A haj­na­li de­ren­gés­ben sze­mély­au­tó szá­guld az ut­cá­kon. Egy bár előtt csi­kor­gó gu­mikkal blok­kol, két fér­fi ug­rik ki, fél­re­tol­ják a por­tást, s a hal­vá­nyu­ló ne­on­rek­lám ve­tü­le­té­ben be­ha­tol­nak a he­lyi­ség­be.

A bár­ban már csak né­há­nyan lé­zen­ge­nek, egy-két asz­tal­nál ül­nek.

Gu­ru­czi ma­gá­nyo­san kö­nyö­köl a pult­nál, előt­te üres po­hár. A mi­xer­nő kér­dő­en rá­pil­lant, de a fér­fi el­néz mel­let­te, a szem­köz­ti pol­con so­ra­ko­zó üve­gek mö­göt­ti tü­kör­ben bá­mul­ja kép­má­sát: gyű­rött, bo­ros­tás arc, a sze­mek fur­csán fel­na­gyul­nak a fény­tö­rés­ben.

A két fér­fi egye­ne­sen Gu­ru­czi­hoz ront, meg­ra­gad­ják a kar­ját.

– Gye­rünk! – szű­ri a foga közt az egyik.

– Sza­po­rán! – told­ja a má­sik.

Gu­ru­czi a döb­bent mi­xer­nő­re hu­nyo­rít, mi­köz­ben két ke­zét las­san ma­gas­ba eme­li.

– Meg­adom ma­gam… – mond­ja re­zig­nál­tan, s el­in­dul a ki­já­rat felé.

Szó nél­kül be­vá­gó­dik a vá­ra­ko­zó so­főr mel­lé, míg a má­sik ket­tő há­tul fog­lal he­lyet. Me­net köz­ben le­te­ke­ri az ab­la­kot, ki­dug­ja a fe­jét, majd zse­bé­ből egy ma­rék tök­magot vesz elő. A töb­bi­ek felé kí­nál­ja, akik meg­ráz­zák a fe­jü­ket. Vál­lat von, rág­csál­ni kez­di a ma­got, hé­ját ki­köp­kö­di az ab­la­kon; jut be­lő­le a ko­csi bel­se­jé­be is.

Az autó csúcs­for­ga­lom­ba ke­rül. Az egyik há­tul ülő fér­fi ki­ha­jol az ab­la­kon, s a ko­csi te­te­jé­re he­lyez egy kék vil­lo­gót – ko­ja­kot. A so­főr be­kap­csol­ja a dal­lam­kür­töt. A jár­mű­vek fél­re­hú­zód­nak, utat biz­to­sí­ta­nak.

A kel­me­fes­tő mű­hely előtt rend­őr­au­tó, men­tő, hul­la­szál­lí­tó. Né­hány bá­mész­ko­dó.

Gu­ru­czi ko­mó­to­san ki­száll az ér­ke­ző ko­csi­ból, rá­gyújt egy gyű­rött, füst­szű­rő nél­kü­li ci­ga­ret­tá­ra, s el­in­dul a mű­hely felé. A két fér­fi szo­ro­san mö­göt­te. A be­já­rat­nál posz­to­ló egyen­ru­hás rend­őr szó nél­kül fel­tol­ja előt­tük a rá­csot.

A mű­hely fel­dúl­va, föl­bo­rult tar­tá­lyok, hor­dók he­ver­nek sza­na­szét. A kö­ve­ze­ten kré­tá­val fel­raj­zolt test­kon­túr, vér­tó­csa, amely csak­nem össze­fo­lyik a ki­öm­lött, kü­lön­bö­ző szí­nű fes­té­kek­kel. A he­lyi­ség­ben hely­szí­nelők dol­goz­nak.

Gu­ru­czi kö­zöm­bö­sen át­vág a szak­ér­tők kö­zött, s laza tar­tás­ban meg­áll egy öt­ven év kö­rü­li, pe­dán­san öl­tö­zött fér­fi előtt. Szó­lás­ra nyit­ja a szá­ját, de az egyik kí­sé­rő­je meg­elő­zi:

– Je­len­tem, elő­ál­lí­tot­tuk. Egy ké­tes hírű lo­kál­ban akad­tunk rá.

– Ma­gát még haj­nal­ban is a cse­hók­ból kell elő­va­kar­ni, had­nagy? – Ol­dal­ra for­dul, a fér­fi­hul­la mel­lett vá­ra­ko­zó gyász­hu­szá­rok­hoz: – Vi­he­tik!

A gyász­hu­szá­rok mű­anyag ágy­ra eme­lik a te­te­met, ki­men­nek. Egy pil­la­nat­ra min­den­ki őket nézi.

– Rá­adá­sul ál­lan­dó ké­sés­ben van – foly­tat­ja szem­re­há­nyó­an.

– Ahogy el­né­zem, ma­guk is jö­het­tek vol­na ko­ráb­ban, őr­na­gyom… – jegy­zi meg Gu­ru­czi.

Az őr­nagy sze­me alatt meg­rán­dul a bőr. Gu­ru­czi a test­kon­túr­hoz sé­tál, kis hí­ján be­le­lép a vér­tó­csá­ba. A fe­hér kö­pe­nyes rend­őr­or­vos ép­pen min­tát vesz a vér­ből.

– Kés? – kér­de­zi Gu­ru­czi.

– In­kább va­la­mi spak­li­fé­le – vá­la­szol a rend­őr­or­vos, anél­kül hogy fel­pil­lan­ta­na.

– A tor­kát?

– Akár a csir­ké­ét…

Az őr­nagy egy pa­pír­la­pot nyújt át Gu­ru­czi­nak: – El­tűnt egy ósze­res, és a ház­mes­ter­né ag­gó­dik érte…

Gu­ru­czi rá sem néz a pa­pír­ra, zseb­re gyű­ri.

– Tán el­ad­ta ma­gát… – mor­mol­ja.

– A hasz­nált­cikk­pi­a­con van a bó­dé­ja – foly­tat­ja az őr­nagy. – Maga amúgy is kül­vá­ro­si gye­rek, néz­zen utá­na.

– Hála a fon­tos meg­bí­za­tá­sért… – ta­pos­sa el a ci­ga­ret­tá­ját Gu­ru­czi.

– S hogy ne unat­koz­zék, ma­gá­val visz egy vég­zős hall­ga­tót a rend­őris­ko­lá­ból. Szor­gal­mas, jó­ra­va­ló fiú, ne­hogy el­ront­sa ne­kem.

– Őszin­tén szól­va, szí­ve­seb­ben bir­kóz­nék meg a fel­adat­tal egye­dül…

– A fiú a ka­pi­tány­sá­gon vár­ja, szük­sé­ge van a gya­kor­lat­ra – zár­ja le a té­mát az őr­nagy. Hoz­zá­te­szi: – Had­na­gyom…

*

 

Gu­ru­czi zseb­re du­gott kéz­zel sé­tál a ka­pi­tány­ság be­já­ra­ta felé. Hu­szon­öt év kö­rü­li, nagy tes­tű, pi­ros­pozs­gás zász­lós top­pan elé, meg­me­re­ve­dik, tisz­te­leg, mi­köz­ben dül­ledt szem­mel me­red elő­re.

– Gu­ru­czi had­nagy, Kar­vaj Bá­lint zász­lós szol­gá­lat­ra je­lent­ke­zem!

– A ze­ne­kart hol hagy­tad? – méri vé­gig meg­ve­tő­en Gu­ru­czi.

– Vél­tem, örül­ni tet­szik, hogy mi­nél előbb mun­ká­ba áll­ha­tunk – csuk­lik el a zász­lós hang­ja.

– Re­mek em­ber­is­me­rő vagy… – mo­rog Gu­ru­czi. – Na gye­re, elő­ször is meg­sza­ba­du­lunk a jel­me­zed­től.

– Úgy tet­szik ér­te­ni, hogy le kell vet­nem az egyen­ru­há­mat? – kér­de­zi döb­ben­ten Kar­vaj Bá­lint.

– Úgy ám, Bá­lint­kám! Mit gon­dolsz, me­lyik nyik­haj sim­lis vam­zer áll szó­ba ve­lünk a tan­gón, ha így oda­ál­lí­tok ve­led? – Las­san el­in­dul­nak. – Kü­lön­ben, még vár rád egy kis kü­lön­mun­ka.

– Bár­mi­lyen fel­ada­tot vál­la­lok, hogy mi­előbb föl­gön­gyö­lít­sük a szá­la­kat! – csil­lan fel Kar­vaj Bá­lint sze­me.

– Na­gyon he­lyes. Min­de­nek­előtt le­cse­ré­led a de­fek­tes ke­re­ke­ket a ko­csi­mon…

– Gu­ru­czi biz­ta­tó­an hát­ba vág­ja a zász­lóst. – Négy ke­ré­ken még­is­csak könnyeb­ben utá­na­jár­ha­tunk a vén ló­kö­tő­nek, nem igaz?

*

 

Gu­ru­czi és Kar­vaj Bá­lint régi tí­pu­sú, ütött-ko­pott ko­csi­ban zö­työg. A zász­lós már ci­vil­ben: Esz­ter­há­zy-koc­kás öl­tö­nye alatt pó­ló­tri­kó, „Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem” fel­irat­tal.

A hasz­nált­cikk­pi­a­cot sár­ga kő­fal ve­szi kö­rül, tö­vé­ben bur­ján­zik a gaz, szir­mu­kat vesz­tett vad­vi­rá­go­kat haj­lít­gat a szél. Amint a rend­őrök ki­ká­szá­lód­nak a ko­csi­ból, s in­dul­ná­nak a tárt vas­ka­pu felé, egy kosz­ladt ru­há­za­tú nep­per csa­pó­dik hoz­zá­juk.

– Mennyi? – kér­de­zi.

– Mi me­nyi? – kér­dez vissza Gu­ru­czi.

– A tra­gacs. Mennyi?

– Nem el­adó.

– Még­is, mennyi?

– Fél­mil­lió…

– A szá­zad­ré­szé­ből mennyit en­gedsz?

– Tű­nés!…

A nep­per el­ol­da­log, a rend­őrök a tö­meg­gel be­sod­ród­nak a ka­pun. Jobb­ról szűk ut­cák nyíl­nak, két­ol­dalt bol­tok ta­pad­nak egy­más­hoz, a bol­tok előtt áll­vá­nyok, a fo­ga­so­kon ru­ha­ne­műk.

Tes­tes, ko­fa­tí­pu­sú asszony­ság fi­gye­li ár­gus szem­mel a tö­me­get, kar­ján ko­pott ló­den­ka­bát­tal. Vá­rat­la­nul Kar­vaj Bá­lint vál­lá­ra te­rí­ti, akár egy kö­pö­nye­get. A zász­lós ri­ad­tan meg­ug­rik, le­ráz­za ma­gá­ról a hol­mit. Az asszony­ság szu­szog­va le­ha­jol a ka­bá­tért, ég­nek eme­li.

– A leg­szebb árum, a leg­jobb da­ra­bom! – ára­do­zik. – Es­kü­szöm, úgy fes­tett ben­ne, mint egy her­ceg!

– Mind­járt én is mon­dok ma­gá­nak egy cif­rát…

Gu­ru­czi vi­gyo­rog­va fi­gye­li a je­le­ne­tet.

– Iga­za volt a nyanyá­nak… – jegy­zi meg, mi­kor to­vább­lép­nek. – Al­kud­nod kel­lett vol­na a ka­bát­ra.

Mű­sza­ki cik­kek, ke­rék­pár­al­kat­ré­szek sora kö­vet­ke­zik. Vé­gül az ósze­re­sek. Gu­ru­czi meg­tor­pan, ta­po­gat­ni kez­di a zse­bét.

– A franc­ba! – fa­kad ki, – Nem ta­lá­lom azt a ro­hadt cet­lit!

– El tet­szett ve­szí­te­ni a jegy­ze­te­it? – kér­de­zi két­ség­be­eset­ten a zász­lós.

– So­sem ké­szí­tek jegy­ze­te­ket… Az a ro­hadt je­len­tés kal­ló­dott el, amin raj­ta volt az ipse neve.

Kar­vaj Bá­lint su­gár­zó kép­pel elő­vesz egy pa­pírt.

– A má­sod­pél­dány! – Nyel egyet. – A nagy­fő­nök adta, arra az eset­re, ha az el­ső­nek va­la­mi­fé­le­kép­pen… hm… nyo­ma vesz­ne.

Gu­ru­czi san­dán rá­pil­lant, majd az aj­tó­fél­fák­hoz erő­sí­tett név­táb­lá­kat bön­gé­szi.

– Ja­ru­bek vagy Da­ru­bek… – dünnyö­gi.

– Ne­tán­tán Ja­ku­bek?! – ol­vas­sa a zász­lós a je­len­tés­ből.

– El­ta­lál­tad, Bá­lint­kám. Hi­á­ba, sem­mi­re se men­nék nél­kü­led…

A név­táb­la ki­halt üz­le­tet je­löl. A szom­széd ajtó előtt vizs­la­sze­mű árus ücsö­rög olaj­fol­tos at­lé­ta­tri­kó­ban. Háta mö­gött ócs­ka­vas­ha­lom tor­nyo­sul, a nap­su­gár be­le­kú­szik a fa­ze­kak­ba.

– Mi van a ta­tá­val, ócs­kás, ki­nyit még ma? – bök a csu­kott aj­tó­ra Gu­ru­czi.

– Nem mind­egy? – kér­de­zi az ócs­kás. – Én nyit­va va­gyok.

– Én vi­szont a ta­tá­ra va­gyok be­in­dul­va…

– Amit nála ta­lál, azt itt is meg­kap­hat­ja: alig hasz­nált vil­lany­re­zsó, ma­dár­ete­tő…

Az ócs­kás ki­fe­je­zés­te­len te­kin­tet­tel bá­mul, majd el­tát­ja a szá­ját, és egy po­fa­zacs­kó­nyi nyá­lat en­ged a lába közé. Fe­ke­te kör­mé­vel a ha­já­ba túr.

Kar­vaj Bá­lint már moz­dul­na felé, de Gu­ru­czi meg­érin­ti a kar­ját.

– Vár­junk egy ki­csit, mi­előtt agyon­ver­nénk… Hát­ha még­is eszé­be jut va­la­mi.

– Ja igen! – kap­ja föl a fe­jét az ócs­kás. – Gör­kor­cso­lya, svéd gör­gők­kel…

– Na­gyon rá­fáz­hatsz, ha ve­lem szó­ra­ko­zol… – szi­sze­gi a had­nagy.

A szom­szé­dos aj­tó­hoz lép, kulcs­cso­mót vesz elő, a kul­cso­kat egyen­ként il­lesz­ti a zár­ba. Kar­vaj Bá­lint a tes­té­vel pró­bál­ja el­ta­kar­ni fe­let­te­sét.

Az ócs­kás hir­te­len fel­ug­rik, há­tul­ról meg­ra­gad­ja Gu­ru­czi tor­kát.

– Pró­bál­ko­zol?! – hör­gi dül­ledt szem­mel.

A kulcs ab­ban a pil­la­nat­ban for­dul a zár­ban; Gu­ru­czi ta­szít egyet az aj­tón, míg csí­pő­jé­vel és jobb vál­lá­val be­pen­de­rí­ti az ócs­kást a ho­mály­ba – tes­te ne­kizu­han egy fém­tár­gyak­kal teli polc­nak; csör­re­nés.

Gu­ru­czi fel­kap­csol­ja a vil­lanyt, mi­köz­ben a zász­lós be­húz­za a be­já­ra­ti aj­tót, s be­lül­ről ne­ki­ve­ti a há­tát.

A drót­szá­lon füg­gő izzó ócs­ka­vas­sal tö­mött pol­co­kat vi­lá­gít meg, az ola­jos pad­lón is job­bá­ra hasz­na­ve­he­tet­len ré­gi­sé­gek, a he­lyi­ség kö­ze­pén ódon író­asz­tal, szin­tén el­bo­rít­va apró tár­gyak­kal. Az író­asz­tal mö­göt­ti fal­nál ajtó; bel­ső rak­tár­ba ve­zet­het.

Az ócs­kás eköz­ben meg­pró­bál föl­tá­pász­kod­ni, de Gu­ru­czi utá­na­len­dül, a hóna alá nyúl, mi­ál­tal is­mét ki­bil­len­ti egyen­sú­lyá­ból. Fe­jét két polc közé szo­rít­ja.

– Azt kér­dez­tem, mi­kor lát­tad utol­já­ra… sut­tog­ja to­rok­ból. – Egy hete?

– Egy hete…

– Vagy két hete?!

– Két hete…

– Öt hete?!

– Öt hete…

– Na, olyan ré­gen azért nem volt!

Az ócs­kás már alig kap le­ve­gőt, sze­me ki­foly­ni lát­szik.

– Ha­nem? – éde­sí­ti meg a hang­ját Gu­ru­czi.

– Öt… nap­ja.

– Reg­gel vagy este?

– Zár­óra… táj­ban.

Gu­ru­czi ener­gi­kus csa­va­rin­tás­sal ki­sza­ba­dít­ja a má­sik ko­po­nyá­ját a pol­cok kö­zül, ma­gá­hoz húz­za, töp­reng­ve nézi a vé­res sze­me­ket.

– Na, kis ma­jom… Leg­kö­ze­lebb így ártsd bele ma­gad má­sok dol­gá­ba. – Ál­lá­val az író­asz­tal mö­gött lévő ajtó felé vág. – Be­fe­lé!

– Tes­sék? – hü­le­de­zik az ócs­kás, mi­köz­ben ola­jos te­nye­ré­vel za­var­tan vé­gig­si­mít az ar­cán; a ma­szat­nyom alig kü­lön­bö­zik a bőr szí­né­től.

– Be­mész, és kö­rül­né­zel! – Gu­ru­czi az aj­tó­hoz pen­de­rí­ti az ócs­kást. – Nyo­más!

– Nincs ott sem­mi, csak ócs­ka­vas meg sze­mét. Mit néz­zek raj­ta?!

– Hát­ha mást is ta­lálsz.

– Ugyan mi a fe­nét?

– Ki tud­ja, ta­lán ép­pen a ta­tát…

Az ócs­kás szá­ja szé­le meg­re­meg.

– Mit csi­nál­na ab­ban a bűz­ben?

– Hát­ha ott nyu­go­dott el – mond­ja a had­nagy. Sej­tel­me­sen hoz­zá­te­szi: – Mind­örök­re…

– Mi nem jut eszé­be!

– Vá­laszt­hatsz – mond­ja Gu­ru­czi szá­ra­zon. – Be­mész, vagy le­sza­kí­tom a po­fá­dat.

Az ócs­kás té­to­ván le­nyom­ja a ki­lin­cset, majd be­rúg­ja az aj­tót. Vil­lanyt gyújt: a rak­tár mennye­ze­tig töm­ve fém­hul­la­dék­kal.

– Tes­sék! – ki­ált­ja di­a­dal­ma­san. – Úgy van, ahogy mond­tam. Nya­va­lyá­sok Kar­vaj Bá­lint fe­nye­ge­tő­en in­dul felé.

– Em­ber, vi­gyáz­zon a szá­já­ra!

Az ócs­kás meg­der­med, áb­rá­za­tán sej­lik a fel­is­me­rés: – Zsa­ruk! – fa­kad ki. – Hát per­sze hogy zsa­ruk… Egek ura, mek­ko­ra ba­lek va­gyok én!

– Me­sélj, An­der­sen… – só­hajt Gu­ru­czi.

– Lo­pott va­la­mit az öreg? – hu­nyo­rog az ócs­kás bi­zal­mas­kod­va.

Kar­vaj Bá­lint köz­be­szól: – A nyo­mo­zás rész­le­tei nem tar­toz­nak ma­gá­ra. Tér­jen a tárgy­ra!

– Csak annyit tu­dok, hogy utol­já­ra egy ala­csony, pat­kány­for­ma tag ke­res­te – vág bele az ócs­kás. – Tud­ják, van­nak ala­kok, akik­nek az áb­rá­za­tuk­ra van írva az egész jel­le­mük; az em­ber leg­szí­ve­seb­ben az első pil­la­nat­ban rá­juk mász­na…

– Na igen… – le­gyint Gu­ru­czi. – Foly­tasd!

– Szó­val a tag alig le­he­tett ma­ga­sabb a de­re­kam­nál, és egy jó­ko­ra cso­ma­got ci­pelt. A csu­kott ajtó mö­gött pus­mog­tak.

– Hall­ga­tóz­tál?

– Én az­tán nem!

– Ak­kor hon­nan ve­szed, hogy pus­mog­tak?

– Sej­tet­tem…

– Együtt men­tek el?

– Nem, a tag egye­dül isz­kolt ki­fe­lé.

– Isz­kolt?

– Si­e­tett, annyi bi­zo­nyos.

– A cso­mag nála volt?

– Úgy vit­te, mint macs­ka a köl­kit.

Kar­vaj Bá­lint köz­be­szól: – A szá­já­ban???

– Az­óta nem lát­tad? – foly­tat­ja Gu­ru­czi.

– A cso­ma­got?

– Hü­lye. A ta­tát.

– Őt nem.

– Mi­ért, a pak­kot tán lát­tad?

– Azt sem…

Gu­ru­czi ki­fúj­ja a le­ve­gőt, ke­zé­vel el­bo­csá­tó­an int. Az ócs­kás az aj­tó­hoz som­for­dál, s Kar­vaj Bá­lint hóna alatt ki­slisszol.

Gu­ru­czi kör­be­sé­tál a he­lyi­ség­ben, né­ze­lő­dik. Az író­asz­ta­lon ma­tat, fel­emel egy kis szob­rot, mű­ér­tő­en vizs­gál­ja, majd ajk­biggyeszt­ve fél­re­dob­ja.

Az asz­tal lap­ján fel­fe­dez egy cet­lit, raj­ta nagy, ákom­bá­kom be­tűk:

MÉH­KI­RÁLY­NŐ–ZU­LEJ­KA, vissza…

– Vol­tál már a „pa­cin”, Bá­lint­kám? – kér­de­zi szó­ra­ko­zot­tan Gu­ru­czi.

A zász­lós ér­tet­len szem­mel ráz­za a fe­jét.

*

 

A ló­ver­seny­pá­lya a dél­utá­ni ve­rő­fény­ben a szí­nek ka­val­kád­ját mu­tat­ja. A kor­lá­ton be­lül moz­gás­ban van a tö­meg: le­sze­gett te­kin­te­tű fér­fi­ak és nők za­rán­do­kol­nak a sze­me­tes ka­vi­cson, míg má­sok emelt fő­vel igye­kez­nek a pénz­tár­gé­pek felé, hogy újra meg­kí­sért­sék a sze­ren­csét.

Gu­ru­czi ép­pen csak be­le­pil­lant a ke­zé­ben lévő Turf­ba, Kar­vaj Bá­lint ámul­doz­va for­go­ló­dik – egy kö­zép­ko­rú asszony a kor­lát­ra bo­rul, vál­lát ráz­za a zo­ko­gás; kis­sé tá­vo­labb, mint­egy a fel-fel­tö­rő hang kí­sé­re­te­ként, bal­lon­ka­bá­tos, top­lák alak ének­li, hogy be­fu­tót hat­szo­ros áron vesz.

– Én ezt le­iga­zol­ta­tom… – ha­jol a had­nagy­hoz Kar­vaj Bá­lint.

– Mi­ért, tán ő az ósze­res? – cso­dál­ko­zik Gu­ru­czi.

– Nem hi­szem. De min­den­eset­re gya­nús.

– Ilyen ala­pon az egész pá­lyát iga­zol­tat­ha­tod, be­le­ért­ve a zso­ké­kat, a lo­vász­fi­ú­kat, még a vé­cés­né­nit is; hidd el, nincs annyi zsupp­kocsi, amennyi­be ezek be­le­fér­né­nek…

– Le­het­ne köl­csön­kér­ni egy buszt a MÁ­VA­UT-tól.

– Ta­lán a Vo­lán­tól… Vi­szont most arra kér­lek, egy da­ra­big kí­mélj meg a hü­lye­sé­ge­id­től, in­kább azt áruld el, mennyi lóvé van ná­lad.

– Vagy nyolc­száz fo­rint…

– Nagy­sze­rű. Ide vele!

Kar­vaj Bá­lint, mint aki nem hisz a fü­lé­nek: – Úgy tet­szik ér­te­ni, hogy ad­jam oda a sa­ját pén­ze­met?

– Ugyan, hagyd már ezt a rossz stí­lust, Bá­lint fi­acs­kám, mert úgy él­jek, be­léd rú­gok! Hogy le­het egy jó­po­fa pa­raszt­gye­rek ilyen me­rev, áruld el ne­kem! Egyéb­ként a va­gyo­nod­ra ki­zá­ró­lag a „nyo­mo­zás ér­de­ké­ben” van szük­sé­gem, mint­egy fél­órá­ra…

A lo­vak a start­gép­ben áll­nak. A tö­meg fe­szül­ten me­red a tá­vol­ba. Meg­szó­lal a star­tot jel­ző gong­ütés.

A lo­vak apró pon­tok­nak tűn­nek a tá­vol­ban. Gu­ru­czi kö­zöm­bö­sen, Kar­vaj Bá­lint iz­ga­tot­tan nézi a ver­senyt.

– Tet­szik gon­dol­ni, hogy nye­rünk? – kér­de­zi a zász­lós, ami­kor nem bír­ja to­vább.

– Nem – veti oda Gu­ru­czi.

A kö­ze­le­dő zso­kék se­lye­min­gét fel­pú­po­sít­ja a szél; már szét­sza­kadt a me­zőny, vé­gül há­rom ló szin­te egy­szer­re ha­lad át a cé­lon.

– Nyer­tünk hát? – tu­da­kol­ja Kar­vaj Bá­lint.

Gu­ru­czi csak le­gyint, mi­köz­ben a han­gos­be­szé­lő a be­fu­tá­si sor­ren­det is­mer­te­ti.

– Gye­re, le­me­gyünk a já­ra­tó­hoz, meg­kós­tál­juk kö­ze­lebb­ről a pa­ci­kat – só­hajt­ja.

A fa­kor­lát­tal el­ke­rí­tett kör ala­kú ré­szen mél­tó­ság­tel­je­sen lép­ked­nek a lo­vak, ol­da­lu­kon a lo­vász­fi­úk­kal. Amint a má­zsa­ház fe­lől meg­ér­kez­nek a zso­kék, Gu­ru­czi az új­ság­já­ba pil­lant: a Méh­ki­rály­nő nevű lo­vat a ha­tos, Zu­lej­kát a ki­len­ces rajt­szám­mal in­dít­ják.

Méh­ki­rály­nőt egy fel­tű­nő­en ala­csony, vé­kony cson­tú lo­vas me­le­gí­ti.

– Vin­ce – jegy­zi meg Gu­ru­czi.

– Tes­sék? – me­red rá a zász­lós.

– A lo­vas neve, te ba­rom – veti oda a had­nagy, s szá­zast nyom a mar­ká­ba.

– El­jött a te időd: itt az utol­só kiló, bal­lagj oda az öt­ve­nes kasszá­hoz, és kon­feráld be a hat­ki­len­cet vissza. S ez al­ka­lom­mal nem kell imát re­beg­ned…

Tes­te­sebb, negy­ven év kö­rü­li, püf­fedt to­ká­jú fér­fi sod­ró­dik fe­lé­jük; arc­bő­rét vé­kony, pi­ros vo­na­lak há­lóz­zák be, mint egy sűrű vas­út­há­ló­zat­tal ren­del­ke­ző or­szág gaz­da­sá­gi tér­ké­pét.

Gu­ru­czi a zász­lós­hoz ha­jol: – Ezt le­iga­zol­tat­ha­tod…

Kar­vaj Bá­lint fel­de­rült kép­pel nyúl az iga­zol­vá­nyá­ért. Mi­előtt meg­ta­lál­ná, a fér­fi har­sá­nyan fel­ki­ált.

– A zsa­ruk­nak mi min­den­re te­lik, ez fan­tasz­ti­kus! Az előbb mö­göt­ted áll­tam a sor­ban, s hal­lot­tam, amint le­vet­tél két lel­ki­be­teg ge­bét, zsi­nór­ban négy­szá­z­ért. Gon­dol­tam, nem rö­hög­lek rög­tön kö­rül…

– Úgy… – jegy­zi meg Gu­ru­czi. – Te­hát mö­göt­tem áll­tál!

Kar­vaj Bá­lint ide­jét lát­ja köz­be­lép­ni: – Ál­la­mi rend­őr­ség! Iga­zol­ja ma­gát!

– Ki ez a mar­ha­hó­lyag? – pil­lant Gu­ru­czi­ra a to­kás.

Kar­vaj Bá­lint meg­ra­gad­ja, és a kar­já­nál fog­va pró­bál­ja a pá­lya nép­te­le­nebb ré­sze felé tusz­kol­ni. Né­há­nyan fel­fi­gyel­nek a je­le­net­re, de kü­lö­nö­sebb ér­dek­lő­dést nem ta­nú­sí­ta­nak: e he­lyütt meg­szo­kott lát­vány az ilyes­mi.

Gu­ru­czi egy da­ra­big vi­gyo­rog­va fi­gye­li a je­le­ne­tet, majd meg­szó­lal:

– Hagyd el, Bá­lint­kám, té­ved­tem. Az úr egy­ko­ri osz­tály­tár­sam, de már annyi pén­zem­mel tar­to­zik, hogy időn­ként kény­te­len va­gyok le­ta­gad­ni… Is­mer­ked­je­tek meg: Szvo­bo­da Ákos fir­kász, az iro­dal­mi No­bel-díj örök vá­ro­má­nyo­sa, ez itt pe­dig az egyik leg­te­het­sé­ge­sebb rend­őröm, aki en­gesz­te­lés­kép­pen haj­lan­dó lesz egy tuti tip­pet adni ne­ked… – A zász­lós­hoz for­dul: – Raj­ta, Bá­lin­tom!

– Hat-ki­lenc vissza! – vág­ja ki Kar­vaj Bá­lint.

Szvo­bo­da Ákos le­gyint, majd fel­pil­lant a ma­gas­ba.

– Tud­tam, hogy nem nor­má­lis… – sut­tog­ja. – Az egyik ló há­rom­éves ko­rá­ig vas­tü­dő­ben fe­küdt, a má­sik nyug­dí­jas. Meg­mon­dom én a nye­rőt, de nem neki. – Gu­ru­czi­ra néz, szá­ja né­mán for­mál­ja a sza­va­kat: – Má­ri­usz, a ti­zen­egyes…

Gu­ru­czi le­gyint, odébb sé­tál. Kar­vaj Bá­lint a nyo­má­ban. Köz­ben meg­szó­lal a gong.

A ver­seny ele­jén a két fo­ga­dott ló a me­zőny kö­ze­pén ga­lop­po­zik; Gu­ru­czi egy­ked­vű­en, míg a zász­lós ide­ge­sen, nya­kát nyúj­to­gat­va fi­gye­li az ese­mé­nye­ket.

A cél­egye­nes­ben Méh­ki­rály­nő élre tör, Zu­lej­ka má­so­dik­ként ér cél­ba – a tö­meg fel­mo­raj­lik, csa­ló­dott fél­mon­da­tok, ká­rom­ko­dás hang­ja úszik a le­ve­gő­ben.

– Győ­ze­lem! – or­dít Kar­vaj Bá­lint. – Nyer­tünk!

– Pofa be – szi­sze­gi Gu­ru­czi. – A ki­fi­ze­tő­hely­re… Azt fi­gyeld, ki mar­kol­ja föl a leg­több ló­vét, ő az em­be­rünk.

A ki­fi­ze­tő­hely kö­rül csak né­há­nyan lé­zen­ge­nek, Gu­ru­czi a zász­lós­sal a kor­lá­ton kí­vül, a hát­tér­ben ácso­rog.

A han­gos­be­mon­dó az elő­ző fu­tam nye­re­mé­nye­it is­mer­te­ti: „… a be­fu­tó­fo­ga­dás osz­ta­lé­ka: Méh­ki­rály­nő–Zu­lej­ka ket­tő­száz­negy­ven, Méh­ki­rály­nő–Ge­re­ben hat­van­há­rom…”

Gu­ru­czi egy­re nyug­ta­la­nab­bul te­kin­get vé­gig az ab­lak­so­ron.

– Te a má­sik vé­gét fi­gyeld! – uta­sít­ja a zász­lóst, aki el­ol­da­log.

Nyú­lánk, sző­ke hajú lány lép az ab­lak­hoz, vál­lá­ról zárt tás­ka lóg hosszú szí­jon, a fém­csat a comb­ja kö­ze­pé­ig ér; Kar­vaj Bá­lint ész­re sem ve­szi, szó­ra­ko­zot­tan bá­mész­ko­dik.

Gu­ru­czi las­san a lány mögé som­po­lyog, fi­gye­li, ahogy átad egy ha­lom ti­ket­tet.

Az ab­lak mö­gött ülő hölgy fel­te­szi a szem­üve­gét.

– Saj­ná­lom, kis­asszony, be kell fá­rad­nia az iro­dá­ba. A na­gyobb össze­gű nye­re­mé­nye­ket ott fi­ze­tik ki.

A rend­őrök kö­ve­tik a lányt a fő­épü­let­be. A fo­lyo­són Gu­ru­czi ne­ki­tá­masz­ko­dik a fal­nak, fél­re­for­dul, hi­á­ba: a für­ké­sző szem­mel fi­gye­lő Szvo­bo­da Ákos már­is mel­let­te te­rem.

– Fo­ga­dok, hogy nem vet­ted le… – só­hajt­ja az új­ság­író felé.

– Pe­dig akar­tam! Csak nem ér­tem oda a sor­ba…

– Fi­gyel­mez­tet­te­lek!

– Tu­dom, tu­dom… – Hang­ja tü­rel­met­len. – De ha már így ala­kult, ki­egé­szít­het­nénk a tar­to­zá­so­mat egy ke­re­kebb összeg­re, amit ne­ked is könnyebb lesz meg­je­gyez­ni…

– Szó se le­het róla!

A fo­lyo­só vé­gén fel­tű­nik a lány, tás­ká­ját az ol­da­lá­hoz szo­rít­ja. Si­et­ve el­ha­lad mel­let­tük; amint kel­lő­kép­pen el­tá­vo­lo­dott, meg­in­dul­nak utá­na.

– Leg­alább egy szá­zast ad­jál! – li­he­gi Gu­ru­czi fü­lé­be a mel­let­te üge­tő Szvo­bo­da Ákos.

Gu­ru­czi egy pil­la­nat­ra meg­áll, s az új­ság­író ke­zé­be nyom­ja a nyer­tes ti­ket­tet.

– Ne­sze, váltsd ki. De fi­gyel­mez­tet­lek: ez a rend­őr­ség pén­ze, ha hi­á­nyát lá­tom, be­visz­lek sik­kasz­tá­sért. Majd je­lent­ke­zem.

A lány egy pi­ros szí­nű Golf vo­lán­ja mö­gött szá­guld ki­fe­lé a vá­ros­ból. Időn­ként a tü­kör­be pil­lant: Gu­ru­czi ütött-ko­pott au­tó­ja prüsz­köl mö­göt­te.

Már az or­szág­úton ha­lad­nak, Gu­ru­czi tö­vig nyom­ja a gáz­pe­dált, Kar­vaj Bá­lint elő­re­ha­jol, ar­cát szin­te a szél­vé­dő­höz szo­rít­ja, mint­ha ez­zel is nö­vel­ni akar­ná a jár­mű se­bes­sé­gét.

– Sze­rin­ted mi fog most tör­tén­ni? – kér­de­zi Gu­ru­czi egy­ked­vű­en.

– Né­hány perc, és el­kap­juk a nőt! – vág­ja rá a zász­lós.

– Té­vedsz: né­hány perc, és el­fogy a ben­zi­nünk…

A mo­tor aka­do­zik, vé­gül le­ful­lad. A had­nagy az út szé­lé­re kor­má­nyoz­za az au­tót.

– Ben­zint kell sze­rez­ni – je­len­ti ki.

– Ho­gyan?

– Ter­mé­sze­te­sen szip­pan­tás­sal. Je­gyezd meg, Bá­lint fiam, a gép­jár­mű leg­fon­to­sabb tar­to­zé­ka a gu­mi­cső. Mi­nél hosszabb, an­nál jobb…

Gu­ru­czi au­tó­ja mö­gött egy te­her­ko­csi áll. Kar­vaj Bá­lint a ben­zin­tank mel­lett gug­gol, szá­já­ban gu­mi­cső, mely­nek má­sik vége a tank­ban. Mel­let­te kan­na.

Gu­ru­czi és a te­her­au­tó-so­főr kis­sé odébb, rész­vét­tel­jes arc­cal fi­gye­lik az ügy­kö­dő zász­lóst.. Kar­vaj Bá­lint­nak egy­szer­re ki­da­gad a po­fa­zacs­kó­ja: csuk­lik, prüsz­köl, köp­köd, kö­hög…

– Így nem sza­bad csi­nál­ni… – jegy­zi meg Gu­ru­czi.

Né­hány perc­cel ké­sőbb is­mét az au­tó­ban zö­työg­nek. Az út el­ága­zik.

– Sze­rin­tem a Ba­la­ton­ra me­he­tett – szó­lal meg Kar­vaj Bá­lint; hang­ja sej­tel­mes: – Teli buk­szá­val…

– Le­het­sé­ges – ásít­ja Gu­ru­czi –, de mi még­sem me­gyünk a Ba­la­ton­ra. Üres a buk­szánk, és fá­radt va­gyok. Ke­re­sünk egy szál­lo­dát, az­tán majd hol­nap meg­lát­juk, mi­hez kez­dünk…

A kis­vá­ro­si szál­lo­da hall­já­ban Gu­ru­czi a por­tás­sal dis­ku­rál, mi­alatt a zász­lós egy mély fo­tel­ban szun­di­kál. Gu­ru­czi a por­tás­ra ka­csint, meg­for­dul, meg­bö­ki Kar­vaj Bá­lin­tot, s el­in­dul­nak fel­fe­lé a lép­csőn.

