A hajnali derengésben személyautó száguld az utcákon. Egy bár előtt csikorgó gumikkal blokkol, két férfi ugrik ki, félretolják a portást, s a halványuló neonreklám vetületében behatolnak a helyiségbe.
A bárban már csak néhányan lézengenek, egy-két asztalnál ülnek.
Guruczi magányosan könyököl a pultnál, előtte üres pohár. A mixernő kérdően rápillant, de a férfi elnéz mellette, a szemközti polcon sorakozó üvegek mögötti tükörben bámulja képmását: gyűrött, borostás arc, a szemek furcsán felnagyulnak a fénytörésben.
A két férfi egyenesen Guruczihoz ront, megragadják a karját.
– Gyerünk! – szűri a foga közt az egyik.
– Szaporán! – toldja a másik.
Guruczi a döbbent mixernőre hunyorít, miközben két kezét lassan magasba emeli.
– Megadom magam… – mondja rezignáltan, s elindul a kijárat felé.
Szó nélkül bevágódik a várakozó sofőr mellé, míg a másik kettő hátul foglal helyet. Menet közben letekeri az ablakot, kidugja a fejét, majd zsebéből egy marék tökmagot vesz elő. A többiek felé kínálja, akik megrázzák a fejüket. Vállat von, rágcsálni kezdi a magot, héját kiköpködi az ablakon; jut belőle a kocsi belsejébe is.
Az autó csúcsforgalomba kerül. Az egyik hátul ülő férfi kihajol az ablakon, s a kocsi tetejére helyez egy kék villogót – kojakot. A sofőr bekapcsolja a dallamkürtöt. A járművek félrehúzódnak, utat biztosítanak.
A kelmefestő műhely előtt rendőrautó, mentő, hullaszállító. Néhány bámészkodó.
Guruczi komótosan kiszáll az érkező kocsiból, rágyújt egy gyűrött, füstszűrő nélküli cigarettára, s elindul a műhely felé. A két férfi szorosan mögötte. A bejáratnál posztoló egyenruhás rendőr szó nélkül feltolja előttük a rácsot.
A műhely feldúlva, fölborult tartályok, hordók hevernek szanaszét. A kövezeten krétával felrajzolt testkontúr, vértócsa, amely csaknem összefolyik a kiömlött, különböző színű festékekkel. A helyiségben helyszínelők dolgoznak.
Guruczi közömbösen átvág a szakértők között, s laza tartásban megáll egy ötven év körüli, pedánsan öltözött férfi előtt. Szólásra nyitja a száját, de az egyik kísérője megelőzi:
– Jelentem, előállítottuk. Egy kétes hírű lokálban akadtunk rá.
– Magát még hajnalban is a csehókból kell elővakarni, hadnagy? – Oldalra fordul, a férfihulla mellett várakozó gyászhuszárokhoz: – Vihetik!
A gyászhuszárok műanyag ágyra emelik a tetemet, kimennek. Egy pillanatra mindenki őket nézi.
– Ráadásul állandó késésben van – folytatja szemrehányóan.
– Ahogy elnézem, maguk is jöhettek volna korábban, őrnagyom… – jegyzi meg Guruczi.
Az őrnagy szeme alatt megrándul a bőr. Guruczi a testkontúrhoz sétál, kis híján belelép a vértócsába. A fehér köpenyes rendőrorvos éppen mintát vesz a vérből.
– Kés? – kérdezi Guruczi.
– Inkább valami spakliféle – válaszol a rendőrorvos, anélkül hogy felpillantana.
– A torkát?
– Akár a csirkéét…
Az őrnagy egy papírlapot nyújt át Guruczinak: – Eltűnt egy ószeres, és a házmesterné aggódik érte…
Guruczi rá sem néz a papírra, zsebre gyűri.
– Tán eladta magát… – mormolja.
– A használtcikkpiacon van a bódéja – folytatja az őrnagy. – Maga amúgy is külvárosi gyerek, nézzen utána.
– Hála a fontos megbízatásért… – tapossa el a cigarettáját Guruczi.
– S hogy ne unatkozzék, magával visz egy végzős hallgatót a rendőriskolából. Szorgalmas, jóravaló fiú, nehogy elrontsa nekem.
– Őszintén szólva, szívesebben birkóznék meg a feladattal egyedül…
– A fiú a kapitányságon várja, szüksége van a gyakorlatra – zárja le a témát az őrnagy. Hozzáteszi: – Hadnagyom…
*
Guruczi zsebre dugott kézzel sétál a kapitányság bejárata felé. Huszonöt év körüli, nagy testű, pirospozsgás zászlós toppan elé, megmerevedik, tiszteleg, miközben dülledt szemmel mered előre.
– Guruczi hadnagy, Karvaj Bálint zászlós szolgálatra jelentkezem!
– A zenekart hol hagytad? – méri végig megvetően Guruczi.
– Véltem, örülni tetszik, hogy minél előbb munkába állhatunk – csuklik el a zászlós hangja.
– Remek emberismerő vagy… – morog Guruczi. – Na gyere, először is megszabadulunk a jelmezedtől.
– Úgy tetszik érteni, hogy le kell vetnem az egyenruhámat? – kérdezi döbbenten Karvaj Bálint.
– Úgy ám, Bálintkám! Mit gondolsz, melyik nyikhaj simlis vamzer áll szóba velünk a tangón, ha így odaállítok veled? – Lassan elindulnak. – Különben, még vár rád egy kis különmunka.
– Bármilyen feladatot vállalok, hogy mielőbb fölgöngyölítsük a szálakat! – csillan fel Karvaj Bálint szeme.
– Nagyon helyes. Mindenekelőtt lecseréled a defektes kerekeket a kocsimon…
– Guruczi biztatóan hátba vágja a zászlóst. – Négy keréken mégiscsak könnyebben utánajárhatunk a vén lókötőnek, nem igaz?
*
Guruczi és Karvaj Bálint régi típusú, ütött-kopott kocsiban zötyög. A zászlós már civilben: Eszterházy-kockás öltönye alatt pólótrikó, „Eötvös Loránd Tudományegyetem” felirattal.
A használtcikkpiacot sárga kőfal veszi körül, tövében burjánzik a gaz, szirmukat vesztett vadvirágokat hajlítgat a szél. Amint a rendőrök kikászálódnak a kocsiból, s indulnának a tárt vaskapu felé, egy koszladt ruházatú nepper csapódik hozzájuk.
– Mennyi? – kérdezi.
– Mi menyi? – kérdez vissza Guruczi.
– A tragacs. Mennyi?
– Nem eladó.
– Mégis, mennyi?
– Félmillió…
– A századrészéből mennyit engedsz?
– Tűnés!…
A nepper eloldalog, a rendőrök a tömeggel besodródnak a kapun. Jobbról szűk utcák nyílnak, kétoldalt boltok tapadnak egymáshoz, a boltok előtt állványok, a fogasokon ruhaneműk.
Testes, kofatípusú asszonyság figyeli árgus szemmel a tömeget, karján kopott lódenkabáttal. Váratlanul Karvaj Bálint vállára teríti, akár egy köpönyeget. A zászlós riadtan megugrik, lerázza magáról a holmit. Az asszonyság szuszogva lehajol a kabátért, égnek emeli.
– A legszebb árum, a legjobb darabom! – áradozik. – Esküszöm, úgy festett benne, mint egy herceg!
– Mindjárt én is mondok magának egy cifrát…
Guruczi vigyorogva figyeli a jelenetet.
– Igaza volt a nyanyának… – jegyzi meg, mikor továbblépnek. – Alkudnod kellett volna a kabátra.
Műszaki cikkek, kerékpáralkatrészek sora következik. Végül az ószeresek. Guruczi megtorpan, tapogatni kezdi a zsebét.
– A francba! – fakad ki, – Nem találom azt a rohadt cetlit!
– El tetszett veszíteni a jegyzeteit? – kérdezi kétségbeesetten a zászlós.
– Sosem készítek jegyzeteket… Az a rohadt jelentés kallódott el, amin rajta volt az ipse neve.
Karvaj Bálint sugárzó képpel elővesz egy papírt.
– A másodpéldány! – Nyel egyet. – A nagyfőnök adta, arra az esetre, ha az elsőnek valamiféleképpen… hm… nyoma veszne.
Guruczi sandán rápillant, majd az ajtófélfákhoz erősített névtáblákat böngészi.
– Jarubek vagy Darubek… – dünnyögi.
– Netántán Jakubek?! – olvassa a zászlós a jelentésből.
– Eltaláltad, Bálintkám. Hiába, semmire se mennék nélküled…
A névtábla kihalt üzletet jelöl. A szomszéd ajtó előtt vizslaszemű árus ücsörög olajfoltos atlétatrikóban. Háta mögött ócskavashalom tornyosul, a napsugár belekúszik a fazekakba.
– Mi van a tatával, ócskás, kinyit még ma? – bök a csukott ajtóra Guruczi.
– Nem mindegy? – kérdezi az ócskás. – Én nyitva vagyok.
– Én viszont a tatára vagyok beindulva…
– Amit nála talál, azt itt is megkaphatja: alig használt villanyrezsó, madáretető…
Az ócskás kifejezéstelen tekintettel bámul, majd eltátja a száját, és egy pofazacskónyi nyálat enged a lába közé. Fekete körmével a hajába túr.
Karvaj Bálint már mozdulna felé, de Guruczi megérinti a karját.
– Várjunk egy kicsit, mielőtt agyonvernénk… Hátha mégis eszébe jut valami.
– Ja igen! – kapja föl a fejét az ócskás. – Görkorcsolya, svéd görgőkkel…
– Nagyon ráfázhatsz, ha velem szórakozol… – sziszegi a hadnagy.
A szomszédos ajtóhoz lép, kulcscsomót vesz elő, a kulcsokat egyenként illeszti a zárba. Karvaj Bálint a testével próbálja eltakarni felettesét.
Az ócskás hirtelen felugrik, hátulról megragadja Guruczi torkát.
– Próbálkozol?! – hörgi dülledt szemmel.
A kulcs abban a pillanatban fordul a zárban; Guruczi taszít egyet az ajtón, míg csípőjével és jobb vállával bependeríti az ócskást a homályba – teste nekizuhan egy fémtárgyakkal teli polcnak; csörrenés.
Guruczi felkapcsolja a villanyt, miközben a zászlós behúzza a bejárati ajtót, s belülről nekiveti a hátát.
A drótszálon függő izzó ócskavassal tömött polcokat világít meg, az olajos padlón is jobbára hasznavehetetlen régiségek, a helyiség közepén ódon íróasztal, szintén elborítva apró tárgyakkal. Az íróasztal mögötti falnál ajtó; belső raktárba vezethet.
Az ócskás eközben megpróbál föltápászkodni, de Guruczi utánalendül, a hóna alá nyúl, miáltal ismét kibillenti egyensúlyából. Fejét két polc közé szorítja.
– Azt kérdeztem, mikor láttad utoljára… suttogja torokból. – Egy hete?
– Egy hete…
– Vagy két hete?!
– Két hete…
– Öt hete?!
– Öt hete…
– Na, olyan régen azért nem volt!
Az ócskás már alig kap levegőt, szeme kifolyni látszik.
– Hanem? – édesíti meg a hangját Guruczi.
– Öt… napja.
– Reggel vagy este?
– Záróra… tájban.
Guruczi energikus csavarintással kiszabadítja a másik koponyáját a polcok közül, magához húzza, töprengve nézi a véres szemeket.
– Na, kis majom… Legközelebb így ártsd bele magad mások dolgába. – Állával az íróasztal mögött lévő ajtó felé vág. – Befelé!
– Tessék? – hüledezik az ócskás, miközben olajos tenyerével zavartan végigsimít az arcán; a maszatnyom alig különbözik a bőr színétől.
– Bemész, és körülnézel! – Guruczi az ajtóhoz penderíti az ócskást. – Nyomás!
– Nincs ott semmi, csak ócskavas meg szemét. Mit nézzek rajta?!
– Hátha mást is találsz.
– Ugyan mi a fenét?
– Ki tudja, talán éppen a tatát…
Az ócskás szája széle megremeg.
– Mit csinálna abban a bűzben?
– Hátha ott nyugodott el – mondja a hadnagy. Sejtelmesen hozzáteszi: – Mindörökre…
– Mi nem jut eszébe!
– Választhatsz – mondja Guruczi szárazon. – Bemész, vagy leszakítom a pofádat.
Az ócskás tétován lenyomja a kilincset, majd berúgja az ajtót. Villanyt gyújt: a raktár mennyezetig tömve fémhulladékkal.
– Tessék! – kiáltja diadalmasan. – Úgy van, ahogy mondtam. Nyavalyások Karvaj Bálint fenyegetően indul felé.
– Ember, vigyázzon a szájára!
Az ócskás megdermed, ábrázatán sejlik a felismerés: – Zsaruk! – fakad ki. – Hát persze hogy zsaruk… Egek ura, mekkora balek vagyok én!
– Mesélj, Andersen… – sóhajt Guruczi.
– Lopott valamit az öreg? – hunyorog az ócskás bizalmaskodva.
Karvaj Bálint közbeszól: – A nyomozás részletei nem tartoznak magára. Térjen a tárgyra!
– Csak annyit tudok, hogy utoljára egy alacsony, patkányforma tag kereste – vág bele az ócskás. – Tudják, vannak alakok, akiknek az ábrázatukra van írva az egész jellemük; az ember legszívesebben az első pillanatban rájuk mászna…
– Na igen… – legyint Guruczi. – Folytasd!
– Szóval a tag alig lehetett magasabb a derekamnál, és egy jókora csomagot cipelt. A csukott ajtó mögött pusmogtak.
– Hallgatóztál?
– Én aztán nem!
– Akkor honnan veszed, hogy pusmogtak?
– Sejtettem…
– Együtt mentek el?
– Nem, a tag egyedül iszkolt kifelé.
– Iszkolt?
– Sietett, annyi bizonyos.
– A csomag nála volt?
– Úgy vitte, mint macska a kölkit.
Karvaj Bálint közbeszól: – A szájában???
– Azóta nem láttad? – folytatja Guruczi.
– A csomagot?
– Hülye. A tatát.
– Őt nem.
– Miért, a pakkot tán láttad?
– Azt sem…
Guruczi kifújja a levegőt, kezével elbocsátóan int. Az ócskás az ajtóhoz somfordál, s Karvaj Bálint hóna alatt kislisszol.
Guruczi körbesétál a helyiségben, nézelődik. Az íróasztalon matat, felemel egy kis szobrot, műértően vizsgálja, majd ajkbiggyesztve félredobja.
Az asztal lapján felfedez egy cetlit, rajta nagy, ákombákom betűk:
MÉHKIRÁLYNŐ–ZULEJKA, vissza…
– Voltál már a „pacin”, Bálintkám? – kérdezi szórakozottan Guruczi.
A zászlós értetlen szemmel rázza a fejét.
*
A lóversenypálya a délutáni verőfényben a színek kavalkádját mutatja. A korláton belül mozgásban van a tömeg: leszegett tekintetű férfiak és nők zarándokolnak a szemetes kavicson, míg mások emelt fővel igyekeznek a pénztárgépek felé, hogy újra megkísértsék a szerencsét.
Guruczi éppen csak belepillant a kezében lévő Turfba, Karvaj Bálint ámuldozva forgolódik – egy középkorú asszony a korlátra borul, vállát rázza a zokogás; kissé távolabb, mintegy a fel-feltörő hang kíséreteként, ballonkabátos, toplák alak énekli, hogy befutót hatszoros áron vesz.
– Én ezt leigazoltatom… – hajol a hadnagyhoz Karvaj Bálint.
– Miért, tán ő az ószeres? – csodálkozik Guruczi.
– Nem hiszem. De mindenesetre gyanús.
– Ilyen alapon az egész pályát igazoltathatod, beleértve a zsokékat, a lovászfiúkat, még a vécésnénit is; hidd el, nincs annyi zsuppkocsi, amennyibe ezek beleférnének…
– Lehetne kölcsönkérni egy buszt a MÁVAUT-tól.
– Talán a Volántól… Viszont most arra kérlek, egy darabig kímélj meg a hülyeségeidtől, inkább azt áruld el, mennyi lóvé van nálad.
– Vagy nyolcszáz forint…
– Nagyszerű. Ide vele!
Karvaj Bálint, mint aki nem hisz a fülének: – Úgy tetszik érteni, hogy adjam oda a saját pénzemet?
– Ugyan, hagyd már ezt a rossz stílust, Bálint fiacskám, mert úgy éljek, beléd rúgok! Hogy lehet egy jópofa parasztgyerek ilyen merev, áruld el nekem! Egyébként a vagyonodra kizárólag a „nyomozás érdekében” van szükségem, mintegy félórára…
A lovak a startgépben állnak. A tömeg feszülten mered a távolba. Megszólal a startot jelző gongütés.
A lovak apró pontoknak tűnnek a távolban. Guruczi közömbösen, Karvaj Bálint izgatottan nézi a versenyt.
– Tetszik gondolni, hogy nyerünk? – kérdezi a zászlós, amikor nem bírja tovább.
– Nem – veti oda Guruczi.
A közeledő zsokék selyemingét felpúposítja a szél; már szétszakadt a mezőny, végül három ló szinte egyszerre halad át a célon.
– Nyertünk hát? – tudakolja Karvaj Bálint.
Guruczi csak legyint, miközben a hangosbeszélő a befutási sorrendet ismerteti.
– Gyere, lemegyünk a járatóhoz, megkóstáljuk közelebbről a pacikat – sóhajtja.
A fakorláttal elkerített kör alakú részen méltóságteljesen lépkednek a lovak, oldalukon a lovászfiúkkal. Amint a mázsaház felől megérkeznek a zsokék, Guruczi az újságjába pillant: a Méhkirálynő nevű lovat a hatos, Zulejkát a kilences rajtszámmal indítják.
Méhkirálynőt egy feltűnően alacsony, vékony csontú lovas melegíti.
– Vince – jegyzi meg Guruczi.
– Tessék? – mered rá a zászlós.
– A lovas neve, te barom – veti oda a hadnagy, s százast nyom a markába.
– Eljött a te időd: itt az utolsó kiló, ballagj oda az ötvenes kasszához, és konferáld be a hatkilencet vissza. S ez alkalommal nem kell imát rebegned…
Testesebb, negyven év körüli, püffedt tokájú férfi sodródik feléjük; arcbőrét vékony, piros vonalak hálózzák be, mint egy sűrű vasúthálózattal rendelkező ország gazdasági térképét.
Guruczi a zászlóshoz hajol: – Ezt leigazoltathatod…
Karvaj Bálint felderült képpel nyúl az igazolványáért. Mielőtt megtalálná, a férfi harsányan felkiált.
– A zsaruknak mi mindenre telik, ez fantasztikus! Az előbb mögötted álltam a sorban, s hallottam, amint levettél két lelkibeteg gebét, zsinórban négyszázért. Gondoltam, nem röhöglek rögtön körül…
– Úgy… – jegyzi meg Guruczi. – Tehát mögöttem álltál!
Karvaj Bálint idejét látja közbelépni: – Állami rendőrség! Igazolja magát!
– Ki ez a marhahólyag? – pillant Guruczira a tokás.
Karvaj Bálint megragadja, és a karjánál fogva próbálja a pálya néptelenebb része felé tuszkolni. Néhányan felfigyelnek a jelenetre, de különösebb érdeklődést nem tanúsítanak: e helyütt megszokott látvány az ilyesmi.
Guruczi egy darabig vigyorogva figyeli a jelenetet, majd megszólal:
– Hagyd el, Bálintkám, tévedtem. Az úr egykori osztálytársam, de már annyi pénzemmel tartozik, hogy időnként kénytelen vagyok letagadni… Ismerkedjetek meg: Szvoboda Ákos firkász, az irodalmi Nobel-díj örök várományosa, ez itt pedig az egyik legtehetségesebb rendőröm, aki engesztelésképpen hajlandó lesz egy tuti tippet adni neked… – A zászlóshoz fordul: – Rajta, Bálintom!
– Hat-kilenc vissza! – vágja ki Karvaj Bálint.
Szvoboda Ákos legyint, majd felpillant a magasba.
– Tudtam, hogy nem normális… – suttogja. – Az egyik ló hároméves koráig vastüdőben feküdt, a másik nyugdíjas. Megmondom én a nyerőt, de nem neki. – Guruczira néz, szája némán formálja a szavakat: – Máriusz, a tizenegyes…
Guruczi legyint, odébb sétál. Karvaj Bálint a nyomában. Közben megszólal a gong.
A verseny elején a két fogadott ló a mezőny közepén galoppozik; Guruczi egykedvűen, míg a zászlós idegesen, nyakát nyújtogatva figyeli az eseményeket.
A célegyenesben Méhkirálynő élre tör, Zulejka másodikként ér célba – a tömeg felmorajlik, csalódott félmondatok, káromkodás hangja úszik a levegőben.
– Győzelem! – ordít Karvaj Bálint. – Nyertünk!
– Pofa be – sziszegi Guruczi. – A kifizetőhelyre… Azt figyeld, ki markolja föl a legtöbb lóvét, ő az emberünk.
A kifizetőhely körül csak néhányan lézengenek, Guruczi a zászlóssal a korláton kívül, a háttérben ácsorog.
A hangosbemondó az előző futam nyereményeit ismerteti: „… a befutófogadás osztaléka: Méhkirálynő–Zulejka kettőszáznegyven, Méhkirálynő–Gereben hatvanhárom…”
Guruczi egyre nyugtalanabbul tekinget végig az ablaksoron.
– Te a másik végét figyeld! – utasítja a zászlóst, aki eloldalog.
Nyúlánk, szőke hajú lány lép az ablakhoz, válláról zárt táska lóg hosszú szíjon, a fémcsat a combja közepéig ér; Karvaj Bálint észre sem veszi, szórakozottan bámészkodik.
Guruczi lassan a lány mögé sompolyog, figyeli, ahogy átad egy halom tikettet.
Az ablak mögött ülő hölgy felteszi a szemüvegét.
– Sajnálom, kisasszony, be kell fáradnia az irodába. A nagyobb összegű nyereményeket ott fizetik ki.
A rendőrök követik a lányt a főépületbe. A folyosón Guruczi nekitámaszkodik a falnak, félrefordul, hiába: a fürkésző szemmel figyelő Szvoboda Ákos máris mellette terem.
– Fogadok, hogy nem vetted le… – sóhajtja az újságíró felé.
– Pedig akartam! Csak nem értem oda a sorba…
– Figyelmeztettelek!
– Tudom, tudom… – Hangja türelmetlen. – De ha már így alakult, kiegészíthetnénk a tartozásomat egy kerekebb összegre, amit neked is könnyebb lesz megjegyezni…
– Szó se lehet róla!
A folyosó végén feltűnik a lány, táskáját az oldalához szorítja. Sietve elhalad mellettük; amint kellőképpen eltávolodott, megindulnak utána.
– Legalább egy százast adjál! – lihegi Guruczi fülébe a mellette ügető Szvoboda Ákos.
Guruczi egy pillanatra megáll, s az újságíró kezébe nyomja a nyertes tikettet.
– Nesze, váltsd ki. De figyelmeztetlek: ez a rendőrség pénze, ha hiányát látom, beviszlek sikkasztásért. Majd jelentkezem.
A lány egy piros színű Golf volánja mögött száguld kifelé a városból. Időnként a tükörbe pillant: Guruczi ütött-kopott autója prüszköl mögötte.
Már az országúton haladnak, Guruczi tövig nyomja a gázpedált, Karvaj Bálint előrehajol, arcát szinte a szélvédőhöz szorítja, mintha ezzel is növelni akarná a jármű sebességét.
– Szerinted mi fog most történni? – kérdezi Guruczi egykedvűen.
– Néhány perc, és elkapjuk a nőt! – vágja rá a zászlós.
– Tévedsz: néhány perc, és elfogy a benzinünk…
A motor akadozik, végül lefullad. A hadnagy az út szélére kormányozza az autót.
– Benzint kell szerezni – jelenti ki.
– Hogyan?
– Természetesen szippantással. Jegyezd meg, Bálint fiam, a gépjármű legfontosabb tartozéka a gumicső. Minél hosszabb, annál jobb…
Guruczi autója mögött egy teherkocsi áll. Karvaj Bálint a benzintank mellett guggol, szájában gumicső, melynek másik vége a tankban. Mellette kanna.
Guruczi és a teherautó-sofőr kissé odébb, részvétteljes arccal figyelik az ügyködő zászlóst.. Karvaj Bálintnak egyszerre kidagad a pofazacskója: csuklik, prüszköl, köpköd, köhög…
– Így nem szabad csinálni… – jegyzi meg Guruczi.
Néhány perccel később ismét az autóban zötyögnek. Az út elágazik.
– Szerintem a Balatonra mehetett – szólal meg Karvaj Bálint; hangja sejtelmes: – Teli bukszával…
– Lehetséges – ásítja Guruczi –, de mi mégsem megyünk a Balatonra. Üres a bukszánk, és fáradt vagyok. Keresünk egy szállodát, aztán majd holnap meglátjuk, mihez kezdünk…
A kisvárosi szálloda halljában Guruczi a portással diskurál, mialatt a zászlós egy mély fotelban szundikál. Guruczi a portásra kacsint, megfordul, megböki Karvaj Bálintot, s elindulnak felfelé a lépcsőn.
Guruczi a szobában végigveti magát az ágyon, Karvaj Bálint egy székre ül, merev tartásban.
Kopognak – a zászlós megmarkolja szolgálati fegyverét, és az ajtó mögé ugrik.
