9.

 

Másnap reggel még épp csak virradt, amikor Irina megérkezett a kért holmikkal. Leállította a motorját, aztán betrappolt a házba. A zsákot ledobta a szoba közepére, majd öntött magának egy bögre hideg teát, és szemügyre vette a Carrie nyakán és kezén lévő karcolásokat. Megvizsgálta a vállát is, aztán legyintett.

– Megmaradsz.

Daviddel hajnal óta talpon voltak, alig aludtak néhány órát. Carrie-nek az éjszaka sikerült emberi formát öltenie, melyhez egy kád meleg vízre, és néhány száraz holmira volt szüksége. De ezek férfiruhák voltak, így nem mutatkozhatott a városban. Sőt, a saját külsejével egyáltalán nem mutatkozhatott, ezért felhívták Irinát, szerezzen néhány holmit.

A zsákban volt egy fekete nadrágkosztüm a hozzá tartozó fehér blúzzal, bugyi, melltartó és egy vállig érő, szőke paróka.

Carrie meglepett tekintetét látva Irina magyarázni kezdett:

– Kevés időt adtatok. Éjszaka az üzletek zárva vannak, ha nem tudnátok.

– Ebben úgy nézek ki, mint egy ügynök.

Carrie-nek nem állt szándékában vitatkozni Irinával, örült, hogy ennyi segítséget kap, és végül is mindegy, mit visel, csak ne ismerjék fel.

– Vissza kell mennem! – jelentette ki Irina, miután felhörpintette a teát. – Keresni fognak. Az a seggfej Norton élni sem tud nélkülem. – Kinyitotta az ajtót, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. – Golden Peak felé kerültem, megnéztem a házat. Nos… láttam már néhány dolgot, de el kell mondanom, nem tapasztaltam még hasonlót! Gázrobbanáskor összeomlanak a falak, beszakad a tető, a tűztől kiégnek a faelemek, esetleg megolvadnak a tetőcserepek… de hogy egy háznak egyetlen négyzetmétere se maradjon épen, és gyakorlatilag a földdel legyen egyenlő… még sosem láttam. Ide robbanóanyag kellett és nem is akármilyen. Nagy mennyiségű C4. – Irina nem szólt többet, csak meredt maga elé tűnődőn, már-már szánakozva.

Talán tud valamit, amit én nem?

Miután elhalkult a motor hangja, Carrie Davidhez fordult. De a férfi megelőzte:

– Irina régen katona volt. Harcolt Délkelet-Ázsiában és Kelet-Afrikában is…

Carrie átöltözött, feltette a parókát, napszemüveget, és tényleg kezdett hasonlítani egy FBI-ügynökre. Viszont a jellegzetes külseje eltűnt, és talán az édesanyja sem ismert volna rá, ha még élne.

– Gondolod, hogy megtaláljuk azt a fickót? – kérdezte David a kocsiban. Lecsorogtak a hegyről, ráfordultak az autópályára, és a reggeli forgalomba besorolva elindultak északnyugatnak.

– Két évvel ezelőtt egy morocki címet adott meg.

– Két évvel ezelőtt?!

– Akkor szabadult a Baramorból. Egyedül volt, egyik hozzátartozója sem élt már, neki meg más lehetősége nem adódott, úgy tervezte, addig meghúzza magát a kolónián, amíg nem talál egy rendesebb lakást. Mindvégig ő tartotta bennem a lelket. Rendkívül sokat segített, igazi jó barát volt.

– Remek fickó lehet. Kőkemény, határozott, magabiztos…

Carrie felnevetett.

– Francokat! Jessie totálisan hibbant. Olyan mértékben hülye, amely már a zsenialitás határát súrolja. Elég volt ránéznem, már tudtam, én semmiképpen sem akarok olyan lenni. Ezzel segített a legtöbbet… ő volt az elrettentő példa.

 

* * *

 

Morockot négy óra múlva érték el, az autósztrádán talajszinten is viszonylag jól lehetett haladni. Tipikus északnyugati kolóniaváros képe tárult eléjük, háromemeletes házaival, a belvárosban néhány magasabb irodaépülettel, parkokkal és egy kis tóval, mely körül mozgáscentrumot alakítottak ki.