Gu­ru­czi a szo­bá­ban vé­gig­ve­ti ma­gát az ágyon, Kar­vaj Bá­lint egy szék­re ül, me­rev tar­tás­ban.

Ko­pog­nak – a zász­lós meg­mar­kol­ja szol­gá­la­ti fegy­ve­rét, és az ajtó mögé ug­rik.

A lon­di­ner lép be, ke­zé­ben tál­ca, üveg vod­ká­val és po­ha­rak­kal.

– Ura­im, az ital! – szól, s a tál­cát az asz­tal­ra te­szi. Egy pil­la­nat­ra meg­áll.

– Mire vársz?! – mor­dul rá Gu­ru­czi.

A lon­di­ner ki­kul­log. Kar­vaj Bá­lint za­var­tan lép elő az ajtó mö­gül.

– Mi ez? – me­red az üveg­re.

– Vod­ka – mond­ja ter­mé­sze­tes han­gon Gu­ru­czi.

– Hon­nan az is­ten­ből van ma­gá­nak erre pén­ze?! – fa­kad ki a zász­lós. – Hisz már a ló­pá­lyán is az enyém­re szo­rult…

– Meg­nyug­tat­lak, egy va­sam sincs. A szám­lát majd le­ren­de­zi a góré. Na, tölt­sél!

– Meg­mon­dom őszin­tén, nem tet­szik ez ne­kem…

– Töl­te­ni! Ez pa­rancs.

Kar­vaj Bá­lint kel­let­le­nül te­le­löttyin­ti a po­ha­ra­kat. Gu­ru­czi iszik, a zász­lós nem nyúl a sa­ját­já­hoz.

– Mi lesz a lánnyal? – kér­de­zi.

– Mennyi az idő? – só­hajt Gu­ru­czi.

Kar­vaj Bá­lint fel­húz­za a za­kó­ja uj­ját: csuk­ló­ján az óra­szíj vas­tag, mint az ér­szo­rí­tó.

– Húsz óra har­minc­ki­lenc perc.

– Fe­né­be! Még más­fél óra, míg ki­nyit a bár… Ad­dig fel­hí­vod a köz­le­ke­dé­si­e­ket, és meg­tu­dod a bom­bá­zó ál­tal ve­ze­tett Golf tu­laj­do­no­sá­nak ne­vét és cí­mét. A rend­szá­mot, re­mé­lem, le­vet­ted…

Gu­ru­czi el­szun­dít. Kar­vaj Bá­lint ráz­za.

– Fő­nök! – li­he­gi. – Ez fan­tasz­ti­kus! Nem fog­ja el­hin­ni! A lu­xus­ko­csi lo­pott!

– Az­tán mit lo­pott? – ásít Gu­ru­czi.

– Hát el­lop­ták… – bi­zony­ta­la­no­dik el a zász­lós.

– Vagy úgy… – ül fel Gu­ru­czi. – Ér­tel­me­sen be­szélj, az il­lik hoz­zád. Te­hát?

– A lu­xus­ko­csi Vág­völ­gyi Ta­más ne­ve­ze­tű üz­let­ve­ze­tő tu­laj­do­na. Lak­cí­me: Fel­vin­ci út száz­hu­szon­öt.

– Re­mek mun­kát vé­gez­tél, de még nincs vége! Föl­hí­vod a me­gyei ka­pi­tány­sá­got, s je­lentsd, hogy a kör­ze­tük­ben fu­ri­ká­zott vagy fu­ri­ká­zik a Golf. Ha ne­tán el­kap­nák, ér­te­sí­tést ké­rünk: zá­ró­rá­ig a bár­ban, utá­na az ágy­ban…

A bár­ban már csak né­há­nyan lé­zen­ge­nek. A ze­ne­kar halk, an­da­lí­tó szá­mot ját­szik. Gu­ru­czi a tánc­par­kett kö­ze­pén, po­hár­ral a ke­zé­ben, egye­dül rin­ga­tó­zik az ütem­re.

Be­ront Kar­vaj Bá­lint.

– Hé, fő­nök! – sut­tog­ja to­rok­ból. A par­kett szé­lé­ről he­ves kar­moz­du­la­tok­kal in­te­get – For­ró nyom…

– Mond­jad, ga­lam­bom… – lejt hoz­zá Gu­ru­czi.

– Meg­ta­lál­ták a lu­xus­au­tót, ká­ro­san… To­tál!… Ben­ne egy ha­lott!

Gu­ru­czi meg­áll, fel­hajt­ja a ma­ra­dék italt.

– Csak nyu­god­tan, ne kap­kodj, mint rab­nő a répa után… – mond­ja jó­zan han­gon. – Hol tör­tént, és mi­kor?

– A nyolc­van­he­tes ki­lo­mé­ter­kő­nél. Fél­órá­ja.

– Mond­tam én, hogy tűz­kö­zel­ben va­gyunk…

Gu­ru­czi­ék ko­csi­ja lé­pés­ben kö­ze­lí­ti meg a hely­színt. Vaku vil­lan, egyen­ru­hás rend­őrök dol­goz­nak a mé­rő­sza­lag­gal. Egy ri­a­dó­au­tó mel­lett száll­nak ki.

– A pes­ti­ek, ugye? – ka­rol Gu­ru­czi­ba egy hal­sze­mű nyo­mo­zó; ahogy lép­ked­nek, úgy tű­nik, in­kább tá­mo­gat­ja. – Ma­gyar al­had­nagy va­gyok, néz­zék meg, ami a Golf­ból meg­ma­radt…

A ko­csi fél­ol­dal­ra dől­ve fek­szik az úton, de lát­szik, hogy elő­ző­leg már né­hány­szor át­for­dult: a tető a cso­mag­tar­tó­ra pré­se­lő­dött, a szél­vé­dő rizs­szem­nyi da­ra­bok­ra tört, az első ülés hu­za­tán vér­nyo­mok.

– A csi­ni­ba­ba? – kér­de­zi Gu­ru­czi. – Csi­ni­ba­ba?

– Úgy ér­tem, a hul­la…

– Ja, a csi­ni­ba­ba… Szí­ves­ked­je­tek meg­te­kin­te­ni.

Az al­had­nagy a kék fénnyel vi­lá­gí­tó men­tő­au­tó­hoz ve­ze­ti őket. A men­tő­au­tó mel­lett fe­hér le­pel­lel ta­kart hord­ágy. A men­tő­or­vos szó nél­kül fel­eme­li a te­tem­ről a ta­ka­rót – kö­zép­ko­rú fér­fi, hom­lo­kán ma­dár­fé­szek nagy­sá­gú lyuk­kal…

*

 

Vir­ra­dat­kor a ko­csi zö­rög­ve, de egyen­le­tes se­bes­ség­gel ha­lad az or­szág­úton. Gu­ru­czi gyű­rött áb­rá­zat­tal ül a vo­lán mö­gött, sze­mei időn­ként le­csu­kód­nak. Kar­vaj Bá­lint me­rev de­rék­kal, ag­go­dal­mas kép­pel pil­log felé.

– Alud­ni tet­szik? – kér­de­zi vé­gül.

– Rám fér­ne… Te is fel­ké­szül­hetsz rá, hogy a kö­vet­ke­ző­na­pok­ban rit­kán fogsz ta­lál­koz­ni ked­venc kis­pár­nád­dal. Ha­csak el nem ve­szik tő­lünk az ügyet.

– Mi az, hogy el­ve­szik?!

– Tar­to­zom ne­ked egy val­lo­más­sal: a góré sze­rint a rend­őr­ség szé­gye­ne va­gyok, jó ide­je nem ka­pok ko­moly mun­kát…

– Pe­dig ez elég komp­li­kál­tos­nak lát­szik!

– De hogy kez­dő­dött? El­tűnt egy piti ósze­res. És ki a leg­al­kal­ma­sabb a fel­adat­ra?

– Hát a had­nagy elv…

– Mar­ha!… Ha­bár, iga­zad van… A link, a tre­hány Gu­ru­czi…. Aki már ré­gen el­ját­szot­ta az esé­lye­it, aki­re nem is le­het iga­zi zsa­rume­lót bíz­ni…

– Pe­dig maga jó rend­őr!

Kar­vaj Bá­lint fé­lén­ken Gu­ru­czi­ra pil­lant. A had­nagy el­vi­gyo­ro­dik. Már a vá­ros­ban jár­nak, ami­kor meg­szó­lal:

– Agyad­ba vés­tél min­dent?

– Igen­is! – A zász­lós mint­ha lec­két mon­da­na. – Al­szom né­hány órát, az­tán be­me­gyek a ka­pi­tány­ság­ra, le­gépelem a je­len­tést, hoz­zá­csa­to­lom a szám­lá­kat, de úgy ám, hogy csak a jegy­ző­könyv el­ol­va­sá­sa után ve­gye ész­re az őr­nagy. Ő per­sze ak­kor is ret­ten­tő dü­hös lesz, mire én min­dent a maga nya­ká­ba var­rok…

– Re­mek!

Gu­ru­czi a jár­da mel­lé kor­má­nyoz­za a ko­csit, majd át­nyúl a zász­lós tér­de fö­lött, és ki­lö­ki az aj­tót.

*

 

Gu­ru­czi a kis­em­be­rek­re jel­lem­ző, cso­dá­lat­tal ve­gyes gya­nak­vás­sal szem­lé­li a Fel­vin­ci út száz­hu­szon­ötös szá­mú há­zat. A ház fe­hér va­ko­lá­sá­val éle­sen elüt a fris­sen nyírt gyep szí­né­től. A fel­ső szint me­ré­szen elő­re­ug­rik, a sta­ti­kai té­ren já­rat­lan szem­lé­lő­ben két­sé­get éb­reszt­vén, va­jon nem bu­kik-e a mély­be.

Csen­ge­tés után ber­re­gés hal­lat­szik, a had­nagy meg­nyom­ja a ko­vá­csolt­vas ka­put, s vé­gig­si­et a ka­viccsal hin­tett ker­ti úton. Az aj­tó­nál nem lát csen­gőt, le­nyom­ja a ki­lin­cset.

Ha­tal­mas, lo­var­da­sze­rű nap­pa­li­ba lép. A jobb ol­da­li fa­lat táb­la­üveg he­lyet­te­sí­ti, előt­te hal­vány­kék csem­pé­vel bo­rí­tott me­den­ce, kö­rü­löt­te tör­pe­fe­nyők, cse­rép­ben. A nap­pa­li má­sik fe­lét mo­dern bú­to­rok­kal ren­dez­ték be, kel­lő hi­val­ko­dás­sal, de azért ké­nyel­me­sen. A sa­rok­ban fa­lép­cső ve­zet a fel­ső szint­re.

– Bo­csáss meg, drá­gám, azon­nal lent va­gyok! – hang­zik egy női hang oda­fent­ről.

Gu­ru­czi el­vi­gyo­ro­dik, az­tán be­le­ve­ti ma­gát egy fo­tel­ba. Az asz­tal­ról fel­emel egy szob­rot, zá­log­há­zi be­csüs te­kin­te­té­vel szem­lé­li.

Né­hány má­sod­perc múl­va nyik­kan a lép­cső, s Gu­ru­czi las­san el­tát­ja a szá­ját: a sző­ke lány lép­del felé, akit utol­já­ra a Golf vo­lán­ja mö­gött lá­tott…

– Azt hit­tem, a fér­jem – szó­lal meg a lép­cső és Gu­ru­czi kö­zött fél­úton. A ten­ger­kék kön­tös a tes­té­re fe­szül, mez­te­len lá­bán pa­pucs.

– Re­mé­lem, nem csa­ló­dott túl­sá­go­san na­gyot – dug nyi­tott ajka közé egy szál gyű­rött ci­ga­ret­tát a had­nagy. Sze­me össze­szű­kül, orra mel­lett né­hány­szor meg­rán­dul egy ideg­szál.

A lány rö­vi­den fel­ne­vet, s he­lyet fog­lal a má­sik fo­tel­ban.

– Ki­hez van sze­ren­csém? Ne­tán Vág­völ­gyi úr ba­rát­ja?

Gu­ru­czi meg­pró­bál­ja a lány haja fö­lött el­fúj­ni a füs­töt.

– Hát úgy fes­tek én, mint­ha a ked­ves fér­je ba­rát­ja vol­nék? – kér­de­zi némi ön­iró­ni­á­val.

– Vág­völ­gyi úr… Nos, nem a fér­jem, ha­nem a mun­ka­adóm. – Hang­ja bi­zal­mat­lan­ná vá­lik. – Nem tud­ta?

Gu­ru­czi fel­ne­vet.

– Na­hát, ez­zel az­tán jó­ko­ra ba­kot lőt­tem… – Hu­nyo­rog­va hoz­zá­te­szi: – Ki­csit ott­ho­no­san mo­zog nála, azért volt…

– Ba­rá­tok va­gyunk – mond­ja a lány.

– Ak­kor meg­mond­hat­ja a ba­rát­já­nak, hogy meg­ta­lál­ták a ko­csi­ját.

– Mi­ért, el­ve­szett? – ke­re­kí­ti sze­mét a lány.

– El bi­zony – bó­lo­gat Gu­ru­czi. – Rá­adá­sul össze­tört.

– Csak nem sé­rült meg va­la­ki? – kér­de­zi ri­ad­tan a lány.

– Meg­halt – szív­ja meg haj­lott ci­ga­ret­tá­ját Gu­ru­czi.

A lány te­kin­te­te egy pil­la­na­tig el­bo­rul, majd ami­kor meg­szó­lal, egy­re se­be­seb­ben be­szél: – Ne ha­ra­gud­jon, de iga­zán nem va­gyok hoz­zá­szok­va ef­fé­le bal­ese­tek­hez… A leg­job­ban te­szi, ha a rész­le­te­ket a tu­laj­do­nos­sal köz­li, ilyen­kor már biz­to­san bent ta­lál­ja…

– Bent: hol?

– Az üz­let­ben. Tud­ja, a Sár­ga Ló, a Bel­vá­ros kö­ze­pén.

– Maga ta­lán ott pin­cér­ke­dik?

– De­hogy, én tán­co­lok. És nem itt, ha­nem a Ba­la­ton mel­lett, Sió­fo­kon. A má­sik üz­le­té­ben.

Gu­ru­czi cset­tint. Kis hall­ga­tás után foly­tat­ja:

– Lát­ja, tán­cos­nő, és én még csak meg sem kér­dez­tem a ne­vét…

– Még nem fu­tok annyi­ra.

Gu­ru­czi toll­be­té­tet ko­tor elő a zse­bé­ből. – Mond­ja, ne iz­gas­son…

– Her­bert­né Bor­so­di Nóra.

– A fér­je né­met?

– Nyu­gat­né­met – áll­ja a pil­lan­tá­sát a nő.

Gu­ru­czi fel­áll.

– A fér­je nyu­gat­né­met, maga meg ott lö­työg ab­ban a bár­ban…

– Sze­re­tek tán­col­ni, ennyi a ma­gya­rá­zat – mond­ja a nő. – Óhajt még va­la­mit?

– Sem­mit – csó­vál­ja a fe­jét Gu­ru­czi. – Egye­lő­re…

Gu­ru­czi ki­lép a ka­pun, fin­to­rog­va vissza­néz a ház­ra, majd be­száll a ko­csi­já­ba.

El­hajt a sa­ro­kig, meg­for­dul, s a má­sik ol­da­lon meg­áll. Egy szó­da­bi­kar­bó­nás zsacs­kó­ból port szór a te­nye­ré­re, ke­ser­ves gri­masz kí­sé­re­té­ben le­nye­li. Az­tán hát­ra­hajt­ja az ülést, le­huny­ja a sze­mét.

A nap már, ma­ga­san jár az égen, mi­kor taxi ka­nya­ro­dik Vág­völ­gyi háza elé. Öt­ven év kö­rü­li, őszes, jól öl­tö­zött fér­fi száll ki a ko­csi­ból, hóna alatt jó­ko­ra cso­mag­gal. A ka­pu­hoz siet, csen­get, vár, majd el­tű­nik a kert­ben.

Gu­ru­czi in­dít, a taxi után hajt, me­net köz­ben fel­ír­ja a szá­mát.

A Bel­vá­ros­ban csak lé­pés­ben tud ha­lad­ni a szűk ut­cá­ban. Für­ké­szi az út szé­lét, par­ko­ló­he­lyet ke­res: lök­há­rí­tó­tól lök­há­rí­tó­ig vá­ra­koz­nak a gép­ko­csik. Vég­re ta­lál annyi he­lyet, hogy or­ral fel tud ka­pat­ni a jár­dá­ra. Pén­ze nem lé­vén, igyek­szik gyor­san el­tá­vo­lod­ni az au­tó­já­tól.

– Jö­vök már! – ki­ált­ja re­sze­lős han­gon a par­ko­ló­őr. Csám­pás láb­bal kö­ze­le­dik, nya­ká­ban bőr­tás­ka him­bá­ló­zik, mint ré­gen a vil­la­mos­ka­la­u­zok­nak.

– Nincs ap­róm – nyö­gi Gu­ru­czi.

– Tu­dok vál­ta­ni – mo­so­lyog biz­ta­tó­an a par­ko­ló­őr.

Gu­ru­czi fel­só­hajt, majd elő­ve­szi a rend­őr­iga­zol­vá­nyát.

– Néz­ze, sür­gős ügy­ben nyo­mo­zok, nincs időm vár­ni, amíg össze­ka­par­ja ne­kem az ap­rót. A par­ko­ló­őr fi­gyel­me­sen meg­né­zi az iga­zol­ványt.

– Rend­ben – mond­ja. – És med­dig fog nyo­moz­ni az ura­ság?

Gu­ru­czi szét­tár­ja a ke­zét, meg­könnyeb­bül­ve el­ve­gyül a tö­meg­ben.

A Sár­ga Ló cég­táb­lá­ja múlt szá­za­di fo­ga­dó­ké­ra em­lé­kez­tet. Gu­ru­czi be­nyit; a fél­ho­mály­ban né­hány pil­la­na­tig hu­nyo­rog.

Az asz­ta­lo­kat ké­nyel­met­len­nek tűnő kecs­ke­lá­bú szé­kek ve­szik kö­rül, a fa­la­kon nép­mű­vé­sze­ti kan­csók s ka­ri­kás os­to­rok. A fel­szol­gá­lók pi­ros mel­lény­ben és bőr­kö­tény­ben fo­rog­nak az asz­ta­lok kö­zött, csiz­má­ju­kon ezüs­t­után­za­tú sar­kan­tyú vil­log.

Gu­ru­czi vé­gig­sé­tál az ét­ter­men, be­pil­lant a drink­bár­ba: a mi­xer­nő ru­há­za­ta a ro­man­ti­ka he­lyett már a Bur­dát idé­zi, ko­rom­fe­ke­te ha­ját szám­ta­lan fésű tor­nyoz­za a ma­gas­ba.

– A fő­nö­ké­vel sze­ret­nék be­szél­ni – szól oda Gu­ru­czi tá­vol­ról.

– Mire meg­issza az ita­lát, ta­lán itt lesz – mo­so­lyog a mi­xer­nő.

– Mi­ért, kér­tem va­la­mit?

– Nem, de re­mé­lem, hogy meg­te­szi.

– Ta­lán majd más­kor… Vág­völ­gyi nincs a ház­ban?

– Nem tu­dom. – A mi­xer­nő sze­mé­vel az ét­te­rem felé vág. – A he­lyet­te­se vi­szont biz­to­san itt van…

Égő­vö­rös hajú, negy­ven év kö­rü­li fér­fi áll az át­já­ró­ban. Sö­tét­kék öl­tönyt vi­sel, s a jó gaz­da sze­mé­vel fi­gye­li az ét­ke­ző­ket.

– Be­szél­het­nénk? – lép hoz­zá Gu­ru­czi. – Rend­őr­ség…

– Ké­rem! – mond­ja a vö­rös­ha­jú olyan hang­súllyal, mint­ha ki­kér­né ma­gá­nak, – Fá­rad­jon utá­nam.

A ma­ha­gó­ni­lam­bé­ri­á­val bo­rí­tott he­lyi­ség­ben az üres író­asz­ta­lon kí­vül ala­csony do­hány­zó­asz­tal­ka és négy fo­tel al­kot­ja a be­ren­de­zést; az egyet­len ab­lak a bel­ső ud­var­ra néz.

Gu­ru­czi ci­pő­je or­rá­val ki­fe­lé for­dít­ja az egyik fo­telt, el­ter­pesz­ke­dik ben­ne.

– Nos, fel­ügye­lő úr, mi­ben le­he­tek a se­gít­sé­gé­re? – kér­de­zi a vö­rös­ha­jú, mi­után he­lyet fog­lalt az író­asz­tal mö­gött.

– Hagy­juk ezt a szte­reo­tip du­mát – le­gyint a had­nagy, az­zal elő­vesz egy szó­da­bi­kar­bó­nás do­bozt. Egy da­ra­big ke­ser­ves kép­pel né­ze­ge­ti. – Mit is mon­dott, hogy hív­ják ma­gát?

– Grósz De­zső a ne­vem. Bár nem em­lék­szem, hogy elő­ző­leg be­mu­tat­koz­tam vol­na…

– Nem tesz sem­mit, lé­nyeg, hogy túl­esett raj­ta… El­árul­ná, a fő­nö­ke mi­lyen gyak­ran ját­szik kám­fort?

– Ezt hogy ért­sem?

– Ahogy mond­tam. A la­ká­sán úgy tá­jé­koz­tat­tak, hogy itt van. Egy­ál­ta­lán: lát­ták már ma?

– Igaz­ság sze­rint ma­gam is ké­sőbb jöt­tem be. Ta­lán va­la­mi prob­lé­ma akadt a szál­lí­tók­kal, és sze­mé­lye­sen in­téz­ke­dik.

– Fő a bi­za­lom… – vi­gyo­rog fél po­fá­val Gu­ru­czi. – S mi­kor­ra vár­ha­tó vissza?

– Tud­ja, mi­lye­nek a fő­nö­kök – tár­ja szét a kar­ját Grósz De­zső. – Meg­kí­nál­ha­tom egy ital­lal?

– Víz­zel – mu­tat­ja a szó­da­bi­kar­bó­nás do­bozt.

Grósz De­zső meg­pör­dül a for­gó­szé­ken, s csak úgy ül­té­ben ki­tár­ja a ma­ha­gó­ni­val ta­kart bár­szek­rény aj­ta­ját. Az ita­los­üve­gek mö­gül egy pa­lack ás­vány­vi­zet tesz az asz­tal­ra. Gu­ru­czi nyel­vé­re önt a por­ból, majd szá­já­hoz eme­li az üve­get; mi­köz­ben nyel­de­kel, arca gri­masz­ba torzul.

Grósz De­zső ki­húz­za a fi­ó­kot, ira­to­kat, szám­lá­kat pa­kol az asz­tal­ra.

– Tes­sék, néz­ze át ala­po­san! – Vá­ra­ko­zó­an hát­ra­dől, Gu­ru­czi nem moz­dul, a sze­me sem reb­ben. – Lás­son hoz­zá nyu­god­tan. Ha akar­ja, ma­gá­ra ha­gyom.

– Mi ez a sok fec­ni? – tu­da­kol­ja Gu­ru­czi unot­tan.

– A köny­ve­lés, ter­mé­sze­te­sen. És az egyéb pa­pí­rok.

– Na és kit ér­de­kel mind­ez?

Grósz De­zső el­bi­zony­ta­la­no­dik.

– Azt hit­tem, se­gít­he­tek – mond­ja.

– Té­ve­dett – tá­pász­ko­dik fel a had­nagy. – Ugyan­is nem a gaz­da­sá­gi cso­port­tól jöt­tem. – Az aj­tó­ban hoz­zá­te­szi: – Vág­völ­gyi­nek mond­ja meg, hogy hol­nap dél­után ket­tő­kor le­gyen itt. A sa­ját ér­de­ké­ben.

Gu­ru­czi ki­lép az ut­cá­ra, kör­be­te­kint Meg­pil­lant egy te­le­fon­fül­két, ke­resz­tül­vág­ja ma­gát a sé­tá­ló-an­dal­gó tö­me­gen, le­ve­szi a kagy­lót, tár­csáz.

– Bá­lint­kám, te vagy az?… Jól van, ne or­díts, nem va­gyok sü­ket… Né­hány do­log­gal akar­lak meg­bíz­ni, amit ki­zá­ró­lag csak te tudsz el­in­téz­ni… Az első: nézz utá­na Ja­ku­bek Ben­já­min múlt­já­nak, eset­le­ges pri­u­szá­nak. Má­so­dik: el­mész a bon­co­lá­si jegy­ző­köny­vért. Har­mad­szor pe­dig a leg­szebb fel­adat: be­sza­ladsz a mű­sor­köz­ve­tí­tő iro­dá­ba, s ki­me­rí­tő lis­tát kérsz a Vág­völ­gyi-féle al­kal­ma­zot­tak­ról. Tán­cos­nők­ről, bű­vé­szek­ről, ágy­ba­sza­rók­ról, min­den­ki­ről. Ér­tet­ted?… Az­tán a Le­ve­les­ben ta­lál­kozunk… Egy kis­ven­dég­lő a pe­ri­fé­ri­án, könnye­dén meg­ta­lá­lod…

Taxi fé­kez a fül­ke mel­lett. Ele­gáns, kö­zép­ko­rú nő száll ki a ko­csi­ból ha­tal­mas keb­lek­kel, sú­lyos ék­sze­rek­kel, Gu­ru­czi cset­tint a nyel­vé­vel, az­tán int a gép­ko­csi­ve­ze­tő­nek, aki már nyit­ja is az aj­tót. A had­nagy nem ül be, meg­ke­rü­li a ko­csit, az ab­lak­hoz ha­jol.

– A hu­szon­ket­tő-hu­szon­hár­mas rend­szá­mú kol­lé­gá­já­val sze­ret­nék be­szél­ni. Meg­ten­né, hogy be­szól a mik­ro­fon­ba?

– Saj­ná­lom, ilyen szol­gál­ta­tás­sal nem ren­del­ke­zünk – mond­ja a so­főr.

Gu­ru­czi egy pil­la­nat­ra fel­vil­lant­ja az iga­zol­vá­nyát. A so­főr meg­von­ja a vál­lát, le­akaszt­ja a mik­ro­font, be­nyom­ja a gom­bot.

– Egyes­ke, drá­ga, a Ná­cit ke­re­sik a hé­ká­ról. Ha meg­en­ge­di…

– Tes­sék, kol­lé­gák – hal­lat­szik a csak­nem sze­mély­te­len női hang.

Egy ide­ig csak me­cha­ni­kai zö­re­je­ket le­he­tett hal­la­ni. Az­tán re­ked­tes fér­fi­hang:

– Ná­ci­ka va­gyok, kit mar­ke­col­tam meg már megint tud­to­mon kí­vül?

Gu­ru­czi de­ré­kig be­ha­jol a ko­csi­ba.

– Sür­gő­sen be­szél­nem kell ma­gá­val – ha­dar­ja a mik­ro­fon­ba. – Jöj­jön a Sár­ga Ló elé!

– Csap­ha­tom az órát?

– Fe­lő­lem!

– Ve­gyen egy nagy le­ve­gőt, és ott va­gyok…

Kis­vár­tat­va újabb taxi ka­nya­ro­dik a jár­da­szi­get mel­lé. Gu­ru­czi szó nél­kül be­ug­rik az első ülés­re, a ko­csi vissza­so­rol a for­ga­lom­ba.

A sző­ke hajú, ba­ju­szos so­főr fél kéz­zel kor­má­nyoz, míg a má­sik­kal a mű­szer­fal fö­lött lévő jegy­zet­töm­böt la­poz­gat­ja.

– Ez lesz az… – dünnyö­gi. – Rá­di­ón vet­tem fel a ren­de­lést, a vil­lá­ja elé kér­te a ko­csit. Mar­gó utca hat­van, tud­ja, az elit­ne­gyed­ben, ahol hat-nyolc­ezer egy négy­szög­öl üres te­lek…

– Hon­nan tud­nám? – mor­dul Gu­ru­czi, s ki­köp a le­hú­zott ab­la­kon. – A Jó­zsef­vá­ros mé­lyén la­kom, egy bon­tás­ra ítélt bér­ház te­te­jén…

– Ne fél­jen, majd kap he­lyet­te egy jó kis la­kó­te­le­pi kég­lit…

Gu­ru­czi vá­lasz he­lyett is­mét köp egyet.

– Hogy hív­ják a pa­sast?

– Dok­tor Sze­le­zsán­nak. Fog­or­vos a nyo­mo­ronc… Ak­ko­ra tel­ke van, hogy el­fér­ne raj­ta vagy húsz te­nisz­pá­lya.

– Úgy lát­szik, a vi­lág tele van csó­rók­kal…

– Bez­zeg aki dol­go­zik… Mit mond­jak, én is éj­jel-nap­pal haj­tok, és jó, ha meg­van a ti­zen­öt-húsz…

Gu­ru­czi nyel egyet.

– És én még jól ke­re­sek – foly­tat­ja a so­főr. – Még­sem gon­dol­ha­tok arra, hogy pa­no­rá­más kég­lit ve­gyek ma­gam­nak. Mit szól­ja­nak a havi fi­ze­tés­ből élők?

– Na igen… – bó­lint a had­nagy. – Néz­ze, ba­rá­tom, egy kis szí­ves­ség­re kér­ném: ne­kem idő­re a Le­ve­les­ben kell len­nem, vi­szont egy árva va­sam sincs…

– Hagy­ja csak – le­gyint a so­főr. – Tud­ja, én min­dig azt mon­dom a fi­úk­nak: a zsa­ruk­kal jó­ban kell len­ni, ki tud­ja, mi­kor szo­ru­lunk rá­juk…

A Le­ve­les csár­da egyet­len he­lyi­ség­ből áll. Né­hány ro­zo­ga, fol­tos ab­rosszal le­ta­kart asz­tal, csám­pás lábú szé­kek, fém­vá­zas pult, mel­let­te kony­ha­ru­há­val ta­kart lyuk – tá­la­ló. Az ab­la­ko­kat ci­ga­ret­ta­pa­ráz­zsal ki­ége­tett füg­gö­nyök ta­kar­ják.

Ami­kor Gu­ru­czi be­lép az aj­tón, csak egy asz­tal fog­lalt: Szvo­bo­da Ákos kö­nyö­köl üres po­ha­ra mel­lett. A had­nagy szó nél­kül le­te­lep­szik mel­lé. Az új­ság­író két­ség­be­eset­ten néz rá.

– Ad­jál még két nap ha­la­dé­kot… – nyö­gi.

– Mást se adok ne­ked, mint pénzt meg ha­la­dé­kot…

– Be­le­kezd­tem egy nagy mun­ká­ba.

– Évek óta hal­lom.

– A ló­ver­seny­zés­ről írok.

– Nem ér­de­kel!

– Ír­tam egy tár­cát, két nap múl­va ki­fi­ze­tik.

– Va­sár­nap…

– Hét­főn! Es­kü­szöm!

Gu­ru­czi le­mon­dó­an le­gyint.

– Ide fi­gyelj, te szar­vi­rág – só­hajt­ja. – Én bi­zo­nyos mér­té­kig tisz­tel­lek, mert a to­cso­gós agyad­dal ír­tál egy-két jó dol­got – na, nem mon­dom, hogy teg­nap volt, vagy teg­nap­előtt… De azt meg kell ér­te­ned, hogy én is le le­he­tek ga­tyá­sod­va, és ak­kor nincs par­don!

Idős, haj­lott hátú pin­cér cso­szog hoz­zá­juk.

– Jocó úr, ez az alak is­mét fi­ze­tés­kép­te­len – bök az új­ság­író­ra Gu­ru­czi. – Le­gyen olyan jó, ad­jon ne­kem öt­szá­zat hét­fő­ig…

– Pa­ran­csol­jon, fel­ügye­lő úr – nyújt­ja át a pin­cér a briftas­ni­já­ból az össze­get.

– Kö­szö­nöm – dug­ja zseb­re a pénzt Gu­ru­czi. – Hoz­zon ne­künk két adag ka­ját meg sö­rö­ket.

A pin­cér bó­lint, s el­cso­szog.

– Iga­zán hu­má­nus lé­lek vagy – kö­szö­rü­li a tor­kát Szvo­bo­da Ákos.

– Hagy­juk az ér­zel­gős­sé­get – eme­li föl a ke­zét Gu­ru­czi. – Ter­mé­sze­te­sen a mai szám­lát is a tar­to­zá­sod­hoz csa­to­lom…

Nyí­lik az ajtó, Kar­vaj Bá­lint dug­ja be a fe­jét, majd fel­de­rült kép­pel siet hoz­zá­juk. Ke­zé­ben dosszi­ét szo­ron­gat.

– Elég ne­he­zen ta­lál­tam ide – szusszant­ja.

– Jö­het­tél vol­na ta­xi­val – mond­ja Gu­ru­czi.

– Az pénz­be ke­rül.

– Ne­ked leg­alább­is… El­in­téz­tél min­dent?

– Igen. De a fő­nök ret­ten­tő dü­hös ma­gá­ra. El akar­ja ven­ni tő­lünk az ügyet.

– Leg­alább­is sze­ret­né… He­ve­redj le, az­tán sut­togd a fü­lem­be, mit kérsz. Utá­na in­du­lás Sió­fok­ra!

Kar­vaj Bá­lint duz­zo­gó ké­pet vág.

– Maga már megint ki­rán­dul­ni akar?! – tör ki be­lő­le.

– Az író urat már is­me­red – mond­ja Gu­ru­czi, mint­ha nem is hal­la­ná. – Ezt a po­fát egy élet­re meg le­het je­gyez­ni.

– A fő­nök azt üze­ni, azon­nal tes­sék föl­hív­ni.

– Ebé­del­tél már?

– Még nem, de…

– Nem ér­de­kel!

Szvo­bo­da Ákos fel­emel­ke­dik.

– No, hát ak­kor én men­nék… – só­hajt­ja.

– Mi van, már te se vagy éhes? – mor­dul rá a had­nagy.

– Nem za­va­rom a rend­őr­ség mun­ká­ját…

Si­et­ve, szin­te me­ne­kü­lés­sze­rű­en sze­di a lá­bát az ajtó felé.

Gu­ru­czi utá­na­kiált: – Ha hét­fő­re nem lesz meg a lóvé, ke­resz­tül­lö­vöm a szí­ve­det!

– Nem kap­tuk meg a nye­re­mé­nyün­ket? – kér­de­zi döb­ben­ten Kar­vaj Bá­lint.

– Et­től? Soha!

Al­ko­nyo­dik, ami­kor rá­ka­nya­rod­nak a sztrá­dá­ra. Gu­ru­czi a vo­lán mö­gött, tér­dén a nyi­tott dosszié.

– A bon­co­lást bi­zo­nyos Pon­czok dok­tor vé­gez­te… – kez­di Kar­vaj Bá­lint.

– Nem üzent sem­mit az öreg? – szól köz­be a had­nagy.

– Va­la­mi cse­kély össze­get em­lí­tett, és üzen­te, hogy al­ka­lom­ad­tán majd tes­sen meg­ke­res­ni.

– Más?

– Mon­dot­ta, hogy a ko­csi­ban ta­lált fér­fi már a bal­eset be­kö­vet­ke­zé­se előtt ha­lott volt.

– No­fe­ne! Ez ér­de­kes…

– Nagy adag mér­get ta­lál­tak a szer­ve­ze­té­ben – az össze­té­te­lé­re már nem em­lék­szem, pe­dig mint­ha em­lí­tet­te vol­na az or­vos, de vé­lem, nem is fon­tos.

– Aha… – rán­dul meg Gu­ru­czi szá­ja szé­le.

– A sze­mély­azo­nos­sá­gát még nem si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­ni, csu­pán egy bár be­lé­pő­je­gyét ta­lál­ták a szi­var­zse­bé­be gyűr­ve; ott van a jegy­ző­könyv fény­má­so­la­ta mel­lett. – A zász­lós lát­ha­tó­an erő­sen gon­dol­ko­dik. – Ja, igen! – ki­ált fel. – Az al­só­ga­tyá­ján né­met cég­jel­zés volt.

Gu­ru­czi nyel egyet.

– Az­tán, ahogy mon­da­ni tet­szett, Ja­ku­bek Ben­já­min múlt­já­nak néz­tem utá­na: szü­le­tett ezer­ki­lencszáz­húsz­ban, Al­só­né­me­di­ben, szak­kép­zett­sé­ge nin­csen, bün­tet­ve egy­szer volt, har­minc­ki­lenc­ben, ok­irat-ha­mi­sí­tá­sért, har­minc éve hasz­nált­cikk-ke­res­ke­dést foly­tat… Ezek után be­sza­lad­tam a mű­sor­köz­ve­tí­tő iro­dá­ba, ahol is na­gyon ked­ve­sen fo­gad­tak, és ad­tak egy cso­mó fény­ké­pet Vág­völ­gyi Ta­más al­kal­ma­zot­ta­i­ról.

Gu­ru­czi be­le­la­poz a dosszi­é­ba, né­hány pil­lan­tást vet a fény­ké­pek­re; a für­dő­ru­hás lá­nyo­kat már tü­ze­te­seb­ben meg­né­zi – Bor­so­di Nóra, ali­as Her­bert­né nincs köz­tük.

*

 

Sió­fok bel­vá­ro­sá­ban vil­log­nak a ne­on­rek­lá­mok, ét­ter­mek sora sze­gé­lye­zi az ut­cá­kat, a víz fe­lől friss le­ve­gőt so­dor a szél; halk ze­ne­szó ke­ve­re­dik az est hang­ja­i­val. A rend­őrök gya­lo­go­san bak­tat­nak a szál­lo­dá­hoz.

– Kér­dez­he­tek va­la­mit? – kö­szö­rü­li a tor­kát Kar­vaj Bá­lint. – Anya­gi­ak hí­ján mi­képp ju­tunk be szi­ma­tol­ni?

– Majd be­le­kö­tünk va­la­ki­be – vi­gyo­rog Gu­ru­czi.

