De lásd, az ország Béla király halála óta nincsen erős kézben, a pápa úr s jómagam is aggódva tekintünk a jövőbe, vajon milyen megpróbáltatást tartogat még számunkra. Nehéz szívvel teszem a koronát fiad, László fejére, mert erős, meglett férfinak is nehéz lészen az. Vajon tudsz-e okosan s eréllyel segíteni néki a korona viselésében?
– Erőmhöz képest azon leszek – mondta a királyné, s felállott. – Köszönöm, hogy segítesz nekem, atyám.
– Magyarországnak segítek, leányom – mondta az érsek, s csókra nyújtotta gyűrűjét.
Erzsébet egy szemernyit tétovázott, aztán lehajolt az öreg kézhez. „A fiamért teszem” – gondolta.
A koronázás szertartása gyors volt, és nélkülözött csaknem minden felesleges pompát. Nem gyűlt össze sokezer ember az ország minden részéből, s a jelenlévő urak és papok gyanakodva, kedvetlenül méregették egymást és saját esélyeiket a rang- és vagyonszerzésre. Lászlót Pál mester s az érseki szertartásmester ugyan nagy sebesen kioktatta volt, miként viselkedjék s főleg mit válaszoljon a koronázás alatt, de túl rövid volt az idő s túl türelmetlenek a tanítómesterek: László többször is eltévesztette a tennivalókat, ájulás környékezte, s ajkáról halkan és görcsösen hangzott a számára csaknem értelmetlen latin szöveg. Anyja összeharapott ajkakkal, sápadtan figyelte a szertartást, mely után az egybegyűlt főemberek esküt tettek, hogy hűségesen követik László király parancsait és megvédik országát minden külső és belső ellenséggel szemben. Néhány gyenge vivát is elhangzott, ám ekkor már sokan hallották a hírt, mely a szertartásban résztvevő királynéhoz még nem juthatott el: Egyed és Gergely elfoglalta Pozsonyt és környékét, s felajánlotta a cseh királynak, ki őket nagy birtokokkal jutalmazta, s védelmébe vette.
– Megsértették a békét már megint. Ez háborút jelent – susmogtak egymás között az urak kedvetlenül, mert a csehekkel folytatott küzdelem általában mindig eldöntetlen, eredménytelen és fáradságos volt, s kölcsönösen letarolt, végigpusztított határvidékek sínylették meg leginkább.
A koronázást követő lakomára csak a legnagyobb urakat és főpapokat hívta meg a királyné, s elmaradt az összeverődött tömeg által várt pénzszórás és alamizsnálkodás is. Dühös zajongás támadt a kapuknál, míg Joakim úr fegyveresei szét nem kergették a tömeget. Egy pillanatra behozták László kisöccsét, Andrást is, ki ijedten bámult bátyjára, kit életében még alig látott. Ott ült az asztalnál most László nővére, Erzsébet is, ki a Nyulak szigetéről érkezett a koronázásra. Idegenül pillantgatott a fekete kisfiúra, ki sápadtan és elgyötörten üldögélt anyja mellett, és alig nyúlt az ételhez.
Édua most a szolgálattevő udvarhölgyek között állt, a királyné házanépének nem jutott hely a lakomán, s szánakozva figyelte Lászlót. Miután a királyné s a király távozott, a főemberek Joakim és Domokos úr ösztönzésére ott maradtak, s azon helyt együttesen döntöttek az elosztandó főbb javadalmakról és tisztségekről.
– A király azt ír alá, amit én mondok neki – mondta Joakim úr. – Bár talán kívánhatnék többet is, nem kérek tőletek mást, barátaim, mint hogy visszakapjam, amitől elhunyt királyunk megfosztott. Kik itt vagyunk, egyikünknek sem kell üres kézzel távoznia.
Hatalmas hangzavar támadt, az érsek hamarosan felkelt helyéről és távozott, példáját azonnal követték a püspökök is.
– Több jut nekünk – mormogta Domokos úr a bajsza alatt mosolyogva. A jegyző, Simon mester segédletével néhány óra leforgása alatt sikerült pontokba szedni a megegyezést, melyet a jelenlévő urak mind pecsétjükkel hitelesítettek.
A fiatal királyi jegyző, ki István király rövid uralkodása alatt tanult bele a mesterségbe, kábultan nézte az okiratot.
– Tedd egyenesbe az egészet, fiam, s vidd a királyhoz, illessze rá pecsétjét – mondta Joakim úr, s visszafordult testvéréhez, Miklóshoz, aki sehogyan sem tudott belenyugodni abba, hogy az urak tanácsa ugyan megfosztotta Dénest az országbíróságtól, de ő nem kapta vissza a tisztséget, hanem Sándorfia Sándor szerezte meg.
– Ne bánd, Miklós! Csak szép lassan! A mi markunkban a király! Hadd lássak az urak, hogy mi nem tülekszünk! Gondolod, Csák Máté belenyugszik, – hogy távollétében letettük a vajdaságról? Ha van esze, majd kér valami mást az erdélyi vajdaság helyett! Váltani kell a lovakat, Miklós!
Simon jegyző, kit Kézai Simonnak ismertek, akarata ellenére hallotta a testvérek párbeszédét, s halvány, megvető mosoly futott végig szőrtelen ajkán. „Mint kövér piócák az ország testén...” – gondolta, miközben hozzálátott a királyi dekrétum megszövegezéséhez.
A kis király rosszul lett a lakoma után, hol láz verte ki, hol a hideg rázta, de senki sem törődött vele. Pál mester alaposan felöntött a garatra a nagy esemény tiszteletére, a királyné pedig megfeledkezett arról, hogy cselédeket rendeljen fia szolgálatára. László kibújt elszabott, nehéz palástjából, reszkető kézzel letette a vékony aranyabroncsból készült díszkoronát, s amúgy felöltözve végigzuhant az ágyon. Didergett, de nem volt ereje, hogy magára húzza a takarót.
„Hát ilyen a királyság?” – gondolta. Apjára gondolt, kit alig ismert igazán, akit mindenki irigyelt és gyűlölt, nyíltan vagy titokban. Aztán anyja feszült, diadalmas arckifejezése tűnt fel előtte, anyja, ki karvaly módjára figyelte az érsek kezét, mely felemelte a nehéz, drágakövekkel ékes koronát. Majd az ismeretlen kun leányra villant emlékezete, akinek futó mosolyában nem volt semmi álság. Édua képével szenderült lázas, nyomasztó álomba.
A királyi jegyző időközben elkészült az okirattal, s tétovázott, most mitévő legyen. Joakim úr parancsa úgy szólt, vigye a királyhoz. Ám mi lészen, ha a királyné tudta nélkül történik meg az aláírás? Kézai Simon nem merte kockáztatni Kun Erzsébet haragját.
A királyné kedvetlenül olvasta át az okiratot, s reszketett a keze, amikor visszaadta.
– Aláírhatja a fiam. Okosan tetted, hogy megmutattad, mindazonáltal. A bárók nem feledhetik, hogy egyelőre még én kormányzom az országot. De most be kell tömni a szájukat. Hadd legyen meg, amit akarnak. Hogy hívnak, jegyző?
– Kézai Simonnak. István őfelségét szolgáltam ez idáig.
– Jól van, Simon. Légy hűséges hozzánk, s nem bánod meg. Lásd, kikkel vagyunk körülvéve.
– Látom, felség.
– Megbízom benned. Megerősítelek állásodban, s légy te a király mellett ama részeges Pál mester helyett, kit Joakim úr szerzett mellé. Te korban közel vagy még a fiamhoz... szót értesz majd vele.
– Köszönöm, felség – hajtott fejen Simon, s kezet csókolt a királynénak.
Kun Erzsébet megsimogatta Simon rövidre nyírt haját, s előrehajolt, hogy dús keblei szinte kibuktak az éhjeli ingből, melyre brokátköpeny volt vetve.
– Még nem vagyok én sem oly vén... s a megholt király úr nem sokszor illetett...
Simon mester kiszáradt torokkal hátrált s hajolt meg. A királyné mosolygott. Intett, hogy most elmehet.
Simon mester is megdöbbent, hogy senki sem őrzi az újdonsült magyar király szobáját. Kopogtatott, várt egy kicsit, majd benyitott. Az alkonyati homályban a szűk ablaknyílások, melyek itt olajos pergamennel voltak csak beragasztva, alig adtak világosságot. Hirtelen félelem hasított Simon mesterbe: hátha meggyilkolták a kis királyt, ki olyan elfacsarodott helyzetben hevert ott. Hiszen annyi mindenkinek van haragja Kun Erzsébet iránt, s peres ügye Joakim úrral – micsoda könnyű módja is volna a bosszúnak – megölni a királyt...
Közelebb hajolt Lászlóhoz, hogy meghallgassa lélegzetét, s felécsapott a lázas forróság, a nehéz, szaggatott lihegés. Töprengett, kerestesse-e meg az udvari úrosembert, gyanús kenőcseivel és tudákos habratyolásával, vagy inkább maga lásson a beteg gondozásához. Az utóbbi megoldás mellett döntött, gyöngéden levetkőztette a királyt, borogatást készített és tett mellére, homlokára, gondosan betakargatta. Hiszen a királyné rábízta Lászlót.
Kézai Simon, István úr fiatal másodjegyzője ott aludt el ültében, homlokán nehéz ráncok gyűrődtek. Még álmában is tovább tűnődött, helyesen választott-e patrónust.
Hajnalban Pál mester nyitott be; erős borszagot árasztva. Véreres szemmel, értetlenül bámulta az alvó királyt s a fiatal jegyzőt. Megrázta Simon vállát.
– Hé, barátom! Micsodát gondolsz te, hol alszol? Takarodjál innen, mert hívom az őrséget! Én Pál mester vagyok, a király nevelője!
Simon értetlenül pislogott, tekintete a kis királyra esett, lerázta válláról Pál mester markát, s László fölé hajolt. A kisfiú lélegzése most már nyugodt, egyenletes volt, arca is színesebb lett.
– Szedd a holmidat, felebarátom, s te takarodjál innen. A királyné parancsára ezentúl én nevelem a királyt.
Pál mester kidüllesztette szemét, s egy pillanatig úgy tetszett, mindjárt ráront a fiatalemberre, s megfojtja. De aztán csak megtántorodott, zavartan homlokához nyúlt, elfordult.
– Jól van, majd Joakim úr megmondja, mit tegyek. Ő itt az úr, akárki vagy is, nem a te kun... királynéd. Majd Joakim úr... – dünnyögte, s berántotta maga mögött az ajtót.
A zajra László kinyitotta szemét. Hosszan nézte az idegen, mégis ismerősnek tetsző arcot. Simon elmosolyodott, s László önkéntelenül viszonozta a mosolyt.
– Új nevelőd volnék, László úr... felség... Édes asszonyanyád akaratából.

6. fejezet

Hogy a koronázás megtörtént, Csört úr kun lovasaira nem volt már szükség, bár a királyasszony szívesen maga mellett tudta volna őket, ennyi félig pogány harcost nem lehetett a királyi kincstárból etetni-itatni, s maguk a kunok is idegenül érezték magukat Pannóniában, a házak által kimért szűk utcákon s udvarokon. Csört úr fia, Miklós örömmel fúvatta meg a takarodót hazafelé, a Körös-vidékre, csak kishúga könnyeit nem tudta feledni, akit ígérete ellenére nem vihetett haza, hiszen Csört úr nem rendelkezett Édua felől, s a királyné sem adta jelét abbeli szándékának, hogy megválna félig fogolyként, félig díszként tartott kis udvarhölgyétől.
Édua könnytelen arccal nézett az elvonuló kis kun sereg után, és szívből irigyelte őket. Arra vágyott, bárcsak ő is férfinek született volna, aki szabadon rendelkezik saját sorsa felől, aki magas méltóságot érhet el vitézségével vagy ravaszságával, aki asszonyt választhat magának és új szálláshelyet szerezhet utódainak. Elégedetlen volt sorsával, mert semmiben sem érezte magát a fiúknál alábbvalónak, akik ugyan ügyesebbek voltak a lovaglásban, fegyverforgatásban, de hiszen csak azt gyakorolták pendelyes koruktól fogva. Más tekintetben azonban Édua úgy látta, a korabeli fiúk, akár kunok, akár magyarok, igencsak ostobáknak bizonyultak, érdeklődésük csupán a kézzelfogható, megehető és eltulajdonítható dolgok irányában terjedt ki, s a lélek rejtelmes, bizonytalan ösvényein ritkán kalandozott el. Édua másként érzett azonban Lászlóval, a kis királlyal kapcsolatban, kivel ugyan még szót nem váltott, de tekintetéből korán érett értelem és megértés sugárzott, s mióta Kézai Simon mester keze alatt tanulta az országlás gondjaival együtt az elemi ismereteket, ez a sugárzás melegebb és magabízóbb lett.
Hogy Egyed és Gergely elmenekülvén, Pozsony várát és környékét áruló módon a cseh király, Ottokár kezére juttatta, a királyi udvar nem érezte magát biztonságban a rosszul védhető Székesfehérvárott. Ilyen messze ugyan még cseh martalócok soha nem csaptak be Pannónia területére, ám könnyen megeshetett, hogy Egyed mester más lázadó bárókkal titkos szövetségre lépve nagyobb hadjáratot indít Ottokár segítségével. Joakim és Domokos úr nyíltan megfenyegette az anyakirálynét, hogy visszavonják seregeiket, ha nem vonul az udvar jobban védhető erősségbe. Így aztán hamarosan megkezdődött a hetekig tartó készülődés és nemsokára elindultak a lomha társzekerek Nyúl-sziget felé.
Az ottani apácakolostor vastag kőfalai között IV. Béla is sokat időzött, nem szólván leányáról, Margitról, s László édesapját, Istvánt csak nemrég temették el ugyanott. László nővére, a sápadt, mindig szótlan Erzsébet, ki mintha szemernyit sem örökölt volna királyasszony-anyja heves természetéből, örült, hogy visszatérhet a kolostorba. Ott biztonságban érezte magát, nem hasogatta fülét az udvarnép lármája, mosdatlan beszédje, s ott minden napja pontosan kiszabva, egyformán telt a nővérek között, kik a királyi vér okán és a szent életű Margit nagynéni miatt is tisztelettel bántak vele, nem vonták be ártatlan pletykálkodásaikba és a kolostorokban is fel-fellángoló kicsinyes cselszövényeikbe.
A fiatal király és nővére alig néhány szót váltott egymással, bár most is egyazon útiszekéren ültek. László vágyakozva pillogott lova felé, de a királyasszony szerint nem volt sem illendő, sem biztonságos, hogy a gyermekkirály a katonák között, avagy a kocsi mellett lovagoljon. Az új nevelő, Simon mester László mellett ült, s hogy elüsse a fárasztó út unalmát az őszre váltott, borús időben, halk hangon régi római és pogány históriákat mesélt, különösen színesen szólt a magyarok elődeiről, a hunokról, kiktől leszármazva oldalágon a kunok is a magyarok távoli testvérei. László képzeletét igen megragadta a nagy fejedelem, Attila alakja, ki a keresztény világban Isten ostoraként keltett rémületet, s birodalma az őshaza hatalmas pusztáitól Itáliáig terjedt. Kun Erzsébet is kedvtelve hallgatta a történeteket, nem bánta, hogy Simon mester hódító, nagy királyok példáját emlegeti, s nem a papok agyonkínzott mártírjait. Leányára pillantott, akinek arcán látszott a neheztelés a vad, pogány históriák hallatán. „Bárcsak ne követné Margit példáját!” – gondolta Kun Erzsébet, ki csupán kétszer látta az önsanyargató apácát, aki lemondott mindenről, amiért élni egyáltalán érdemes, és talán még a túlvilágon is imádkozik és vezekel mások vétkeiért.
A kis András a hátuk mögött aludt, alaposan bebugyolálva, összekucorodva, még mit sem értve a világból, de álmában is élvezve a kerekek ringató, majd durvább döccenéseit.
– A rómaiak idejében itt, úgy mondják, pompás hadiút vezetett – jegyezte meg Simon mester. – Nagy kőtáblákat fektettek le végig, a gyors hadiszekerek egy nap alatt végigfutottak Pannónián. Könnyű volt nekik, a rabszolgák nem panaszkodhattak.
László csodálkozva bámulta a dagadó sárral és pocsolyákkal, sok arasznyi mélységű kerékbarázdákkal tarkított utat, melynél különbet még sohasem látott. Vajon igaz lehet-e, hogy emberek sokasága azon fáradozott, hogy sima utat készítsen más emberek számára? Pedig igen veszélyes dolognak tetszik, vajon, ha egyszer így csinálták, miért hagyták abba?
Kun Erzsébet legyintett.
– Az ispánok dolga lenne, meg a báróké. De azoknak mindig kevés a pénzük, s a várjobbágyok a királyhoz szaladnak panasszal, ha útegyengetésre rendelik ki őket.
– Én olyan gyors, kövezett utakat szeretnék. Meg fogom parancsolni, hogy ilyeneket építsenek – mondta László.
Simon mester elmosolyodott.
– Majd meg kell tanulnod még, felség, hogy mindig csak olyan parancsot adjál, amit biztosan teljesítenek is. Olyan ez, mint a bölcs szülők esetében, akiknek meg kell fontolniuk, parancsukkal nem késztetik-e nyílt, avagy burkolt engedetlenségre gyermekeiket. A király nem mindenható... mostanában meg különösen nem.
Kun Erzsébet szeme haragosan villant, úgy érezte, a mester túl messzire ment.
– Ideje aludnunk – mondta, s behunyta szemét. A királyi utazószekér után testőrzők lovagoltak, majd a nádorispán szekere következett, aztán Joakim úr és Domokos úr szekere, aztán a magasabb rangú udvarhölgyeké, és így tovább.
Édua hallgatta a nők fecsegését, többségük egyáltalán nem örült az útnak, rémisztő híreket csereberéltek egymás közt, milyen sanyarú az élet a Nyulak szigetén, hogy a kolostorban semmiféle hangos mulatságot nem lehet tartani, a férfi szolgáknak, vadászoknak a külső házakban kell maradni éjszakára. Folyt a pletyka arról is, hogy Nyúl-szigetre várják a nagyhatalmú Kőszegi Henrik urat, ki mostan Ottokár királytól visszapártolt Magyarországhoz, s meghódol László király előtt. Henrik úrtól mindenki tartott, és mindenki sejtette, meghódolása fejében nagy adományokat vár az új királytól. A főméltóságok azért is sereglettek oly féltékenyen a király köré, s követték nyúl-szigeti szálláshelyére, nehogy Kőszegi úr elorozza régi, avagy frissen szerzett méltóságukat, mert ki távol van, nem védekezhet semmiféle vádaskodás ellen. Így Joakim úr sem sietett elfoglalni báni székhelyét, inkább nemrégi hercegi foglyát őrizte tovább, valamivel távolabbról, de nem kevesebb erővel.
Vigasztalan, szemerkélő esőben érkeztek a Dunához, már leszállt az alkony, tüzet raktak nagy káromkodva, s ott gyújtották meg a sercegő fáklyákat, hajóslegények sürögtek a nagy dereglyék körül, a fáradtan gőzölgő lovakat kompra hajtották, s nagy ostorpattogással és ordítozással végül is sikerült az átkelés, csupán egy ló riadt meg s ugrott a vízbe lovasával együtt, a többi katona nagy kacagására. A sebes víz vagy három mérfölddel odébb engedte csak, hogy partra evickéljenek. Édua még sosem járt errefelé, s bár fáradt volt, élvezte a mozgalmas látványt s hogy végre a dereglyén kiszállhatott és kinyújtóztathatta elgémberedett tagjait. Ott egyszer csak egészen közelről láthatta a kis királyt ki összevont szemöldökkel az örvénylő vizet bámulta, majd feltekintett, észrevette Éduát, s elmosolyodott.
– Te ki vagy, leány? – kérdezte László.
– Édua, Csört úr leánya, a felséges asszony szolgálója – mondta Édua, s illendőképp lesütötte szemét.
– Tehát kun vagy te is – állapította meg a kis király, bólintott, még egyszer rámosolygott Éduára, majd elfordult, mert Simon mester közeledett feléjük.
Édua is hátrébb lépett, de az az „is” megmelengette szívét, egészen belepirult.
A kolostorban nagy nyüzsgés támadt a királyi vendégek jöttére, az apácák főnöknője kijött a király fogadására, majd megkezdődött az elszállásolás bonyolult művelete.
Édua szűk cellácskát kapott, melynek édeskés penészszaga volt, s a mécses aprócska lángja majdnem elaludt a dermesztő léghuzattól. Ágy, asztalka, cserépkorsó, térdeplő, láda s fekete fakereszt az ágy felett – ennyi volt a cella berendezése. Aztán benyitott egy nővér, s halk hangon vacsorára invitálta Éduát, a refektóriumi hosszú tölgyasztalokhoz, ahol fatányéron kása, hal és gyümölcs várta a vendégeket, és mézből erjesztett gyenge sör. A bő asztalhoz szokott urak fancsali ábrázattal, nagy széktologatással láttak a sovány étekhez, de böjti nap lévén, senki sem mert zúgolódni, s lármázni sem, mert a főasztal előtt álló felolvasó nővér valami kegyes irat hangos olvasásába fogott, melyből, latinul lévén, Édua egy-két szót ha értett, s a bárók közül-is soknak arcán látszott, nem sokat ért belőle. Nők pedig, hacsak nem főrangú hölgyek voltak, általában nem is ismerkedtek meg a deák nyelv rudimentumaival sem, a konyha és a cselédek dolgainak irányításához a magyar nyelv pontosan elegendőnek bizonyult.
A legnagyobb érdeklődés mégis a király asztala felé fordult, ahol a méltóságok ültek, s immár közöttük foglalt helyet Kőszegi Henrik úr és a Héder nembeliek néhány más tagja. Joakim és Domokos úr féltékeny figyelemmel kísérte Kun Erzsébet és László minden szavát, minden mozdulatát, Henrik úr széles, beretvált, kőmerev arcán pedig a bálványok kiismerhetetlen nyugalma honolt, melyből nem lehetett semmiféle érzelmet vagy szándékot kiolvasni.
– Vigyázni kell erre a svábra – dünnyögte Joakim úr a bajusza alatt Domokos úrnak, aki bólintott erre egy nagyot, s arra a temérdek német zsoldosra gondolt, kik a fürkészek jelentése szerint a Nyúl-sziget északi végénél horgonyoznak egy hadidereglyén, mellyel Henrik úrék Pozsony felől érkeztek, odahagyva eddigi hűbérurukat, Ottokár királyt.
László alig érintette az ételt, fél füllel hallgatta a felolvasó nővér kegyes duruzsolását, s néhány halk, óvatos szót váltott a mellette ülő s már napok óta a szigeten tartózkodó másik Béla-unokával, a nálánál jóval idősebb Béla herceggel, aki a Rácországgal határos Bosznia és Macsó bánságának volt ura. Béla a cseh király sógora volt, így hát sietett hűséget tenni az új király előtt, mert ez a rokonság az újabb háborús helyzetben igencsak veszedelmesnek bizonyulhatott számára. A vacsora végeztével s a hálaadó imádság után csak a legmagasabb méltóságok asztalánál maradtak ülve, a többieket kitessékelték a refektóriumból, még a testőrzőket és az apácák főnökasszonyát is. A szót méltóságánál fogva Keményfi Lőrinc nádor vitte, bár sokak számára nyílt titok volt, hogy István király nádora nem marad sokáig méltóságában, s az sem látszott valószínűnek, hogy a most is távollévő és duzzogó Mojs, az előző nádor kapja vissza e tisztet. A nagy bárói nemzetségeknek mind megvolt a jelöltje a nádorságra, de Kun Erzsébet magában már eldöntötte, hogy a Rátót nembeli Lorándot fogja kinevezni, aki néki kedves és hű embere volt az István királlyal vívott titkos háború idején.
Édua a távozók közül visszapillantott a királyi asztalra, s anélkül, hogy sokat tűnődött volna rajta, érzékelte a villogó szemekben, a merev tartásban, az ökölbe szorult kezekben a felgyülemlett indulatot.
A nádor után a királyné szólt, gondosan kerülvén, hogy bárkit külön is megnevezzen a főméltóságok között, s kétszer is rátért arra, hogy az ország nehéz helyzetében a belső béke, a békés megegyezés mennyire létszükséglete minden jelenlevőnek s mindazoknak, kik reménységgel tekintenek az új, ifjú király országlása elé.
Miklós, az új erdélyi vajda mindenben Kun Erzsébet szavait visszhangozta, mert a hatalmas Csák nemzetség ellenében csak így tarthatta meg tisztét. A bárók egyre hevesebben szóltak, sűrűn félbeszakították egymást, s nyomaték kedvéért akkorákat vertek a nehéz tölgyasztalra, hogy táncra keltek a leszedetlen tálak és poharak.
László, a király értetlenül figyelte ezt a zűrzavart, amelyben az urak hol a maguk érdemeit sorolták, hol a többiek vétkeit emlegették, s a távolmaradókat ócsárolták. László, a király ott ült a főhelyen, ám hatalom nélkül, a sok erős, szakállas férfi között egy riadt kisfiú, akivel ebben a pillanatban senki sem törődött, őneki azt kell majd szentesíteni, amit ez a gyülekezet határoz, s amire édesanyja rábólint. Anyja kőmerev arcán nem látott riadalmat, de amikor az egyik báró csaknem kardot rántott a másikra, elsápadt és felállt, kézen fogta Lászlót.
Az urak egy pillanatra elcsendesedtek.
– Ha majd sikerül egyezségre jutnotok, nádor uram, terjeszd elénk a tanácskozás eredményét – mondta nyugodt hangon. – E méltatlan civódás szavai nem valók a király fülébe.
A felségek távoztával a vita még hevesebb, még zabolátlanabb lett. Béla herceg arcán látszott, szívesen követte volna királyi rokonait, de attól tartott, távollétében számára kedvezőtlen döntés születnék, így hát ajkát harapdálva, fejét ide-oda kapkodva hallgatta az egyre dühösebb szidalmakat, melyeket az urak egymásra szórtak.
Henrik úr maga nem szólt bele a vitába, csak hívei üvöltöztek egyre hangosabban. Joakim úr a bánság mellé meg akarta szerezni a tárnokmesteri méltóságot is, de a bárók ezen a mohóságon annyira felbőszültek, hogy a tárnokmesterséget elnyerte ugyan közakaratból, a báni méltóságot viszont elveszítette. Domokos úr szóba hozta a cseheket, hogy elterelje a figyelmet barátja, Joakim botorságáról, s Ottokár király említése elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Kőszegi Henrik úr végre megszólaljon.
– Birtokaimat visszafoglaltam, s elég katonám van, hogy megvédjem magamat s a Héder nemzetséget. István király ellen én nem harcoltam, bár megfosztott méltóságomtól és javaimtól. A cseh királytól kaptam birtokokat, de nem álltam szolgálatában, magyar föld ellen cseh hadakkal nem indultam. Itt többen kimondatlan is árulónak bélyegeztek, holott mindenki tudja, vannak a cseh királynak nálamnál nagyobb barátai is. Ők a szövetséget fel nem mondhatják, mert vérrokonság fűzi őket az ellenséghez.
Mindenki Béla hercegre nézett, aki felugrott, s nagy hibát követett el: ahelyett, hogy elhárította volna a vádat, kardot rántott Henrik úrra.
Henrik úr meg sem mozdult, szeme sem rezdült, de hívei ugyancsak kardot húztak, s egyszerre több penge kaszabolta le Béla herceget, kinek szeme még holtában is riadt haraggal bámult gyilkosaira.
Hatalmas hangzavar támadt, minden báró kezében kard volt már, s úgy tetszett, nem kerülhető el a további vérontás, amikor Henrik úr felemelte fegyvertelen karját, s csöndet intett.
– Most már feloszthatjuk a hercegséget bánságokra, urak. Mindenkinek jut belőle. Én, mint sértett, az áruló birtokaiból az ozorai és sói bánságot kívánom.
A bárók leeresztették kardjukat. Még Henrik úr ellenfeleit is megdermesztette ez a sátáni nyugalom. Másnap a királyné holtra váltan hallgatta az egymástól sokban eltérő beszámolókat és magyarázatokat, s azt is megsúgták néki, jobb, ha semmit sem próbál tenni, mert a Héder nembeliek erős esküvel kötötték meg magukat, nem hagynak semmit egymás ártalmára tenni, s minden módon kiszorítják a királyné híveit, elsőnek is a Kán nembelieket a hatalomból.
László már csak a szépített igazságot hallotta meg, de korán érett gyermeki lelkével megsejtette, gyalázatos dolog történt. Szótlanul tette rá kézjegyét a Simon mester által elétárt iratokra, melyekkel meg kellett jutalmaznia királyi vérének gyilkosait. „Ezek bármit elvesznek bárkitől, ha egyszer úgy akarják” – gondolta. – „Hát ilyen a királyság?”
Most már még kevésbé értette, miért akarta oly nagyon anyja azt a koronát az ő fejére tenni, akár apja ellenében is. Eztán még hűvösebben viselkedett anyjával szemben, s mosolytalanul viszonozta a felnőttek üdvözlését. Gonosz világba született, s csak arra vágyott, mielőbb férfikorba lépjen, és mindenért megfizessen nekik, válogatás nélkül.