A londiner lép be, kezében tálca, üveg vodkával és poharakkal.
– Uraim, az ital! – szól, s a tálcát az asztalra teszi. Egy pillanatra megáll.
– Mire vársz?! – mordul rá Guruczi.
A londiner kikullog. Karvaj Bálint zavartan lép elő az ajtó mögül.
– Mi ez? – mered az üvegre.
– Vodka – mondja természetes hangon Guruczi.
– Honnan az istenből van magának erre pénze?! – fakad ki a zászlós. – Hisz már a lópályán is az enyémre szorult…
– Megnyugtatlak, egy vasam sincs. A számlát majd lerendezi a góré. Na, töltsél!
– Megmondom őszintén, nem tetszik ez nekem…
– Tölteni! Ez parancs.
Karvaj Bálint kelletlenül telelöttyinti a poharakat. Guruczi iszik, a zászlós nem nyúl a sajátjához.
– Mi lesz a lánnyal? – kérdezi.
– Mennyi az idő? – sóhajt Guruczi.
Karvaj Bálint felhúzza a zakója ujját: csuklóján az óraszíj vastag, mint az érszorító.
– Húsz óra harminckilenc perc.
– Fenébe! Még másfél óra, míg kinyit a bár… Addig felhívod a közlekedésieket, és megtudod a bombázó által vezetett Golf tulajdonosának nevét és címét. A rendszámot, remélem, levetted…
Guruczi elszundít. Karvaj Bálint rázza.
– Főnök! – lihegi. – Ez fantasztikus! Nem fogja elhinni! A luxuskocsi lopott!
– Aztán mit lopott? – ásít Guruczi.
– Hát ellopták… – bizonytalanodik el a zászlós.
– Vagy úgy… – ül fel Guruczi. – Értelmesen beszélj, az illik hozzád. Tehát?
– A luxuskocsi Vágvölgyi Tamás nevezetű üzletvezető tulajdona. Lakcíme: Felvinci út százhuszonöt.
– Remek munkát végeztél, de még nincs vége! Fölhívod a megyei kapitányságot, s jelentsd, hogy a körzetükben furikázott vagy furikázik a Golf. Ha netán elkapnák, értesítést kérünk: záróráig a bárban, utána az ágyban…
A bárban már csak néhányan lézengenek. A zenekar halk, andalító számot játszik. Guruczi a táncparkett közepén, pohárral a kezében, egyedül ringatózik az ütemre.
Beront Karvaj Bálint.
– Hé, főnök! – suttogja torokból. A parkett széléről heves karmozdulatokkal integet – Forró nyom…
– Mondjad, galambom… – lejt hozzá Guruczi.
– Megtalálták a luxusautót, károsan… Totál!… Benne egy halott!
Guruczi megáll, felhajtja a maradék italt.
– Csak nyugodtan, ne kapkodj, mint rabnő a répa után… – mondja józan hangon. – Hol történt, és mikor?
– A nyolcvanhetes kilométerkőnél. Félórája.
– Mondtam én, hogy tűzközelben vagyunk…
Gurucziék kocsija lépésben közelíti meg a helyszínt. Vaku villan, egyenruhás rendőrök dolgoznak a mérőszalaggal. Egy riadóautó mellett szállnak ki.
– A pestiek, ugye? – karol Gurucziba egy halszemű nyomozó; ahogy lépkednek, úgy tűnik, inkább támogatja. – Magyar alhadnagy vagyok, nézzék meg, ami a Golfból megmaradt…
A kocsi féloldalra dőlve fekszik az úton, de látszik, hogy előzőleg már néhányszor átfordult: a tető a csomagtartóra préselődött, a szélvédő rizsszemnyi darabokra tört, az első ülés huzatán vérnyomok.
– A csinibaba? – kérdezi Guruczi. – Csinibaba?
– Úgy értem, a hulla…
– Ja, a csinibaba… Szíveskedjetek megtekinteni.
Az alhadnagy a kék fénnyel világító mentőautóhoz vezeti őket. A mentőautó mellett fehér lepellel takart hordágy. A mentőorvos szó nélkül felemeli a tetemről a takarót – középkorú férfi, homlokán madárfészek nagyságú lyukkal…
*
Virradatkor a kocsi zörögve, de egyenletes sebességgel halad az országúton. Guruczi gyűrött ábrázattal ül a volán mögött, szemei időnként lecsukódnak. Karvaj Bálint merev derékkal, aggodalmas képpel pillog felé.
– Aludni tetszik? – kérdezi végül.
– Rám férne… Te is felkészülhetsz rá, hogy a következőnapokban ritkán fogsz találkozni kedvenc kispárnáddal. Hacsak el nem veszik tőlünk az ügyet.
– Mi az, hogy elveszik?!
– Tartozom neked egy vallomással: a góré szerint a rendőrség szégyene vagyok, jó ideje nem kapok komoly munkát…
– Pedig ez elég komplikáltosnak látszik!
– De hogy kezdődött? Eltűnt egy piti ószeres. És ki a legalkalmasabb a feladatra?
– Hát a hadnagy elv…
– Marha!… Habár, igazad van… A link, a trehány Guruczi…. Aki már régen eljátszotta az esélyeit, akire nem is lehet igazi zsarumelót bízni…
– Pedig maga jó rendőr!
Karvaj Bálint félénken Guruczira pillant. A hadnagy elvigyorodik. Már a városban járnak, amikor megszólal:
– Agyadba véstél mindent?
– Igenis! – A zászlós mintha leckét mondana. – Alszom néhány órát, aztán bemegyek a kapitányságra, legépelem a jelentést, hozzácsatolom a számlákat, de úgy ám, hogy csak a jegyzőkönyv elolvasása után vegye észre az őrnagy. Ő persze akkor is rettentő dühös lesz, mire én mindent a maga nyakába varrok…
– Remek!
Guruczi a járda mellé kormányozza a kocsit, majd átnyúl a zászlós térde fölött, és kilöki az ajtót.
*
Guruczi a kisemberekre jellemző, csodálattal vegyes gyanakvással szemléli a Felvinci út százhuszonötös számú házat. A ház fehér vakolásával élesen elüt a frissen nyírt gyep színétől. A felső szint merészen előreugrik, a statikai téren járatlan szemlélőben kétséget ébresztvén, vajon nem bukik-e a mélybe.
Csengetés után berregés hallatszik, a hadnagy megnyomja a kovácsoltvas kaput, s végigsiet a kaviccsal hintett kerti úton. Az ajtónál nem lát csengőt, lenyomja a kilincset.
Hatalmas, lovardaszerű nappaliba lép. A jobb oldali falat táblaüveg helyettesíti, előtte halványkék csempével borított medence, körülötte törpefenyők, cserépben. A nappali másik felét modern bútorokkal rendezték be, kellő hivalkodással, de azért kényelmesen. A sarokban falépcső vezet a felső szintre.
– Bocsáss meg, drágám, azonnal lent vagyok! – hangzik egy női hang odafentről.
Guruczi elvigyorodik, aztán beleveti magát egy fotelba. Az asztalról felemel egy szobrot, zálogházi becsüs tekintetével szemléli.
Néhány másodperc múlva nyikkan a lépcső, s Guruczi lassan eltátja a száját: a szőke lány lépdel felé, akit utoljára a Golf volánja mögött látott…
– Azt hittem, a férjem – szólal meg a lépcső és Guruczi között félúton. A tengerkék köntös a testére feszül, meztelen lábán papucs.
– Remélem, nem csalódott túlságosan nagyot – dug nyitott ajka közé egy szál gyűrött cigarettát a hadnagy. Szeme összeszűkül, orra mellett néhányszor megrándul egy idegszál.
A lány röviden felnevet, s helyet foglal a másik fotelban.
– Kihez van szerencsém? Netán Vágvölgyi úr barátja?
Guruczi megpróbálja a lány haja fölött elfújni a füstöt.
– Hát úgy festek én, mintha a kedves férje barátja volnék? – kérdezi némi öniróniával.
– Vágvölgyi úr… Nos, nem a férjem, hanem a munkaadóm. – Hangja bizalmatlanná válik. – Nem tudta?
Guruczi felnevet.
– Nahát, ezzel aztán jókora bakot lőttem… – Hunyorogva hozzáteszi: – Kicsit otthonosan mozog nála, azért volt…
– Barátok vagyunk – mondja a lány.
– Akkor megmondhatja a barátjának, hogy megtalálták a kocsiját.
– Miért, elveszett? – kerekíti szemét a lány.
– El bizony – bólogat Guruczi. – Ráadásul összetört.
– Csak nem sérült meg valaki? – kérdezi riadtan a lány.
– Meghalt – szívja meg hajlott cigarettáját Guruczi.
A lány tekintete egy pillanatig elborul, majd amikor megszólal, egyre sebesebben beszél: – Ne haragudjon, de igazán nem vagyok hozzászokva efféle balesetekhez… A legjobban teszi, ha a részleteket a tulajdonossal közli, ilyenkor már biztosan bent találja…
– Bent: hol?
– Az üzletben. Tudja, a Sárga Ló, a Belváros közepén.
– Maga talán ott pincérkedik?
– Dehogy, én táncolok. És nem itt, hanem a Balaton mellett, Siófokon. A másik üzletében.
Guruczi csettint. Kis hallgatás után folytatja:
– Látja, táncosnő, és én még csak meg sem kérdeztem a nevét…
– Még nem futok annyira.
Guruczi tollbetétet kotor elő a zsebéből. – Mondja, ne izgasson…
– Herbertné Borsodi Nóra.
– A férje német?
– Nyugatnémet – állja a pillantását a nő.
Guruczi feláll.
– A férje nyugatnémet, maga meg ott lötyög abban a bárban…
– Szeretek táncolni, ennyi a magyarázat – mondja a nő. – Óhajt még valamit?
– Semmit – csóválja a fejét Guruczi. – Egyelőre…
Guruczi kilép a kapun, fintorogva visszanéz a házra, majd beszáll a kocsijába.
Elhajt a sarokig, megfordul, s a másik oldalon megáll. Egy szódabikarbónás zsacskóból port szór a tenyerére, keserves grimasz kíséretében lenyeli. Aztán hátrahajtja az ülést, lehunyja a szemét.
A nap már, magasan jár az égen, mikor taxi kanyarodik Vágvölgyi háza elé. Ötven év körüli, őszes, jól öltözött férfi száll ki a kocsiból, hóna alatt jókora csomaggal. A kapuhoz siet, csenget, vár, majd eltűnik a kertben.
Guruczi indít, a taxi után hajt, menet közben felírja a számát.
A Belvárosban csak lépésben tud haladni a szűk utcában. Fürkészi az út szélét, parkolóhelyet keres: lökhárítótól lökhárítóig várakoznak a gépkocsik. Végre talál annyi helyet, hogy orral fel tud kapatni a járdára. Pénze nem lévén, igyekszik gyorsan eltávolodni az autójától.
– Jövök már! – kiáltja reszelős hangon a parkolóőr. Csámpás lábbal közeledik, nyakában bőrtáska himbálózik, mint régen a villamoskalauzoknak.
– Nincs apróm – nyögi Guruczi.
– Tudok váltani – mosolyog biztatóan a parkolóőr.
Guruczi felsóhajt, majd előveszi a rendőrigazolványát.
– Nézze, sürgős ügyben nyomozok, nincs időm várni, amíg összekaparja nekem az aprót. A parkolóőr figyelmesen megnézi az igazolványt.
– Rendben – mondja. – És meddig fog nyomozni az uraság?
Guruczi széttárja a kezét, megkönnyebbülve elvegyül a tömegben.
A Sárga Ló cégtáblája múlt századi fogadókéra emlékeztet. Guruczi benyit; a félhomályban néhány pillanatig hunyorog.
Az asztalokat kényelmetlennek tűnő kecskelábú székek veszik körül, a falakon népművészeti kancsók s karikás ostorok. A felszolgálók piros mellényben és bőrkötényben forognak az asztalok között, csizmájukon ezüstutánzatú sarkantyú villog.
Guruczi végigsétál az éttermen, bepillant a drinkbárba: a mixernő ruházata a romantika helyett már a Burdát idézi, koromfekete haját számtalan fésű tornyozza a magasba.
– A főnökével szeretnék beszélni – szól oda Guruczi távolról.
– Mire megissza az italát, talán itt lesz – mosolyog a mixernő.
– Miért, kértem valamit?
– Nem, de remélem, hogy megteszi.
– Talán majd máskor… Vágvölgyi nincs a házban?
– Nem tudom. – A mixernő szemével az étterem felé vág. – A helyettese viszont biztosan itt van…
Égővörös hajú, negyven év körüli férfi áll az átjáróban. Sötétkék öltönyt visel, s a jó gazda szemével figyeli az étkezőket.
– Beszélhetnénk? – lép hozzá Guruczi. – Rendőrség…
– Kérem! – mondja a vöröshajú olyan hangsúllyal, mintha kikérné magának, – Fáradjon utánam.
A mahagónilambériával borított helyiségben az üres íróasztalon kívül alacsony dohányzóasztalka és négy fotel alkotja a berendezést; az egyetlen ablak a belső udvarra néz.
Guruczi cipője orrával kifelé fordítja az egyik fotelt, elterpeszkedik benne.
– Nos, felügyelő úr, miben lehetek a segítségére? – kérdezi a vöröshajú, miután helyet foglalt az íróasztal mögött.
– Hagyjuk ezt a sztereotip dumát – legyint a hadnagy, azzal elővesz egy szódabikarbónás dobozt. Egy darabig keserves képpel nézegeti. – Mit is mondott, hogy hívják magát?
– Grósz Dezső a nevem. Bár nem emlékszem, hogy előzőleg bemutatkoztam volna…
– Nem tesz semmit, lényeg, hogy túlesett rajta… Elárulná, a főnöke milyen gyakran játszik kámfort?
– Ezt hogy értsem?
– Ahogy mondtam. A lakásán úgy tájékoztattak, hogy itt van. Egyáltalán: látták már ma?
– Igazság szerint magam is később jöttem be. Talán valami probléma akadt a szállítókkal, és személyesen intézkedik.
– Fő a bizalom… – vigyorog fél pofával Guruczi. – S mikorra várható vissza?
– Tudja, milyenek a főnökök – tárja szét a karját Grósz Dezső. – Megkínálhatom egy itallal?
– Vízzel – mutatja a szódabikarbónás dobozt.
Grósz Dezső megpördül a forgószéken, s csak úgy ültében kitárja a mahagónival takart bárszekrény ajtaját. Az italosüvegek mögül egy palack ásványvizet tesz az asztalra. Guruczi nyelvére önt a porból, majd szájához emeli az üveget; miközben nyeldekel, arca grimaszba torzul.
Grósz Dezső kihúzza a fiókot, iratokat, számlákat pakol az asztalra.
– Tessék, nézze át alaposan! – Várakozóan hátradől, Guruczi nem mozdul, a szeme sem rebben. – Lásson hozzá nyugodtan. Ha akarja, magára hagyom.
– Mi ez a sok fecni? – tudakolja Guruczi unottan.
– A könyvelés, természetesen. És az egyéb papírok.
– Na és kit érdekel mindez?
Grósz Dezső elbizonytalanodik.
– Azt hittem, segíthetek – mondja.
– Tévedett – tápászkodik fel a hadnagy. – Ugyanis nem a gazdasági csoporttól jöttem. – Az ajtóban hozzáteszi: – Vágvölgyinek mondja meg, hogy holnap délután kettőkor legyen itt. A saját érdekében.
Guruczi kilép az utcára, körbetekint Megpillant egy telefonfülkét, keresztülvágja magát a sétáló-andalgó tömegen, leveszi a kagylót, tárcsáz.
– Bálintkám, te vagy az?… Jól van, ne ordíts, nem vagyok süket… Néhány dologgal akarlak megbízni, amit kizárólag csak te tudsz elintézni… Az első: nézz utána Jakubek Benjámin múltjának, esetleges priuszának. Második: elmész a boncolási jegyzőkönyvért. Harmadszor pedig a legszebb feladat: beszaladsz a műsorközvetítő irodába, s kimerítő listát kérsz a Vágvölgyi-féle alkalmazottakról. Táncosnőkről, bűvészekről, ágybaszarókról, mindenkiről. Értetted?… Aztán a Levelesben találkozunk… Egy kisvendéglő a periférián, könnyedén megtalálod…
Taxi fékez a fülke mellett. Elegáns, középkorú nő száll ki a kocsiból hatalmas keblekkel, súlyos ékszerekkel, Guruczi csettint a nyelvével, aztán int a gépkocsivezetőnek, aki már nyitja is az ajtót. A hadnagy nem ül be, megkerüli a kocsit, az ablakhoz hajol.
– A huszonkettő-huszonhármas rendszámú kollégájával szeretnék beszélni. Megtenné, hogy beszól a mikrofonba?
– Sajnálom, ilyen szolgáltatással nem rendelkezünk – mondja a sofőr.
Guruczi egy pillanatra felvillantja az igazolványát. A sofőr megvonja a vállát, leakasztja a mikrofont, benyomja a gombot.
– Egyeske, drága, a Nácit keresik a hékáról. Ha megengedi…
– Tessék, kollégák – hallatszik a csaknem személytelen női hang.
Egy ideig csak mechanikai zörejeket lehetett hallani. Aztán rekedtes férfihang:
– Nácika vagyok, kit markecoltam meg már megint tudtomon kívül?
Guruczi derékig behajol a kocsiba.
– Sürgősen beszélnem kell magával – hadarja a mikrofonba. – Jöjjön a Sárga Ló elé!
– Csaphatom az órát?
– Felőlem!
– Vegyen egy nagy levegőt, és ott vagyok…
Kisvártatva újabb taxi kanyarodik a járdasziget mellé. Guruczi szó nélkül beugrik az első ülésre, a kocsi visszasorol a forgalomba.
A szőke hajú, bajuszos sofőr fél kézzel kormányoz, míg a másikkal a műszerfal fölött lévő jegyzettömböt lapozgatja.
– Ez lesz az… – dünnyögi. – Rádión vettem fel a rendelést, a villája elé kérte a kocsit. Margó utca hatvan, tudja, az elitnegyedben, ahol hat-nyolcezer egy négyszögöl üres telek…
– Honnan tudnám? – mordul Guruczi, s kiköp a lehúzott ablakon. – A Józsefváros mélyén lakom, egy bontásra ítélt bérház tetején…
– Ne féljen, majd kap helyette egy jó kis lakótelepi kéglit…
Guruczi válasz helyett ismét köp egyet.
– Hogy hívják a pasast?
– Doktor Szelezsánnak. Fogorvos a nyomoronc… Akkora telke van, hogy elférne rajta vagy húsz teniszpálya.
– Úgy látszik, a világ tele van csórókkal…
– Bezzeg aki dolgozik… Mit mondjak, én is éjjel-nappal hajtok, és jó, ha megvan a tizenöt-húsz…
Guruczi nyel egyet.
– És én még jól keresek – folytatja a sofőr. – Mégsem gondolhatok arra, hogy panorámás kéglit vegyek magamnak. Mit szóljanak a havi fizetésből élők?
– Na igen… – bólint a hadnagy. – Nézze, barátom, egy kis szívességre kérném: nekem időre a Levelesben kell lennem, viszont egy árva vasam sincs…
– Hagyja csak – legyint a sofőr. – Tudja, én mindig azt mondom a fiúknak: a zsarukkal jóban kell lenni, ki tudja, mikor szorulunk rájuk…
A Leveles csárda egyetlen helyiségből áll. Néhány rozoga, foltos abrosszal letakart asztal, csámpás lábú székek, fémvázas pult, mellette konyharuhával takart lyuk – tálaló. Az ablakokat cigarettaparázzsal kiégetett függönyök takarják.
Amikor Guruczi belép az ajtón, csak egy asztal foglalt: Szvoboda Ákos könyököl üres pohara mellett. A hadnagy szó nélkül letelepszik mellé. Az újságíró kétségbeesetten néz rá.
– Adjál még két nap haladékot… – nyögi.
– Mást se adok neked, mint pénzt meg haladékot…
– Belekezdtem egy nagy munkába.
– Évek óta hallom.
– A lóversenyzésről írok.
– Nem érdekel!
– Írtam egy tárcát, két nap múlva kifizetik.
– Vasárnap…
– Hétfőn! Esküszöm!
Guruczi lemondóan legyint.
– Ide figyelj, te szarvirág – sóhajtja. – Én bizonyos mértékig tisztellek, mert a tocsogós agyaddal írtál egy-két jó dolgot – na, nem mondom, hogy tegnap volt, vagy tegnapelőtt… De azt meg kell értened, hogy én is le lehetek gatyásodva, és akkor nincs pardon!
Idős, hajlott hátú pincér csoszog hozzájuk.
– Jocó úr, ez az alak ismét fizetésképtelen – bök az újságíróra Guruczi. – Legyen olyan jó, adjon nekem ötszázat hétfőig…
– Parancsoljon, felügyelő úr – nyújtja át a pincér a briftasnijából az összeget.
– Köszönöm – dugja zsebre a pénzt Guruczi. – Hozzon nekünk két adag kaját meg söröket.
A pincér bólint, s elcsoszog.
– Igazán humánus lélek vagy – köszörüli a torkát Szvoboda Ákos.
– Hagyjuk az érzelgősséget – emeli föl a kezét Guruczi. – Természetesen a mai számlát is a tartozásodhoz csatolom…
Nyílik az ajtó, Karvaj Bálint dugja be a fejét, majd felderült képpel siet hozzájuk. Kezében dossziét szorongat.
– Elég nehezen találtam ide – szusszantja.
– Jöhettél volna taxival – mondja Guruczi.
– Az pénzbe kerül.
– Neked legalábbis… Elintéztél mindent?
– Igen. De a főnök rettentő dühös magára. El akarja venni tőlünk az ügyet.
– Legalábbis szeretné… Heveredj le, aztán suttogd a fülembe, mit kérsz. Utána indulás Siófokra!
Karvaj Bálint duzzogó képet vág.
– Maga már megint kirándulni akar?! – tör ki belőle.
– Az író urat már ismered – mondja Guruczi, mintha nem is hallaná. – Ezt a pofát egy életre meg lehet jegyezni.
– A főnök azt üzeni, azonnal tessék fölhívni.
– Ebédeltél már?
– Még nem, de…
– Nem érdekel!
Szvoboda Ákos felemelkedik.
– No, hát akkor én mennék… – sóhajtja.
– Mi van, már te se vagy éhes? – mordul rá a hadnagy.
– Nem zavarom a rendőrség munkáját…
Sietve, szinte menekülésszerűen szedi a lábát az ajtó felé.
Guruczi utánakiált: – Ha hétfőre nem lesz meg a lóvé, keresztüllövöm a szívedet!
– Nem kaptuk meg a nyereményünket? – kérdezi döbbenten Karvaj Bálint.
– Ettől? Soha!
Alkonyodik, amikor rákanyarodnak a sztrádára. Guruczi a volán mögött, térdén a nyitott dosszié.
– A boncolást bizonyos Ponczok doktor végezte… – kezdi Karvaj Bálint.
– Nem üzent semmit az öreg? – szól közbe a hadnagy.
– Valami csekély összeget említett, és üzente, hogy alkalomadtán majd tessen megkeresni.
– Más?
– Mondotta, hogy a kocsiban talált férfi már a baleset bekövetkezése előtt halott volt.
– Nofene! Ez érdekes…
– Nagy adag mérget találtak a szervezetében – az összetételére már nem emlékszem, pedig mintha említette volna az orvos, de vélem, nem is fontos.
– Aha… – rándul meg Guruczi szája széle.
– A személyazonosságát még nem sikerült megállapítani, csupán egy bár belépőjegyét találták a szivarzsebébe gyűrve; ott van a jegyzőkönyv fénymásolata mellett. – A zászlós láthatóan erősen gondolkodik. – Ja, igen! – kiált fel. – Az alsógatyáján német cégjelzés volt.
Guruczi nyel egyet.
– Aztán, ahogy mondani tetszett, Jakubek Benjámin múltjának néztem utána: született ezerkilencszázhúszban, Alsónémediben, szakképzettsége nincsen, büntetve egyszer volt, harminckilencben, okirat-hamisításért, harminc éve használtcikk-kereskedést folytat… Ezek után beszaladtam a műsorközvetítő irodába, ahol is nagyon kedvesen fogadtak, és adtak egy csomó fényképet Vágvölgyi Tamás alkalmazottairól.
Guruczi belelapoz a dossziéba, néhány pillantást vet a fényképekre; a fürdőruhás lányokat már tüzetesebben megnézi – Borsodi Nóra, alias Herbertné nincs köztük.
*
Siófok belvárosában villognak a neonreklámok, éttermek sora szegélyezi az utcákat, a víz felől friss levegőt sodor a szél; halk zeneszó keveredik az est hangjaival. A rendőrök gyalogosan baktatnak a szállodához.
– Kérdezhetek valamit? – köszörüli a torkát Karvaj Bálint. – Anyagiak híján miképp jutunk be szimatolni?
– Majd belekötünk valakibe – vigyorog Guruczi.
– A főnök nem örülne az ilyesminek…
– Elárulom neked, hogy a főnök annak sem örül, hogy a világon vagyok. No, húzd ki magad, Bálintkám!
Belépnek a szálloda matricákkal díszített üvegajtaján. A recepciós pultnál elhájasodott, harmincöt év körüli férfi ül, díszes sapkája kissé a tarkójára tolva. Mögötte miniatűr Hi-Fi-toronyból diszkózene szűrődik.