– A fő­nök nem örül­ne az ilyes­mi­nek…

– El­áru­lom ne­ked, hogy a fő­nök an­nak sem örül, hogy a vi­lá­gon va­gyok. No, húzd ki ma­gad, Bá­lint­kám!

Be­lép­nek a szál­lo­da mat­ri­cák­kal dí­szí­tett üveg­aj­ta­ján. A re­cep­ci­ós pult­nál el­há­ja­so­dott, har­minc­öt év kö­rü­li fér­fi ül, dí­szes sap­ká­ja kis­sé a tar­kó­já­ra tol­va. Mö­göt­te mi­ni­a­tűr Hi-Fi-to­rony­ból disz­kó­ze­ne szű­rő­dik.

Gu­ru­czi meg­bá­mul­ja, a por­tás rez­ze­nés­te­len arc­cal néz vissza rá, mi­alatt hú­sos te­nye­rét las­san meg­for­dít­ja, s csuk­ló­ján az arany­lánc pu­hán hoz­zá­ér a kéz­elő­jé­hez.

– Mi­vel szol­gál­ha­tok? – kér­de­zi vé­gül.

– Van egy kis do­há­nyom… – lép kö­ze­lebb Gu­ru­czi.

– Az itt nem is árt – szól fa­han­gon a por­tás.

– Vál­ta­ni sze­ret­nék – mond­ja Gu­ru­czi.

– Vagy úgy.

A por­tás ki­húz­za a fi­ó­kot, s nyom­tat­vány­töm­böt csap a pult­ra. – Út­le­ve­let ké­rek!

– Ne hü­lyés­kedj, édes­apám… – fog­ja hal­kabb­ra Gu­ru­czi. – Két­ezer már­ka, ju­tá­nyo­san. Az­tán lesz több is…

A por­tás mint­ha tű­nőd­ne.

– A ma­ga­faj­tá­nak tíz má­sod­per­cet szok­tam adni, hogy el­tűn­jön – mond­ja mé­lán a por­tás.

– Kü­lön­ben? – ér­dek­lő­dik Gu­ru­czi.

– Ér­te­sí­tem a rend­őr­sé­get.

– Lá­tod, azt meg­te­he­ted, ara­ny­apám. Lent le­szünk a bár­ban.

A por­tás most egész kö­zel ha­jol Gu­ru­czi­hoz. – Anyá­dat kós­tol­gasd… – szű­ri a foga közt.

– Le­ver­lek, mint vak a po­ha­rat… – szű­kül Gu­ru­czi sze­me. – Még ta­lál­kozunk!

Meg­for­dul, int a zász­lós­nak, s a bár be­já­ra­tá­hoz vo­nul­nak. A bor­dó bár­sony­füg­göny előtt pi­he­sza­kál­las fiú ál­lít­ja meg őket váll­pán­tos egyen­ru­há­ban.

– El­né­zést, ura­im: száz­húsz fo­rint a cou­vert, sze­mé­lyen­ként.

– In­gyen van… – veti oda Gu­ru­czi, az­zal a fiú ke­zé­be nyom­ja a ha­lott zse­bé­ben ta­lált be­lé­pő­je­gyet.

– Saj­ná­lom, uram, ez teg­nap­ra szólt.

– Éles sze­med van, fiam… – ve­re­ge­ti meg a vál­lát a had­nagy, az­zal vissza­ve­szi a je­gyet, és ki­cse­ré­li egy gom­bóc­cá gyűrt száz­fo­rin­tos­ra. – Tedd el, ko­mám. A cou­vert-okat meg­tart­ha­tod…

Ki­hasz­nál­ván a fiú pil­la­nat­nyi za­va­rát, Kar­vaj Bá­lin­tot maga előtt tol­va el­tűn­nek a füg­göny mö­gött.

A bár­ban a ho­mályt vö­rös és kék szín ár­nya­la­tai szű­rik. Kör­ben a fal mel­lett mély fo­te­lok, előt­tük asz­ta­lok, csak­nem egy­más­hoz ta­pad­va. Kö­zé­pen tánc­par­kett, mely a mű­sor ide­jé­re szín­pad­ként szol­gál; hát­tér­ben a ze­ne­kar.

Alig he­lyez­ked­nek ké­nye­lem­be – Gu­ru­czi­nál ez csak­nem víz­szin­tes test­hely­ze­tet, Kar­vaj Bá­lint­nál pe­dig ez eset­ben kar­fá­ra kö­nyök­lőst je­lent, mi­ál­tal úgy fest, mint egy szár­nya­lás­hoz ké­szü­lő kö­vér ma­dár –, ami­kor egy jól fé­sült, sö­tét öl­tö­nyös fér­fi sik­lik hoz­zá­juk; kö­zel­ről néz­ve ko­ra­vén har­minc­nak tű­nik.

– Bla­s­ek Gyu­la üz­let­ve­ze­tő-he­lyet­tes va­gyok. Ernő, a por­tá­sunk em­lí­tet­te, hogy akadt egy kis prob­lé­ma…

– Ugyan! – mond­ja Gu­ru­czi –, Ernő ki­csit ne­héz fel­fo­gá­sú, de nincs kü­lö­nö­sebb baj vele.

Bla­s­ek Gyu­la kö­ze­lebb hú­zó­dik, le­ha­jol.

– Ma­guk rend­őrök, ha nem csa­ló­dom… – Za­var­ba jön sa­ját hang­já­tól. – Csak ön­iga­zo­lás­ként kér­de­zem, hogy jó-e a szi­ma­tom…

– Még hogy rend­őrök! – ka­cag föl Gu­ru­czi re­kedt han­gon. A zász­lós­hoz for­dul. – Úgy né­zünk mi ki, mint a rend­őrök, Bá­lint­kám?

– Hát per­sze! – húz­za ki ma­gát büsz­kén Kar­vaj Bá­lint.

– Hü­lye… – Gu­ru­czi az üz­let­ve­ze­tő­re vi­gyo­rog. – A ba­rá­tom sze­ret tré­fál­koz­ni.

– Hü­velyk­uj­ját a zász­lós bor­dái közé böki. – Ugye, Bá­lint­kám, te na­gyon sze­retsz tré­fál­koz­ni?!

– Na­gyon! – jaj­dul föl a zász­lós.

Bla­s­ek Gyu­la bi­zony­ta­la­nul kér­de­zi: – Isz­nak va­la­mit?

– Mind­egy, csak bu­tít­son – le­gyint Gu­ru­czi.

– Cam­pa­ri na­rancs­lé­vel meg­fe­lel? A ven­dé­ge­im.

Bla­s­ek Gyu­la nesz­te­len lép­tek­kel tá­vo­zik. Gu­ru­czi töp­ren­gő kép­pel néz utá­na.

– Mit szólsz? – ásít­ja.

– Ilyet még nem is hal­lot­tam…

Fel­han­go­so­dik a zene, ki­öre­ge­dett bon­vi­ván haj­long a ref­lek­to­rok ke­reszt­tü­zé­ben.

Tor­ká­ból böf­fe­néssze­rű­en jön­nek elő a han­gok.

– Ilyet én sem… – ámul Gu­ru­czi.

Bla­s­ek Gyu­la sze­mé­lye­sen hoz­za az ita­lo­kat. Má­sod­per­ce­kig vár, csak az­u­tán su­han tova.

– Mi­cso­da flan­cos nedű – nya­lo­gat­ja a szá­ja szé­lét Kar­vaj Bá­lint bi­zal­mat­lan kép­pel.

– Mi van, tán nem smak­kol? – mor­dul rá Gu­ru­czi.

– Tud­ja fene.., Egy nagy­fröccsöt ta­lán szí­ve­seb­ben le­haj­tot­tam vol­na.

Gu­ru­czi vál­lat von, szó nél­kül maga elé húz­za a zász­lós po­ha­rát; az két­ség­be­esett te­kin­tet­tel me­red rá.

A szín­pa­don köz­ben már egy bo­do­rí­tott hajú bű­vész­fiú dol­go­zik, sé­ta­pál­cát tán­col­tat a le­ve­gő­ben. Gu­ru­czi unot­tan né­ze­lő­dik. A be­já­ra­ti füg­göny mö­gött ész­re­ve­szi Er­nőt, a por­tást. Meg­eme­li felé a po­ha­rát – Ernő vissza­hú­zó­dik.

A pro­duk­ció után a bű­vész­fiú meg­ha­jol, s kel­lé­ke­i­vel el­tű­nik a ze­ne­ka­ri do­bo­gó mel­lett lévő mű­vész­be­já­rón. A ze­ne­kar vad szám­ba kezd, majd a szín­pad­ra rob­ban Bor­so­di Nóra: csil­lo­gó ágyék­fe­dő­ben vo­nag­lik az ütem­re.

– Is­me­rős? – kér­de­zi Gu­ru­czi, fél ar­cán vi­gyor­ral.

– Mint­ha már lát­tam vol­na a mű­vész­nőt… – A zász­lós lát­ha­tó­an eről­te­ti az agyát. – Biz­to­san a te­le­ví­zi­ó­ban.

– Na igen – hagy­ja rá Gu­ru­czi.

Kar­vaj Bá­lint to­vább­ra sem ve­szi le a sze­mét a fe­det­len keb­lű tán­cos­nő­ről.

– Vége az él­vez­ke­dés­nek – böki meg kö­nyök­kel a had­nagy. – Fel­tű­nés nél­kül ki­sé­tálsz az aj­tón, a kö­lyök­től vissza­ké­red a ki­ló­mat, az­tán meg­vá­rod a nőt a szál­lo­da előtt. Vi­lá­gos?

– Mi­ért, maga itt ma­rad? – cso­dál­ko­zik Kar­vaj Bá­lint.

– Kény­te­len va­gyok – só­hajt­ja Gu­ru­czi. Hoz­zá­te­szi: – Tu­dod, én bo­lond­ja va­gyok a mo­dern tán­cok­nak…

Ami­kor a szám vé­get ér, Gu­ru­czi vár egy ki­csit, majd fel­áll, és a mű­vész­be­já­ró­hoz óva­ko­dik. Egy al­kal­mas pil­la­nat­ban le­nyom­ja a ki­lin­cset, s be­csú­szik az aj­tón.

Hosszú fo­lyo­són ta­lál­ja ma­gát, mely­nek fa­lát egy­ko­ri elő­adá­sok fo­tói dí­szí­tik. Két­ol­dalt aj­tók nyíl­nak; egyi­ket-má­si­kat nyit­ni pró­bál­ja: hi­á­ba.

Las­san lép­ked a koc­ka­kö­vön.

A fo­lyo­só vége fe­lől víz­cso­bo­gást hall. Meg­gyor­sít­ja lép­te­it, egy ajtó előtt meg­tor­pan, fü­lel. Be­nyit.

Az öl­tö­ző üres és sze­mély­te­len, be­ren­de­zé­se egy ol­csó szál­lo­dai szo­bát idéz, ágy nél­kül. A víz­ve­rés zaja a nej­lon­füg­gönnyel ta­kart zu­ha­nyo­zó­ból hal­lat­szik.

Gu­ru­czi le­te­lep­szik az egyik sza­kadt hu­za­tú kagy­ló­fo­tel­ba, ci­ga­ret­tát vesz elő, szá­já­val ki­csip­pent egy szá­lat a gyű­rött cso­mag­ból, rá­gyújt.

Vá­rat­la­nul csönd tá­mad, s Bor­so­di Nóra tö­rül­kö­ző­vel a tes­tén vi­har­zik a he­lyi­ség­be.

– Gon­dol­tam, hogy maga az – mond­ja meg­ve­tés­sel a hang­já­ban. – Meg­is­mer­tem azt a bü­dös ba­gó­ját.

– Lát­ja, a szen­ve­dély ez al­ka­lom­mal is erő­sebb­nek bi­zo­nyult a jó­zan ész­nél – mo­so­lyog Gu­ru­czi fá­rad­tan.

– Mi­lyen szen­ve­dély?

– A do­hány­zás szen­ve­dé­lye. Mi­ért, ke­gyed más­ra gon­dolt?

A nő ar­cán egy tört má­sod­per­cig fe­szes­sé vá­lik a bőr.

– Ne mond­ja, hogy nem tet­szem ma­gá­nak… – veti oda, majd el­for­dul, s össze­kap­kod­ja a ru­há­it.

– Fáj­da­lom, de így igaz – só­hajt Gu­ru­czi. Tud­ja, en­gem a fe­ke­te hajú bi­gék von­za­nak, akik olya­nok, akár a ra­va­tal…

– Ezen ne múl­jon, szí­ve­sen be­mu­ta­tok egyet.

– Az jó lesz, amúgy is szo­ron­gat a ma­gány.

A nő las­san el­húz­za mu­ta­tó­uj­ját a sze­me alatt; így, smink nél­kül jól lát­ha­tó a két sö­tét fél­hold.

– Mit akar tő­lem? – kér­de­zi met­sző­en.

– Be­szél­get­ni, tár­sa­log­ni, cse­ve­rész­ni… Gaz­dag nyelv a mi­énk.

– Saj­ná­lom, nem érek rá.

– Pe­dig re­mél­tem, hogy ál­doz rám né­hány per­cet. Te­kin­tet­tel a teg­na­pi sze­ren­csé­jé­re.

– Mit akar ez­zel mon­da­ni?!

– Tud­ja jól… – hu­nyo­rog Gu­ru­czi.

A nő el­húz­za a szá­ját. – Per­sze most azt hi­szi, hogy ki­ját­szot­ta az adu­ját, és én pil­la­na­to­kon be­lül el­áju­lok a meg­le­pe­tés­től.

– Azt hi­szem, elég, ha el­me­sé­li nye­re­sé­gé­nek ta­nul­sá­gos­nak tet­sző tör­té­ne­tét.

– Ezen ha­mar túl le­szünk: fel­tet­tem a pén­ze­met, és nyer­tem. Meg van elé­ged­ve?

– Nem.

– Mi­ért, én ta­lán nem nyer­he­tek?!

– Ilyen sze­mek­kel hu­szon­négy­sze­res be­fu­tót fog­ni… – Gu­ru­czi már vi­gyo­rog. – Ne hü­lyít­sen, bébi.

– Pe­dig így tör­tént. Saj­ná­lom. – Bi­zony­ta­lan moz­du­la­tot tett a tö­rül­kö­ző felé. – Nos, ra­gasz­ko­dik hoz­zá, hogy maga előtt öl­töz­zek fel, vagy haj­lan­dó vég­re ma­gam­ra hagy­ni? Most már iga­zán si­et­nem kell…

Gu­ru­czi le­csip­pent egy do­hány­mor­zsát az aj­ká­ról, arca el­ko­mo­ro­dik.

– Ha ne­tán, a hul­la­ház­ba igyek­szik azo­no­sí­ta­ni a fő­nö­ke ko­csi­já­ban ta­lált holt­tes­tet, se­gít­sé­gé­re le­he­tek.

– Én…

Gu­ru­czi sze­me még a nőn van, ami­kor egy hen­ger ala­kú tárgy ké­pét lát­ja a ko­po­nyá­ja felé zu­han­ni a tü­kör­ből. Meg­for­dul, pró­bál­ja ol­dal­ra vet­ni ma­gát a fo­tel­lal együtt, de el­ké­sett: tom­pa puf­fa­nás­sal zu­han a sző­nyeg­re.

*

 

Gu­ru­czi las­san pró­bál­ja ki­nyit­ni a sze­mét, mi­köz­ben a zász­lós ma­lac­ké­pe ölt for­mát előt­te.

– Idő­ben ér­kez­tél… – nyö­gi, az­tán ne­héz­ke­sen fel­tá­pász­ko­dik. – Hol a nő?

– Az úgy volt – ha­dar­ja Kar­vaj Bá­lint –, hogy fel­tű­nés nél­kül őriz­tem a ki­já­ra­tot, még­sem lát­tam ki­jön­ni. Ha­bár egy al­ka­lom­mal… De az­u­tán…

– Hol a nő?! – ri­vall rá Gu­ru­czi.

– Nem tu­dom – hajt­ja le a fe­jét Kar­vaj Bá­lint.

A had­nagy a zu­ha­nyo­zó­hoz tá­mo­lyog, hi­deg vi­zet en­ged a tar­kó­já­ra.

– Ha­bár, ahogy utó­lag vissza­em­lék­szem, ki­ment ott egy ha­son­ló nőcs­ke, csak­hogy vö­rös haj­zat­tal.

– Pa­ró­ka…

– Az le­het… De nem ma­gá­ban volt.

– Ha­nem?

– Egy jól­öl­tö­zött, idő­sebb úr kí­sér­te.

Gu­ru­czi egy ned­ves tö­rül­kö­ző­vel ta­po­gat­ja a nya­kát. Köz­ben ki­nyit­ja a szek­rény aj­tót, el­húz­za a sö­té­tí­tő füg­gönyt. – Itt bújt el az át­ko­zott… – mond­ja.

Kar­vaj Bá­lint le­ha­jol, fel­vesz egy pa­pír­da­ra­bot az ab­lak alól.

– Nem is tet­szett mon­da­ni, hogy két­szer nyer­tünk! – ki­ált fel.

– Bá­lint­kám, leg­alább most ve­gyél vissza egy ki­csit a hü­lye­sé­ge­id­ből – szól rá Gu­ru­czi.

– De hi­szen itt a ti­kett!

Gu­ru­czi kéz­be ve­szi a ti­ket­tet: a ti­zen­egyes és a ha­tos szám van rá­üt­ve.

– Té­vedsz, ez a cet­li egy alzó gran­dot sem ér – mond­ja, az­tán zseb­re vág­ja.

Kar­vaj Bá­lint fel­hú­zott or­ral né­ze­ge­ti az öl­tö­ző­asz­ta­lon lévő par­fü­mö­ket; egyik-má­sik té­gelyt kéz­be ve­szi, be­le­sza­gol.

– Ak­kor meg mi­ért te­szi el? – hor­kan föl.

– Kár­pót­lá­sul te is el­te­hetsz va­la­mit… – ka­csint a szé­pí­tő­sze­rek felé Gu­ru­czi.

A rend­őrök csot­ro­gá­nya las­san gu­rul az üdü­lő­te­lep ne­on­fé­nyek­kel szí­ne­zett fő­ut­cá­ján. Ne­héz, ja­pán mo­tor­ke­rék­pá­rok dü­bö­rög­nek el mel­let­te, me­lye­ket fi­a­tal fiúk és lá­nyok ve­zet­nek, bu­kó­si­sak nél­kül. Az egyik utas há­tul fel­áll a nye­reg­ben, kel­lő­kép­pen bá­mu­lat­ba ejt­vén a já­ró­ke­lő­ket.

Gu­ru­czi egy unot­tan ácsor­gó rend­őr mel­lett fé­kez, ki­ha­jol az ab­la­kon.

– Mond­ja csak, ba­rá­tom, hol kap­hat­nánk be va­la­mit?

– Az ol­csóbb ét­ter­mek már be­zár­tak…

– Tud­ja, aho­vá a le­lé­pős csá­lin­ge­rek meg a tán­cos pi­pik ug­ra­nak be meló után.

A rend­őr egy pil­lan­tást vet a ko­csi mű­sza­ki ál­la­po­tá­ra, majd a bent ülők­re. Be­le­szip­pant a le­ve­gő­be.

– Le­hel­jen csak rám! – szó­lít­ja föl Gu­ru­czit.

– Mi­ért nem azo­kat az ámok­fu­tó mo­to­ro­so­kat le­hel­te­ti meg?! – tör ki Gu­ru­czi. – Azért, mert tesz­nek ma­gá­ra?!

A rend­őr el­ko­mo­ro­dik, ki­nyit­ja a de­rék­szí­ján lógó tás­kát, s egy do­boz­ból vé­kony üveg­csö­vet vesz elő. Le­pöc­cin­ti a vé­gét.

– Nem szív­ni, fúj­ni – nyújt­ja a szon­dát a had­nagy­nak, – Amíg nem süti az uj­ját a vége.

Gu­ru­czi vá­lasz nél­kü­li fel­te­ke­ri az ab­la­kot; a szon­da az üveg és az aj­tó­ke­ret kö­zött pat­tan szét. Se­bes­sé­get vált, majd rá­ta­pos a gáz­ra. A rend­őr meg­ug­rik.

Kar­vaj Bá­lint ag­go­dal­mas pil­lan­tást vet a vissza­pil­lan­tó tü­kör­be.

– Alig­ha­nem a rend­szá­mun­kat jegy­zi…

– Se­baj – le­gyint Gu­ru­czi – leg­fel­jebb a ne­ved­re íra­tom az au­tót. A mai dá­tum­mal…

Meg­ke­rül­vén né­hány ház­töm­böt, ki­vi­lá­gí­tott bó­dék­hoz jut­nak; zsír­szag kú­szik fe­lé­jük.

– Akár a bú­csú­ban… – jegy­zi meg Kar­vaj Bá­lint.

A bó­dék előtt ál­ló­pul­tok so­ra­koz­nak, mel­let­tük de­gesz­re tö­mött fém­ko­sa­rak, pa­pír­hul­la­dék­kal. Sor­ál­lás nincs, csak né­há­nyan ha­jol­nak a fris­sen­sül­tek fölé.

– Tet­szik gon­dol­ni, hogy ide jöt­tek? – kér­de­zi a zász­lós.

– Ki­zárt do­log­nak tar­tom – ug­rik ki a ko­csi­ból Gu­ru­czi.

Az első bó­dé­hoz siet, a nyi­tott üveg­ab­lak­hoz ha­jol.

– Mond­ja, maga hol va­cso­ráz­na ilyen­kor, ha tö­mött len­ne a zse­be? – szó­lít­ja meg a hen­tes­for­ma pe­cse­nye­sü­tőt.

– Itt! – vág­ja rá ha­bo­zás nél­kül a pe­cse­nye­sü­tő. Kül­ső­re haj­szál vá­laszt­ja el egy jól táp­lált nő­től.

– Ne mar­hás­kod­jon, ko­mo­lyan kér­dez­tem – inti le Gu­ru­czi. – Hát­szín­sze­let­re vá­gyom an­gol kö­ret­tel, és el­iszo­gat­nék utá­na, le­he­tő­leg fe­hér asz­tal mel­lett.

– Men­jen a „Bo­de­gá­ba” – só­hajt le­mon­dó­an a pe­cse­nye­sü­tő.

A „Bo­de­ga”, ne­vé­vel el­len­tét­ben, sza­bá­lyos tég­la­épü­let üveg­aj­tó­val, ha­tal­mas ab­la­kok­kal.

Gu­ru­czi kör­be­sé­tál­ja az ét­ter­met, be-be­kuk­kant az ab­la­ko­kon. Meg­pil­lant­ja Bor­so­di Nó­rát: az aj­tó­nak hát­tal ül, vö­rös pa­ró­ká­ban. Szo­ro­san mel­let­te az ele­gáns, ko­ro­so­dó úr, aki ta­xi­val ér­ke­zett Vág­völ­gyi vil­lá­já­hoz.

„Sze­le­zsán, a fog­mű­ves…” – dünnyö­gi a had­nagy, s az aj­tó­hoz siet.

Hal­kan be­nyit, nesz­te­len lép­tek­kel a nő mö­göt­ti asz­tal­hoz megy, óva­to­san húz­za maga alá a szé­ket.

– … Fur­csá­nak ta­lálsz? – hall­ja a nő hang­ját.

– In­kább ide­gen­nek – így a fér­fi.

– Mi­ért nem akar­ja… aka­rod tu­do­má­sul ven­ni?

– Ma­gam­nak is ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni. Az az ér­zé­sem…

– Van­nak is ne­ked ér­zé­se­id! Ami­kor el­en­ged­tél, hol vol­tak az ér­zé­se­id?!

Bor­so­di Nóra fel­ug­rik, hát­ra­lö­ki a szé­ket, ki­ro­han a he­lyi­ség­ből.

Sze­le­zsán dok­tor töp­reng­ve néz utá­na. Gu­ru­czi el­kap­ja a pil­lan­tá­sát.

– Sze­re­lem, sze­re­lem… – sut­tog­ja, majd gyors moz­du­lat­tal a má­sik asz­tal­hoz ka­nya­rít­ja a szé­két.

Sze­le­zsán dok­tor arca bi­zal­mat­lan­sá­got tük­röz.

– Ne ag­gód­jon, nem or­vo­si ta­nács­ra van szük­sé­gem – mond­ja Gu­ru­czi.

– Is­mer­jük egy­mást?

– Hová ro­hant a nő?

– Amennyi­ben még­is a fo­ga­i­val len­ne prob­lé­má­ja, hét­főn meg­ta­lál a ren­de­lőm­ben.

– A fo­ga­im­mal csak az baj, hogy már nem elég éle­sek. Hol a nő?

– Azon ne­héz se­gí­te­ni, majd­nem hogy le­he­tet­len. Nem tu­dom, hogy hol van a nő.

– Kép­zel­je, újab­ban ha­gyom ma­gam le­üt­ni – foly­tat­ja a had­nagy cse­veg­ve. – Min­den öre­ge­dő krip­li úgy vág fej­be, ahogy il­lik.

Sze­le­zsán dok­tor fi­nom arc­vo­ná­sai a be­szél­ge­tés alatt elő­ször ren­de­ződ­nek át.

– Mi kö­zöm ne­kem eh­hez?

– Majd el­vá­lik, do­ki­kám…

S mi­előtt a kö­ze­le­dő pin­cér oda­ér­ne, a had­nagy fel­áll, és tá­vo­zik.

*

 

Az ét­te­rem előtt Kar­vaj Bá­lint és Bor­so­di Nóra du­la­ko­dik: a zász­lós egyik ke­zé­vel a nő szá­ját fog­ja, a má­sik­kal bi­lin­cset rán­gat elő a za­kó­já­ból.

Gu­ru­czi szé­les vi­gyor­ral lép­ked fe­lé­jük.

– Azt hi­szem, a bi­lincs­től ki­vé­te­le­sen el­te­kint­he­tünk – mond­ja Gu­ru­czi. – Be­szál­lás! – mu­tat a ko­csi­ra.

A zász­lós a nő­vel be­pré­se­lő­dik hát­ra, Gu­ru­czi a vo­lán mögé veti ma­gát, nagy gáz­zal in­dít.

– Ezt nem gon­dol­tam vol­na… – li­he­gi Bor­so­di Nóra.

– Mit, ked­ves? – kér­de­zi Gu­ru­czi mé­zes han­gon. – Ta­lán, hogy ilyen ha­mar meg­ta­lá­lom?

– Azt, hogy ek­ko­ra tahó a tár­sa!

– Nana, szép höl­gyem! – ra­gad­ja meg a zász­lós. – Vi­gyáz­zon a szá­já­ra!

– Ve­gye le ró­lam a man­csát! – köpi felé a nő.

– Még­is­csak meg kéne bi­lin­csel­ni – szól elő­re Kar­vaj Bá­lint.

– Anyá­dat! – ki­ált­ja Bor­so­di Nóra.

– Tet­szik hal­la­ni, hogy be­szél ve­lem ez a per­szó­na? – pa­na­szol­ja a zász­lós.

Gu­ru­czi lát­ha­tó­an él­ve­zi a pár­be­szé­det.

– Maga meg mit vi­gyo­rog?! – for­dul felé Bor­so­di Nóra. – Ahe­lyett, hogy meg­fé­kez­né ezt a nagy­da­rab bar­mot.

– Meg­fé­ke­zem, amint köz­li ve­lem, ki ütött le, és mi­ért.

– Fo­gal­mam sincs. A füg­göny mö­gött volt az il­le­tő. Csak a ke­zét lát­tam, meg egy hen­ger ala­kú tár­gyat; táv­cső le­he­tett. Az­tán a ru­há­im­mal ki­sza­lad­tam a fo­lyo­só­ra, s be­zár­kóz­tam egy üres öl­tö­ző­be. – A nő hang­ja tá­ma­dó: – Na most mi lesz?! Le­tar­tóz­tat?

– Hová ipar­ko­dott ilyen ké­sői órán? – tér ki a vá­lasz elől Gu­ru­czi.

– Haza.

– Úgy ér­tem. Vág­völ­gyi úr­hoz?

– Ha arra cé­loz, már vissza­von­ta a fel­je­len­tést.

– Nem cé­loz­tam sem­mi­re, mi­vel da­lol­va bi­zo­nyít­ha­tom, hogy a bűn­tény nap­ján a maga fe­ne­ke alatt volt a jár­gány.

– Köl­csön­vet­tem, ha tud­ni akar­ja.

– A tu­laj­nak mi­ért nem szólt?!

– Nem tud­tam, hogy a má­sik ko­csi­ját sze­re­lő­höz vit­te. Egyéb­ként a sze­re­tőm. Így már vi­lá­gos?

– Csöp­pet sem. Hová vit­te az au­tót?

– Fe­hér­vár­ra. A szál­lo­da előtt hagy­tam.

– Hir­te­len öt­let­től ki­in­dul­va. Vagy el­lop­ták ma­gács­ká­tól…

– Té­ved: a fér­jem le­vél­ben kért, hogy sze­rez­zek neki egy ko­csit. Ta­lál­koz­tak?

– Saj­nos nem; to­vább ma­rad­ha­tott a nagy­szü­le­i­nél…

Gu­ru­czi só­ha­ja fütty­sze­rű hang­ba tű­nik át.

– A le­ve­let, gon­do­lom, el­dob­ta – mond­ja maga elé.

– Ná­lam van, maga… – Bor­so­di Nóra elő­rán­gat­ja a tás­ká­já­ból, a had­nagy fe­jé­hez vág­ja. – Lát­hat­ja, ha van sze­me!

Kar­vaj Bá­lint te­he­tet­le­nül fi­gye­li a je­le­ne­tet.

– Mi­lyen fi­nom pa­pír – mond­ja Gu­ru­czi, mint­ha mi sem tör­tént vol­na.

– Le­het is: nyu­gat­né­met.

– Kü­lö­nös, hogy csu­pa nagy­be­tű­vel ír­ták.

– A fér­jem most ta­nul ma­gya­rul.

– Ta­nul… – Gu­ru­czi el­húz­za a szá­ját. – A je­len idő­ről nem­so­ká­ra meg­győ­ződ­he­tünk.

*

 

A bonc­ta­ni in­té­zet ügye­le­tén Pon­czok dok­tor – túl a hat­va­non, te­kin­té­lyes strú­má­val a nya­ká­ban – ke­reszt­rejt­vényt fejt. Nyí­lik az ajtó, Gu­ru­czi kuk­kant be.

– Meg­jöt­tünk, öre­gem! Vo­nul­junk a tep­sik­hez, az­tán ha­za­me­hetsz.

A bonc­te­rem kö­ze­pén tisz­tá­ra mo­sott kő­asz­tal áll, ol­da­lán víz­csap­pal, mely­ből gu­mi­cső ve­zet a le­fo­lyó­ba. Az egyik fal mel­lett üveg­fa­lú szek­rény mű­sze­rek­kel, csil­lo­gó szer­szá­mok­kal. A má­sik fa­lat pá­lya­ud­va­ri cso­mag­meg­őr­ző­höz ha­son­ló re­ke­szek bo­rít­ják.

– A hat­van­né­gyest – mond­ja Gu­ru­czi, és maga elé en­ge­di Bor­so­di Nó­rát.

Kar­vaj Bá­lint az aj­tó­ban ma­rad, kö­zöm­bös ké­pet eről­tet ma­gá­ra.

Pon­czok dok­tor a je­lölt szá­mú re­kesz­hez cso­szog, ki­húz­za, le­hajt­ja a lep­let a mez­te­len fér­fi­hul­lá­ról.

– Ő az! – mond­ja a nő foj­tott han­gon, és el­kap­ja a fe­jét.

Gu­ru­czi meg­ra­gad­ja a kar­ját, vissza­tart­ja.

– Tu­dom, hogy ne­he­zé­re esik, de most erős­nek kell len­nie; ve­gye szem­ügy­re ala­po­san.

– Her­bert Gün­ter, a fér­jem! – ki­ált­ja Bor­so­di Nóra, s ki­sza­kít­ja ma­gát a had­nagy ke­zé­ből. – Ez ke­gyet­len hú­zás volt ma­gá­tól, zsa­ru­kám…

– Va­la­ki­vel csak azo­no­sít­tat­nom kel­lett – süti le a sze­mét Gu­ru­czi. – Bo­csás­son meg. Ha­za­visszük.

– In­kább ta­xi­val men­nék, ha le­het.

– Ahogy óhajt­ja.

Gu­ru­czi Pon­czok dok­tor­hoz for­dul: – Do­ki­kám, hív­nál egy ko­csit a hölgy­nek? Ad­dig is vi­seld gond­ját; olyan ér­zé­sem van, hogy be­lő­lem ele­ge van mára.

Biz­ta­tó­an rá­juk vi­gyo­rog, az­tán be­le­ka­rol az aj­tó­fél­fá­hoz tá­masz­ko­dó Kar­vaj Bá­lint­ba, és el­in­dul­nak.

– Sze­ren­csét­len asszony­ka… – jegy­zi meg a zász­lós.

– Mi­ért len­ne sze­ren­csét­len?

– Csú­nyán vé­gez­te az em­be­re.

– Ki mond­ta, hogy a fér­jét mu­tat­tam meg neki?

Kar­vaj Bá­lint le­esett ál­lal bá­mul maga elé.

– Ki volt hát a ha­lott? – kér­de­zi, már a ko­csi­ban.

– Egy Rá­kó­czi téri stri­ci, akit más­fél hete szúrt le a nője – vá­la­szol­ja Gu­ru­czi fél­váll­ról. Majd oda­ve­ti: – Hét­főn egyéb­ként lesz egy ne­mes fel­ada­tod.

– Tes­sen pa­ran­csol­ni ve­lem.

– Ki­hú­za­tod egy-két fo­ga­dat. Ki­zá­ró­lag az ügy ér­de­ké­ben.

Kar­vaj Bá­lint két­ség­be­eset­ten pil­lant a fe­let­te­sé­re.

– Nyu­gi, ha máz­lid van, csak töm­nek – vi­gasz­tal­ja a had­nagy. – At­tól függ, mi­lyen ál­la­pot­ban van a fo­ga­za­tod.

– Hol kell je­lent­kez­nem? – kér­de­zi a zász­lós be­le­nyug­vás­sal.

– Dok­tor Sze­le­zsán ren­de­lő­jé­ben…

*

 

Más­nap dél­után Gu­ru­czi be­lép a Sár­ga Ló aj­ta­ján, be­le­üt­kö­zik a tál­cá­val su­ha­nó fel­szol­gá­ló­ba, kis hí­ján fel­bu­kik. Za­va­rá­ban a drink­bár felé ve­szi az út­ját. A mi­xer­nő a Pes­ti Tur­fot ta­nul­má­nyoz­za.

– Tud va­la­mi jó tip­pet? – tor­náz­za ma­gát a bár­szék­re a had­nagy, s át­ha­jol a pul­ton.

– Ge­re­ben a nye­rő a har­ma­dik fu­tam­ban. Ha lesz fe­les­le­ges öt fo­rint­ja, játssza meg bát­ran.

– Ki lo­va­gol­ja?

– Vas­ku­ti – pil­lant az új­ság­ba a nő. Iszik va­la­mit, vagy csak tár­sa­log­ni akar?

– Mit ajánl?

– Whis­kyt.

– Nem bá­nom, bont­son meg egy üve­get. Az­tán majd be­ho­zom a kö­zért­ből…

– Tré­fál? – kér­de­zi hű­vös han­gon a mi­xer­nő.

– Per­sze – bó­lo­gat Gu­ru­czi. – Tölt­sön ne­kem egy kis uni­cu­mot.

– Piti – jegy­zi meg a nő.

– Le­het, hogy piti va­gyok, éde­sem, maga vi­szont nem ért a lo­vak­hoz – mond­ja Gu­ru­czi. – Ge­re­ben ak­kor fog nyer­ni, ha a má­sik tíz lo­vat ki­lö­vik mel­lő­le.

Fel­hajt­ja az italt, fém­pénzt csúsz­tat a pult­ra. Meg­pör­dül, az ét­te­rem­ben ülő ti­ro­li ru­hás fér­fin akad meg a sze­me: ha­tal­mas feje van, tem­pó­san la­pá­tol­ja ma­gá­ba az ételt, szá­ja szé­lén cso­rog a szaft.

– Zbig­ni­ew urat fi­gye­li? – hall­ja fü­lé­ben Grósz De­zső be­hí­zel­gő hang­ját.

– Em­bert így még za­bál­ni nem lát­tam – mond­ja ámul­tan, az­tán fel­húz­za a szem­öl­dö­két. – Maga meg hon­nan csöp­pent ide?

– Vág­völ­gyi úr már jó ide­je vár­ja – köz­li ki­té­rő­en. – Fá­rad­jon utá­nam.

Az iro­dá­ban ma­gas, spor­tos, negy­ven kö­rü­li fér­fi fo­gad­ja őket; ar­cá­ra úgy fe­szül az év­szak­hoz ké­pest szo­kat­la­nul nap­bar­ní­tott bőr, mint­ha fel­var­rat­ta vol­na.

– Üd­vöz­löm a bun­ga­lóm­ban – mond­ja, és gyor­san el­mo­so­lyo­dik. – Már vár­tam.

– Tud­ja, én ál­lan­dó ké­sés­ben va­gyok…

– Akár­csak az el­fog­lalt em­be­rek több­sé­ge. Ne men­te­ge­tőz­zék. Te­gye le ma­gát.

Gu­ru­czi el­húz­za a szá­ját; ne­héz len­ne össze­té­vesz­te­ni egy cin­kos vi­gyor­ral.

Maga alá ka­nya­rít egy fo­telt, le­te­lep­szik. Vág­völ­gyi az író­asz­tal mö­gött fog­lal he­lyet.

– Úgy hal­lot­tam, maga nem iszik al­ko­holt – jegy­zi meg az üz­let­ve­ze­tő, s ha­mis­kás pil­lan­tást vet a had­nagy­ra.

– Ki mond­ta ezt a hü­lye­sé­get? – kér­de­zi Gu­ru­czi fa­arc­cal.