II. RÉSZ
LÁZADÁS

7. fejezet

László iszonyodva hallgatta a szóbeszédet, hogy Bélát Henrik úr és hívei annyira összevagdalták, hogy másnap az apácák testének számos darabját szedték össze, s a látványtól többen betegek lettek. A temetésen a királyi család képviseletében csak a nádor vett részt, az ország népe csak hetekkel később szerzett tudomást a nemtelen gyilkosságról.
Kun Erzsébet nem volt hajlandó fia sürgetésére sem magyarázatot adni, miért kell eltűrniük Henrik úr és hívei féktelen basáskodását, de László hamar megértette, hogy helyzete alapvetően nem változott meg azóta sem, hogy királlyá koronázták: fogoly volt anyjával együtt, hol a Kán nemzetség, hol a Csák nemzetség, hol a Héder nemzetség főurainak túsza.
Kun Erzsébet megtanult nagyon vigyázni a nyelvére, s csak szemével intett, jelezvén, a falaknak is füle vagyon.
László egyedül Simon mesterben lelte támaszát és vigasztalását, ki maga is gyökértelen fiatalember lévén, korban és lélekben közelebb állt a kamaszodó gyermekkirályhoz, mint bárki más szűkebb környezetében. Szokássá vált, hogy Kun Erzsébet óhajait nem közölte fiával gyér érintkezéseik során, inkább Simon mesterre bízta a parancsok végrehajtását. László gyanította, hogy anyja és a királyi jegyző között több van, mint sejteni egyáltalán illenék, de ebben nem talált semmi kivetnivalót, hiszen egész eddigi földi létezésében hozzászokott ahhoz, hogy az emberek érthetetlen módon gondolkoznak és cselekszenek, olyan titokzatos minták szerint, amelyek talán csak az Úristen számára világosak.
László cellája a Nyulak szigetén is Simon mesteré mellett volt, s míg éjszakánként hallgatta az apácák zsongító, egyhangú kántálását, hallotta a szomszéd ajtó nyikordulását, majd erősen behunyta szemét, amikor Simon mester a mécsest elernyőzve föléhajolt, majd hallotta az óvatos, lassú lépteket a folyosó végéig, Kun Erzsébet lakrésze irányában. László nem szerette annyira édesanyját, hogy féltékenységet érzett volna, inkább valami megnyugvás volt benne, hogy a hozzá legközelebb álló két ember szereti egymást, s együtt kíván lenni. Ilyenkor mindig arra a nagy szemű kun leányra, Éduára gondolt, aki maga is túsz, a kun-magyar barátság egyik legfontosabb záloga, akivel oly jó lenne egyszer egyedül lenni, megsimogatni hosszú, kemény varkocsokba font fekete haját, s ölébe bújva elpanaszolni, milyen szomorú a magyar király sorsa, százszorta szomorúbb, mintha a kis kunfiakkal kergetné a labdát vagy hajigálná a fából faragott dárdákat a várkapura.
Magyarország királya volt, de jórészt azt sem tudta, miféle ország ez, mettől meddig terjed, s miféle népek lakják. Az elébe kerülő pecsétes papirosok, pergamenek alá engedelmesen rótta királyi kézjegyét, de fogalma sem volt, kik azok, akiknek érdekében vagy ellenében intézkedik, a felnőttek bálványarccal vártak, míg a szertartás lezajlik, s az örökös mosolygás mögötti üresség úgy kongott, miként a cinterem kőpadlata, hol a szent életű, ijesztő Margit néni volt eltemetve.
László csak az aláírt parancsolatokból és kinevezésekből tudta, hogy az ország határszélein háborúk dúlnak, hol a havasalföldi vajdával, ki magyar területekre akarta rátenni kezét, hol a régi ellenséggel, Ottokárral, vagy az osztrákokkal. Mindegyik háború más, korábbi háborúk kibogozhatatlanul bonyolult következménye volt, bosszúból való visszacsapás vagy bosszúból való csapás megelőzése, s ifjonti eszével képtelen volt a sürgető intézkedések mögé látni, nem is várta tőle senki, hogy megpróbáljon igazságot tenni.
Hosszú és kemény telet töltött édesanyjával együtt a Nyúl-szigeten, ritkán mehetett ki a szabad levegőre, s a fűtetlen cellában, mely szállásául szolgált, állandóan fázott. Meleg prémekbe bugyolálva is vacogott, kínzó köhögés gyötörte, s megnőtt tisztelete az apácák iránt, kik a mostoha körülményeket mosolygó egykedvűséggel fogadták, s a női szervezet gyengeségét meghazudtoló módon töltötték még éjszakáikat is a kápolnában imádsággal és énekléssel.
Néha pillantást vethetett a kun leányra, Éduára is, aki anyja udvarhölgye volt, s a leány fakó arcán is láthatta, az apáca életmód néki sem kedvezett. László nem tudta, mi a szerelem, de valami testét szaggató érzés ez idő tájt bontakozott benne, talán a menekülés késztette és siettette ezt a kibontakozást, menekülni akart saját bezártságától és tehetetlenségétől, kiskorúságától és gyámoltalanságától. Mint a fekete villám, úgy csapott belé, valahányszor a kun leányt megpillantotta, s ha napok, hetek teltek el látása nélkül, azok a napok és hetek fekete betűkkel voltak írva, mert a fiatal király nézésére egyetlen szempár tekintett csak vissza, Éduáé, s abban a tekintetben reménykedés és ígéret volt, homályos jövő reménykedése és ígérete.
„Mastan az magyarok felett az kunok uralkodnak” – hallgatta ki a király a szolgálók fecsegését, egyszerre szörnyülködve és büszkélkedve, mert ő egyformán érezte magát magyarnak és kunnak, s csak a suttogó szóbeszédből értette meg, mennyire ellene van egyik a másiknak, s többnyire mily oktalanul.
Ő maga azonban csak kunfajta volt, ám jószerével mit sem tudott a szabad, síkföldi kunok életéről és szokásairól, nyelvüket is csak a várbéli s udvar körüli kun szolgák gyermekeitől tanulta el, mert édesanyja leginkább magyarul szólt hozzá, vagy a gyakorlás végett deák nyelven. Simon mesterrel való tanulmányai során annyira megizmosodott László a deákosságban, hogy már az anyja latinságában sűrűn előforduló grammatikai s egyéb hibákat is kínosan fel kellett fedeznie, ám nemegyszer a nádort is kiigazította magában, csendesen mozgó ajkkal.
László a főurak akaratából háborúzott, fegyverszünetet vagy éppen békét kötött, de csak lassan bontakoztak ki látása előtt az ország körvonalai s a háborúskodások mögött rejlő érdekek, emberek, dolgok. Háborút viselt például a havasalföldi vajda ellen, aki fellázadt a magyarok ellen, de a győzelmesen hazatérő Baksai György vezért úgy jutalmazta meg, hogy bizony csak homályosan sejtette, merre van Havasalföld. Simon mester segítségével végigtanulmányozta a mappákat, melyek ügyetlen kézzel voltak rajzolva, s ahol a térképrajzoló elakadt, inkább odafestett valami szent jelet vagy mitológiai alakot, a girbegurba vonalak amúgy is azt sejtették, hogy a mappán több a képzelet szüleménye, mint a valóságos arány és fekvés.
Béla herceg megöletésének másnapján a királyné követeket küldött a cseh királyhoz, hogy megpróbálják kimagyarázni az esetet, bár mindenki sejtette, Ottokár jó ürügyet talál majd sógora meggyilkolásában a háborúskodás felélesztésére. Gergely pápa is igyekezett közbenjárni a kiskorú magyar király védelmében, de Ottokár nem hajlott a jó szóra, mert abban reménykedett, hogy a német-római császárság koronája az ő fejére száll, ha a választófejedelmeknek megmutatja, minden sérelmet azonnal és erős kézzel torol meg.
Amikor a követek ily módon üres kézzel érkeztek vissza, s csakhamar Ottokár készülődésének hírei is megjöttek a sokat szenvedett északnyugati gyepűvidékről, Erzsébet királyné tanácsot hívott össze.
A tizenhárom éves Lászlónak valósággal elfelejtettek szólni, hogy tanácskozás lesz, már elmondta estéli imáját s nyugovóra tért, mikor Simon mester berontott hozzá, szabadkozva, neki is csak a nádor érkezése után szóltak.
A hirtelen nőtt, nyakigláb kamasz, kinek pelyhedző álla-ajka még nem ismert beretvakést, morcosan vette fel kopottas királyi öltözékét a hálóümög fölé. Bizony, a Joakim úr által készíttetett öltözék már inkább mulatságos volt, mint tiszteletet parancsoló, a ruhaujj könyékig húzódott, a palást aranyhímzése elrongyolódott, a brokát megfakult és pecsétes lett.
László szégyenkezve bújt bele királyi gúnyájába, s vacogó foggal ment végig a fűtetlen folyosókon a tanácskozóteremig, melyben már folyt a szó, s az urak alig méltatták pillantásra a megérkező kis királyt, nemhogy felálltak volna.
Mégis, hogy Simon mester felkísérte az emelvényre a kis királyt, s mélyen meghajolva intette az üresen álló királyi trónusba, az urak nyilván elszégyellték magukat, s nagy széktologatással felálltak. A királyné ingerülten pillantott oda, kézmozdulattal jelezte, mindenki ismét elfoglalhatja helyét, s folytatta a beszédet.
– Közös akaratunkból most megpecsételtetik a frigy, melyet már levelezés útján megterveztünk Károly úrral, Szicília királyával, hogy leányát, Izabellát feleségül adja a mi kedves fiunknak, Magyarország királyának. Mint tudják az urak, így szövetségre lépünk a hatalmas Anjou-házzal, mely ellenségeinknek eddig is ellensége volt, s bár Károly hadaira aligha számíthatunk háborúskodásban, azért befolyása igen nagy Őszentségénél s általában...
Az urak boroskupájukat az asztalhoz verdesve éljeneztek, László pedig ijedten, álmosan pislogott: csak nehezen fogta fel, hogy őneki most már felesége lesz, kit soha nem látott, hírét sem hallotta, csak a nevét tudja: Izabella...
– A leendő királyné nemsokára megérkezik Székesfehérvárra, ahová mi magunk is vonulunk holnap kíséretünkkel, hogy a királyi nászt kellő fénnyel megünnepelhessük. A szertartást új, kedvelt főpapunk, Kán nembeli Miklós esztergomi érsek fogja vezetni, kinek megerősítését bármely nap várjuk Őszentségétől magas méltóságában.
A Kán nembeliek, a Csák nemzetség tagjai hosszan vivátoztak, a Héder nembeliek Henrik úr példáját követve fagyos némaságba burkolóztak.
László zavartan sütötte le szemét: már sok mindent tudott a nőkről, vágyott rájuk s vonzódott hozzájuk, de maga is átérezte a helyzet nevetséges voltát: nemsokára feleségül kell vennie egy idegen leányt, akinek még arcmását sem látta, s akitől talán még hosszú évekig udvaroncok sorfala választja majd el.
A tanácsban résztvevő papok is fagyosan viselkedtek, mert ők már tudták, amit a királyné nem volt hajlandó tudomásul venni: az önjelölt érsek, Miklós erdélyi prépost aligha nyeri el a pápai megerősítést, s így voltaképp a magyar egyház igen nehéz, törvényesnek nehezen nevezhető helyzetbe került.
László magán érezte a főurak gúnyos tekintetét, elvörösödött, s hosszú, nőies pillái alól gyűlölködve kémlelte a megvető, ellenséges arcokat. Ha ő egyszer igazán király lesz! Ha nemcsak játékkardot foghat a kézbe! Ha a jogart nemcsak akkor foghatja meg, ha kezébe nyomják! Megfizet még ezekért a gúnyos pillantásokért! Ebben a pillanatban anyja iránt is heves gyűlölet fogta el, aki érzéketlen maradt saját fia megaláztatása iránt, aki még annak szükségét sem érezte, hogy fertályórával előbb beavassa fiát a titokba, kinek a kezét s kétes hozományát szánta őneki.
Váratlanul s alig magyarázhatóan Édua jelent meg előtte, feslő nőiességében, egyszerre ígéretesen és szemrehányóan. „Az én fajtám. Mi lesz ővele, ha énnekem ehhez az idegenhez kapcsolják a sorsomat?”
Hogy a Kán és Csák nemzetségbeliek még mi mindent végeztek akkor a tanácsülésen a saját hatalmuk növelése érdekében, csak homályosan jutott el agyáig. Azt azonban elégedetten látta, hogy Joakim úr sem boldog: savanyú ábrázatáról bárki leolvashatta, a királyné megfeledkezni látszik nemrégi szövetségükről.
A tanácskozás végén László, egyedül maradván a kongó kőfolyosón anyjával és Simon mesterrel, kifakadt.
– Anyám, tán megtehetted volna, hogy nem ágyból kirángattatván mondod ezt az újságot! Szántszándékkal kicsinyítesz engem, avagy nem ügyelsz arra, hogy az urak, kik pöknek rám, legalább miattad fejet hajtsanak?
E szavakat kimondván maga a király is megriadt, Simon mester csillapítólag karjára tett keze is megremegett. A királyné arcán látszott a tépelődés, milyen hangon válaszoljon fiának, keze ökölbe szorult, majd szétnyílt, mintha pofon súlyát mérlegelné, aztán mintha meggondolta volna magát, a felemelt kéz László arcán csak végigsimított.
– Tán igazad van, fiam. Megkövetlek érte. De tudd meg, érted munkálkodom akkor is, ha ezt nem érzed eléggé. Azt hittem, tudomásod van a tervezett frigyről Izabella hercegnővel. Még boldogult atyád rendezte így el. Két-három esztendeje volt, a nápolyi király lánya azóta a jegyesed, ha te nem is tudtál róla. Korodbéli leány, többet én sem tudok róla. Fél esztendeje magyar apácák nevelik, már szól a mi nyelvünkön, úgy mondják. Külleme csinosnak mondatik, de hát ez nem fontos. A királyok nem jókedvből házasodnak. Mostan menj vissza aludni, s ne orrolj rám.
Még egyszer felemelte kezét, hogy megsimogassa fiát, de László már hátrébb lépett, s gyors bókolással elfordult.
A királyné intett Simon mesternek, ne hagyja egyedül a királyt.
Simon mester szelíden átölelte a fiút. László izmai megfeszültek, hogy elhárítsák az ölelést, aztán megadóan elernyedtek.
A királyné ajkát harapdálva, komoran nézett utánuk. Aztán Fehérvárra fordult gondolata, s a tengersok elintéznivalóra, erre az immár állandósult zűrzavarra, amely egyre áttekinthetetlenebb. Vajon mit örököl a fia mindebből? Örökül hagyhat-e néki egyáltalán valamit, a mohó és izgága urakon kívül, kik darabokra tépnék egymást s az országot is?
Vagy talán nem is kívánja annyira, hogy túl hamar bármit is átadjon az örökségből?
Kun Erzsébet élvezte a hatalmat, még a látszatát is oly nagyon. Bár ő is csak úgy lépkedett, mint az udvari táncban, szigorúan megszabott lépések szerint, azért mégis ő vezette a táncot, s ha megszólalt, asszony létére, mindenki elhallgatott. S még az is az élvezetnek egy torz fajtája, ha oly nagyon gyűlölik az embert, ám félnek is tőle, s lesunynak előtte, mint botos ember előtt az eb. Szíve másik csücskével azt kívánta, hogy László mihamarabb tanítsa móresre az urakat, csapjon közibük gyémántos jogarával, kerítse vissza az elorzott-kicsalt királyi jószágokat.
A rideg hálófülkében Simon mester felsegítette Lászlóra a meleg éjjeli köntöst, mely a fűtés hiányában létfontosságú volt. Megköszörülte torkát, habozott, jóéjt kívánjon-e, vagy visszatérjen-e egy szóra a gyötrelmes történtekhez. Az utóbbi mellett döntött, mert látta a király arcán, hogy az is kívánja a beszédet.
– Ne aggódj, uram, úgy mondják, Izabella csinos küllemű, eszélyes.
László felfortyant.
– Mit bánom én! Megkérdezésem nélkül összeboronálnak akárkivel...!
– A királyoknál így szokás – mosolygott halványan Simon mester. – Ha j ól tudom, a te felséges atyád sem a maga választásából házasodott, s lám, azért itt vagy te, uram.
– Bár ne lennék! – tört elő Lászlóból a dacos kisgyermek.
– Majd minden jóra fordul – mondta Simon mester nem sok meggyőződéssel a hangjában, mert átfutott agyán a gondolat, milyen szánnivaló is ez az ország, ha legfőbb urát ilyen nehéz megvigasztalni. Aztán tényszerűbb dolgokra próbálta terelni a szót.
– Ipad, Károly király nekünk fontos szövetségesünk. Lajos francia király fia, nevezetes keresztesvitéz, még pogány fogságot is járt. Bizánc ellen kötött atyáddal szövetséget.
– Tudom, mondtad már, hiszen a nővérem, Mária az ő fiához ment feleségül. De Máriát sem láttam soha...
– Nem ez a fontos. Hanem az, hogy két nagy dinasztia fűződik mostan tiáltalatok egybe, Európa közepén és a déli végén, a pápa pedig közébütt...
László értetlenül pislogott.
Simon mester türelmetlenül rázta fejét.
– No hát, a pápa is ember, még ha Isten pásztora is! Egyik oldalról a francia király, másik oldalról a király testvére, az Anjou-dinasztia, aztán meg a magyarok – kénytelen egy kicsit felétek hajlítani az isteni törvényt!
– Ha isteni, akkor nem hajlik semerre – mondta László, kicsit megmérgesedve az oktatáson.
Simon mester keserűen vigyorgott, s betakargatta a kamasz királyt.
– Majd kitanulod ezt mind, felség. Csűrik-csavarják az isteni törvényt éppúgy, mint az emberit. Ami tegnap még igaz volt, ma már nem igaz, holnap meg egyenesen fővesztés jár a kimondásáért, s megfordítva. Próbálna édes asszonyanyád vagy te magad nagy első királyunk, István törvényei szerint kormányozni! Hamar kiviláglana, a fél országnak le kéne csapni a fejét, a másik felének meg a karját, főbenjáró vétkekért vagy éppen tolvajlásért. De hiszen meglátod magad is, ha kinyílik jobban a szemed. Mindenki magáért.
– A király is?
– Az is. A tatárveszedelem volt az utolsó, ami összehozta még az ország nagyjait. Azóta csak lefelé megyünk. S egyik háborúból a másikba, de egyiknek sincs sok értelme. Mostan majd hallom, Máté bán rácsap Ausztriára, Morvaországra, hogy megelőzze a csehek készülődését. De tudod, uram, mi lesz belőle? Csak felbosszantjuk őket, s immár jogosan csapnak ők miránk. Tegyen itt igazságot, aki tud. Az áruló Egyed mester meg Gergely titkon izent, hajlandók volnának új gazdájukat, Ottokárt is elárulni, ha visszavennénk őket. Még Pozsony várát is feladnák. És ládd, visszavesszük őket, még meg is jutalmazzuk a gazokat, mert így kell, mert nagyon kell nekünk vissza Pozsony. Ilyen idők járnak, felség. Az árulás fizet a legjobban, néha kétszer is.
– Te akkor miért nem követed a példájukat, Simon mester?
Kézai Simon megrántotta vállát.
– Nem tudom. Talán én gyáva vagyok hozzá. Talán nem ígértek eleget. Vagy talán javíthatatlanul hűséges vagyok.
László elmosolyodott, s belebámult a mécs imbolygó lángjába. Jó volt tudni, hogy ilyen hűséges emberek is akadnak mellette.