Guruczi megbámulja, a portás rezzenéstelen arccal néz vissza rá, mialatt húsos tenyerét lassan megfordítja, s csuklóján az aranylánc puhán hozzáér a kézelőjéhez.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezi végül.
– Van egy kis dohányom… – lép közelebb Guruczi.
– Az itt nem is árt – szól fahangon a portás.
– Váltani szeretnék – mondja Guruczi.
– Vagy úgy.
A portás kihúzza a fiókot, s nyomtatványtömböt csap a pultra. – Útlevelet kérek!
– Ne hülyéskedj, édesapám… – fogja halkabbra Guruczi. – Kétezer márka, jutányosan. Aztán lesz több is…
A portás mintha tűnődne.
– A magafajtának tíz másodpercet szoktam adni, hogy eltűnjön – mondja mélán a portás.
– Különben? – érdeklődik Guruczi.
– Értesítem a rendőrséget.
– Látod, azt megteheted, aranyapám. Lent leszünk a bárban.
A portás most egész közel hajol Guruczihoz. – Anyádat kóstolgasd… – szűri a foga közt.
– Leverlek, mint vak a poharat… – szűkül Guruczi szeme. – Még találkozunk!
Megfordul, int a zászlósnak, s a bár bejáratához vonulnak. A bordó bársonyfüggöny előtt piheszakállas fiú állítja meg őket vállpántos egyenruhában.
– Elnézést, uraim: százhúsz forint a couvert, személyenként.
– Ingyen van… – veti oda Guruczi, azzal a fiú kezébe nyomja a halott zsebében talált belépőjegyet.
– Sajnálom, uram, ez tegnapra szólt.
– Éles szemed van, fiam… – veregeti meg a vállát a hadnagy, azzal visszaveszi a jegyet, és kicseréli egy gombóccá gyűrt százforintosra. – Tedd el, komám. A couvert-okat megtarthatod…
Kihasználván a fiú pillanatnyi zavarát, Karvaj Bálintot maga előtt tolva eltűnnek a függöny mögött.
A bárban a homályt vörös és kék szín árnyalatai szűrik. Körben a fal mellett mély fotelok, előttük asztalok, csaknem egymáshoz tapadva. Középen táncparkett, mely a műsor idejére színpadként szolgál; háttérben a zenekar.
Alig helyezkednek kényelembe – Guruczinál ez csaknem vízszintes testhelyzetet, Karvaj Bálintnál pedig ez esetben karfára könyöklőst jelent, miáltal úgy fest, mint egy szárnyaláshoz készülő kövér madár –, amikor egy jól fésült, sötét öltönyös férfi siklik hozzájuk; közelről nézve koravén harmincnak tűnik.
– Blasek Gyula üzletvezető-helyettes vagyok. Ernő, a portásunk említette, hogy akadt egy kis probléma…
– Ugyan! – mondja Guruczi –, Ernő kicsit nehéz felfogású, de nincs különösebb baj vele.
Blasek Gyula közelebb húzódik, lehajol.
– Maguk rendőrök, ha nem csalódom… – Zavarba jön saját hangjától. – Csak önigazolásként kérdezem, hogy jó-e a szimatom…
– Még hogy rendőrök! – kacag föl Guruczi rekedt hangon. A zászlóshoz fordul. – Úgy nézünk mi ki, mint a rendőrök, Bálintkám?
– Hát persze! – húzza ki magát büszkén Karvaj Bálint.
– Hülye… – Guruczi az üzletvezetőre vigyorog. – A barátom szeret tréfálkozni.
– Hüvelykujját a zászlós bordái közé böki. – Ugye, Bálintkám, te nagyon szeretsz tréfálkozni?!
– Nagyon! – jajdul föl a zászlós.
Blasek Gyula bizonytalanul kérdezi: – Isznak valamit?
– Mindegy, csak butítson – legyint Guruczi.
– Campari narancslével megfelel? A vendégeim.
Blasek Gyula nesztelen léptekkel távozik. Guruczi töprengő képpel néz utána.
– Mit szólsz? – ásítja.
– Ilyet még nem is hallottam…
Felhangosodik a zene, kiöregedett bonviván hajlong a reflektorok kereszttüzében.
Torkából böffenésszerűen jönnek elő a hangok.
– Ilyet én sem… – ámul Guruczi.
Blasek Gyula személyesen hozza az italokat. Másodpercekig vár, csak azután suhan tova.
– Micsoda flancos nedű – nyalogatja a szája szélét Karvaj Bálint bizalmatlan képpel.
– Mi van, tán nem smakkol? – mordul rá Guruczi.
– Tudja fene.., Egy nagyfröccsöt talán szívesebben lehajtottam volna.
Guruczi vállat von, szó nélkül maga elé húzza a zászlós poharát; az kétségbeesett tekintettel mered rá.
A színpadon közben már egy bodorított hajú bűvészfiú dolgozik, sétapálcát táncoltat a levegőben. Guruczi unottan nézelődik. A bejárati függöny mögött észreveszi Ernőt, a portást. Megemeli felé a poharát – Ernő visszahúzódik.
A produkció után a bűvészfiú meghajol, s kellékeivel eltűnik a zenekari dobogó mellett lévő művészbejárón. A zenekar vad számba kezd, majd a színpadra robban Borsodi Nóra: csillogó ágyékfedőben vonaglik az ütemre.
– Ismerős? – kérdezi Guruczi, fél arcán vigyorral.
– Mintha már láttam volna a művésznőt… – A zászlós láthatóan erőlteti az agyát. – Biztosan a televízióban.
– Na igen – hagyja rá Guruczi.
Karvaj Bálint továbbra sem veszi le a szemét a fedetlen keblű táncosnőről.
– Vége az élvezkedésnek – böki meg könyökkel a hadnagy. – Feltűnés nélkül kisétálsz az ajtón, a kölyöktől visszakéred a kilómat, aztán megvárod a nőt a szálloda előtt. Világos?
– Miért, maga itt marad? – csodálkozik Karvaj Bálint.
– Kénytelen vagyok – sóhajtja Guruczi. Hozzáteszi: – Tudod, én bolondja vagyok a modern táncoknak…
Amikor a szám véget ér, Guruczi vár egy kicsit, majd feláll, és a művészbejáróhoz óvakodik. Egy alkalmas pillanatban lenyomja a kilincset, s becsúszik az ajtón.
Hosszú folyosón találja magát, melynek falát egykori előadások fotói díszítik. Kétoldalt ajtók nyílnak; egyiket-másikat nyitni próbálja: hiába.
Lassan lépked a kockakövön.
A folyosó vége felől vízcsobogást hall. Meggyorsítja lépteit, egy ajtó előtt megtorpan, fülel. Benyit.
Az öltöző üres és személytelen, berendezése egy olcsó szállodai szobát idéz, ágy nélkül. A vízverés zaja a nejlonfüggönnyel takart zuhanyozóból hallatszik.
Guruczi letelepszik az egyik szakadt huzatú kagylófotelba, cigarettát vesz elő, szájával kicsippent egy szálat a gyűrött csomagból, rágyújt.
Váratlanul csönd támad, s Borsodi Nóra törülközővel a testén viharzik a helyiségbe.
– Gondoltam, hogy maga az – mondja megvetéssel a hangjában. – Megismertem azt a büdös bagóját.
– Látja, a szenvedély ez alkalommal is erősebbnek bizonyult a józan észnél – mosolyog Guruczi fáradtan.
– Milyen szenvedély?
– A dohányzás szenvedélye. Miért, kegyed másra gondolt?
A nő arcán egy tört másodpercig feszessé válik a bőr.
– Ne mondja, hogy nem tetszem magának… – veti oda, majd elfordul, s összekapkodja a ruháit.
– Fájdalom, de így igaz – sóhajt Guruczi. Tudja, engem a fekete hajú bigék vonzanak, akik olyanok, akár a ravatal…
– Ezen ne múljon, szívesen bemutatok egyet.
– Az jó lesz, amúgy is szorongat a magány.
A nő lassan elhúzza mutatóujját a szeme alatt; így, smink nélkül jól látható a két sötét félhold.
– Mit akar tőlem? – kérdezi metszően.
– Beszélgetni, társalogni, cseverészni… Gazdag nyelv a miénk.
– Sajnálom, nem érek rá.
– Pedig reméltem, hogy áldoz rám néhány percet. Tekintettel a tegnapi szerencséjére.
– Mit akar ezzel mondani?!
– Tudja jól… – hunyorog Guruczi.
A nő elhúzza a száját. – Persze most azt hiszi, hogy kijátszotta az aduját, és én pillanatokon belül elájulok a meglepetéstől.
– Azt hiszem, elég, ha elmeséli nyereségének tanulságosnak tetsző történetét.
– Ezen hamar túl leszünk: feltettem a pénzemet, és nyertem. Meg van elégedve?
– Nem.
– Miért, én talán nem nyerhetek?!
– Ilyen szemekkel huszonnégyszeres befutót fogni… – Guruczi már vigyorog. – Ne hülyítsen, bébi.
– Pedig így történt. Sajnálom. – Bizonytalan mozdulatot tett a törülköző felé. – Nos, ragaszkodik hozzá, hogy maga előtt öltözzek fel, vagy hajlandó végre magamra hagyni? Most már igazán sietnem kell…
Guruczi lecsippent egy dohánymorzsát az ajkáról, arca elkomorodik.
– Ha netán, a hullaházba igyekszik azonosítani a főnöke kocsijában talált holttestet, segítségére lehetek.
– Én…
Guruczi szeme még a nőn van, amikor egy henger alakú tárgy képét látja a koponyája felé zuhanni a tükörből. Megfordul, próbálja oldalra vetni magát a fotellal együtt, de elkésett: tompa puffanással zuhan a szőnyegre.
*
Guruczi lassan próbálja kinyitni a szemét, miközben a zászlós malacképe ölt formát előtte.
– Időben érkeztél… – nyögi, aztán nehézkesen feltápászkodik. – Hol a nő?
– Az úgy volt – hadarja Karvaj Bálint –, hogy feltűnés nélkül őriztem a kijáratot, mégsem láttam kijönni. Habár egy alkalommal… De azután…
– Hol a nő?! – rivall rá Guruczi.
– Nem tudom – hajtja le a fejét Karvaj Bálint.
A hadnagy a zuhanyozóhoz támolyog, hideg vizet enged a tarkójára.
– Habár, ahogy utólag visszaemlékszem, kiment ott egy hasonló nőcske, csakhogy vörös hajzattal.
– Paróka…
– Az lehet… De nem magában volt.
– Hanem?
– Egy jólöltözött, idősebb úr kísérte.
Guruczi egy nedves törülközővel tapogatja a nyakát. Közben kinyitja a szekrény ajtót, elhúzza a sötétítő függönyt. – Itt bújt el az átkozott… – mondja.
Karvaj Bálint lehajol, felvesz egy papírdarabot az ablak alól.
– Nem is tetszett mondani, hogy kétszer nyertünk! – kiált fel.
– Bálintkám, legalább most vegyél vissza egy kicsit a hülyeségeidből – szól rá Guruczi.
– De hiszen itt a tikett!
Guruczi kézbe veszi a tikettet: a tizenegyes és a hatos szám van ráütve.
– Tévedsz, ez a cetli egy alzó grandot sem ér – mondja, aztán zsebre vágja.
Karvaj Bálint felhúzott orral nézegeti az öltözőasztalon lévő parfümöket; egyik-másik tégelyt kézbe veszi, beleszagol.
– Akkor meg miért teszi el? – horkan föl.
– Kárpótlásul te is eltehetsz valamit… – kacsint a szépítőszerek felé Guruczi.
A rendőrök csotrogánya lassan gurul az üdülőtelep neonfényekkel színezett főutcáján. Nehéz, japán motorkerékpárok dübörögnek el mellette, melyeket fiatal fiúk és lányok vezetnek, bukósisak nélkül. Az egyik utas hátul feláll a nyeregben, kellőképpen bámulatba ejtvén a járókelőket.
Guruczi egy unottan ácsorgó rendőr mellett fékez, kihajol az ablakon.
– Mondja csak, barátom, hol kaphatnánk be valamit?
– Az olcsóbb éttermek már bezártak…
– Tudja, ahová a lelépős csálingerek meg a táncos pipik ugranak be meló után.
A rendőr egy pillantást vet a kocsi műszaki állapotára, majd a bent ülőkre. Beleszippant a levegőbe.
– Leheljen csak rám! – szólítja föl Guruczit.
– Miért nem azokat az ámokfutó motorosokat lehelteti meg?! – tör ki Guruczi. – Azért, mert tesznek magára?!
A rendőr elkomorodik, kinyitja a derékszíján lógó táskát, s egy dobozból vékony üvegcsövet vesz elő. Lepöccinti a végét.
– Nem szívni, fújni – nyújtja a szondát a hadnagynak, – Amíg nem süti az ujját a vége.
Guruczi válasz nélküli feltekeri az ablakot; a szonda az üveg és az ajtókeret között pattan szét. Sebességet vált, majd rátapos a gázra. A rendőr megugrik.
Karvaj Bálint aggodalmas pillantást vet a visszapillantó tükörbe.
– Alighanem a rendszámunkat jegyzi…
– Sebaj – legyint Guruczi – legfeljebb a nevedre íratom az autót. A mai dátummal…
Megkerülvén néhány háztömböt, kivilágított bódékhoz jutnak; zsírszag kúszik feléjük.
– Akár a búcsúban… – jegyzi meg Karvaj Bálint.
A bódék előtt állópultok sorakoznak, mellettük degeszre tömött fémkosarak, papírhulladékkal. Sorállás nincs, csak néhányan hajolnak a frissensültek fölé.
– Tetszik gondolni, hogy ide jöttek? – kérdezi a zászlós.
– Kizárt dolognak tartom – ugrik ki a kocsiból Guruczi.
Az első bódéhoz siet, a nyitott üvegablakhoz hajol.
– Mondja, maga hol vacsorázna ilyenkor, ha tömött lenne a zsebe? – szólítja meg a hentesforma pecsenyesütőt.
– Itt! – vágja rá habozás nélkül a pecsenyesütő. Külsőre hajszál választja el egy jól táplált nőtől.
– Ne marháskodjon, komolyan kérdeztem – inti le Guruczi. – Hátszínszeletre vágyom angol körettel, és eliszogatnék utána, lehetőleg fehér asztal mellett.
– Menjen a „Bodegába” – sóhajt lemondóan a pecsenyesütő.
A „Bodega”, nevével ellentétben, szabályos téglaépület üvegajtóval, hatalmas ablakokkal.
Guruczi körbesétálja az éttermet, be-bekukkant az ablakokon. Megpillantja Borsodi Nórát: az ajtónak háttal ül, vörös parókában. Szorosan mellette az elegáns, korosodó úr, aki taxival érkezett Vágvölgyi villájához.
„Szelezsán, a fogműves…” – dünnyögi a hadnagy, s az ajtóhoz siet.
Halkan benyit, nesztelen léptekkel a nő mögötti asztalhoz megy, óvatosan húzza maga alá a széket.
– … Furcsának találsz? – hallja a nő hangját.
– Inkább idegennek – így a férfi.
– Miért nem akarja… akarod tudomásul venni?
– Magamnak is nehéz megmagyarázni. Az az érzésem…
– Vannak is neked érzéseid! Amikor elengedtél, hol voltak az érzéseid?!
Borsodi Nóra felugrik, hátralöki a széket, kirohan a helyiségből.
Szelezsán doktor töprengve néz utána. Guruczi elkapja a pillantását.
– Szerelem, szerelem… – suttogja, majd gyors mozdulattal a másik asztalhoz kanyarítja a székét.
Szelezsán doktor arca bizalmatlanságot tükröz.
– Ne aggódjon, nem orvosi tanácsra van szükségem – mondja Guruczi.
– Ismerjük egymást?
– Hová rohant a nő?
– Amennyiben mégis a fogaival lenne problémája, hétfőn megtalál a rendelőmben.
– A fogaimmal csak az baj, hogy már nem elég élesek. Hol a nő?
– Azon nehéz segíteni, majdnem hogy lehetetlen. Nem tudom, hogy hol van a nő.
– Képzelje, újabban hagyom magam leütni – folytatja a hadnagy csevegve. – Minden öregedő kripli úgy vág fejbe, ahogy illik.
Szelezsán doktor finom arcvonásai a beszélgetés alatt először rendeződnek át.
– Mi közöm nekem ehhez?
– Majd elválik, dokikám…
S mielőtt a közeledő pincér odaérne, a hadnagy feláll, és távozik.
*
Az étterem előtt Karvaj Bálint és Borsodi Nóra dulakodik: a zászlós egyik kezével a nő száját fogja, a másikkal bilincset rángat elő a zakójából.
Guruczi széles vigyorral lépked feléjük.
– Azt hiszem, a bilincstől kivételesen eltekinthetünk – mondja Guruczi. – Beszállás! – mutat a kocsira.
A zászlós a nővel bepréselődik hátra, Guruczi a volán mögé veti magát, nagy gázzal indít.
– Ezt nem gondoltam volna… – lihegi Borsodi Nóra.
– Mit, kedves? – kérdezi Guruczi mézes hangon. – Talán, hogy ilyen hamar megtalálom?
– Azt, hogy ekkora tahó a társa!
– Nana, szép hölgyem! – ragadja meg a zászlós. – Vigyázzon a szájára!
– Vegye le rólam a mancsát! – köpi felé a nő.
– Mégiscsak meg kéne bilincselni – szól előre Karvaj Bálint.
– Anyádat! – kiáltja Borsodi Nóra.
– Tetszik hallani, hogy beszél velem ez a perszóna? – panaszolja a zászlós.
Guruczi láthatóan élvezi a párbeszédet.
– Maga meg mit vigyorog?! – fordul felé Borsodi Nóra. – Ahelyett, hogy megfékezné ezt a nagydarab barmot.
– Megfékezem, amint közli velem, ki ütött le, és miért.
– Fogalmam sincs. A függöny mögött volt az illető. Csak a kezét láttam, meg egy henger alakú tárgyat; távcső lehetett. Aztán a ruháimmal kiszaladtam a folyosóra, s bezárkóztam egy üres öltözőbe. – A nő hangja támadó: – Na most mi lesz?! Letartóztat?
– Hová iparkodott ilyen késői órán? – tér ki a válasz elől Guruczi.
– Haza.
– Úgy értem. Vágvölgyi úrhoz?
– Ha arra céloz, már visszavonta a feljelentést.
– Nem céloztam semmire, mivel dalolva bizonyíthatom, hogy a bűntény napján a maga feneke alatt volt a járgány.
– Kölcsönvettem, ha tudni akarja.
– A tulajnak miért nem szólt?!
– Nem tudtam, hogy a másik kocsiját szerelőhöz vitte. Egyébként a szeretőm. Így már világos?
– Csöppet sem. Hová vitte az autót?
– Fehérvárra. A szálloda előtt hagytam.
– Hirtelen ötlettől kiindulva. Vagy ellopták magácskától…
– Téved: a férjem levélben kért, hogy szerezzek neki egy kocsit. Találkoztak?
– Sajnos nem; tovább maradhatott a nagyszüleinél…
Guruczi sóhaja füttyszerű hangba tűnik át.
– A levelet, gondolom, eldobta – mondja maga elé.
– Nálam van, maga… – Borsodi Nóra előrángatja a táskájából, a hadnagy fejéhez vágja. – Láthatja, ha van szeme!
Karvaj Bálint tehetetlenül figyeli a jelenetet.
– Milyen finom papír – mondja Guruczi, mintha mi sem történt volna.
– Lehet is: nyugatnémet.
– Különös, hogy csupa nagybetűvel írták.
– A férjem most tanul magyarul.
– Tanul… – Guruczi elhúzza a száját. – A jelen időről nemsokára meggyőződhetünk.
*
A bonctani intézet ügyeletén Ponczok doktor – túl a hatvanon, tekintélyes strúmával a nyakában – keresztrejtvényt fejt. Nyílik az ajtó, Guruczi kukkant be.
– Megjöttünk, öregem! Vonuljunk a tepsikhez, aztán hazamehetsz.
A boncterem közepén tisztára mosott kőasztal áll, oldalán vízcsappal, melyből gumicső vezet a lefolyóba. Az egyik fal mellett üvegfalú szekrény műszerekkel, csillogó szerszámokkal. A másik falat pályaudvari csomagmegőrzőhöz hasonló rekeszek borítják.
– A hatvannégyest – mondja Guruczi, és maga elé engedi Borsodi Nórát.
Karvaj Bálint az ajtóban marad, közömbös képet erőltet magára.
Ponczok doktor a jelölt számú rekeszhez csoszog, kihúzza, lehajtja a leplet a meztelen férfihulláról.
– Ő az! – mondja a nő fojtott hangon, és elkapja a fejét.
Guruczi megragadja a karját, visszatartja.
– Tudom, hogy nehezére esik, de most erősnek kell lennie; vegye szemügyre alaposan.
– Herbert Günter, a férjem! – kiáltja Borsodi Nóra, s kiszakítja magát a hadnagy kezéből. – Ez kegyetlen húzás volt magától, zsarukám…
– Valakivel csak azonosíttatnom kellett – süti le a szemét Guruczi. – Bocsásson meg. Hazavisszük.
– Inkább taxival mennék, ha lehet.
– Ahogy óhajtja.
Guruczi Ponczok doktorhoz fordul: – Dokikám, hívnál egy kocsit a hölgynek? Addig is viseld gondját; olyan érzésem van, hogy belőlem elege van mára.
Biztatóan rájuk vigyorog, aztán belekarol az ajtófélfához támaszkodó Karvaj Bálintba, és elindulnak.
– Szerencsétlen asszonyka… – jegyzi meg a zászlós.
– Miért lenne szerencsétlen?
– Csúnyán végezte az embere.
– Ki mondta, hogy a férjét mutattam meg neki?
Karvaj Bálint leesett állal bámul maga elé.
– Ki volt hát a halott? – kérdezi, már a kocsiban.
– Egy Rákóczi téri strici, akit másfél hete szúrt le a nője – válaszolja Guruczi félvállról. Majd odaveti: – Hétfőn egyébként lesz egy nemes feladatod.
– Tessen parancsolni velem.
– Kihúzatod egy-két fogadat. Kizárólag az ügy érdekében.
Karvaj Bálint kétségbeesetten pillant a felettesére.
– Nyugi, ha mázlid van, csak tömnek – vigasztalja a hadnagy. – Attól függ, milyen állapotban van a fogazatod.
– Hol kell jelentkeznem? – kérdezi a zászlós belenyugvással.
– Doktor Szelezsán rendelőjében…
*
Másnap délután Guruczi belép a Sárga Ló ajtaján, beleütközik a tálcával suhanó felszolgálóba, kis híján felbukik. Zavarában a drinkbár felé veszi az útját. A mixernő a Pesti Turfot tanulmányozza.
– Tud valami jó tippet? – tornázza magát a bárszékre a hadnagy, s áthajol a pulton.
– Gereben a nyerő a harmadik futamban. Ha lesz felesleges öt forintja, játssza meg bátran.
– Ki lovagolja?
– Vaskuti – pillant az újságba a nő. Iszik valamit, vagy csak társalogni akar?
– Mit ajánl?
– Whiskyt.
– Nem bánom, bontson meg egy üveget. Aztán majd behozom a közértből…
– Tréfál? – kérdezi hűvös hangon a mixernő.
– Persze – bólogat Guruczi. – Töltsön nekem egy kis unicumot.
– Piti – jegyzi meg a nő.
– Lehet, hogy piti vagyok, édesem, maga viszont nem ért a lovakhoz – mondja Guruczi. – Gereben akkor fog nyerni, ha a másik tíz lovat kilövik mellőle.
Felhajtja az italt, fémpénzt csúsztat a pultra. Megpördül, az étteremben ülő tiroli ruhás férfin akad meg a szeme: hatalmas feje van, tempósan lapátolja magába az ételt, szája szélén csorog a szaft.
– Zbigniew urat figyeli? – hallja fülében Grósz Dezső behízelgő hangját.
– Embert így még zabálni nem láttam – mondja ámultan, aztán felhúzza a szemöldökét. – Maga meg honnan csöppent ide?
– Vágvölgyi úr már jó ideje várja – közli kitérően. – Fáradjon utánam.
Az irodában magas, sportos, negyven körüli férfi fogadja őket; arcára úgy feszül az évszakhoz képest szokatlanul napbarnított bőr, mintha felvarratta volna.
– Üdvözlöm a bungalómban – mondja, és gyorsan elmosolyodik. – Már vártam.
– Tudja, én állandó késésben vagyok…
– Akárcsak az elfoglalt emberek többsége. Ne mentegetőzzék. Tegye le magát.
Guruczi elhúzza a száját; nehéz lenne összetéveszteni egy cinkos vigyorral.
Maga alá kanyarít egy fotelt, letelepszik. Vágvölgyi az íróasztal mögött foglal helyet.
– Úgy hallottam, maga nem iszik alkoholt – jegyzi meg az üzletvezető, s hamiskás pillantást vet a hadnagyra.
– Ki mondta ezt a hülyeséget? – kérdezi Guruczi faarccal.
Vágvölgyi a fal mellé húzódott Grósz Dezső felé int. A helyettese szó nélkül kitárja a bárszekrényt, konyakot és poharakat vesz elő. Tölt – Guruczi poharát csordultig.
A hadnagy kedvtelve forgatja kezében a mintegy kétdecis adagot.
– Tegnap alaposan ráijesztett szegénykémre – szólal meg ismét Vágvölgyi.
– Betegesen retteg az ellenőrzéstől, – Gondolom, feleslegesen.
