VI.
A jegesmedve
Sokáig kellett keresni az öreg korhelyt, a míg megtalálták. Egy külvárosi zúgkávéházban, a hol kupeczek mulatnak, a tizenkettedik pohárka szilvoriumnál tartott és épp azon tünődött, hogyan ugorhatná át a babonás tizenhármas számot. Egyszerre egy kopasz, de fiatal ember állt meg előtte, mélyen meghajolt és halkan beszélni kezdett. Az öreg türelmetlenűl intett a kezével, hogy nem hallja. A fiatal úr felemelte a hangját és harsányan kiáltotta:
- Szíveskedjék hazafáradni. Fontos ügyről van szó.
Az öreg feltápászkodott, a mire két úr gyorsan karon fogta és tiszteletteljesen bár, de erélyesen kituszkolták a kávéházból, beemelték egy egyfogatú kocsiba, a mely odakünn már várakozott reájuk és elhajtottak vele.
A gázlámpák éppúgy világítottak, mint máskor, az emberek épp oly egykedvűen járkáltak, mint egyébkor, pedig a kocsiban a század egyik legnagyobb lirikusát vitték. Összesen tizenkét verset írt, a tizenharmadikkal mintegy harmincz év óta volt adósa a halhatatlanságnak. A kiadóknak minden különösebb ünnepi alkalomkor eszükbe jutott a nagy lirikus és ilyenkor heteken át üldözték, hajszolták, hogy írja meg végre azt a híres tizenharmadik verset. A legravaszabb hazugságok, körmönfont csalafintaságok révén, mindig kiszabadult a karmaik közül. Eleinte még pénzt is szedett fel tőlük, de azok lassankint kiismerték és többé egy garast sem hiteleztek neki.
Az öreget a kocsi rázása kissé magához térítette. Haragos, rosszkedvű lett, mert azt hitte, hogy gaz ármány készül ellene és akár személyes szabadsága megsértésével is, de ki akarják belőle csiholni a tizenharmadik verset. A mikor felértek a költő lakásába, a kopasz úr végre megmagyarázta, hogy miért rabolták el a kávéházból.
- Uraságodnak, - mondta, illetve kiabálta - most adják ki újra verseit díszkiadásban, a melynek minden egyes példánya háromszáz koronába fog kerülni. Selyemre fogják nyomni a verseket, a melyeket legelőkelőbb művészeink illusztráltak. A versek előtt ki akarják adni uraságod arczképét, a mint íróasztala előtt ül és »A halott kezét« írja.
Nagyon mulatságos ember volt ez a fotografus, a ki így beszélt, úgy, hogy a költő sem tudott megharagudni reá.
- Hát hová üljek? - kérdezte kissé gúnyos mosolygással és lecsavarta a kis petróleumlámpást, a mely éktelenül füstölni kezdett.
A fotografus szánalommal, sőt egy kis megvetéssel nézett végig a szobán, a fejét rázta és így szólt:
- Ez a helyiség nem alkalmas a fotografálásra. A közönség nevetne, ha a pompás és drágaköves díszmű előtt egy ilyen hónapos lyukban ülne a híres költő.
A nagy lírikus kissé megsértődött:
- Uram, nappal ez a szoba egészen csinos. Szabadon beléje süthet a Ferenczváros napja. Harmincz esztendő óta ebben a szobában lakom és nekem becsesebb mint a gazdagok porfir-palotája.
Az a fiatal újságíró, a ki harmadik volt ennél a beszélgetésnél, felütötte fejét a »gazdagok porfir-palotája« kifejezésre. Ez a frázis, a mit azóta ki tudja hány ezer kis nyöszörgő poéta koptatott el, mint drágakő ragyogott a költő hatodik versének, a Gyémánt-álmok negyedik strófájában. Szerette volna közbevetni, hogy az utókorra nézve sokkal érdekesebb volna, ha a költőt történeti hűségű környezetében örökítenék meg, de a fotografus volt most az úr és így szólt:
- Eljönnénk nappal is, de uraságod tudvalevőleg este hat órakor szokott az ágyból felkelni.
- Igaz, - gondolta magában az ujságíró és eszébe jutott, hogy a nagy lirikus kritikusai ebből az életrajzi adatból messzemenő következtetéseket vontak, az egyik egyenesen »az éjszaka költőjének« nevezte őt és kimutatta, hogy még napsütéses verseiben is a hold világít.
A fotografus kétségbeesve nézett körül. De egyszerre csak pattintott az újjával, mint a kinek kitünő ötlete támadt, félig hangosan, odasúgta az ujságírónak: »Kérem, el ne ereszsze a világért sem« és elrohant. A költő és az ujságíró egyedül maradtak. Sokáig hallgatagon nézték egymást, de az ujságíró végre egyet köszörült a torkán és az öreg fülébe hangosan mondta:
- Egyik lelkes tanítványa vagyok a nagyságos úrnak.