8. fejezet

Télvíz idején történt a visszaköltözés Székesfehérvárra, s nem akadt, aki ne örült volna a királyi nép között az útnak: a Nyúl-sziget nedves kőcellái után megváltásnak ígérkezett a királyné szállása. Akkor már az udvarnép is tudta, hogy királyi menyegzőnek néznek elébe, s Édua is hallgathatta a súgást-búgást a szépséges Anjou Izabelláról, aki hamarosan Magyarország királynéja lesz, s akit a veszprémvölgyi apácák készítettek fel a magyar nyelvben és szokásokban való jártasságra.
Édua zavart lélekkel hallgatta a pletykákat, s elkeseredett szívvel üzent atyjának, Csört úrnak, vitetné már haza ebből a díszes fogságból. De a kun hírvivő csak elodázó válasszal tért vissza; mondván, a kunok felett most nehéz fellegek járnak, nemsokára döntés születik, szakítanak-e a vérükből való Erzsébettel és az ifjú királlyal, kik nem képesek megóvni a kun törzsek szabadságát Magyarföldön, s immár elkerülhetetlennek látszik a háborúság, vagy ami még rosszabb: a kivonulás magyar földről akárhová, ahol a kun fegyverekre szükség lehet. Édua most sajnálta megint igazán, hogy csak nőnek született, aki várakozni kénytelen, s a férfiak döntésének van kiszolgáltatva, hiszen az udvarban élvén többet tudott bárkinél a kunok sorsáról, és fájlalta, atyja nem hallgat az ő üzenetére. Ha tanácsolhatott volna valamit atyjának, azt mondta volna, álljanak a kunok valamely báró zászlaja alá, mert oly gyenge a királyság, hogy akármelyik főúr megdönthette volna hatalmukat a kun fegyverek segítségével. De – maga sem értette, miért – késlekedett ezzel az üzenettel, melyről úgysem vettek volna tudomást a törzsi tanácsban, inkább önmagát kínozva hallgatta a fecsegést a közelgő nászról.
A királyi menyegző gyorsan és dísztelenül ment végbe, az országnagyok akarata szerint, akik sajnálták az időt és a költségeket valami világraszóló nászra ilyen háborús időkben, s Kun Erzsébet is a minél gyorsabb kézfogó híve volt, mert érezte, fia számára így lesz a legelfogadhatóbb ez a sokkal inkább politikai, mint érzelmi megoldás. László Izabellát a templomi szertartás előtt egy órával láthatta először, s a két kamaszodó gyermek hidegen és bizalmatlanul méregette egymást a hivatalos bemutatás alkalmával. Izabella valóban szép volt, tizennégy éves korára érett nő, kifinomult, jólnevelt úrhölgy, aki lélekben felkészült barbár férjének minden szeszélyére, s vértanúhoz illő márványmosollyal nyújtotta oda arcát a kötelező, hitvesi csókra.
Itáliai módra, rövidre vágott, vörösesbarna hajával inkább fiús volt külseje, s kezének érintése is nyirkosan hideg volt. „Mint a béka” – rázkódott össze László, s egyáltalán nem bánkódott, hogy a házasság konszummálásától ifjú korukra való tekintettel kölcsönösen elálltak, s Izabellát a nászi szoba helyett visszavitték a kolostorba. Később aztán, úgy kéthavonként, váltottak egy-egy udvarias levelet, s kisebb ajándékokat is váltottak, ahogyan a ceremóniamesterek előírták, de László számára Izabella csupán egy idegen név maradt, nyűg, amelyet magára kellett vennie anyja és az ország akaratából. Őt változatlanul Édua vonzotta, vér a véréből, kiteljesedő nőiségében, duzzadó ajkával, asszonyiságra áhítozó keblével, mely a durva szövésű kun ruha redőin is átütött tavaszodó hatalmával.
Édua megkönnyebbülten hallotta, hogy az újdonsült királyasszony érintetlenül távozott Fehérvárról. Maga sem tudta, miben reménykedik, de a boldogságtól alig fért a bőrébe az elkövetkező napokban, s amire annyira várt, a hazahívó üzenetre, most meglepetésszerűen érkezett a hír: Csört úr hazavárja, s a királyné nem tartóztatja, mehet, amikor kedve tartja. Még különösebb volt, hogy a királyné magához hívatta, s óvatosan fogalmazva ugyan, de mielőbbi távozását sürgette, nem feledve el, hogy megismételje, ő és fia a kunok véréből való, s bármi is történjék, ők szívükben a kunok oldalán állnak. Kun Erzsébet Édua lelkére kötötte, ezt így mondja el Csört úr előtt is.
Édua összecsomagolta csekély ingóságát, s másnap csakugyan megjelent egy idegen kun hadnagy, Tilki nevezetű, három kun vitézzel és egy vezetéktóval, melyre felültette Éduát, ki utoljára gyermeklány korában ült lovon atyja ölében. Édua néhány torokhangú szót váltott Tilkivel, kinek vágott szeme, beretvált arca semmilyen érzelmet nem árult el, csak mosolygott, bármit kérdezett is Édua, s olyan iramot diktált, hogy a leányt a fáradtság és a félelem egészen az ájulásig kergette. A rókaképű hadnagy később észrevette Édua rosszullétét, s rövid pihenőt engedett, de aztán újból erős iramot diktált, hogy nemcsak a lány combja és ülepe törődött meg, hanem a lovakat is tajték verte ki. Ekkor kezdte Édua megérteni, hogy ők voltaképp menekülnek, érthetetlen módon, de nagyon is valóságosan. Hogy ki elől és miért, az csak akkor derült ki, amikor tábort vertek a Duna túlpartján, a kunok síkföldjén.
A kunok még itt is erős strázsát tartottak, kis tüzeket raktak, földdel körülpúpozva, hogy a fénye ne látsszon messze, s egyikük sem hunyta le szemét egész éhjel. Édua is csak keveset és rosszul aludt, bármennyire is vágyakozott a szabad élet után, elszokott már a szabad természet apró neszeitől, s bizony gyönge dereka is keveslette a földre terített nyeregtakarót.
A kun vitézek tőle távolabb üldögéltek, maguk közt mormoltak, s kínálták Éduát szárított hússal és lótejjel, de a leány csak az illendőség kedvéért evett és ivott. Azt is látta, hogy felváltva eltünedeznek a bokrok mögött, előbb azt hitte, szükségüket végzik ott, csak később ébredt rá: a vitézek a pogány hit szerint imádkoznak a Táltosistenhez, s ahhoz az imádsághoz megfelel minden fehér kő, mit a pusztán feltalálnak, s mire vethetnek egy falat ételt, önthetnek egy korty italt. Éduát megkeresztelték, s a király udvarában ráragadt sok minden a Krisztust követők tanaiból, de csak éppen annyi, hogy ne higgyen igazán sem a pogány Hadistenben, sem pedig annak ellentétében, a szelíd és alázatos rabszolga-Istenben, aki hagyta magát felfeszíteni, s akinek rejtelmes viszonyát atyjához meg a Szentléleknek nevezett harmadik istenséghez maguk a keresztények sem nagyon értették.
Mindkét hit iránt érzett valami megnevezhetetlen vonzódást és megvetést, s igen kívánta, hogy valamelyik Isten erősen kinyilvánítaná magát és hatalmát az ő életében, hogy teljes szívvel csatlakozhassék tisztelőik seregéhez. Ezt a kétlelkűséget minden bizonnyal Csört úrtól, atyjától örökölte, aki ugyancsak áldozott mindkét istennek, s elejtett szavaiból úgy látszott, mindkét oldalon biztosítani akarja a maga számára a földöntúli hatalmak pártfogását. Édua hallott róla, hogy nemzedékekkel korábban a magyarok is ilyen kétlelkűek voltak, s nehéz törvényekkel kényszerítették őket a pogányság teljes elhagyására, bár énekeikben, babonáikban bizony sokat megőriztek a régi, pusztai hitből.
Pirkadatkor a kun vitézek mind talpra ugrottak s előhozták a lovakat, villámgyorsan nyergeltek, s aggodalmasan kémlelték a távoli porfelhőt, mely több ló és lovas útirányát jelezte. Tilki arca most sem árult el semmit, de apró szeme csak akkor hagyta abba a türelmetlen repdesést, amikor a kun lovasok csúcsos bőrsüvege már kivehető volt a messzeségből.
A kéttucatnyi kun csapat élén Édua bátyja, Miklós lovagolt, s amint leszökkent a lóról, a szokástól eltérően mindenki szeme láttára megölelte húgát.
Tilki s a többi vitéz meghajolt, szemét a földre szegezte.
– Mi történt, Miklós? Miért ez a nagy sietség?
– Örülök, hogy épségben vagy, húgom – mondta Miklós. – Nem vettek üldözőbe?
– Nem. Kik vettek volna? A királyné elengedett, igen nyájas volt, bár nem értettem, miért volt olyan aggodalmas...
– Háború van, Édua.
– Tudom, a csehekkel, a németekkel...
– Nem. Mostan a kunok a magyarokkal háborúznak. És ezért féltem, hogy túszként ott tartanak, tán meg is ölnek.
– De hát miért?
– Sok oka van annak. A papok ellen, ősi hitünk miatt, aztán jogaink elvesztése, földjeink fogyatkozása miatt.
– S atyánk?
– Próbálja visszatartani törzsét. A magyarok erősebbek, értelmetlen a háborúskodás. De a fiatalabbak azt hiszik, elég néhány ügyes kard, s máris a miénk Fehérvár, Esztergom, Buda...
– S éppen most, amikor a mi vérünk került a trónra? László mivelünk tart, tudom.
– Honnan tudhatod azt te, húgom? De ha úgy lenne is... a bárók nem kunok, s az ő kezükben van a hatalom. Mi nem a királlyal csatázunk. Ővele még nincsen szólásunk, tehát bajunk sem.
– Nem a királlyal csatáztok, mégis az ő serege elől menekültök.
– Nem értesz te ehhez, Édua – mondta Miklós szigorúan, bár arcán nagyon is az látszott: ő sem érti az egészet. – Nemcsak atyánk dönt, hiszen te is tudod – tette még hozzá, hogy enyhítse a kemény hangot. – Ott van Árboc és Törtel, meg Kemence... Az ő nemzetségeik mind a háború mellett vannak. És ha kell, szövetkeznek a magyarok ellenségeivel... a csehekkel, németekkel. Vagy ha kell, távoli rokonainkkal, a tatárokkal is, kik igen hajlanának az alkura.
– Hiszen előlük menekültünk ebbe az országba! – mondta Édua. – Tatárokat hoznátok a magyarok nyakára? Elment az eszetek?
– Nem a miénk, Édua. Mi nem akarunk háborút. De a szabad életet, azt igen. Mi harcosoknak születtünk, nem földtúró szolgáknak, s igen unjuk már a papok kenetes oktatásait. Törtelék becsaptak a hajszentlőrinci prépostságra is. Papokat öltek meg, gazdag zsákmányt hoztak.
Tilki s a többi vitéz már eddigre felemelte fejét, szeme sóváran megvillant a zsákmány hallatán. Édua szótlanul szedelőzködött. Már nem volt mit mondania. Csak rosszul esett neki, hogy a kunok nemcsak Lászlót, de Krisztust is elutasították maguktól.

