2. FEJEZET
A történet hősei bemutatkoznak
– Jacques-Yves Cousteau kapitány vagyok, a francia tengerészet tisztje, a Francia Tengerkutató Társaság vezetője, s egyben a Calypso kutatóhajó parancsnoka. Barátaim itt mellettem azt állítják, hogy a velünk történt csodálatos és felejthetetlen események főhőse jómagam lennék, mert nélkülem soha nem emelhettük volna ki több mint kétezer esztendős hullámsírjából azt a gályát, melynél nagyszerűbb lelet kevés került még elő a tenger fenekéről. Nem mondom, valamicskét én is segítettem, hivatásomhoz híven, de végül is az eseményeknek csupán a technikai részét bonyolítottam. A főhős azonban nem én, hanem barátom és kutatótársam volt: dr. Frédéric Dumas, a marseille-i Tengerészkórház főorvosa, egyszersmind a Tengerkutató Társaság alelnöke.
– Én is csak eszköz voltam a véletlen kezében, kedves Yves! Ha történetesen nem vagyok a Tengerészkórház orvosa, és egyben tengerkutató is, bizonyára másként végződik az eset. Ám a tények összejátszottak: a kórházban éppen én voltam az ügyeletes, s a beteg, akit a mentőmotoros behozott a tengerről, nem is kerülhetett más doktor kezébe. Hogy sikerült az életét megmentenem, és a beteg hálás volt? Ez a véletlen játéka. Eshetett volna másként is. Jó szerencse dolga! De még ez esetben is kérdéses, mi történt volna végül, ha Bénoit professzor nem ismeri fel, hogy a nekem ajándékozott „cserépköcsög” páratlan szépségű ógörög lelet. Tehát a főhős szerintem Fernand Bénoit professzor, Régészeti Múzeumunk nagy tudású igazgatója.
– Ugyan, ugyan, doktorom, hogy állíthatsz ilyet! Fernand Bénoit sutba csaphatná a diplomáját, ha még ennyire sem futná nagy nehezen összeszedett tudásából! Arról a vázáról akár egy elsőéves régészhallgató is megállapította volna, micsoda kincs! Ebben az ügyben tehát nem főhős, hanem legfeljebb tanú voltam. Tanú az értelmi szerző és a valódi hős igazmondása mellett.
– Ez én volnék, ugyebár, professzor úr, én, Gaston Christianini, a halász. Viszont az értelmi szerző mégsem én vagyok, hanem egy jól megtermett cápa. Amikor ott kinn az öbölben, a régi homártelepemtől nem messze lemerültem, mert egy újabb és gazdagabb lelőhelyet sejtettem odalenn, dehogyis gondoltam gályára, kincsre, más effélére! A fenéken egyszeriben annyira elbámultam, hogy kis híja fogára kerített az az éhes fenevad. Éppen csak annyit tehettem, hogy sebtében belevágtam a tőröm, és a felszínre rugaszkodtam. Egyenesen a felszínre, mert nyomomban volt az a bestia, nyomomban, késemmel a hasában! És abban a pillanatban, mihelyt felbukkantam, már félhalott is voltam. Elfeketedett előttem minden: „Búvárnyavalya – mondtam magamban –, szervusz, te szép világ!” És ha nincs velem a fiam, és be nem ránt a vitorlásba, akkor vagy a cápa ragad magával, vagy elnyel a víz. Tehetetlen voltam, halott inkább, mint eleven. Dumas főorvos úr cibált vissza a halál torkából. Háláról pedig nincs miért beszélnünk. Mit csináltam volna én azzal a sok ócska cseréppel, miegymással? Tehát az értelmi szerző az a bizonyos cápa, a hős pedig a fiam, Bobo, ha már egyáltalán kell erről beszélnünk, mert előbb a cápa fejére húzott az evezővel, hogy aztán velem is tudjon foglalkozni. Úgy ám, Bobo fiam volt az!
– A becsületes nevem Bertrand Christianini. Bobénak anya és a srácok kereszteltek el. No, még ilyet: hogy én hős lennék?! Úgy megijedtem, amikor apa és a cápa együtt felbukkantak a bárka mellett, hogy a fogam is vacogni kezdett. Az az evező éppen a kezem ügyében volt, hát odasóztam annak a dögnek az orrára, hogy táguljon odább, aztán valahogy becibáltam az öregem, és még jobban megijedtem, mert kék volt az ábrázata, akár az érett szilva. Az öklömet rágtam, míg valahogy eszembe jutott, hogy jeleznem kéne a Grand Congluén levő radarállomásnak. Ekkor felhúztam a segélyjelet az árbocra, és tovább rágtam az öklömet. Isten bizony azt hiszem, az elmúlt tizennégy év alatt, amióta élek, nem izgultam annyit, mint abban a fél órában, míg meg nem érkezett a mentőmotoros. Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe abban a zűrben a Grand Conglué. De eszembe jutott, és ez volt a szerencse!
– Az bizony! A bajban, úgy látszik, de csak a bajban, eszébe jutok én, a Grand Conglué, is az embereknek. Pedig évmilliók óta itt könyöklök a Földközi-tengerbe a marseille-i tengeröböl közepén, vagy tízmérföldnyire a kikötőtől. Csapott cukorsüveg alakom vezette a hajósokat már akkor is a védett kikötő felé, amikor éppen csak tanulgattak a vízen járni. Igen – én láttam ezt a jelentéktelen históriát a cápával. Mert biz jelentéktelen história ez ahhoz mérve, amit én már végignéztem. A tenger és népei? Valamennyit láttam! Föníciai, görög, római – mind mellettem hajózott el! Vikingek? Néhány gályájukat magam is összetörtem! Keresztes vitézek, berber kalózok, Napóleon és az angolok?… Voltak, és én vagyok! Marseille?… Massilia, az ősi Marseille születésének is tanúja voltam… És… miért ne mondjam el? Az a gálya, amelyről itt annyi felesleges szó esik, rajtam zúzódott össze. Rajtam, a Grand Congluén! Nem ezzel a halászgyerekkel, velem indult a történet. Ami most adódott, az a befejezés kezdete volt. A hős tehát, a történet hőse én vagyok, és legfeljebb még egy kicsit a gálya, az a gálya és az az ember, aki elsüllyedt vele. Jegyezzétek meg, ez a történet velem indul, és velem fejeződik be. Velem, a Grand Congluével. Mert rólam adták a jelzést, amely végül is ezt a halászt megmentette… És mi lenne ebből a történetből a halász nélkül?