Vág­völ­gyi a fal mel­lé hú­zó­dott Grósz De­zső felé int. A he­lyet­te­se szó nél­kül ki­tár­ja a bár­szek­rényt, ko­nya­kot és po­ha­ra­kat vesz elő. Tölt – Gu­ru­czi po­ha­rát csor­dul­tig.

A had­nagy kedv­tel­ve for­gat­ja ke­zé­ben a mint­egy két­de­cis ada­got.

– Teg­nap ala­po­san rá­ijesz­tett sze­gény­kém­re – szó­lal meg is­mét Vág­völ­gyi.

– Be­te­ge­sen ret­teg az el­len­őr­zés­től, – Gon­do­lom, fe­les­le­ge­sen.

Grósz De­zső há­lás ku­ty­apil­lan­tást küld a had­nagy­ra.

– Ter­mé­sze­te­sen. De nem ezért ke­re­sett fel.

– Nem bi­zony.

– Ha­nem az au­tó­lo­pás mi­att… – foly­tat­ja ma­ga­biz­to­san Vág­völ­gyi. – Azért is kár volt fá­rad­nia; per­sze teg­nap még nem tud­hat­ta, hogy idő­köz­ben vissza­von­tam a fel­je­len­tést. Kép­zel­je, a meny­asszo­nyom vet­te köl­csön.

– Mi­kor be­szélt vele utol­já­ra?

– Két nap­ja – még az eset előtt. Utá­na te­le­fo­nált, hogy nála van a Golf.

Kép­zel­he­ti!

– Hová te­le­fo­nált?

Vág­völ­gyi össze­rán­col­ja a hom­lo­kát.

– Hogy érti?

– Ahogy mon­dom: hol tar­tóz­ko­dott maga, mi­kor az ér­te­sí­tést kap­ta?

– Az édes­anyám­nál, Szom­bat­he­lyen.

– Nincs is olyan messze a Ba­la­ton szé­lé­től… – jegy­zi meg Gu­ru­czi hal­kan, s sluk­kol a ko­nyak­ból. – Vo­nat­tal uta­zott?

– Vo­nat­tal, mi­vel a má­sik ko­csi, ami­vel egyéb­ként Nóra járt, be­dög­lött, és most is sze­re­lő­nél van.

– Na és a Golf­ról mit tud? – pil­lant az üz­let­ve­ze­tő­re Gu­ru­czi; sze­mé­ben kár­öröm fé­nye vil­lan.

– Csak amit Nóra mon­dott a te­le­fon­ba: szük­sé­ge volt rá, hát el­vit­te.

– Azt nem em­lí­tet­te vé­let­le­nül, hogy köl­csön akar­ja adni?

– Köl­csön­ad­ni? – Vág­völ­gyi teli száj­jal ne­ve­tett. – Maga nem is­me­ri azt a nőt! Egy do­boz gyu­fát nem adna köl­csön sen­ki­nek.

– A sa­ját gyu­fá­ját le­het, hogy nem – mond­ja Gu­ru­czi a maga ko­csi­ját vi­szont Szé­kes­fe­hér­vár­ra szál­lí­tot­ta a fér­jé­nek…

– A fér­jé­nek?! – ug­rik föl Vág­völ­gyi. Úgy tű­nik, az ar­cán szét­pat­tan a bőr. – Hogy me­ré­szelt ilyent kér­ni az a hím­rin­gyó?…

– Ha­lott­ról jót vagy sem­mit – hajt­ja föl az ita­lát a had­nagy.

Vág­völ­gyi las­san vissza­eresz­ke­dik a szék­re. Grósz De­zső a ko­nya­kos­üveg­gel for­go­ló­dik. Pár má­sod­per­cig csönd­ben van­nak.

– Mi tör­tént vele? – kér­de­zi vé­gül az üz­let­ve­ze­tő.

– El­ha­lá­lo­zott, mint cé­loz­tam rá.

– Meg­hal­ni sok­fé­le­kép­pen le­het.

– Lát­ja, ez igaz. A mi em­be­rün­ket a maga ko­csi­já­ban érte utol a vég­zet.

– Csak nem tör­te össze?

– Ri­pi­tyá­ra – bó­lo­gat Gu­ru­czi.

Vág­völ­gyi szit­kok ára­da­tát zú­dít­ja a né­ha­i­ra.

– Nem is örül? – kér­de­zi a had­nagy, és Grósz De­zső felé nyújt­ja az üres po­ha­rát. – A ver­dát ki­fi­ze­ti a biz­to­sí­tó, míg a pá­lya sza­bad­dá vált.

– Ugyan! – le­gyint tü­rel­met­le­nül Vág­völ­gyi. – Csak nem kép­ze­li, hogy egy pil­la­na­tig is el akar­tam ven­ni.

– Pe­dig mu­ta­tós brin­ga.

– Igaz. De el­vi­sel­he­tet­len. – Hang­ja a tü­rel­met­len­ből las­san­ként ba­rát­ság­ta­lan­ná vá­lik. – Van még va­la­mi jó híre?

Gu­ru­czi só­hajt, ke­reszt­be veti a lá­bát.

– A fény­ké­pek­kel akad egy kis bibi…

Vág­völ­gyi szá­ja szé­le meg­rán­dul, ci­ga­ret­tát vesz elő, ujja re­meg, ahogy láng­ra lob­bant­ja az ön­gyúj­tó­ját. Grósz De­zső­höz for­dul:

– Men­jen ki in­nen! – för­med rá.

– Jól ér­tet­tem, fő­nök? – me­red rá a he­lyet­te­se döb­ben­ten.

– Ki­fe­lé!

Grósz De­zső áb­rá­za­tá­nak szí­ne a ha­já­é­val ve­tek­szik, mi­köz­ben meg­for­dul, hogy el­hagy­ja a he­lyi­sé­get.

Gu­ru­czi lát­szó­lag mit sem vesz ész­re a vál­to­zás­ból; kör­mé­vel egy­ked­vű­en ko­cog­tat­ja a po­hár szé­lét.

– Ezek sze­rint járt ná­lam – kö­szö­rü­li a tor­kát, amint ket­tes­ben ma­rad­nak.

– Nem kér­de­zem, volt-e ház­ku­ta­tá­si pa­ran­csa.

Gu­ru­czi né­mán, rez­ze­nés­te­len szem­mel nézi a má­si­kat.

– Ma­gá­nál van­nak? – Vág­völ­gyi ne­he­zen pa­lás­tol­ja iz­ga­tott­sá­gát. – Vagy ta­lán…

– A he­lyén hagy­tam va­la­mennyit – mond­ja Gu­ru­czi.

– Ezek sze­rint tár­gyal­ni jött.

– Úgy is le­het mon­da­ni.

– Üz­le­tel­ni… – csil­lan fény Vág­völ­gyi sze­mé­ben. – Nos, en­nek nem va­gyok el­le­ne. Nem csu­pán azért, mert jó­ma­gam is üz­let­em­ber va­gyok, ha­nem – mond­juk ki ke­re­ken – jó­ko­ra kel­le­met­len­sé­get zú­dít­hat a nya­kam­ba.

Vág­völ­gyi ki­húz egy fi­ó­kot, s öt da­rab ez­res bank­je­gyet szá­mol az asz­tal­ra.

– Tölt­sön még egy ada­got – nyújt­ja az üres po­ha­rát Gu­ru­czi.

– Ér­tem… – ha­rap­ja meg a szá­ja szé­lét, Vág­völ­gyi, az­tán még öt ez­rest tesz a töb­bi mel­lé. – Meg van elé­ged­ve?

– Mi­után a ke­zem­ben lesz­nek a fo­tók és a ne­ga­tív.

– Még a nap fo­lya­mán el­kül­döm a la­ká­sá­ra egy em­be­rem­mel.

– Na nem, ba­rá­tocs­kám! – ráz­za a fe­jét a had­nagy. – El­me­gyünk érte, még­pe­dig mi ket­ten. Azon­nal.

– Néz­ze, elég ke­vés a sza­bad­időm…

– Nem ér­de­kel a sza­bad­ide­je. Át­ve­szem a ké­pe­ket, át­ad­ja a lét. Ez a tisz­ta üz­let. Így nem va­gyunk ki­szol­gál­tat­va egy­más­nak.

– Hát jó – pat­tan fel Vág­völ­gyi. Szó­ra­ko­zot­tan zseb­re te­szi a pénzt. – Es­sünk túl raj­ta mi­nél előbb.

Ki­vi­har­zik az aj­tón, Gu­ru­czi utá­na cam­mog. Ami­kor a bár­pult mel­lett lép­ked, szi­sze­gés üti meg a fü­lét.

– Kí­gyót nyelt, drá­ga? – for­dul a mi­xer­nő­höz.

– Eve­lin a ne­vem – sut­tog­ja a nő, je­len­tő­ség­tel­jes pil­lan­tást küld­vén a tá­vo­lo­dó üz­let­ve­ze­tő felé. – Ne ha­ra­gud­jon, nem tud­tam, hogy rend­őr.

– Ezt meg ki po­fáz­ta el ma­gács­ká­nak? – hor­kan fel Gu­ru­czi.

– Grósz De­zső em­lí­tet­te… Ne ha­ra­gud­jon rá, ő na­gyon jó em­ber.

– Na ja. Rá van írva…

Eve­lin egy cé­du­lát csúsz­tat a had­nagy te­nye­ré­be.

– Mi ez, a tuti nye­rő?

– Ne tré­fál­jon, uram. Éle­tem­ben nem vol­tam a ló­ver­se­nyen.

– Fel­há­bo­rí­tó! Ne­kem meg ké­pes Ge­re­bent aján­la­ni…

El­te­szi a cé­du­lát, in­dul Vág­völ­gyi után.

*

 

A ló­ver­seny­pá­lya kör­nyé­ke most ki­halt. Gu­ru­czi ko­csi­já­val a be­já­rat elé ka­nya­ro­dik, a rács­tól cen­ti­mé­te­rek­re blok­kol. Egyet-ket­tőt du­dál, majd se­bes­sé­get vált, a ko­csi or­rá­val pró­bál­ja be­nyom­ni a ka­put.

Meg­je­le­nik a por­tás: bal lá­bá­ra sán­ta, idős fér­fi, hosszú szá­lú ősz ha­já­ba be­le­kap a szél. Szé­les moz­du­la­tok­kal in­te­get, ahogy a le­gye­ket hajt­ják ki­fe­lé.

– Hát­ra! – hör­gi. – Vissza!

– Néz­ze – dug­ja ki fe­jét az ab­la­kon a had­nagy –, most nem a ki­múlt lo­vá­val be­szél, ame­lyik a hú­szas évek­ben le­dob­ta ma­gát a nye­reg­ből, ha­nem ve­lem. Az ala­gi te­lep­ről jöt­tem, nyis­sa ki a ka­put.

– Iga­zol­ja ma­gát!

Gu­ru­czi elő­ve­szi rend­őr­iga­zol­vá­nyát, egy pil­la­nat­ra a por­tás elé tart­ja. – Néz­ze meg, és tart­sa a szá­ját…

A por­tás nyel egy na­gyot, majd resz­ke­tő kéz­zel bí­be­lő­dik a zár­ral. Ki­hajt­ja a két szár­nyat.

– Jöj­jön ide! – szól ki Gu­ru­czi. Meg­cuk­roz­za a hang­ját. – Is­me­ri a zso­ké­kat?

A por­tás ki­je­len­ti, hogy a pá­lyán min­den­kit is­mer.

– Az ér­de­kel, aki leg­utóbb a he­te­dik fu­ta­mot nyer­te.

– A Méh­ki­rály­nő…

– Nem a ló ne­vét kér­dez­tem, de jó he­lyen ka­pis­gál.

– A Vin­ce lo­va­gol­ja. Ez a be­csü­le­tes neve.

– Me­lyik zso­ké be­csü­le­tes? – te­szi fel a köl­tői kér­dést Gu­ru­czi.

A por­tás hát­ra­ve­tett fej­jel ne­vet, hang­ja kö­hö­gés­be, krá­ko­gás­ba ful­lad, fo­gat­lan szá­já­ból fröcs­köl a nyál.

– Ezt ab­ba­hagy­hat­ja, ide­ge­sít – mond­ja tü­rel­met­le­nül Gu­ru­czi. – Mit tud róla?

– Egy­szer fel volt füg­geszt­ve… Ál­lí­tó­lag a hű­vö­sön is csü­csült.

– Csa­lá­sért?

– De­hogy! Azért nem kasz­liz­zák be eze­ket. Va­la­mi lo­pás vagy erő­szak…

– Szó­val fo­gal­ma sincs róla – szö­ge­zi le a had­nagy.

– Nin­csen – tár­ja szét a kar­ját a por­tás. – De azért cso­dá­lom, hogy ver­se­nyez­het.

– Hol ta­lá­lom?

– Alig­ha­nem az is­tál­lók kö­rül téb­lá­bol; mert hogy ezek a ma­i­ak szak­ér­te­lem­mel tre­ní­roz­zák a lo­va­kat, hát az nem lé­te­zik. Né­me­lyi­kük ver­seny előtt is­mer­ke­dik meg sze­gény pá­rák­kal. A cél­egye­nes­ben per­sze su­hog az os­tor…

– Kis túl­zás… Ami az is­mer­ke­dé­si dél­utá­no­kat il­le­ti.

– Ne higgye. Pe­dig a ló­val töb­bet kell fog­lal­koz­ni, mint egy gye­rek­kel. Az én időm­ben a zso­ké volt az ete­tő, az ápo­ló, még a ló­dok­tor is egy sze­mély­ben.

– Lá­tom, iga­zán hoz­zá­ér­tő. Arra len­nék kí­ván­csi, ez a Vin­ce mi­lyen szak­em­ber?

– Sem­mi­lyen.

– Ak­kor hogy tud nyer­ni ver­se­nye­ket? Jó a ló?

– Nem, uram. A ló se jó. A pénz jó. A lóvé. Meg a ha­ver­ság. Az a jó.

Gu­ru­czi hosszan néz a ka­pus rán­cos ar­cá­ba; a vi­zes­kék sze­mek áll­ják a pil­lan­tá­sát.

– Kö­szö­nöm, öre­gem – mo­so­lyo­dik el a had­nagy. – Iga­zán so­kat se­gí­tett.

Be­hajt a ka­pun, el­jut a be­to­nút vé­gé­ig; to­vább nem au­tóz­hat, kor­lát védi a fü­ves te­rü­le­tet. Szit­ko­kat mor­mol­va ki­száll, gya­log foly­tat­ja út­ját az is­tál­lók irá­nyá­ba.

Bal kéz fe­lől zöl­dell a pá­lya, a tré­ne­rek sé­tál­tat­ják, könnyű vág­ták­kal me­le­gí­tik a lo­va­kat. Odébb az is­tál­lók aj­ta­ja nyit­va, a bok­szok több­sé­ge üres, alom­szag árad a sza­bad­ba. Az egyik aj­tó­ban lo­vász­fiú tá­masz­ko­dik egy vas­vil­lá­ra.

– A zso­kék? – szó­lít­ja meg Gu­ru­czi.

– Szo­kás sze­rint há­tul ve­rik a blat­tot.

Gu­ru­czi to­vább­lép; az is­tál­lók mö­gött négy fér­fi ku­po­rog egy fel­for­dí­tott láda kö­rül.

– El­né­zést, hogy meg­za­va­rom a mun­kát… – ha­rá­kol a had­nagy – Vin­ce kol­lé­gá­val vál­ta­nék pár szót.

– Ki­cso­da maga? – kér­de­zi a szem­ben ülő, és fel­áll; ter­me­te alig vál­to­zik.

– In­kább négy­szem­közt.

– Vár­jon egy ki­csit.

A já­ték foly­ta­tó­dik. Gu­ru­czi kör­be­sé­tál­ja a kár­tyá­zó­kat, Vin­ce mö­gött meg­áll, fi­gye­li a lap­ját.

– Rosszul ját­szott – jegy­zi meg a par­ti vé­gén. – Ha idő­ben el­dob­ja a pikk he­test, há­rom hú­zás­sal előbb römi le­he­tett vol­na.

– Be le­het száll­ni… – szól oda az egyik zso­ké.

– Kösz, most in­kább nem. – Vin­cé­hez for­dul. – Hadd ra­bol­jam egy ki­csit a drá­ga ide­jét.

– Tip­pet nem adok! – emel­ke­dik fel is­mét Vin­ce. – Ab­ban ne is gon­dol­koz­zék!

– Tip­pet majd én adok, csak moz­dul­jon már….

Vin­ce kel­let­le­nül kö­ve­ti a had­na­gyot a sza­bad­ba. Az is­tál­lók­tól kel­lő tá­vol­ság­ban meg­áll­nak, szem­be­for­dul­nak egy­más­sal; a zso­ké össze­húz­za a szem­öl­dö­két, mi­ál­tal kis feje még aszot­tabb­nak tű­nik.

– Mi­óta risz­tel­tek az öreg­gel? – kér­de­zi éle­sen Gu­ru­czi.

– Ki­vel risz­te­lek én? – ful­lad el a zso­ké hang­ja.

– Ja­ku­bek­kel. Mi­óta szál­lí­tod neki a tip­pe­ket?

– Na ide fi­gyel­jen!…

Gu­ru­czi egy kéz­moz­du­lat­tal be­lé­fojt­ja a fel­há­bo­ro­dást. – Mind­ket­tőnk előtt vi­lá­gos, hogy így il­lik re­a­gál­nod, te­hát ne fá­raszd ma­gad. Mint ahogy ket­tő­tök kap­cso­la­tá­ról is tu­dok: az öreg be­le­vett a bu­li­ba.

– A ma­guk dol­ga! – vág a zso­ké sza­va. – He­tek óta nem lát­tam a vén­em­bert.

– Aka­rod mon­da­ni, na­pok óta…

Vin­ce kis­sé fel­eme­li a két ke­zét, majd te­he­tet­le­nül vissza­ej­ti.

– Hébe-hóba ta­lál­kozunk, be­szél­ge­tünk… Ha mond­tam is neki va­la­mit, és vé­let­le­nül be­jött, soha nem kér­tem a nye­re­mény­ből.

– Ilyen ön­zet­len len­nél?

– Higgye el, mi se tu­dunk töb­bet az esé­lyek­ről, mint pél­dá­ul a Turf új­ság­írói.

Gu­ru­czi han­go­san fel­ne­vet.

– Ide süss, te be­csü­let baj­no­ka! – Orra alá nyom­ja az ósze­res­nél ta­lált „Méh­ki­rály­nő–Zu­lej­ka vissza” fel­ira­tú pa­pír­da­ra­bot. – Szá­zat egy el­len, hogy a te írá­sod; egyéb­iránt a gra­fo­ló­gus könnyen ki­de­rít­he­ti. Ak­kor pe­dig, mon­da­nom sem kell, új kár­tya­part­ne­rek után kell néz­ned, mert a pá­lyát csak kí­vül­ről lát­ha­tod.

– Mit akar? – kér­de­zi Vin­ce halk, alá­za­tos han­gon. – A va­sár­na­pi fu­tam­ban…

– Elég! – sza­kít­ja fél­be Gu­ru­czi. – Ne rontsd el a szó­ra­ko­zá­so­mat, mert ki­te­ke­rem a nya­ka­dat…

A zso­ké sze­mé­ben őszin­te cso­dá­lat tük­rö­ző­dik.

– Mit ke­res­tél az öreg bolt­já­ban leg­utóbb, ar­ról me­sélj.

– Tud­ja jól: ad­tam neki egy öt­le­tet…

– S mi volt a cso­mag­ban?

– Egy kis aján­dék…

Gu­ru­czi bal sze­me rés­nyi­re szű­kül, ugyan­ak­kor a szá­ja sar­ká­ban mo­soly buj­kál.

– Amit az­tán vissza­vit­tél… Ne hü­lyíts, mert még a lel­kem­re ve­szem!

– Üz­le­tet aján­lot­tam, de nem tud­tunk meg­egyez­ni – só­hajt a zso­ké. – így tör­tént, higgye el…

– Az üz­let mi­ben­lé­te ér­de­kel.

Vin­ce le­sze­gi a fe­jét, a ko­pott fű­cso­mó­kat nézi.

– Er­ről nem be­szé­lek – mond­ja ko­no­kul.

– Kér­dez­zem meg más­tól? – kér­de­zi Gu­ru­czi kö­zöm­bö­sen.

– Ki­től? – vil­lan a zso­ké sze­me.

– Mond­juk, a lány­tól…

– Me­lyik lány­tól?!

Gu­ru­czi olyan áb­rá­za­tot vág, mint aki­nek lel­ki sze­me előtt meg­je­le­nik ál­mai asszo­nya: – Sző­ke, nagy keb­lű, és imád tán­col­ni…

– Nó­rát hagy­ja ki a pisz­kos ügye­i­ből, aján­lom!

– Csak­hogy el­ju­tot­tunk idá­ig – szusszant Gu­ru­czi. El­vi­gyo­ro­dik. – Mi­óta bo­lon­dulsz a kis bes­tia után?

Vin­ce apró feje el­torzul, nya­kát elő­re­sze­ge­zi, a had­nagy gyom­ra felé len­dül. Gu­ru­czi fél­re­lép, meg­ra­gad­ja a zso­ké nya­kát, s messzi­re ta­szít­ja ma­gá­tól – a kis em­ber mé­te­re­ket buk­dá­csol a fű­cso­mó­kon.

– Ne fel­edd, fa­jan­kó: Ja­ku­bek Ben­já­mint te lát­tad utol­já­ra… – szól utá­na.

*

 

Ami­kor Gu­ru­czi mint­egy fél­órá­val ké­sőbb, hóna alatt egy puha fe­de­lű bőr­map­pá­val be­lép az iro­dá­já­ba, Kar­vaj Bá­lin­tot fe­de­zi fel az író­asz­ta­lá­nál, egyen­ru­há­ban.

– Csak­hogy meg tet­szett jön­ni – ki­ált­ja a zász­lós csil­lo­gó szem­mel. – Már csak­nem egy fer­tály­órá­ja vá­rok.

– A vá­ra­ko­zás erő­sí­ti a lel­ket – eme­li ma­gas­ba a map­pát a had­nagy, és fél fe­nék­kel felül az asz­ta­lon lévő irat­kö­teg­re. – Nézzük, mibe tra­fál­tam bele vak­tá­ban…

Ki­nyit­ja a map­pát, mely egy fény­kép­al­bu­mot ta­kar. Be­le­la­poz az al­bum­ba: min­den ol­da­lon más és más mez­te­len lány lát­ha­tó, ero­ti­kus pó­zok­ban.

– Kik ezek a ba­bák? – kér­de­zi a zász­lós, mi­köz­ben meg­nyal­ja a szá­ja szé­lét.

– Vág­völ­gyi al­kal­ma­zot­tai.

– Ak­kor le­bu­kott!

– Ahogy vesszük.

– Mi­ért, nem tet­szik föl­hasz­nál­ni el­le­ne?

– Még nem tu­dom…

– Ezek már tár­gyi bi­zo­nyí­té­kok.

– De mire, Bá­lint­kám, az én is­te­nem áld­jon meg…

A zász­lós hall­gat, mi­alatt Gu­ru­czi elő­ve­szi a ne­ga­tí­vot, és a fény felé for­dít­va vé­gig­né­zi a koc­ká­kat, össze­ha­son­lít­ván a kész fo­tók­kal. Majd a zse­bé­hez kap, ki­csip­pent egy cé­du­lát, le­fúj­ja róla a do­hány­mor­zsát: Na­gyon fé­lek! Este nyolc­kor vá­rom a la­ká­so­mon. (Kür­tös utca 94.) Jász­kun Eve­lin.

– Az meg mi­cso­da? – nyúj­to­gat­ja a nya­kát a zász­lós.

– Amo­lyan ten­ger­be ha­jí­tott pa­lack; egy gyen­ge nő a se­gít­sé­ge­met kéri…

– Men­jünk! – ug­rik fel Kar­vaj Bá­lint.

– Bol­do­gu­lok ma­gam is… – inti le Gu­ru­czi. – Ne­ked más fel­ada­tod lesz: el­mész Ja­ku­bek Ben­já­min cí­mé­re, és be­szélsz a ház­mes­ter­né­vel, aki be­je­len­tet­te az el­tű­nést. Le­dik­tál­jam a kér­dé­se­ket?

– De­hogy­is! Tu­dom én a dol­go­mat.

– Ak­kor mire vársz?

– Hát a cím­re.

– Tud­hat­nád azt is, hogy ná­lunk az ócs­ká­sok zöme a nyol­ca­dik ke­rü­let­ben la­kik. A mi em­be­rünk meg va­la­hol a Te­le­ki té­ren…

– Ha­nyas szám? – kap­ja elő a no­te­szát a zász­lós.

– Lá­tod, azt el­fe­lej­tet­tem. De te majd ki­de­rí­ted…

Ami­kor Kar­vaj Bá­lint már har­mad­szor jár­ja kö­rül a te­ret, eszé­be jut, hogy nem ele­gen­dő a ko­pott fel­ira­tú pos­ta­lá­dá­kat át­vizs­gál­ni, ha­nem bel­jebb kell ha­tol­ni a ka­puk alá, a la­kók név­táb­lá­it el­len­őriz­ni; így már a má­so­dik pró­bál­ko­zá­sa si­ker­rel jár, a cé­du­lán ott áll: Ja­ku­bek Ben­já­min ré­gi­ség­ke­res­ke­dő.

„Ezek sze­rint ré­gi­ség­ke­res­ke­dő…” – mor­mol­ja, és be­jegy­zi a no­tesz­ba.

„Ez majd még el fog vál­ni.”

Be­csen­get a ház­mes­ter­hez: fakó kö­pe­nyes asszony nyit aj­tót, ősz haja kis­lá­nyo­san be­fon­va, a tin­csek váll­nál el­tűn­nek a kö­peny alatt, lá­bán bar­na tor­na­ci­pő, fűző nél­kül.

– Ál­la­mi rend­őr­ség – mond­ja a zász­lós hi­va­ta­los han­gon. – Kér­dé­se­ket fo­gok föl­ten­ni ma­gá­nak.

Az asszony hát­ra­lép, mint aki ütni ké­szül, majd to­rok­han­gon ki­a­bál­ni kezd:

– Már megint azok a kur­vák, hogy a nagy ég ro­gyasz­ta­ná össze alat­tuk az ágyat, va­la­hány­szor jó ne­kik! De én ki­til­tot­tam in­nét az összeset, ide be nem te­szik azt a re­pedt sar­ku­kat! Ez egy tisz­tes­sé­ges pes­ti bér­ház, tes­sék meg­néz­ni a lép­cső­há­zat, nincs há­nyás­folt, a fal sincs le­ron­dít­va, mint amott szem­közt, a túl­ol­da­lon.

– Straub Be­nő­nét szü­le­tett Ba­cza­kó Jan­kát ke­re­sem – hasz­nál­ja ki a lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­ne­tet a zász­lós.

A ház­mes­ter­né egy pil­la­na­tig hall­gat, az­tán elő­re­nyújt­ja a te­nye­rét.

– Mi­lyen te­nyér ez?! – kér­de­zi tá­ma­dó­an. – Mond­ja meg bát­ran!

– Vö­rös – bökj ki a zász­lós.

– Mun­kás­te­nyér, biz­tos úr – mond­ja a ház­mes­ter­né, mint­ha meg sem hal­la­ná az imén­tit. – El tud­ja kép­zel­ni ró­lam a könnyű­vé­rű­sé­get? Vagy a szo­báz­ta­tást?

Kar­vaj Bá­lint le­in­ti.

– Most nem ma­gá­ról van szó, jó­asszony, ha­nem az egyik la­kó­já­ról, név sze­rint bi­zo­nyos bi­zony­ta­lan fog­la­la­tos­sá­gú Ja­ku­bek­ről… Maga je­len­tet­te be az el­tű­né­sét?

– Igen, én! – mond­ja mo­hón a ház­mes­ter­né. – Egy hete is meg­van, hogy nem lát­tam a szom­széd urat. Ez ed­dig csak egy­szer for­dult elő, mi­kor is a kis­ipa­ro­sok szak­szer­ve­ze­ti üdü­lő­jé­be ka­pott be­uta­lót. Csak­hogy ak­kor ha­ma­rébb ha­za­jött, mert unat­ko­zott. – Ag­gód­va pis­log. – Mit gon­dol, fon­tos­ság­gal bír a val­lo­má­som?

– El fog vál­ni. Sok sze­mélyt ki­hall­ga­tunk, min­den szá­lat gön­gyö­lí­tünk föl­fe­lé… – A szom­széd ajtó név­táb­lá­ján akad meg a pil­lan­tá­sa. – Itt la­kott?

– La­kott?! – csap­ja össze te­nye­rét a ház­mes­ter­né. – A rend­őr úr azt hi­szi, hogy ta­lán…

– Én nem hi­szek sem­mit, jó­asszony, ha­nem meg­győ­ző­döm – inti le a zász­lós. – La­ka­tost kell hív­ni, be­ha­tol­ni.

A ház­mes­ter­né kö­pe­nye zse­bé­ből kul­cso­kat vesz elő.

– La­ka­tos, franc, aki meg­eszi – dünnyö­gi. – Mi­nek ide la­ka­tos?

Az egyik kul­csot a zár­ba il­lesz­ti, s ki­tár­ja az aj­tót. Kar­vaj Bá­lint hát­ra­pa­ran­csol­ja, el­ső­ként lépi át a kü­szö­böt. Előbb lo­pa­kod­va, majd ha­tá­ro­zott lép­tek­kel dö­rög vé­gig a sze­dett-ve­dett bú­to­rok­kal, an­tik tár­gyak­kal te­le­zsú­folt la­ká­son.

– Bü­dös van itt – mond­ja a ház­mes­ter­né. Nyis­sak ab­la­kot?

– Ne nyúl­jon sem­mi­hez! – för­med rá a zász­lós.

– Nem va­gyok én olyan… – húz­za föl az or­rát a ház­mes­ter­né.

Kar­vaj Bá­lint még egy­szer vé­gig­pász­táz­za a he­lyi­sé­ge­ket, az­tán ki­je­len­ti:

– Az ala­pos gya­nú iga­zo­lást nyert, mi­sze­rint Ja­ku­bek Ben­já­min ne­ve­ze­tű ósze­res-ré­gi­ség­ke­res­ke­dő el­tűnt…

*

 

Gu­ru­czi fel­kat­tint­ja a bel­ső vi­lá­gí­tást, mire hal­vány fény tá­mad a ko­csi­ban.

Az órá­já­ra pil­lant: nyolc múlt há­rom perc­cel. Ki­száll, gya­log vág neki a macs­ka­kö­ves, eny­he emel­ke­dé­sű ko­csi­út­nak: két­ol­dalt fák és bok­rok ta­kar­ják a há­za­kat. Át­vág egy fű­vel be­nőtt ár­kot, a jár­dán foly­tat­ja út­ját.

A ki­lenc­ven­né­gyes ház drót­ke­rí­té­se már csak­nem tel­je­sen az enyé­sze­té, a ker­ti kapu he­lyén sza­bad a já­rás. A ka­pu­tól ki­ta­po­sott ös­vény ve­zet a két­szin­tes rom­vil­la be­já­ra­ti aj­ta­já­ig: Gu­ru­czi pe­né­szil­la­tú, szűk lép­cső­ház­ban ta­lál­ja ma­gát. Fel­kat­tint­ja az elem­lám­pá­ját: jobb­ra hi­á­nyos kor­lát­tal kí­sért lép­cső­sor ka­nya­rog az eme­let­re, bal­ra roz­zant ajtó név­táb­lá­val: Jász­kun Eve­lin.

Csön­get.

– Ki az? – hal­lat­szik a női hang oda­bent­ről.

– Egy ló­ver­seny­szak­ér­tő zsa­ru – kö­szö­rü­li a tor­kát a had­nagy, mi­köz­ben gyors pil­lan­tást vet a nyí­ló ajtó biz­ton­sá­gi lán­cá­ra.

– Gyor­san… – sür­ge­ti a mi­xer­nő, és kar­já­nál fog­va be­húz­za az aj­tón.

Vissza­akaszt­ja a lán­cot.

– Nem cso­dá­lom, hogy fél eb­ben a de­ne­vér­lak­ban… – jegy­zi meg Gu­ru­czi. – De leg­alább nem ta­lál­ják meg egy­könnyen a hi­te­le­zői…

– Sze­ren­csé­re nin­cse­nek hi­te­le­ző­im.

Gu­ru­czi be­sé­tál a szo­bá­ba, tü­ze­te­sen szem­ügy­re ve­szi a be­ren­de­zést, mely a kül­ső kör­nye­zet­hez ké­pest meg­le­pő: szí­nes te­le­ví­zió, le­mez­ját­szó hang­fa­lak­kal, ha­nya­gul szét­do­bált le­me­zek, a vit­ri­nen meg a pol­co­kon íz­lé­ses ipar­mű­vé­sze­ti tár­gyak.

– Tár­ja ki a lel­két, Eve­lin, a ma­gáé va­gyok – dől vé­gig a fran­cia­ágyon Gu­ru­czi, s szó­ra­ko­zot­tan be­le­la­poz egy-egy Play­boy-ma­ga­zin­ba.

– Tud­ja va­la­ki, hogy ide­jött? – reb­ben a mi­xer­nő sze­me.

– Sen­ki. Egye­lő­re.

– Ak­kor jó.

Eve­lin kör­be­lib­ben a szo­bá­ban: ko­nyak és két tal­pas po­hár ke­rül az asz­tal­ra.

– Töl­te­ne?

Gu­ru­czi fel­tá­pász­ko­dik az ágy­ról, he­lyet fog­lal a fo­tel­ban, szem­ben a nő­vel. Tölt, meg­lö­työg­te­ti po­ha­rá­ban az italt.

– Kezd­jük a dél­utá­ni Turf-bön­gé­szés­sel – só­hajt­ja, mi­köz­ben te­kin­te­te vé­gig­sik­lik a mi­xer­nő alak­ján. – Fo­gad­junk, hogy a kön­tö­se alatt nincs sem­mi… – jegy­zi meg el­vi­gyo­rod­va.

– Nyert. Ép­pen most fü­röd­tem.

– Szó­val szen­ve­dé­lyes ló­ver­seny­já­té­kos…

– Ugyan! Éle­tem­ben nem vol­tam kint a pá­lyán. Az új­sá­got egy öreg­úr fe­lej­tet­te ott va­la­me­lyik nap. Unal­mam­ban be­le­la­poz­tam. Mó­kás­nak ta­lál­tam a Ge­re­ben ne­vet, ezért aján­lot­tam ma­gá­nak.

– Az öreg­úr hogy né­zett ki?

– Ma­gas, haj­lott hátú.

– A ne­vét per­sze nem tud­ja…

– Ál­ta­lá­ban nem mu­tat­koz­nak be. Ki­vé­ve a rá­me­nő­seb­be­ket.

Gu­ru­czi kis csönd után ki­bö­ki:

– Nem lát­szott ósze­res­nek?

– Ta­lán… – Eve­lin sze­me az ágy fö­lött lévő posz­te­ren ka­lan­do­zik. – Tud­ja, elég ne­he­zen ta­lá­lom ki az em­be­rek fog­lal­ko­zá­sát.

Most a had­nagy sze­mé­be néz. – Ma­gát sem néz­tem rend­őr­nek.

– Kösz a bó­kot, majd meg­há­lá­lom. Tér­jünk a tárgy­ra: mi­ért fél?

– Meg­fe­nye­get­tek.

– Pom­pás.

A mi­xer­nő sze­me el­ke­re­ke­dik, az­tán fel­csat­tan.

– Ez ma­gá­nak pom­pás?!

– Per­sze. Leg­alább vég­re tör­té­nik va­la­mi kö­rü­löt­tem. S ki fe­nye­get­te meg?

Eve­lin hall­gat.

– Nos – sür­ge­ti Gu­ru­czi. – Las­san el­fogy a ko­nyak, és még nem ju­tot­tunk egy­ről ket­tő­re.

– Nem mon­dom meg… Nem me­rem…

Gu­ru­czi két ke­zét a kar­fá­ra ejti, fel­tor­náz­za ma­gát.

– Ak­kor én men­nék is… Ta­lán még el­csí­pem a té­vé­ben a kri­mi vé­gét.

Eve­lin fel­pat­tan, szo­ro­san a had­nagy elé áll.

– Hagy­ja bé­kén Vág­völ­gyi urat! – sut­tog­ja. – Ha nem akar nagy bajt hoz­ni rám, hagy­ja bé­kén…

– De­hogy ha­gyom! Ép­pen elég gusz­tus­ta­lan fé­reg ah­hoz, hogy nyug­ta­la­nít­sam egy ki­csit… Egyéb­ként gra­tu­lá­lok az alak­já­hoz.

– Az… ala­kom­hoz?

– Igen. Lát­tam a fo­tó­kon: tény­leg szép…

– Lát­ja, ez is… – A mi­xer­nő fá­rad­tan vissza­ül, be­le­nyal az ita­lá­ba. – Vág­völ­gyi min­den­re ké­pes. Még ma­gá­nak is árt­hat.

– Majd fel­ve­szem a pán­cél­in­ge­met, és ak­kor nem tud akt­fo­tó­kat ké­szí­te­ni ró­lam…

– Az más… – Eve­lin sze­mé­ben buja fény vil­lan. – Arra en­gem nem kel­lett kény­sze­rí­te­ni… Ak­kor még jó­ban vol­tunk.

– Ez­zel ed­dig nem is di­cse­ke­dett.

– Nem mond­tam vol­na? Té­len mu­tat­tak be neki az As­to­ri­á­ban. Ele­gáns volt, jó­ké­pű, és per­sze nagy­vo­na­lú. Az első este le­fe­küd­tem vele. Jól em­lék­szem min­den­re…

– Ne rész­le­tez­ze, ha le­het… Mi tör­tént más­nap?

– El­mond­tam, hogy pil­la­nat­nyi­lag – há­rom éve – ál­lás nél­kül va­gyok. Azon­nal el­he­lye­zett az üz­le­té­ben…

Az ab­lak fe­lől halk ne­sze­zés hal­lat­szik. Gu­ru­czi né­hány lé­pést tesz a szo­bá­ban, majd az ab­lak mel­lett le­cö­ve­kel.