9. fejezet

László csak azt tudta, hogy az ország mindenütt háborúban áll. A kunok egy része fellázadt, senki sem tudta pontosan, ki ellen és miért, más részük Csák úr seregében, a hazai dolgokról mit sem tudva, dúlta Stíriát, Karinthiát és Morvaországot, s egyre-másra érkeztek a zsákmánnyal megrakott társzekerek s a hadifoglyok hosszú menetei Fehérvárra. A királytól elvárták, hogy a hadban kitüntetettek számára donációkat adjon, bár azt senki sem tudta megmondani, mitévők legyenek ennyi rengeteg rabbal, amikor a rabszolgaságot immár erős törvény tiltotta s az egyház sem engedte, etetni azonban kellett őket, s elszállásolni valamiképp a hadjárat bizonytalan befejezéséig.
László csak napok múltán tudta meg, hogy Édua menekülésszerűen távozott az udvarból, s annyira szívére vette a leány távollétét, hogy napokig ki sem mozdult a palotából, még Simon mesterrel sem állt szóba, aki előtt pedig többnyire megnyílt a lelke. Megtagadta kézjegyének és pecsétjének kiszolgáltatását is, de az országos ügyek azért nem szenvedtek csorbát: az anyakirályné kézjegye és pecsétje is elegendő volt, hogy szentesítsen bármit, amit a bárók jónak láttak. Ezt Simon mester egy álló nap magyarázta Lászlónak, aki sehogyan sem akarta beadni derekát.
– Nagyuram, hidd el, nem dacolhatsz mostan a bárókkal. Övék a hatalom. Ha nem kapják meg tetőled, hát megkapják asszonyanyádtól a jóváhagyást. És ami nagy baj: megszokják, hogy mindenben őhozzá kell fordulni.
László dühödten rándította meg vállát. – Mit tesz az? Őt is csak bolondítják...
Simon mester pennájával megvakarta füle tövét. – Nem úgy van az, felség. Ha tíz dologra bólintasz, a tizenegyedikre nemet inthetsz, s az urak megszokják, hogy ezt is lehet. De ha mindent asszonyanyádra hagysz, a bárók elpártolnak tőled, és sosem leszel igazi király.
– Hát nem is vagyok. Máté úr magára vonja az osztrákok és csehek haragját, kérdezésem nélkül. A kunok ellen a bárók sereget indítanak, kérdezésem nélkül. Az áruló Egyed mester kezünkre adja Pozsonyt, és mi bánságot adunk neki. Soroljam?
– Nem szükséges, felség. Én is állítom, nagy a zűrzavar. De ha truccolsz, mint most is, nem teszel jót. Amíg nincs saját sereged, egyezkedned kell. Anyáddal is. Esztendeje még nem értetted, miben vagyon a hatalom, most már tudhatod. Mindenki többet akar belőle, s mind a királytól várja a bólintást.
– De ne csak a bólintást várják! – tört ki Lászlóból a harag. – Mint a marakodó ebek!
– De csak a koncért – mosolygott Simon mester. – A kunok mind ellenem lázadtak? – tudakolta a király.
– Nem mind. Vannak odakint, az osztrákok ellen is jócskán, meg Csört úr törzse is nyugton maradt eddig. Szerencsés dolog volt, hogy Éduát visszaengedni parancsoltad.
– Én tudom, mit jelent túsznak lenni – mormogta László. – Nyergeltess, odamegyünk. Mielőtt még nagyobb baj történne. Ki vezeti a sereget a kunok ellen?
– Joakim tárnokmester.
László összeráncolta szemöldökét.
– Neki is szívesen megfizetnék egyszer.
– Jó katona, és sok híve van, felség. Most még szükséged van rá.
– Magam is tudom.
Könnyű volt a királyi sereg nyomára bukkanniuk: a tavaszi esőzéstől megmaradtak a vonulás nyomai, s már az első napon szembetalálkoztak a győzelmesen visszafelé vonuló sereggel. A király megkönnyebbülten látta, hogy nem hajtanak foglyokat, s a vitézek lovain nincsenek zsákmánnyal töltött átalvetők. A sereg középtáján rábukkantak a hadvezető Joakim úrra, aki mellett Csört úr lovagolt, s mögötte vagy ezer kun vitéz haladt némán.
A két nagyúr üdvözölte a királyt, s Joakim úr elégedetten újságolta: a lázadók nagyobb küzdelem nélkül megadták magukat, ám Csört úr kezességet vállalt értük, hogy megőrizze a régi kun szabadságokat és a testvéri érzület meg ne károsodjék kunok és magyarok között. Árboc, Törtet és Kemence megbánta hevességét, s ígéretet tett, hogy aláveti magát a békeszerző Csört úrnak. László arca felderült, kifejezte elégedettségét, s magában is el kellett ismernie, Joakim úr ügyesen intézte el a viszályt, igaz, a papok nem fognak örvendezni, hogy az egyházak dúlása büntetés nélkül maradt.
László néhány szót váltott Csört úrral külön is, és szerét ejtette, hogy említést tegyen Éduáról, ki anyja leghívebb udvarhölgye volt, s kifejezte reményét, hogy mielőbb viszontláthatják őt is az udvarban, melyet a nyugati határszélen folyó háborúskodások miatt most talán visszahelyeznek a jobban védhető Budára. Csört úrnak kun szokás szerint mozdulatlan arcán csak a meglepetés árnyéka suhant át, hogy a kis király nemcsak lánya felől tudakozódik, de még a nevét is tudja, de tisztelettudóan felelte, hogy nincsen akadálya Édua visszatérésének egy későbbi időben, mert a leány már igencsak hozzászokott a magyari élethez, és látszik, nehezen találja helyét a kerek sátrak és a pusztai homok világában. Közben persze elméjében megforgatta László szavait, s egyszerre aggódott és örült. Aggódott, mert Lászlónak immár megvolt a törvényes párja, igaz, afféle királyi házasság, konszummáció nélkül, ha igaz; másfelől örvendezett, mert némiképp pogánymód gondolkodva, a királyi szerető lehetséges állapotát nem tartotta megalázónak, inkább a második feleség gyakran nem is csekély szükségszerűségének. De ismét László kamasz arcára pillantva elhessegette ezt a gondolatot: kinek állszőre még csak pihédzik, aligha jártatja eszét idegen leányokon.
Csört úr ebbeli az egyben tévedett: László testében már működtek a természet rendje szerint való rejtelmes nedvek, amelyek a gyermekből észrevétlen férfit növelnek, s bár nőt még nem érintett, képzeletében már száz nőt is megtapasztalt, keserédes éjszakai álmaiban pedig undok, pőre némberek sokasága nyújtogatta felé karját.
Csört úr serege addig kísérte a királyi sereget, míg a kun gyepűig nem értek, ott aztán visszafordultak, a szokásos éljenzés nélkül, csak rövid, lófarkas lándzsájukat rázták meg. Joakim úr összehúzott szemmel bámult utánuk, aztán nagyot fújt, megtörölgette arcát keszkenőjével.
– Nem könnyű ezekkel a barbárokkal – mormogta, s nem vette észre László arcán a felvillanó ellenérzést. – Legszívesebben felégettem volna egész táborukat. De sajnos, mostan nem lehet. Aki behívta őket, az nem gondolkodott.
– Az én nagyapám volt az, aki nem gondolkodott. De a tatárok ellen még az ördöggel is cimborálni kellett volna.
Joakim most már észrevette, hogy a király arcán veres foltok ütköznek ki az elfojtott haragtól. Enyhültebben mondta:
– Az már igaz. Eleink sem voltak tán különbek. De azért a király ellen lázadókat szívesen látnám egyszer fára aggatva. A külhoni ellenséggel szemben kell lecsapolni a vérüket. Ne a parasztjainkat s a papokat abajgassák.
Erre rábiccentett László, s megsarkantyúzva lovát, odébb ugratott.
A király kísérete elvált Joakim úr seregétől, s hamarosan tábort vert. A sebtében felvert királyi sátorhoz egy kun lovast vezettek, akit Csört úr indított László nyomába. A királyi testőrök szorosan körülvették, szemmel tartották, valamely őrült merénylettől tartva. László félreintette az őröket, s a vitézhez lépett, ki nyeregből szökkenve meghajolt, majd egy bőrzsákot helyezett a király lába elé.
– Felség, az én uram, Csört küldi ezt általam ajándokul, hogy mink, kunok eránt való jóságodat megtartsad, s izeni, viseld egészséggel, valaha köztünk jársz.
Ezzel a kun vitéz már nyeregbe is pattant.
A király kioldoztatta a zsák száj át, s a zsákból teljes kun férfiöltözet került elő: bőrszíjakból ügyesen font hegyes saru, lobogós nadrág szőrövvel, testhez simuló vászonümög, melynek ujja könyékig ér, s a csúcsos-karimás kun süveg. S külön tokban görbe, rövid kun kard, közönséges, de markolata agancsból szépen faragott.
László a sátrában fel is próbálta az ajándékot, kedvtelve nézegette képmását az útravaló réztányér homályos tükrében.
S arra gondolt, vajon Éduának tetszene-é ez az öltözet.
Ekkor érkeztek az utána küldött királyi hírvivők, egyenest Győr alól. Nagyokat pillogtak, mikor a király kun viseletben lépett elébük, de sármocskukban, törődöttségükben rögtön a legfontosabbat jelentették meg.
Győrt megvette az osztrák sereg, a várkapitányt, Jób pécsi püspököt s sok más főrangú urat vasban vitték magukkal, most Vasban és Veszprémben dúlnak, felégették Körmend városát is.
Kiviláglott, a hírvivők Joakim úrral már találkoztak, ő küldte őket tovább, gyors üzenettel, hogy seregével indul azonnal a nyugati határvidék megsegítésére, s erőst kéri a királyt, ne késlekedjék Budára menni Fehérvár helyett, mert könnyen lehet, az osztrákok odáig is becsapnak.
Simon mester a király keze ügyébe helyezte a kis vászonzacskó ezüstöket, a hírvivők jutalmazására, s László a pénzt kiosztván, ingerülten elbocsátotta a hírnököket. Nem is annyira az újabb rossz hír dühítette fel, hanem hogy így ki kell maradnia minden cselekvésből. S ráadásul Joakim úrnak ismét igaza s jó mentsége vagyon: ilyenkor nem lehet késlekedni, ki tudja, nincs-e már az osztrák Fehérvár alatt. Anyjára gondolt, de bárhogyan igyekezett felindítani a szerető aggodalom érzését, nem sikerült.
– Magam megyek sereg élén – mondta László. – Győrt nem hagyhatom.
Kézai Simon a fejét csóválta.
– Nem lesz az jó, felség! Királynak biztonságban kell lennie. Elgondolni is szörnyű, mi lenne, ha tégedet is fogságba ejtenének. Ámbár... talán igazad van. Nem árt, ha az urak s még inkább a nép látja, hogy királyuk is ott van a veszélyben.
– Eleget vártam – mondta László. – Küldj futárokat a nyugati ispánokhoz, hozzák seregüket Győr alá. – Vasban Gergely, Sopronban Iván, Zalában Dédalus az ispán – mondta eltűnődve Simon mester. – Ha ugyan Gergely mester hajlandó fegyverrel is megszolgálni, hogy bocsánatot nyert árulásáért. S ha Iván ispán megkapja Henrik úr beleegyezését.
László kardjára csapott.
– Nem érdekel a németújváriak véleménye! Bármiként fonja hálóját Henrik úr, van erőnk még, hogy írmagját is kiirtsuk a Héderbelieknek!
Simon mester fanyarul mosolygott.
– Sokan gondolkodnak így, felség, mint te. Ám megfontolandó, hogy nekünk az ország érdekét kell néznünk, s nem szabad engednünk indulatoknak. Olyan ez, miként a vízáradás. Ha akadnak erős vízerek, akkor azokhoz pártol minden vízcsepp a gyűjtőterületükön, és senki sem kárhoztathatja sem a vízcseppeket, sem pediglen az ereket, melyek egyre hatalmasabbak lesznek, szinte akaratuk ellenére. László lehajtotta fejét.
– Megértettem a példázatot, mester. Magunk is igyekezzünk erős vízerekké lenni, melyekbe bátran gyülekezhetnek a kisebb cseppek. Hordoztassuk körbe a királyi kardot, akarom tudni, áll-e még valaki a király zászlója alá!
– Külső ellenség ellen, bizonyosan – mondta Simon mester. – De a nagyobb próba majd ezután jön: ki áll a királyi lobogó alá, ha a belső pártütés ellen húzunk kardot? De ezen még csak halkan töprenkedjünk, felséges kis uram!
László kelletlen mozdulatot tett a bizalmaskodó megszólításra, de türtőztette száját. Kézai Simon mester azonban megérezte, a fiatal királlyal már nem lehet gyermekként szólni. Sietve búcsút vett, s álmatlanul szőtte tovább a beszélgetést, melyet valahol elrontott, legjobb igyekezete ellenére.
Simon mester arról ábrándozott, hogy ifjú tanítványa egykor a nagy Attila példáján okulva meghódíthatja a világot, vagy legalább olyan erős birodalmat állíttat vele, mely évszázadokra hírt és dicsőséget szerez még annak is, aki... a tanítómestere lehetett. Ám Kézai Simon most már jól tudta, ezekből az ábrándokból semmi sem lesz. Ez a dacos fiú sodródni fog az árral, királya lesz ennek a fékezhetetlen, ostoba, maga vesztére törő népnek, miként lehet, s miként alattvalói engedik. „Az Árpádok vére folyik ereiben. Ősei között van a szent életű István, a hős László, s még nagyapja, Béla is elég erős volt ahhoz, hogy új erőt gyűjtsön a tatárok ellen. Igaz. De kire támaszkodhat ez a László? Ki bízik benne? Talán már én magam sem. Mintha mindenki megbolondult volna, ellene szegül annak az egynek, akire Isten kegyelme a kormányzást bízta volna...”

10. fejezet

Édua megkönnyebbült, amikor atyja visszatért a rövid háborúból, és a kun asszonyoknak nem kellett hosszas siratóéneküket elénekelniük a hazahozott holtak felett. A Csört-szálláson úgy teltek a napok, mint mindig, mint ezer éve a nagy, keleti pusztán, mindennek megvolt a rendje, és senki sem várt jobbat a holnaptól, mint amilyen tegnap volt. Éduát kezdetben megnyugtatta ez az egyhangúság, melyben a nomád életet élő népek önbizalma és biztonsága rejlett, a kun asszonyok és leányok megbotránkozására gyakran kilovagolt egyedül a pusztába, íjával férfimód gyakorlatozott, és nemegyszer olyan vadászzsákmánnyal tért meg, amely férfiaknak is becsületére vált volna. Még farkast is ejtett, nagy toportyánférget, mely egy juhnyáj körül ólálkodott, s a juhok szaga nyilván annyira lázba hozta, hogy szinte ügyet sem vetett a felé lovagló asszonyfélére.
Édua megpróbálta feledni az udvart és Lászlót, akit félig-meddig anyaként is szeretett, a gyermeklányok anyáskodó érzésével, akik nem babázhatnak, mert környezetük már korán eltiltja őket a gyermeteg szórakozásoktól. Nehezen találta helyét az egykor oly tágasnak tetsző atyai sátor nők részére kijelölt szárnyában, ahol minduntalan beleverte fejét a támaszfákra aggatott edényekbe és bőrökbe. Egyre elviselhetetlenebbnek tetszett számára a vékony nemezfalakon állandóan áthatoló zaj, a szüntelen locsogás, mely a nők egyetlen vigasza volt ebben a férfiak számára teremtett világban. Édua anyja derék asszony volt, kivette részét a munkából és megpróbált kedves lenni távolból visszakerült leányával, de a másik kilenc gyermek éppen elegendő gondot adott Csört úr asszonyainak, s az egy más közötti szüntelen torzsalkodás nem kevésbé. Édua megpróbálkozott azzal is, hogy visszaédesgeti magát testvérei szeretetébe, de azok idegen szemmel pillantottak rá, és elhallgattak, ha váratlanul közibük lépett.
Ami azonban mégis a legjobban gyötörte, az a mindent átható szag volt, a pusztai kumánoknak oly kedves és megszokott szag, amit azonban Édua már óhatatlanul bűzként érzékelt. A mosdatlan testek kipárolgása, a savanyított lótej szaga, a mindenütt felbukkanó, sáros kutyáké, s a jurták elé kiöntött szennyvízé – mindez sok volt Édua orrának, pedig a magyar udvari nép sem adott túl sokat a tisztaságra, de legalább nem éltek oly igen egymás hegyén-hátán.
Édua anyja hamar észrevette a nagy változást, mely leányában esett, de egyszerű eszével csak arra gondolhatott, bizonyára a kun ételek miatt rosszkedvű. Sorra készíttette hát a leány egykori kedvenc ételeit, s csodálkozott, hogy Édua kedve nem vidámul, s hogy továbbra is a férfiakhoz illő, magányos vadászatba menekíti önmagát. Azt is észre kellett vennie, hogy a leány nem szívesen szólal meg ősei nyelvén, s esténként a jurta falára odavetült az imádkozó Édua árnya. A lélekben még mindig pogány kunok között Édua egyetlen vigasztalását most Jézusban találta meg, s hozzá fordult hosszas imáiban minden este. Jézus úr, ki lélekgyógyászként ezerkettőszázvalahány év alatt bizonyára sok mindent tapasztalt, nyilván megértéssel fogadta Édua imáit, s még azt is elnézte talán néki, hogy néha az ő szentséges alakját összevegyítette Lászlóéval.
Édua igazán csak Miklós bátyjához érezte közel magát, ám az a kun vitézek életét élte, a külső szálláson is aludt a lovak mellett, hiszen a törzs területét állandóan portyázni kellett, s ló nélkül mit sem ér a kun harcos, nem úgy, mint a külországi zsoldosok egy része, kik nehéz vértezetben vánszorognak tűző napon is a lovasok keltette porfelhőben, s fű nem serken ki többé léptük nyomán. A kun vidéket azonban legfeljebb pusztai magyarok próbálták megsarcolni nagy néha, vagy egy-egy hevesebb vérű új püspök próbálta erővel behajtani a dézsmát, semmibe véve a kunok kiváltságait.
Édua a fiatal harcosok elejtett szavaiból is érezte a nyugtalanságot, mely Árboc, Törtel és Kemence nemzetségéből átcsapott a békeszerető Csört úr szállásterületére is. A kun férfiak háborúra, zsákmányra áhítoztak, erejük, vitézségük kipróbálására, s egyáltalán nem tetszett nekik, hogy Csört úr a földek megművelésére akarta szorítani őket, szabad férfiakat, akiknek legfeljebb a vadászat-halászat és a lótartás tartozott eddig kötelmeik közé. Csört úr, de Édua még nála is világosabban látta, hogy háború csak a magyarok oldalán képzelhető el, a forrófejű kun legények azonban úgy hitték, akár puszta kézzel is szétszednének egy-egy kevély kővárat, bármennyire is megrakják renyhe zsoldosokkal. Az is elterjedt a kunság között, hogy az ő vérükből való László király, ha felcseperedik egészen, az élükre áll, ledobja a keresztény hitet és Magyarországból Kunország lészen, mely egyesül a bolgár- s tatárföldi kumánokkal. Édua, aki látta a királyi hatalom fogyatkozását s a magyar urak szoros védőőrizetét, csak riadtan mosolygott eme jövendöléseken, bár maga is igen kívánta volna, hogy valahogy így legyen. Homályosan úgy vélte, így kaphatná vissza igazán Lászlót Izabellától.
Édua már elszánta magát arra, hogy élete végéig a kunok között fogja leélni eseménytelen életét, amikor atyja, Csört úr elé vezették, s atyja kifelé intette a szolgákat.
– Ülj le, Édua – mondta Csört, s maga mellé mutatott, a hatalmas medvebőrre.
Édua engedelmesen leült, maga alá húzva lábát, s lesütötte szemét, amint illik. Nem volt a kunoknál szokásban, hogy atya leányával egyedül maradjon, s még kevésbé, hogy hellyel kínálják a leányt.
Csört úr hosszan hallgatott, aztán kinyújtotta száraz, faághoz hasonló barna kezét, s megérintette a leány karját. Édua megremegett: ez volt az első alkalom, hogy atyja megérintette, legalábbis az első érintés, amire emlékezett.
– Figyeltelek itt nálunk, Édua. Mintha nem éreznéd jól magadat. Nos... – elhallgatott, mintegy a leány válaszára várva, de Édua nem felelt. – Nos, ha vissza kívánnál térni a magyarokhoz, én nem tartóztatlak. Ha mégy, hát önként mégy, nem túszként, hanem szabad akaratodból. Nagy leány vagy, érett. Asszonynak való. Ha van itt kun legény, aki kedvedre volna való...
– Nincsen, atyám – mondta Édua halkan. – Talán a kolostori élethez volna kedved? – Éltem apácák között, de... nem, atyám.
Csört úr elégedetten bólintott.
– Akkor jó. Visszamehetsz az udvarba. Egyébiránt a kis király, László érdeklődött felőled. Úgy vélem, ez nagy megtiszteltetés, hasznodra s hasznunkra válhat. Csak aztán... vigyázz.
Csört úr zavartan krákogott.
– Ügyelni fogok, atyám – mondta Édua. Vad öröm szorította össze keblét. László is ott akarja tudni őt!
– A király szívét, hajlandóságát a kunok felé indíthatod, hát ezért – mondta ki végül nehezen a szót Csört úr. – Mink már csak így szeretünk élni, ahogyan őseink.
– Megértettem, atyám.
Csört úr még egyszer megérintette Éduát, s intett: elmehet.
Édua meghajolt, s kilépett á törzsfői sátorból. Szabad volt, a maga ura. Kun leány még soha hasonló megbízást nem kapott. „A király szívét, hajlandóságát a kunok felé indíthatod...”
Csört úr szolgálókat, erős kíséretet rendelt a leány mellé, gazdag ajándékokat küldött a kun király asztalára. Másnap Édua már indulhatott Budára.
A kunok, de még anyja, testvérei sem igen értették, miért s miképpen.
Mire azonban Édua Budára ért, László király seregével együtt a csehek ellen indult. Kun Erzsébet másodnap fogadta Éduát, nyájas szeretettel keblére ölelte, s a király távollétében átvette az ajándékokat. Másnapra Édua már a legfőbb udvarhölgyek között találta magát, szabad bejárással mindenhová, ahol a királynő megfordul. S az egész udvar izgatottan várta a híreket az első hadjáratról, melyet az ifjú király személyesen vezet.