Megkeresték a Bond utcát, melyben régi építésű társasházak álltak, valószínűleg bérlakások, a hasonló kivitelezésből ítélve nyilván ugyanazon tulajdonossal. A tizennyolcas szám az utca közepén volt, szépen gondozott előkerttel, de kopottas oromzattal, láthatóan elhanyagolt állapotban.

Carrie végigböngészte a kapucsengő mellett sorakozó neveket, de Jessie-ét nem találta. Volt viszont egy összevissza karistolt névjegy, a betűket nem lehetett kiolvasni. Megnyomta a csengőt, nem érkezett válasz.

Egy darabig ácsorogtak a kapu előtt, mígnem egy rekedtes, whisky áztatta női hang rájuk nem dörrent az első emeleti ablakból.

– Hordják el magukat! Itt senki nem vesz semmit.

Carrie felpillantott a hajcsavarókkal teletűzdelt termetes asszonyságra, és felvette a legcsábosabb mosolyát.

– Nem vagyunk ügynökök. Jessie Gordont keressük.

– FBI? Gondolhattam volna… az a lókötő megéri a pénzét. Mibe keveredett már megint?

– Téved, kedves asszonyom! Nem vagyunk nyomozók, én Jessie… ööö… nővére vagyok.

– Ja, az más! Akkor nem szóltam.

– Tudna segíteni abban, hogy hol találhatjuk meg?

– Az a félnótás ilyentájt mindig a házak mögötti sikátorban kószál.

– Mit csinál ott?

Az asszony rikácsolva felnevetett.

– Megnézhetik a saját szemükkel – közölte, majd további szó nélkül becsapta az ablakszárnyakat.

Megkerülték az épületet, és a kerítésként szolgáló palánk mellett hátrasétáltak az említett sikátorba. Valójában szűk utca volt, mely úgy keletkezhetett, hogy az egymásnak háttal álló bérházak között meghagytak egy szűk sávot. Az állandó árnyék miatt kertnek nem felelt meg, ezért lebetonozták. Ide nyíltak a pinceablakok, és itt tárolták a szemetes konténereket.

Tőlük balra, mintegy harminclépésnyire egy sovány alak körvonalai rajzolódtak ki a csatornanyílásokon feltörő gőzfelhőben. Mozdulatlanul állt, kissé előrehajolva, feje fölé egy lapátot tartott.

Ahogy közelebb sétáltak hozzá, Carrie felismerte a jellegzetes arcélét, sasorrát, szőke haját és görnyedt hátát.

– Ez Jessie – jelentette ki. Megálltak, és egy darabig figyelték a szoborrá merevedett fickót.

– Mi az ördögöt csinál? – kérdezte David, és vágott egy grimaszt.

– Kiderül…

Carrie tett még két lépést felé, és megszólította.

– Jessie?

Nem mozdult, nem válaszolt.

– Én vagyok az… Carrie.

Még mindig nem mozdult, de a testtartása merevebbé vált, ahogy szemmel láthatóan összpontosított valamire a talajon.

– Carrie River vagyok a Baramorból… emlékszel rám?

– Ssssss… – A fickó csendre intette, majd a következő pillanatban lecsapott a lapáttal. Odalentről halk nyivákolás hallatszott, felőle pedig megelégedett cuppantás. Lehajolt, és a farkánál fogva felemelt egy vonagló patkányt.

– Hogy s mint, Carrie? – vigyorgott a fickó, miközben meglengette az állatot. – Jól nézel ki ebben a parókában. De tudod, hogy nem csípem a szőke nőket.

Carrie tekintete összevillant Davidével. Látta rajta, már tudja, miről beszélt neki a kocsiban.

Jessie kitárta előttük a második emeleti lakása ajtaját. Odabent elképesztő rendetlenség fogadta őket. Hatalmas dobozok egymás hegyén-hátán, ősrégi újságok, magazinok összestócolt halmai, egymásra dobált cipők és ruhák az ágyon és mellette. A konyhában mosatlan edények borítottak minden létező felületet.

Jessie egy mozdulattal lesöpörte a díványon heverő könyveket.

–  Ide leülhettek, ha akartok, de vigyázzatok, kiáll néhány rugó. Ja, és bocs a rendetlenségért. A költözés miatt van.

