Borító: Frigya
ISBN 963 375 123 3 Anno Kiadó, 2000 Felelős kiadó az Anno Bt.
vezetője
Copyright: Nemere István ©
Készült a Megapress 2000 Kft. nyomdájában Felelős vezető: Kerekes
Ferenc
STEFAN NIEMAYER
A NÁCIK ARANYA
TARTALOM
Honnan szerezték?
Amikor fordult a kocka
„Aranyláz"
Rejtekhelyek és rejtegetők
A hajsza folytatódik
„Megvan...!"
Keringenek a sakálok
Ködbe vesző nyomok
Ragadós kezek szövetsége
Odafönt csönd lett
Más kincsek sorsa
A tó titka
Fél évszázad eseményei
Aranyvonatok kálváriája
Honnan szerezték?
Ez a könyv azon összeharácsolt, összerablott és
más módokon szerzett kincsnek a sorsáról szól, amit 1945-ben a
szövetséges hatalmak a nácik tulajdonában találtak Ez a
megfogalmazás persze így eléggé általános, de amikor majd odaérünk,
részletesebben is beszámolunk ezekről a nemegyszer igen különös
körülményekről.
Nem kevésbé különös, olykor vérlázító viszont az is, hogyan került
annyi arany, drágakő, valuta és más érték a fasiszta Harmadik
Birodalomba. Egyet szögezzünk le mindjárt az elején. Itt
elsősorban, sőt egyáltalán nem arról az aranyról lesz szó, ami már
1938 a nagy hódítások végső soron rövid, de annál intenzívebb
korszaka előtt már a Német Állam, vagy más szóval a Deutsche Bank
tulajdonában volt.
Minket az összerablott kincsek érdekelnek. A hitleri hadsereg
1938-tól kezdve számos európai országot szállt meg, sőt katonai
tevékenységét Észak-Afrikára és részben Ázsia határvidékére is
kiterjesztette (Kaukázus). Ennek során nem egy országot
gyakorlatilag totálisan kifosztottak a németek. A harcoló
alakulatokat szoros közelségben speciális alakulatok és csoportok
követték, ezek tagjai olykor nem is viseltek egyenruhát. A
megszállt keleti, szláv országokban előttük a partizánvadászok, az
SS és a Gestapo speciális tömeggyilkos alakulatai követték -de
utánuk ott is felbukkant ez a „második hadoszlop". Nyugaton nem
jöttek gyilkosok, helyettük a műkincsvadászok, aztán a gazdasági
hiénák követték. Köztük lapultak az aranyvadászok is. A gazdasági
hiénák a fejlett országokban követték a sereget és ahol jól
felszerelt üzemet, gyárat, tudományos kutatóintézetet találtak,
annak gépeit, berendezéseit egyszerűen leszerelték és Németországba
szállították. Tehát korántsem csak azonnal pénzzé tehető értékekre
vadásztak a megszállók, nem! Sokkal hosszabb távra
terveztek.
Elfogadható statisztikák szerint 1943 végéig tizenegy ország:
Csehország, Lengyelország, Hollandia, Luxemburg, Dánia,
Franciaország, Görögország, Norvégia, Jugoszlávia, Belgium és a
Szovjetunió részbeni vagy teljes lerohanása után a német állam 80
milliárd birodalmi márka értékre tette rá a kezét. Ez hatalmas
összeg volt, ma dollárban is a sokszorosát érné. Az már csak „hab a
tortán" és tragikusan ironikusnak is nevezhető tény, hogy ebből a
gigantikus összegből a német nép semmit sem látott. Hiszen a
zsákmány nagyobb része a háborúra ment el, ami a németeknek is több
millió fős veszteséget hozott halottakban. És akkor még nem is
számoltuk a sokkal több sebesültet.
De nem veszett el minden összerablott kincs!
Messze nem ment el minden a háborúra. Hiszen a fenti statisztika
csak az 1943 végéig szerzett aranyra és más kincsekre vonatkozott.