Grósz Dezső hálás kutyapillantást küld a hadnagyra.
– Természetesen. De nem ezért keresett fel.
– Nem bizony.
– Hanem az autólopás miatt… – folytatja magabiztosan Vágvölgyi. – Azért is kár volt fáradnia; persze tegnap még nem tudhatta, hogy időközben visszavontam a feljelentést. Képzelje, a menyasszonyom vette kölcsön.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Két napja – még az eset előtt. Utána telefonált, hogy nála van a Golf.
Képzelheti!
– Hová telefonált?
Vágvölgyi összeráncolja a homlokát.
– Hogy érti?
– Ahogy mondom: hol tartózkodott maga, mikor az értesítést kapta?
– Az édesanyámnál, Szombathelyen.
– Nincs is olyan messze a Balaton szélétől… – jegyzi meg Guruczi halkan, s slukkol a konyakból. – Vonattal utazott?
– Vonattal, mivel a másik kocsi, amivel egyébként Nóra járt, bedöglött, és most is szerelőnél van.
– Na és a Golfról mit tud? – pillant az üzletvezetőre Guruczi; szemében káröröm fénye villan.
– Csak amit Nóra mondott a telefonba: szüksége volt rá, hát elvitte.
– Azt nem említette véletlenül, hogy kölcsön akarja adni?
– Kölcsönadni? – Vágvölgyi teli szájjal nevetett. – Maga nem ismeri azt a nőt! Egy doboz gyufát nem adna kölcsön senkinek.
– A saját gyufáját lehet, hogy nem – mondja Guruczi a maga kocsiját viszont Székesfehérvárra szállította a férjének…
– A férjének?! – ugrik föl Vágvölgyi. Úgy tűnik, az arcán szétpattan a bőr. – Hogy merészelt ilyent kérni az a hímringyó?…
– Halottról jót vagy semmit – hajtja föl az italát a hadnagy.
Vágvölgyi lassan visszaereszkedik a székre. Grósz Dezső a konyakosüveggel forgolódik. Pár másodpercig csöndben vannak.
– Mi történt vele? – kérdezi végül az üzletvezető.
– Elhalálozott, mint céloztam rá.
– Meghalni sokféleképpen lehet.
– Látja, ez igaz. A mi emberünket a maga kocsijában érte utol a végzet.
– Csak nem törte össze?
– Ripityára – bólogat Guruczi.
Vágvölgyi szitkok áradatát zúdítja a néhaira.
– Nem is örül? – kérdezi a hadnagy, és Grósz Dezső felé nyújtja az üres poharát. – A verdát kifizeti a biztosító, míg a pálya szabaddá vált.
– Ugyan! – legyint türelmetlenül Vágvölgyi. – Csak nem képzeli, hogy egy pillanatig is el akartam venni.
– Pedig mutatós bringa.
– Igaz. De elviselhetetlen. – Hangja a türelmetlenből lassanként barátságtalanná válik. – Van még valami jó híre?
Guruczi sóhajt, keresztbe veti a lábát.
– A fényképekkel akad egy kis bibi…
Vágvölgyi szája széle megrándul, cigarettát vesz elő, ujja remeg, ahogy lángra lobbantja az öngyújtóját. Grósz Dezsőhöz fordul:
– Menjen ki innen! – förmed rá.
– Jól értettem, főnök? – mered rá a helyettese döbbenten.
– Kifelé!
Grósz Dezső ábrázatának színe a hajáéval vetekszik, miközben megfordul, hogy elhagyja a helyiséget.
Guruczi látszólag mit sem vesz észre a változásból; körmével egykedvűen kocogtatja a pohár szélét.
– Ezek szerint járt nálam – köszörüli a torkát, amint kettesben maradnak.
– Nem kérdezem, volt-e házkutatási parancsa.
Guruczi némán, rezzenéstelen szemmel nézi a másikat.
– Magánál vannak? – Vágvölgyi nehezen palástolja izgatottságát. – Vagy talán…
– A helyén hagytam valamennyit – mondja Guruczi.
– Ezek szerint tárgyalni jött.
– Úgy is lehet mondani.
– Üzletelni… – csillan fény Vágvölgyi szemében. – Nos, ennek nem vagyok ellene. Nem csupán azért, mert jómagam is üzletember vagyok, hanem – mondjuk ki kereken – jókora kellemetlenséget zúdíthat a nyakamba.
Vágvölgyi kihúz egy fiókot, s öt darab ezres bankjegyet számol az asztalra.
– Töltsön még egy adagot – nyújtja az üres poharát Guruczi.
– Értem… – harapja meg a szája szélét, Vágvölgyi, aztán még öt ezrest tesz a többi mellé. – Meg van elégedve?
– Miután a kezemben lesznek a fotók és a negatív.
– Még a nap folyamán elküldöm a lakására egy emberemmel.
– Na nem, barátocskám! – rázza a fejét a hadnagy. – Elmegyünk érte, mégpedig mi ketten. Azonnal.
– Nézze, elég kevés a szabadidőm…
– Nem érdekel a szabadideje. Átveszem a képeket, átadja a lét. Ez a tiszta üzlet. Így nem vagyunk kiszolgáltatva egymásnak.
– Hát jó – pattan fel Vágvölgyi. Szórakozottan zsebre teszi a pénzt. – Essünk túl rajta minél előbb.
Kiviharzik az ajtón, Guruczi utána cammog. Amikor a bárpult mellett lépked, sziszegés üti meg a fülét.
– Kígyót nyelt, drága? – fordul a mixernőhöz.
– Evelin a nevem – suttogja a nő, jelentőségteljes pillantást küldvén a távolodó üzletvezető felé. – Ne haragudjon, nem tudtam, hogy rendőr.
– Ezt meg ki pofázta el magácskának? – horkan fel Guruczi.
– Grósz Dezső említette… Ne haragudjon rá, ő nagyon jó ember.
– Na ja. Rá van írva…
Evelin egy cédulát csúsztat a hadnagy tenyerébe.
– Mi ez, a tuti nyerő?
– Ne tréfáljon, uram. Életemben nem voltam a lóversenyen.
– Felháborító! Nekem meg képes Gerebent ajánlani…
Elteszi a cédulát, indul Vágvölgyi után.
*
A lóversenypálya környéke most kihalt. Guruczi kocsijával a bejárat elé kanyarodik, a rácstól centiméterekre blokkol. Egyet-kettőt dudál, majd sebességet vált, a kocsi orrával próbálja benyomni a kaput.
Megjelenik a portás: bal lábára sánta, idős férfi, hosszú szálú ősz hajába belekap a szél. Széles mozdulatokkal integet, ahogy a legyeket hajtják kifelé.
– Hátra! – hörgi. – Vissza!
– Nézze – dugja ki fejét az ablakon a hadnagy –, most nem a kimúlt lovával beszél, amelyik a húszas években ledobta magát a nyeregből, hanem velem. Az alagi telepről jöttem, nyissa ki a kaput.
– Igazolja magát!
Guruczi előveszi rendőrigazolványát, egy pillanatra a portás elé tartja. – Nézze meg, és tartsa a száját…
A portás nyel egy nagyot, majd reszkető kézzel bíbelődik a zárral. Kihajtja a két szárnyat.
– Jöjjön ide! – szól ki Guruczi. Megcukrozza a hangját. – Ismeri a zsokékat?
A portás kijelenti, hogy a pályán mindenkit ismer.
– Az érdekel, aki legutóbb a hetedik futamot nyerte.
– A Méhkirálynő…
– Nem a ló nevét kérdeztem, de jó helyen kapisgál.
– A Vince lovagolja. Ez a becsületes neve.
– Melyik zsoké becsületes? – teszi fel a költői kérdést Guruczi.
A portás hátravetett fejjel nevet, hangja köhögésbe, krákogásba fullad, fogatlan szájából fröcsköl a nyál.
– Ezt abbahagyhatja, idegesít – mondja türelmetlenül Guruczi. – Mit tud róla?
– Egyszer fel volt függesztve… Állítólag a hűvösön is csücsült.
– Csalásért?
– Dehogy! Azért nem kaszlizzák be ezeket. Valami lopás vagy erőszak…
– Szóval fogalma sincs róla – szögezi le a hadnagy.
– Nincsen – tárja szét a karját a portás. – De azért csodálom, hogy versenyezhet.
– Hol találom?
– Alighanem az istállók körül téblábol; mert hogy ezek a maiak szakértelemmel trenírozzák a lovakat, hát az nem létezik. Némelyikük verseny előtt ismerkedik meg szegény párákkal. A célegyenesben persze suhog az ostor…
– Kis túlzás… Ami az ismerkedési délutánokat illeti.
– Ne higgye. Pedig a lóval többet kell foglalkozni, mint egy gyerekkel. Az én időmben a zsoké volt az etető, az ápoló, még a lódoktor is egy személyben.
– Látom, igazán hozzáértő. Arra lennék kíváncsi, ez a Vince milyen szakember?
– Semmilyen.
– Akkor hogy tud nyerni versenyeket? Jó a ló?
– Nem, uram. A ló se jó. A pénz jó. A lóvé. Meg a haverság. Az a jó.
Guruczi hosszan néz a kapus ráncos arcába; a vizeskék szemek állják a pillantását.
– Köszönöm, öregem – mosolyodik el a hadnagy. – Igazán sokat segített.
Behajt a kapun, eljut a betonút végéig; tovább nem autózhat, korlát védi a füves területet. Szitkokat mormolva kiszáll, gyalog folytatja útját az istállók irányába.
Bal kéz felől zöldell a pálya, a trénerek sétáltatják, könnyű vágtákkal melegítik a lovakat. Odébb az istállók ajtaja nyitva, a bokszok többsége üres, alomszag árad a szabadba. Az egyik ajtóban lovászfiú támaszkodik egy vasvillára.
– A zsokék? – szólítja meg Guruczi.
– Szokás szerint hátul verik a blattot.
Guruczi továbblép; az istállók mögött négy férfi kuporog egy felfordított láda körül.
– Elnézést, hogy megzavarom a munkát… – harákol a hadnagy – Vince kollégával váltanék pár szót.
– Kicsoda maga? – kérdezi a szemben ülő, és feláll; termete alig változik.
– Inkább négyszemközt.
– Várjon egy kicsit.
A játék folytatódik. Guruczi körbesétálja a kártyázókat, Vince mögött megáll, figyeli a lapját.
– Rosszul játszott – jegyzi meg a parti végén. – Ha időben eldobja a pikk hetest, három húzással előbb römi lehetett volna.
– Be lehet szállni… – szól oda az egyik zsoké.
– Kösz, most inkább nem. – Vincéhez fordul. – Hadd raboljam egy kicsit a drága idejét.
– Tippet nem adok! – emelkedik fel ismét Vince. – Abban ne is gondolkozzék!
– Tippet majd én adok, csak mozduljon már….
Vince kelletlenül követi a hadnagyot a szabadba. Az istállóktól kellő távolságban megállnak, szembefordulnak egymással; a zsoké összehúzza a szemöldökét, miáltal kis feje még aszottabbnak tűnik.
– Mióta riszteltek az öreggel? – kérdezi élesen Guruczi.
– Kivel risztelek én? – fullad el a zsoké hangja.
– Jakubekkel. Mióta szállítod neki a tippeket?
– Na ide figyeljen!…
Guruczi egy kézmozdulattal beléfojtja a felháborodást. – Mindkettőnk előtt világos, hogy így illik reagálnod, tehát ne fáraszd magad. Mint ahogy kettőtök kapcsolatáról is tudok: az öreg belevett a buliba.
– A maguk dolga! – vág a zsoké szava. – Hetek óta nem láttam a vénembert.
– Akarod mondani, napok óta…
Vince kissé felemeli a két kezét, majd tehetetlenül visszaejti.
– Hébe-hóba találkozunk, beszélgetünk… Ha mondtam is neki valamit, és véletlenül bejött, soha nem kértem a nyereményből.
– Ilyen önzetlen lennél?
– Higgye el, mi se tudunk többet az esélyekről, mint például a Turf újságírói.
Guruczi hangosan felnevet.
– Ide süss, te becsület bajnoka! – Orra alá nyomja az ószeresnél talált „Méhkirálynő–Zulejka vissza” feliratú papírdarabot. – Százat egy ellen, hogy a te írásod; egyébiránt a grafológus könnyen kiderítheti. Akkor pedig, mondanom sem kell, új kártyapartnerek után kell nézned, mert a pályát csak kívülről láthatod.
– Mit akar? – kérdezi Vince halk, alázatos hangon. – A vasárnapi futamban…
– Elég! – szakítja félbe Guruczi. – Ne rontsd el a szórakozásomat, mert kitekerem a nyakadat…
A zsoké szemében őszinte csodálat tükröződik.
– Mit kerestél az öreg boltjában legutóbb, arról mesélj.
– Tudja jól: adtam neki egy ötletet…
– S mi volt a csomagban?
– Egy kis ajándék…
Guruczi bal szeme résnyire szűkül, ugyanakkor a szája sarkában mosoly bujkál.
– Amit aztán visszavittél… Ne hülyíts, mert még a lelkemre veszem!
– Üzletet ajánlottam, de nem tudtunk megegyezni – sóhajt a zsoké. – így történt, higgye el…
– Az üzlet mibenléte érdekel.
Vince leszegi a fejét, a kopott fűcsomókat nézi.
– Erről nem beszélek – mondja konokul.
– Kérdezzem meg mástól? – kérdezi Guruczi közömbösen.
– Kitől? – villan a zsoké szeme.
– Mondjuk, a lánytól…
– Melyik lánytól?!
Guruczi olyan ábrázatot vág, mint akinek lelki szeme előtt megjelenik álmai asszonya: – Szőke, nagy keblű, és imád táncolni…
– Nórát hagyja ki a piszkos ügyeiből, ajánlom!
– Csakhogy eljutottunk idáig – szusszant Guruczi. Elvigyorodik. – Mióta bolondulsz a kis bestia után?
Vince apró feje eltorzul, nyakát előreszegezi, a hadnagy gyomra felé lendül. Guruczi félrelép, megragadja a zsoké nyakát, s messzire taszítja magától – a kis ember métereket bukdácsol a fűcsomókon.
– Ne feledd, fajankó: Jakubek Benjámint te láttad utoljára… – szól utána.
*
Amikor Guruczi mintegy félórával később, hóna alatt egy puha fedelű bőrmappával belép az irodájába, Karvaj Bálintot fedezi fel az íróasztalánál, egyenruhában.
– Csakhogy meg tetszett jönni – kiáltja a zászlós csillogó szemmel. – Már csaknem egy fertályórája várok.
– A várakozás erősíti a lelket – emeli magasba a mappát a hadnagy, és fél fenékkel felül az asztalon lévő iratkötegre. – Nézzük, mibe trafáltam bele vaktában…
Kinyitja a mappát, mely egy fényképalbumot takar. Belelapoz az albumba: minden oldalon más és más meztelen lány látható, erotikus pózokban.
– Kik ezek a babák? – kérdezi a zászlós, miközben megnyalja a szája szélét.
– Vágvölgyi alkalmazottai.
– Akkor lebukott!
– Ahogy vesszük.
– Miért, nem tetszik fölhasználni ellene?
– Még nem tudom…
– Ezek már tárgyi bizonyítékok.
– De mire, Bálintkám, az én istenem áldjon meg…
A zászlós hallgat, mialatt Guruczi előveszi a negatívot, és a fény felé fordítva végignézi a kockákat, összehasonlítván a kész fotókkal. Majd a zsebéhez kap, kicsippent egy cédulát, lefújja róla a dohánymorzsát: Nagyon félek! Este nyolckor várom a lakásomon. (Kürtös utca 94.) Jászkun Evelin.
– Az meg micsoda? – nyújtogatja a nyakát a zászlós.
– Amolyan tengerbe hajított palack; egy gyenge nő a segítségemet kéri…
– Menjünk! – ugrik fel Karvaj Bálint.
– Boldogulok magam is… – inti le Guruczi. – Neked más feladatod lesz: elmész Jakubek Benjámin címére, és beszélsz a házmesternével, aki bejelentette az eltűnést. Lediktáljam a kérdéseket?
– Dehogyis! Tudom én a dolgomat.
– Akkor mire vársz?
– Hát a címre.
– Tudhatnád azt is, hogy nálunk az ócskások zöme a nyolcadik kerületben lakik. A mi emberünk meg valahol a Teleki téren…
– Hanyas szám? – kapja elő a noteszát a zászlós.
– Látod, azt elfelejtettem. De te majd kideríted…
Amikor Karvaj Bálint már harmadszor járja körül a teret, eszébe jut, hogy nem elegendő a kopott feliratú postaládákat átvizsgálni, hanem beljebb kell hatolni a kapuk alá, a lakók névtábláit ellenőrizni; így már a második próbálkozása sikerrel jár, a cédulán ott áll: Jakubek Benjámin régiségkereskedő.
„Ezek szerint régiségkereskedő…” – mormolja, és bejegyzi a noteszba.
„Ez majd még el fog válni.”
Becsenget a házmesterhez: fakó köpenyes asszony nyit ajtót, ősz haja kislányosan befonva, a tincsek vállnál eltűnnek a köpeny alatt, lábán barna tornacipő, fűző nélkül.
– Állami rendőrség – mondja a zászlós hivatalos hangon. – Kérdéseket fogok föltenni magának.
Az asszony hátralép, mint aki ütni készül, majd torokhangon kiabálni kezd:
– Már megint azok a kurvák, hogy a nagy ég rogyasztaná össze alattuk az ágyat, valahányszor jó nekik! De én kitiltottam innét az összeset, ide be nem teszik azt a repedt sarkukat! Ez egy tisztességes pesti bérház, tessék megnézni a lépcsőházat, nincs hányásfolt, a fal sincs lerondítva, mint amott szemközt, a túloldalon.
– Straub Benőnét született Baczakó Jankát keresem – használja ki a lélegzetvételnyi szünetet a zászlós.
A házmesterné egy pillanatig hallgat, aztán előrenyújtja a tenyerét.
– Milyen tenyér ez?! – kérdezi támadóan. – Mondja meg bátran!
– Vörös – bökj ki a zászlós.
– Munkástenyér, biztos úr – mondja a házmesterné, mintha meg sem hallaná az iméntit. – El tudja képzelni rólam a könnyűvérűséget? Vagy a szobáztatást?
Karvaj Bálint leinti.
– Most nem magáról van szó, jóasszony, hanem az egyik lakójáról, név szerint bizonyos bizonytalan foglalatosságú Jakubekről… Maga jelentette be az eltűnését?
– Igen, én! – mondja mohón a házmesterné. – Egy hete is megvan, hogy nem láttam a szomszéd urat. Ez eddig csak egyszer fordult elő, mikor is a kisiparosok szakszervezeti üdülőjébe kapott beutalót. Csakhogy akkor hamarébb hazajött, mert unatkozott. – Aggódva pislog. – Mit gondol, fontossággal bír a vallomásom?
– El fog válni. Sok személyt kihallgatunk, minden szálat göngyölítünk fölfelé… – A szomszéd ajtó névtábláján akad meg a pillantása. – Itt lakott?
– Lakott?! – csapja össze tenyerét a házmesterné. – A rendőr úr azt hiszi, hogy talán…
– Én nem hiszek semmit, jóasszony, hanem meggyőződöm – inti le a zászlós. – Lakatost kell hívni, behatolni.
A házmesterné köpenye zsebéből kulcsokat vesz elő.
– Lakatos, franc, aki megeszi – dünnyögi. – Minek ide lakatos?
Az egyik kulcsot a zárba illeszti, s kitárja az ajtót. Karvaj Bálint hátraparancsolja, elsőként lépi át a küszöböt. Előbb lopakodva, majd határozott léptekkel dörög végig a szedett-vedett bútorokkal, antik tárgyakkal telezsúfolt lakáson.
– Büdös van itt – mondja a házmesterné. Nyissak ablakot?
– Ne nyúljon semmihez! – förmed rá a zászlós.
– Nem vagyok én olyan… – húzza föl az orrát a házmesterné.
Karvaj Bálint még egyszer végigpásztázza a helyiségeket, aztán kijelenti:
– Az alapos gyanú igazolást nyert, miszerint Jakubek Benjámin nevezetű ószeres-régiségkereskedő eltűnt…
*
Guruczi felkattintja a belső világítást, mire halvány fény támad a kocsiban.
Az órájára pillant: nyolc múlt három perccel. Kiszáll, gyalog vág neki a macskaköves, enyhe emelkedésű kocsiútnak: kétoldalt fák és bokrok takarják a házakat. Átvág egy fűvel benőtt árkot, a járdán folytatja útját.
A kilencvennégyes ház drótkerítése már csaknem teljesen az enyészeté, a kerti kapu helyén szabad a járás. A kaputól kitaposott ösvény vezet a kétszintes romvilla bejárati ajtajáig: Guruczi penészillatú, szűk lépcsőházban találja magát. Felkattintja az elemlámpáját: jobbra hiányos korláttal kísért lépcsősor kanyarog az emeletre, balra rozzant ajtó névtáblával: Jászkun Evelin.
Csönget.
– Ki az? – hallatszik a női hang odabentről.
– Egy lóversenyszakértő zsaru – köszörüli a torkát a hadnagy, miközben gyors pillantást vet a nyíló ajtó biztonsági láncára.
– Gyorsan… – sürgeti a mixernő, és karjánál fogva behúzza az ajtón.
Visszaakasztja a láncot.
– Nem csodálom, hogy fél ebben a denevérlakban… – jegyzi meg Guruczi. – De legalább nem találják meg egykönnyen a hitelezői…
– Szerencsére nincsenek hitelezőim.
Guruczi besétál a szobába, tüzetesen szemügyre veszi a berendezést, mely a külső környezethez képest meglepő: színes televízió, lemezjátszó hangfalakkal, hanyagul szétdobált lemezek, a vitrinen meg a polcokon ízléses iparművészeti tárgyak.
– Tárja ki a lelkét, Evelin, a magáé vagyok – dől végig a franciaágyon Guruczi, s szórakozottan belelapoz egy-egy Playboy-magazinba.
– Tudja valaki, hogy idejött? – rebben a mixernő szeme.
– Senki. Egyelőre.
– Akkor jó.
Evelin körbelibben a szobában: konyak és két talpas pohár kerül az asztalra.
– Töltene?
Guruczi feltápászkodik az ágyról, helyet foglal a fotelban, szemben a nővel. Tölt, meglötyögteti poharában az italt.
– Kezdjük a délutáni Turf-böngészéssel – sóhajtja, miközben tekintete végigsiklik a mixernő alakján. – Fogadjunk, hogy a köntöse alatt nincs semmi… – jegyzi meg elvigyorodva.
– Nyert. Éppen most fürödtem.
– Szóval szenvedélyes lóversenyjátékos…
– Ugyan! Életemben nem voltam kint a pályán. Az újságot egy öregúr felejtette ott valamelyik nap. Unalmamban belelapoztam. Mókásnak találtam a Gereben nevet, ezért ajánlottam magának.
– Az öregúr hogy nézett ki?
– Magas, hajlott hátú.
– A nevét persze nem tudja…
– Általában nem mutatkoznak be. Kivéve a rámenősebbeket.
Guruczi kis csönd után kiböki:
– Nem látszott ószeresnek?
– Talán… – Evelin szeme az ágy fölött lévő poszteren kalandozik. – Tudja, elég nehezen találom ki az emberek foglalkozását.
Most a hadnagy szemébe néz. – Magát sem néztem rendőrnek.
– Kösz a bókot, majd meghálálom. Térjünk a tárgyra: miért fél?
– Megfenyegettek.
– Pompás.
A mixernő szeme elkerekedik, aztán felcsattan.
– Ez magának pompás?!
– Persze. Legalább végre történik valami körülöttem. S ki fenyegette meg?
Evelin hallgat.
– Nos – sürgeti Guruczi. – Lassan elfogy a konyak, és még nem jutottunk egyről kettőre.
– Nem mondom meg… Nem merem…
Guruczi két kezét a karfára ejti, feltornázza magát.
– Akkor én mennék is… Talán még elcsípem a tévében a krimi végét.
Evelin felpattan, szorosan a hadnagy elé áll.
– Hagyja békén Vágvölgyi urat! – suttogja. – Ha nem akar nagy bajt hozni rám, hagyja békén…
– Dehogy hagyom! Éppen elég gusztustalan féreg ahhoz, hogy nyugtalanítsam egy kicsit… Egyébként gratulálok az alakjához.
– Az… alakomhoz?
– Igen. Láttam a fotókon: tényleg szép…
– Látja, ez is… – A mixernő fáradtan visszaül, belenyal az italába. – Vágvölgyi mindenre képes. Még magának is árthat.
– Majd felveszem a páncélingemet, és akkor nem tud aktfotókat készíteni rólam…
– Az más… – Evelin szemében buja fény villan. – Arra engem nem kellett kényszeríteni… Akkor még jóban voltunk.
– Ezzel eddig nem is dicsekedett.
– Nem mondtam volna? Télen mutattak be neki az Astoriában. Elegáns volt, jóképű, és persze nagyvonalú. Az első este lefeküdtem vele. Jól emlékszem mindenre…
– Ne részletezze, ha lehet… Mi történt másnap?
– Elmondtam, hogy pillanatnyilag – három éve – állás nélkül vagyok. Azonnal elhelyezett az üzletében…
Az ablak felől halk neszezés hallatszik. Guruczi néhány lépést tesz a szobában, majd az ablak mellett lecövekel.
– Folytassa! – szól a nőnek.