11. fejezet

Jó volt Lászlónak látnia az egybegyűlt magyar és kun hadakat: már vagy harmincezren voltak, s még egyre gyülekeztek a határszélen, a Morva folyó alatt. Leszámítva a hosszú ostromot, melyet kiállt Joakim úr várában, most látott igazi hadi készületet először, és szívét dobbantotta, szemét gyönyörködtette ez a nagy sereg, melynek – legalábbis név szerint – ő volt a vezetője. Később azonban jól észrevette, mennyire elkülönülnek egymástól az egyes főemberek hadai, s még azoktól is a kunoké: a vitézek csak saját uraiktól fogadtak el parancsot, s állandó volt a torzsalkodás a táborhelyeket elválasztó keskeny gyepűkön s az őrszemek között.
Henrik bán a kis királyt remek paripával s reá szabott, könnyű vérttel ajándékozta meg, s rávette, hogy a királyi sátrat az ő vezéri sátra mellett verjék fel. Joakim úr, aki Győr visszafoglalásáért valóságos hősnek tartotta magát, ugyancsak megorrolt ezért, s kisebb seregével hamarosan el is vonult, mondván, hogy Henrik bán vezérsége alatt ilyen kockázatos vállalkozásba nem hajlandó kezdeni.
Kőszegi Henrik úr kétszeresen is buzgólkodott ebben a hadban: jóvá akarta tenni korábbi árulásait, s igencsak tartott a cseh király bosszújától, ki mostan őt s a Héder nemzetséget tartotta legfőbb elárulójának. Ezért is küldött ki fürkészeket, kik a csehek nyelvét is jól értették, a Morván túlra, hogy tájékozódjék Ottokár hadairól. A fürkészek közül kettő sosem tért vissza, ezeket vagy elfogták, vagy maguktól átálltak az ellenséghez, a többi kém azonban egybehangzóan azt jelentette, hogy Laa vára alatt gyülekeznek a csehek, és számuk egyelőre meg sem közelíti a magyarokét, bár folyvást várhatók újabb seregek. Henrik úr a meglepetésszerű támadás mellett szólalt fel a sebtében összehívott haditanácsban, és a hadi tudományokban igen kevéssé jártas Lászlónak csak a döntés szentesítése maradt.
Az augusztusi idő kedvezett az éjszakai átkelésnek; a Morva különben is felére apadt, és a fürkészek olyan gázlót találtak, hogy a lovaknak sehol sem kellett úszniuk. László az utóvéddel haladt, mert ha csatába nem is mehetett, azért közelről szerette volna látni az összecsapást, amelyet napkeltére terveztek.
A magyar elővéd a vaksötétben oly közel merészkedett a cseh táborhoz, hogy már előfehérlettek a főemberek csúcsos sátrai, s mire a teljes had felfejlődött, a felkelő nap sugarai bearanyozták a távolabb fekvő várat, Laa erősségét, amely alatt már László nagyapja, Béla király is csatázott a csehekkel. A csehek néhány perccel a támadás megindítása előtt felneszeltek, kétségbeesett kürtszó harsogott fel – harmincezer harcos aligha kerülheti el, hogy fel ne fedezzék, bármennyire is igyekszik csendben haladni, a lovak nyerítése, prüszkölése, a felreppentett madarak mind árulkodnak a nagy sereg közeledtéről. László egy halomról, magyar és kun testőrzők oltalmában nézte végig a csatát, figyelte a piros-fehér sávos magyar zászlók gyors vonulását, amint megpróbálták a cseheket elvágni a vártól, s látta, a legvadabb küzdelem Ottokár foglyul ejtéséért folyik, s a távolból is elható nagy üdvrivalgásból többen is arra következtettek a testőrzők közül, kik maguk is remegtek a harci láztól, hogy maga Ottokár esett el. Csak jóval később világlott ki, hogy a cseh királynak sikerült megmentenie irháját, s csupán veje, Ulrik esett el, Henrik bán nagy bosszúságára, hiszen egy királyi vő fogságban sokkal értékesebb zsákmány lett volna, mint holtan. A csatának végül is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, s az ostromra felkészületlen magyarok bosszúsan lődözték fel nyilaikat a magas kőfalakra, a csehek és osztrákok csúfondáros kiáltozása közben. A zsákmányéhes kunok nem tudtak belenyugodni a csekély haszonba, amellyel a tábor feldúlása járt, s pusztítani kezdték a vár környékét, leginkább új asszonyok reményében. A magyarok közül is sokan csatlakoztak hozzájuk a parancs ellenére, s két napba is tellett, míg Henrik úr vissza tudta vonni veszedelmesen szétszóródott csapatait. Az ütközet hírére újabb cseh erősítések érkeztek, s a most már utóvédben kémlelő fürkészek hatalmas seregről számoltak be, mely legalább kétszerese a magyar hadnak. A fürkészek közül a legvitézebb Simonfia György mester volt, ki egymaga három cseh nyelvet is hozott rabszíjra fűzve. György mesternek Henrik bán adománylevelet íratott alá a királlyal, s talán most először történt meg, hogy László pecsétjét olyan oklevélre ütötték, mellyel teljes szívéből egyetértett. Hanem aztán túl sok jutalmaznivaló nem akadt: magyar és kun harci kedv ugyancsak lelohadt a csúfos hátrálásra késztető túlerő láttán. Most már azt is feledték az urak, hogy a meghódított földeken a csehek még a csecsszopóknak sem kegyelmeznek – legalábbis az a hír járta, hogy Nyitrában kőoszlophoz csapdosva gyilkolták le a magyar csecsemőket. Most már ki-ki a saját bőrére gondolt, a kunok meg eddigi zsákmányukat még egymástól is el-elkapdosták, s a visszavonuló sereg gyülevész hadként, szétterülve, lomhán haladt a Vág vonala irányában, szégyenszemre magára hagyva a szinte évenként urat cserélő Pozsonyt, sőt Nagyszombatot is. Henrik úr tajtékzott, s a leggyávábban futók közül néhányat fekete dühében saját kezűleg csonkított vagy korbácsolt meg, de a csehek túlerőben voltak már, és lendületüket nem merte megállítani. Elesett Óvár, Győr és Sopron is, Henrik úr pedig kénytelen volt Joakimtól segítséget kérni, ki új haddal meg is jelent jó hónap múltán, s megvívta Nagyszombatot a csehektől. A késedelem oka nemcsak az volt, hogy a tárnokmester kicsit hagyta, hadd csiklandozzák a gőgös Henrik urat a csehek és osztrákok, hanem az is, hogy nehéz ostromgépeket csináltatott és hozatott, melléjük talján és horvát mesterekkel, akik akár fél mázsás köveket is fel tudtak repíteni a hatöles várfalakon túlra. A kun hadak kissé megszégyenülve látták, hogy amit ők táncoló lovukkal, gyors nyílvesszőikkel nem tudtak soha elérni, azt néhány nagy kődarab megteszi helyettük: nagyot döndülve megnyíltak a gerendakapuk, s a várnagy hajadonfőtt, gyalogszerrel jött kegyelmet kérni.
Ide-oda hullámzott a két sereg a Morván innen, egyik seregnek sem volt már kedve és ereje a döntő ütközet kicsikarására. A magyarok kémei hírt hoztak arról is, hogy Ottokár néhány elfoglalt várat erősen romboltat, nyilván védhetetlennek ítélvén meg őket, köztük Dévénnyel, Pordánnyal, Feketevárossal. Joakim mester először nem is akarta hinni e híreket, hiszen a csehek ereje nagyobbnak mutatkozott mindeddig. Csak október havában, a szeptember végi frankfurti német birodalmi választógyűlésről érkezett követi tudósítások után vált világossá, miért nem erőltette a cseh király a további harcot. A választófejedelmek nem Ottokárt választották meg, hanem Habsburg Rudolfot, s Ottokár jól tudta, a német földből lehasított hódításaiért most nagy küzdelmet kell majd vívnia, nem vállalhatta tehát a magyarokkal folytatott háború veszedelmét is.
László még Nagyszombat várában időzött, amikor mindezt megjelentették, s a határszéleken harcoló urak seregei valósággal szárnyra kaptak a nyargalvást szertehordott újságtól; Henrik úr Sopron alatt szalasztotta meg a cseheket, fia, Iván pedig Peresztegnél vitézkedett. Ottokár még megpróbálta Detrekő várát elfoglalni, ám a vár felmentésére siető magyar hadak itt is diadalmaskodtak, s a csehek nyolc főemberét is fogságba ejtették. Detrekő alatt László is végre megpróbálhatta erejét: kardját feltartva csatába vitte a királyi testőrséget, a bárók minden tilalma ellenére, s mikor a kun segédcsapatok észrevették, hogy a vérükből való király is csatába bocsátkozott, minden óvatosságot félretéve vállalták magukra a leghalálosabb veszedelmeket is.
Az ostromló cseh sereg alig egy óra leforgása alatt ostromlottá vált, a várfalakról gyilkosan pontos nyílvesszők százai szálltak feléjük, s a gyűrűből alig menekedett meg valaki, több országló cseh urat is fogságba ejtettek a magyarok, akik diadallal egyesültek a várvédőkkel, s napokig tartó ünneplésben éltették a királyt, ki maga is férfivá érett.
László, míg Detrekő várában az okleveleket írogatta alá s bélyegezte pecsétjével, csak arra a korabéli cseh katonára tudott gondolni, akit a testőrei mintegy elébe tereltek, akárha vadászaton, s akinek irtózó arcán csak a félelem és csodálkozás volt, amikor a kamaszkirály oldalába döfte lándzsáját. László sok cseh és magyar elesettet látott, de ez az egy, míg lováról lehanyatlott, mintha bocsánatért esengett volna: még halálában sem volt az arcán semmi gyűlölet, csak csodálkozás.
Lászlónak a csata után hősi híre kelt, az elbocsátott kun vitézek hazavitték a tábortüzek mellé a legendát, megsokszorozva s megszépítve a párviadalt, melyben a kunok Lászlója tucatnyi cseh vitézt vágott le, s a cseh királyt csak gyors lova mentette meg a pusztulástól.
Éduához már ez a tódított hír jutott el, szívét melengette a hős gyermekkirályról szóló beszéd, s hogy nem hitte egészen, annak oka volt bátyja, Miklós is, aki józanabbul adta elő ugyanazt a történetet, bár nem kisebb lelkesedéssel.
Budára visszaérkezve is László csak ezen az öldöklésen töprengett. Hol hősnek érezte magát, hol pedig gyilkosnak. Hirtelen ötlettel magához hívatta a királyi palota papját, s bejelentette, gyónni kíván. Pál prépost kicsiny, borzas férfiú volt, már inkább a negyven felé, s nem nagyon kellett beretválnia a tonzúráját, amúgy is gyér volt a haja. Mélységesen megdöbbent a királyi kívánságon, hiszen eleddig papoknak nemigen volt Lászlóhoz bejárásuk, Erzsébet asszony, ha nyíltan nem is tiltotta, azért nem is nézte jó szemmel, ha körülötte s fia körül papok sürgölődtek.
László botladozva, esetlenül mondta a gyónás latin bevezető igéit, s egy furcsa, apró tény szinte torkára forrasztotta a szót. Pál pap erősen izzadt, savanyú szaga volt, s úgy mosolygott az ifjú királyra, mintha már eleve minden bűnét megbocsájtották volna. Pál atya érezte, hogy most a magyar egyház sorsa fordul meg talán őrajta, ha a kis királyt visszavezetheti az anyaszentegyházhoz, ha felébreszti benne Krisztus úr szerelmét. A prépost hamarosan megértette, hogy az ifjút a csatában megölt ellenfél emléke gyötri, homályos fejtegetésbe kezdett a harcoló egyházról, a pogányokról, s arról, hogy mindaz, aki a Madonna oltalmába helyezett Magyarországra támad, valójában Isten ellen von kardot. Ez a magyarázat egyáltalán nem elégítette ki Lászlót, aki annyira ingerült lett, hogy további bűneinek sorolását megtagadta, nem kért feloldozást, s kurtán elbocsátotta a rémült atyát, aki később alaposan felfújva az esetet, széltében-hosszában terjesztette a hírt a kis király hallatlan megátalkodottságáról.
László, mihelyt a papot elküldte, megbánta, amit tett, de nem volt ereje változtatni rajta. A papon keresztül egyszerre kívánta és gyűlölte Istent, mérhetetlen magányában megpróbált anyjára gondolni, de a rideg asszony képe taszította; majd elidőzött Éduánál, kinek hollétéről nem volt tudomása. Talán már hozzáadták egy kun főemberhez, ki tudja, hányadik feleség gyanánt, de az is lehet, hogy apáca lett, s most szűk cellájában Krisztus urat imádja, azt a férfit, akinek minden nő jegyese lehet, mégsem lesz tőle boldog igazán. Boldog... A szót ismerte, értette értelmét, de maga alig tapasztalta. Mitől is lehetne boldog az emberfia? Üt sokan irigylik, mert király, de volnának csak az ő helyében, percek alatt rádöbbennének: kevesebb szabadsága van őneki a legnyomorúbb árvánál, de még a kunok által megvetett kutyák is boldogabbak, mert senki sem törődik velük, élnek a maguk jószántából s a maguk felelősségére.

12. fejezet

Édua ismét az anyakirályné udvarában élte életét, s most már, érettebb fővel, tapasztaltabban, kevésbé vágyakozott a kunok földjére, s titokban maga is úgy látta, a magyarok neheztelése némiképp jogos a kunok iránt. Befogadottak, vendégek nem viselkedhetnek így, ahogyan a kumán vitézek, kik a királyné testőrségében is többségben voltak, s besötétedés után nem volt tanácsos magányos asszonyszemélynek szállásuk közelébe tévedni. Egyszer Éduát is megszorongatták, de szerencsére saját nyelvükön ripakodott rájuk, és miután megnevezte atyját, Csört vezért, nagy hirtelen elengedték. Künge, a kis kun szolgáló azonban nem menekedett ilyen könnyen, sok sírása s nem sokkal később gyarapodó hasa minden titkát kiadta. Támadóit nem ismerte fel, vagy nem akarta megnevezni; szégyenével visszaküldték hát szállására, s Édua hiába eszközölt ki részére nagyobb javadalmat a királynétól, a megesett leányt kun vitéz sosem veszi jurtájába, hiába, hogy nem saját paráznaságából esett a baj.
Amikor Édua minderről tudomást szerzett, maga is főbb udvarhölgy lévén, Küngéért küldetett, szolgálatába fogadta, s megengedte neki, hogy a fiúcskát is magával hozza. Künge is Csört törzséből való volt, kamrája közel volt Éduáéhoz, és a rangbéli különbség ellenére elválaszthatatlan barátnők lettek. A kisfiút Künge Alpernak nevezte, s bár még beszélni nem tudott, okos kis tekintete, viselkedése gyöngédséget ébresztett Éduában is, akinek már régen megvolt az első vérzése, s álmában gyakran mozdult karja ölelésre, férfitestet kívánván.
Édua igen szerette Székesfehérvárt, hol kisleányságának első éveit töltötte, és szívesen tért vissza oda, ahol egykor Lászlót megpillantotta, de amióta Buda lett a királyi székhely, az ifjú király jelenléte is odakötötte. A kamasz-szerelem csökönyösségével hitt Lászlóban, s akár az életét is rátette volna, hogy egyszer László lesz az a férfi, akit karjaiban tart, de erről még Küngének sem árult el egyetlen szót sem. Néhányszor látták egymást, a király fejbólintással üdvözölte külön is, az udvarhölgyek nagy irigységére, de ezt Csört úr befolyásának tulajdonították, még az udvari pletyka sem tartotta érdemesnek arra ezt a főhajtást, hogy mendemondákat szőjön köré.
„Majd ha szabad lesz” – vigasztalta magát Édua. – „Akkor majd, nagykorúságában, senki sem parancsol neki.”
Künge hamar kitapasztalta úrnője érzelmeit, s anélkül, hogy Édua valaha is színt vallott volna előtte, szállította a híreket az ifjú király felől. Künge vakon hitt úrnőjében, s esze ágában sem volt pletykálni a cselédséggel arról, ami az ő titkuk volt, de azért szerette volna, ha egyszer Édua megnyitja előtte szívét, s beismeri, hogy érdeklik a hírek, melyeket ő oly szorgosan gyűjtöget konyhán, istállóban és kertészetben.
Győzelmekről érkeztek újabban a hírek Budára, mindenki abban reménykedett, végre elcsitulnak a bárók közötti harcok is, de nem így történt. Éduát s a többi udvarhölgyet álmából felverve szekerekre tették, s a fagyos-ködös Mindszent havában ez nem volt éppen gyerekjáték, különösen Küngének nem, aki a kicsiny Alpert vastag ágyruhákba burkolva hozta magával. Mindenki azt hitte, a csehek újabb betörése elől menekülnek Budáról, de az udvari népet kísérő kun vitézek egyike elárulta Éduának, hogy csak a királyné költözik, vissza Fehérvárra, ám a sietős utazás okáról nem tudott vagy nem mert szólani.
Átfagyva, rettegve értek másnap a szeretett Fehérvárra, de ott már többen tudni vélték, hogy most az ifjú király és édesanyja között van háborúval fenyegető viszály, vagyis hogy nem is ők haragusznak egymásra, hanem az urak, mert egyik párt sem kapott szabad kezet a csehek visszaverése után.
Ebből Édua nem sokat értett, mert hogyan is tudhatta volna számon tartani a nagyúri nemzetségek állandóan váltakozó szövetségeit és ellenségeskedéseit, amikor maguk a magyarok is gondolkodóba estek néha, ki is most a nádor, az országbíró vagy a tárnokmester éppen. Annyi azonban bizonyosnak tetszett, hogy a kunok bírája, az egykori nádor, Lőrinc is feltűnt a fehérvári palotában, s a királynét követte a kunok egész serege. A Héder nembeliek nyüzsögtek a palotában, míg az Aba és Csák nembeliek nyilvánvalóan Budán maradtak, az ifjú király hatalmára téve pillanatnyi szerencséjüket.
László hasonló döbbenettel vette tudomásul anyja és udvara hirtelen, megalázó távozását. Anyjával csaknem mindennap találkozott volt, és igen gyakran találkoztak a tanácsülésen, az országnagyokkal egyetemben, anélkül, hogy Erzsébet értésére adta volna, nem elégedett fia viselkedésével. László minden törvényre, oklevélre engedelmesen rátette kézjegyét s pecsétjét, amit csak anyja kívánt, így hát csak arra gondolhatott, édesanyja nem a maga jószántából ment el Budáról szinte szökve. László már régen elvesztette gyermeki bizalmát anyja iránt, oly sokszor cserbenhagyta, sokszor teljességgel értelmetlenül, vagy önző és pillanatnyi célok miatt. Most hát nem rendült meg a hírtől, fájdalmat nem érzett, csupán csalódást, mert ő is azt hitte, a nagyjából sikeres cseh háború végén elkövetkezhet a megegyezés. De igazi fájdalmat okozott számára, hogy Édua is eltűnt Budáról. Maga sem értette, miért ez a nagy keserűség olyasvalaki miatt, aki csupán kedves és illendő volt hozzá, semmi több. Mennyire megnyugodott volna, ha sejti, hogy Éduában ugyanez a félelem és keserűség munkál!
Simon mestert hívatta, kivel elhidegülésük óta bizalmas szót alig váltott.
– Mit tegyek, mester? – fogadta László egykori tanítóját oly őszinte kétségbeeséssel, hogy Simon mester keserű szíve meglágyult. Igaz, most már érezte, tudta: az ő fejedelmi tanítványából nem lesz második Attila, de hiszen hogyan is lehetne!
– Nem tudom pontosan, mi készül, felség. De Te magad is látod: asszonyanyád hirtelen távozása nem sok jót jelent. Voltaképp nékem is vele kellett volna tartanom, hiszen udvari stallumom szerint az ő papja volnék... hogy már sem nevelőd, sem jegyződ nem vagyok.
Kézai Simonból csak kibukott a keserűség, ez az akaratos ifjú túl korán hitte, övé a hatalom; s lám, most mégis az ő tanácsát kéri újra.
László szemét elfutotta a könny. Elfordult, rekedten mondta:
– Megkövetlek, mester, hálátlan és tudatlan tanítványod vagyok én. Meg tudsz nékem bocsájtani?
– No-no... – pislogott Kézai Simon is, – karjával átölelte a kis királyt, kinek daliás, ifjonti termete most alázatos-gyermekivé görbedt. – Te ne haragudj majd énrám, kisfelség, később, ha visszaemlékszel, hogy megkövettél. Nehéz dolog viselni a hatalmat, nehéz a méltóságot, de a méltóságot hatalom nélkül – hát azt bizony a legnehezebb. Míg asszonyanyád él s osztozkodik veled a hatalomban, aligha lesz másképp.
– De én nem kívánom halálát! – mondta megrendülve László. – S tán ő se az enyémet!
– Nem mondtam. De egy országnak két ura nem lehet. Most meg nem kettő van, de ötven, de száz!
Nem a te hibádból, uram, hanem az ország gyöngeségéből. Mert nemcsak bűnös, de bolond is, ki saját apja-anyja alól vonja ki a széket, márpedig ezek az eszeveszettek azt hiszik, a trónusnak mindegy, ki ül rajta!
– Te is azt hiszed? – kérdezte László, s gyermeki alázatából egyszerre gőgösen felegyenesedve a jegyző szemébe nézett.
– Akkor nem lennék itt, felség – felelte Kézai Simon csöndesen. – Én reád tettem a hitemet, bármi történjék is.
– Mit tanácsolsz mostan? – ernyedt el ismét László tartása.
Simon mester kitekintett a hályogos ablakon, mögötte csak gomolygó ködöt sodort a szél.
– Nem sejtem, mit akar asszonyanyád, de mögötte elbújnak a Héder nembeliek, annyi bizonyos. Magához édesgette a kunokat is, ez még nagyobb baj. Mögötted meg, felség, csak a Csák nemzetség áll... ha ugyan még áll. Joakim úr Budán van, járj kedvében, bármennyire nem kedveled is: most csak őrá számíthatsz.
– Gyűlésbe hívom, akik itt maradtak. Te pedig menj Fehérvárra, anyám után, s mondd meg neki, egyezzünk ki békében. S menj úgy, mintha az ő híve lennél eleitől fogva. Az ő papja vagy. És... szólj a kunokkal külön. Értesd meg velük, hogy én vagyok és én leszek a király, s az áruló kunbíró, Lőrinc helyett olyan urat ültetek a nyakukba, hogy ezerszer megbánják!
Kézai Simon elmosolyodott.
– Megértettem, felség. Remélem, sikerrel járok.
– Még valami. Van asszonyanyám udvarában egy kun leány... Csört úr lánya, Édua. Legyen rajta a szemed, és... tiszteltetem.
Simon mester bólintott, uralkodván arckifejezésén, mert érezte, egy mosoly mindent elronthat. László így is elpirult. Mintegy a maga védelmére hozzátette:
– S ha látnád, idvezlem Izabellát is. Ha másként nem, hát az apósom, Anjou Károly fegyvereseit hívom be, hogy rendet tegyenek. Nemrég íratott levelet, melyben a bárókat engedelmességre inti...
– Csak hát Szicília messze van ide, felség. De talán még szerencse is. Isten veled, kisuram.
Kézai Simon megölelte felséges tanítványát, s a nehéz ajtó bezárult mögötte. László egyedül maradt. Szórakozott mozdulattal nyúlt a boroskupa után, színig töltötte, felhajtotta. A gyűlésre hívó mondatokat fogalmazta magában. Aztán megrázta a kis harangot, mely az apródhoz szólt. A szekretáriust hívatta.