Utána is rengeteget zsákmányoltak még és annak tekintélyes része
már nem a háborúra ment el. 1944 második felétől kezdve igen sok
vezető náci, sőt egész körök gondoltak arra, hogyan biztosítják
maguknak a túlélést.
Több tíz tonna aranyról, sok mázsányi ékszerről és drágakőről és
rengeteg műkincsről volt szó. Mindezek felületes számítások szerint
is legalább tíz milliárd aranymárkát értek akkori áron számítva.
1944 nyarán Strassburgban a beavatott náci (javarészt gazdasági)
vezetők egy titkos tanácskozást rendeztek. Erre már július 20-a, a
Hitler elleni emlékezetes bombamerénylet után került sor.
Fennmaradt néhány jegyzőkönyv. Az ott szereplő értékek -ezek
elrejtéséről és majdani újrafelhasználásáról döntöttek az ott
megjelentek csak töredékükben kerültek elő a háború után. Pedig
nincs okunk feltételezni, hogy a strassburgi tanácskozók hazudtak
volna. Vagy ha igen, hát mindenki a maga intézménye, szervezete
nevében inkább valamivel kevesebbet mondott be, mint amennyi
valóban a rendelkezésére állt. Biztosan arra gondoltak, nem árt egy
kis „plusz" is, hiszen a háború végéig még sok minden történhet, no
és a saját zsebükről sem feledkeztek meg. Persze abban a kincsben
azért -legalábbis részben -akadt német vagyon is. Hiszen a háború
elején a nácik hoztak egy törvényt, amelynek értelmében minden
német állampolgár köteles volt aranytárgyait beszolgáltatni az
államnak. Ez alól csak néhány „családi jellegű" tárgyra adtak
felmentést, azokat megtarthatták.
Ismerve a németek általános és szinte feltétel nélküli
törvénytiszteletét -no és a mohó náci rezsim kutakodó kedvét,
lehetőségeit és a kegyetlen megtorlást -hát szinte hihetetlen
mennyiségű és értékű aranyat szedtek el a nácik a saját
polgáraiktól is. Mint az később az egyik nürnbergi perből kiderült
(különböző szakmák és érdekcsoportok pereit egymástól függetlenül,
szintén Nürnbergben rendezték meg), a Birodalmi Bankban 1939 elején
csak az aranykészlet értéke akkori áron 500 millió márkát tett ki.
A kimutatások szerint 1945 februárjában -amikor a Birodalom
földrajzilag már nem is egész Németországra, csak annak egy kisebb
részére zsugorodott - ugyanabban a bankban az aranyés devizakészlet
együtt alig 77 millió márkára rúgott. Ezt mind a háborúra
használták el, vagy...? Nos igen, ennek egy jelentős része akkor
már úton volt ahhoz, hogy „elbújjon" mindenféle félprivát
zsebekben.
A nácik szándéka az volt, hogy a kincs egy részét átmentik a háború
utáni időkre, és ebből így vagy úgy feltámasztják a rezsimet.
Különleges gazdasági kapcsolatok kiépítésével, hitelekkel, előnyös
szerződésekkel és mindenekfölött ezzel a kellő időben elővett
arannyal valóban el is érték volna ezt a célt. De hát más idők
jöttek, a kincs sorsa is különféleképpen alakult...
Az első, akit a nácik kifosztottak, saját állampolgáraik egy
csoportja: a gazdag zsidók voltak. 1938 novemberében a hírhedt
„Kristályéjszaka" során az egész nagy országban a náci párt által
erre felkészített, felhatalmazott és irányított csőcselék
kifosztotta a zsidók tulajdonában lévő áruházakat és boltokat. Több
száz millió márka értékben rabolták ki a tulajdonosokat. Később
majdnem pontosan 20 ezer tehetős zsidót tartóztattak le. Előtte és
utána még a protekciósok egy rétege hatalmas harács árán
kimenekülhetett az országból. Ezek gyakorlatilag otthagyták egész
vagyonukat, mindent a német államra írattak rá, akkor elmehettek
családjukkal együtt. De ők kevesen voltak.