– Mit mondjak, elég nehezen rázódtam bele a munkába háromévi szabadúszás után… De legális volt, és végre megnyugodtam egy kicsit. Közben pénzt kerestem, nem is keveset. – Körbemutat. – Berendezkedtem. Cserében csupán Vágvölgyit kellett elviselnem, akit napról napra jobban utáltam.
– És akit mára úgy megutált, hogy képes lenne bajba keverni – bólogat Guruczi.
– Én…
– Miért, talán nem azért rendelt ide?
Guruczi közben kipillant az ablakon: a kert közepén homályos autóroncsot világít meg a hold. A hold elé felhő úszik, s a roncs lassanként belevész a bokrok árnyaiba.
– Segítségért fordultam magához – mondja hűvösen a nő. – Ha nem hisz nekem, valóban jobb, ha elmegy. Talán még elcsípi a gyilkost a tévéjében…
Guruczi még egyet bólint, s lassan az ajtó felé indul.
– Magácska most is éppen olyan piti kis kurva, mint amikor Vágvölgyi fölcsípte – szól vissza durván. – Ez az őszinte véleményem.
Evelin szája hangtalanul mozog, majd sírásra görbül. Ujja az ajtóra mutat.
Éppen felemelkedne, amikor lövés dörren: ugyanabban a másodpercben ablaktábla csörömpölése szakítja tovább a csendet, majd a nő visszahanyatlik a fotelba.
*
Guruczi módszeresen püföli tenyerével Evelin arcát, míg a mixernő végre kinyitja a szemét.
– Megszökött a rohadék – tájékoztatja a hadnagy, s néhány csepp konyakot tölt az alélt szájába. – Szerencsére dolgavégezetlenül.
– Mi történt?… – éledezik a nő.
– Le akarták lőni – közli fapofával Guruczi.
– Engem?
– Naná, majd a Sába királynőjét!
Guruczi a foteltól indul az ágy felé.
– Nézze csak! – magyarázza, és cipőstül fellép az ágyra. – Követem a golyó útját. – Végiglépked a takarón, közben előveszi a bicskáját, s a poszter közepén lévő lyukra bök. – Itt van ni! – Kipiszkálja a golyót, mutatja a nőnek. – Magácska füle mellett fütyült el, és a falban kötött ki; tizenhat milliméteres, régi stukkerból való.
– Gondolja, hogy nekem szánták?
– Ki másnak? Én már az ajtónál voltam, kívül a merénylő látószögén.
– Csak bajt hozok magára…
– Na ja. Kis híján mellőlem lőtték ki… Tudja, mit kaptam volna én ezért?!
Evelinből kitör a zokogás.
– Sírjon nyugodtan – mondja a hadnagy, és megsimogatja a haját. – Ez a stressz hatása, természetes reakció.
– Maga… – emeli föl könnyes pilláját a nő – maga nem kedvel engem.
– Dehogynem. Csak én ilyen marha vagyok…
Guruczi előrenyújtja a kezét, a mixernő belekapaszkodik, feláll. A hadnagy tovább húzza, egészen közel magához.
– Ha most ágyba bújtatom, hisz nekem?
– Igen, csak félek.
– Egyelőre nem kell félnie. Ma már senki nem fog próbálkozni.
– Holnap viszont…
– Holnap elmenekítem innen, ahol nyugodtan kivárhatja az időt, amikor már félelem nélkül vallomást tehet.
– Hová akar vinni?
– Azt még nem tudom. De biztonságban lesz, az hétszentség.
*
Guruczi járgánya csikorgó gumikkal blokkol Vágvölgyi kertkapuja előtt.
A hadnagy kiugrik a kocsiból, megnyomja a csengőt, közben nekitámaszkodik a kapunak, ám most nem nyílik ki a nyomásra.
Lámpasor gyullad a kerti úton, majd óriási termetű, kisportolt férfi jelenik meg a kertben. Ráérősen ballag a kapuhoz.
– Finomabban bánj a csengővel! – mordul Guruczira. – Ahogy elnézlek, nem az estélyre jöttél.
– Aranyapám, erre ráhibáztál. A gazdáddal akarok beszélni.
– A „gazdám” nem fogad senkit – suttogja a nagydarab férfi torokból, majd kinyitja a kaput, s fenyegetően indul a hátráló Guruczi felé. – Elvégre a gazdámnak is lehet magánélete. Vagy másként gondolod?
– Ide hallgass, te tenyészbika… – hátrál tovább Guruczi. – Nagy mázlid, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban…
A férfi artikulálatlan hangon felröhög, aztán rúgásra emeli a lábát.
Guruczi gyors mozdulattal elkapja, s megcsavarja – a nagy test elvágódik.
Vágvölgyi tűnik fel a megvilágított úton.
– Üdvözlöm, hadnagy. Ne vegye zokon az emberem viselkedését, kissé faragatlan még.
– Több annál: bunkó… Utasítsa, hogy a továbbiakban legyen hozzám nagyon kedves.
A házigazda belekarol Gurucziba, úgy lépkednek befelé. A hallban elegáns társaság lézeng, az önfeledt szórakozás látszatát próbálván kelteni. A hadnagy méla undorral szipákol a levegőbe, ajkbiggyesztve bámulja a hófehér öltönyöket, nagyestélyiket. Vágvölgyi udvariasan, de határozottan a feljárat feié irányítja.
– Az emeleten nyugodtabban beszélgethetünk.
A helyiség, ahová belépnek, személytelen, akár egy iroda. Guruczi megjegyzi:
– Úgy érzem magam, mint a hékán…
– Gondolom, nem szórakozni jött..: – vág vissza Vágvölgyi.
– Ez igaz – sóhajt Guruczi.
– Azért ihat egy italt.
– Végtelenül megtisztel…
– Nem azért mondtam, hegy megsértődjön… Konyak megfelel?
– Meg: eddig is azt ittam…
Vágvölgyi felemeli a házitelefont: – Két dupla konyak, azonnal! – Hivatalos képet erőltet magára. – Tessék, mondja a magáét…
– Mikor öltözött át utoljára? – veti oda az első kérdést Guruczi.
Vágvölgyi arcán őszinte döbbenet: – Tessék?!
– Jól hallotta: mikor cserélt ruhát?
– Este hét óra tájban.
– Aztán mit csinált?
– Vártam a vendégeimet.
– Idehaza?
– Természetesen.
– No persze… Ezek szerint nem tette ki a lábát a lakásból…
Koppintanak az ajtón, belép a nagydarab férfi, kezében tálca a poharakkal.
A hadnagy aggódó ábrázattal fordul hozzá.
– Mintha sántítana… Remélem, van biztosítása?
Vágvölgyi pillantása találkozik az emberéével; az némán leteszi a tálcát, és elvonul.
– Amilyen melák, olyan érzékeny – jegyzi meg az üzletvezető.
– Sajnálom, hogy megbántottam nemes önérzetét. De nem szeretem, ha egy üresfejű bugris juttatja eszembe hovatartozásomat… – Hangot vált. – Levetné a cipőjét?
Vágvölgyi kitör.
– Mondja, maga szórakozik velem?!
– Eszem ágában sincs. Kíváncsi vagyok a cipőjére. Ez minden.
– Csak az egyikre? Vagy mind a kettőre?
– Mind a kettőre. Ha nem kellemetlen magának…
Vágvölgyi dühösen lerúgja a cipőjét, két ujjal felemeli, és a hadnagy ölébe ejti.
– Parancsoljon.
Guruczi látszólag közömbösen forgatja a finom lábbelit: az egyik talpához föld tapad. Kiissza az italt, majd a pohár szegélyével a zsebkendőjébe kaparja a földet.
– Mit művel? – hápogja Vágvölgyi.
– Amint látja, magamhoz veszem a cipellőjén talált anyagot. És ha onnan származik, ahonnan gondolom…
– A kertemből származik, maga sátán!
– Palántázott, fát ültetett: este hét után, miközben várta a vendégeit…
Vágvölgyi csüggedten mered maga elé.
– Látom, mindenképpen tönkre akar tenni… – ejti maga elé a szavakat.
– Honnan szerezte a pisztolyt? – támad Guruczi.
– Pisztolyt?!
– És hova dugta?
– Esküszöm…
– Arra nem én vagyok a megfelelő személy.
Kicsit vár.
– Ajánlom, a mixernőjét hagyja békén, mert ellenkező esetben nagyon ráfizethet – mondja keményen.
Mielőtt a másik válaszolhatna, zsebre teszi a földmintát, s elhagyja a szobát.
Leszegett fejjel vág át a hallon; az estély láthatóan beindult, melyről igyekszik tudomást sem venni: kerülgeti az italtól fűtött vendégeket – egy pillanatra látószögébe kerül egy estélyi ruhás, középkorú hölgy, aki önfeledten pancsol a fürdőmedencében.
Kitör a szabadba, a kerti úton köp egyet, majd tolvajugrással veti át magát a kerítésen.
*
A boncteremben halvány neonfény világít. Guruczi hanyatt fekszik a boncasztalon, karját a feje alá kulcsolva, Ponczok doktor az íróasztal mögött, a félig kihúzott fiókból egy borosüveg nyaka látszik.
– Nagy volt hajnalban az öregúr… – szólal meg Guruczi.
– A vodkát ráérsz elhozni fizetéskor.
– Az első jutalomosztáskor megkapod…
– Attól, hogy másokat jutalmaznak, te még csóró maradsz. Én meg szomjas.
Guruczi felül, kiveszi a borosüveget, meghúzza.
– Azonosítottátok már a pasast? Akit a tropa járgányból kapartak ki.
– Tényleg nyugatnémet.
– Mi a szösz… Hogy jöttetek rá?
– Miután kiderítetted a nevét, megtudtuk, hogy Herbert Günter hat nappal ezelőtt valóban elhagyta Németországot; fénykép és ujjlenyomat alapján azonosítottuk, tévedés kizárva. Már küldjük is haza a tetemét…
Most Ponczok doktor nyúl az üvegért.
– A legérdekesebb pedig, hogy valóban a felesége után utazott, aki két hónappal ezelőtt jött be az országba… – Iszik. – Ha nem vagyok indiszkrét, ki volt az a nőci, aki miatt képes voltál rávenni, hogy játsszuk el azt az előadást?
– Kis barátnőm…
– Ilyen jó nőid vannak mostanában?
– Tudod, hogy van ez: egyszer fent, máskor…
Nem fejezi be a mondatot. Az órájára pillant, leugrik az asztalról, s furcsa grimasz kíséretében búcsút int.
Guruczi fáradtan baktat felfelé a lépcsőházban; sápadt lámpafény színezi a mállott vakolatot. A felső emeleti manzárd előtt az ajtófélfának támaszkodik, kulcsot illeszt a zárba. Belép a lakásba; tulajdonképpen beépített padlástér.
A szűk előszobán, akár valami messzelátó hengerén, a szemben lévő nyitott szobaajtóra látni. Oldalt ugyancsak ajtók, melyek a főzőfülkébe, illetve a zuhanyozóba vezetnek.
A szobában rendetlenség: székre dobott ruhadarabok, az asztalon személyes jellegű tárgyak; a berendezés az ötvenes évek polgári ízlését tükrözi – ma már kopott, jellegtelen.
Guruczi ásít, kibújik az ingéből, végigdől a vetetlen ágyon. Néhány pillanat múlva felkel, átmegy a konyhába. Kitárja a hűtőszekrény ajtaját: üres.
Kihúz egy fiókot, hosszasan keresgél, végül megtalálja az altatót. Lenyel egy szemet, majd hosszas mérlegelés után még egyet. Visszadől az ágyra, lehunyja a szemét.
Az ajtó felől zaj hallatszik, néhány pillanat múlva Karvaj Bálint termete magaslik a hadnagy fölé.
– Hát te? – nyitja ki fél szemét Guruczi. – Mi a nyavalyát akarsz?
– Láttam, még világít a lámpa…
– Na és hoztál valami piát? Vagy azért jöttél, hogy megidd az enyémet? Mert akkor rosszat húztál, mert egy korty sincs itthon.
– Nem, hanem… – Suttogóra fogja a hangját. – Egyedül tetszik lenni?
– Kivel lennék?
– Neje őnagysága mikor fog hazajönni?
– A nejem? Egy ideig biztos nem.
– Csak nem vitatkoztak össze valami csekélységen?
– De. Még vagy öt éve… – Ásít. – Bálintkám, az isten áldjon meg, altatót vettem be…
Karvaj Bálint félénken tekinget körbe, aztán az egyik fotelról félretolja a ruhákat, leül.
– Mint bizonyára tudomása van róla, nem a fővárosban születtem – kezdi a zászlós nehézkesen. – De néhány év múlva már ide voltam bejelentve. De a nők nyelvén…
– Majd holnap beszélünk erről, a Levelesben. Fehér asztal és bor mellett… De most hagyj békén.
– Legalább annyit mondjon, hogy arról a bizonyos asszonykáról milyen véleménnyel van.
– Nóráról? Nem csúnya. De ki tudja, milyen lehet belül.
– Nem tudtam, hogy ez is számít magánál.
– Általában csak a későbbiek folyamán… Most már kibökheted, hol találtad meg.
– Odahaza! Vagyis Vágvölgyi úr villájában, még délután.
– Az egyszerű észjárás diadala… Mit akartál tőle?
– Gondoltam, jót fog tenni neki a vigasztaló szó…
– Ez nem normális… – sóhajt Guruczi, azzal ismét lehunyja a szemét.
– Mondhatni, barátságosan fogadott – lendül bele a zászlós noha szomorúnak látszott; mármint a férje végett… Hellyel és itallal kínált. Aztán magáról kérdezett. De én nem mondtam se jót, re rosszat.
– Kedves vagy. Mit akart megtudni?
– Apróságokat: mi a beosztása, mióta foglalkozik az üggyel…
– Azt nem kérdezte véletlenül, hogy meddig jutottam a nyomozásban?
– Dehogynem! Mire én kitérő válaszokat adtam. Utána megint teletöltötte a poharamat…
Guruczi félkönyökre támaszkodik, merően nézi a zászlóst.
– A lényegre… – leheli.
– Azt mondotta, végtelenül szimpatikus vagyok neki! – vágja ki sugárzó képpel Karvaj Bálint.
– Gratulálok. – Guruczi feltápászkodik, karjánál fogva felsegíti a másikat a fotelból, átkarolja a vállát, az ajtó felé irányítja. – S miután egyéb nem történt…
– Nem történt, de csak azért, mert megzavartak bennünket!
– Ki volt a galád?…
– Nem más, mint az a puccos, mákos hajú férfiú, akit már láttunk Nórikával vacsorálni a Balatonnál.
– Szelezsán doktor?
– Alighanem.
– Nahát, vele holnap reggel közelebbről is meg fogsz ismerkedni. – Már az ajtónál vannak. – Jó éjszakát, kedvesem…
Megcsörren a telefon.
– Hát ez nem igaz… – sóhajtja Guruczi, s visszabotorkál, felveszi a kagylót. – Alszom! – szól a készülékbe.
– Nagy baj van… – darálja a vonal másik végén egy hang, Guruczi egy pillanatra eltartja fülétől a kagylót, a zászlóshoz: – A firkász…
– A pénz… – suttogja Karvaj Bálint.
Ismét a készülékből:
– Nagy baj… A bajok baja!
– Szóval elnyomtad a lóvét… Holnap délig kapsz időt. A zálogházak korán nyitnak.
– Egy hulla!
– Tudom, hogy az vagy: erkölcsi. De ha nem szerzed meg a lét, valóban az leszek. Addig is, béke veled.
– Itt van! Az ágyamon!
Guruczi ismét eltartja fülétől a kagylót, s csüggedten fordul Karvaj Bálinthoz.
– Úgy érzem, Bálintkám, végleg lemondhatunk a nyereményünkről, ugyanis az író urat minden valószínűség szerint elérte a delírium tremens…
– Melyik kocsmából hívsz? – dörren a telefonba.
– A zsoké, amelyik a Méhkirálynőt lovagolta! És most itt az ágyamon…
– Vince?
– Igen! Gyere azonnal, kifizetem a taxit.
Guruczi fontolóra veszi.
– Ide hallgass! – mondja végül. – Elküldöm hozzád közös ismerősünket. Jól tudod: százhúsz kiló, és senki sem tud kiszedni a markából, ha bolonddá teszed…
*
Mielőtt Karvaj Bálint kiszállna a taxiból, az újságíró feltépi az ajtót, és kirángatja a zászlóst.
– Lóduljon már, maga lajhár! Tíz perce várok az utcán…
– Adsza a pénzt! – nyújtja a tenyerét Karvaj Bálint. – A góré meghagyta, hogy az legyen az első.
Szvoboda Ákos reszkető kézzel a zsebébe nyúl, majd behajol a kocsiba, és rendezi a számlát.
– Egy holttest hever az ágyamon, s ez kissé nyugtalanná tesz… – mondja, miközben belépnek a kapun.
– Majd megnézzük azt a tetemet – válaszolja atyaian a zászlós.
A gyalogjáró mentén bokrokat mozgat a szél, a romos családi ház oldalán több helyen lepergett a vakolat. Szvoboda Ákos felkattintja a világítást; az ajtó fölött lévő lámpa csak kistányérnyi helyet világít meg.
Az ajtó tárva.
– Úgy rémlik, becsuktam… – mondja az újságíró az orra alá.
Az előszoba alig nagyobb egy lépcsőházi fordulónál, melyből három ajtó nyílik, melyeket képtelenség egyszerre kitárni.
A csillár régi bútorokkal berendezett szobát világít meg. Az ágy üres.
– No, hol van a tetem? – kérdezi Karvaj Bálint fölényesen.
Az újságíró ábrázata a gyorsan tűnő szivárvány színeit idézi.
– Az imént még… Úgy láttam, hogy itt volt az ágyon.
– Ember! Úgy látta, avagy bizonyos volt benne?
– Jobban utánagondolván… – Arca ravasszá válik. – Most már nem vagyok biztos semmiben. Talán csupán egy árnyék játszott velem.
– Maga meg énvelem! – kiáltja a zászlós. – Tisztában van vele, hogy legszívesebben meggyomroznám?
– Tökéletesen.
Szvoboda Ákos a diófa szekrényhez lép, s a számtalan ajtaja közül kihajtja az egyiket. Mikor visszafordul, egy üveg pálinkát és vizespoharakat tart a kezében.
– Javaslom, inkább igyunk egyet a nagy ijedelemre.
– Szerencséje, hogy nem vagyok szolgálatban…
Isznak.
Halk nesz, majd ugyanabban a pillanatban kivágódik az ajtó, és Guruczi lép be, fegyverrel a kezében. A fegyvert Szvoboda Ákosra szegezi: az újságíró rémülten hátrál.
– Megőrültél?… – hebegi.
– Leülni! – rivall rá Guruczi. – Az íróasztalod mögé.
Szvoboda Ákos leroskad egy ősrégi Royal írógép mögé; félig teleírt papír van a gépben.
Guruczi a zászlós felé fordul, karikás szemmel közeledik hozzá. Kiveszi kezéből a poharat, és gyors csuklómozdulattal a képébe önti az italt.
– Így bízhatok rád valamit?!
– Holnap beleírom a jelentésembe, hogy kötelességet mulasztottam… – törölgeti a szemét egy szakadt zsebkendővel.
– Más se hiányzik, mint az ostoba firkálásod! Figyelmeztetlek: ha egyetlen sort papírra merészelsz vetni ezzel az üggyel kapcsolatban, akár a végrendeletednek is nekifoghatsz.
– Igenis.
– Most pedig takarodj!
– Hová… takarodjak?
– Nézz körül a kertben, nem találkozol-e véletlenül a halott zsokéval. De jól nyisd ki a szemed, mert mint a példa is bizonyítja, a zsokék rendkívül mozgékony emberek…
Karvaj Bálint jelentőségteljesen bólint, majd kimegy.
Guruczi elteszi a revolvert, aztán az újságíróra mered, aki reszketőkézzel próbál inni; a fele pálinka lefolyik ajkán.
– Pazarolsz?
– Látod, milyen udvariatlan vagyok, meg sem kínáltalak – mondja az újságíró, még mindig zavarban.
– El sem fogadnám. Még nem tudnálak bevinni.
Guruczi ábrázata a szokásosnál is nyúzottabb. Szvoboda Ákos mögé oldalog, fennhangon beleolvas a kéziratba: „Így tehát, akarva-akaratlan tudomásul kell venni, hogy a lósport jelene és jövője, összefüggésben a tenyésztéssel, szoros kapcsolatban van a versenyek tisztaságával.” Ezek szerint behatóan foglalkozol a témával. Készül a nagy mű…
– Ugyan, ez csak amolyan vázlat… Szvoboda Ákos kitépi a lapot a gépből, zsebre gyűri. – Különben sem az igazi. Sztereotipiák, sablonok.
– A többivel mihez kezdesz? – kérdezi egykedvűen a hadnagy.
Milyen többivel?
– A kézirat többi lapjával, amit feltehetően az íróasztalodban őrzöl. Azokat is a zsebedbe tömködöd? Felesleges, a vizsgálati fogságban úgyis megszabadítanak tőle.
– Miért tartóztatnál le? Jogokkal rendelkező állampolgár vagyok. Elvégre demokráciában élünk.
– Népi demokráciában…
Guruczi az ágyhoz megy, lerántja a takarót. A padlóra teríti, majd kézbe veszi az asztali lámpát, fél térdre ereszkedik, s a fénnyel centiméterről centiméterre pásztázza az anyagot.
– Tévedtem – mondja a magáét az újságíró. – Mindenkivel előfordulhat.
– Bár már jó ideje végeztem a rendőriskolát, de a vérfoltot még felismerem. – Felpillant. – Nehogy most azzal gyere nekem, hogy menstruált a babád…
Szvoboda Ákos lehajtja a fejét: – Én mondtam a telefonban. De nem hittél nekem… Mire megjött a hidroglóbusz fejű embered, nyoma veszett…
Guruczi nyögdécselve feláll, fél fenékkel az íróasztalra telepszik.
– Te régebben belekapartál ebbe az ügybe, mint én. Tudhatsz pár tényt, amire nekem szükségem van. Utoljára kérdezem: hajlandó vagy segíteni, vagy nem?
– Bármiben! Csak kölcsön nem adok.
A hadnagy mintha meg se hallaná.
– Mikor hagytad el utoljára a várost?
– Van már vagy két hónapja. Szegény mostohatestvérem temetésén voltam a keleti határ mentén.
– A Balatonnál ezek szerint nem voltál.
– Dehogynem! Gyerekkoromban… Akkoriban még nem irtóztam a bogaraktól és a víziállatoktól…
Guruczi hirtelen elkapja az újságíró nyakát, a másik kezével egy tikettet tart a szeme elé.
– Tudod, mi ez?!
– Valami tikettféle.
– Tikettféle… És mi van rajta?
– Két szám.
– Milyen két szám?
– A tizenegyes meg a kilences…
– Na és ki játszotta legutóbb ezt a baromságot?
– Én…
Guruczi elengedi a másik nyakát.
– Ezek után tagadod, hogy ott voltál Siófokon Vágvölgyi bárjában?
– Na és aztán?! Végeztem a munkámat.
– Közben leütöttél hátulról, szarházi…
– Ott voltam, de nem ütöttem le senkit. Főleg téged nem. Más dolgom volt. Nekem is lehet dolgom, nemcsak a nyavalyás zsaruknak!
– Hát a jelenlegi munkád? Zsarolás? Netán gyilkosság?
Nehéz léptek zaja, aztán dördül az ajtó, és Karvaj Bálint ront be.
– A budi mögött, a szemétdombon…
A kertben fénypontok mozognak, munkában a helyszínelők.
Szvoboda Ákos egy egyenruhás rendőr mellett áll: mintha éveket öregedett volna. Tisza őrnagy a szemétdomb mellett nézi a beszakított koponyájú zsoké holttestét. Az orvosszakértő a fejsebet vizsgálja.
– Súlyos, baltaszerű tárgy – mondja az orvosszakértő. – Átszakította a koponyacsontot, a halál azonnal beállt. Körülbelül másfél órával ezelőtt. – Feláll, nyújtózik. – Egyelőre ez minden.
Tisza őrnagy a körülötte tébláboló embereihez fordul.
– Hallottátok: baltaszerű tárgy, lehet szoborféle, esetleg pajszer. Keressétek!
Egy fiatal nyomozó behízelgően pillant az őrnagyra.
– Őrnagy elvtárs, ez se nyer már több futamot…
– Fogja be a száját, és végezze a dolgát! – förmed rá Tisza őrnagy.
Az újságíró mellett álló rendőrhöz fordul:
– Guruczi hadnagy merre bóklászik?
– Jelentem, azt üzente, hogy fontos dolga van…
Tisza őrnagy felpillant a csillagos égre.
*
Guruczi egyre-másra előzi az autókat, olykor csak centiméterekre suhanva el a szembejövőktől. Karvaj Bálint a szája szélét harapdálja mellette.
A mellékutcába kanyarodván kis híján feldönt egy kukát, de aztán sikerül egyenesbe kormányoznia járművét.
– Élnek a szüleid? – kérdezi a zászlóstól.
– Élnek, hála a nagy égnek.
– Hol laknak?
– Szolnokon. De én Mátészalkán születtem, onnan költöztünk Vitkára, aztán hamarosan Fehérgyarmaton találtam magamat…
– Nagyszerű – vágja el a hadnagy a továbbiakat. – Még ma meglátogatod őket. Méghozzá igen kiváló társaságban…
Evelin háza előtt fékez, kiugrik a kocsiból; a zászlós alig tudja követni.