– Foly­tas­sa! – szól a nő­nek.

– Mit mond­jak, elég ne­he­zen rá­zód­tam bele a mun­ká­ba há­rom­évi sza­bad­úszás után… De le­gá­lis volt, és vég­re meg­nyu­god­tam egy ki­csit. Köz­ben pénzt ke­res­tem, nem is ke­ve­set. – Kör­be­mu­tat. – Be­ren­dez­ked­tem. Cse­ré­ben csu­pán Vág­völ­gyit kel­lett el­vi­sel­nem, akit nap­ról nap­ra job­ban utál­tam.

– És akit mára úgy meg­utált, hogy ké­pes len­ne baj­ba ke­ver­ni – bó­lo­gat Gu­ru­czi.

– Én…

– Mi­ért, ta­lán nem azért ren­delt ide?

Gu­ru­czi köz­ben ki­pil­lant az ab­la­kon: a kert kö­ze­pén ho­má­lyos au­tó­ron­csot vi­lá­gít meg a hold. A hold elé fel­hő úszik, s a roncs las­san­ként be­le­vész a bok­rok ár­nya­i­ba.

– Se­gít­sé­gért for­dul­tam ma­gá­hoz – mond­ja hű­vö­sen a nő. – Ha nem hisz ne­kem, va­ló­ban jobb, ha el­megy. Ta­lán még el­csí­pi a gyil­kost a té­vé­jé­ben…

Gu­ru­czi még egyet bó­lint, s las­san az ajtó felé in­dul.

– Ma­gács­ka most is ép­pen olyan piti kis kur­va, mint ami­kor Vág­völ­gyi fölcs­íp­te – szól vissza dur­ván. – Ez az őszin­te vé­le­mé­nyem.

Eve­lin szá­ja hang­ta­la­nul mo­zog, majd sí­rás­ra gör­bül. Ujja az aj­tó­ra mu­tat.

Ép­pen fel­emel­ked­ne, ami­kor lö­vés dör­ren: ugyan­ab­ban a má­sod­perc­ben ab­lak­táb­la csö­röm­pö­lé­se sza­kít­ja to­vább a csen­det, majd a nő vissza­ha­nyat­lik a fo­tel­ba.

*

 

Gu­ru­czi mód­sze­re­sen pü­fö­li te­nye­ré­vel Eve­lin ar­cát, míg a mi­xer­nő vég­re ki­nyit­ja a sze­mét.

– Meg­szö­kött a ro­ha­dék – tá­jé­koz­tat­ja a had­nagy, s né­hány csepp ko­nya­kot tölt az alélt szá­já­ba. – Sze­ren­csé­re dol­ga­vé­ge­zet­le­nül.

– Mi tör­tént?… – éle­de­zik a nő.

– Le akar­ták lőni – köz­li fa­po­fá­val Gu­ru­czi.

– En­gem?

– Naná, majd a Sába ki­rály­nő­jét!

Gu­ru­czi a fo­tel­tól in­dul az ágy felé.

– Néz­ze csak! – ma­gya­ráz­za, és ci­pős­tül fel­lép az ágy­ra. – Kö­ve­tem a go­lyó út­ját. – Vé­gig­lép­ked a ta­ka­rón, köz­ben elő­ve­szi a bics­ká­ját, s a posz­ter kö­ze­pén lévő lyuk­ra bök. – Itt van ni! – Ki­pisz­kál­ja a go­lyót, mu­tat­ja a nő­nek. – Ma­gács­ka füle mel­lett fü­tyült el, és a fal­ban kö­tött ki; ti­zen­hat mil­li­mé­te­res, régi stuk­ker­ból való.

– Gon­dol­ja, hogy ne­kem szán­ták?

– Ki más­nak? Én már az aj­tó­nál vol­tam, kí­vül a me­rény­lő lá­tó­szö­gén.

– Csak bajt ho­zok ma­gá­ra…

– Na ja. Kis hí­ján mel­lő­lem lőt­ték ki… Tud­ja, mit kap­tam vol­na én ezért?!

Eve­lin­ből ki­tör a zo­ko­gás.

– Sír­jon nyu­god­tan – mond­ja a had­nagy, és meg­si­mo­gat­ja a ha­ját. – Ez a stressz ha­tá­sa, ter­mé­sze­tes re­ak­ció.

– Maga… – eme­li föl könnyes pil­lá­ját a nő – maga nem ked­vel en­gem.

– De­hogy­nem. Csak én ilyen mar­ha va­gyok…

Gu­ru­czi elő­re­nyújt­ja a ke­zét, a mi­xer­nő be­le­ka­pasz­ko­dik, fel­áll. A had­nagy to­vább húz­za, egé­szen kö­zel ma­gá­hoz.

– Ha most ágy­ba búj­ta­tom, hisz ne­kem?

– Igen, csak fé­lek.

– Egye­lő­re nem kell fél­nie. Ma már sen­ki nem fog pró­bál­koz­ni.

– Hol­nap vi­szont…

– Hol­nap el­me­ne­kí­tem in­nen, ahol nyu­god­tan ki­vár­hat­ja az időt, ami­kor már fé­le­lem nél­kül val­lo­mást te­het.

– Hová akar vin­ni?

– Azt még nem tu­dom. De biz­ton­ság­ban lesz, az hét­szent­ség.

*

 

Gu­ru­czi jár­gá­nya csi­kor­gó gu­mikkal blok­kol Vág­völ­gyi kert­ka­pu­ja előtt.

A had­nagy ki­ug­rik a ko­csi­ból, meg­nyom­ja a csen­gőt, köz­ben ne­ki­tá­masz­ko­dik a ka­pu­nak, ám most nem nyí­lik ki a nyo­más­ra.

Lám­pa­sor gyul­lad a ker­ti úton, majd óri­á­si ter­me­tű, ki­spor­tolt fér­fi je­le­nik meg a kert­ben. Rá­érő­sen bal­lag a ka­pu­hoz.

– Fi­no­mab­ban bánj a csen­gő­vel! – mor­dul Gu­ru­czi­ra. – Ahogy el­néz­lek, nem az es­tély­re jöt­tél.

– Ara­ny­apám, erre rá­hi­báz­tál. A gaz­dád­dal aka­rok be­szél­ni.

– A „gaz­dám” nem fo­gad sen­kit – sut­tog­ja a nagy­da­rab fér­fi to­rok­ból, majd ki­nyit­ja a ka­put, s fe­nye­ge­tő­en in­dul a hát­rá­ló Gu­ru­czi felé. – El­vég­re a gaz­dám­nak is le­het ma­gán­éle­te. Vagy más­ként gon­do­lod?

– Ide hall­gass, te te­nyész­bi­ka… – hát­rál to­vább Gu­ru­czi. – Nagy máz­lid, hogy nem va­gyunk egy súly­cso­port­ban…

A fér­fi ar­ti­ku­lá­lat­lan han­gon fel­rö­hög, az­tán rú­gás­ra eme­li a lá­bát.

Gu­ru­czi gyors moz­du­lat­tal el­kap­ja, s meg­csa­var­ja – a nagy test el­vá­gó­dik.

Vág­völ­gyi tű­nik fel a meg­vi­lá­gí­tott úton.

– Üd­vöz­löm, had­nagy. Ne ve­gye zo­kon az em­be­rem vi­sel­ke­dé­sét, kis­sé fa­ra­gat­lan még.

– Több an­nál: bun­kó… Uta­sít­sa, hogy a to­váb­bi­ak­ban le­gyen hoz­zám na­gyon ked­ves.

A há­zi­gaz­da be­le­ka­rol Gu­ru­czi­ba, úgy lép­ked­nek be­fe­lé. A hall­ban ele­gáns tár­sa­ság lé­zeng, az ön­fe­ledt szó­ra­ko­zás lát­sza­tát pró­bál­ván kel­te­ni. A had­nagy méla un­dor­ral szi­pá­kol a le­ve­gő­be, ajk­biggyeszt­ve bá­mul­ja a hó­fe­hér öl­tö­nyö­ket, nagy­es­té­lyi­ket. Vág­völ­gyi ud­va­ri­a­san, de ha­tá­ro­zot­tan a fel­já­rat feié irá­nyít­ja.

– Az eme­le­ten nyu­god­tab­ban be­szél­get­he­tünk.

A he­lyi­ség, aho­vá be­lép­nek, sze­mély­te­len, akár egy iro­da. Gu­ru­czi meg­jegy­zi:

– Úgy ér­zem ma­gam, mint a hé­kán…

– Gon­do­lom, nem szó­ra­koz­ni jött..: – vág vissza Vág­völ­gyi.

– Ez igaz – só­hajt Gu­ru­czi.

– Azért ihat egy italt.

– Vég­te­le­nül meg­tisz­tel…

– Nem azért mond­tam, hegy meg­sér­tőd­jön… Ko­nyak meg­fe­lel?

– Meg: ed­dig is azt it­tam…

Vág­völ­gyi fel­eme­li a há­zi­te­le­font: – Két dup­la ko­nyak, azon­nal! – Hi­va­ta­los ké­pet eről­tet ma­gá­ra. – Tes­sék, mond­ja a ma­gá­ét…

– Mi­kor öl­tö­zött át utol­já­ra? – veti oda az első kér­dést Gu­ru­czi.

Vág­völ­gyi ar­cán őszin­te döb­be­net: – Tes­sék?!

– Jól hal­lot­ta: mi­kor cse­rélt ru­hát?

– Este hét óra táj­ban.

– Az­tán mit csi­nált?

– Vár­tam a ven­dé­ge­i­met.

– Ide­ha­za?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– No per­sze… Ezek sze­rint nem tet­te ki a lá­bát a la­kás­ból…

Kop­pin­ta­nak az aj­tón, be­lép a nagy­da­rab fér­fi, ke­zé­ben tál­ca a po­ha­rak­kal.

A had­nagy ag­gó­dó áb­rá­zat­tal for­dul hoz­zá.

– Mint­ha sán­tí­ta­na… Re­mé­lem, van biz­to­sí­tá­sa?

Vág­völ­gyi pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zik az em­be­ré­é­vel; az né­mán le­te­szi a tál­cát, és el­vo­nul.

– Ami­lyen me­lák, olyan ér­zé­keny – jegy­zi meg az üz­let­ve­ze­tő.

– Saj­ná­lom, hogy meg­bán­tot­tam ne­mes ön­ér­ze­tét. De nem sze­re­tem, ha egy üres­fe­jű bug­ris jut­tat­ja eszem­be ho­va­tar­to­zá­so­mat… – Han­got vált. – Le­vet­né a ci­pő­jét?

Vág­völ­gyi ki­tör.

– Mond­ja, maga szó­ra­ko­zik ve­lem?!

– Eszem ágá­ban sincs. Kí­ván­csi va­gyok a ci­pő­jé­re. Ez min­den.

– Csak az egyik­re? Vagy mind a ket­tő­re?

– Mind a ket­tő­re. Ha nem kel­le­met­len ma­gá­nak…

Vág­völ­gyi dü­hö­sen le­rúg­ja a ci­pő­jét, két uj­jal fel­eme­li, és a had­nagy ölé­be ejti.

– Pa­ran­csol­jon.

Gu­ru­czi lát­szó­lag kö­zöm­bö­sen for­gat­ja a fi­nom láb­be­lit: az egyik tal­pá­hoz föld ta­pad. Ki­issza az italt, majd a po­hár sze­gé­lyé­vel a zseb­ken­dő­jé­be ka­par­ja a föl­det.

– Mit mű­vel? – há­pog­ja Vág­völ­gyi.

– Amint lát­ja, ma­gam­hoz ve­szem a ci­pel­lő­jén ta­lált anya­got. És ha on­nan szár­ma­zik, ahon­nan gon­do­lom…

– A ker­tem­ből szár­ma­zik, maga sá­tán!

– Pa­lán­tá­zott, fát ül­te­tett: este hét után, mi­köz­ben vár­ta a ven­dé­ge­it…

Vág­völ­gyi csüg­ged­ten me­red maga elé.

– Lá­tom, min­den­kép­pen tönk­re akar ten­ni… – ejti maga elé a sza­va­kat.

– Hon­nan sze­rez­te a pisz­tolyt? – tá­mad Gu­ru­czi.

– Pisz­tolyt?!

– És hova dug­ta?

– Es­kü­szöm…

– Arra nem én va­gyok a meg­fe­le­lő sze­mély.

Ki­csit vár.

– Aján­lom, a mi­xer­nő­jét hagy­ja bé­kén, mert el­len­ke­ző eset­ben na­gyon rá­fi­zet­het – mond­ja ke­mé­nyen.

Mi­előtt a má­sik vá­la­szol­hat­na, zseb­re te­szi a föld­min­tát, s el­hagy­ja a szo­bát.

Le­sze­gett fej­jel vág át a hal­lon; az es­tély lát­ha­tó­an be­in­dult, mely­ről igyek­szik tu­do­mást sem ven­ni: ke­rül­ge­ti az ital­tól fű­tött ven­dé­ge­ket – egy pil­la­nat­ra lá­tó­szö­gé­be ke­rül egy es­té­lyi ru­hás, kö­zép­ko­rú hölgy, aki ön­fe­led­ten pan­csol a für­dő­me­den­cé­ben.

Ki­tör a sza­bad­ba, a ker­ti úton köp egyet, majd tol­va­jug­rás­sal veti át ma­gát a ke­rí­té­sen.

*

 

A bonc­te­rem­ben hal­vány ne­on­fény vi­lá­gít. Gu­ru­czi ha­nyatt fek­szik a bonc­asz­ta­lon, kar­ját a feje alá kul­csol­va, Pon­czok dok­tor az író­asz­tal mö­gött, a fé­lig ki­hú­zott fi­ók­ból egy bo­ros­üveg nya­ka lát­szik.

– Nagy volt haj­nal­ban az öreg­úr… – szó­lal meg Gu­ru­czi.

– A vod­kát rá­érsz el­hoz­ni fi­ze­tés­kor.

– Az első ju­ta­lo­mosz­tás­kor meg­ka­pod…

– At­tól, hogy má­so­kat ju­tal­maz­nak, te még csó­ró ma­radsz. Én meg szom­jas.

Gu­ru­czi felül, ki­ve­szi a bo­ros­üve­get, meg­húz­za.

– Azo­no­sí­tot­tá­tok már a pa­sast? Akit a tro­pa jár­gány­ból ka­par­tak ki.

– Tény­leg nyu­gat­né­met.

– Mi a szösz… Hogy jöt­te­tek rá?

– Mi­után ki­de­rí­tet­ted a ne­vét, meg­tud­tuk, hogy Her­bert Gün­ter hat nap­pal ez­előtt va­ló­ban el­hagy­ta Né­met­or­szá­got; fény­kép és ujj­le­nyo­mat alap­ján azo­no­sí­tot­tuk, té­ve­dés ki­zár­va. Már küld­jük is haza a te­te­mét…

Most Pon­czok dok­tor nyúl az üve­g­ért.

– A leg­ér­de­ke­sebb pe­dig, hogy va­ló­ban a fe­le­sé­ge után uta­zott, aki két hó­nap­pal ez­előtt jött be az or­szág­ba… – Iszik. – Ha nem va­gyok in­diszk­rét, ki volt az a nőci, aki mi­att ké­pes vol­tál rá­ven­ni, hogy játsszuk el azt az elő­adást?

– Kis ba­rát­nőm…

– Ilyen jó nőid van­nak mos­ta­ná­ban?

– Tu­dod, hogy van ez: egy­szer fent, más­kor…

Nem fe­je­zi be a mon­da­tot. Az órá­já­ra pil­lant, le­ug­rik az asz­tal­ról, s fur­csa gri­masz kí­sé­re­té­ben bú­csút int.

Gu­ru­czi fá­rad­tan bak­tat fel­fe­lé a lép­cső­ház­ban; sá­padt lám­pa­fény szí­ne­zi a mál­lott va­ko­la­tot. A fel­ső eme­le­ti man­zárd előtt az aj­tó­fél­fá­nak tá­masz­ko­dik, kul­csot il­leszt a zár­ba. Be­lép a la­kás­ba; tu­laj­don­kép­pen be­épí­tett pad­lás­tér.

A szűk elő­szo­bán, akár va­la­mi messze­lá­tó hen­ge­rén, a szem­ben lévő nyi­tott szo­ba­aj­tó­ra lát­ni. Ol­dalt ugyan­csak aj­tók, me­lyek a fő­ző­fül­ké­be, il­let­ve a zu­ha­nyo­zó­ba ve­zet­nek.

A szo­bá­ban ren­det­len­ség: szék­re do­bott ru­ha­da­ra­bok, az asz­ta­lon sze­mé­lyes jel­le­gű tár­gyak; a be­ren­de­zés az öt­ve­nes évek pol­gá­ri íz­lé­sét tük­rö­zi – ma már ko­pott, jel­leg­te­len.

Gu­ru­czi ásít, ki­bú­jik az in­gé­ből, vé­gig­dől a ve­tet­len ágyon. Né­hány pil­la­nat múl­va fel­kel, át­megy a kony­há­ba. Ki­tár­ja a hű­tő­szek­rény aj­ta­ját: üres.

Ki­húz egy fi­ó­kot, hossza­san ke­res­gél, vé­gül meg­ta­lál­ja az al­ta­tót. Le­nyel egy sze­met, majd hosszas mér­le­ge­lés után még egyet. Vissza­dől az ágy­ra, le­huny­ja a sze­mét.

Az ajtó fe­lől zaj hal­lat­szik, né­hány pil­la­nat múl­va Kar­vaj Bá­lint ter­me­te ma­gas­lik a had­nagy fölé.

– Hát te? – nyit­ja ki fél sze­mét Gu­ru­czi. – Mi a nya­va­lyát akarsz?

– Lát­tam, még vi­lá­gít a lám­pa…

– Na és hoz­tál va­la­mi piát? Vagy azért jöt­tél, hogy me­gidd az enyé­met? Mert ak­kor rosszat húz­tál, mert egy korty sincs itt­hon.

– Nem, ha­nem… – Sut­to­gó­ra fog­ja a hang­ját. – Egye­dül tet­szik len­ni?

– Ki­vel len­nék?

– Neje őnagy­sá­ga mi­kor fog ha­za­jön­ni?

– A ne­jem? Egy ide­ig biz­tos nem.

– Csak nem vi­tat­koz­tak össze va­la­mi cse­kély­sé­gen?

– De. Még vagy öt éve… – Ásít. – Bá­lint­kám, az is­ten áld­jon meg, al­ta­tót vet­tem be…

Kar­vaj Bá­lint fé­lén­ken te­kin­get kör­be, az­tán az egyik fo­tel­ról fél­re­tol­ja a ru­há­kat, leül.

– Mint bi­zo­nyá­ra tu­do­má­sa van róla, nem a fő­vá­ros­ban szü­let­tem – kez­di a zász­lós ne­héz­ke­sen. – De né­hány év múl­va már ide vol­tam be­je­lent­ve. De a nők nyel­vén…

– Majd hol­nap be­szé­lünk er­ről, a Le­ve­les­ben. Fe­hér asz­tal és bor mel­lett… De most hagyj bé­kén.

– Leg­alább annyit mond­jon, hogy ar­ról a bi­zo­nyos asszony­ká­ról mi­lyen vé­le­ménnyel van.

– Nórá­ról? Nem csú­nya. De ki tud­ja, mi­lyen le­het be­lül.

– Nem tud­tam, hogy ez is szá­mít ma­gá­nál.

– Ál­ta­lá­ban csak a ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán… Most már ki­bök­he­ted, hol ta­lál­tad meg.

– Oda­ha­za! Vagy­is Vág­völ­gyi úr vil­lá­já­ban, még dél­után.

– Az egy­sze­rű ész­já­rás di­a­da­la… Mit akar­tál tőle?

– Gon­dol­tam, jót fog ten­ni neki a vi­gasz­ta­ló szó…

– Ez nem nor­má­lis… – só­hajt Gu­ru­czi, az­zal is­mét le­huny­ja a sze­mét.

– Mond­hat­ni, ba­rát­sá­go­san fo­ga­dott – len­dül bele a zász­lós noha szo­mo­rú­nak lát­szott; már­mint a fér­je vé­gett… Hellyel és ital­lal kí­nált. Az­tán ma­gá­ról kér­de­zett. De én nem mond­tam se jót, re rosszat.

– Ked­ves vagy. Mit akart meg­tud­ni?

– Ap­ró­sá­go­kat: mi a be­osz­tá­sa, mi­óta fog­lal­ko­zik az üggyel…

– Azt nem kér­dez­te vé­let­le­nül, hogy med­dig ju­tot­tam a nyo­mo­zás­ban?

– De­hogy­nem! Mire én ki­té­rő vá­la­szo­kat ad­tam. Utá­na megint te­le­töl­töt­te a po­ha­ra­mat…

Gu­ru­czi fél­kö­nyök­re tá­masz­ko­dik, me­rő­en nézi a zász­lóst.

– A lé­nyeg­re… – le­he­li.

– Azt mon­dot­ta, vég­te­le­nül szim­pa­ti­kus va­gyok neki! – vág­ja ki su­gár­zó kép­pel Kar­vaj Bá­lint.

– Gra­tu­lá­lok. – Gu­ru­czi fel­tá­pász­ko­dik, kar­já­nál fog­va fel­se­gí­ti a má­si­kat a fo­tel­ból, át­ka­rol­ja a vál­lát, az ajtó felé irá­nyít­ja. – S mi­után egyéb nem tör­tént…

– Nem tör­tént, de csak azért, mert meg­za­var­tak ben­nün­ket!

– Ki volt a ga­lád?…

– Nem más, mint az a puc­cos, má­kos hajú fér­fiú, akit már lát­tunk Nó­ri­ká­val va­cso­rál­ni a Ba­la­ton­nál.

– Sze­le­zsán dok­tor?

– Alig­ha­nem.

– Na­hát, vele hol­nap reg­gel kö­ze­lebb­ről is meg fogsz is­mer­ked­ni. – Már az aj­tó­nál van­nak. – Jó éj­sza­kát, ked­ve­sem…

Meg­csör­ren a te­le­fon.

– Hát ez nem igaz… – só­hajt­ja Gu­ru­czi, s vissza­bo­tor­kál, fel­ve­szi a kagy­lót. – Al­szom! – szól a ké­szü­lék­be.

– Nagy baj van… – da­rál­ja a vo­nal má­sik vé­gén egy hang, Gu­ru­czi egy pil­la­nat­ra el­tart­ja fü­lé­től a kagy­lót, a zász­lós­hoz: – A fir­kász…

– A pénz… – sut­tog­ja Kar­vaj Bá­lint.

Is­mét a ké­szü­lék­ből:

– Nagy baj… A ba­jok baja!

– Szó­val el­nyom­tad a ló­vét… Hol­nap dé­lig kapsz időt. A zá­log­há­zak ko­rán nyit­nak.

– Egy hul­la!

– Tu­dom, hogy az vagy: er­köl­csi. De ha nem szer­zed meg a lét, va­ló­ban az le­szek. Ad­dig is, béke ve­led.

– Itt van! Az ágya­mon!

Gu­ru­czi is­mét el­tart­ja fü­lé­től a kagy­lót, s csüg­ged­ten for­dul Kar­vaj Bá­lint­hoz.

– Úgy ér­zem, Bá­lint­kám, vég­leg le­mond­ha­tunk a nye­re­mé­nyünk­ről, ugyan­is az író urat min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint el­ér­te a de­lí­ri­um tre­mens…

– Me­lyik kocs­má­ból hívsz? – dör­ren a te­le­fon­ba.

– A zso­ké, ame­lyik a Méh­ki­rály­nőt lo­va­gol­ta! És most itt az ágya­mon…

– Vin­ce?

– Igen! Gye­re azon­nal, ki­fi­ze­tem a ta­xit.

Gu­ru­czi fon­to­ló­ra ve­szi.

– Ide hall­gass! – mond­ja vé­gül. – El­kül­döm hoz­zád kö­zös is­me­rő­sün­ket. Jól tu­dod: száz­húsz kiló, és sen­ki sem tud ki­szed­ni a mar­ká­ból, ha bo­lond­dá te­szed…

*

 

Mi­előtt Kar­vaj Bá­lint ki­száll­na a ta­xi­ból, az új­ság­író fel­té­pi az aj­tót, és ki­rán­gat­ja a zász­lóst.

– Ló­dul­jon már, maga laj­hár! Tíz per­ce vá­rok az ut­cán…

– Ad­sza a pénzt! – nyújt­ja a te­nye­rét Kar­vaj Bá­lint. – A góré meg­hagy­ta, hogy az le­gyen az első.

Szvo­bo­da Ákos resz­ke­tő kéz­zel a zse­bé­be nyúl, majd be­ha­jol a ko­csi­ba, és ren­de­zi a szám­lát.

– Egy holt­test he­ver az ágya­mon, s ez kis­sé nyug­ta­lan­ná tesz… – mond­ja, mi­köz­ben be­lép­nek a ka­pun.

– Majd meg­nézzük azt a te­te­met – vá­la­szol­ja atya­i­an a zász­lós.

A gya­log­já­ró men­tén bok­ro­kat moz­gat a szél, a ro­mos csa­lá­di ház ol­da­lán több he­lyen le­per­gett a va­ko­lat. Szvo­bo­da Ákos fel­kat­tint­ja a vi­lá­gí­tást; az ajtó fö­lött lévő lám­pa csak kis­tá­nyér­nyi he­lyet vi­lá­gít meg.

Az ajtó tár­va.

– Úgy rém­lik, be­csuk­tam… – mond­ja az új­ság­író az orra alá.

Az elő­szo­ba alig na­gyobb egy lép­cső­há­zi for­du­ló­nál, mely­ből há­rom ajtó nyí­lik, me­lye­ket kép­te­len­ség egy­szer­re ki­tár­ni.

A csil­lár régi bú­to­rok­kal be­ren­de­zett szo­bát vi­lá­gít meg. Az ágy üres.

– No, hol van a te­tem? – kér­de­zi Kar­vaj Bá­lint fö­lé­nye­sen.

Az új­ság­író áb­rá­za­ta a gyor­san tűnő szi­vár­vány szí­ne­it idé­zi.

– Az imént még… Úgy lát­tam, hogy itt volt az ágyon.

– Em­ber! Úgy lát­ta, avagy bi­zo­nyos volt ben­ne?

– Job­ban utá­na­gon­dol­ván… – Arca ra­vasszá vá­lik. – Most már nem va­gyok biz­tos sem­mi­ben. Ta­lán csu­pán egy ár­nyék ját­szott ve­lem.

– Maga meg én­ve­lem! – ki­ált­ja a zász­lós. – Tisz­tá­ban van vele, hogy leg­szí­ve­seb­ben meg­gyom­roz­nám?

– Tö­ké­le­te­sen.

Szvo­bo­da Ákos a dió­fa szek­rény­hez lép, s a szám­ta­lan aj­ta­ja kö­zül ki­hajt­ja az egyi­ket. Mi­kor vissza­for­dul, egy üveg pá­lin­kát és vi­zes­po­ha­ra­kat tart a ke­zé­ben.

– Ja­vas­lom, in­kább igyunk egyet a nagy ije­de­lem­re.

– Sze­ren­csé­je, hogy nem va­gyok szol­gá­lat­ban…

Isz­nak.

Halk nesz, majd ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban ki­vá­gó­dik az ajtó, és Gu­ru­czi lép be, fegy­ver­rel a ke­zé­ben. A fegy­vert Szvo­bo­da Ákos­ra sze­ge­zi: az új­ság­író ré­mül­ten hát­rál.

– Meg­őrül­tél?… – he­be­gi.

– Le­ül­ni! – ri­vall rá Gu­ru­czi. – Az író­asz­ta­lod mögé.

Szvo­bo­da Ákos le­ros­kad egy ős­ré­gi Ro­yal író­gép mögé; fé­lig te­le­írt pa­pír van a gép­ben.

Gu­ru­czi a zász­lós felé for­dul, ka­ri­kás szem­mel kö­ze­le­dik hoz­zá. Ki­ve­szi ke­zé­ből a po­ha­rat, és gyors csuk­ló­moz­du­lat­tal a ké­pé­be önti az italt.

– Így bíz­ha­tok rád va­la­mit?!

– Hol­nap be­le­írom a je­len­té­sem­be, hogy kö­te­les­sé­get mu­lasz­tot­tam… – tö­röl­ge­ti a sze­mét egy sza­kadt zseb­ken­dő­vel.

– Más se hi­ány­zik, mint az os­to­ba fir­ká­lá­sod! Fi­gyel­mez­tet­lek: ha egyet­len sort pa­pír­ra me­ré­szelsz vet­ni ez­zel az üggyel kap­cso­lat­ban, akár a vég­ren­de­le­ted­nek is ne­ki­fog­hatsz.

– Igen­is.

– Most pe­dig ta­ka­rodj!

– Hová… ta­ka­rod­jak?

– Nézz kö­rül a kert­ben, nem ta­lál­ko­zol-e vé­let­le­nül a ha­lott zso­ké­val. De jól nyisd ki a sze­med, mert mint a pél­da is bi­zo­nyít­ja, a zso­kék rend­kí­vül moz­gé­kony em­be­rek…

Kar­vaj Bá­lint je­len­tő­ség­tel­je­sen bó­lint, majd ki­megy.

Gu­ru­czi el­te­szi a re­vol­vert, az­tán az új­ság­író­ra me­red, aki resz­ke­tő­kéz­zel pró­bál inni; a fele pá­lin­ka le­fo­lyik aj­kán.

– Pa­za­rolsz?

– Lá­tod, mi­lyen ud­va­ri­at­lan va­gyok, meg sem kí­nál­ta­lak – mond­ja az új­ság­író, még min­dig za­var­ban.

– El sem fo­gad­nám. Még nem tud­ná­lak be­vin­ni.

Gu­ru­czi áb­rá­za­ta a szo­ká­sos­nál is nyú­zot­tabb. Szvo­bo­da Ákos mögé ol­da­log, fenn­han­gon be­le­ol­vas a kéz­irat­ba: „Így te­hát, akar­va-aka­rat­lan tu­do­má­sul kell ven­ni, hogy a ló­sport je­le­ne és jö­vő­je, össze­füg­gés­ben a te­nyész­tés­sel, szo­ros kap­cso­lat­ban van a ver­se­nyek tisz­ta­sá­gá­val.” Ezek sze­rint be­ha­tó­an fog­lal­ko­zol a té­má­val. Ké­szül a nagy mű…

– Ugyan, ez csak amo­lyan váz­lat… Szvo­bo­da Ákos ki­té­pi a la­pot a gép­ből, zseb­re gyű­ri. – Kü­lön­ben sem az iga­zi. Szte­reo­ti­pi­ák, sab­lo­nok.

– A töb­bi­vel mi­hez kez­desz? – kér­de­zi egy­ked­vű­en a had­nagy.

Mi­lyen töb­bi­vel?

– A kéz­irat töb­bi lap­já­val, amit fel­te­he­tő­en az író­asz­ta­lod­ban őr­zöl. Azo­kat is a zse­bed­be töm­kö­död? Fe­les­le­ges, a vizs­gá­la­ti fog­ság­ban úgy­is meg­sza­ba­dí­ta­nak tőle.

– Mi­ért tar­tóz­tat­nál le? Jo­gok­kal ren­del­ke­ző ál­lam­pol­gár va­gyok. El­vég­re de­mok­rá­ci­á­ban élünk.

– Népi de­mok­rá­ci­á­ban…

Gu­ru­czi az ágy­hoz megy, le­ránt­ja a ta­ka­rót. A pad­ló­ra te­rí­ti, majd kéz­be ve­szi az asz­ta­li lám­pát, fél térd­re eresz­ke­dik, s a fénnyel cen­ti­mé­ter­ről cen­ti­mé­ter­re pász­táz­za az anya­got.

– Té­ved­tem – mond­ja a ma­gá­ét az új­ság­író. – Min­den­ki­vel elő­for­dul­hat.

– Bár már jó ide­je vé­gez­tem a rend­őr­is­ko­lát, de a vér­fol­tot még fel­is­me­rem. – Fel­pil­lant. – Ne­hogy most az­zal gye­re ne­kem, hogy menst­ru­ált a ba­bád…

Szvo­bo­da Ákos le­hajt­ja a fe­jét: – Én mond­tam a te­le­fon­ban. De nem hit­tél ne­kem… Mire meg­jött a hid­ro­gló­busz fejű em­be­red, nyo­ma ve­szett…

Gu­ru­czi nyög­dé­csel­ve fel­áll, fél fe­nék­kel az író­asz­tal­ra te­lep­szik.

– Te ré­geb­ben be­le­ka­par­tál ebbe az ügy­be, mint én. Tud­hatsz pár tényt, ami­re ne­kem szük­sé­gem van. Utol­já­ra kér­de­zem: haj­lan­dó vagy se­gí­te­ni, vagy nem?

– Bár­mi­ben! Csak köl­csön nem adok.

A had­nagy mint­ha meg se hal­la­ná.

– Mi­kor hagy­tad el utol­já­ra a vá­rost?

– Van már vagy két hó­nap­ja. Sze­gény mos­to­ha­test­vé­rem te­me­té­sén vol­tam a ke­le­ti ha­tár men­tén.

– A Ba­la­ton­nál ezek sze­rint nem vol­tál.

– De­hogy­nem! Gye­rek­ko­rom­ban… Ak­ko­ri­ban még nem ir­tóz­tam a bo­ga­rak­tól és a ví­zi­ál­la­tok­tól…

Gu­ru­czi hir­te­len el­kap­ja az új­ság­író nya­kát, a má­sik ke­zé­vel egy ti­ket­tet tart a sze­me elé.

– Tu­dod, mi ez?!

– Va­la­mi ti­kett­fé­le.

– Ti­kett­fé­le… És mi van raj­ta?

– Két szám.

– Mi­lyen két szám?

– A ti­zen­egyes meg a ki­len­ces…

– Na és ki ját­szot­ta leg­utóbb ezt a ba­rom­sá­got?

– Én…

Gu­ru­czi el­en­ge­di a má­sik nya­kát.

– Ezek után ta­ga­dod, hogy ott vol­tál Sió­fo­kon Vág­völ­gyi bár­já­ban?

– Na és az­tán?! Vé­gez­tem a mun­ká­mat.

– Köz­ben le­ütöt­tél há­tul­ról, szar­há­zi…

– Ott vol­tam, de nem ütöt­tem le sen­kit. Fő­leg té­ged nem. Más dol­gom volt. Ne­kem is le­het dol­gom, nem­csak a nya­va­lyás zsa­ruk­nak!

– Hát a je­len­le­gi mun­kád? Zsa­ro­lás? Ne­tán gyil­kos­ság?

Ne­héz lép­tek zaja, az­tán dör­dül az ajtó, és Kar­vaj Bá­lint ront be.

– A budi mö­gött, a sze­mét­dom­bon…

A kert­ben fény­pon­tok mo­zog­nak, mun­ká­ban a hely­szí­nelők.

Szvo­bo­da Ákos egy egyen­ru­hás rend­őr mel­lett áll: mint­ha éve­ket öre­ge­dett vol­na. Ti­sza őr­nagy a sze­mét­domb mel­lett nézi a be­sza­kí­tott ko­po­nyá­jú zso­ké holt­tes­tét. Az or­vos­szak­ér­tő a fej­se­bet vizs­gál­ja.

– Sú­lyos, bal­ta­sze­rű tárgy – mond­ja az or­vos­szak­ér­tő. – Át­sza­kí­tot­ta a ko­po­nya­cson­tot, a ha­lál azon­nal be­állt. Kö­rül­be­lül más­fél órá­val ez­előtt. – Fel­áll, nyúj­tó­zik. – Egye­lő­re ez min­den.

Ti­sza őr­nagy a kö­rü­löt­te téb­lá­bo­ló em­be­re­i­hez for­dul.

– Hal­lot­tá­tok: bal­ta­sze­rű tárgy, le­het szo­bor­fé­le, eset­leg paj­szer. Ke­res­sé­tek!

Egy fi­a­tal nyo­mo­zó be­hí­zel­gő­en pil­lant az őr­nagy­ra.

– Őr­nagy elv­társ, ez se nyer már több fu­ta­mot…

– Fog­ja be a szá­ját, és vé­gez­ze a dol­gát! – för­med rá Ti­sza őr­nagy.

Az új­ság­író mel­lett álló rend­őr­höz for­dul:

– Gu­ru­czi had­nagy mer­re bók­lá­szik?

– Je­len­tem, azt üzen­te, hogy fon­tos dol­ga van…

Ti­sza őr­nagy fel­pil­lant a csil­la­gos égre.

*

 

Gu­ru­czi egy­re-más­ra elő­zi az au­tó­kat, oly­kor csak cen­ti­mé­te­rek­re su­han­va el a szem­be­jö­vők­től. Kar­vaj Bá­lint a szá­ja szé­lét ha­rap­dál­ja mel­let­te.

A mel­lék­ut­cá­ba ka­nya­rod­ván kis hí­ján fel­dönt egy ku­kát, de az­tán si­ke­rül egye­nes­be kor­má­nyoz­nia jár­mű­vét.

– Él­nek a szü­le­id? – kér­de­zi a zász­lós­tól.

– Él­nek, hála a nagy ég­nek.

– Hol lak­nak?

– Szol­no­kon. De én Má­tész­al­kán szü­let­tem, on­nan köl­töz­tünk Vit­ká­ra, az­tán ha­ma­ro­san Fe­hér­gyar­ma­ton ta­lál­tam ma­ga­mat…

– Nagy­sze­rű – vág­ja el a had­nagy a to­váb­bi­a­kat. – Még ma meg­lá­to­ga­tod őket. Még­hoz­zá igen ki­vá­ló tár­sa­ság­ban…

Eve­lin háza előtt fé­kez, ki­ug­rik a ko­csi­ból; a zász­lós alig tud­ja kö­vet­ni.

Vé­gig­si­et az ös­vé­nyen, pró­bál­ja nyit­ni az aj­tót. Csen­get. Vár­nak.

– Be­rúg­jam? – ajánl­ko­zik a zász­lós.

– Itt várj!