Az öreg szeme kerekre nyílott és rábámúlt az ifjúra. Az serényen a zsebébe nyult és egy papirosívet vett elő, hogy szó nélkül átadja a költőnek. Az öreg nem sokáig habozott, a lámpáshoz vitte az ívet és elkezdte olvasni. Nagyon közel tartotta az orrához az írást, de szemüveg nélkül betűzte a sorokat. Elolvasta őket sokszor és egyre nagyobb lett a zavara, irult-pirult és törülgette az izzadt homlokát. Harmincz év óta először esett meg vele, hogy eléje állt egy ember és a szeme közé mondta: »én a tanítványod vagyok«. De viszont a vers irgalmatlanul rossz volt és hazugságot még jószívűségből sem tudott volna mondani. Az élettől elzárkózott ember volt és nem ismerte azokat az udvarias formulákat, a melyekkel az alkalmatlankodókat le lehet rázni. Hol az ifjúra, hol a papirosra nézett.
Egyszerre csak felpattant az ajtó, a melynek mind a két szárnyát tágasra nyitották. Két munkás egy nagy, egyszínű árnyékolással festett »hátteret« czipelt be, a milyent fotografusok használnak a felvételeiknél. Ez a háttér egy luxuriózus termet ábrázolt, a melybe góthikus íveken át esik a nappali fény. A munkások után maga a fotografus lépkedett és egy nagy jegesmedve-szőnyeget vitt a hátán. Mosolygott, jókedvű volt, szinte szerette volna megveregetni a saját vállát.
A »hátteret« úgy állította fel a szobában, hogy eltakarja vele a szegényes bútorzatot. Egy ócska pamlagra ráborította a jegesmedve bőrét, aztán az öreghez fordult:
- Méltóztassék a szőnyegen lezser végigdőlni, könyvet a kezébe venni és gondolkodni.
Az öreg kétségbeesve nézte a jegesmedvét és rápislogott a fotografusra:
- Hát muszáj ennek meglenni? - kérdezte bátortalanul.
Elgondolkodott hosszan és azzal az ékesszólással, a mely öreg embereket hosszú hallgatás után egyszerre meglep, így szólt a fotografushoz:
- Alapjában véve önnek van igaza. Mi köze az embereknek ahhoz, hogyan élünk, milyen nyomorúságban nőttünk fel, milyen czellában tengetjük napjainkat? Mi köze hozzá, hogy élünk? A mit írtam, külön él tőlem. Sohsem mondtam és sohasem fogom mondani, hogy könyörüljenek meg ezen a kétlábú tollatlan állaton, a kinek valaha szárnyai voltak étherek és magasságok számára. A mi bennem szép és fenkölt volt, felszállt belőlem, mint minden szép, légies dolog a világon és talán túl fog engem élni. A mi visszamaradt, az por és salak, a mely nem érdemel figyelmet és a melyet csak nekem van okom szeretni, senki másnak. Ez a festett tündérpalota, ez a levegővár itt a hátam mögött és ez a jegesmedve, a mesék csudaállata, a melyen pihenek, az enyém volt valaha. És a ki látni akar, lásson így, ebben a csalóka világban, a mely a költő világa. Az a szegény és csúnya ember, a ki voltam és vagyok, a míg élek, csakugyan nem érdemes reá, hogy a világ érdeklődjék iránta.
Még a fotografus is meg volt hatva, az ujságíró pedig ösztönszerűleg jegyzett egy majdan megírandó nekrológ számára.
A fényképész még a stereotip »kérem, barátságosabb arczot« is elfelejtette, mert az, a hogy erős magnéziumfénytől megvilágítva az öreg ember a jegesmedvén pihent és a saját szavaitól megittasulva az aetherek és magasságok iránya felé tekintett, a véletlennek egy csodálatosan ihletett pose-a volt. A gép egyet kattant, a felvétel készen volt.
A magnéziumfények lassanként kialudtak, újra a petróleumlámpa sárgállott az elsötétült szobában, a hol csak a fotografus motoszkálása hallatszott.
A jegesmedve nagy, fehér színfoltja, mint valami mesebeli állat, felhősen szétterjedt és szinte a magasba emelte a költőt. Talán a tizenharmadik vers régóta vajúdó formái voltak születőben. A múzsák halk, szférikus léptekkel hozták már az aranytollat... De egyszerre csak erős kezek ragadták meg a jegesmedvét, visszarántották a földre, mielőtt a magasságokba szállhatott volna és az öreg ember újra a piszkos czellában volt, a tizenharmadik vers pedig örökre elnémult.
A fotografus intett és a munkások, mint valami lelógó hullát czipelték ki a fehér medvét, a mesék csodaállatját, melyet a valóság mindig agyonütött, a mióta költők vannak a világon.
* * *
A SOROZAT-BORÍTÓT A MERCURIUS KFT TERVEZTE
A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN.
E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU
ISBN 978-615-5306-94-5 PDF