A nagyon gazdagok letartóztatása egyet jelentett vagyonuk
elkobzásával. Itt már nem lehet kiszámítani, mennyi érték szállt
ekkor a Birodalomra. Ezzel sem ért véget a dolog. A német
zsidóságra kollektív sarcot vetettek ki pár nap alatt egymilliárd
márkát kellett nekik összegyűjteniök és beszolgáltatniok az
államkincstárba. Aztán 1938 decemberében a gazdasági minisztérium
egyszerű rendelettel elkobozta a német zsidók teljes
vagyonát.
A náciknak a hadianyag-gyártáshoz nyersanyagra volt szükségük.
Ezeket nagyobbrészt csak külföldön lehetett beszerezni, ám azért
arannyal vagy devizával kellett fizetni. Sok tehetős zsidót a
Gestapo kínzókamráiba vittek és kiszedték belőlük titkos svájci
bankszámlájuk jelszavát vagy számát. Aztán német ügynökök utaztak
Svájcba és felvették a bankszámlán lévő, nemegyszer milliós
összegeket... A zsidók azt hitték, ezzel megmentették szintén
lefogott családjukat, sőt talán ha már elvették mindenüket,
elengedik őket külföldre. De a Gestapo, az SD és végső soron az SS
gondoskodottarról, hogy ezek az emberek élve már ne kerüljenek
szabadlábra. Így a svájci bankárok soha nem tudták meg, mennyi
zsidó tulajdont adtak ki mit sem sejtve a náciknak. A német
államban a nácik ellenségeit nem csak zsidókat -tömegesen
tartóztattak le. Voltak olyan eleve bűnösnek kikiáltott kategóriák,
csoportok, amelyek tagjait kivétel nélkül kényszermunkatáborokba
vagy megsemmisítő táborokba hurcolták. Ilyenek voltak a zsidókon,
kommunistákon, cigányokon kívül a szellemi fogyatékosak, a
homoszexuálisok, a Jehova Tanúi és más valláscsoportok tagjai, vagy
például az eszperantó nyelv hívei (ez utóbbiakat két okból
üldözték: mert a nyelv feltalálója zsidó volt, és mert ők élénk
nemzetközi kapcsolatokat tarthattak éppen e nyelvismeret révén.
Egyetlen diktatúra sem szereti azokat a polgárait akiknek nagy
kitekintésük van a nemzetközi világba és akik bármikor kapcsolatba
léphetnek a külfölddel - az eszperantistákat Sztálin is a
gulág-táborokba vitette.. )
A letartóztatottak általában nem tudták, hová kerülnek. Kevés vagy
semmilyen poggyászt nem vihettek magukkal. Akinek volt, az értéket:
aranyat vagy drágaköveket vitt magával, remélve, azért cserébe majd
könnyíthet helyzetén a rácsok, szögesdrótok mögött. Nos, a nácik
ezt tudták és általában már a kezdet kezdetén elkobozták az
emberektől ezeket a vagyontárgyakat. A zsidóktól minden mást is
elvettek, amikor azokat a táborokba hurcolták. A tömeges
kivégzések, az elgázosítás után még egyszer átkutatták a
holttesteket, az áldozatok előzőleg nem rejtettek-e a
testnyílásaikba aranyat vagy mást? Utána az állkapcsaikból
tördelték ki az aranyból készült pótlásokat, műfogakat.
Ezzel a módszerrel a legnagyobb „halálgyárban", Auschwitzban napi
12 kiló aranyat „termeltek"! Ez éves átlagot számítva csaknem 4,5
tonna aranyat jelent egyetlen táborból. De a szláv területeken a
megszállás után rendezett razziák, zsidóelfogások és elszállítások
során is hihetetlen értékhez jutottak, amelyek nagyságrendje több
száz millió birodalmi márkára rúgott (akkoriban ez a pénznem igen
erős volt nemzetközi összehasonlításban). Csak a Lublin környéki
zsidók „pacifikálása" után tíz tonna ezüstöt, két tonna aranyat,
félmillió dollárt, rengeteg drágakövet és egyéb nemesfémet
zsákmányoltak, ami szintén a Birodalmi Bankba került.