Végigsiet az ösvényen, próbálja nyitni az ajtót. Csenget. Várnak.
– Berúgjam? – ajánlkozik a zászlós.
– Itt várj!
Guruczi felkattintja zseblámpáját, s az ablak alá oson. A ház tövében burjánzó gazt vizsgálja: két disznóparaj szára törött, virágja mintha máris fonnyadásnak indult volna.
Lábnyomot fedez fel a földön. Papír zsebkendővel letakarja. Talajmintát vesz, eloltja a lámpát.
Körülnéz, fogást keres a falon. Feltornázza magát a párkányra. Zsebkését az ablak zárjához dugja; pattan a keret, belöki az ablakot.
Halkan ereszkedik a lakásba, óvatosan cserkészi be a homályos szobát.
Az ágy felől egyenletes szuszogást hall, mire villanyt gyújt.
Evelin az ágyban fekszik. A hadnagy óvatosan megrázza; a mixernő nehezen tér magához.
– Ébresztő, baba! Sajnálom, de máris indulni kell.
– Altatót vettem be…
– Én is… – kacsint Guruczi. – Próbálja meg összeszedni magát. Csak a legszükségesebb holmikat kapkodja össze. Az előszobában várom…
Az ajtóhoz lép, beengedi a zászlóst.
– A hölgyet elviszed a szüleidhez, bemutatod mint menyasszonyodat, vagy mit tudom én… A lényeg, hogy befogadják egy rövid időre. Te pedig a hajnali munkásvonattal visszajössz, hiszen reggel már doktor Szelezsán rendelőjében kezdesz mint beteg. Ahogy kihúzták vagy betömték a fogaidat, megkeresel. Világos?
Kisvártatva megjelenik Evelin, könnyű sporttáskával a kezében; pillantása még mindig álmos.
– Akkor hát, útra fel! – mondja biztatóan Guruczi.
– Maga nem jön velünk? – A mixernő hangja csalódott.
– Akad még itt egy kis dolgom. De a társamban nyugodtan megbízhat, óvni fogja, mint a szeme világát. – Elvigyorodik. – A végén majd nem tudja levakarni magáról…
Evelin a hadnagyhoz lép.
– Hogyan köszönjem meg?
– Egyszer majd meghív egy whiskyre… Indulás, mert még elérzékenyülök!…
Guruczi hunyorít, majd gyorsan eltűnik a kertben.
*
Másnap délelőtt a hadnagy ruhástól, hanyatt fekve alszik az ágyán; képe borostás. Mellette csöng a telefon. Félálomban nyúl a kagylóért.
– He… – nyögi. – Ki más?… Persze… Jelentkezem… Azonnal?… Az nem megy, bedöglött a kocsim… Éppen javítom… Szervizbe?!… A hiénákhoz? Soha!… Indulok… Persze hogy taxival… Tizenöt perc, de legfeljebb egy óra… Robogok!
Hangosan felnyög, ülő helyzetbe tornázza magát, aztán csak trónol az ágy szélén.
Mintegy háromnegyed órával később leballag a lépcsőn, kilép a szabadba: egy pillanatig csak hunyorog az éles fényben. Orrára biggyeszti napszemüvegét, azon keresztül bámulja a rongyokba burkolt öregasszonyt, aki háromkerekű, ócskavassal megrakott babakocsit tol keresztben az úton.
Egy darab drót leesik a porba. A hadnagy lehajol, szolgálatkészen átnyújtja, akár egy szál virágot. Az öregasszony torz vigyorra húzza fogatlan száját, majd nehézkesen indul tovább. A drót ismét leesik a kocsiról, de nem veszi észre. Hurokszerű lábán csámpázik tova.
Guruczi megcsóválja a fejét, aztán ráérősen elindul a villamosmegálló felé.
Az úton felbukkan egy rendőrautó. Lendületes mozdulatokkal integetni kezd. A rendőrautó a járdaszegély mellé kanyarodik.
– Már azt hittem, szarban hagytok – vágódik be Guruczi a hátsó ülésre. – Tűz!
Szirénázva vágnak neki az útnak.
Tisza őrnagy irodájában nekitámaszkodik az ajtófélfának, rágyújt, hunyorog.
– Valami gáz van? – fújja ki a füstöt.
– Karvaj Bálint zászlós részletes jelentése után úgy döntöttem, hogy nem tűröm tovább a lazaságot! – förmed rá az őrnagy.
– Megígérem, hogy módosítom annak az idiótának a papírra rögzített agyrémeit…
– Felesleges fáradnia – mondja az őrnagy. – Inkább azt közölje, mit keresett Siófokon.
– Dolgoztam.
Tisza őrnagy kézbe vesz egy gépelt lapot, e monoton hangon olvasni kezdi: „… Nulla óra harminc perckor a Karinthy Frigyes utca sarkán teljesítettem szolgálatot, amikor egy bizonytalanul közeledő gépjárműre lettem figyelmes, megállítottam, hogy igazoltatást végezzek, közelebbről megvizsgálva a jármű műszaki állapota jelentősen kifogásolható volt, motorháztető horpadt, lökhárítók ferdék, gumiköpenyek simára kopva, a gépjármű vezetője harmincöt év körüli férfi koszladt ruházatban…”
– A nyomorult! – fakad ki Guruczi.
Az őrnagy folytatja: „… A gépjármű vezetőjét alkoholszondás vizsgálat alá akartam vetni, de azt megtagadta, a helyszínt önkényesen elhagyta, kevés híján elgázolt…”
– Hazudik – mondja Guruczi. – Akadályozni akart a munkámban. Kerestem valakit, siettem…
– Nem érdekel! – Az őrnagy hangja metsző volt. – Magával mindig hasonló dolgok történnek.
– Mit tegyek? Baljós csillagzat alatt születtem…
– Ez engem nem érdekel. Írja le pár sorban az ügyet, már ameddig eljutott, egyszer maga is írhat jelentést. Bár szerintem felesleges, hiszen még az ószerest sem sikerült megtalálnia.
– Ez igaz.
– Azért próbáljon segíteni az utódjának.
Guruczi közömbösen kérdezi: – Kirúg?
– Egyelőre csak felfüggesztem. Leléphet!
*
Amikor a hadnagy benyit a Leveles csárdába, Karvaj Bálintot pillantja meg a sarokban. Egyetlen pohár kisfröccs árválkodik előtte.
– Már mindenhol kerestem, főnök! – ragyog fel a szeme.
– Miért nem a munkahelyemen kerestél? – kérdezi Guruczi hangsúlytalanul.
– Hát arra nem is gondoltam…
– Ettél már valamit?
– Hová tetszik gondolni? Amióta azt az íróembert lefogták, reményem sincsen rá, hogy fizetésig nagyobb összeghez jussak.
– Elárulom, azelőtt sem volt sok. Nézd át az étlapot, aztán rendelj, amit akarsz.
Guruczi előveszi a Vágvölgyitől kapott bankókat, legyező alakban széttárja az asztalon, – Láthatod: lóvé, mint a tenger.
– Kitüntették? – kerekíti szemét a zászlós.
– Ja. Már ahogy engem szoktak… Egyébként most jövök a zaciból.
Elteszi a pénzt, a másik zsebéből előhalász két gombóccá gyűrődött százforintost.
– Biztonságba helyezted a mi kis védencünket?
– Úgy vigyáznak rá, hogy haja szála se görbülhet. Hanem az a fogász…
Guruczi leinti:
– Nem érdekel. Majd a következő főnöködnek meséld.
– Csak nem fosztottak meg bennünket az ügytől?! – kiáltja Karvaj Bálint magából kikelve.
– Téged nem, öregem. Csak engem.
– Borzasztó igazságtalanság! Éppen most, amikor nyomra bukkantunk.
Egészen hihetetlen, váratlan….
– Hihetetlen, váratlan… – ismétli a hadnagy apatikusan. – Csak nem találta rendben a fogaidat Szelezsán?
– Hisz meg se vizsgált! Alig tettem föl néhány ügyes keresztkérdést, máris összeomlott.
– Gumibotot használtál, vagy könnygázt?…
– Nem értem hozzá, és segédeszközt sem vetettem be.
– Ezek szerint a fogásznak békanyálból vannak az idegei…
– Nahát – folytatja izegve-mozogva Karvaj Bálint –, kérdezgetek, faggatózok, egyszer csak kiböki, hogy van egy törvénytelen lánya.
– Manapság majdnem minden férfinak van egy-két zabija; a hatvanas évek polgárpukkasztónak vélt nyugtalankodásainak az eredménye.
– Csakhogy nem tudja, kicsoda!
– Így szokott ez lenni…
A pincér áll meg az asztalnál.
– Mit hozhatok, felügyelő úr? Ha szükséges, felírom…
– Kétszáz ruppóig mindenképpen jó vagyok, Jocó úr – hunyorít Guruczi. – A fröccsökön kívül magára bízom.
Karvaj Bálint türelmetlenül köszörüli a torkát.
– Kilencesztendős korában látta utoljára, aztán az anyja külföldre vitte – folytatja, amint a pincér hallótávolságon kívül kerül. – Sokáig hírét se hallotta, de mintegy két hónapja táviratot kapott tőle, miszerint érkezik. Az orvosdoktor tisztességesen fölkészült a fogadására; szobát rendezett be néki a házában, ajándékokat vásárolt, estébé… Csakhogy a lányka nem akart betoppanni. – A zászlós letompította a hangját, mely már-már hörgésbe torzult. – S azt tessen elképzelni, hogy amikor idáig jutott az elbeszélésben, váratlanul elfakadt sírva…
– Nofene – jegyzi meg Guruczi. – Folytasd!
Karvaj Bálint a hatásszünet alatt kissé összehúzza a szemét. – Akkor aztán egy este váratlan telefont kap: mégis itt van a lányka!
– Személyesen jelentkezett? – kérdezi Guruczi.
– Nem – remegteti tokáját a zászlós. – Egy férfihang adta tudtára. Közölte vele, hogy látta Borsodi Nórát, aki már Herbert Günterné.
– Minekutána Szelezsán tudta, hogy a lányáról van szó…
– Valahogy úgy. Ám ezzel még koránt sincsen vége!
– Ne csigázz, szívem csücske…
– Szóval ezek után az orvosdoktor kapja magát, taxit fogad, rohan a lányhoz. Aki először meg se ismeri, aztán meg a nyakába ugrik, utána viszont a férfinak vannak kételyei. Kisebb vita, majd mindketten elrohannak…
– Szelezsán, mert nem biztos magában, leruccan a siófoki bárba – veszi át a szót a hadnagy. – A többi már világos: hülye fejemmel azt gondoltam, hogy holmi veszekedő párocska.
– Tényleg azt tetszett gondolni – bólogat elégedetten a zászlós.
– Azt kéne megtudni, ki volt a telefonáló… – morfondírozik Guruczi.
– Hát azt megmondhatom – vonja meg a vállát Karvaj Bálint. – Jakubek Benjámin telefonált neki a Sárga Lóból…
*
Miután Guruczi kellőképpen kidühöngi magát, faképnél hagyja a zászlóst, s elindul a vizsgálati fogházba.
Az előzetes letartóztatásban lévő egyénekhez nem könnyű bejutni; a hadnagynak is húsz percébe került, míg érvekkel és ígéretekkel – agyonverés, illetve előléptetésre való felterjesztés – meggyőzi az őrmestert, hogy engedje be Szvoboda Ákos gyanúsítotthoz.
Az újságíró egy háromlábú faszéken, úgynevezett stokin gubbaszt.
– Fogytál – jegyzi meg Guruczi. – De jól áll neked. Frankón.
– Ha a pénzedért jöttél – emeli föl lemondó tekintetét majd levonják a börtönkeresetemből.
– Reménykedjünk… – sóhajtja Guruczi. – Esélyeinket növeli, hogy rendkívül mákos ügybe keveredtél.
– Nekem mondod? Már tájékoztattak az elvtársaid.
A hadnagy töprengve nézi Szvoboda Ákos petyhüdt bőrét.
– Eszembe jutott valami… – kezdi. – Viszont még hiányoznak bizonyos láncszemek. Amikor a múltkor segítséget kértem tőled, te a magas lovat választottad…
– Tudhatnád: én mindig rossz lóra teszek.
– Méghozzá módszeresen. Mivel azt hitted, hogy a hullák hosszútávfutók…
– Poénkodj csak kedvedre…
Guruczi röviden, kedvetlenül felnevet.
– Más nem sűrűn varázsol ki innen, elárulom; ilyen balek nem akad még egy. De ha kevés lesz az időm, előfordulhat, hogy nekem se sikerül. Ez az utolsó lehetőséged. Beszélj!
– Amit én tudok, azzal nem oldasz meg semmit.
– Mindig kételkedtél a képességeimben…
Szvoboda Ákos térdére ejti a kezét – kisebb porfelhő emelkedik a magasba ugyanakkor szusszant, mintha gőzt engednének ki.
– Úgy kezdődött, hogy írok egy amolyan bestsellert – vág bele elszántan.
– Minden baj itt szokott kezdődni…
– Elhagyhatnád az olcsó poénjaidat!
– Mi maradna akkor?… Folytasd!
– Szóval a könyvem a csalásról szólt volna. Nemcsak a lóversenyen, hanem az élet egyéb területein is. A lovi csak az első fejezet. A következő…
– Inkább kérdezek, mert még elmeséled nekem a képzeletbeli hatszáz oldaladat – vág közbe Guruczi. – Hol akadtál össze a Vince nevű zsokéval?
– Megfigyeltem, hogy időnként fantasztikusan gyönge lovakkal is képes versenyeket nyerni. Gondoltam: a pali vagy zseni, vagy csaló… Figyelni kezdtem, követtem a gőzfürdőkbe, vendéglőkbe…
– Például a Sárga Lóba… Mikor lépett a képbe Borsodi Nóra?
– Mindjárt az első napokban. Rendszeresen találkozgattak.
– Üzleti kapcsolatban voltak?
– Először én is azt hittem, de nem: szerelem.
– Vagyis a szánalmas kis figura szerelmes volt a lányba. Erre magam is rájöttem, mikor egy ízben leütöttem…
– Nem! – kiált fel az újságíró. – A lány határozottan csípte a fickót. Egyszer utánuk lopakodtam a Szigetre, és mondhatom neked, ami ott volt…
– Ne kábíts! – ripakodik rá Guruczi. – Mindkettőhöz volt szerencsém: lehetetlen, hogy egy ilyen jól sikerült pipi azzal a nyamvadt alakkal szívből enyelegjen; lovagolni se tud, nemhogy… – A hadnagy lenyeli a folytatást.
– Én láttam őket, vagy te? – hunyorít az újságíró, a szája szélét nyalogatva.
Felemeli a kezét. – Érdekesség viszont, hogy a Sárga Lóban mindig tartózkodóan viselkedtek, mintha alig ismernék egymást.
– Nyilván Vágvölgyi miatt… – jegyzi meg hangosan gondolkodva a hadnagy. – Ezzel dugába dőlt az elképzelésem, miszerint az üzletvezető és a lány közösen etették a zsokét, hogy szállítsa nekik a dohányt.
– Vágvölgyi szerintem se folyik bele pitiáner ügyekbe.
– Hányszor láttad a kicsikét a pályán nagyobb összeget fölmarkolni?
– Csak egyszer, amikor odaadtad a nyerő tikettedet; én is akkorát néztem, mint úrilány a szexfilmen…
– Követted?
– Minek követtem volna? Tudtam, hol található.
– Siófokon.
– Gondoltam, ott nyugodtan kiszedem belőle, amit tud; persze amint rájöttem, hogy a bár tulajdonosa ugyanaz, mint a Sárga Lóé, már többet akartam, öregem, ami itt lassan kialakul, kész Las Vegas…
– Maradjunk a tárgynál – mondja hűvösen Guruczi. – Ott hagytál bennünket a Levelesben, és megelőztél.
– Nem volt nehéz…
A hadnagy elengedi füle mellett a megjegyzést.
– Aztán a portán elhintetted, hogy firkász vagy, és írni akarsz a műsorról – folytatja.
– Az üzletről – helyesbít Szvoboda Ákos.
– S azt miért kellett kifecsegni, hogy mi is jövünk? – kérdezi Guruczi metszően.
– Cserébe – pillant a cipőszegélyére az újságíró. – Ugyanis az üzletvezető-helyettes, valami Blasek, adott néhány bizalmas információt az üzletvitelről.
– Eladtál hát, szarházi…
– De nemes cél érdekében!
– Erre még visszatérünk… Hogy kerültél az öltözőbe?
– Hogyan kerültem volna? Beszöktem. Elrejtőztem, s vártam a lányt, hogy kifaggassam. Csakhogy nem egyedül jött vissza, hanem egy idősebb alakkal.
– Miről beszéltek?
– Alig váltottak néhány szót, amikor lépések hallatszottak a folyosóról, mire az alak elrejtőzött, a lány meg berobbant a zuhanyozóba. Jöttél te.
– Mondhatom, éppen jókor… Le is ütöttek, ahogy kell. – Csettint a nyelvével.
– Profi módon…
– Ne idegesíts, térjünk vissza a zsokéra – legyint Guruczi.
– Amikor először megszólítottam, szóba sem akart állni velem. Egy másik alkalommal elhintettem, hogy tudok a közös stiklijükről a lánnyal.
– Tudtál?
– Mindenesetre sejtettem valamit. Kezébe nyomtam egy névjegyet, és felszólítottam, hogy sürgősen látogasson meg. Mindkettőjük érdekében.
– Meg is látogatott…
Szvoboda Ákos a mennyezetre pillant.
– Meg, a bánatos életbe… Hazamentem, s már az ajtóból észrevettem, hogy ott fekszik az ágyamon. „Hamar kényelembe helyezkedtél, te disznó…” – mondtam neki.
Persze nem felelt. A többit már tudod…
*
A Vágvölgyi-villa elhagyatottnak tűnik a késő délutáni napsütésben: a törpefenyők kókadoznak, a fű sárgállik, a feljáró melletti lámpasort vékony por lepi. Guruczi megnyomja a csengőt, s mint először, ez alkalommal is összerándul a fülének idegen hangtól.
Vár, ismét csenget: semmi mozgás.
Átdobja magát a kerítésen, otthonosan a bejárati ajtóhoz kaptat. Zárva találja. Körbesétálja az épületet, de nem bukkan nyitott ablakra.
Hátsó bejáratot fedez föl a fal mélyedésében – alsó részét borostyán hálózza be, mint megannyi reszketeg csáp. Nekiveti a vállát, s álkulcsait sorra illeszti a zárba. Téliesített teraszra lép, melyet láthatóan nem használnak; a falnál régi típusú hűtőszekrény kushad, mellette poros, nádfonatú ülőgarnitúra, egymásra borítva. Az olajkályha tetején cserépből kifordult kaktusz nyugszik.
Kipróbálja az oldalsó ajtót: enged. A villa belsejébe szűk folyosó vezet, beljebb hatolván a környezet egyre tisztább és előkelőbb, mintha szemléltető példát követhetne a nyomorból a pompába. A forduló után újabb zárt ajtó következik, amit már nehezebb kinyitni.
Guruczi a nappaliban találja magát. Elsétál az úszómedencéig, elnézi hasonmását a víz tükrében. Grimaszt vág, megfordul – akkor figyel fel a fal felé fordított pamlagra s a selyemköntösben nyugvó testre: Borsodi Nóra ajka kissé nyitva, karja lelóg, körme éppen hogy érinti a parkettra terített tigrisbőrt.
Guruczi megragadja a csuklóját, majd ujját a nyaki ütőérhez érinti: időnként lüktet a vér a bőr alatt.
Felemeli a lány fejét, aztán erőből arcul csapja. Majd még egyszer és még egyszer – nyöszörgés a válasz.
A telefonhoz lép, a mentők számát tárcsázza.
– Felvinci út százhuszonöt, eszméletlen nő, valószínűleg öngyilkosság. Kapu zárva…
Lecsapja a kagylót, visszamegy a lányhoz. Most a tarkójánál ragadja meg. Ülő helyzetbe emeli, rázza, talpra állítja.
– Zsarolt… – nyöszörgi Nóra.
– Kicsoda?! – üvölti a fülébe a hadnagy, s vezetni kezdi körbe-körbe.
– De nem adta…
– Mit nem adott?!
– Az út… leveleket. De már nem számít… Semmi…
Guruczi tehetetlenül nézi a lányt, idegesen az órájára pillant.
– Szele… – nyöszörgi ismét Nóra.
– Na! – biztatja Guruczi, s tekintetével bűvölni próbálja a remegő ajkakat.
–… zsán kertje – bukik ki a nőből.
Guruczi ülő helyzetbe helyezi a csaknem tehetetlen testet, szembeötlő pozícióba fordítja a pamlagot, majd erőteljes rúgással kiszakítja a bejárati ajtót, s sietve elhagyja a házat.
A főútvonalon jár, mikor meghallja a sziréna hangját.
*
Egy telefonfülkénél kiugrik a kocsiból, s felhívja a rendőrszállót. A portán Varsányi tizedes jelentkezik. Guruczi Karvaj Bálintot kéri.
– Türelmet! – pattog a tizedes hangja.
A kagylóban szokatlanul hosszú a csend. Majd ismét a tizedes hangja hallatszik:
– A zászlós elvtárs alszik, és szigorúan meghagyta, hogy ne zavarják.
– Micsoda?! – kiáltja Guruczi, mint aki nem hisz a fülének. – Azonnal hozza a telefonhoz, vagy mindketten mennek járőrbe a Szemere-telepre! Idióták…
Kisvártatva ismerős hangot hall:
– Elnézését kérem, hadnagy elv…
Guruczi megakasztja a szóáradatot.
– Figyelj rám! – vág közbe Guruczi. – Azonnal elmégy a bonctani intézetbe, és az igazságügyi orvosszakértőtől megtudod, hogy a méreg mindenképpen halálos, vagy időben érkezett segítség esetében életben maradhat-e az áldozat. Világos ez számodra?
– Melyik méreg?
– Amit Herbert Günter szervezetében találtak, te ökör… A nevemet ne említsd.
– Értettem! Utána hol lelem a hadnagy elvtársat?
– Azt még nem tudom. De meglelj, ajánlom!
Lecsapja a kagylót, majd új számokat tárcsáz.
– Sárga Ló? Vágvölgyivel akarok beszélni. Azonnal!
– Sajnálom, nem tudom adni, az üzletvezető elvtársnak három napja színét se láttuk – közli egy személytelen hang. – Mit mondjak neki, ki kereste?
– A hóhérja! – vágja rá a hadnagy, és visszaakasztja a villájára a kagylót.
A legközelebbi postán Siófokot kéri interurbán. Amíg vár, szemezni kezd a táviratfelvevő lánnyal; az első félénk visszapillantásnál a másik ablaknál kiszól egy reszelős női hang.
– …fok, kettes fülke!
Guruczi ellentmondást nem tűrő hangon kéri Vágvölgyit.
– Később próbálja meg, ilyenkor általában nem szokott itt lenni – hangzik a válasz.
– Blasek, maga az? Megismerem arról a tenyérbemászó hangjáról. Adja át a góréjának az üzenetemet…
– Tartsa a vonalat!
Kis szünet után Vágvölgyi torokköszörülése hallható.
– Hekuskám? Ne próbálkozzon tovább, beszéltem az ügyvédemmel. Korántsem olyan veszélyes a dolog, mint korábban hittem.
– Hiába tetteti hülyének magát! – Guruczi megnyalja a szája szélét. – A lányról van szó.
– Nóráról?
– Ma este nem fog lejteni a parkettjén, fogadhat nálam.
– Mi történt vele? Talán bevitette?
– Miért vitetnék be egy ilyen ártatlan teremtést?…
– Magánál sosem lehet tudni. – Újabb kérdésében már aggodalom sejthető. – Mi történt voltaképpen?
Guruczi nem válaszol azonnal.
– Megmérgezték – mondja szárazon. – A módszer ugyanaz, mint a kocsijában talált holttest esetében.
– Módszer?!
– Akarom mondani, gyilkosság…
– Módszer, gyilkosság… – Hangja vinnyogássá vékonyodik. – Miért nem vigyázott rá, maga nyomorult szarkeverő?
– Tudtommal nem az én… alkalmazottam – válaszolja a hadnagy hűvösen. – Egyébként csiga vér: a lány életben van. Azt hiszem…
– Hála az égnek! Azonnal indulok!
– Útközben gondolkodhat az alibijén.
– Nem képzeli, hogy bántani tudnám. Éppen őt… Különben minden percemről el tudok számolni!
– Úgy legyen! – sóhajtja Guruczi, és pénztárcájára gondolván megszakítja a beszélgetést.
*
A fogorvos családi háza kevésbé előkelő környéken fekszik, mint a Vágvölgyi villája; alkonyodik már, a fény mintha a közeli dombok mögé szökött volna.
Guruczi a kerítés körül lődörög, várja, hogy teljesen besötétedjen. Akkor kétszer-háromszor elsétál a kapu előtt, majd könyökével próbálja lenyomni a kilincset.
Hátralép, s tolvajugrással veti át magát a rácsok fölött. Körülnéz, miközben nyögdécselve masszírozza a térdét: a kert hepehupás terület vadon nőtt fűvel, alacsony, göcsörtös törzsű fákkal.
Guruczi kerülővel indul a ház felé. Félúton meglátja a takarásban álló melléképületet – nyári konyha lehetett valamikor. Arra veszi az útját; kézfejét szőlőlugas elszabadult indái érintik.