13. fejezet

A budai palota nagytermében lassan gyülekeztek az ifjú királyhoz hű urak. Pontosabban szólva: a Csák és Aba nemzetség urai szállingóztak be, akik főleg a keleti és déli országrészekben osztozkodtak a hatalmon, szemben a Héder nemzetséggel, mely Nyugat-Magyarországot uralta.
Joakim úr körül dongott mindenki, s ügyet sem vetettek az alacsony trónszékre, melyen minden ceremónia nélkül elfoglalta helyét a király. Most magyar öltözet volt rajta, erősen prémezett, skarlátszín köntös; aranycsatos övén pedig nagyapja, Béla díszkardja függött. Az urak kisebb csoportokba verődve álldogáltak, s főként az anyakirálynő szökéséről és várható fejleményeiről tanácskoztak fennhangon, nagyot csapva kardjukra a nyomaték kedvéért.
Béla király kardja markolatát apró kék és zöld kövek díszítették, László a bonyolult mintázatot csodálta, szándékosan nem vetette fel tekintetét, nehogy még jobban megalázza a közöny, mely most is, mint eddig szinte mindig, oly nyomasztóan körülvette. Most néhány későn érkezett tódult be a gyűlésterembe, utoljára a Jákó fiak, András ungi és Jákó zempléni főispán, a nagyhírű Kaplony nemzetségből. Őket László ismerte, mert Joakim úr kérésére csak nemrég adományozta nékik a zempléni Sztárát és Perecsét, két bortermő falut, melynek nevét korábban nem is hallotta.
Joakim úr intett a lándzsás őröknek, kik bezárták az ajtókat, magukat is kívül rekesztvén, az urak pedig nagy zsámolytologatással letelepedtek. Volt idő, hogy a gyűlésben senki sem ülhetett le a király engedelme nélkül, Béla nagyapa még a székeket is kihordatta, ám amióta gyermekkirály ült a trónon, éppen-hogy az apródok s más szolgák nem terpeszkedtek el jelenlétében a lehető legilletlenebb magaelengedésben. Régen fegyvert is letétettek gyűlés előtt a főemberekkel, most meg mindenik állig felfegyverkezve érkezett, még jó, hogy hadiménjüket kívül hagyták.
László csak Simon mestertől tudta, hogy ez másként is volt valamikor, és nem érzett különösebb szomorúságot emiatt. Inkább azt fájlalta, hogy Kézai Simon nincs most mellette, hanem ez az idegen szekretárius, Dienes, a Péc nemből, kit Joakim úr szerzett mellé, s kinél szófukarabb emberrel még sohasem találkozott. Ha Dienes úr megszólalt, azt latinul tette, s oly tömören, lényegre törően, hogy csupán a mindenkori kérdésre válaszolt.
Joakim úr állva maradt, jelezvén, hogy ő kíván elsőül szólni. Megköszörülte torkát, ráérősen végignézett a gyűlés tagjain, mintegy ezzel is mutatva, nincs közvetlen veszedelem, ő kézben tartja a dolgokat. Röviden összefoglalta a kialakult helyzetet, óvatosan körülírva az anyakirálynő távozásának okait és lehetséges következményeit, anélkül, hogy bármi elmarasztalót ejtett volna ki a száján. Az ülve maradt urak azonban nyers közbeszólásaikkal és káromkodásukkal jelezték, nekik megvan a véleményük Erzsébetről és az egész áruló kun pereputtyáról.
A király mindinkább elsápadt, ajkát rágta, keze megfeszült a díszkard markolatán, félig felemelkedett.
Dienes úr észrevette ezt, s megelőzendő a nagyobb bajt, száraz latinsággal figyelmeztette az urakat a köteles tiszteletre. Joakim úr rábiccentett helyeslően, ám az asztal végén ülő Jákó fiak félhangosan tovább becsmérelték a kunok nemzetségét.
László most már felugrott silány trónszékéről, s az asztal végéhez csörtetett.
– Nekem, királyotoknak mondjátok! Szemembe! Azkitől csak nemrég donációt fogadtatok!
András nem állt fel helyéről, lenézően dünnyögte.
– Mit tudsz te ehhez? Azt nekünk Joakim úr rendelé!
László egész testében remegett, félig kivonta kardját. Joakim úr kissé későn megpróbált közbelépni, de már késő volt. A bölénytermetű András kirúgta maga alól a zsámolyt, hogy az előtte álló kupa bor végigfolyt veresen az asztalon, mint a frissen ontott vér, lekapta övéről buzogányát, s nyelével nagyot húzott László fejére, hátára, hátsó felére.
– Kunok fattya te, nem király! Mit alítasz magadról? – lihegte; homlokán kidagadtak az erek.
Nagy zűrzavar támadt. Többen kardot rántottak, már-már úgy tetszett, megismétlődik a Nyulak szigeti véres esemény, Béla herceg megöletésével, de Joakim úr közbevetette magát, s meglepő módon a másik Jákó fiú is testvére ellen fordult, s hátulról átölelve elhúzta a félig alélt király mellől a felségsértőt. Talán már ekkor átvillant rajta, hogy ezzel a lépéssel megmentheti a Jákó-vagyont, mely még Kálmán király idejében kezdett gyarapodni.
Lászlónak nem esett nagyobb baja, de a felindulástól és megaláztatástól rogyadoztak a lábai. Joakim úr intett Dienesnek, aki megértette a parancsot, s kitámogatta a tanácsteremből a királyt.
Az urak zavartan visszadugták hüvelyébe kardjukat, felállogatták a zsámolyokat, harákoltak, köhögtek. András lerázta magáról fivére szorítását, s némiképp félreértve a helyzetet, majdhogynem diadallal fordult a főemberek felé.
– Mindünkért tettem, urak!
Joakim az őrökhöz fordult, kik ugyan a dulakodás és kiáltozás zajára betódultak, de nem mertek parancs híján közbeavatkozni.
– Fogjátok el ezt az embert! Árulást és felségsértést követett el.
András annyira megdöbbent, hogy még ellenállni is alig volt ereje, fivére, Jákó pedig félrelépett, csüggedt arckifejezésével és testtartásával mintegy jelezve: ő nem közösködik Andrással eme tettében.
Az őrök elvették Andrástól fegyvereit, és megkötötték kezét.
– Hát hagyjátok ezt, urak? – kérdezte András felháborodottan, miközben az őrök kifelé tuszkolták, vonszolták.
A főemberek nem néztek oda, ismét elfoglalták helyüket a tanácskozóasztal mellett, még egymás tekintetét is kerülték jó darabig.
Joakim úr hosszú, kényelmetlen szünet után szólalt meg.
– Urak, ami történt, megengedhetetlen. Még ha alítjuk, hogy jogos indulatában is cselekedett volna így társunk, koronás királyunk illetése nem vihető el szárazon. Az ítélőmester feladata lészen büntetésének megállapítása. Az ilyen árulás büntetése fő- s jószágvesztés.
– De uram! – vett nagy lélegzetet Jákó.
Joakim rálegyintett.
– Tudom, s tudjuk. Szerencsétlen helyzetünk, a kiskorú uralkodó állapota, András báró hevessége... mindezt meg lehet érteni, s tanúsítjuk Jákó úr türtőztető erejét mindannyian. De gondoljátok meg, urak! Ki kezeskedhetnék, hogy mindez titokban marad? Egy ispán megveri a szentelt olajjal illetett királyt, Árpád sarját! Mit szólna ehhez Ottokár vagy Rudolf? Azt hihetnék, a barbárok így bánnak saját királyukkal is! Példát kell tennünk!
Jób pécsi püspök széttárta karját, ősi, békéltető mozdulattal.
– Mindannyian hibásak vagyunk, testvérek! Oly sok mindent kell számba vennünk, hogy megítélhessünk egy embert, ki elvakult haragjában csak a kort nézte, s nem az állapotot! Mert mi volt ez, ha nem egyszerű fenyítés, igaz, felséget sértő fenyítés, melyet azonban enyhít, hogy nem életére tört! Kíméljük meg, azt mondom, eme szerencsétlen testvérünket, sújtsuk keményen, ám nem igaztalanul!
Jákó hálásan bólogatott, s Joakim úr sem bánta, hogy a lágyító szavak elhangzottak. Közös megegyezéssel azután Andrást jószágvesztésre és számkivetésre méltónak ítélték, de jószágait azonmód testvére, Jákó kezére adták, s így maga a család nem károsodott. A király távollétében megkönnyebbültebben és szabadabban szólhattak az urak, valójában mindegyikük kissé hálás is volt a Jákó-fi Andrásnak a leckéért, melyben a kamasz királyt részesítette, s első felindulásuk csillapodtával többségük óvatosan ki is nyilvánította rokonszenvét a testvérének, ki a tanácsülésről hamarosan távozott, nem tartván illendőnek, hogy ily gyászos esetben jelenlétével emlékeztessen testvéröccse sorsára.
– Több nyugalomra s meggondoltságra van szükség, urak – mondotta Joakim úr gondterhelten. – Kik itt jelen vagyunk, a királyra tettük sorsunk. És minden hatalmunk, vagyonunk. Mi történt volna, ha András úr oktalan haragjában megöli a királyt? Meggondoltátok-é? Országos háborúság, mindannyiunk veszte lett volna, s a kun asszony diadala, ha ugyan a jó szomszédok a hír hallatán azonnal ránk nem csapnak, Ottokár, Rudolf s valamennyien.
Ákos nembeli Detre közbeszólt.
– Habsburgi Rudolf eszélyes, bölcs férfiúnak hírlik, és szövetséget kínált nekünk Ottokár ellen.
– Amit mi örömmel fogadunk – mondta szárazon Joakim úr. – De mind tudjuk, mennyit és meddig érnek a szövetségek. A közös érdekig, mely igen halandó.
Joakim úr jól tudta, hogy Detre, azaz Teodor úr Rudolf császár jó embere, a vérség okán is, aki mindent megtesz, hogy minél több magyar kardot toborozzon a császárnak, pörös ügyei elintézésére. De óvakodott attól, hogy gyanakvásának nyíltan hangot adjon: aki államügyekben hosszú éveken át verzátus tud maradni, az megtanulja, hogy egy szemöldökrándítást is kétszer meggondoljon, nemhogy egy kimondott szót.
– Nádort kell választanunk ezenhelyt – terelte másra a szót. – Lőrinc palatinus Erzsébethez pártolt, nincs mód rá, hogy ne tegyük le tisztéről, míg tehetjük. Ami nagyobb baj, kunok bírája is, a pogányok meg arra mennek, amerre nagyobb biztonságot tudnak. Igen nagy kár, hogy nem felőlünk érzik a nagyobb húzást a kantáron.
Az urak hümmögtek. Jób püspök megkockáztatta a kérdést.
– Mindez igen világos, ám akkor mondd meg, ki az közülünk, ki még nem vala nádor, vagy oly tisztség viselője, mellyel elveszíthette a pogányok bizalmát?
Joakim úr maga szeretett volna palatinus lenni, de Jób püspök kérdése tüskét vert körme alá: belátta, nem lenne üdvös, ha nádorrá kiáltatná magát olyasvalaki, akit a kunok nem kedvelnek, és szavára nem sokat adnak. Szakállát csavargatva felállt, ide-oda lépett, habozva pislogott egyik arcról a másikra, s mindegyikről azt olvasta le: ő akar palatinus lenni. Apró verítékcsöppek kezdtek érni a tarkóján, s megkönnyebbülten fogadta a vidám közberikkantást: „Legyen Dienes úr!”
A Péc nembeliek közül volt valaki, s a nemzetség többi tagja a sebtében született ideát harsány vivátozással hagyta jóvá, elnyomva a másféle dörmögéseket. Joakim úr arcán mosoly futott végig. Hiszen ez neki is eszébe juthatott volna. A száraz emberke nem sok vizet zavart, államügyek intézésében járatos, attól azonban nem kell tartani, hogy a bárók s különösen az ő fejére nő...
Az urak is így gondolkodhattak, mert senkinek sem volt ellenvetése Dienes úrral szemben. Mire a tanácskozásra visszatért, már meg is választották.
Arcán egyetlen rándulás sem mutatta meglepetését, amikor Joakim úr némiképp színlelt alázattal köszöntötte személyében az új nádort. Dienes úr csak ritkán nyitotta szóra a száját, most is szinte kelletlenül mondott rövid köszönetet szokás szerint latinul, aztán a háttérbe vonult, szekretáriusi székét nem cserélve fel díszesebbre.
Kimondatlanul is ott lebegett a levegőben a legfőbb kérdés: mihez kezdjenek most, indítsanak-e hadat a királyné ellen, vagy mi módon puhatolják ki, mire készül.
Az őrök egy futárt eresztettek be fontos izenettel. Fehérvárról érkezett a sürgős hír, hogy a királynéval van László öccse, András is, és megérkezett oda Miklós érsek Esztergomból.
– Ezek meg akarják tán koronázni András herceget! – találgatta Jób püspök, s Lampért egri püspök egyházi emberhez nem illő harciassággal azonnali hadba vonulást ajánlott. Igaz, Lampért csak nemrégen fegyverrel foglalt el egy apátságot, beszedette a dézsmát az apátsági birtokon, s amikor az apát a pápai kiváltságlevelet néki felmutatta, azt egyszerűen kitépte kezéből, s a szemébe nevetett.
Az érsek Fehérvárra érkezése mindenkit töprengésre késztetett, a hadhoz igazából senkinek sem volt kedve, különben is, a Héder nembeliekkel háborúságba bocsátkozni kockázatos volt, s ki tudja, hogyan alakulnak a dolgok akár néhány hét vagy hónap múlva. Mindenkit megdöbbentett az eddig hallgatag Dienes úr halk, de határozott javaslata.
– Csellel el kell fogni Erzsébet királyasszonyt, s akkor tárgyalni, ha már kezünkben van.