De persze nem csupán a magánszemélyek szenvedték meg a rabló hordák
felbukkanását. A megszállt országok nemzeti bankjai -amennyiben
azok időben nem tudták kimenteni aranyukat, ahogyan tették azt a
lengyelek vagy a franciák -akkor ezerszámra vesztették el az
aranyrudakat és egyéb értékeket.
Ahogyan összeszedték az aranyat, úgy szedték össze a műkincseket
is. A történelmileg ismert legszebb festményektől a porcelánig, a
bútoroktól a szobrokig, a szőnyegektől az étkészletekig mindent
„gyűjtöttek" a nácik. Államilag is, és a nevezetesebb SSfőemberek
és egyéb vezérek magánemberként is harácsoltak. Mind azt hitték, a
háború végén a nácik egyéb módszerektől sem riadtak vissza. Még a
háború végén is árulták a zsidókat -például 1945 tavaszán fejenként
1000 dollárért vittek ki Svájcba foglyokat a koncentrációs
táborokból. Vagy éveken át nyugati és keleti pénzeket hamisítottak
valódinak látszó papíron, az eredetihez igen közelálló technikával.
Ha sikerült volna sok millió angol bankjegyet piacra dobniok,
bizony komoly veszélybe hozták volna a nyugati szövetségesek
pénzügyi egyensúlyát.
Erről persze külön fejezetet írhatnánk, de nem
tesszük. A következő részekben úgyis éppen elégszer szóba kerülnek
majd a részletek. Itt és most általánosan csak annyit írhatunk,
hogy a nácik a kincs egy részét svájci bankokban helyezték letétbe.
Más részét tavakba, bányákba süllyesztették. Sóbányákba került több
ezer festmény és más értékes műtárgy (ezeket hamar kihozták onnan a
háború után). De kerültek értékek más külföldi intézményekbe és
náci magánszemélyeknek, valamint velük szimpatizáló más
nemzetiségűeknek is jutott ezekből.
Ellenőrizhetetlen feltételezések szerint a háború utolsó heteiben
két irányba „mentek" a megmentett értékek, főként az arany, a
drágakő és a valuta. Az egyik egy soha igazán nem ellenőrzött és
utólag fel nem derített útvonal volt, amely állítólag Dél-Amerikába
vezetett volna. Ide az utolsó időkben tengeralattjárókon jutott
volna el a kincs, amit szintén az oda menekült vagy akkor menekülő
nácik mentettek ki saját túlélésük érdekében.
A másik csatorna Európa néhány pontjára vezetett és a cél is
hasonló volt. Olaszországba, Spanyolországba és Portugáliába ment
volna az arany és más érték, hogy aztán -nem kis részben éppen a
Vatikán hathatós segítségével, amellyel bizonyítottan Adolf
Eichmannt, a zsidók tömeggyilkosát is kicsempészték Európából a
leginkább veszélyeztetett SS-tagokat és más tiszteket biztonságba
helyezzenek. Voltak, akik a szintén fasizáló, de a háborúban részt
nem vevő országok (Spanyolország, illetve Portugália) felé vették
útjukat és ott telepedtek le. Nem adták ki őket a szövetséges
hatalmaknak, de azokat elvileg el sem hagyhatták, hisz félniök
kellett volna a letartóztatástól. Ám ennek ellenére számosan azok
közül, akik például spanyol földre menekültek, letartóztatástól. Ám
ennek ellenére számosan azok közül, akik például spanyol földre
menekültek, 10 évvel később Argentínában, Chilében, Brazíliában
(doktor Mengele, például). Rövidre fogva: az összerabolt értékek
egy részét tehát az ODESSA és a Spinne (pók) nevű két szervezet
vette át. Mindkettő a náci háborús bűnösök kimentését vagy
elrejtését szolgálta a háború után és nemcsak a szövetségesek,
hanem az egész emberiség érdekei ellen hatott. És most lássuk, hol,
mit, mennyit és milyen körülmények között találtak meg a
szövetségesek és annak mi lett a sorsa...?