A csipkefüggönyön túl halvány fényű lámpa világít. Bekukkant az ablakon: hetven év körüli öregember olvas egy hintaszékben, nagy testén csíkos fürdőköpeny, lábán zokni, utcai cipő. Keze ügyében egy üveg whisky, pohár nélkül.
Guruczi az ajtóhoz lábal, halkan kopog. Pár másodperc múltán kitárul az ajtó: az öregember így közelről még természetesebbnek tűnik, bozontos barkója az álla alatt összeér. Némán megfordul, visszaindul a hintaszékhez. A fürdőköpeny kötőjét a padlón húzza.
Guruczi becsukja az ajtót, leül a vetett ágyra, szemben az öregemberrel. Egy ideig némán figyelik egymást: az öregember egykedvűen, Guruczi enyhe csodálattal.
– Jakubek úr, ha nem tévedek – szólal meg a hadnagy.
– Jakubek Benjámin a nevem.
– Kérdéseket tennék föl, ha nem zavarom a nyugalmát.
– Mindketten tudjuk, hogy zavar. De ahogy elnézem magát, úgysem távozik dolgavégezetlen.
Guruczi mély lélegzetet vesz, belevág:
– Miért kereste körülbelül másfél héttel ezelőtt a derékmagasságú emberke?
– Ki keresett engem? – ráncolja homlokát az öreg.
– Egy Vince nevű zsoké a galopp-pályáról. – Nyomatékosan hozzáteszi: – Volt zsoké…
– Mi van vele, eltiltották.
– Méghozzá mindentől. Négy deszka vagy egy urna még kijár neki.
Rövid csend után:
– Meghalt?
– Kitalálta, Jakubek úr. Annyit tennék csak hozzá, hogy erőszakos halált halt. Mondhatnám úgy is, hogy leütötték, mint a lovakat a vágóhídon. Nem jutna eszébe erről valami?
– Mi jutna eszembe? – Az öreg ismét összeráncolja a homlokát, miáltal most a szeme is kimered. – Szerencsétlen ördög volt. Néha jóindulatúan tippeket adott, amikkel soha nem nyertem. A végén már meg se játszottam őket.
– Az utolsót azért megpróbálhatta volna – jegyzi meg Guruczi.
– Hát igen… Nem is tudom, mi történt vele, talán érezte a vesztét.
– Véleményem szerint más oka lehetett rá, hogy nyert. Egészen más oka.
– Fogalmam sincs, mire gondol.
– A pénzre, Jakubek úr, mi másra?
Guruczi körülnéz a szobában: a szétdobált ruhadarabok, szivarcsikkekkel zsúfolt hamutartók, üres konzervdobozok ellenére valami megmagyarázhatatlan belső harmónia uralkodik. A karosszék mellett kopottas bőrönd, a ráhajtott fedél alól csomagolópapír széle türemlik elő. A hadnagy elhúzza a száját.
– Mégis lehet a nőknek némi hasznát venni… Különösen alélt állapotban…
– Mit ért ezalatt? – hökken meg az öreg.
– Egy nőnek köszönhetem, hogy megtaláltam, és most mély tisztelettel megkérdezhetem, hogy mit kapott a zsokétól, mielőtt beköltözött volna ebbe a kéjlakba?
– Nézze, én üzletember vagyok…
– Én pedig zsaru! – szakítja félbe keményen Guruczi. – Zsaru, akit azzal bíztak meg, hogy fölkutasson egy nyoma tűnt ószerest.
– Használtcikk-kereskedőt… – szól közbe önérzetesen az ószeres.
– Felőlem a földkerekség összes használt serblijével, egészségügyi gumijával, pofáról levakart púderével csencselhet, csak egyet áruljon el: mi van a bőröndben.
Jakubek hallgat.
– Így is jó – biccent Guruczi. – Tudja, a napokban történt egy s más, amiatt kissé elhanyagoltam magát; remélem, nem haragszik érte. De most, ím, megtaláltam. – Határozottan: – Öltözzön, legyen szíves! És hozza a bőröndjét is…
Jakubek Benjámin nem mozdul. Szája nagyon lassan nyílik. Szólni akar, de Guruczi megelőzi:
– Ajánlatom a következő: válaszol a kérdéseimre, s békén hagyom. Föltévé: nem nagyobb gazember, mint ahogy gondolom.
– Nem ismerem a mértékítéletét…
– A mérce az én kezemben van – mondja Guruczi. – Annyit elárulok, hogy papagájlopásért még senkit sem vittem be…
– Kérdezzen – sóhajtja az öreg, miközben megvakarja a hóna alját. – Legyünk túl ezen a kis beavatkozáson.
– Csak nehogy műtét legyen belőle!
– Az műhiba lenne.
– Kiderül. – A hadnagy feláll, a bőröndhöz lép. Cipője orrával piszkálja a csomagot.
– Ebben mi van, mikulás?
– Régiség.
– A zsokétól?
– Százezret kért, negyvenet kínáltam érte.
Guruczi felhorkan, mire az öreg égnek emeli a kezét:
– Üzletember vagyok…
– Nem kétlem – válaszolja Guruczi. – S mennyit ér valójában ez a régiség?
– Valamivel többet…
– Mennyit?
– Hozzávetőlegesen kétszázezret. De nehéz értékesíteni.
– Tudja, honnan származik?
– A zsoké családi öröksége.
– Legalábbis ezt a mesét adta be magának…
– Hittem neki.
– Nem eshetett nehezére… Zsebből kifizette?
– Hová gondol? Nem tartok az üzletben annyi pénz; sosem árt az óvatosság. Este vittem el neki.
– Hová?
– Egy vendéglőbe.
– A Sárga Lóba?
– Rendesen kikövetkezteti a dolgokat…
– Személyesen adta át a pénzt a zsokénak? – kérdez tovább a hadnagy pergőn.
– Nem neki kellett odaadnom, hanem egy nőnek – szusszantja az öreg.
– Aki Borsodi Nóra néven mutatkozott be…
– Eszébe sem jutott bemutatkozni. A zsoké mondta, hogy őt keressem, és nyugodtan adjam a kezébe az összeget. Bízik benne.
Guruczi csaknem egy percig vár a következő kérdéssel:
– Azelőtt ismerte azt a… nőt?
– Soha nem láttam.
Guruczi rárivall:
– Akkor miért telefonált Szelezsánnak, hogy megjött a lánya?!
Jakubek Benjámin az idős emberek rendíthetetlen nyugalmával ült a hintaszékben.
– A neve volt ismerős. Így hívták doktor Szelezsán lányát, mielőtt külföldre vitte az anyja.
– S mielőtt Herbert Günterné lett belőle…
– Mivel a lány akkoriban még igen fiatal volt.
– Milyen fiatal?
– Úgy tíz év körüli.
– Azóta nem volt itthon?
– Tudtommal és Szelezsán tudtával nem.
Guruczi merően nézi az öreg ónszínű szemét.
– A lány most nem lehet több huszonnégy évesnél – folytatja. – Elképzelhetőnek tartja, hogy valaki annyi idő után nem ismeri föl a saját lányát?
– Tizennégy év nagy idő…
– Én még a macskámat is fölismerném!
Guruczi járkálni kezd a szobában. Futólag beleszagol a whiskysüvegbe.
– Meghúzhatja, ha jólesik – mondja az öreg.
– Kedves. De csak azt ellenőriztem, nincs-e benne egy kis… méreg.
– Azt mondta, leütötték!… – hördül fel az öreg.
– A zsokét igen – feleli a hadnagy nyájasan. – De van egy másik áldozatunk is, őt előbb takarították el az útból. Érdekes méregkivonat, nem hat azonnal…
Jakubek Benjámin megrázkódik – mintha egy víziló permetezné a környezetét.
– Mióta ismeri dr. Szelezsánt? – támad Guruczi.
– Van vagy harmincöt éve. Még az egyetemről.
– Nehogy azt mondja, hogy maga diplomával árul a tangón…
– Dehogy! Az orvosi egyetemen voltam irattáros.
– És azóta is jóban vannak?
– Hát… Ahogy vesszük.
– Az irattáros meg a diák… – töpreng Guruczi. – Furcsa páros. Elárulná, mi hozta össze magukat?
Jakubek maga elé mered.
– Találjon ki valami elfogadható indokot, mielőtt utánanéznék dr. Szelezsán egyetemi éveinek – figyelmezteti a hadnagy.
– Indokot?
– Amiért hajlandó bújtatni magát a nyári kunyhójában, amíg tiszta lesz a levegő, vagyis… Várom a válaszát, Jakubek úr!
– Aggasztott ez az áru, mi tagadás.
– Vigyázzon, nehogy addig aggódjon, míg mások lesznek kénytelenek aggódni magáért… – Egy hosszú pillantást vet Jakubek ugrándozó ádámcsutkájára.
– Bizonyára tisztában van vele: az orvosok kitűnően ismerik a mérgeket…
Jakubek Benjámin megragadja a whiskysüveget, és reszkető kézzel a szájához emeli. De mégsem iszik az italból, beszélni kezd: Guruczi figyelmesen végighallgatja, aztán papírt, ceruzát tesz elé.
– Írja föl, kik tartózkodtak a Sárga Lóban, mikor átadta a stekszet a lánynak.
– Voltak páran… Olyanok is, akiket nem ismerek.
– Erőltesse meg az emlékezetét!
– A főnök, a személyzetből egynéhányan, régi újságíró ismerősöm…
– Készítsen egy pontos listát! Akinek nem tudja a nevét, a külsejét írja le. Ne feledkezzen meg a ruházatukról.
Jakubek Benjámin sokáig faragja a betűket. Guruczi türelmesen megvárja, amíg végez, majd elteszi a papírt. A whiskysüvegért nyúl.
– Ezt mindenesetre elviszem… analizálni. Ha rám hallgat, dekkol még egy ideig, nemsokára ismét látjuk egymást. Addig is: vigyázzon a bőrére, öregem!
*
A lakása elé kanyarodik, mikor a homályos szélvédőn keresztül felfedezi a csellengő Karvaj Bálintot. Megnyomja a dudát, int, mutatja, hogy szálljon be mellé a kocsiba.
– Végre-valahára! Csakhogy előkerültél…
– De hadnagy elvtárs, már több mint három órája…
– Nem érdekel. Halljam, mit intéztél!
A zászlós elhelyezkedik, s illő hatásszünet után kezdi:
– Először szóba se akartak állni velem, mire mondok, Tisza őrnagy elvtárs által megbízott ügyben…
– Mi a ráknak kellett Tiszát belekeverni?
– A hadnagy elvtárs mondotta volt, hogy a maga nevét ne említgessem…
– Mindegy, most legalább mindketten benne ülünk nyakig…
– Tetszik gondolni? – kérdezi a zászlós félénken, s nagyokat pislog.
– Több annál: meggyőződésem. Folytasd!
S mert a zászlós csak az állát dörzsöli kétségbeesetten, rákiált:
– Nehogy már teletedd a gatyádat itt nekem! Elő a dumával, kisfiam… Végeztél egyáltalán valamit?
– Beszéltem az igazság… szakértővel. Szóval az orvossal. Aki nem adta tudomásomra a méreg nevét, mert azt hitte, hogy úgysem tudnám megjegyezni… Annyit árult csak el, hogy a patkányméreggel rokon, és a többi fajtához képest lassan… Na, miképpen mondják?
– Szívódik föl.
– Ez az! Tudtam, de éppen nem jutott eszembe.
Guruczi beindítja a motort, megfordul. Későre jár, a magánautósokkal szemben többségben vannak a taxik: ámokfutóként száguldoznak pillanatnyi céljaik felé.
– Sejtetted volna, hogy Szelezsán nem orvos? – szólal meg Guruczi elmélázva.
– És még csak nem is Szelezsán?
– Hanem? – élénkül Karvaj Bálint.
– Egy elcsapott diák, akinek az igazi neve nem más, mint Mészöly.
– Honnét tetszett megtudni?
– Természetesen Jakubektól.
– Hát őtet is meglelte?
– Ő hamisított diplomát dr. Szelezsán névre. Mészöly sokáig nem használta, csak az utóbbi tíz évben vette elő az asztalfiókból.
Karvaj Bálint megérinti a pisztolyát.
– És mi megyünk őket letartóztatni!
– Bálintkám, te már megint kapkodtál, mint az a bizonyos rabnő… Előbb ki kell ugrasztani a macskát a szénakazalból. Vagy hogy van ez?
– Nyulat a bokorból!
– Tudtam: a népies közmondások terén megbízható vagy, nem csalódom benned.
– Hova tartunk akkor?
– Megmondom, csak bele ne sajduljon a szíved: megnézzük a lányt, életben van-e még. Elfelejtettem mondani ugyanis, hogy megmérgezték.
A zászlós csak tátog, alig jön ki hang a torkán.
– Nórikát?…
– Nevezheted úgy is. Bár patkánymérget vennék rá, hogy nem ez a törvényes neve.
– Hogyan hívják valójában?
– Halványlila gőzöm sincs.
Guruczi egy fényképet vesz elő a zsebéből, s Karvaj Bálint arca elé tartja.
A zászlós mereszti a szemét a homályban: a kép két fiatal lányt ábrázol, rövid szoknyában állnak egymás mellett, és a fogaikat villogtatják.
– Na, okostóbiás! Szerinted kik ezek?
– Hol tetszett szerezni?
– Körülnéztem még egy kicsit a mixernő lakásában…
– Hiszen! Akkor alighanem Evelin és Nórika!
– Nórika… Fordítsd csak meg a képet! Mit látsz a hátulján?
– Egy számot meg valami irkafirkát.
– Úgy van. Egy hivatalos pecséttel ellátott évszámot, pontosabban négy évvel ezelőttit. Alatta a fényképész nevét és címét. Mi következik ebből?
Karvaj Bálint lassan ingatja a fejét. Guruczi barátságosan hátba vágja.
– Pontosan az, hogy Nórikának, jobban mondva a lánynak, kábé annyi köze van Herbert Günterhez, mint neked az Egyesült Államok elnökéhez…
– A hadnagy elvtárs bizonyos ebben?
– Akár az elmúlásban.
– Hát akkor… Ez már bizonyíték!
– Bizony az, Bálintkám. Méghozzá nem is akármilyen.
A zászlós most összeráncolt homlokkal, hangosan gondolkodik:
– Hisz ez esetben csak kell lennie egy igazi Nórikának, vagyis Herbert Günter asszonynak…
– Legalábbis kéne… – krákogja Guruczi.
– Mondjuk… – folytatja akadozva Karvaj Bálint – ha Nórika az igazi Nórika lett volna, és kiderült volna, hogy nem bűnös, vagyis hogy ártatlan, mit tetszik gondolni, miként fogadta volna az esetleges közeledésemet?
Guruczi dühös pillantást lövell a zászlósra.
– Volna, volna! – fakad ki. – Egy holtbiztos: ilyen nyavalyatörős stílusban még egy leszázalékolt portásasszonyt se tudnál elcsábítani. A nők természetüknél fogva a keményre buknak, s rühellik a siránkozós, kovász palikat.
– Volt egyszer egy asszonyka, akivel olyan kemény voltam, mint a vídia…
S Guruczi végtelen megkönnyebbülésére odaérnek a kórházhoz.
*
A portán megtudják: Borsodi Nóra az első emeleten fekszik, látogatási időben beszélhetnek vele. Guruczi felvillantja az igazolványát, s faképnél hagyja a portást. Karvaj Bálint is magabiztosan követi.
– Te csak maradj itt – fordul hátra a hadnagy. – Pillanatnyilag semmi szükség rád.
A zászlós sértődött képpel torpan meg.
Az ügyeletes orvos – korán kopaszodó, jó kedélyű belgyógyász – készséggel ad felvilágosítást:
– A lány viszonylag jól van, annak ellenére, hogy a huszonnegyedik órában került hozzánk. Kimostuk a gyomrocskát, jelenleg infúziót kap.
– Eszméletlen?
– Ilyen esetben az egyik legfontosabb, hogy öntudatánál tartsuk a beteget.
– Beszélhetnék vele?
– Sajnálom, ezt meg kell tagadnom.
– Csak pár szót…
Az orvos megsimogatja a fülénél gyér, fenyőfatüskére emlékeztető haját.
– A rendőrség külön utasítása. Nem is csodálom, hiszen gyilkossági kísérletre gyanakodnak. – Töprengő képet vág. – Csak azt nem értem, ha már megmérgeznek valakit, miért kell olyan iszonyúan összeverni, hogy kék-zöld legyen az arca…
Guruczi nyel egyet. Aztán kihúzza az igazolványát.
– Melyik szoba?
– Folyosó végén az elkülönítő – sóhajt az orvos. – Ne maradjon sokáig.
A kórteremben egyetlen ágy van, a lány feje feltámasztva, baloldalt állványon lombik, mely fölfordított régi tejesüveghez hasonlít. Tűben végződő műanyag cső vezet a lány vénájához.
– Remek színben van! – üdvözli Guruczi.
– Még itt sem hagy békében, maga hóhér…
– Örömmel hallom, hogy jobban van… Tud válaszolni a kérdéseimre?
– Semmire se válaszolok – szorítja össze a száját konokul a lány. – Különösen magának!
Guruczi az ágy mellé húz egy piszkosfehér széket, leül.
– Látja, most olyan, mint egy kislány, aki megbánta az első komoly randevút…
– Nem érdekel a dumája…
– Engem annál inkább a magáé. A gyilkossági csoportból kihallgatta már valaki?
– Csak a férjemmel kapcsolatban.
– A férjével? Hm… És kegyed persze megmondta nekik, hogy két hónapja érkezett szép hazánkba.
– Miért ne mondtam volna?
– Ügyes… A két hónapot Szelezsánból szedte ki?
A lány megpróbálja elfordítani a fejét.
– Pedig délután igencsak beszédes volt – támadja Guruczi. – Emlékszik?
– Semmire nem emlékszem.
– Engedelmével eszébe juttatnám: útlevelekről beszélt, melyekkel feltételezhetően távozni akartak a szívszerelmével… – Kicsit vár. – És ő nem Vágvölgyi volt!
A lány erre sem reagál, csak a szeme lesz fényesebb.
– Mit csípett a kis zsokén? – folytatja a hadnagy, kissé már kegyetlenül.
– Azt, hogy aranyos volt, nem olyan vadállat, mint maguk, egytől egyig!
– Miért, Vágvölgyi talán nem volt elég aranyos? Hiszen megengedte, hogy akkora lyukat vágjon a bankbetétjén, amekkorát csak akar…
– Hagyjon már békén!
Guruczi most a tőle telhető legszelídebben nézi a lányt.
– Aki megpróbálta eltenni láb alól, másodszor is kísérletet tehet. A saját érdeke, hogy beszéljen.
– Nem mondok semmit.
– Nyilván azért, mert kiskegyed a szabadságát még a bőrénél is jobban félti.
Nóra nehézkesen a jobb könyökére támaszkodik.
– Nem érti, hogy nekem már minden mindegy? – kiabálja. – Azt csinálhatnak velem, amit akarnak!
– Ahogy óhajtja – vonja meg a vállát Guruczi. Feláll, közelebb lép a lányhoz; leheletén érzi a hányás savanyú aromáját. Nem borzasztja, ismeri jól ezt az összetételt. Megpaskolja a kezét. – Bízhat bennem, el fogom intézni…
A portán Vágvölgyit fedezi fel, aki elkeseredetten vitatkozik a portással.
– Az üzletvezető karján ajándékcsomagokkal, segélykérően pillant Guruczira, ő azonban közömbösen bámulja.
– Segítsen már bejutni… – nyöszörög Vágvölgyi.
– Mióta ismeri a lányt? – veti oda a hadnagy.
– Nem olyan régen, de ez semmit sem jelent.
– Akkor azt árulja el, hogy mennyi ideje zsarolta magát.
– Nem zsarolt!
– Jó, akkor mióta pumpolta?
– Úgy két hónapja kérte az első nagyobb összeget.
– Mennyit?
– Húszezret.
– Na és tejelt?
– Ki ne adna ennyi pénzt a barátnőjének, ha teheti?
– Én, bár ez mellékes… Minden alkalommal balek volt?
Vágvölgyi lehajtja a fejét.
– Utoljára százezret kért – mondja bűnbánóan. – Azt megtagadtam.
Guruczi int a portásnak, aki jelentőségteljesen bólint. Az üzletvezető sietős léptekkel indul a lépcsők felé.
– Az ügyeletes orvosnak meg adjon egy kilót! – kiáltja utána Guruczi. – Mondja, hogy én küldtem…
*
– Nem szabad figyelmen kívül hagyni a módszereket – kezdi Guruczi. Jobbkézzel fogja a kormányt, balját kilógatja a nyitott ablakon. – Két gyilkosság: az egyik méreg, a másik drasztikusabb…
– Jól tetszik okoskodni… – bólogat Karvaj Bálint.
– Majd kiderül. Kíváncsi vagyok, te miként vélekedsz az ügyről. Főleg: mit tennél?
– Tettem is! – húzza ki magát a zászlós. – Nem vagyok én olyan pipogya, amilyennek tartani tetszik…
– No! És micsodát?
– Tisza őrnagy elvtárs megígérte, hogy a jelentéseim alapján holnap letartóztatási parancsot állít ki Vágvölgyi ellen, és őrizetbe vehetem, mert szerintem köpni fog, mint a vízfolyás. Hisz van a füle megett egy s más…
Guruczi ráugrik a fékpedálra; a kocsi keresztbe fordul az úton, a zászlós térde a kesztyűtartóhoz vágódik.
– Hülyének nézel te engem, Bálint fiam? – kérdezi fojtottan. – Az őrizetbe vételhez mióta kell letartóztatási parancs?
– Jót akartam… – szorongatja a térdét a másik.
– És úgy döntöttél, hogy ilyen módon ráijesztesz Vágvölgyire, mire megoldódik minden, igaz?
– Véltem…
– Bizonyítékaid súlya alatt összeroppan, a váll-lapodra hajtja buksi fejét, aztán sírva lediktálja a vallomását: beismeri a két gyilkosságot, elárulja, hol van az igazi Herbert Günterné… Ügyvédet se fogad, kénytelenek lesznek hivatalból kirendelni mellé egy fajankót. Így „vélted”, Bálintkám?
– Hát…
– Ne hápogj itt nekem, hanem tedd ezt. – Guruczi kiugrik a kocsiból, megkerüli, a másik oldalon feltépi az ajtót. – Most pedig takarodj a szemem elől, mielőtt beverném azt a kiokosodott burádat!
– De hadnagy elvtárs, én…
– Ne is lássalak! – üvölti.
Karvaj Bálint egyik kezével a sebességváltó kallantyújába kapaszkodik, másikat az ajtókerethez feszíti.
– Hadnagy elvtárs, ne kelljen takarodnom, mindent visszavonok… – kiabálja kétségbeesetten.
Guruczi beszippantja az alsó ajkát, tűnődve nézi a zászlóst. Aztán elvigyorodik.
– Hajlandó vagy engedelmeskedni?
– Jelentem, igen!
– Nem kezdesz újabb magánakciókba?
– Ígéretet teszek.
Guruczi visszaül a kormány mögé, s a Nyugati pályaudvar irányába indul.
– Nahátakkor! Vonatra szállsz és fölhozod a mi kis csalétkünket!
– Máris?
– Kuss! Továbbá mindenki, aki ebbe a lekvárba belemászott, legyen Szelezsán fogász vagy ki a rosseb házában, holnap este kilenckor.
– Mégiscsak a doktor úr van gyanújában…
– Nem érdekel, hogy csinálod, de ha valaki hiányozni fog, véged! Egyszerűen kinyomom belőled a szuszt!
– Oszt ha Szvoboda Ákost nem eresztik a rács mögül?
– Őt rám bízhatod. A lányra se legyen gondod, majd kilopom valahogy a kórházból.
A pályaudvar mellett Guruczi leállítja a motort, a sötétséget csak ritkán váltják a szemből közeledő tompított fényszórók. Karvaj Bálinthoz fordul.
– Ugye, nem veszed sértésnek, ha szeretném megvizsgálni a csúzlidat? Lelkiismeretesen kezeled-e, miegymás… Holnap este szükséged lehet rá.
– Jelentem, úgy bánok a szolgálati fegyveremmel, mintha a tulajdon testrészem volna. – A zászlós magabiztosan adja át a fegyvert.
Guruczi beleszagol a csőbe, a fény felé fordítja, majd megpörgeti a tárat.
– Szerinted eltalálom azt a távoli utcalámpát? – kérdezi szórakozottan.
– Biztosan, de azért ne tessék kipróbálni…
– Jól van, meggyőztél – villámgyorsan Karvaj Bálint mellkasához fordítja a csövet.
– Hát a szívedet?
– Ne tessék viccelni velem… – mosolyog kényszeredetten a zászlós.
– Mindenki ott legyen abban a házban – mondja kimérten Guruczi. – Mindenki!
*
Guruczi kényelmes tempóban vezet hazafelé: nézelődik, melyik nonstop büfében vegye meg azt a pár üveg sört, amit otthon, elmélkedés közben elszopogathat.
Az egyik piros lámpánál hirtelen fékez, mire egy világos színű Lada csaknem beleszalad hátulról. A neonlámpa fénye a rendszámtáblájára vetül: AL.
Lassít, de a Lada nem húz el mellette. Akkor sávot vált, próbaképpen megelőz egy tejeskocsit; a világos színű autó vezetője ugyanazt teszi.
Guruczi közepes tempóban vezet tovább. Tekintete újra és újra a visszapillantó tükörre ugrik: a Lada továbbra is mögötte van, s „jó szokás” szerint ketten ülnek benne.