14. fejezet

András, Ivánka fia, a királyi testőrség hadnagya prémes köpönyegében is reszketett a hidegtől, még inkább az izgalomtól. Titkos találkozóra hívta a királynét, a levélre a kábult László gyűrűjével nyomták rá a pecsétet. A rövid levélben, melyet Dienes úr fogalmazott, az állott, hogy kíséret nélkül jöjjön Erzsébet a nyugati kapuhoz, mert a király nem kockáztathatja, hogy belépjen Székesfehérvárra, amíg ilyen zavaros a helyzet.
András tudta, ez élete legnagyobb alkalma, hogy dicsőséget szerezzen... vagy hogy kiérdemelje a csúfos halált. Mert senki sem lehetett bizonyos abban, ki kerekedik felül a másikon ebben a különös összecsapásban anya és gyermeke között. András a várakozás hosszú perceiben elátkozta magát, hogy nagyravágyása elvezette a királyi udvarba, s a cseh háborúkban úgy kitüntette magát, hogy a testőrség hadnagyává tették. Kapott néhány falut vitézségéért, de többre vágyott: báró akart lenni a bárók között, ki akarta érdemelni Joakim úr bizalmát, aki legutóbb Turócz várának kapitányává emelte. András harminckét esztendőt számlált eddigi életében, csupán három esztendeje nősült, s most felesége, Ilona és két gyermeke Turócz várában lakozott, egy olyan helyen, ahol a várkapitány még meg sem fordult...
Tizenhat emberrel érkezett, de csak hat maradt körülötte, a maradék tízet távolabb, az út mentén rejtette el. Félt az éles szemű kun íjászoktól, akik a levélrezdülésre is pontosan lőttek, s magában káromkodott, amikor hallotta rejtekhelyre húzódott emberei gyászos, visszafojthatatlan köhécselését.
„Erzsébet nem fog egyedül jönni. Ennyire botor nem lehet. Kérdés, hogy milyen kísérettel jön, és hagy-e maga mögött tartalékban nagyobb testőrséget. Ha a királyné nem hisz a gyűrűnek, akkor mi tizenheten csak a lovaink lábában bízhatunk” – gondolta András, Ivánka fia, s jól meghúzta kulacsát, melyben pálinka volt, a legjobb orvosság hideg és félelem ellen.
Várakozás közben Dienes úr gyors emelkedésén töprengett: lám, az egyszerű kancellistából pillanatok alatt nádor lehet, míg a kardforgató vitéz élete kockáztatásával is csak várkapitányságig viheti. De a nádorok jönnek és mennek, a donációk pedig – hacsak nagy balszerencse nem éri – megmaradnak. Nemzetséget alapít ő, ha szerencséje lészen, a kis hatalom szilárdabb, mint a nagy.
Távolról lovak léptét vélte hallani a jegesedő hóban.
Aztán harangszót hallott, nem egy, de több helyről, s ismét megborzongott.
Csak most döbbent rá, hogy szent nap ez a mai: karácsonyeste van. A kis Jézus megszületett.
Ilonára gondolt, s a két gyermekre, elfacsarodott a szíve, hogy nem lehet velük.
„Értetek teszem, ha rosszat is. Főbenjáró dologban vagyok, s ha jól végzem dolgom, Isten sem haragudhat énrám. Parancsra teszem.”
Így vigasztalta magát András; mint előtte s utána oly sokan az emberi történetben.
Még várakozott vagy egy fertályórát, s már éppen azon töprengett, visszarendeli a legényeket, hiszen Erzsébet minden valószínűség szerint gyanút fogott, amikor az ormótlan gerendakapu megnyikordult, fojtott parancsszavak hangzottak el, a kapu felett fáklyások jelentek meg, s feltűnt a királyné alakja, négy páncélos-pajzsos testőr oltalmában.
„Lerohanjuk őket most rögtön? Nem lesz jó: a fal tetején figyelő fáklyások pillanatok alatt nyakukra hozzák az alabárdosokat és az íjászokat. Heten könnyen elbírunk ezzel a néggyel, de jobb lesz hátrébb csalni őket, ahová nem látnak s hallanak el a kapuőrök” – gondolkodott András, miközben ropogtak a hóban a királyné s testőrei egyre bizonytalanabb léptei.
– Itt kellene várnia – hallatszott Erzsébet bosszús hangja. – Remélem, nem kell soká várakoznom ebben a hidegben... éppen karácsonyestén!
– Menjünk vissza, felség! – aggodalmaskodott egyik testőre, nagyokat rúgva egy-egy ormótlan jéggöröngybe, mely útjába esett. – Könnyen baj lehet ebből. Nem biztonságos ilyentájt a falakon kívül.
A királyné rosszkedvűen nevetett.
– Nem a te dolgod, jóember. A fiam vár, nem mer a városba lépni Magyarország királya! Micsoda világ!
Már elég közel értek András úr leshelyéhez, hogy elszánja magát.
Kilépett, nem túl nagy örömmel, mert tartott tőle, a testőrök lándzsát vágnak belé, mielőtt megszólalhatna.
– Erre, erre, felség! László úr képében vagyok!
A testőrök valóban felemelték lándzsájukat, de Erzsébet gyors mozdulattal leintette őket. Közelebb jött.
– Ki vagy? Mért nincs itt László?
– Ivánka fia, András, szolgálatjára, felség. László úr távolabb várja a felséges asszonyt. Jöjj, felség! – hajolt meg András, még így is szemmel tartva a döfésre kész lándzsákat, s a fák mögött otrombán, nagy zajt csapva mocorogni kezdtek a lesre állított katonák. András csak azon csodálkozott, hogy Erzsébet és testőrei gyanútlanul követik, mintha mit sem hallanának, mintha még a szél is azt nem süvítené: „Vigyázz! Vigyázz!”
Amikor hallótávolságon kívül értek a ropogó hóban, András megtorpant, visszanézett.
Erzsébet is megállt, körülkémlelt, s hogy senkit sem látott, éles hangon kiáltozni kezdett.
– Testőrzők, figyelmezzetek!
De ekkor már a tizenhat ember elnyomta a négyet, anélkül, hogy bárkinek is komolyabb baja esett volna. András odalépett Erzsébethez, aki úgy hátrált, mintha kígyót látna, s András széttárta kezét, hogy a királyné lássa, nincsen gyilok egyikben sem.
– Áruló! Mi történt a fiammal? Talán meg akartok ölni?
– Ne félj tőlem, felség! Már láttál engem... Mondottam, András vagyok, Ivánka fia. A báró urak tárgyalni kívánnak veled... s félnek, országos háborúság tör ki. Kérlek, ne tedd nehézzé a dolgomat!
Erzsébet körülnézett, mérlegelte, kiáltson-e segítségért. De ha eddig nem siettek az őrszemek a segítségére a várfal mögül, ki tudja...
– A fiam... László?
– Budán vagyon, nagyasszonyom. Jöjj hát velünk, egy darabon lóra kell ülnöd, aztán szekérbe ülhetsz...
– Budára megyünk?
– Nem. Egyelőre nem. Az én váramba... Turócz várába.
– Olyan messze? Hiszen az fent van... Zólyom felett...
– Ott biztonságban leszel. Ígérem, nem görbül hajad szála sem, felség.
Erzsébet testőreit megkötözve, szájuk betömve ott hagyták a hóban. A lábuk szabadon maradt, ha magukhoz térnek, betántoroghatnak a kapuig, nem kell, hogy megfagyjanak.
András nyeregbe segítette a királynét, ki még mindig szép asszony volt. Kecsesen, oldalt ült nyeregbe.
Egy villanásnyi ideig, míg megugratta a lovát, úgy tetszett, vissza akar menekülni a kapuhoz, de András elkapta a királyné lovának szárát.
– Vigyázz, felség. Ijedős ez a ló – mondta csendesen.
Pilinkélni kezdett a hó, majd egészen nagy csomókban kezdett zuhogni. Elfedte a lovak nyomát.
A pitymallatkor bebotorkáló, kábult, megkötözött kezű testőrök riasztására hiába rajzottak szerteszét a kunok.
Erzsébet útközben többször is kérdőre vonta Andrást, miért nem Budára tartanak, ha már a fia így kényszeríti a megegyezésre, hátra-hátrapillantott, hátha feltűnnek végre a kun vitézek, és kiszabadítják. Haragudott erősen fiára, bár sejtette, nem az ő akaratából, hanem a Csák nemzetség fortélyából került fogságba. De akkor a gyűrűs pecsét... talán megölték Lászlót ezek a fenevadak? Aggodalmasan kezdte faggatni László felől Andrást, aki megvallotta, miként történhetett a cselvetés. Erzsébet láthatta, hogy András sem nagyon igazodik ki az urak zűrzavaros dolgaiban, és úgy döntött, inkább magához édesgeti a hadnagyot, mintsem hogy elvadítsa magától. A hosszú út során volt idő arra, hogy lassan a hadnagy bizalmába férkőzzék, s ne csupán a királyné, hanem az anya és a még mindig vonzó nő szerepében is kiválót alkosson. Mire Turócz vára alá értek a harmadik napon, Ivánka fia, András Erzsébet híve volt. Azzá tette Vásárfalu adománya, melyet a királyné esküvel ígért neki száz márka kölcsön ellenében, hogy anyakirálynéhoz méltó módon lakozhassék s öltözködjék kényszerű lakhelyén is.
Hamarosan futár érkezett Budáról, s Erzsébet hiába várta, hogy bármi módon kérdőre vonják; vagy tárgyalásra szólítsák. András tanácstalan arccal, zavartan kopogtatott be a kis vár legjobb szobájába, melyet Erzsébetnek hoztak rendbe.
– Felség, szabad vagy. Hír jött, hogy az urak megegyeztek, és immár nem szükséges fogva tartásod.
– Megegyeztek? Nélkülem? – mormolta Erzsébet, s a szabadulás öröme helyett harag öntötte el. – Ezért raboltak el éjnek évadján? Szent karácsony éjjelén? Hát barmok ezek?
– Én csupán... felség, én mélyen szánom, hogy belékeveredtem... – dadogta András, bajszát csavargatva illetlenül.
Kun Erzsébet elmosolyodott.
– Nem reád haragszom, jó uram. Azért Vásárfalut megkapod, hiszen jól bántál velem. Senki se mondja, hogy Erzsébet nem volt hálás – a rabtartóinak.

15. fejezet

Az urak megegyeztek, és Lászlóval mintha mindenki feledtetni kívánta volna az őt ért sérelmeket. Anyjával ugyan még nem találkozott, ám senki sem tiltotta meg sem ezt, sem pedig mást: mindenki mosolygott, mindenki megadta a kellő tiszteletet, és Dienes nádor mélyen hajbókolva tárta elé az aláírandó donációkat, köztük a birtokadományt Ivánka fia Andrásnak, anyja elrablójának.
László fogcsikorgatva bár, de ezt is aláírta, cserében azt kérte, küldjék vissza hozzá Simon mestert, édesanyja udvari papját. Dienes nádor meglepő gyorsasággal egyezett bele, Joakim úr pedig eltűnt birtokaira, hogy helyét átadja a bölénytermetű Csák Máté úrnak, akit mindenki Mátyus úrnak szólított háta megett. Dienes úr pedig, miután kicsikarta a donációleveleket, vidéki körutazásra indult, talán, hogy megerősítse palatinusi kinevezését, s a nemesek számára Zala megyében általános gyűlést tartott, hol megígérte a közbéke helyreállítását és a pártoskodás megszűnését.
Kézai Simon a királyné titkos üzenetével tért meg a budai udvarba.
– A királyné ezt izeni – mondta Simon mester halkan: „Ne higgyen a fiam senkinek, aki rosszat állít rólam. Én sem adok hitelt efféle fenekedésnek. Tudván tudom, hogy tudta és akarata nélkül ejtettek fogságba, nélkülünk egyezkednek a bárók és a mi pártoskodásunk mögött az ő esztelen széthúzásuk lappang. A fiam váljék erős királlyá, ez anyjának leghőbb kívánsága, s csak abban bízzék, aki erejét növeli.”
– Ezt mondotta asszonyanyám? – kérdezte László, megmelegedett szívvel. – Akkor jól vagyon. Néha azt hivém, ő is elhagyott. De örül a szívem, hogy te visszajöttél hozzám. Kérlek, maradj is itt, mint kancellistám... mesterem... barátom.
László megölelte Simon mestert, de ebben az ölelésben már nem a kamasz, hanem az erős ifjú szenvedélye volt. László most már dús szakállat és bajuszt viselt, mely évekkel öregítette egyre keményebb vonásait, és termetét megerősítette a gyakori lovaglás és bajvívás, melyet szabadon űzhetett az udvari legényekkel, kik persze vigyáztak a király testi épségére, s egymással versengtek, hogy minél gyászosabban alulmaradjanak a küzdelemben, a királyi jutalom fejében.
– Hallottál szégyenemről, nemde? Jákófi András az urak szeme láttára leütött. Még egyszer senki sem illet büntetlenül! – húzta össze sötét szemöldökét László.
Kézai Simon habozott, mit válaszoljon. Amint elfordult, megcsillantak hajában az ősz szálak.
– Nos... mi tagadás... De ez nem a te szégyened, felség. Az országé. Sosem hittem volna, ilyen mélyre süllyedhet ez az ország. Én, ki Attila királyságát kévántam vissza! Holmi Csákok és Héderek fogságában! Szégyen, uram, de nem a te szégyened. Mit is tehettél volna? Mit is tehetnél? Ahhoz idő kell... egy kis lélegzet.
– Hát én lélegzetet veszek, s várok! Szembeállítanak anyámmal, aláíratnak velem donációkat halálos ellenségeimnek, jó! De egyszer megjön a böjtje! Egyszer igazi király leszek, mint nagyapám! A tatárverő...
– A tatárok elől menekvő. Tán akkor indult a baj, felség. Ne áltasd magad. A te nagyapád nem tudta megvédeni ezt a nagy, gazdag országot, s azóta... minden határunkon gyűlik az ellenség. Akkor kezdődött el a hitetlenség a király hatalmában. Ahány hűséges katonád, annyi érved magad mellett. Szóltam asszonyanyáddal, hiszem, ő sem kévánna mást, csak megnyugvást és neked való főhatalmat. Hanem te, felség... ugyan rossz színben vagy!
László elrévedt.
– Nem tudom. Talán a hosszú tél... Talán az a szégyenteljes ütés...
Simon mester a boroskancsóra pillantott.
– Iszol, mesterem? Jer, igyunk együtt. Igencsak rákaptam; amióta király vagyok. Ne félj, nem árt meg! Elmém csak könnyedebben szárnyal, az uros is azt mondá, a víz nem egészséges, és titokzatos kórságokat okoz... Igyál velem!
– Csak csínján, felség! – mondta halkan Simon. – A te korodban ez még nem jó. Az ital homályosítja az elmét, a fiatalt azonban megrontja.
– Ne papolj, Simon, hiszen láttam, ezerszer is, te sem veted meg: királyod invitál!...
Tompán kondultak az ónpoharak. László hosszan, mohón ivott, keze fejével megtörölte száját.
– Én is férfi akarok lenni. Minél előbb. Hogy elbánhassak velük – intett kifelé. – Mindenkivel, aki most ellenem van. Meg aki anyámat ellenem kényszeríti.
Simon keveset ivott, fázósan összehúzta köpenyét. – Akkor sok dolgod lészen, felség. Ha megengeded, most aludni térek. Nehéz volt az út.
– Menj csak, Simon. Örvendezem, hogy itt vagy. Hanem... volna még kérdésem. Szóltál-e azzal a leánnyal... Éduával?
– Akartam mondani. Szóltam bizony. Meglepődött, s örült. Idvezelteti szívből felségedet, s reményli, a királyasszony ismét Budára teszi szállását, s jöhet véle.
– Ezt mondta? S még mi egyebet?
– Mást nemigen. Hanem amikor rólad szóltam, felség, oly igen veres lett az arca. Ez nagy hajlandóságot tesz, hiszen te is tudod. Mehetek immár?
László csak intett. Ágyához ment, s csak úgy, felöltözötten végigvetette magát. Erősen szédült. A borra fogta a bajt, de később vacogni kezdett, s olyan gyengeség fogta el, hogy a csengettyű zsinórját sem tudta megragadni, hogy inast hívjon a vetkőzéshez. Álmatlan álom zuhant rá, a palota csendjében oly mélységen egyedül érezte magát, hogy valósággal hálás lett, amikor egy eb az udvaron felvonított a hideg teliholdra.
Amikor késő reggel rátaláltak, már eszméletlen volt a király, s hamar híre terjedt, hogy halálán van. Nagy nyüzsgés támadt, az udvari urosok ugyan magához térítették főzeteikkel Lászlót, de bajának okát csak találgatták, mindegyik másként, s gyakran össze is vesztek a javasolt gyógymód felett, úgyhogy Simon mester, ki nem tágított a király betegágya mellől, végül is elzavarta az urosokat gyanús főzeteikkel és szerszámaikkal egyetemben, s maga próbálkozott a gyógyítással. Dienes nádor is meglátogatta a királyt, főként aláíratni kívánt volna néhány új donációt, de László még kezét sem tudta felemelni, szája is csak oly nehezen nyílt meg, hogy csak találgatni lehetett, mit mond.
A nádor kiintette magával Kézai Simont, és szokásos, száraz latinsággal közölte vele, hogy egyikük sem vállalhat felelősséget a király sorsáért, a királyné távollétében őt illeti a rendelkezés joga: át kell vitetni a Nyúl-szigetre, az apácákhoz, ottan majd nénje, Anna, ki most a férjhez ment Erzsébet után fejedelemasszony lett, felvigyáz rá, hiszen az apácák értenek a betegápoláshoz.
Simon mester megpróbált tiltakozni, hiszen kemény tél volt, s a nagybeteg szállítása kegyetlen dolognak tetszett, de a nádor hajthatatlan maradt. Simon tudta, hogy Dienes nádor parancsa mögött az a félelem is bujkál, hogy esetleg őt gyanúsítanák, megmérgeztette a királyt, ha itt, a várban érné el a vég.
Így hát megtették az előkészületeket László átszállítására.
Simon mester aggódva kémlelte az eget: legalább a havazás abbahagyhatná kicsinyég az esést, nem szólván az egymáshoz súrlódó jégtáblákról, melyek között át kell jutni a bárkával a Nyúl-szigetre. A legerősebb bárkát rendelte, tíz derék evezőssel és csáklyással, s külön hat testőrző vitte a saroglyát, rajta a király tetőtől talpig bebugyolált, medvebőrrel leterített testét. Az udvarnép a hideg ellenére ott szorongott a mellvédeken, a lőrésekben és könyöklőkön; sűrűn hányták magukra a keresztet, mert a király ugyan inkább tetszett holtnak, mint elevennek, s rebesgették, a tetemet csupán a végső tisztesség miatt szállítják a nyúl-szigeti kolostorba.
Amint azonban a friss levegő megcsapta László orrát, valahogyan felérzett, s ledobva magáról a nehéz pólyákat, félkönyékre emelkedett. Inkább riadt, mint örömteli sóhajtás hangzott a vár felől, a szemlélők azt hitték, valamiféle Lázár-feltámadásnak lettek tanúi, s amikor a király visszahanyatlott, és Simon mester visszaigazgatta a takarókat és prémeket, mindenki úgy vélte, most már valóban elbúcsúzott a szerencsétlen, ifjú király ettől az árnyékvilágtól.
Künn a vízen már csak a csáklyák koppanása, evezők csobbanása, jégtáblák koccanása hallatszott, s néha a legények csöndes mormolása, László megint ledobta magáról a pólyákat, s felemelkedett.
– Jobban vagy-é, kisuram? – kérdezte lelkendezve Simon mester.
– Hová tartunk? – kérdezte László láztól égő arccal, mégis halotti sápadtan, s szemét riadtan körülhordozta az ónosszürke tájon, arcán alig érezve a hókristályok parányi csípését.
De a választ már nem fogta fel, csak ijedten, elrévülten bámulta a szürke hullámokat, a csuklyás-prémes evezősöket, s alig hallhatóan rebegte, mielőtt visszahanyatlott, s hagyta magát ismét betakargatni:
– Édua... Hozd el nekem Éduát. Látni akarom.
Párafelhők szálltak fel a lihegő evezősök szájából, a parton már ott dideregtek az apácák, nagy, fekete varjakként repdesték körül a hordágyat. A hat testőrző óvatosan kiemelte a saroglyát, egyikük halkan káromkodott, mert kénytelen volt a jeges vízbe lépni, lihegve vitték a saroglyát egészen a kolostorig, az egyik soror mutatta előttük az utat, melyik cellába tegyék le a királyt.
Kézai Simon bort adatott a testőrzőknek, s küldetett velük a legényeknek is, elbocsátotta mindannyiukat: a kolostorban férfiember csak a fejedelemasszony engedelmével fordulhatott meg, és Anna főnökasszony csak Simon mesternek adott szállást.
Simon átengedte a király öntudatlan testét az apácáknak, s mély töprengésbe merült. Tehette volna meg nem hallottá is azt a néhány szót Éduáról; hiszen más senki nem hallhatta. De ő hallotta, s nem akart kitérni előle. Erzsébetnek, a királynénak mindenképpen izenni akart fia nagybeteg voltáról, mielőtt az urak még kifundálnak valamit, s elrekesztik az utat Kun Erzsébet elől. De miként hozza illendőn Erzsébet tudomására, hogy a király Éduát kívánja látni? Nem közönséges dolog az, hogy ilyesmit írásba adjanak!
Végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy két levelet írt. Egy nyíltan felolvashatót, s egy titkosat. A futárnak meg lelkére kötötte, hogy melyiket hogyan s mikor adja át. A titkos levélben pedig megírta, hogyha a királyné valami ok folytán nem jöhet, avagy nem jöhet rögvest, küldje élőre Éduát illő kísérettel, hátha a király hamarabb gyógyulására lészen.
László a rejtélyes betegség legmélyebb körein belül volt, mintha egy kút fenekére süllyedt volna, úgy hallgatta távolról az apácák suttogását, akarattalanul tűrte, hogy átöltöztessék, borogassák, engedelmesen nyelt, ha itallal érintették ajkát, de szelleme mintha álomba süllyedt volna, a gyermekkor szakadozott képei vetültek szeme elé, ott játszott egy várudvaron, senki sem figyelt rá. A vár fokán az őrszemek néha lustán arrafelé fordultak, ahol a gyermekek játszottak. Fakardjukkal, játékíjukkal csak azt utánozták, amit már hetek óta odalent láttak, ha lopva kipillantottak a lőrések valamelyikén. Csatát.
Odalentről kürt harsant, a távolban mintha megvillant volna az ezüsttel-pirossal sávozott királyi zászló. És mintha egy leányarc lebegett volna a felhők felett...
László álmodott, de énjének egy parányi szikrája ébren volt, s hallotta, hogy latinul imádkoznak felette.