Gu­ru­czi fel­kat­tint­ja zseb­lám­pá­ját, s az ab­lak alá oson. A ház tö­vé­ben bur­ján­zó gazt vizs­gál­ja: két disz­nó­pa­raj szá­ra tö­rött, vi­rág­ja mint­ha már­is fonnya­dás­nak in­dult vol­na.

Láb­nyo­mot fe­dez fel a föl­dön. Pa­pír zseb­ken­dő­vel le­ta­kar­ja. Ta­laj­min­tát vesz, el­olt­ja a lám­pát.

Kö­rül­néz, fo­gást ke­res a fa­lon. Fel­tor­náz­za ma­gát a pár­kány­ra. Zseb­ké­sét az ab­lak zár­já­hoz dug­ja; pat­tan a ke­ret, be­lö­ki az ab­la­kot.

Hal­kan eresz­ke­dik a la­kás­ba, óva­to­san cser­ké­szi be a ho­má­lyos szo­bát.

Az ágy fe­lől egyen­le­tes szu­szo­gást hall, mire vil­lanyt gyújt.

Eve­lin az ágy­ban fek­szik. A had­nagy óva­to­san meg­ráz­za; a mi­xer­nő ne­he­zen tér ma­gá­hoz.

– Éb­resz­tő, baba! Saj­ná­lom, de már­is in­dul­ni kell.

– Al­ta­tót vet­tem be…

– Én is… – ka­csint Gu­ru­czi. – Pró­bál­ja meg össze­szed­ni ma­gát. Csak a leg­szük­sé­ge­sebb hol­mi­kat kap­kod­ja össze. Az elő­szo­bá­ban vá­rom…

Az aj­tó­hoz lép, be­en­ge­di a zász­lóst.

– A höl­gyet el­vi­szed a szü­le­id­hez, be­mu­ta­tod mint meny­asszo­nyo­dat, vagy mit tu­dom én… A lé­nyeg, hogy be­fo­gad­ják egy rö­vid idő­re. Te pe­dig a haj­na­li mun­kás­vo­nat­tal vissza­jössz, hi­szen reg­gel már dok­tor Sze­le­zsán ren­de­lő­jé­ben kez­desz mint be­teg. Ahogy ki­húz­ták vagy be­töm­ték a fo­ga­i­dat, meg­ke­re­sel. Vi­lá­gos?

Kis­vár­tat­va meg­je­le­nik Eve­lin, könnyű sport­tás­ká­val a ke­zé­ben; pil­lan­tá­sa még min­dig ál­mos.

– Ak­kor hát, útra fel! – mond­ja biz­ta­tó­an Gu­ru­czi.

– Maga nem jön ve­lünk? – A mi­xer­nő hang­ja csa­ló­dott.

– Akad még itt egy kis dol­gom. De a tár­sam­ban nyu­god­tan meg­bíz­hat, óvni fog­ja, mint a sze­me vi­lá­gát. – El­vi­gyo­ro­dik. – A vé­gén majd nem tud­ja le­va­kar­ni ma­gá­ról…

Eve­lin a had­nagy­hoz lép.

– Ho­gyan kö­szön­jem meg?

– Egy­szer majd meg­hív egy whis­ky­re… In­du­lás, mert még elér­zé­ke­nyü­lök!…

Gu­ru­czi hu­nyo­rít, majd gyor­san el­tű­nik a kert­ben.

*

 

Más­nap dél­előtt a had­nagy ru­hás­tól, ha­nyatt fek­ve al­szik az ágyán; képe bo­ros­tás. Mel­let­te csöng a te­le­fon. Fél­álom­ban nyúl a kagy­ló­ért.

– He… – nyö­gi. – Ki más?… Per­sze… Je­lent­ke­zem… Azon­nal?… Az nem megy, be­dög­lött a ko­csim… Ép­pen ja­ví­tom… Szer­viz­be?!… A hi­é­nák­hoz? Soha!… In­du­lok… Per­sze hogy ta­xi­val… Ti­zen­öt perc, de leg­fel­jebb egy óra… Ro­bo­gok!

Han­go­san fel­nyög, ülő hely­zet­be tor­náz­za ma­gát, az­tán csak tró­nol az ágy szé­lén.

Mint­egy há­rom­ne­gyed órá­val ké­sőbb le­bal­lag a lép­csőn, ki­lép a sza­bad­ba: egy pil­la­na­tig csak hu­nyo­rog az éles fény­ben. Or­rá­ra biggyesz­ti nap­szem­üve­gét, azon ke­resz­tül bá­mul­ja a ron­gyok­ba bur­kolt öreg­asszonyt, aki há­rom­ke­re­kű, ócs­ka­vas­sal meg­ra­kott ba­ba­ko­csit tol ke­reszt­ben az úton.

Egy da­rab drót le­esik a por­ba. A had­nagy le­ha­jol, szol­gá­lat­ké­szen át­nyújt­ja, akár egy szál vi­rá­got. Az öreg­asszony torz vi­gyor­ra húz­za fo­gat­lan szá­ját, majd ne­héz­ke­sen in­dul to­vább. A drót is­mét le­esik a ko­csi­ról, de nem ve­szi ész­re. Hu­rok­sze­rű lá­bán csám­pá­zik tova.

Gu­ru­czi meg­csó­vál­ja a fe­jét, az­tán rá­érő­sen el­in­dul a vil­la­mos­meg­ál­ló felé.

Az úton fel­buk­kan egy rend­őr­au­tó. Len­dü­le­tes moz­du­la­tok­kal in­te­get­ni kezd. A rend­őr­au­tó a jár­da­sze­gély mel­lé ka­nya­ro­dik.

– Már azt hit­tem, szar­ban hagy­tok – vá­gó­dik be Gu­ru­czi a hát­só ülés­re. – Tűz!

Szi­ré­náz­va vág­nak neki az út­nak.

Ti­sza őr­nagy iro­dá­já­ban ne­ki­tá­masz­ko­dik az aj­tó­fél­fá­nak, rá­gyújt, hu­nyo­rog.

– Va­la­mi gáz van? – fúj­ja ki a füs­töt.

– Kar­vaj Bá­lint zász­lós rész­le­tes je­len­té­se után úgy dön­töt­tem, hogy nem tű­röm to­vább a la­za­sá­got! – för­med rá az őr­nagy.

– Meg­ígé­rem, hogy mó­do­sí­tom an­nak az idi­ó­tá­nak a pa­pír­ra rög­zí­tett agy­ré­me­it…

– Fe­les­le­ges fá­rad­nia – mond­ja az őr­nagy. – In­kább azt kö­zöl­je, mit ke­re­sett Sió­fo­kon.

– Dol­goz­tam.

Ti­sza őr­nagy kéz­be vesz egy gé­pelt la­pot, e mo­no­ton han­gon ol­vas­ni kez­di: „… Nul­la óra har­minc perc­kor a Ka­rin­thy Fri­gyes utca sar­kán tel­je­sí­tet­tem szol­gá­la­tot, ami­kor egy bi­zony­ta­la­nul kö­ze­le­dő gép­jár­mű­re let­tem fi­gyel­mes, meg­ál­lí­tot­tam, hogy iga­zol­ta­tást vé­gez­zek, kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­va a jár­mű mű­sza­ki ál­la­po­ta je­len­tő­sen ki­fo­gá­sol­ha­tó volt, mo­tor­ház­te­tő hor­padt, lök­há­rí­tók fer­dék, gu­mi­kö­pe­nyek si­má­ra kop­va, a gép­jár­mű ve­ze­tő­je har­minc­öt év kö­rü­li fér­fi kosz­ladt ru­há­zat­ban…”

– A nyo­mo­rult! – fa­kad ki Gu­ru­czi.

Az őr­nagy foly­tat­ja: „… A gép­jár­mű ve­ze­tő­jét al­ko­hol­szon­dás vizs­gá­lat alá akar­tam vet­ni, de azt meg­ta­gad­ta, a hely­színt ön­ké­nye­sen el­hagy­ta, ke­vés hí­ján el­gá­zolt…”

– Ha­zu­dik – mond­ja Gu­ru­czi. – Aka­dá­lyoz­ni akart a mun­kám­ban. Ke­res­tem va­la­kit, si­et­tem…

– Nem ér­de­kel! – Az őr­nagy hang­ja met­sző volt. – Ma­gá­val min­dig ha­son­ló dol­gok tör­tén­nek.

– Mit te­gyek? Bal­jós csil­lag­zat alatt szü­let­tem…

– Ez en­gem nem ér­de­kel. Írja le pár sor­ban az ügyet, már amed­dig el­ju­tott, egy­szer maga is ír­hat je­len­tést. Bár sze­rin­tem fe­les­le­ges, hi­szen még az ósze­rest sem si­ke­rült meg­ta­lál­nia.

– Ez igaz.

– Azért pró­bál­jon se­gí­te­ni az utód­já­nak.

Gu­ru­czi kö­zöm­bö­sen kér­de­zi: – Ki­rúg?

– Egye­lő­re csak fel­füg­gesz­tem. Le­lép­het!

*

 

Ami­kor a had­nagy be­nyit a Le­ve­les csár­dá­ba, Kar­vaj Bá­lin­tot pil­lant­ja meg a sa­rok­ban. Egyet­len po­hár kis­fröccs ár­vál­ko­dik előt­te.

– Már min­den­hol ke­res­tem, fő­nök! – ra­gyog fel a sze­me.

– Mi­ért nem a mun­ka­he­lye­men ke­res­tél? – kér­de­zi Gu­ru­czi hang­súly­ta­la­nul.

– Hát arra nem is gon­dol­tam…

– Et­tél már va­la­mit?

– Hová tet­szik gon­dol­ni? Ami­óta azt az író­em­bert le­fog­ták, re­mé­nyem sin­csen rá, hogy fi­ze­té­sig na­gyobb összeg­hez jus­sak.

– El­áru­lom, az­előtt sem volt sok. Nézd át az ét­la­pot, az­tán ren­delj, amit akarsz.

Gu­ru­czi elő­ve­szi a Vág­völ­gyi­től ka­pott ban­kó­kat, le­gye­ző alak­ban szét­tár­ja az asz­ta­lon, – Lát­ha­tod: lóvé, mint a ten­ger.

– Ki­tün­tet­ték? – ke­re­kí­ti sze­mét a zász­lós.

– Ja. Már ahogy en­gem szok­tak… Egyéb­ként most jö­vök a za­ci­ból.

El­te­szi a pénzt, a má­sik zse­bé­ből elő­ha­lász két gom­bóc­cá gyű­rő­dött száz­fo­rin­tost.

– Biz­ton­ság­ba he­lyez­ted a mi kis vé­den­cün­ket?

– Úgy vi­gyáz­nak rá, hogy haja szá­la se gör­bül­het. Ha­nem az a fo­gász…

Gu­ru­czi le­in­ti:

– Nem ér­de­kel. Majd a kö­vet­ke­ző fő­nö­köd­nek me­séld.

– Csak nem fosz­tot­tak meg ben­nün­ket az ügy­től?! – ki­ált­ja Kar­vaj Bá­lint ma­gá­ból ki­kel­ve.

– Té­ged nem, öre­gem. Csak en­gem.

– Bor­zasz­tó igaz­ság­ta­lan­ság! Ép­pen most, ami­kor nyom­ra buk­kan­tunk.

Egé­szen hi­he­tet­len, vá­rat­lan….

– Hi­he­tet­len, vá­rat­lan… – is­mét­li a had­nagy apa­ti­ku­san. – Csak nem ta­lál­ta rend­ben a fo­ga­i­dat Sze­le­zsán?

– Hisz meg se vizs­gált! Alig tet­tem föl né­hány ügyes ke­reszt­kér­dést, már­is össze­om­lott.

– Gu­mi­bo­tot hasz­nál­tál, vagy könny­gázt?…

– Nem ér­tem hoz­zá, és se­géd­esz­közt sem ve­tet­tem be.

– Ezek sze­rint a fo­gász­nak bé­ka­nyál­ból van­nak az ide­gei…

– Na­hát – foly­tat­ja izeg­ve-mo­zog­va Kar­vaj Bá­lint –, kér­dez­ge­tek, fag­ga­tó­zok, egy­szer csak ki­bö­ki, hogy van egy tör­vény­te­len lá­nya.

– Ma­nap­ság majd­nem min­den fér­fi­nak van egy-két za­bi­ja; a hat­va­nas évek pol­gár­puk­kasz­tó­nak vélt nyug­ta­lan­ko­dá­sa­i­nak az ered­mé­nye.

– Csak­hogy nem tud­ja, ki­cso­da!

– Így szo­kott ez len­ni…

A pin­cér áll meg az asz­tal­nál.

– Mit hoz­ha­tok, fel­ügye­lő úr? Ha szük­sé­ges, fel­írom…

– Két­száz rup­pó­ig min­den­kép­pen jó va­gyok, Jocó úr – hu­nyo­rít Gu­ru­czi. – A fröccsö­kön kí­vül ma­gá­ra bí­zom.

Kar­vaj Bá­lint tü­rel­met­le­nül kö­szö­rü­li a tor­kát.

– Ki­lenc­esz­ten­dős ko­rá­ban lát­ta utol­já­ra, az­tán az any­ja kül­föld­re vit­te – foly­tat­ja, amint a pin­cér hal­ló­tá­vol­sá­gon kí­vül ke­rül. – So­ká­ig hí­rét se hal­lot­ta, de mint­egy két hó­nap­ja táv­ira­tot ka­pott tőle, mi­sze­rint ér­ke­zik. Az or­vos­dok­tor tisz­tes­sé­ge­sen föl­ké­szült a fo­ga­dá­sá­ra; szo­bát ren­de­zett be néki a há­zá­ban, aján­dé­ko­kat vá­sá­rolt, es­té­bé… Csak­hogy a lány­ka nem akart be­top­pan­ni. – A zász­lós le­tom­pí­tot­ta a hang­ját, mely már-már hör­gés­be torzult. – S azt tes­sen el­kép­zel­ni, hogy ami­kor idá­ig ju­tott az el­be­szé­lés­ben, vá­rat­la­nul el­fa­kadt sír­va…

– No­fe­ne – jegy­zi meg Gu­ru­czi. – Foly­tasd!

Kar­vaj Bá­lint a ha­tás­szü­net alatt kis­sé össze­húz­za a sze­mét. – Ak­kor az­tán egy este vá­rat­lan te­le­font kap: még­is itt van a lány­ka!

– Sze­mé­lye­sen je­lent­ke­zett? – kér­de­zi Gu­ru­czi.

– Nem – re­meg­te­ti to­ká­ját a zász­lós. – Egy fér­fi­hang adta tud­tá­ra. Kö­zöl­te vele, hogy lát­ta Bor­so­di Nó­rát, aki már Her­bert Gün­ter­né.

– Mi­nek­utá­na Sze­le­zsán tud­ta, hogy a lá­nyá­ról van szó…

– Va­la­hogy úgy. Ám ez­zel még ko­ránt sin­csen vége!

– Ne csi­gázz, szí­vem csücs­ke…

– Szó­val ezek után az or­vos­dok­tor kap­ja ma­gát, ta­xit fo­gad, ro­han a lány­hoz. Aki elő­ször meg se is­me­ri, az­tán meg a nya­ká­ba ug­rik, utá­na vi­szont a fér­fi­nak van­nak ké­te­lyei. Ki­sebb vita, majd mind­ket­ten el­ro­han­nak…

– Sze­le­zsán, mert nem biz­tos ma­gá­ban, le­ruc­can a sió­fo­ki bár­ba – ve­szi át a szót a had­nagy. – A töb­bi már vi­lá­gos: hü­lye fe­jem­mel azt gon­dol­tam, hogy hol­mi ve­sze­ke­dő pá­rocs­ka.

– Tény­leg azt tet­szett gon­dol­ni – bó­lo­gat elé­ge­det­ten a zász­lós.

– Azt kéne meg­tud­ni, ki volt a te­le­fo­ná­ló… – mor­fon­dí­ro­zik Gu­ru­czi.

– Hát azt meg­mond­ha­tom – von­ja meg a vál­lát Kar­vaj Bá­lint. – Ja­ku­bek Ben­já­min te­le­fo­nált neki a Sár­ga Ló­ból…

*

 

Mi­után Gu­ru­czi kel­lő­kép­pen ki­dü­hön­gi ma­gát, fa­kép­nél hagy­ja a zász­lóst, s el­in­dul a vizs­gá­la­ti fog­ház­ba.

Az elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tás­ban lévő egyé­nek­hez nem könnyű be­jut­ni; a had­nagy­nak is húsz per­cé­be ke­rült, míg ér­vek­kel és ígé­re­tek­kel – agyon­ve­rés, il­let­ve elő­lép­te­tés­re való fel­ter­jesz­tés – meg­győ­zi az őr­mes­tert, hogy en­ged­je be Szvo­bo­da Ákos gya­nú­sí­tott­hoz.

Az új­ság­író egy há­rom­lá­bú fa­szé­ken, úgy­ne­ve­zett stokin gub­baszt.

– Fogy­tál – jegy­zi meg Gu­ru­czi. – De jól áll ne­ked. Fran­kón.

– Ha a pén­z­edért jöt­tél – eme­li föl le­mon­dó te­kin­te­tét majd le­von­ják a bör­tön­ke­re­se­tem­ből.

– Re­mény­ked­jünk… – só­hajt­ja Gu­ru­czi. – Esé­lye­in­ket nö­ve­li, hogy rend­kí­vül má­kos ügy­be ke­ve­red­tél.

– Ne­kem mon­dod? Már tá­jé­koz­tat­tak az elv­tár­sa­id.

A had­nagy töp­reng­ve nézi Szvo­bo­da Ákos pety­hüdt bő­rét.

– Eszem­be ju­tott va­la­mi… – kez­di. – Vi­szont még hi­á­nyoz­nak bi­zo­nyos lánc­sze­mek. Ami­kor a múlt­kor se­gít­sé­get kér­tem tő­led, te a ma­gas lo­vat vá­lasz­tot­tad…

– Tud­hat­nád: én min­dig rossz lóra te­szek.

– Még­hoz­zá mód­sze­re­sen. Mi­vel azt hit­ted, hogy a hul­lák hosszú­táv­fu­tók…

– Po­én­kodj csak ked­ved­re…

Gu­ru­czi rö­vi­den, ked­vet­le­nül fel­ne­vet.

– Más nem sű­rűn va­rá­zsol ki in­nen, el­áru­lom; ilyen ba­lek nem akad még egy. De ha ke­vés lesz az időm, elő­for­dul­hat, hogy ne­kem se si­ke­rül. Ez az utol­só le­he­tő­sé­ged. Be­szélj!

– Amit én tu­dok, az­zal nem ol­dasz meg sem­mit.

– Min­dig ké­tel­ked­tél a ké­pes­sé­ge­im­ben…

Szvo­bo­da Ákos tér­dé­re ejti a ke­zét – ki­sebb por­fel­hő emel­ke­dik a ma­gas­ba ugyan­ak­kor szusszant, mint­ha gőzt en­ged­né­nek ki.

– Úgy kez­dő­dött, hogy írok egy amo­lyan best­sel­lert – vág bele el­szán­tan.

– Min­den baj itt szo­kott kez­dőd­ni…

– El­hagy­hat­nád az ol­csó po­én­ja­i­dat!

– Mi ma­rad­na ak­kor?… Foly­tasd!

– Szó­val a köny­vem a csa­lás­ról szólt vol­na. Nem­csak a ló­ver­se­nyen, ha­nem az élet egyéb te­rü­le­te­in is. A lovi csak az első fe­je­zet. A kö­vet­ke­ző…

– In­kább kér­de­zek, mert még el­me­sé­led ne­kem a kép­ze­let­be­li hat­száz ol­da­la­dat – vág köz­be Gu­ru­czi. – Hol akad­tál össze a Vin­ce nevű zso­ké­val?

– Meg­fi­gyel­tem, hogy időn­ként fan­tasz­ti­ku­san gyön­ge lo­vak­kal is ké­pes ver­se­nye­ket nyer­ni. Gon­dol­tam: a pali vagy zse­ni, vagy csa­ló… Fi­gyel­ni kezd­tem, kö­vet­tem a gőz­für­dők­be, ven­dég­lők­be…

– Pél­dá­ul a Sár­ga Lóba… Mi­kor lé­pett a kép­be Bor­so­di Nóra?

– Mind­járt az első na­pok­ban. Rend­sze­re­sen ta­lál­koz­gat­tak.

– Üz­le­ti kap­cso­lat­ban vol­tak?

– Elő­ször én is azt hit­tem, de nem: sze­re­lem.

– Vagy­is a szá­nal­mas kis fi­gu­ra sze­rel­mes volt a lány­ba. Erre ma­gam is rá­jöt­tem, mi­kor egy íz­ben le­ütöt­tem…

– Nem! – ki­ált fel az új­ság­író. – A lány ha­tá­ro­zot­tan csíp­te a fic­kót. Egy­szer utá­nuk lo­pa­kod­tam a Szi­get­re, és mond­ha­tom ne­ked, ami ott volt…

– Ne ká­bíts! – ri­pa­ko­dik rá Gu­ru­czi. – Mind­ket­tő­höz volt sze­ren­csém: le­he­tet­len, hogy egy ilyen jól si­ke­rült pipi az­zal a nyam­vadt alak­kal szív­ből enye­leg­jen; lo­va­gol­ni se tud, nem­hogy… – A had­nagy le­nye­li a foly­ta­tást.

– Én lát­tam őket, vagy te? – hu­nyo­rít az új­ság­író, a szá­ja szé­lét nya­lo­gat­va.

Fel­eme­li a ke­zét. – Ér­de­kes­ség vi­szont, hogy a Sár­ga Ló­ban min­dig tar­tóz­ko­dó­an vi­sel­ked­tek, mint­ha alig is­mer­nék egy­mást.

– Nyil­ván Vág­völ­gyi mi­att… – jegy­zi meg han­go­san gon­dol­kod­va a had­nagy. – Ez­zel du­gá­ba dőlt az el­kép­ze­lé­sem, mi­sze­rint az üz­let­ve­ze­tő és a lány kö­zö­sen etet­ték a zso­két, hogy szál­lít­sa ne­kik a do­hányt.

– Vág­völ­gyi sze­rin­tem se fo­lyik bele pi­ti­á­ner ügyek­be.

– Hány­szor lát­tad a ki­csi­két a pá­lyán na­gyobb össze­get föl­mar­kol­ni?

– Csak egy­szer, ami­kor oda­ad­tad a nye­rő ti­ket­te­det; én is ak­ko­rát néz­tem, mint úri­lány a szex­fil­men…

– Kö­vet­ted?

– Mi­nek kö­vet­tem vol­na? Tud­tam, hol ta­lál­ha­tó.

– Sió­fo­kon.

– Gon­dol­tam, ott nyu­god­tan ki­sze­dem be­lő­le, amit tud; per­sze amint rá­jöt­tem, hogy a bár tu­laj­do­no­sa ugyan­az, mint a Sár­ga Lóé, már töb­bet akar­tam, öre­gem, ami itt las­san ki­ala­kul, kész Las Veg­as…

– Ma­rad­junk a tárgy­nál – mond­ja hű­vö­sen Gu­ru­czi. – Ott hagy­tál ben­nün­ket a Le­ve­les­ben, és meg­előz­tél.

– Nem volt ne­héz…

A had­nagy el­en­ge­di füle mel­lett a meg­jegy­zést.

– Az­tán a por­tán el­hin­tet­ted, hogy fir­kász vagy, és írni akarsz a mű­sor­ról – foly­tat­ja.

– Az üz­let­ről – he­lyes­bít Szvo­bo­da Ákos.

– S azt mi­ért kel­lett ki­fe­cseg­ni, hogy mi is jö­vünk? – kér­de­zi Gu­ru­czi met­sző­en.

– Cse­ré­be – pil­lant a ci­pő­sze­gé­lyé­re az új­ság­író. – Ugyan­is az üz­let­ve­ze­tő-he­lyet­tes, va­la­mi Bla­s­ek, adott né­hány bi­zal­mas in­for­má­ci­ót az üz­let­vi­tel­ről.

– El­ad­tál hát, szar­há­zi…

– De ne­mes cél ér­de­ké­ben!

– Erre még vissza­té­rünk… Hogy ke­rül­tél az öl­tö­ző­be?

– Ho­gyan ke­rül­tem vol­na? Be­szök­tem. El­rej­tőz­tem, s vár­tam a lányt, hogy ki­fag­gas­sam. Csak­hogy nem egye­dül jött vissza, ha­nem egy idő­sebb alak­kal.

– Mi­ről be­szél­tek?

– Alig vál­tot­tak né­hány szót, ami­kor lé­pé­sek hal­lat­szot­tak a fo­lyo­só­ról, mire az alak el­rej­tő­zött, a lány meg be­rob­bant a zu­ha­nyo­zó­ba. Jöt­tél te.

– Mond­ha­tom, ép­pen jó­kor… Le is ütöt­tek, ahogy kell. – Cset­tint a nyel­vé­vel.

– Pro­fi mó­don…

– Ne ide­ge­síts, tér­jünk vissza a zso­ké­ra – le­gyint Gu­ru­czi.

– Ami­kor elő­ször meg­szó­lí­tot­tam, szó­ba sem akart áll­ni ve­lem. Egy má­sik al­ka­lom­mal el­hin­tet­tem, hogy tu­dok a kö­zös stik­li­jük­ről a lánnyal.

– Tud­tál?

– Min­den­eset­re sej­tet­tem va­la­mit. Ke­zé­be nyom­tam egy név­je­gyet, és fel­szó­lí­tot­tam, hogy sür­gő­sen lá­to­gas­son meg. Mind­ket­tő­jük ér­de­ké­ben.

– Meg is lá­to­ga­tott…

Szvo­bo­da Ákos a mennye­zet­re pil­lant.

– Meg, a bá­na­tos élet­be… Ha­za­men­tem, s már az aj­tó­ból ész­re­vet­tem, hogy ott fek­szik az ágya­mon. „Ha­mar ké­nye­lem­be he­lyez­ked­tél, te disz­nó…” – mond­tam neki.

Per­sze nem fe­lelt. A töb­bit már tu­dod…

*

 

A Vág­völ­gyi-vil­la el­ha­gya­tott­nak tű­nik a késő dél­utá­ni nap­sü­tés­ben: a tör­pe­fe­nyők kó­ka­doz­nak, a fű sár­gál­lik, a fel­já­ró mel­let­ti lám­pa­sort vé­kony por lepi. Gu­ru­czi meg­nyom­ja a csen­gőt, s mint elő­ször, ez al­ka­lom­mal is össze­rán­dul a fü­lé­nek ide­gen hang­tól.

Vár, is­mét csen­get: sem­mi moz­gás.

Át­dob­ja ma­gát a ke­rí­té­sen, ott­ho­no­san a be­já­ra­ti aj­tó­hoz kap­tat. Zár­va ta­lál­ja. Kör­be­sé­tál­ja az épü­le­tet, de nem buk­kan nyi­tott ab­lak­ra.

Hát­só be­já­ra­tot fe­dez föl a fal mé­lye­dé­sé­ben – alsó ré­szét bo­ros­tyán há­lóz­za be, mint meg­annyi resz­ke­teg csáp. Ne­ki­ve­ti a vál­lát, s ál­kul­csa­it sor­ra il­lesz­ti a zár­ba. Té­li­e­sí­tett te­rasz­ra lép, me­lyet lát­ha­tó­an nem hasz­nál­nak; a fal­nál régi tí­pu­sú hű­tő­szek­rény kus­had, mel­let­te po­ros, nád­fo­na­tú ülő­gar­ni­tú­ra, egy­más­ra bo­rít­va. Az olaj­kály­ha te­te­jén cse­rép­ből ki­for­dult kak­tusz nyug­szik.

Ki­pró­bál­ja az ol­dal­só aj­tót: en­ged. A vil­la bel­se­jé­be szűk fo­lyo­só ve­zet, bel­jebb ha­tol­ván a kör­nye­zet egy­re tisz­tább és elő­ke­lőbb, mint­ha szem­lél­te­tő pél­dát kö­vet­het­ne a nyo­mor­ból a pom­pá­ba. A for­du­ló után újabb zárt ajtó kö­vet­ke­zik, amit már ne­he­zebb ki­nyit­ni.

Gu­ru­czi a nap­pa­li­ban ta­lál­ja ma­gát. El­sé­tál az úszó­me­den­cé­ig, el­né­zi ha­son­má­sát a víz tük­ré­ben. Gri­maszt vág, meg­for­dul – ak­kor fi­gyel fel a fal felé for­dí­tott pam­lag­ra s a se­lyem­kön­tös­ben nyug­vó test­re: Bor­so­di Nóra ajka kis­sé nyit­va, kar­ja le­lóg, kör­me ép­pen hogy érin­ti a par­kett­ra te­rí­tett tig­ris­bőrt.

Gu­ru­czi meg­ra­gad­ja a csuk­ló­ját, majd uj­ját a nya­ki ütő­ér­hez érin­ti: időn­ként lük­tet a vér a bőr alatt.

Fel­eme­li a lány fe­jét, az­tán erő­ből ar­cul csap­ja. Majd még egy­szer és még egy­szer – nyö­ször­gés a vá­lasz.

A te­le­fon­hoz lép, a men­tők szá­mát tár­csáz­za.

– Fel­vin­ci út száz­hu­szon­öt, esz­mé­let­len nő, va­ló­szí­nű­leg ön­gyil­kos­ság. Kapu zár­va…

Le­csap­ja a kagy­lót, vissza­megy a lány­hoz. Most a tar­kó­já­nál ra­gad­ja meg. Ülő hely­zet­be eme­li, ráz­za, talp­ra ál­lít­ja.

– Zsa­rolt… – nyö­ször­gi Nóra.

– Ki­cso­da?! – üvöl­ti a fü­lé­be a had­nagy, s ve­zet­ni kez­di kör­be-kör­be.

– De nem adta…

– Mit nem adott?!

– Az út… le­ve­le­ket. De már nem szá­mít… Sem­mi…

Gu­ru­czi te­he­tet­le­nül nézi a lányt, ide­ge­sen az órá­já­ra pil­lant.

– Sze­le… – nyö­ször­gi is­mét Nóra.

– Na! – biz­tat­ja Gu­ru­czi, s te­kin­te­té­vel bű­völ­ni pró­bál­ja a re­me­gő aj­ka­kat.

–… zsán kert­je – bu­kik ki a nő­ből.

Gu­ru­czi ülő hely­zet­be he­lye­zi a csak­nem te­he­tet­len tes­tet, szem­be­öt­lő po­zí­ci­ó­ba for­dít­ja a pam­la­got, majd erő­tel­jes rú­gás­sal ki­sza­kít­ja a be­já­ra­ti aj­tót, s si­et­ve el­hagy­ja a há­zat.

A fő­út­vo­na­lon jár, mi­kor meg­hall­ja a szi­ré­na hang­ját.

*

 

Egy te­le­fon­fül­ké­nél ki­ug­rik a ko­csi­ból, s fel­hív­ja a rend­őr­szál­lót. A por­tán Var­sá­nyi ti­ze­des je­lent­ke­zik. Gu­ru­czi Kar­vaj Bá­lin­tot kéri.

– Tü­rel­met! – pat­tog a ti­ze­des hang­ja.

A kagy­ló­ban szo­kat­la­nul hosszú a csend. Majd is­mét a ti­ze­des hang­ja hal­lat­szik:

– A zász­lós elv­társ al­szik, és szi­go­rú­an meg­hagy­ta, hogy ne za­var­ják.

– Mi­cso­da?! – ki­ált­ja Gu­ru­czi, mint aki nem hisz a fü­lé­nek. – Azon­nal hoz­za a te­le­fon­hoz, vagy mind­ket­ten men­nek jár­őr­be a Sze­me­re-te­lep­re! Idi­ó­ták…

Kis­vár­tat­va is­me­rős han­got hall:

– El­né­zé­sét ké­rem, had­nagy elv…

Gu­ru­czi meg­akaszt­ja a szó­ára­da­tot.

– Fi­gyelj rám! – vág köz­be Gu­ru­czi. – Azon­nal el­mégy a bonc­ta­ni in­té­zet­be, és az igaz­ság­ügyi or­vos­szak­ér­tő­től meg­tu­dod, hogy a mé­reg min­den­kép­pen ha­lá­los, vagy idő­ben ér­ke­zett se­gít­ség ese­té­ben élet­ben ma­rad­hat-e az ál­do­zat. Vi­lá­gos ez szá­mod­ra?

– Me­lyik mé­reg?

– Amit Her­bert Gün­ter szer­ve­ze­té­ben ta­lál­tak, te ökör… A ne­ve­met ne em­lítsd.

– Ér­tet­tem! Utá­na hol le­lem a had­nagy elv­tár­sat?

– Azt még nem tu­dom. De meg­lelj, aján­lom!

Le­csap­ja a kagy­lót, majd új szá­mo­kat tár­csáz.

– Sár­ga Ló? Vág­völ­gyi­vel aka­rok be­szél­ni. Azon­nal!

– Saj­ná­lom, nem tu­dom adni, az üz­let­ve­ze­tő elv­társ­nak há­rom nap­ja szí­nét se lát­tuk – köz­li egy sze­mély­te­len hang. – Mit mond­jak neki, ki ke­res­te?

– A hó­hér­ja! – vág­ja rá a had­nagy, és vissza­akaszt­ja a vil­lá­já­ra a kagy­lót.

A leg­kö­ze­leb­bi pos­tán Sió­fo­kot kéri in­ter­ur­bán. Amíg vár, sze­mez­ni kezd a tá­vi­rat­fel­ve­vő lánnyal; az első fé­lénk vissza­pil­lan­tás­nál a má­sik ab­lak­nál ki­szól egy re­sze­lős női hang.

– …fok, ket­tes fül­ke!

Gu­ru­czi el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon kéri Vág­völ­gyit.

– Ké­sőbb pró­bál­ja meg, ilyen­kor ál­ta­lá­ban nem szo­kott itt len­ni – hang­zik a vá­lasz.

– Bla­s­ek, maga az? Meg­is­me­rem ar­ról a te­nyér­be­má­szó hang­já­ról. Adja át a gó­ré­já­nak az üze­ne­te­met…

– Tart­sa a vo­na­lat!

Kis szü­net után Vág­völ­gyi to­rok­kö­szö­rü­lé­se hall­ha­tó.

– He­kus­kám? Ne pró­bál­koz­zon to­vább, be­szél­tem az ügy­vé­dem­mel. Ko­ránt­sem olyan ve­szé­lyes a do­log, mint ko­ráb­ban hit­tem.

– Hi­á­ba tet­te­ti hü­lyé­nek ma­gát! – Gu­ru­czi meg­nyal­ja a szá­ja szé­lét. – A lány­ról van szó.

– Nórá­ról?

– Ma este nem fog lej­te­ni a par­kett­jén, fo­gad­hat ná­lam.

– Mi tör­tént vele? Ta­lán be­vi­tet­te?

– Mi­ért vi­tet­nék be egy ilyen ár­tat­lan te­rem­tést?…

– Ma­gá­nál so­sem le­het tud­ni. – Újabb kér­dé­sé­ben már ag­go­da­lom sejt­he­tő. – Mi tör­tént vol­ta­kép­pen?

Gu­ru­czi nem vá­la­szol azon­nal.

– Meg­mér­gez­ték – mond­ja szá­ra­zon. – A mód­szer ugyan­az, mint a ko­csi­já­ban ta­lált holt­test ese­té­ben.

– Mód­szer?!

– Aka­rom mon­da­ni, gyil­kos­ság…

– Mód­szer, gyil­kos­ság… – Hang­ja vinnyo­gás­sá vé­ko­nyo­dik. – Mi­ért nem vi­gyá­zott rá, maga nyo­mo­rult szar­ke­ve­rő?

– Tud­tom­mal nem az én… al­kal­ma­zot­tam – vá­la­szol­ja a had­nagy hű­vö­sen. – Egyéb­ként csi­ga vér: a lány élet­ben van. Azt hi­szem…

– Hála az ég­nek! Azon­nal in­du­lok!

– Út­köz­ben gon­dol­kod­hat az ali­bi­jén.

– Nem kép­ze­li, hogy bán­ta­ni tud­nám. Ép­pen őt… Kü­lön­ben min­den per­cem­ről el tu­dok szá­mol­ni!

– Úgy le­gyen! – só­hajt­ja Gu­ru­czi, és pénz­tár­cá­já­ra gon­dol­ván meg­sza­kít­ja a be­szél­ge­tést.

*

 

A fog­or­vos csa­lá­di háza ke­vés­bé elő­ke­lő kör­nyé­ken fek­szik, mint a Vág­völ­gyi vil­lá­ja; al­ko­nyo­dik már, a fény mint­ha a kö­ze­li dom­bok mögé szö­kött vol­na.

Gu­ru­czi a ke­rí­tés kö­rül lő­dö­rög, vár­ja, hogy tel­je­sen be­sö­té­ted­jen. Ak­kor két­szer-há­rom­szor el­sé­tál a kapu előtt, majd kö­nyö­ké­vel pró­bál­ja le­nyom­ni a ki­lin­cset.

Hát­ra­lép, s tol­va­jug­rás­sal veti át ma­gát a rá­csok fö­lött. Kö­rül­néz, mi­köz­ben nyög­dé­csel­ve masszí­roz­za a tér­dét: a kert he­pe­hu­pás te­rü­let va­don nőtt fű­vel, ala­csony, gö­csör­tös tör­zsű fák­kal.

Gu­ru­czi ke­rü­lő­vel in­dul a ház felé. Fél­úton meg­lát­ja a ta­ka­rás­ban álló mel­lék­épü­le­tet – nyá­ri kony­ha le­he­tett va­la­mi­kor. Arra ve­szi az út­ját; kéz­fe­jét sző­lő­lu­gas el­sza­ba­dult in­dái érin­tik.

A csip­ke­füg­gö­nyön túl hal­vány fé­nyű lám­pa vi­lá­gít. Be­kuk­kant az ab­la­kon: het­ven év kö­rü­li öreg­em­ber ol­vas egy hin­ta­szék­ben, nagy tes­tén csí­kos für­dő­kö­peny, lá­bán zok­ni, ut­cai cipő. Keze ügyé­ben egy üveg whis­ky, po­hár nél­kül.