Rákanyarodik az ipszilon aluljáró felé vezető útra, s jámboran gurul tovább, mint aki mit sem sejt – nyomában a Ladával. Amikor – közel az aluljáróhoz – zöldet mutat a jelzőlámpa, visszavált egy sebességfokozatot, felbőgeti a motort. Teljes gázzal lódul az ipszilon aluljáró irányába, közben a bal sávba húzódik, mely a hídra visz, míg az egyenesen futó az egyik belvárosi utcába torkollik.
Körülbelül nyolcvan-kilencven kilométeres sebességgel – teljes gázzal – közelíti meg az elágazást, még mindig bal oldalon repesztve, egészen közel a betonfalhoz. A Lada szorosan mögötte.
– Szerencsecsillagom, most segíts! – kiáltja, azzal a két utat elválasztó betontömbtől néhány méterre jobbra rántja a kormányt; a kocsi két kereke a levegőbe emelkedik, éppen csak nem borul. Amint visszabillen, már egyenesen száguld tovább a belvárosi utcán.
Háta mögött gumik vészes csikorgását hallja, de a csattanás nem következik be: a Lada szerencsésen fordulhatott a híd felé. Guruczi elvigyorodik.
Az első szabad parkolóhelyre beáll, lezárja a kocsit, futásnak ered. Keresztülvág egy átjáróházon, majd zsebre dugja a kezét, kényelmesebbre fogja a tempót. Leinti az első magántaxit.
– Palotára, a „gumibottelepre”! – mondja a hivatalnok külsejű sofőrnek.
– Az merre van? – kérdezi puha, simulékony hangon a sofőr.
– Ha még azt se tudod, miért nem ülsz rá egy szippantóautóra? Tudtommal van fölvétel a talajerőnél… – A hadnagy mélyet sóhajt. – Egyelőre célozd meg a Keletit…
– Itt valóban zsernyákok laknak? – kérdezi a sofőr, mikor már a lakótelepen kanyarognak. – Csak vigyázzon, nehogy itt tartsák…
Guruczi válasz nélkül a kezébe nyomja a pénzt, kiszáll, a kapuhoz siet – e helyütt soha nem zárják kulcsra. Megnyomja a piros gombot, világosság támad. Felkaptat a lépcsőn, az ajtó előtt ránéz az órájára: éjfél múlt tíz perccel. Nagy levegőt vesz, csenget.
Nyílik az ajtó, és Tisza őrnagy mered rá pizsamában…
*
Másnap este a hadnagy belép Szvoboda Ákos cellájába, és felszólítja, hogy nyújtsa maga elé a két kezét.
– Jósolni akarsz? – kérdezi az újságíró ironikusan.
Válasz helyett Guruczi avatott mozdulattal a csuklójára kattintja a bilincset.
Karon ragadja, s kivezeti a folyosóra.
– Akasztani viszel? Még nem adták föl az utolsó kenetet…
– Nyugi, csak levegőzünk egyet.
– Azt hittem, már tárgyalás nélkül nyírnak ki.
– Tudtommal hajnalban esik meg az ilyesmi. A legrosszabb esetben is van még legalább nyolc órád…
Guruczi átadja a pecsétes papírt és a cellakulcsot a folyosó végén posztoló őrmesternek. Az biccent, kicsivel később kint vannak az utcán.
– Csak nem így akarsz végigvinni a városon? – pillant kétségbeesetten a bilincsre Szvoboda Ákos. – Oda lesz a jó hírem…
– Erről jobb, ha nem beszélünk… – legyint, s kinyitja a járdaszegélynél álló rendőrautót. Beszáll a volánhoz.
– De fölvitte a jóisten a dolgodat! – jegyzi meg az újságíró, miközben előretartott kezével nehézkesen beügyeskedi magát mellé.
– Na hallod! A cápákat megilleti a riadóautó.
– Rám célzol?
– Hülye vagy? Magamra… – Guruczi hegyes pillantást vet Szvoboda Ákosra. – Utólagos engedelmeddel betörtem hozzád délután. Kíváncsi voltam a kéziratodra. Szomorúan láttam, hogy leragadtál a lóversenynél. Szerencsére tovább turkáltam, és megtaláltam a noteszedet is…
– Ehhez nem volt jogod! – fakad ki az Újságíró.
– Na és aztán? Csak az érdekelt, mit kotyogott neked Blasek Gyula…
Szvoboda Ákos sápadt arcán kirajzolódnak a hajszálerek.
– Azt hiszed, te már mindent megengedhetsz magadnak? – fortyog tovább. – Mindenbe beleütheted az orrodat? Vájkálhatsz?
– Veled szemben legalábbis…
Szelezsán kertje előtt két másik rendőrkocsi s egy RA-s rendszámú kék mikrobusz parkol. A kert kivilágítva, a ház is fényárban úszik.
– Rendőrbál lesz itt, vagy mifene? – tudakolja Szvoboda Ákos, elfeledkezvén iménti sérelméről.
– Bál nem lesz – válaszolja komoran Guruczi.
A kapu nyitva, Guruczi, oldalán a lihegő újságíróval, egyenesen az ajtóhoz siet. Az előszobában ácsorgó tizedes útbaigazítja őket a társalgóba.
Jakubek Benjámin egy karosszékben terpeszkedik a sarokban. Csak a fürdőköpeny kötője van szorosabbra húzva a pizsamája felett, máskülönben ugyanúgy fest, mint a hadnagy látogatásakor. Vágvölgyi egy támlás ágyon ül, Blasek Gyula és Grósz Dezső között. A lány a társaságtól távol gubbaszt egy műanyag zsámolyon, vállán könnyű takaró. A mixernő Karvaj Bálint mellett szorong a szófán.
Szelezsán az ajtóban toporog, s nyugtalan pillantásokat vet a jelenlévőkre.
– Elárulná, miért ez a cirkusz? – fordul Guruczihoz.
– Rövidesen megtudja, uram – mondja a hadnagy, s az újságírót egy üres fotelba löki. – Itt az utolsó jómadár!
Tisza őrnagy lép a helyiségbe. Csöndesen a kandallóhoz sétál, s kifejezéstelenül néz végig a társaságon.
– A rendelési időm alatt beállít egy nyomozó, és felszólít, hogy saját érdekemben tartózkodjak itthon! – fakad ki ismét a házigazda. – Aztán sorra jönnek az ismeretlen, félig ismert „vendégek”. Közben rendőrök csellengenek, a kertemben. Megmagyarázná valaki, minek köszönhetem mindezt?
– Előbb kerítsen valami innivalót! – szólítja fel Guruczi. – Magának is szüksége lesz rá, megígérem…
Tisza őrnagy nyel egyet.
A hadnagy legelteti szemét a társaságon; végül Tisza őrnagyon állapodik meg.
– Először is, köszönöm a feletteseim feltétlen bizalmát, ami tudvalevő, hogy elengedhetetlen az eredményes munkához – kezdi, s megköszörüli a torkát. – Másodszor, külön elismerést érdemel Karvaj Bálint zászlós, aki erőt, fáradságot nem kímélve segített, s végül is sikerre vitte a nyomozást.
Karvaj Bálint nagy arca a piros és a bordó színárnyalataiban váltakozik. Ezalatt a házigazda különböző italokat pakol az asztalra. Guruczi megragadja a vodkásüveget, beleiszik, majd folytatja:
– Engedjék meg, hogy elsősorban a magam szórakoztatására, nemkülönben az önök tájékoztatása végett röviden végigfussak ezen a nem mindennapi történeten. Talán azzal kezdődött, hogy csaknem harminc esztendővel ezelőtt egy Mészöly nevű diákot kicsaptak az orvosi egyetemről. De Mészölynek mindenképpen kellett a diploma. S ekkor felbukkant Jakubek úr, az okirathamisítás kiváló mestere, akinek a szakértelmét korábban börtönbüntetéssel is „jutalmazták” a hatóságok. Mikor volt ez?
– Ezerkilencszázharminckilencben – sóhajtja Jakubek Benjámin. – De mindez nagyon régen történt, és megbeszéltük…
– Úgy van, az elévülés… Felesleges említenie. Csak a folytonosság kedvéért hoztam szóba… – Fáradtan körbepillant a helyiségen. – Jakubek úr tehát átadta a hamis diplomát, amit Szelezsán – talán félve a lebukástól – nem használt föl azonnal. Inkább vidékre költözött, ahol egy jól jövedelmező gebines üzletnek lett a vezetője. Aztán, ahogy az már lenni szokott, összehozott egy gyereket, de vállalni már nem vállalta. Az asszony ennek ellenére megszülte a kislányt, s kénytelen volt saját nevére anyakönyveztetni: így lett Mészöly lányából Borsodi Nóra. Teltek az évek, mígnem az asszony Nórával együtt elhagyta az országot. Münchenben telepedtek le, s Nórika rövidesen fölvehette a nyugatnémet állampolgárságot. Mészöly pedig, aki ekkorra már rendesen megszedte magát, feljött a fővárosba, megvette ezt a házat, és föltámadt dr. Szelezsán Imre fogszakorvos. A doktori cím mégiscsak előkelőbb, nem igaz?
Guruczi most Borsodi Nórához sétál. A lány roskatagon kuporog az alacsony zsámolyon.
– S hogy mi történt Borsodi Nórával? – hallatszik Guruczi hangja, miközben tekintetével végigpásztáz az egybegyűlteken. – A tévedések elkerülése végett bemutatom önöknek Varga Évát.
Vágvölgyi fölugrik, tesz néhány lépést, de Blasek és Grósz Dezső visszahúzza.
Guruczi előveszi az Evelinnél talált fényképet.
– Birtokomba került ez a fénykép, mely bizonyítja, hogy Varga Éva, vagyis ön, kisasszony, sosem hagyta el az ország területét. A fotóművész szerencsére precíz ember lévén, megőrizte a negatívot, s így a tasakon talált cím segítségével eljutottam Varga Éva volt gimnáziumába, ahol az igazgató megmutatta a tablóképen is. Igazán sajnálhatják, hogy nem láthatták tizennyolc éves korában…
Vágvölgyi újra felugrik, a lányhoz siet, leguggol mellé. A keze után nyúl, Varga Éva ellöki magától. Vágvölgyinek a tenyerére kell támaszkodnia, nehogy hanyatt essen.
Guruczi fölényesen nézi az üzletvezetőt.
– Hátha még azt is tudná, hogy rendszeresen csalta – ha ugyan csalásnak lehet nevezni egy évek óta tartó kapcsolatot…
– Kiről beszél? – hápogja Vágvölgyi.
– A néhai zsokéról. Ismerte?
– Nem.
– Pedig feltűnő jelenség volt szegény… És meg kell mondanom őszintén, furcsa nekem: az egyik áldozat éppen a maga kocsijában lehelte ki a lelkét, a második meg a barátnőjének a nagy szerelme volt… Mit szól ehhez?
– Semmit.
Varga Éva szétnyitja ajkait, mintha üvölteni akarna, de hang nem jön ki a torkán. Az ápolónő nyugtatóan átöleli, megsimogatja.
– Legalább annyit mondjon, hogy ilyen az élet – sóhajtja Guruczi, azzal az italoskocsihoz lép. Tölt magának, iszik. Tisza őrnagy arcán megrándul néhány ideg. – De térjünk vissza Varga Évához. Nos, ennek a valóban dekoratív babának az volt a legfőbb vágya, hogy a zsokéval élhessen, méghozzá önmagukhoz méltó körülmények között. A gyenge kisemberek örökös álma ez. S ők ketten, ki tudja, miért, Nyugaton akarták megvalósítani.
Talán dolgozni akartak, nem tudom. Mindenesetre útlevélre volt szükségük, amit törvényesen kisebb-nagyobb stiklik miatt egyikük sem kapott. Így aztán, amikor Herbert Günterné, vagyis az igazi Borsodi Nóra átlépte a határt, a valódi iratok rövid időn belül Varga Évához jutottak. Most már csak a zsoké papírjait kellett megszerezni, és agyő, Magyarország!…
Varga Éva úgy mered maga elé, mintha nem tudatosulnának benne a szavak. Guruczi pedig Vágvölgyi felé fordítja a fejét, aki zavarában a nyakkendője csomóját igazgatja.
– Nem sokkal a papírok megszerzése után megismerte Vágvölgyit, és ennek a kan majomnak az első pillanatban sikerült olyannyira belezúgnia, hogy azonnal a villájába költöztette a „nyugatnémet pipit”, aki ráadásul a siófoki bárban még titkos vágyát, a táncolást is művelhette, persze munkáltatói engedély nélkül.
Kopognak az ajtón, belép egy gyakorlóruhában lévő szakaszvezető.
Tiszteleg.
– Jelentem, végeztünk az előkészületekkel. Kezdhetjük a feltárást?
– Kezdhetik – mondja Guruczi.
A házigazda hisztérikusan felkiált:
– Milyen feltárást akarnak itt kezdeni?! Semmibe nem egyezem bele! Tudtommal ehhez engedély kell…
– Van engedély – veti oda Tisza őrnagy.
Szvoboda Ákos a zsúrkocsihoz somfordál, s lehajt egy pohárral, majd rögtön újra tölt.
– Azt már ne idd meg! – figyelmezteti Guruczi.
– Miért? Még a másét is sajnálod tőlem?
Guruczi kiveszi kezéből a poharat, és maga kortyol az italból. – Gondolom, kissé elszoktál tőle – veti oda az újságírónak, majd a karosszék felé fordul.
– Jakubek úr, ezennel kijelentem, hogy az ügyben maga volt az a bizonyos borsószem.
– Én?! – csodálkozik az öregember, és szorosabbra húzza a fürdőköpeny kötőjét.
– Bizony. Mert ha nem telefonált volna Szelezsánnak, mégpedig éppen a Sárga Lóból, hogy találkozott egy Borsodi Nóra nevű lánnyal, bizony sok minden homályban maradt volna.
– Kérem, ez igazán semmiség – legyint Jakubek Benjámin.
– Kitüntetést azért ne várjon érte.
– Nem várok.
– Megnyugodtam.
Ismét megkopogtatják az ajtót, és a szakaszvezető jelenti, hogy elkészültek a munkával.
– Jöjjenek utánam – tápászkodik fel Guruczi.
Libasorban vonulnak ki a kertbe. Elhaladnak a szőlőlugas mentén, furcsán emelgetik a lábukat a fűcsomók, rögök között, mint valami megbabonázott sereg. Aztán a nyári konyha mögött észreveszik a földhányást, amit néhány, ugyancsak gyakorlóruhába öltözött rendőr áll körül.
– Világítást! – parancsolja Guruczi.
Az egyik rendőr bekapcsolja a Jupiterlámpát – a fénysugár frissen ásott gödröt világít meg.
Guruczi a gödör széléhez lép, s hosszasan néz lefelé, közben nem vesz levegőt. Majd Varga Éva felé fordul.
– Meg akarja tekinteni? – kérdezi.
A lány csak áll, kicsivel messzebb a többiektől; a lámpák sugarán kívül is látni, hogy reszket.
Tisza őrnagy Karvaj Bálinthoz intézi a parancsot: – Segítsen a hölgynek, zászlós elvtárs!
Karvaj Bálint a karjánál fogva támogatja a gödörhöz Varga Évát. A lány lepillant, aztán megpördül, közben a szája sarkán kicsordul valami: öklendezve hány.
Guruczi figyeli a jelenlévők reagálását. Amikor a házigazdára esik tekintete, az alvajáróként indul a gödör felé.
– Ki van benne? – kérdezi álmatagon.
– Borsodi Nóra, azaz Herbert Günterné, a lánya – mondja Guruczi. – Ajánlom, ne nézze meg…
*
Szótlanul vonulnak vissza a nappaliba. Szelezsánt két rendőr támogatja, óvatosan ültetik az egyik kényelmes fotelba. Guruczi pohárral a kezében körbesétálja a szobát, majd megáll Varga Éva előtt. Minden szem a lányra szegeződik.
– Valami azt súgta nekem – kezdi Guruczi – hogy Varga Éva – bármennyire is piszkos a lelkiismerete – gyilkolni azért képtelen lenne. Nem tudom, önök hogy vannak ezzel, de nekem ez a teória egyre inkább meggyőződésemmé vált. Így aztán máshol kellett keresnem az indítékot, s mondhatom, szerencsém volt.
Lassan szájához emeli a poharat, majd Evelin felé fordul.
– Ott követte el a hibát, kislány, hogy túlságosan is biztonságban érezte magát.
Evelin fakó arccal, tágra nyílt szemmel Guruczira mered.
– Micsoda?
Guruczi színpadias mozdulattal meghajol a lány előtt.
– Utólagos engedelmével tegnap ismét meglátogattam a lakását, s kicsit jobban körülnéztem. Találtam néhány levelet, melyeket Herbert Günter írt magának, s amelyekből egyértelműen kiderült, hogy az a szerencsétlen német évekkel ezelőtt még a maga vőlegénye volt. Már az esküvő napját is kitűzték, amikor a megboldogult találkozott Borsodi Nórával, kit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, ahogy a költő mondja. A maga frigye mindenesetre ugrott. Gondolom, ezt a tragédiát nem tudta megemészteni, hiszen Herbert úr jóképű volt, s ami talán még lényegesebb: gazdag… Bosszút akart állni a kútba esett házasságért, s ehhez kapóra jött barátnőjének, Varga Évának a kérése. Információkat szerzett Borsodi Nóra itthoni életéről, majd fölhívta telefonon, s hazacsalta. Gondolom, örökségről beszélhetett neki, legalábbis én ezt tettem volna, hiszen a pénz mindenkit megbolondít…
Szelezsán mint egy holdkóros fölemelkedik a fotelból, néhány bizonytalan lépést tesz a lány felé, de a rendőrök finoman a hóna alá nyúlnak.
Szelezsán nem ellenkezik: szó nélkül visszaül a helyére.
Vágvölgyi szinte megállás nélkül hol Varga Éván, hol pedig Evelinen táncoltatja a szemét, végül fáradtan kezébe temeti az arcát.
Evelin kissé begörbíti az ajkát.
– Csalódtam magában, hadnagy!
Guruczi elvigyorodik.
– Öt évvel ezelőtt szóról szóra ugyanezt mondta a feleségem, de az ő szájából valahogy nemesebbnek tűnt ez a mondat…
Tisza őrnagy néhány köhintéssel próbálja más mederbe terelni a társalgást.
– Kíváncsi vagyok, hogyan tudná bebizonyítani mindezt!… – mondja magabiztosan Evelin.
– Mint már mondottam, tegnap a lakásán jártam, s a pincéjében találtam egy kazettát, amit kulcs hiányában kénytelen voltam felfeszíteni, s mit gondol, mit találtam benne? Herbert Günter útlevelét s egyéb iratait…
– Sosem volt kazettám…
– Ejnye, kislány, csak nem azt akarja mondani, hogy én csempésztem oda? – csóválja meg a fejét Guruczi. – A laborosok például egy üveg konyakkal hálálták meg a munkát, végre kicsemegézhették magukat… Annyi használható ujjlenyomatot találtak azon a néhány papíron, amennyit öt év alatt tudnak csak összegyűjteni. Gondolom, a magáé is köztük díszeleg…
Evelin hirtelen mozdulattal Karvaj Bálinthoz ugrik, s a zászlós zsebéből villámgyors mozdulattal előrántja a pisztolyát.
– Okoskodj tovább, szimatkám! Ha valaki mozdul, keresztüllövöm!
A jelenlévők arca megmerevedik. Guruczi rendíthetetlen nyugalommal folytatja:
– Ugye, a zsokéval ásták el a hullát?
– Kénytelen voltam megdolgoztatni.
Guruczi kezével kifelé, a földhányás irányába mutat. – Elismerem, volt benne valami állati logika: nyugodjék annak a földjében, aki nemzette.
Evelin természetellenes hangon fölkacag:
– Folytassa! Határozottan élvezem.
– Miután megölte – gondolom, ugyanazzal a méreggel, mint Herbert Güntert –, Varga Évának átadta az útlevelet, aki annak rendje és módja szerint kifizette magát. Jut eszembe, mennyit kért érte?
– Százezret, fejenként.
Guruczi elismerően csettint.
– Ennyi pénzt feltűnés nélkül összecsalni a lóversenyen valóban művészet! Ha az a kisember életben marad, talán világelső is lehetett volna! Arra persze nem gondoltam, hogy a veszteségemet törvénytelen dolgokra használják fel…
– Hogyan? – kérdezi Tisza őrnagy.
– Csak hangosan gondolkoztam – válaszolja Guruczi, majd ismét Evelinre pillant. – A bosszú első része tehát sikerült. Hátra volt még a zsokénak ígért útlevél, illetve Herbert Günter meggyilkolása. Ennél mi sem volt könnyebb: levelet írt neki a már halott felesége nevében, és idecsalta. Közben még arra is ügyelt, hogy Varga Évát keverje gyanúba, azért csinálta azt a kis székesfehérvári mókát… Hiszen tudta, hogy Varga Éva hallgatni fog, akár a sír…
– Nem is csalódtam benne!
– Magát viszont sürgetni kezdte az idő. Ugyanis, ha Varga Éváék disszidálnak, és fölfedezik mind a két gyilkosságot, az isten se mossa le róluk a gyanút, de a zsoké még nem tudott fizetni, pedig igazán megpróbált mindent: favorit lovakkal lett tizedik, hogy a szoborügyletről már ne is beszéljek.
A szobor szó hallatán Jakubek Benjámin fészkelődni kezd, ám a hadnagy nyugtatóan int felé.
– Így aztán módosította a tervét – folytatja Guruczi. – Tulajdonképpen a legegyszerűbb megoldást választotta: úgy döntött, hogy megöli mindkettőjüket, és maga hagyja el az országot. Pénze már volt hozzá, talán még egy minidrinket is meg tudott volna nyitni valahol. Először eljátszotta nekem a színjátékot, miszerint meg akarják ölni. A „merénylő” nem volt más, mint a markában tartott zsoké; kis lábnyoma megtalálható az ablak alatt. S aki volt olyan ostoba, hogy elárulta, hova igyekszik utána. Maga kis idővel később követte, s amikor egyedül találta Szvoboda Ákos lakásában, véghezvitte a tervét. Amint a firkász eszelősen elrohant telefonálni, maga kivonszolta a tetemet a szemétdombra. Aztán hazament, bevette a dilibogyókat, és lefeküdt aludni. Ami pedig Varga Évát illeti: neki kedvenc italába, a tojáslikőrbe tette a mérget… Ráadásul még azt is tudta, hogy Vágvölgyi utálja a tojáslikőrt…
A csendet csak Varga Éva szűkölése s Evelin lihegése zavarja. A rendőrök beavatkozásra készen állnak, de parancs híján nem cselekednek.
Guruczi Vágvölgyi felé nyújt egy csekkszelvényt.
– Befizettem a tízezer forint hiányt, amit elsikkasztott a Sárga Lóból. Blasek Gyula mesélte el az újságírónak; kíváncsi leszek, meddig lesz az alkalmazottja…
Tisza őrnagy közbeszól:
– Ennyi volt?
– Körülbelül – mondja Guruczi, majd Evelin felé fordul. – A fegyvert nyugodtan visszaadhatja a tulajdonosának, ugyanis üres. Még tegnap este kipörgettem belőle a skulókat…
– De én újból megtöltöttem! – vágja rá Karvaj Bálint.
Evelin felkacag, hangja messzire száll, mint a sakáloké. Keze biztosan tartja a revolvert. Guruczi megszívja a fogát.
Evelin a hadnagyra szegezi a fegyvert, aztán szabad kezével legyint.
– Nem is maga az én emberem. Hiszen kicsi az ázsiója. – Tisza őrnagyra bök. – Maga kicsoda, öregfiú?
– Csak egy pitiáner irodakukac… – válaszolja helyette nem kis élvezettel Guruczi.
– Nem így vettem észre! – kiáltja a mixernő.
Karvaj Bálint lassú léptekkel megindul a nő felé.
– Maradjon, ahol van! – utasítja a mixernő. – Nem hallja, maga nagy barom?!
Karvaj Bálint süket fülekkel, elszántan lépked; a fegyver csöve már rászegeződik.
Tisza őrnagy és Guruczi egyszerre adja a parancsot: – Megállni!
Karvaj Bálint gépiesen lépeget tovább, amíg kartávolságon belül nem ér.
– Állj – sivítja a mixernő, ugyanakkor a revolver ugrik egyet. Ugyanabban a másodpercben a zászlós rákulcsolja ujjait a csőre.
– Ez az én szolgálati fegyverem – mondja kimérten.
*
Guruczi és Karvaj Bálint egymás mellett sétálnak a csöndes utcán; alant a város fényei hunyorognak.
– Mi lesz ezután? – kérdezi a zászlós.
– Azt hiszem, meglátogatom Szvoboda Ákost, s lefoglalom a házipálinkáját – válaszolja a hadnagy.
– De velem… mi fog történni?
– Szerintem előlöknek. Ahogy Tiszát ismerem, meg is teszi… Erről jut eszembe, azt üzente, holnap reggel nyolckor jelentkezzünk nála, mert fontos feladata van számunkra.
– Akkor pontban nyolckor!
– Na igen… Ha nem lennék ott délig, mondd azt, hogy náthás lett a feleségem…
Guruczi leint egy szabad taxit, behajol az ablakon.
– Ide figyeljen, barátom, nekem perceken belül a város másik felén kell lennem, csakhogy momentán egy fillér sincs nálam…
Beugrik a vezető mellé, a kocsi bőgő motorral elhúz.
Vége