16. fejezet

Kun Erzsébet úgy rendezte el a dolgot, hogy ne keltsen feltűnést. Bár őszintén aggasztotta fia állapota, nem akart a túlzott sietséggel országos bolydulást kelteni, hiszen sokan máris halálára spekuláltak, s öccsét, Andrást rajzották körül, ki, még kisebb és tehetetlenebb lévén Lászlónál, számukra alkalmatos árnyékkirálynak tetszett. Kun Erzsébet helyzetét ugyan nem ingatta volna meg, ha egyik fia helyett a másik kerül a trónra, de elborzadt a gondolatra, hogy az alig áttekinthető helyzet még tovább bonyolódjék, a szinte naponta átrendeződő országos tisztséglistát immár óránként kelljen újraírni, a pillanatnyi erőviszonyok és érdekek szerint.
Édua jól érezte magát a fehérvári palotában. Künge, a kun leány már jó ideje az ő szolgálója és barátnője lett, egy szobában aludtak, és nemegyszer előfordult, ha valamelyikük félt vagy bánatos volt, hogy összebújtak, egymást átölelve aludtak el, a fiatal nők között oly gyakran kialakuló heves barátságok módjára, melyet a férfiak gyanakodva szemlélnek, mert e bizalmasság számukra taszító, hiszen – majdnem szerelem.
Édua nem titkolta el Künge előtt, hogy a királyt szereti, sőt Künge volt az, aki a mindenféle pletykát legbuzgóbban gyűjtötte és szállította neki Lászlóról, hogy úrnője kedvében járjon. Fehérvárra is eljutott a hír a király elhatalmasodó, rejtélyes betegségéről, a halálhírét költő híreszteléseket Künge tovább sem adta, mert féltette Éduát, aki egyre bágyadtabb és étvágytalanabb lett, mintha osztozni kívánna távoli, reménytelen szerelmese sorsában.
Amikor a királyné hívatta Éduát, s többek jelenlétében udvarhölgyei élére emelte, senki sem értette pontosan a dolgot. Édua ugyan jelentős kun törzsfő leánya volt, de őt rangban számos udvarhölgy megelőzte, nem szólva a korról és tapasztalatról. Értetlen, megvető és féltékeny szempárok kereszttüzében állt ott Édua, alig tudott illendő szavakkal köszönetet rebegni, amikor a királyné máris megbízta azzal, hogy azonnal utazzék előre, a Nyúl-szigetre, s készíttesse elő a királyné klastrombéli szállását.
Amikor a királynéhoz járult kézcsókra, Erzsébet megölelte, és a fülébe súgta:
– Siess, a király téged vár. Gyógyítsd meg a fiamat! Édua e szavak hallatán csaknem elvesztette eszméletét, elsápadt, hirtelen úgy érezte, az udvarban mindenki meghallotta titkát, és fel nem foghatta, miként szerzett a királyné tudomást az ő vonzalmáról, hiszen Simon mester üzenetéről nem tudhatott. De amint magához tért és lopva körülpillantott, csak a csodálkozó, irigy és kíváncsi pillantásokat kaphatta el, melyek mögött ott volt a kimondatlan ítélet: „lám, a kunok megint magasra emelkednek, a törzsfő lánya íme, megelőzte a korban és rangban előtte járó magyarokat!”
Édua eleinte félt új rangjától és szerepétől, de meglepően gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. Igaz, Csört úr házában az asszonynépnek nem sok szava lehetett, de a parancsolást mindenki jól megtanulhatta. Édua oly erélyesen törte le a duzzogó udvarhölgyek ellenkezését, hogy néhány óra alatt tekintélyt szerzett, az ingadozókat pedig nyájasságával hamarosan magához láncolta. A palotahadnaggyal izentetett bátyjának, Miklósnak, hogy állítson mellé erős kíséretet, s nem kis kedvteléssel tapasztalta, hogy új rangjában még szeretett bátyja is parancsa alá tartozik. Az udvarhölgyek némi megbotránkozással vették tudomásul, hogy Édua csak pihenők idején ül be a függönyös-párnás hintóba, máskor inkább bátyja mellett lovagol, mégpedig – ezt nem kis irigységgel állapították meg – férfiakhoz méltó ügyességgel és biztonsággal.
Éduában megvolt a pusztai lányok hajlékony rugalmassága, vad kecsessége, s az udvarnál eltanult mozdulatok finom bája: a kíséret férfitagjai összesúgtak, s alig leplezett mohósággal bámulták ezt a gyermeklányból hirtelen nővé vált virágszálat, melynek leszakításához bizonyára nagyon nagy úrnak kellene lenni.
Künge nem értette ezt a hirtelen változást úrnője életében, de nem sokat töprengett rajta: annyira nagyra tartotta Éduát, hogy akár királynőként is könnyen elképzelhette, s annyira önzetlenül rajongott érte, hogy olyan gőgös büszkeséget érzett, mintha őt magát emelték volna az udvari hölgyek feje fölé. Úgy is járt-kelt a cselédség között, felvetett fejel, mintha ő maga volna Édua, s bár összenevettek a háta mögött, nem merték kigúnyolni, mert Küngének éles volt a nyelve, és Édua keményen tudott büntetni is. Utóbbira most, útközben is jó példát adott. Egy lovászfiú az esti pihenő alatt lerészegedett, és leteperte az egyik asszonycselédet.
A férfiak csak röhögtek, biztatták a legényt, de a feldühödött nők kimentették társukat a markából, s alaposan helybenhagyták, mielőtt Édua elé vonszolták volna. Zsögöny – így hívták a lovászt – össze-vissza volt karmolva, de ajkán bamba vigyor ült, szeme zavarosan csillogott a bevedelt bortól, és pimaszul méregette Éduát, mintegy jelezve, hogy ugyanarra másodjára is szívesen volna hajlandó, arra érdemesebb vászoncseléddel.
– 'isze mast is részeg – dünnyögte Miklós, húgát békítendő, de Édua felcsattant.
– Annál rosszabb neki! Azt hiszitek, részegen mindent lehet, aztán elég, ha kijózanodtok és megbánjátok? Ha ugyan...! Verjetek rá százat a korbáccsal, és lökjétek az árokba!
Mindenki felkapta az ítéletre a fejét, huszonöt korbácsütésbe még senki se halt bele, de már ötvenbe igen, száz meg végképp soknak tetszett.
– Belehalhat – dörmögte Miklós. – Húgám, a jánynak baja nem esett, ez a gaz olyan részeg volt, kárt sem igen tudott volna tenni abban!
– Megmondtam, tegyétek! – mondta Édua, és ott maradt, míg ki nem mérték a száz korbácsot Zsögönynek, bár huszonöt után már elkapkodta a szemét, és szívesen parancsolta volna: „elég!”, ha nem érzi magán a kíséret gúnyos tekintetét.
Zsögöny vagy hatvanig jajgatott, aztán elájult. Az ítéletvégrehajtó katona most már igyekezett gyengébbre mérni az ütéseket, de a korbács súlyos ólomgöbei csak belemartak a már feltépett húsba, s a vér most már elborította Zsögöny pőre hátát. Aztán megfogták négyen, s ha nem is lökték le, de kíméletesen az út szélére helyezték a csaknem élettelen testet, Édua parancsának megfelelően.
A menet halotti némaságban vonult tovább, senki sem szólt Éduához, még Künge is kerülte pillantását szeretett úrnőjének.
„Pedig igazam volt! És mégis, milyen szörnyűségeset tettem!” – ez volt a lényege Édua gomolygó gondolatainak.
Imát röppentett fel az úrhoz, bocsánatért, s a legény életéért, de maga is érezte, ilyen imákat nem hallgathat meg az Isten. És mintha megsejtette volna, hogy nemcsak a legény ellen cselekedett gonoszat, hanem önmaga ellen is, mert Zsögöny nevét később még meg kellett tanulnia jól. Mert a legény kun volt, és a kunok nem felejtenek.
Az udvari kíséretet Anna máter, a zárda fejedelemasszonya illendőn fogadta, és intézkedett szállásukról. Édua azt a cellácskát kérte, melyet egykor már meglakott a Nyúl-szigeten, hiába igyekeztek előkelőbb szobát kínálni számára. Az apácáknak ájtatosságuk lévén, Édua kisétált a szolgálónép távolabbi szálláshelye felé, ellenőrizte a szekerekről való lerakodást, benézett az istállókba, s lesétált a Duna partjára, honnan át lehetett látni a mocsaras Pest apró házaira és templomára. A rév mellett marhákat itattak, tompán áthallatszott gyászos bődülésük, a folyón lefelé pedig halászbárka úszott, fedélzetén a királyi halászok hálót szárogattak.
Lépteket hallott maga mögött, végigsimított homlokán, megfordult. Kézai Simon mester volt, kit látásból ismert, a király hű deákjaként, mestereként, s papi személy is lévén, illőn bókolt előtte.
– Örvendezem, hogy ily hamar megjöttél, leányom. Én írtam a királynénak, hogy küldjön tégedet, hátha László urunk meggyógyul látásodtól. Isten nem engedheti, hogy ily nehéz időkben őnélküle maradjunk.
– Mit tehetek én? – sóhajtott Édua. – Nem vagyok bűbájos. Ha a tudós doktorok nem tudnak rajta segélni...
Simon mester legyintett.
– Ej, a doktorok! 'iszen én is volnék olyan doktor, én is tudok latinul mormolni, köpölyözni, borogatni; még a füveket is esmérem. Kár, hogy nem orvoslásra adtam a fejem! Én is megtölteném a temetőt a betegeimmel, mint ők! – mosolygott keserűen Simon mester. – És különben is... ezek a doktorok mind messziről jöttek... azt hazudnak, amit nem szégyellnek. Itten hasra esnek, ha távoli tudós univerzitások nevét hallják, pedig meglehet, három aranyért szerezte díszes diplomáját valamely talján méregkeverő. No de hagyjuk! Már látni sem bírom őket, azért fakadtam így ki előtted. Hanem Anna máterral vigyázz, szépen szólj s keveset, nehogy pogánynak vegyen, mert minden kunt annak néz! Vesd előtte a keresztet, csókolj néki kezet, s bólogass, ne szólj, csak mit szükséges. Váltó korban van, mikor férfi nélkül a legnehezebb, s ilyenkor a Krisztus jegyessége nem mindig vigasztal – mosolygott a mester, s rákacsintott Éduára oly bizalmasan, mintha régi jó barátok lettek volna.
S Édua így is érezte: e néhány őszinte szó oly erőt kölcsönzött neki, hogy szinte megölelte volna az őszülő mestert, s valami kun nótát dúdolva futott cellájába, ahol Künge már az ágyat vetette.
– Künge! Maradj itt velem! Nem akarok aludni! Holnap látom Lászlót! Imádkozz velem, hogy meggyógyítsam!
– Te, úrnőm?! Hogyan tudnád meggyógyítani? Hiszen mondogatják, hogy már tucatnyi uros volt itt, és egyik sem boldogult vele! Azt rebesgetik, hogy alig lélegzik szegény, és az arca szederjes és ráncos, miként a véneké...
– Én meggyógyítom, hidd el! Csak imádkozz velem! Kérlek, Künge!
– Jól van, úrnőm – mondta a kun szolgáló, s engedelmesen letérdelt az imazsámolyra, majd Éduához fordult. – És melyik Istenhez? A kunokéhoz vagy a keresztényhez?
– Mindkettőhöz, Künge! – mondta Édua, és mereven nézte a kopott feszületet, Krisztus meggyötört arcát, mely mögött felrémlett a kun hadisten kemény, figyelő arca, amint égi és földi seregeit irányítja.

17. fejezet

Ott álltak sokan a kórágy mellett már, amikor Anna máter odavezette Éduát is, Küngének kint kellett maradnia a kettős, nehéz ajtó mögött. Ott álltak kis asztalkájuk, üvegcséik mellett a tudós doktorok, fekete talárjukban mintha a halál leghűségesebb ügynökei lettek volna, és gyanakvó pillantásokkal méregették egymást, mintha azt kívánnák, nehogy egyiküknek sikerüljön az, ami többségüknek nem adatott meg: a király meggyógyítása.
Ott volt Mátyus bán a Csák nemzetségből, László legfőbb őrzője, máskor veres arca most fakó volt, véreres szemével álmosan hunyorgott. Ott volt Mojzes nádor felesége, Erzsébet asszony is, kinek bőven omlottak könnyei az ifjú királyért, csukladozva zokogott, hiába nézett rá megrovóan Anna máter; kinek halvány; kőkemény arcán a fekete fityula alatt semmilyen érzés nem tükröződött, csak az alázatos istenhit és a vele oly furcsán párosult gőg, hogy nálánál alázatosabban senki sem imádhatja az Urat.
Anna fejedelemasszony most félrehessentette a rívó Erzsébetet, s az egyik doktort, ki László ujjainak nyomkodásából próbálta megállapítani, él-e, érez-e még. Édua közelebb lépett. Visszafojtotta lélegzetét, amikor meglátta László sárgás, aszott arcát, mélyen árkolt, lehunyt szemét, s immár szakállá sűrűsödő borostáit.
Most két apáca lépett be, ketten hordozták súlyos ezüstládikában a szentéletű Margit fátyolfejkötőjét, mit ereklyeként őriztek a klastromban ezidáig.
– Illesse ez László homlokát, s Isten megmutatja kegyelmét – mondta halkan a fejedelemasszony, óvatosan kiemelte a ládikóból a fehérről szürkésre mocskolódott fátylat, s könnyedén László homlokára eresztette. Mindenki keresztet vetett, a máter imát mormogott, de László szeme meg sem rebbent. A máter egy darabig várt, Édua figyelte, ahogyan a szürkés fátyol lassan felissza a király homlokának verítékét, s odatapad.
Anna máter hosszú percekig imádkozott, majd megérintette László arcát, s két ujjal elcsippentette a fátyolt, s beleejtette a ládikába.
– Isten úgy látja jónak, hogy királyunk ne nyerje vissza eszméletét – mondta ünnepélyesen, mintegy szentesítve a tudós orvosok megállapítását. – Most már az ő kezében a végső döntés.
A máter kézmozdulattal jelezte, hogy minden további kísérlet meddő, mindenki visszavonulhat, s a kórágy mellett a hely most már végérvényesen a papi személyeké, hogy felkészítsék a királyt a végső, nagy útra, honnan nincs visszatérés.
A jelenlévők már kifelé indultak, lehorgasztott fővel, amikor Édua – anélkül, hogy előre megfontolta volna – odalépett a fejedelemasszonyhoz, s megkérte, hadd maradjon egyedül a királlyal.
A kifelé igyekvők megtorpantak, mindenki a fülét hegyezte, mert olyan botrány volt itt kitörőben, melyről évekig lehet majd mesélni jó, ropogó tűz mellett. A máter arca még jobban megkeményedett, mindenki azt várta, kemény szavakkal vagy tán tettlegességgel is helyreigazítja a szemtelen kun perszónát.
De Anna máternak idejében eszébe jutott Erzsébet anyakirályné üzenete, s még kissé bókolt is a királynő legfőbb udvarhölgye előtt, amikor engedélyezte a szokatlan kívánságot.
– Jól van, kedves leányom, tedd, amit Jézus urunk és a te szerető szíved diktál. Mi odakint várakozunk.
A nehéz ajtó mögött toporgó uraknak és hölgyeknek csak a várakozás kínos perceiben jutott eszébe, hogy a fejedelemasszony mostan egyszer s mindenkorra leszámol a kunfélék vakmerőségével. Színleg ugyan teljesíti Édua kívánságát, de ha a király a szentségek felvétele nélkül kényszerül meghalni, bizony elterjed az egész országban, hogy a kunok küldték a másvilágra az ifjú királyt. S ha valami csoda folytán mégis megélne a király, hát Anna máter hite és bizalma segítette elő a gyógyulást. Avagy Édua az ördög erejével, boszorkányhiten cselekedte meg azt, amit Isten nevében nem tudtak megtenni a tudós urosok.
Édua minderre nem gondolt most, hogy ott állt László mellett, mélytüzű szemét rászegezte az elgyötört arcra, mintha meg akarná babonázni, aztán lassan leereszkedett mellé, fél könyékkel a vánkosra dőlt, és száraz, hűvös tenyerét a király homlokára helyezte. Egy-két perc telhetett így el, de Édua számára mintha egy örökkévalóság lett volna. Egyedül volt azzal, akit szeretett, az ő hatalmában volt. S ha László meghalna, éppen most, akkor ő is követheti a sírba, hiszen ez volt az ő irtóztató halálnászuk, egyesülésük. Aztán mégis elvette tenyerét a homlokról, s megszorította a sárga; vékony ujjakat, olyan erővel, hogy saját keze is elfehéredett.
– László, ébredj! Én vagyok, érted jöttem! Én vagyok, Édua!
A király szemhéja finoman megrebbent, majd megnyílt. A cserepes ajkak megvonaglottak. És Édua erős szorítását gyenge érintés viszonozta.
Édua most még nagyobb vakmerőségre vetemedett: megcsókolta a királyt. Szinte öntudatlanul cselekedett, mintha küldetést hajtana végre, mintha valaki irányította volna minden mozdulatát.
László megszólalt végre, egészen halkan, merev ajkakkal, mint a gyermek, ha beszélni tanul.
– Te vagy az? De jó! Olyan sötét volt. Vártalak. Ugye, nem álmodom?
– Nem álmodsz, uram. Én vagyok, és ha parancsolod, mindig veled maradok. Édesanyád is küldött, ő is tudja, hogy... – Édua szava itt elakadt... – hogy engem hívtál. Odakint mostan sokan várnak. Azt hiszik, meghalsz. De te élni fogsz, ugye, uram? Kérlek, erősítsd meg magad!
– Ha mellettem maradsz, meggyógyulok. Érzem. Már most... jobban érzem magam. Sok uros volt itt, messziről hallottam, éreztem őket, de egyik sem segített. Talán csak egy... akit Gellértnek neveznek. Az legalább nem kínzott meg. Őt... majd megjutalmazom. Hívd be őket. Mind, aki itt van!
– Elég erős vagy, uram? – kérdezte Édua, szinte kívánva lelke egyik felével, hogy még egy kicsit maradjon egészen az övé a király.
– Lásd, már mozgatni is bírom karomat! – mondta László, s gyöngéden magához ölelte a leányt, aki még soha nem került hozzá ilyen közel. – Ha nem lennék ilyen gyönge, bizony megbánnád, hogy ágyam mellé merészkedtél! – mosolygott halványan. – De ha nem röstelled, kérlek, még egyszer... tedd azt, amit az imént.
Édua a királyra hajolt, s tudomást sem véve a betegség szagáról, a sűrű borostáról, a rosszul mosdatott test kigőzölgéseiről, megcsókolta Lászlót, kinek arcába, mintha új vért kapott volna, visszatért az élet, s inni kért, immár a poharat is egészen jól tartva.
– Hívjad be hát őket! – mondta, s megtörölte ajkát. Édua ülő helyzetbe segítette Lászlót, a vánkosokat jól háta mögé tűrve, hogy minél kényelmesebben helyezkedjék el, még egy pillantást vetett művére, határtalan boldogsággal a királyra mosolygott, aztán lassan az ajtóhoz ment, s ünnepélyesen kitárta.
A kint várakozók mind megdöbbentek, amikor Édua mosolygó arcát pillantották meg. Máter Anna nem tudta visszafojtani mindannyiuk kérdését, mely már jó előre megfogalmazódott bennük, és szinte bizonyossággá vált, s amelyre ez a mosoly most olyannyira rácáfolt.
– Meghalt?
Édua megrázta fejét.
– Látni kíván titeket, asszonyom. Mindőtöket. Jöjjetek bátran!
Gyanakodva sorjáztak be egymás után a főrangúak s a doktorok, meredten álltak a szinte halottaiból támadt király előtt, ki úgy mosolygott rájuk, mintha turpisságon fogta volna valamennyiüket.
– Imé, jobban vagyok, láthatjátok.
Anna máter keresztet vetett.
– Isten csodát tett! Meghallgatta a mi könyörgésünket! Margit nénénk szent ereklyéje cselekedte ezt! Áldassék az ő neve is!
Mojzes nádor felesége, Erzsébet zokogva borult László lábára, úgy kellett gyengéden elvonszolni onnan, mert a király arcán nem látszott túl nagy öröm, hogy a mázsás asszonyság összepréseli lábát.
– Azt akarom, hogy ez a leány, Édua, ki mellettem volt a nehéz órában, s szeretetével visszahívott ez életbe, eztán mindétig mellettem legyen, tőlem el ne váljon – mondta László. A jelenlévők nem mertek összepillantani, Anna máter beharapta ajkát. – A tudós urosok fáradozását is megköszönöm, köztük különösen Gellért mester szolgálatait, kinek is várföldeket adományozunk, mihelyt jegyző is kerül ide mellénk – tette hozzá szilárd, de erőtlenebb hangon.– S mihelyt teljes erőre kapok, meglátogatom Margit nagynéném szent sírját, hogy köszönetet mondjak gyógyulásomért, melynek mind tanúi vagytok. Most pedig távozzatok mind. Nem, te nem, Édua. Maradj még.
A jelenlévők tanácstalanul álldogáltak, aztán meghajoltak, s kivonultak, csak Gellért mester merészkedett oda az ágyhoz túláradó örömében, s csókkal illette a meggyötört királyi kezet.
– Meg akartalak gyógyítani, felség, s bár nem nekem sikerült, köszönöm, hogy megjutalmazol! Hitvány a mi tudományunk, de kisebb bajok esetén azért tudjuk, mit kell cselekedni. Én minden medikámentumot megvizsgáltam, megízleltem, amit a többiek neked adtak, nehogy méregital kerüljön hozzád, és...
– Köszönöm, mester. Most távozzál – mondta a király. – Megkapod jutalmadat, hallottad.
Gellért mester hajlongva kihátrált az ajtón, melyet Édua a király intésére bereteszelt.
Aztán odaült királyi kedvese mellé, és megfogta kezét. Semmi más nem történt közöttük ezen a napon, mégis olyan volt ez az együttlét, mint a nászéjszaka.
És az udvarban felröppent a hír, hogy a kun leány, Édua elhált a nagybeteg királlyal, és boszorkányerejével életet lehelt belé.