Gu­ru­czi az aj­tó­hoz lá­bal, hal­kan ko­pog. Pár má­sod­perc múl­tán ki­tá­rul az ajtó: az öreg­em­ber így kö­zel­ről még ter­mé­sze­te­sebb­nek tű­nik, bo­zon­tos bar­kó­ja az álla alatt össze­ér. Né­mán meg­for­dul, vissza­in­dul a hin­ta­szék­hez. A für­dő­kö­peny kö­tő­jét a pad­lón húz­za.

Gu­ru­czi be­csuk­ja az aj­tót, leül a ve­tett ágy­ra, szem­ben az öreg­em­ber­rel. Egy ide­ig né­mán fi­gye­lik egy­mást: az öreg­em­ber egy­ked­vű­en, Gu­ru­czi eny­he cso­dá­lat­tal.

– Ja­ku­bek úr, ha nem té­ve­dek – szó­lal meg a had­nagy.

– Ja­ku­bek Ben­já­min a ne­vem.

– Kér­dé­se­ket ten­nék föl, ha nem za­va­rom a nyu­gal­mát.

– Mind­ket­ten tud­juk, hogy za­var. De ahogy el­né­zem ma­gát, úgy­sem tá­vo­zik dol­ga­vé­ge­zet­len.

Gu­ru­czi mély lé­leg­ze­tet vesz, be­le­vág:

– Mi­ért ke­res­te kö­rül­be­lül más­fél hét­tel ez­előtt a de­rék­ma­gas­sá­gú em­ber­ke?

– Ki ke­re­sett en­gem? – rán­col­ja hom­lo­kát az öreg.

– Egy Vin­ce nevű zso­ké a ga­lopp-pá­lyá­ról. – Nyo­ma­té­ko­san hoz­zá­te­szi: – Volt zso­ké…

– Mi van vele, el­til­tot­ták.

– Még­hoz­zá min­den­től. Négy desz­ka vagy egy urna még ki­jár neki.

Rö­vid csend után:

– Meg­halt?

– Ki­ta­lál­ta, Ja­ku­bek úr. Annyit ten­nék csak hoz­zá, hogy erő­sza­kos ha­lált halt. Mond­hat­nám úgy is, hogy le­ütöt­ték, mint a lo­va­kat a vá­gó­hí­don. Nem jut­na eszé­be er­ről va­la­mi?

– Mi jut­na eszem­be? – Az öreg is­mét össze­rán­col­ja a hom­lo­kát, mi­ál­tal most a sze­me is ki­me­red. – Sze­ren­csét­len ör­dög volt. Néha jó­in­du­la­tú­an tip­pe­ket adott, amik­kel soha nem nyer­tem. A vé­gén már meg se ját­szot­tam őket.

– Az utol­sót azért meg­pró­bál­hat­ta vol­na – jegy­zi meg Gu­ru­czi.

– Hát igen… Nem is tu­dom, mi tör­tént vele, ta­lán érez­te a vesz­tét.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint más oka le­he­tett rá, hogy nyert. Egé­szen más oka.

– Fo­gal­mam sincs, mire gon­dol.

– A pénz­re, Ja­ku­bek úr, mi más­ra?

Gu­ru­czi kö­rül­néz a szo­bá­ban: a szét­do­bált ru­ha­da­ra­bok, szi­var­csik­kek­kel zsú­folt ha­mu­tar­tók, üres kon­zerv­do­bo­zok el­le­né­re va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan bel­ső har­mó­nia ural­ko­dik. A ka­ros­szék mel­lett ko­pot­tas bő­rönd, a rá­haj­tott fe­dél alól cso­ma­go­ló­pa­pír szé­le tü­rem­lik elő. A had­nagy el­húz­za a szá­ját.

– Még­is le­het a nők­nek némi hasz­nát ven­ni… Kü­lö­nö­sen alélt ál­la­pot­ban…

– Mit ért ez­alatt? – hök­ken meg az öreg.

– Egy nő­nek kö­szön­he­tem, hogy meg­ta­lál­tam, és most mély tisz­te­let­tel meg­kér­dez­he­tem, hogy mit ka­pott a zso­ké­tól, mi­előtt be­köl­tö­zött vol­na ebbe a kéj­lak­ba?

– Néz­ze, én üz­let­em­ber va­gyok…

– Én pe­dig zsa­ru! – sza­kít­ja fél­be ke­mé­nyen Gu­ru­czi. – Zsa­ru, akit az­zal bíz­tak meg, hogy föl­ku­tas­son egy nyo­ma tűnt ósze­rest.

– Hasz­nált­cikk-ke­res­ke­dőt… – szól köz­be ön­ér­ze­te­sen az ósze­res.

– Fe­lő­lem a föld­ke­rek­ség összes hasz­nált serb­li­jé­vel, egész­ség­ügyi gu­mi­já­val, po­fá­ról le­va­kart pú­de­ré­vel csen­csel­het, csak egyet árul­jon el: mi van a bő­rönd­ben.

Ja­ku­bek hall­gat.

– Így is jó – bic­cent Gu­ru­czi. – Tud­ja, a na­pok­ban tör­tént egy s más, ami­att kis­sé el­ha­nya­gol­tam ma­gát; re­mé­lem, nem ha­rag­szik érte. De most, ím, meg­ta­lál­tam. – Ha­tá­ro­zot­tan: – Öl­töz­zön, le­gyen szí­ves! És hoz­za a bő­rönd­jét is…

Ja­ku­bek Ben­já­min nem moz­dul. Szá­ja na­gyon las­san nyí­lik. Szól­ni akar, de Gu­ru­czi meg­elő­zi:

– Aján­la­tom a kö­vet­ke­ző: vá­la­szol a kér­dé­se­im­re, s bé­kén ha­gyom. Föl­té­vé: nem na­gyobb gaz­em­ber, mint ahogy gon­do­lom.

– Nem is­me­rem a mér­ték­íté­le­tét…

– A mér­ce az én ke­zem­ben van – mond­ja Gu­ru­czi. – Annyit el­áru­lok, hogy pa­pa­gáj­lo­pá­sért még sen­kit sem vit­tem be…

– Kér­dez­zen – só­hajt­ja az öreg, mi­köz­ben meg­va­kar­ja a hóna al­ját. – Le­gyünk túl ezen a kis be­avat­ko­zá­son.

– Csak ne­hogy mű­tét le­gyen be­lő­le!

– Az mű­hi­ba len­ne.

– Ki­de­rül. – A had­nagy fel­áll, a bő­rönd­höz lép. Ci­pő­je or­rá­val pisz­kál­ja a cso­ma­got.

– Eb­ben mi van, mi­ku­lás?

– Ré­gi­ség.

– A zso­ké­tól?

– Száz­ez­ret kért, negy­ve­net kí­nál­tam érte.

Gu­ru­czi fel­hor­kan, mire az öreg ég­nek eme­li a ke­zét:

– Üz­let­em­ber va­gyok…

– Nem két­lem – vá­la­szol­ja Gu­ru­czi. – S mennyit ér va­ló­já­ban ez a ré­gi­ség?

– Va­la­mi­vel töb­bet…

– Mennyit?

– Hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen két­száz­ez­ret. De ne­héz ér­té­ke­sí­te­ni.

– Tud­ja, hon­nan szár­ma­zik?

– A zso­ké csa­lá­di örök­sé­ge.

– Leg­alább­is ezt a me­sét adta be ma­gá­nak…

– Hit­tem neki.

– Nem es­he­tett ne­he­zé­re… Zseb­ből ki­fi­zet­te?

– Hová gon­dol? Nem tar­tok az üz­let­ben annyi pénz; so­sem árt az óva­tos­ság. Este vit­tem el neki.

– Hová?

– Egy ven­dég­lő­be.

– A Sár­ga Lóba?

– Ren­de­sen ki­kö­vet­kez­te­ti a dol­go­kat…

– Sze­mé­lye­sen adta át a pénzt a zso­ké­nak? – kér­dez to­vább a had­nagy per­gőn.

– Nem neki kel­lett oda­ad­nom, ha­nem egy nő­nek – szusszant­ja az öreg.

– Aki Bor­so­di Nóra né­ven mu­tat­ko­zott be…

– Eszé­be sem ju­tott be­mu­tat­koz­ni. A zso­ké mond­ta, hogy őt ke­res­sem, és nyu­god­tan ad­jam a ke­zé­be az össze­get. Bí­zik ben­ne.

Gu­ru­czi csak­nem egy per­cig vár a kö­vet­ke­ző kér­dés­sel:

– Az­előtt is­mer­te azt a… nőt?

– Soha nem lát­tam.

Gu­ru­czi rá­ri­vall:

– Ak­kor mi­ért te­le­fo­nált Sze­le­zsán­nak, hogy meg­jött a lá­nya?!

Ja­ku­bek Ben­já­min az idős em­be­rek ren­dít­he­tet­len nyu­gal­má­val ült a hin­ta­szék­ben.

– A neve volt is­me­rős. Így hív­ták dok­tor Sze­le­zsán lá­nyát, mi­előtt kül­föld­re vit­te az any­ja.

– S mi­előtt Her­bert Gün­ter­né lett be­lő­le…

– Mi­vel a lány ak­ko­ri­ban még igen fi­a­tal volt.

– Mi­lyen fi­a­tal?

– Úgy tíz év kö­rü­li.

– Az­óta nem volt itt­hon?

– Tud­tom­mal és Sze­le­zsán tud­tá­val nem.

Gu­ru­czi me­rő­en nézi az öreg ón­szí­nű sze­mét.

– A lány most nem le­het több hu­szon­négy éves­nél – foly­tat­ja. – El­kép­zel­he­tő­nek tart­ja, hogy va­la­ki annyi idő után nem is­me­ri föl a sa­ját lá­nyát?

– Ti­zen­négy év nagy idő…

– Én még a macs­ká­mat is föl­is­mer­ném!

Gu­ru­czi jár­kál­ni kezd a szo­bá­ban. Fu­tó­lag be­le­sza­gol a whis­ky­sü­veg­be.

– Meg­húz­hat­ja, ha jól­esik – mond­ja az öreg.

– Ked­ves. De csak azt el­len­őriz­tem, nincs-e ben­ne egy kis… mé­reg.

– Azt mond­ta, le­ütöt­ték!… – hör­dül fel az öreg.

– A zso­két igen – fe­le­li a had­nagy nyá­ja­san. – De van egy má­sik ál­do­za­tunk is, őt előbb ta­ka­rí­tot­ták el az út­ból. Ér­de­kes mé­reg­ki­vo­nat, nem hat azon­nal…

Ja­ku­bek Ben­já­min meg­ráz­kó­dik – mint­ha egy ví­zi­ló per­me­tez­né a kör­nye­ze­tét.

– Mi­óta is­me­ri dr. Sze­le­zsánt? – tá­mad Gu­ru­czi.

– Van vagy har­minc­öt éve. Még az egye­tem­ről.

– Ne­hogy azt mond­ja, hogy maga dip­lo­má­val árul a tan­gón…

– De­hogy! Az or­vo­si egye­te­men vol­tam irat­tá­ros.

– És az­óta is jó­ban van­nak?

– Hát… Ahogy vesszük.

– Az irat­tá­ros meg a diák… – töp­reng Gu­ru­czi. – Fur­csa pá­ros. El­árul­ná, mi hoz­ta össze ma­gu­kat?

Ja­ku­bek maga elé me­red.

– Ta­lál­jon ki va­la­mi el­fo­gad­ha­tó in­do­kot, mi­előtt utá­na­néz­nék dr. Sze­le­zsán egye­te­mi éve­i­nek – fi­gyel­mez­te­ti a had­nagy.

– In­do­kot?

– Ami­ért haj­lan­dó búj­tat­ni ma­gát a nyá­ri kuny­hó­já­ban, amíg tisz­ta lesz a le­ve­gő, vagy­is… Vá­rom a vá­la­szát, Ja­ku­bek úr!

– Ag­gasz­tott ez az áru, mi ta­ga­dás.

– Vi­gyáz­zon, ne­hogy ad­dig ag­gód­jon, míg má­sok lesz­nek kény­te­le­nek ag­gód­ni ma­gá­ért… – Egy hosszú pil­lan­tást vet Ja­ku­bek ug­rán­do­zó ádám­csut­ká­já­ra.

– Bi­zo­nyá­ra tisz­tá­ban van vele: az or­vo­sok ki­tű­nő­en is­me­rik a mér­ge­ket…

Ja­ku­bek Ben­já­min meg­ra­gad­ja a whis­ky­sü­ve­get, és resz­ke­tő kéz­zel a szá­já­hoz eme­li. De még­sem iszik az ital­ból, be­szél­ni kezd: Gu­ru­czi fi­gyel­me­sen vé­gig­hall­gat­ja, az­tán pa­pírt, ce­ru­zát tesz elé.

– Írja föl, kik tar­tóz­kod­tak a Sár­ga Ló­ban, mi­kor át­ad­ta a stek­szet a lány­nak.

– Vol­tak pá­ran… Olya­nok is, aki­ket nem is­me­rek.

– Eről­tes­se meg az em­lé­ke­ze­tét!

– A fő­nök, a sze­mély­zet­ből egy­né­há­nyan, régi új­ság­író is­me­rő­söm…

– Ké­szít­sen egy pon­tos lis­tát! Aki­nek nem tud­ja a ne­vét, a kül­se­jét írja le. Ne fe­led­kez­zen meg a ru­há­za­tuk­ról.

Ja­ku­bek Ben­já­min so­ká­ig fa­rag­ja a be­tű­ket. Gu­ru­czi tü­rel­me­sen meg­vár­ja, amíg vé­gez, majd el­te­szi a pa­pírt. A whis­ky­sü­ve­g­ért nyúl.

– Ezt min­den­eset­re el­vi­szem… ana­li­zál­ni. Ha rám hall­gat, dek­kol még egy ide­ig, nem­so­ká­ra is­mét lát­juk egy­mást. Ad­dig is: vi­gyáz­zon a bő­ré­re, öre­gem!

*

 

A la­ká­sa elé ka­nya­ro­dik, mi­kor a ho­má­lyos szél­vé­dőn ke­resz­tül fel­fe­de­zi a csel­len­gő Kar­vaj Bá­lin­tot. Meg­nyom­ja a du­dát, int, mu­tat­ja, hogy száll­jon be mel­lé a ko­csi­ba.

– Vég­re-va­la­há­ra! Csak­hogy elő­ke­rül­tél…

– De had­nagy elv­társ, már több mint há­rom órá­ja…

– Nem ér­de­kel. Hall­jam, mit in­téz­tél!

A zász­lós el­he­lyez­ke­dik, s illő ha­tás­szü­net után kez­di:

– Elő­ször szó­ba se akar­tak áll­ni ve­lem, mire mon­dok, Ti­sza őr­nagy elv­társ ál­tal meg­bí­zott ügy­ben…

– Mi a rák­nak kel­lett Ti­szát be­le­ke­ver­ni?

– A had­nagy elv­társ mon­dot­ta volt, hogy a maga ne­vét ne em­lít­ges­sem…

– Mind­egy, most leg­alább mind­ket­ten ben­ne ülünk nya­kig…

– Tet­szik gon­dol­ni? – kér­de­zi a zász­lós fé­lén­ken, s na­gyo­kat pis­log.

– Több an­nál: meg­győ­ző­dé­sem. Foly­tasd!

S mert a zász­lós csak az ál­lát dör­zsö­li két­ség­be­eset­ten, rá­ki­ált:

– Ne­hogy már te­le­tedd a ga­tyá­dat itt ne­kem! Elő a du­má­val, kis­fi­am… Vé­gez­tél egy­ál­ta­lán va­la­mit?

– Be­szél­tem az igaz­ság… szak­ér­tő­vel. Szó­val az or­vos­sal. Aki nem adta tu­do­má­som­ra a mé­reg ne­vét, mert azt hit­te, hogy úgy­sem tud­nám meg­je­gyez­ni… Annyit árult csak el, hogy a pat­kány­mé­reg­gel ro­kon, és a töb­bi faj­tá­hoz ké­pest las­san… Na, mi­kép­pen mond­ják?

– Szí­vó­dik föl.

– Ez az! Tud­tam, de ép­pen nem ju­tott eszem­be.

Gu­ru­czi be­in­dít­ja a mo­tort, meg­for­dul. Ké­ső­re jár, a ma­gán­au­tó­sok­kal szem­ben több­ség­ben van­nak a ta­xik: ámok­fu­tó­ként szá­gul­doz­nak pil­la­nat­nyi cél­ja­ik felé.

– Sej­tet­ted vol­na, hogy Sze­le­zsán nem or­vos? – szó­lal meg Gu­ru­czi el­mé­láz­va.

– És még csak nem is Sze­le­zsán?

– Ha­nem? – élén­kül Kar­vaj Bá­lint.

– Egy el­csa­pott diák, aki­nek az iga­zi neve nem más, mint Mé­szöly.

– Hon­nét tet­szett meg­tud­ni?

– Ter­mé­sze­te­sen Ja­ku­bek­tól.

– Hát őtet is meg­lel­te?

– Ő ha­mi­sí­tott dip­lo­mát dr. Sze­le­zsán név­re. Mé­szöly so­ká­ig nem hasz­nál­ta, csak az utób­bi tíz év­ben vet­te elő az asz­tal­fi­ók­ból.

Kar­vaj Bá­lint meg­érin­ti a pisz­to­lyát.

– És mi me­gyünk őket le­tar­tóz­tat­ni!

– Bá­lint­kám, te már megint kap­kod­tál, mint az a bi­zo­nyos rab­nő… Előbb ki kell ug­rasz­ta­ni a macs­kát a szé­na­ka­zal­ból. Vagy hogy van ez?

– Nyu­lat a bo­kor­ból!

– Tud­tam: a né­pi­es köz­mon­dá­sok te­rén meg­bíz­ha­tó vagy, nem csa­ló­dom ben­ned.

– Hova tar­tunk ak­kor?

– Meg­mon­dom, csak bele ne saj­dul­jon a szí­ved: meg­nézzük a lányt, élet­ben van-e még. El­fe­lej­tet­tem mon­da­ni ugyan­is, hogy meg­mér­gez­ték.

A zász­lós csak tá­tog, alig jön ki hang a tor­kán.

– Nó­ri­kát?…

– Ne­vez­he­ted úgy is. Bár pat­kány­mér­get ven­nék rá, hogy nem ez a tör­vé­nyes neve.

– Ho­gyan hív­ják va­ló­já­ban?

– Hal­vány­li­la gő­zöm sincs.

Gu­ru­czi egy fény­ké­pet vesz elő a zse­bé­ből, s Kar­vaj Bá­lint arca elé tart­ja.

A zász­lós me­resz­ti a sze­mét a ho­mály­ban: a kép két fi­a­tal lányt áb­rá­zol, rö­vid szok­nyá­ban áll­nak egy­más mel­lett, és a fo­ga­i­kat vil­log­tat­ják.

– Na, okos­tó­bi­ás! Sze­rin­ted kik ezek?

– Hol tet­szett sze­rez­ni?

– Kö­rül­néz­tem még egy ki­csit a mi­xer­nő la­ká­sá­ban…

– Hi­szen! Ak­kor alig­ha­nem Eve­lin és Nó­ri­ka!

– Nó­ri­ka… For­dítsd csak meg a ké­pet! Mit látsz a há­tul­ján?

– Egy szá­mot meg va­la­mi ir­ka­fir­kát.

– Úgy van. Egy hi­va­ta­los pe­csét­tel el­lá­tott év­szá­mot, pon­to­sab­ban négy év­vel ez­előt­tit. Alat­ta a fény­ké­pész ne­vét és cí­mét. Mi kö­vet­ke­zik eb­ből?

Kar­vaj Bá­lint las­san in­gat­ja a fe­jét. Gu­ru­czi ba­rát­sá­go­san hát­ba vág­ja.

– Pon­to­san az, hogy Nó­ri­ká­nak, job­ban mond­va a lány­nak, kábé annyi köze van Her­bert Gün­ter­hez, mint ne­ked az Egye­sült Ál­la­mok el­nö­ké­hez…

– A had­nagy elv­társ bi­zo­nyos eb­ben?

– Akár az el­mú­lás­ban.

– Hát ak­kor… Ez már bi­zo­nyí­ték!

– Bi­zony az, Bá­lint­kám. Még­hoz­zá nem is akár­mi­lyen.

A zász­lós most össze­rán­colt hom­lok­kal, han­go­san gon­dol­ko­dik:

– Hisz ez eset­ben csak kell len­nie egy iga­zi Nó­ri­ká­nak, vagy­is Her­bert Gün­ter asszony­nak…

– Leg­alább­is kéne… – krá­kog­ja Gu­ru­czi.

– Mond­juk… – foly­tat­ja aka­doz­va Kar­vaj Bá­lint – ha Nó­ri­ka az iga­zi Nó­ri­ka lett vol­na, és ki­de­rült vol­na, hogy nem bű­nös, vagy­is hogy ár­tat­lan, mit tet­szik gon­dol­ni, mi­ként fo­gad­ta vol­na az eset­le­ges kö­ze­le­dé­se­met?

Gu­ru­czi dü­hös pil­lan­tást lö­vell a zász­lós­ra.

– Vol­na, vol­na! – fa­kad ki. – Egy holt­biz­tos: ilyen nya­va­lya­tö­rős stí­lus­ban még egy le­szá­za­lé­kolt por­tás­asszonyt se tud­nál el­csá­bí­ta­ni. A nők ter­mé­sze­tük­nél fog­va a ke­mény­re buk­nak, s rü­hel­lik a si­rán­ko­zós, ko­vász pa­li­kat.

– Volt egy­szer egy asszony­ka, aki­vel olyan ke­mény vol­tam, mint a ví­dia…

S Gu­ru­czi vég­te­len meg­könnyeb­bü­lé­sé­re oda­ér­nek a kór­ház­hoz.

*

 

A por­tán meg­tud­ják: Bor­so­di Nóra az első eme­le­ten fek­szik, lá­to­ga­tá­si idő­ben be­szél­het­nek vele. Gu­ru­czi fel­vil­lant­ja az iga­zol­vá­nyát, s fa­kép­nél hagy­ja a por­tást. Kar­vaj Bá­lint is ma­ga­biz­to­san kö­ve­ti.

– Te csak ma­radj itt – for­dul hát­ra a had­nagy. – Pil­la­nat­nyi­lag sem­mi szük­ség rád.

A zász­lós sér­tő­dött kép­pel tor­pan meg.

Az ügye­le­tes or­vos – ko­rán ko­pa­szo­dó, jó ke­dé­lyű bel­gyó­gyász – kész­ség­gel ad fel­vi­lá­go­sí­tást:

– A lány vi­szony­lag jól van, an­nak el­le­né­re, hogy a hu­szon­ne­gye­dik órá­ban ke­rült hoz­zánk. Ki­mos­tuk a gyom­rocs­kát, je­len­leg in­fú­zi­ót kap.

– Esz­mé­let­len?

– Ilyen eset­ben az egyik leg­fon­to­sabb, hogy ön­tu­da­tá­nál tart­suk a be­te­get.

– Be­szél­het­nék vele?

– Saj­ná­lom, ezt meg kell ta­gad­nom.

– Csak pár szót…

Az or­vos meg­si­mo­gat­ja a fü­lé­nél gyér, fe­nyő­fa­tüs­ké­re em­lé­kez­te­tő ha­ját.

– A rend­őr­ség kü­lön uta­sí­tá­sa. Nem is cso­dá­lom, hi­szen gyil­kos­sá­gi kí­sér­let­re gya­na­kod­nak. – Töp­ren­gő ké­pet vág. – Csak azt nem ér­tem, ha már meg­mér­gez­nek va­la­kit, mi­ért kell olyan iszo­nyú­an össze­ver­ni, hogy kék-zöld le­gyen az arca…

Gu­ru­czi nyel egyet. Az­tán ki­húz­za az iga­zol­vá­nyát.

– Me­lyik szo­ba?

– Fo­lyo­só vé­gén az el­kü­lö­ní­tő – só­hajt az or­vos. – Ne ma­rad­jon so­ká­ig.

A kór­te­rem­ben egyet­len ágy van, a lány feje fel­tá­maszt­va, bal­ol­dalt áll­vá­nyon lom­bik, mely föl­for­dí­tott régi te­jes­üveg­hez ha­son­lít. Tű­ben vég­ző­dő mű­anyag cső ve­zet a lány vé­ná­já­hoz.

– Re­mek szín­ben van! – üd­vöz­li Gu­ru­czi.

– Még itt sem hagy bé­ké­ben, maga hó­hér…

– Öröm­mel hal­lom, hogy job­ban van… Tud vá­la­szol­ni a kér­dé­se­im­re?

– Sem­mi­re se vá­la­szo­lok – szo­rít­ja össze a szá­ját ko­no­kul a lány. – Kü­lö­nö­sen ma­gá­nak!

Gu­ru­czi az ágy mel­lé húz egy pisz­kos­fe­hér szé­ket, leül.

– Lát­ja, most olyan, mint egy kis­lány, aki meg­bán­ta az első ko­moly ran­de­vút…

– Nem ér­de­kel a du­má­ja…

– En­gem an­nál in­kább a ma­gáé. A gyil­kos­sá­gi cso­port­ból ki­hall­gat­ta már va­la­ki?

– Csak a fér­jem­mel kap­cso­lat­ban.

– A fér­jé­vel? Hm… És ke­gyed per­sze meg­mond­ta ne­kik, hogy két hó­nap­ja ér­ke­zett szép ha­zánk­ba.

– Mi­ért ne mond­tam vol­na?

– Ügyes… A két hó­na­pot Sze­le­zsán­ból szed­te ki?

A lány meg­pró­bál­ja el­for­dí­ta­ni a fe­jét.

– Pe­dig dél­után igen­csak be­szé­des volt – tá­mad­ja Gu­ru­czi. – Em­lék­szik?

– Sem­mi­re nem em­lék­szem.

– En­ge­del­mé­vel eszé­be jut­tat­nám: út­le­ve­lek­ről be­szélt, me­lyek­kel fel­té­te­lez­he­tő­en tá­voz­ni akar­tak a szív­sze­rel­mé­vel… – Ki­csit vár. – És ő nem Vág­völ­gyi volt!

A lány erre sem re­a­gál, csak a sze­me lesz fé­nye­sebb.

– Mit csí­pett a kis zso­kén? – foly­tat­ja a had­nagy, kis­sé már ke­gyet­le­nül.

– Azt, hogy ara­nyos volt, nem olyan vad­ál­lat, mint ma­guk, egy­től egyig!

– Mi­ért, Vág­völ­gyi ta­lán nem volt elég ara­nyos? Hi­szen meg­en­ged­te, hogy ak­ko­ra lyu­kat vág­jon a bank­be­tét­jén, amek­ko­rát csak akar…

– Hagy­jon már bé­kén!

Gu­ru­czi most a tőle tel­he­tő leg­sze­lí­deb­ben nézi a lányt.

– Aki meg­pró­bál­ta el­ten­ni láb alól, má­sod­szor is kí­sér­le­tet te­het. A sa­ját ér­de­ke, hogy be­szél­jen.

– Nem mon­dok sem­mit.

– Nyil­ván azért, mert kis­ke­gyed a sza­bad­sá­gát még a bő­ré­nél is job­ban fél­ti.

Nóra ne­héz­ke­sen a jobb kö­nyö­ké­re tá­masz­ko­dik.

– Nem érti, hogy ne­kem már min­den mind­egy? – ki­a­bál­ja. – Azt csi­nál­hat­nak ve­lem, amit akar­nak!

– Ahogy óhajt­ja – von­ja meg a vál­lát Gu­ru­czi. Fel­áll, kö­ze­lebb lép a lány­hoz; le­he­le­tén érzi a há­nyás sa­va­nyú aro­má­ját. Nem bor­zaszt­ja, is­me­ri jól ezt az össze­té­telt. Meg­pas­kol­ja a ke­zét. – Bíz­hat ben­nem, el fo­gom in­téz­ni…

A por­tán Vág­völ­gyit fe­de­zi fel, aki el­ke­se­re­det­ten vi­tat­ko­zik a por­tás­sal.

– Az üz­let­ve­ze­tő kar­ján aján­dék­cso­ma­gok­kal, se­gély­ké­rő­en pil­lant Gu­ru­czi­ra, ő azon­ban kö­zöm­bö­sen bá­mul­ja.

– Se­gít­sen már be­jut­ni… – nyö­szö­rög Vág­völ­gyi.

– Mi­óta is­me­ri a lányt? – veti oda a had­nagy.

– Nem olyan ré­gen, de ez sem­mit sem je­lent.

– Ak­kor azt árul­ja el, hogy mennyi ide­je zsa­rol­ta ma­gát.

– Nem zsa­rolt!

– Jó, ak­kor mi­óta pum­pol­ta?

– Úgy két hó­nap­ja kér­te az első na­gyobb össze­get.

– Mennyit?

– Húsz­ez­ret.

– Na és te­jelt?

– Ki ne adna ennyi pénzt a ba­rát­nő­jé­nek, ha te­he­ti?

– Én, bár ez mel­lé­kes… Min­den al­ka­lom­mal ba­lek volt?

Vág­völ­gyi le­hajt­ja a fe­jét.

– Utol­já­ra száz­ez­ret kért – mond­ja bűn­bá­nó­an. – Azt meg­ta­gad­tam.

Gu­ru­czi int a por­tás­nak, aki je­len­tő­ség­tel­je­sen bó­lint. Az üz­let­ve­ze­tő si­e­tős lép­tek­kel in­dul a lép­csők felé.

– Az ügye­le­tes or­vos­nak meg ad­jon egy ki­lót! – ki­ált­ja utá­na Gu­ru­czi. – Mond­ja, hogy én küld­tem…

*

 

– Nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­ni a mód­sze­re­ket – kez­di Gu­ru­czi. Jobb­kéz­zel fog­ja a kor­mányt, bal­ját ki­ló­gat­ja a nyi­tott ab­la­kon. – Két gyil­kos­ság: az egyik mé­reg, a má­sik drasz­ti­ku­sabb…

– Jól tet­szik okos­kod­ni… – bó­lo­gat Kar­vaj Bá­lint.

– Majd ki­de­rül. Kí­ván­csi va­gyok, te mi­ként vé­le­kedsz az ügy­ről. Fő­leg: mit ten­nél?

– Tet­tem is! – húz­za ki ma­gát a zász­lós. – Nem va­gyok én olyan pi­po­gya, ami­lyen­nek tar­ta­ni tet­szik…

– No! És mi­cso­dát?

– Ti­sza őr­nagy elv­társ meg­ígér­te, hogy a je­len­té­se­im alap­ján hol­nap le­tar­tóz­ta­tá­si pa­ran­csot ál­lít ki Vág­völ­gyi el­len, és őri­zet­be ve­he­tem, mert sze­rin­tem köp­ni fog, mint a víz­fo­lyás. Hisz van a füle me­gett egy s más…

Gu­ru­czi rá­ug­rik a fék­pe­dál­ra; a ko­csi ke­reszt­be for­dul az úton, a zász­lós tér­de a kesz­tyű­tar­tó­hoz vá­gó­dik.

– Hü­lyé­nek né­zel te en­gem, Bá­lint fiam? – kér­de­zi foj­tot­tan. – Az őri­zet­be vé­tel­hez mi­óta kell le­tar­tóz­ta­tá­si pa­rancs?

– Jót akar­tam… – szo­ron­gat­ja a tér­dét a má­sik.

– És úgy dön­töt­tél, hogy ilyen mó­don rá­ijesz­tesz Vág­völ­gyi­re, mire meg­ol­dó­dik min­den, igaz?

– Vél­tem…

– Bi­zo­nyí­té­ka­id sú­lya alatt össze­rop­pan, a váll-la­pod­ra hajt­ja buk­si fe­jét, az­tán sír­va le­dik­tál­ja a val­lo­má­sát: be­is­me­ri a két gyil­kos­sá­got, el­árul­ja, hol van az iga­zi Her­bert Gün­ter­né… Ügy­vé­det se fo­gad, kény­te­le­nek lesz­nek hi­va­tal­ból ki­ren­del­ni mel­lé egy fa­jan­kót. Így „vél­ted”, Bá­lint­kám?

– Hát…

– Ne há­pogj itt ne­kem, ha­nem tedd ezt. – Gu­ru­czi ki­ug­rik a ko­csi­ból, meg­ke­rü­li, a má­sik ol­da­lon fel­té­pi az aj­tót. – Most pe­dig ta­ka­rodj a sze­mem elől, mi­előtt be­ver­ném azt a ki­oko­so­dott bu­rá­dat!

– De had­nagy elv­társ, én…

– Ne is lás­sa­lak! – üvöl­ti.

Kar­vaj Bá­lint egyik ke­zé­vel a se­bes­ség­vál­tó kal­lan­tyú­já­ba ka­pasz­ko­dik, má­si­kat az aj­tó­ke­ret­hez fe­szí­ti.

– Had­nagy elv­társ, ne kell­jen ta­ka­rod­nom, min­dent vissza­vo­nok… – ki­a­bál­ja két­ség­be­eset­ten.

Gu­ru­czi be­szip­pant­ja az alsó aj­kát, tű­nőd­ve nézi a zász­lóst. Az­tán el­vi­gyo­ro­dik.

– Haj­lan­dó vagy en­ge­del­mes­ked­ni?

– Je­len­tem, igen!

– Nem kez­desz újabb ma­gán­ak­ci­ók­ba?

– Ígé­re­tet te­szek.

Gu­ru­czi vissza­ül a kor­mány mögé, s a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var irá­nyá­ba in­dul.

– Na­há­tak­kor! Vo­nat­ra szállsz és föl­ho­zod a mi kis csa­lét­kün­ket!

– Már­is?

– Kuss! To­váb­bá min­den­ki, aki ebbe a lek­vár­ba be­le­má­szott, le­gyen Sze­le­zsán fo­gász vagy ki a ros­seb há­zá­ban, hol­nap este ki­lenc­kor.

– Még­is­csak a dok­tor úr van gya­nú­já­ban…

– Nem ér­de­kel, hogy csi­ná­lod, de ha va­la­ki hi­á­nyoz­ni fog, vé­ged! Egy­sze­rű­en ki­nyo­mom be­lő­led a szuszt!

– Oszt ha Szvo­bo­da Ákost nem eresz­tik a rács mö­gül?

– Őt rám bíz­ha­tod. A lány­ra se le­gyen gon­dod, majd ki­lo­pom va­la­hogy a kór­ház­ból.

A pá­lya­ud­var mel­lett Gu­ru­czi le­ál­lít­ja a mo­tort, a sö­tét­sé­get csak rit­kán vált­ják a szem­ből kö­ze­le­dő tom­pí­tott fény­szó­rók. Kar­vaj Bá­lint­hoz for­dul.

– Ugye, nem ve­szed sér­tés­nek, ha sze­ret­ném meg­vizs­gál­ni a csúz­li­dat? Lel­ki­is­me­re­te­sen ke­ze­led-e, mi­egy­más… Hol­nap este szük­sé­ged le­het rá.

– Je­len­tem, úgy bá­nok a szol­gá­la­ti fegy­ve­rem­mel, mint­ha a tu­laj­don test­ré­szem vol­na. – A zász­lós ma­ga­biz­to­san adja át a fegy­vert.

Gu­ru­czi be­le­sza­gol a cső­be, a fény felé for­dít­ja, majd meg­pör­ge­ti a tá­rat.

– Sze­rin­ted el­ta­lá­lom azt a tá­vo­li ut­ca­lám­pát? – kér­de­zi szó­ra­ko­zot­tan.

– Biz­to­san, de azért ne tes­sék ki­pró­bál­ni…

– Jól van, meg­győz­tél – vil­lám­gyor­san Kar­vaj Bá­lint mell­ka­sá­hoz for­dít­ja a csö­vet.

– Hát a szí­ve­det?

– Ne tes­sék vic­cel­ni ve­lem… – mo­so­lyog kény­sze­re­det­ten a zász­lós.

– Min­den­ki ott le­gyen ab­ban a ház­ban – mond­ja ki­mér­ten Gu­ru­czi. – Min­den­ki!

*

 

Gu­ru­czi ké­nyel­mes tem­pó­ban ve­zet ha­za­fe­lé: né­ze­lő­dik, me­lyik nons­top bü­fé­ben ve­gye meg azt a pár üveg sört, amit ott­hon, el­mél­ke­dés köz­ben el­szo­po­gat­hat.

Az egyik pi­ros lám­pá­nál hir­te­len fé­kez, mire egy vi­lá­gos szí­nű Lada csak­nem be­le­sza­lad há­tul­ról. A ne­on­lám­pa fé­nye a rend­szám­táb­lá­já­ra ve­tül: AL.

Las­sít, de a Lada nem húz el mel­let­te. Ak­kor sá­vot vált, pró­ba­kép­pen meg­előz egy te­jes­ko­csit; a vi­lá­gos szí­nű autó ve­ze­tő­je ugyan­azt te­szi.

Gu­ru­czi kö­ze­pes tem­pó­ban ve­zet to­vább. Te­kin­te­te újra és újra a vissza­pil­lan­tó tü­kör­re ug­rik: a Lada to­vább­ra is mö­göt­te van, s „jó szo­kás” sze­rint ket­ten ül­nek ben­ne.

Rá­ka­nya­ro­dik az ip­szi­lon alul­já­ró felé ve­ze­tő útra, s jám­bo­ran gu­rul to­vább, mint aki mit sem sejt – nyo­má­ban a La­dá­val. Ami­kor – kö­zel az alul­já­ró­hoz – zöl­det mu­tat a jel­ző­lám­pa, vissza­vált egy se­bes­ség­fo­ko­za­tot, fel­bő­ge­ti a mo­tort. Tel­jes gáz­zal ló­dul az ip­szi­lon alul­já­ró irá­nyá­ba, köz­ben a bal sáv­ba hú­zó­dik, mely a híd­ra visz, míg az egye­ne­sen futó az egyik bel­vá­ro­si ut­cá­ba tor­kol­lik.

Kö­rül­be­lül nyolc­van-ki­lenc­ven ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel – tel­jes gáz­zal – kö­ze­lí­ti meg az el­ága­zást, még min­dig bal ol­da­lon re­peszt­ve, egé­szen kö­zel a be­ton­fal­hoz. A Lada szo­ro­san mö­göt­te.

– Sze­ren­cse­csil­la­gom, most se­gíts! – ki­ált­ja, az­zal a két utat el­vá­lasz­tó be­ton­tömb­től né­hány mé­ter­re jobb­ra ránt­ja a kor­mányt; a ko­csi két ke­re­ke a le­ve­gő­be emel­ke­dik, ép­pen csak nem bo­rul. Amint vissza­bil­len, már egye­ne­sen szá­guld to­vább a bel­vá­ro­si ut­cán.

Háta mö­gött gu­mik vé­szes csi­kor­gá­sát hall­ja, de a csat­ta­nás nem kö­vet­ke­zik be: a Lada sze­ren­csé­sen for­dul­ha­tott a híd felé. Gu­ru­czi el­vi­gyo­ro­dik.

Az első sza­bad par­ko­ló­hely­re be­áll, le­zár­ja a ko­csit, fu­tás­nak ered. Ke­resz­tül­vág egy át­já­ró­há­zon, majd zseb­re dug­ja a ke­zét, ké­nyel­me­sebb­re fog­ja a tem­pót. Le­in­ti az első ma­gán­ta­xit.

– Pa­lo­tá­ra, a „gu­mi­bot­te­lep­re”! – mond­ja a hi­va­tal­nok kül­se­jű so­főr­nek.

– Az mer­re van? – kér­de­zi puha, si­mu­lé­kony han­gon a so­főr.

– Ha még azt se tu­dod, mi­ért nem ülsz rá egy szip­pan­tó­au­tó­ra? Tud­tom­mal van föl­vé­tel a ta­laj­erő­nél… – A had­nagy mé­lyet só­hajt. – Egye­lő­re cé­lozd meg a Ke­le­tit…

– Itt va­ló­ban zser­nyá­kok lak­nak? – kér­de­zi a so­főr, mi­kor már a la­kó­te­le­pen ka­nya­rog­nak. – Csak vi­gyáz­zon, ne­hogy itt tart­sák…

Gu­ru­czi vá­lasz nél­kül a ke­zé­be nyom­ja a pénzt, ki­száll, a ka­pu­hoz siet – e he­lyütt soha nem zár­ják kulcs­ra. Meg­nyom­ja a pi­ros gom­bot, vi­lá­gos­ság tá­mad. Fel­kap­tat a lép­csőn, az ajtó előtt rá­néz az órá­já­ra: éj­fél múlt tíz perc­cel. Nagy le­ve­gőt vesz, csen­get.

Nyí­lik az ajtó, és Ti­sza őr­nagy me­red rá pi­zsa­má­ban…

*

 

Más­nap este a had­nagy be­lép Szvo­bo­da Ákos cel­lá­já­ba, és fel­szó­lít­ja, hogy nyújt­sa maga elé a két ke­zét.

– Jó­sol­ni akarsz? – kér­de­zi az új­ság­író iro­ni­ku­san.

Vá­lasz he­lyett Gu­ru­czi ava­tott moz­du­lat­tal a csuk­ló­já­ra kat­tint­ja a bi­lin­cset.

Ka­ron ra­gad­ja, s ki­ve­ze­ti a fo­lyo­só­ra.

– Akasz­ta­ni vi­szel? Még nem ad­ták föl az utol­só ke­ne­tet…

– Nyu­gi, csak le­ve­gő­zünk egyet.

– Azt hit­tem, már tár­gya­lás nél­kül nyír­nak ki.

– Tud­tom­mal haj­nal­ban esik meg az ilyes­mi. A leg­rosszabb eset­ben is van még leg­alább nyolc órád…

Gu­ru­czi át­ad­ja a pe­csé­tes pa­pírt és a cel­la­kul­csot a fo­lyo­só vé­gén posz­to­ló őr­mes­ter­nek. Az bic­cent, ki­csi­vel ké­sőbb kint van­nak az ut­cán.

– Csak nem így akarsz vé­gig­vin­ni a vá­ro­son? – pil­lant két­ség­be­eset­ten a bi­lincs­re Szvo­bo­da Ákos. – Oda lesz a jó hí­rem…

– Er­ről jobb, ha nem be­szé­lünk… – le­gyint, s ki­nyit­ja a jár­da­sze­gély­nél álló rend­őr­au­tót. Be­száll a vo­lán­hoz.

– De föl­vit­te a jó­is­ten a dol­go­dat! – jegy­zi meg az új­ság­író, mi­köz­ben elő­re­tar­tott ke­zé­vel ne­héz­ke­sen be­ügyes­ke­di ma­gát mel­lé.

– Na hal­lod! A cá­pá­kat meg­il­le­ti a ri­a­dó­au­tó.

– Rám cél­zol?

– Hü­lye vagy? Ma­gam­ra… – Gu­ru­czi he­gyes pil­lan­tást vet Szvo­bo­da Ákos­ra. – Utó­la­gos en­ge­del­med­del be­tör­tem hoz­zád dél­után. Kí­ván­csi vol­tam a kéz­ira­tod­ra. Szo­mo­rú­an lát­tam, hogy le­ra­gad­tál a ló­ver­seny­nél. Sze­ren­csé­re to­vább tur­kál­tam, és meg­ta­lál­tam a no­te­sze­det is…

– Eh­hez nem volt jo­god! – fa­kad ki az Új­ság­író.

– Na és az­tán? Csak az ér­de­kelt, mit ko­tyo­gott ne­ked Bla­s­ek Gyu­la…

Szvo­bo­da Ákos sá­padt ar­cán ki­raj­zo­lód­nak a haj­szál­erek.

– Azt hi­szed, te már min­dent meg­en­ged­hetsz ma­gad­nak? – for­tyog to­vább. – Min­den­be be­le­üt­he­ted az or­ro­dat? Váj­kál­hatsz?

– Ve­led szem­ben leg­alább­is…

Sze­le­zsán kert­je előtt két má­sik rend­őr­ko­csi s egy RA-s rend­szá­mú kék mik­ro­busz par­kol. A kert ki­vi­lá­gít­va, a ház is fény­ár­ban úszik.

– Rend­őr­bál lesz itt, vagy mi­fe­ne? – tu­da­kol­ja Szvo­bo­da Ákos, el­fe­led­kez­vén imén­ti sé­rel­mé­ről.

– Bál nem lesz – vá­la­szol­ja ko­mo­ran Gu­ru­czi.

A kapu nyit­va, Gu­ru­czi, ol­da­lán a li­he­gő új­ság­író­val, egye­ne­sen az aj­tó­hoz siet. Az elő­szo­bá­ban ácsor­gó ti­ze­des út­ba­i­ga­zít­ja őket a tár­sal­gó­ba.

Ja­ku­bek Ben­já­min egy ka­ros­szék­ben ter­pesz­ke­dik a sa­rok­ban. Csak a für­dő­kö­peny kö­tő­je van szo­ro­sabb­ra húz­va a pi­zsa­má­ja fe­lett, más­kü­lön­ben ugyan­úgy fest, mint a had­nagy lá­to­ga­tá­sa­kor. Vág­völ­gyi egy tám­lás ágyon ül, Bla­s­ek Gyu­la és Grósz De­zső kö­zött. A lány a tár­sa­ság­tól tá­vol gub­baszt egy mű­anyag zsá­mo­lyon, vál­lán könnyű ta­ka­ró. A mi­xer­nő Kar­vaj Bá­lint mel­lett szo­rong a szó­fán.

Sze­le­zsán az aj­tó­ban to­po­rog, s nyug­ta­lan pil­lan­tá­so­kat vet a je­len­lé­vők­re.

– El­árul­ná, mi­ért ez a cir­kusz? – for­dul Gu­ru­czi­hoz.

– Rö­vi­de­sen meg­tud­ja, uram – mond­ja a had­nagy, s az új­ság­írót egy üres fo­tel­ba löki. – Itt az utol­só jó­ma­dár!

Ti­sza őr­nagy lép a he­lyi­ség­be. Csön­de­sen a kan­dal­ló­hoz sé­tál, s ki­fe­je­zés­te­le­nül néz vé­gig a tár­sa­sá­gon.

– A ren­de­lé­si időm alatt be­ál­lít egy nyo­mo­zó, és fel­szó­lít, hogy sa­ját ér­de­kem­ben tar­tóz­kod­jak itt­hon! – fa­kad ki is­mét a há­zi­gaz­da. – Az­tán sor­ra jön­nek az is­me­ret­len, fé­lig is­mert „ven­dé­gek”. Köz­ben rend­őrök csel­len­ge­nek, a ker­tem­ben. Meg­ma­gya­ráz­ná va­la­ki, mi­nek kö­szön­he­tem mind­ezt?

– Előbb ke­rít­sen va­la­mi in­ni­va­lót! – szó­lít­ja fel Gu­ru­czi. – Ma­gá­nak is szük­sé­ge lesz rá, meg­ígé­rem…

Ti­sza őr­nagy nyel egyet.

A had­nagy le­gel­te­ti sze­mét a tár­sa­sá­gon; vé­gül Ti­sza őr­na­gyon ál­la­po­dik  meg.

– Elő­ször is, kö­szö­nöm a fe­let­te­se­im fel­tét­len bi­zal­mát, ami tud­va­le­vő, hogy el­en­ged­he­tet­len az ered­mé­nyes mun­ká­hoz – kez­di, s meg­kö­szö­rü­li a tor­kát. – Má­sod­szor, kü­lön el­is­me­rést ér­de­mel Kar­vaj Bá­lint zász­lós, aki erőt, fá­rad­sá­got nem kí­mél­ve se­gí­tett, s vé­gül is si­ker­re vit­te a nyo­mo­zást.

Kar­vaj Bá­lint nagy arca a pi­ros és a bor­dó szín­ár­nya­la­ta­i­ban vál­ta­ko­zik. Ez­alatt a há­zi­gaz­da kü­lön­bö­ző ita­lo­kat pa­kol az asz­tal­ra. Gu­ru­czi meg­ra­gad­ja a vod­kás­üve­get, be­le­iszik, majd foly­tat­ja:

– En­ged­jék meg, hogy el­ső­sor­ban a ma­gam szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra, nem­kü­lön­ben az önök tá­jé­koz­ta­tá­sa vé­gett rö­vi­den vé­gig­fus­sak ezen a nem min­den­na­pi tör­té­ne­ten. Ta­lán az­zal kez­dő­dött, hogy csak­nem har­minc esz­ten­dő­vel ez­előtt egy Mé­szöly nevű di­á­kot ki­csap­tak az or­vo­si egye­tem­ről. De Mé­szöly­nek min­den­kép­pen kel­lett a dip­lo­ma. S ek­kor fel­buk­kant Ja­ku­bek úr, az ok­irat­ha­mi­sí­tás ki­vá­ló mes­te­re, aki­nek a szak­ér­tel­mét ko­ráb­ban bör­tön­bün­te­tés­sel is „ju­tal­maz­ták” a ha­tó­sá­gok. Mi­kor volt ez?

– Ezer­ki­lencszáz­har­minc­ki­lenc­ben – só­hajt­ja Ja­ku­bek Ben­já­min. – De mind­ez na­gyon ré­gen tör­tént, és meg­be­szél­tük…

– Úgy van, az el­évü­lés… Fe­les­le­ges em­lí­te­nie. Csak a foly­to­nos­ság ked­vé­ért hoz­tam szó­ba… – Fá­rad­tan kör­be­pil­lant a he­lyi­sé­gen. – Ja­ku­bek úr te­hát át­ad­ta a ha­mis dip­lo­mát, amit Sze­le­zsán – ta­lán fél­ve a le­bu­kás­tól – nem hasz­nált föl azon­nal. In­kább vi­dék­re köl­tö­zött, ahol egy jól jö­ve­del­me­ző ge­bi­nes üz­let­nek lett a ve­ze­tő­je. Az­tán, ahogy az már len­ni szo­kott, össze­ho­zott egy gye­re­ket, de vál­lal­ni már nem vál­lal­ta. Az asszony en­nek el­le­né­re meg­szül­te a kis­lányt, s kény­te­len volt sa­ját ne­vé­re anya­köny­vez­tet­ni: így lett Mé­szöly lá­nyá­ból Bor­so­di Nóra. Tel­tek az évek, míg­nem az asszony Nórá­val együtt el­hagy­ta az or­szá­got. Mün­chen­ben te­le­ped­tek le, s Nó­ri­ka rö­vi­de­sen föl­ve­het­te a nyu­gat­né­met ál­lam­pol­gár­sá­got. Mé­szöly pe­dig, aki ek­kor­ra már ren­de­sen meg­szed­te ma­gát, fel­jött a fő­vá­ros­ba, meg­vet­te ezt a há­zat, és föl­tá­madt dr. Sze­le­zsán Imre fog­szak­or­vos. A dok­to­ri cím még­is­csak elő­ke­lőbb, nem igaz?

Gu­ru­czi most Bor­so­di Nórá­hoz sé­tál. A lány ros­ka­ta­gon ku­po­rog az ala­csony zsá­mo­lyon.

– S hogy mi tör­tént Bor­so­di Nórá­val? – hal­lat­szik Gu­ru­czi hang­ja, mi­köz­ben te­kin­te­té­vel vé­gig­pász­táz az egy­be­gyűl­te­ken. – A té­ve­dé­sek el­ke­rü­lé­se vé­gett be­mu­ta­tom önök­nek Var­ga Évát.

Vág­völ­gyi föl­ug­rik, tesz né­hány lé­pést, de Bla­s­ek és Grósz De­zső vissza­húz­za.

Gu­ru­czi elő­ve­szi az Eve­lin­nél ta­lált fény­ké­pet.

– Bir­to­kom­ba ke­rült ez a fény­kép, mely bi­zo­nyít­ja, hogy Var­ga Éva, vagy­is ön, kis­asszony, so­sem hagy­ta el az or­szág te­rü­le­tét. A fo­tó­mű­vész sze­ren­csé­re pre­cíz em­ber lé­vén, meg­őriz­te a ne­ga­tí­vot, s így a ta­sa­kon ta­lált cím se­gít­sé­gé­vel el­ju­tot­tam Var­ga Éva volt gim­ná­zi­u­má­ba, ahol az igaz­ga­tó meg­mu­tat­ta a tab­ló­ké­pen is. Iga­zán saj­nál­hat­ják, hogy nem lát­hat­ták ti­zen­nyolc éves ko­rá­ban…

Vág­völ­gyi újra fel­ug­rik, a lány­hoz siet, le­gug­gol mel­lé. A keze után nyúl, Var­ga Éva el­lö­ki ma­gá­tól. Vág­völ­gyi­nek a te­nye­ré­re kell tá­masz­kod­nia, ne­hogy ha­nyatt es­sen.

Gu­ru­czi fö­lé­nye­sen nézi az üz­let­ve­ze­tőt.

– Hát­ha még azt is tud­ná, hogy rend­sze­re­sen csal­ta – ha ugyan csa­lás­nak le­het ne­vez­ni egy évek óta tar­tó kap­cso­la­tot…

– Ki­ről be­szél? – há­pog­ja Vág­völ­gyi.

– A né­hai zso­ké­ról. Is­mer­te?

– Nem.

– Pe­dig fel­tű­nő je­len­ség volt sze­gény… És meg kell mon­da­nom őszin­tén, fur­csa ne­kem: az egyik ál­do­zat ép­pen a maga ko­csi­já­ban le­hel­te ki a lel­két, a má­so­dik meg a ba­rát­nő­jé­nek a nagy sze­rel­me volt… Mit szól eh­hez?

– Sem­mit.

Var­ga Éva szét­nyit­ja aj­ka­it, mint­ha üvöl­te­ni akar­na, de hang nem jön ki a tor­kán. Az ápo­ló­nő nyug­ta­tó­an át­öle­li, meg­si­mo­gat­ja.

– Leg­alább annyit mond­jon, hogy ilyen az élet – só­hajt­ja Gu­ru­czi, az­zal az ita­los­ko­csi­hoz lép. Tölt ma­gá­nak, iszik. Ti­sza őr­nagy ar­cán meg­rán­dul né­hány ideg. – De tér­jünk vissza Var­ga Évá­hoz. Nos, en­nek a va­ló­ban de­ko­ra­tív ba­bá­nak az volt a leg­főbb vá­gya, hogy a zso­ké­val él­hes­sen, még­hoz­zá ön­ma­guk­hoz mél­tó kö­rül­mé­nyek kö­zött. A gyen­ge kis­em­be­rek örö­kös álma ez. S ők ket­ten, ki tud­ja, mi­ért, Nyu­ga­ton akar­ták meg­va­ló­sí­ta­ni.

Ta­lán dol­goz­ni akar­tak, nem tu­dom. Min­den­eset­re út­le­vél­re volt szük­sé­gük, amit tör­vé­nye­sen ki­sebb-na­gyobb stik­lik mi­att egyi­kük sem ka­pott. Így az­tán, ami­kor Her­bert Gün­ter­né, vagy­is az iga­zi Bor­so­di Nóra át­lép­te a ha­tárt, a va­ló­di ira­tok rö­vid időn be­lül Var­ga Évá­hoz ju­tot­tak. Most már csak a zso­ké pa­pír­ja­it kel­lett meg­sze­rez­ni, és agyő, Ma­gyar­or­szág!…

Var­ga Éva úgy me­red maga elé, mint­ha nem tu­da­to­sul­ná­nak ben­ne a sza­vak. Gu­ru­czi pe­dig Vág­völ­gyi felé for­dít­ja a fe­jét, aki za­va­rá­ban a nyak­ken­dő­je cso­mó­ját igaz­gat­ja.

– Nem sok­kal a pa­pí­rok meg­szer­zé­se után meg­is­mer­te Vág­völ­gyit, és en­nek a kan ma­jom­nak az első pil­la­nat­ban si­ke­rült olyan­nyi­ra be­le­zúg­nia, hogy azon­nal a vil­lá­já­ba köl­töz­tet­te a „nyu­gat­né­met pi­pit”, aki rá­adá­sul a sió­fo­ki bár­ban még tit­kos vá­gyát, a tán­co­lást is mű­vel­het­te, per­sze mun­kál­ta­tói en­ge­dély nél­kül.

Ko­pog­nak az aj­tón, be­lép egy gya­kor­ló­ru­há­ban lévő sza­kasz­ve­ze­tő.

Tisz­te­leg.

– Je­len­tem, vé­gez­tünk az elő­ké­szü­le­tek­kel. Kezd­het­jük a fel­tá­rást?

– Kezd­he­tik – mond­ja Gu­ru­czi.

A há­zi­gaz­da hisz­té­ri­ku­san fel­ki­ált:

– Mi­lyen fel­tá­rást akar­nak itt kez­de­ni?! Sem­mi­be nem egye­zem bele! Tud­tom­mal eh­hez en­ge­dély kell…

– Van en­ge­dély – veti oda Ti­sza őr­nagy.

Szvo­bo­da Ákos a zsúr­ko­csi­hoz som­for­dál, s le­hajt egy po­hár­ral, majd rög­tön újra tölt.

– Azt már ne idd meg! – fi­gyel­mez­te­ti Gu­ru­czi.

– Mi­ért? Még a má­sét is saj­ná­lod tő­lem?

Gu­ru­czi ki­ve­szi ke­zé­ből a po­ha­rat, és maga kor­tyol az ital­ból. – Gon­do­lom, kis­sé el­szok­tál tőle – veti oda az új­ság­író­nak, majd a ka­ros­szék felé for­dul.

– Ja­ku­bek úr, ezen­nel ki­je­len­tem, hogy az ügy­ben maga volt az a bi­zo­nyos bor­só­szem.

– Én?! – cso­dál­ko­zik az öreg­em­ber, és szo­ro­sabb­ra húz­za a für­dő­kö­peny kö­tő­jét.

– Bi­zony. Mert ha nem te­le­fo­nált vol­na Sze­le­zsán­nak, még­pe­dig ép­pen a Sár­ga Ló­ból, hogy ta­lál­ko­zott egy Bor­so­di Nóra nevű lánnyal, bi­zony sok min­den ho­mály­ban ma­radt vol­na.

– Ké­rem, ez iga­zán sem­mi­ség – le­gyint Ja­ku­bek Ben­já­min.

– Ki­tün­te­tést azért ne vár­jon érte.

– Nem vá­rok.

– Meg­nyu­god­tam.

Is­mét meg­ko­pog­tat­ják az aj­tót, és a sza­kasz­ve­ze­tő je­len­ti, hogy el­ké­szül­tek a mun­ká­val.

– Jöj­je­nek utá­nam – tá­pász­ko­dik fel Gu­ru­czi.

Li­ba­sor­ban vo­nul­nak ki a kert­be. El­ha­lad­nak a sző­lő­lu­gas men­tén, fur­csán emel­ge­tik a lá­bu­kat a fű­cso­mók, rö­gök kö­zött, mint va­la­mi meg­ba­bo­ná­zott se­reg. Az­tán a nyá­ri kony­ha mö­gött ész­re­ve­szik a föld­há­nyást, amit né­hány, ugyan­csak gya­kor­ló­ru­há­ba öl­tö­zött rend­őr áll kö­rül.

– Vi­lá­gí­tást! – pa­ran­csol­ja Gu­ru­czi.

Az egyik rend­őr be­kap­csol­ja a Ju­pi­ter­lám­pát – a fény­su­gár fris­sen ásott göd­röt vi­lá­gít meg.

Gu­ru­czi a gö­dör szé­lé­hez lép, s hossza­san néz le­fe­lé, köz­ben nem vesz le­ve­gőt. Majd Var­ga Éva felé for­dul.

– Meg akar­ja te­kin­te­ni? – kér­de­zi.

A lány csak áll, ki­csi­vel messzebb a töb­bi­ek­től; a lám­pák su­ga­rán kí­vül is lát­ni, hogy resz­ket.

Ti­sza őr­nagy Kar­vaj Bá­lint­hoz in­té­zi a pa­ran­csot: – Se­gít­sen a hölgy­nek, zász­lós elv­társ!

Kar­vaj Bá­lint a kar­já­nál fog­va tá­mo­gat­ja a gö­dör­höz Var­ga Évát. A lány le­pil­lant, az­tán meg­pör­dül, köz­ben a szá­ja sar­kán ki­csor­dul va­la­mi: ök­len­dez­ve hány.

Gu­ru­czi fi­gye­li a je­len­lé­vők re­a­gá­lá­sát. Ami­kor a há­zi­gaz­dá­ra esik te­kin­te­te, az al­va­já­ró­ként in­dul a gö­dör felé.

– Ki van ben­ne? – kér­de­zi ál­ma­ta­gon.

– Bor­so­di Nóra, azaz Her­bert Gün­ter­né, a lá­nya – mond­ja Gu­ru­czi. – Aján­lom, ne néz­ze meg…

*

 

Szót­la­nul vo­nul­nak vissza a nap­pa­li­ba. Sze­le­zsánt két rend­őr tá­mo­gat­ja, óva­to­san ül­te­tik az egyik ké­nyel­mes fo­tel­ba. Gu­ru­czi po­hár­ral a ke­zé­ben kör­be­sé­tál­ja a szo­bát, majd meg­áll Var­ga Éva előtt. Min­den szem a lány­ra sze­ge­ző­dik.

– Va­la­mi azt súg­ta ne­kem – kez­di Gu­ru­czi – hogy Var­ga Éva – bár­mennyi­re is pisz­kos a lel­ki­is­me­re­te – gyil­kol­ni azért kép­te­len len­ne. Nem tu­dom, önök hogy van­nak ez­zel, de ne­kem ez a te­ó­ria egy­re in­kább meg­győ­ző­dé­sem­mé vált. Így az­tán más­hol kel­lett ke­res­nem az in­dí­té­kot, s mond­ha­tom, sze­ren­csém volt.

Las­san szá­já­hoz eme­li a po­ha­rat, majd Eve­lin felé for­dul.

– Ott kö­vet­te el a hi­bát, kis­lány, hogy túl­sá­go­san is biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát.

Eve­lin fakó arc­cal, tág­ra nyílt szem­mel Gu­ru­czi­ra me­red.

– Mi­cso­da?

Gu­ru­czi szín­pa­di­as moz­du­lat­tal meg­ha­jol a lány előtt.

– Utó­la­gos en­ge­del­mé­vel teg­nap is­mét meg­lá­to­gat­tam a la­ká­sát, s ki­csit job­ban kö­rül­néz­tem. Ta­lál­tam né­hány le­ve­let, me­lye­ket Her­bert Gün­ter írt ma­gá­nak, s ame­lyek­ből egy­ér­tel­mű­en ki­de­rült, hogy az a sze­ren­csét­len né­met évek­kel ez­előtt még a maga vő­le­gé­nye volt. Már az es­kü­vő nap­ját is ki­tűz­ték, ami­kor a meg­bol­do­gult ta­lál­ko­zott Bor­so­di Nórá­val, kit meg­lát­ni és meg­sze­ret­ni egy pil­la­nat műve volt, ahogy a köl­tő mond­ja. A maga fri­gye min­den­eset­re ug­rott. Gon­do­lom, ezt a tra­gé­di­át nem tud­ta meg­emész­te­ni, hi­szen Her­bert úr jó­ké­pű volt, s ami ta­lán még lé­nye­ge­sebb: gaz­dag… Bosszút akart áll­ni a kút­ba esett há­zas­sá­gért, s eh­hez ka­pó­ra jött ba­rát­nő­jé­nek, Var­ga Évá­nak a ké­ré­se. In­for­má­ci­ó­kat szer­zett Bor­so­di Nóra itt­ho­ni éle­té­ről, majd föl­hív­ta te­le­fo­non, s ha­za­csal­ta. Gon­do­lom, örök­ség­ről be­szél­he­tett neki, leg­alább­is én ezt tet­tem vol­na, hi­szen a pénz min­den­kit meg­bo­lon­dít…

Sze­le­zsán mint egy hold­kó­ros föl­emel­ke­dik a fo­tel­ból, né­hány bi­zony­ta­lan lé­pést tesz a lány felé, de a rend­őrök fi­no­man a hóna alá nyúl­nak.

Sze­le­zsán nem el­len­ke­zik: szó nél­kül vissza­ül a he­lyé­re.

Vág­völ­gyi szin­te meg­ál­lás nél­kül hol Var­ga Éván, hol pe­dig Eve­li­nen tán­col­tat­ja a sze­mét, vé­gül fá­rad­tan ke­zé­be te­me­ti az ar­cát.

Eve­lin kis­sé be­gör­bí­ti az aj­kát.

– Csa­lód­tam ma­gá­ban, had­nagy!

Gu­ru­czi el­vi­gyo­ro­dik.

– Öt év­vel ez­előtt szó­ról szó­ra ugyan­ezt mond­ta a fe­le­sé­gem, de az ő szá­já­ból va­la­hogy ne­me­sebb­nek tűnt ez a mon­dat…

Ti­sza őr­nagy né­hány kö­hin­tés­sel pró­bál­ja más me­der­be te­rel­ni a tár­sal­gást.

– Kí­ván­csi va­gyok, ho­gyan tud­ná be­bi­zo­nyí­ta­ni mind­ezt!… – mond­ja ma­ga­biz­to­san Eve­lin.

– Mint már mon­dot­tam, teg­nap a la­ká­sán jár­tam, s a pin­cé­jé­ben ta­lál­tam egy ka­zet­tát, amit kulcs hi­á­nyá­ban kény­te­len vol­tam fel­fe­szí­te­ni, s mit gon­dol, mit ta­lál­tam ben­ne? Her­bert Gün­ter út­le­ve­lét s egyéb ira­ta­it…

– So­sem volt ka­zet­tám…

– Ej­nye, kis­lány, csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy én csem­pész­tem oda? – csó­vál­ja meg a fe­jét Gu­ru­czi. – A la­bo­ro­sok pél­dá­ul egy üveg ko­nyak­kal há­lál­ták meg a mun­kát, vég­re ki­cse­me­géz­het­ték ma­gu­kat… Annyi hasz­nál­ha­tó ujj­le­nyo­ma­tot ta­lál­tak azon a né­hány pa­pí­ron, amennyit öt év alatt tud­nak csak össze­gyűj­te­ni. Gon­do­lom, a ma­gáé is köz­tük dí­sze­leg…

Eve­lin hir­te­len moz­du­lat­tal Kar­vaj Bá­lint­hoz ug­rik, s a zász­lós zse­bé­ből vil­lám­gyors moz­du­lat­tal elő­ránt­ja a pisz­to­lyát.

– Okos­kodj to­vább, szi­mat­kám! Ha va­la­ki moz­dul, ke­resz­tül­lö­vöm!

A je­len­lé­vők arca meg­me­re­ve­dik. Gu­ru­czi ren­dít­he­tet­len nyu­ga­lom­mal foly­tat­ja:

– Ugye, a zso­ké­val ás­ták el a hul­lát?

– Kény­te­len vol­tam meg­dol­goz­tat­ni.

Gu­ru­czi ke­zé­vel ki­fe­lé, a föld­há­nyás irá­nyá­ba mu­tat. – El­is­me­rem, volt ben­ne va­la­mi ál­la­ti lo­gi­ka: nyu­god­jék an­nak a föld­jé­ben, aki nem­zet­te.

Eve­lin ter­mé­szet­el­le­nes han­gon föl­ka­cag:

– Foly­tas­sa! Ha­tá­ro­zot­tan él­ve­zem.

– Mi­után meg­öl­te – gon­do­lom, ugyan­az­zal a mé­reg­gel, mint Her­bert Gün­tert –, Var­ga Évá­nak át­ad­ta az út­le­ve­let, aki an­nak rend­je és mód­ja sze­rint ki­fi­zet­te ma­gát. Jut eszem­be, mennyit kért érte?

– Száz­ez­ret, fe­jen­ként.

Gu­ru­czi el­is­me­rő­en cset­tint.

– Ennyi pénzt fel­tű­nés nél­kül össze­csal­ni a ló­ver­se­nyen va­ló­ban mű­vé­szet! Ha az a kis­em­ber élet­ben ma­rad, ta­lán vi­lág­el­ső is le­he­tett vol­na! Arra per­sze nem gon­dol­tam, hogy a vesz­te­sé­ge­met tör­vény­te­len dol­gok­ra hasz­nál­ják fel…

– Ho­gyan? – kér­de­zi Ti­sza őr­nagy.

– Csak han­go­san gon­dol­koz­tam – vá­la­szol­ja Gu­ru­czi, majd is­mét Eve­lin­re pil­lant. – A bosszú első ré­sze te­hát si­ke­rült. Hát­ra volt még a zso­ké­nak ígért út­le­vél, il­let­ve Her­bert Gün­ter meg­gyil­ko­lá­sa. En­nél mi sem volt könnyebb: le­ve­let írt neki a már ha­lott fe­le­sé­ge ne­vé­ben, és ide­csal­ta. Köz­ben még arra is ügyelt, hogy Var­ga Évát ke­ver­je gya­nú­ba, azért csi­nál­ta azt a kis szé­kes­fe­hér­vá­ri mó­kát… Hi­szen tud­ta, hogy Var­ga Éva hall­gat­ni fog, akár a sír…

– Nem is csa­lód­tam ben­ne!

– Ma­gát vi­szont sür­get­ni kezd­te az idő. Ugyan­is, ha Var­ga Évá­ék disszi­dál­nak, és föl­fe­de­zik mind a két gyil­kos­sá­got, az is­ten se mos­sa le ró­luk a gya­nút, de a zso­ké még nem tu­dott fi­zet­ni, pe­dig iga­zán meg­pró­bált min­dent: fa­vo­rit lo­vak­kal lett ti­ze­dik, hogy a szo­bor­ügy­let­ről már ne is be­szél­jek.

A szo­bor szó hal­la­tán Ja­ku­bek Ben­já­min fész­ke­lőd­ni kezd, ám a had­nagy nyug­ta­tó­an int felé.

– Így az­tán mó­do­sí­tot­ta a ter­vét – foly­tat­ja Gu­ru­czi. – Tu­laj­don­kép­pen a leg­egy­sze­rűbb meg­ol­dást vá­lasz­tot­ta: úgy dön­tött, hogy meg­öli mind­ket­tő­jü­ket, és maga hagy­ja el az or­szá­got. Pén­ze már volt hoz­zá, ta­lán még egy mi­nid­rin­ket is meg tu­dott vol­na nyit­ni va­la­hol. Elő­ször el­ját­szot­ta ne­kem a szín­já­té­kot, mi­sze­rint meg akar­ják ölni. A „me­rény­lő” nem volt más, mint a mar­ká­ban tar­tott zso­ké; kis láb­nyo­ma meg­ta­lál­ha­tó az ab­lak alatt. S aki volt olyan os­to­ba, hogy el­árul­ta, hova igyek­szik utá­na. Maga kis idő­vel ké­sőbb kö­vet­te, s ami­kor egye­dül ta­lál­ta Szvo­bo­da Ákos la­ká­sá­ban, vég­hez­vit­te a ter­vét. Amint a fir­kász esze­lő­sen el­ro­hant te­le­fo­nál­ni, maga ki­von­szol­ta a te­te­met a sze­mét­domb­ra. Az­tán ha­za­ment, be­vet­te a di­li­bo­gyó­kat, és le­fe­küdt alud­ni. Ami pe­dig Var­ga Évát il­le­ti: neki ked­venc ita­lá­ba, a to­jás­li­kőr­be tet­te a mér­get… Rá­adá­sul még azt is tud­ta, hogy Vág­völ­gyi utál­ja a to­jás­li­kőrt…

A csen­det csak Var­ga Éva szű­kö­lé­se s Eve­lin li­he­gé­se za­var­ja. A rend­őrök be­avat­ko­zás­ra ké­szen áll­nak, de pa­rancs hí­ján nem cse­le­ked­nek.

Gu­ru­czi Vág­völ­gyi felé nyújt egy csekk­szel­vényt.

– Be­fi­zet­tem a tíz­ezer fo­rint hi­ányt, amit el­sik­kasz­tott a Sár­ga Ló­ból. Bla­s­ek Gyu­la me­sél­te el az új­ság­író­nak; kí­ván­csi le­szek, med­dig lesz az al­kal­ma­zott­ja…

Ti­sza őr­nagy köz­be­szól:

– Ennyi volt?

– Kö­rül­be­lül – mond­ja Gu­ru­czi, majd Eve­lin felé for­dul. – A fegy­vert nyu­god­tan vissza­ad­hat­ja a tu­laj­do­no­sá­nak, ugyan­is üres. Még teg­nap este ki­pör­get­tem be­lő­le a sku­ló­kat…

– De én új­ból meg­töl­töt­tem! – vág­ja rá Kar­vaj Bá­lint.

Eve­lin fel­ka­cag, hang­ja messzi­re száll, mint a sa­ká­lo­ké. Keze biz­to­san tart­ja a re­vol­vert. Gu­ru­czi meg­szív­ja a fo­gát.

Eve­lin a had­nagy­ra sze­ge­zi a fegy­vert, az­tán sza­bad ke­zé­vel le­gyint.

– Nem is maga az én em­be­rem. Hi­szen ki­csi az ázsi­ó­ja. – Ti­sza őr­nagy­ra bök. – Maga ki­cso­da, öreg­fiú?

– Csak egy pi­ti­á­ner iro­da­ku­kac… – vá­la­szol­ja he­lyet­te nem kis él­ve­zet­tel Gu­ru­czi.

– Nem így vet­tem ész­re! – ki­ált­ja a mi­xer­nő.

Kar­vaj Bá­lint las­sú lép­tek­kel meg­in­dul a nő felé.

– Ma­rad­jon, ahol van! – uta­sít­ja a mi­xer­nő. – Nem hall­ja, maga nagy ba­rom?!

Kar­vaj Bá­lint sü­ket fü­lek­kel, el­szán­tan lép­ked; a fegy­ver csö­ve már rá­sze­ge­ző­dik.

Ti­sza őr­nagy és Gu­ru­czi egy­szer­re adja a pa­ran­csot: – Meg­áll­ni!

Kar­vaj Bá­lint gé­pi­e­sen lé­pe­get to­vább, amíg kar­tá­vol­sá­gon be­lül nem ér.

– Állj – si­vít­ja a mi­xer­nő, ugyan­ak­kor a re­vol­ver ug­rik egyet. Ugyan­ab­ban a má­sod­perc­ben a zász­lós rá­kul­csol­ja uj­ja­it a cső­re.

– Ez az én szol­gá­la­ti fegy­ve­rem – mond­ja ki­mér­ten.

*

 

Gu­ru­czi és Kar­vaj Bá­lint egy­más mel­lett sé­tál­nak a csön­des ut­cán; alant a vá­ros fé­nyei hu­nyo­rog­nak.

– Mi lesz ez­u­tán? – kér­de­zi a zász­lós.

– Azt hi­szem, meg­lá­to­ga­tom Szvo­bo­da Ákost, s le­fog­la­lom a há­zi­pá­lin­ká­ját – vá­la­szol­ja a had­nagy.

– De ve­lem… mi fog tör­tén­ni?

– Sze­rin­tem elő­lök­nek. Ahogy Ti­szát is­me­rem, meg is te­szi… Er­ről jut eszem­be, azt üzen­te, hol­nap reg­gel nyolc­kor je­lent­kezzünk nála, mert fon­tos fel­ada­ta van szá­munk­ra.

– Ak­kor pont­ban nyolc­kor!

– Na igen… Ha nem len­nék ott dé­lig, mondd azt, hogy nát­hás lett a fe­le­sé­gem…

Gu­ru­czi le­int egy sza­bad ta­xit, be­ha­jol az ab­la­kon.

– Ide fi­gyel­jen, ba­rá­tom, ne­kem per­ce­ken be­lül a vá­ros má­sik fe­lén kell len­nem, csak­hogy mo­men­tán egy fil­lér sincs ná­lam…

Be­ug­rik a ve­ze­tő mel­lé, a ko­csi bőgő mo­tor­ral el­húz.

 

Vége