Carrie óvatosan leült a bizonytalanul mozgó díványra, és szemrevételezte a szobát.

– Költözködsz? – kérdezte.

– Hát, ja…

– Nem csodálom. Ez nem a legjobb környék. Jessie rámeredt.

– Nem megyek… épp jövök…

Carrie tekintete ismét összevillant Daviddel, aki nem átallott vigyorogni.

– Érdekes – mondta. – Két évvel ezelőtt költöztél ide, nem?

Jessie előhalászott a hűtőből két cukormentes kólát, és a kezükbe nyomta.

– De… Ezért mondom, hogy költözködőben vagyok. Carrie, hogy leplezze a vigyorgását, felállt, és a fal mellett sorakozó tárlókhoz lépett.

Aztán majdnem félrenyelte a kólát. Az üveglap alatt szépen elrendezve, címkékkel ellátva kifehérített kisállat-csontvázak sorakoztak egymás mellett nagyság szerint. Volt ott egér méretű, de patkányé és talán nyesté is megfelelően felépítve, a csontok egymáshoz illesztve. Utoljára egyetemista korában látott hasonlót az anatómia szertárban, de azok nem voltak ennyire reprezentatívak.

Jessie mellé lépett egyik kezében még mindig az előbb letaglózott patkányt tartva.

– Látom, új egyeddel bővül a gyűjtemény – intett Carrie a tetem felé.

Kár volt megszólalnia. Jessie onnantól kezdve nagyjából fél órán át egyfolytában beszélt. Elmagyarázta a csontfehérítés minden csínját-bínját, elárult titkos részleteket is, majd hosszasan fejtegette a patkányvadászat művészetét, melyet röviddel ezelőtt személyesen is volt alkalmuk megcsodálni.

Azonban amilyen váratlanul belekezdett a szóáradatba, olyan hirtelen abba is hagyta.

– Na, térjünk a lényegre! Mi szél hozott ide, szépséges Istennőm?

– Segítségre lenne szükségünk – kezdett bele a mondókájába Carrie, miközben azon gondolkodott, mennyit áruljon el az eddig történtekből. Úgy döntött, hogy mindent. Jessie-nek teljes mértékben tisztában kell lennie a helyzettel, hogy megértse, mit akarnak tőle.

Egyébként nem jelentett veszélyt a számukra, sosem ütötte bele az orrát más dolgába. És nem azért, mert ekkora jellem volt, hanem mert magasról tojt a világra.

– Nyavalyás kórházi programok… nem ügy – jelentette ki. – Majd megkérdezem a szépséges Graciellát… vagy nem… inkább Isabelt.

– Kit?

Jessie a szomszédos szoba felé intett:

– Megmutatom.

Beléptek a másik, elsötétített szobába, ahol mindössze két, legalább másfél méter képátmérőjű számítógép állt egymással szemben a falra erősítve, az összes létező kiegészítőjével együtt. Carrie a ketyerék nagy részéről azt sem tudta, mire valók. A szoba négy sarkában böhöm nagy hangfalak terpeszkedtek, ezen kívül nem volt ott semmi egyéb a halomba rakott, üres pizzás- és kólásdobozokat kivéve.

Jessie a jobb oldali géphez lépett, és megsimogatta a monitort.

– Ő a kedvencem – suttogta, majd óvatos pillantást vetett a másik, teljesen ugyanolyan gép felé:

– Csak Graciella meg ne tudja!

– Nos… igen… remek – hebegte Carrie. Úgy látszik, Jessie-nek nem tett túl jót a kinti élet. Hülyébb, mint valaha. – Mennyi időre van szükséged?

– Gyertek vissza holnap ilyenkor. Addigra biztos meglesz…

Az utcán végre vett egy mély levegőt, eddig azt sem tudta, hogy némiképp visszatartotta. Szörnyű büdös volt odafent Jessie lakásában, mely csak akkor tudatosult benne, amikor végre kijutottak a szabad levegőre.

– Ez a srác totál gyagyás – jegyezte meg David vigyorogva. – Csípem a fajtáját.

 

* * *

 

Kerítettek egy olcsó motelt, és úgy tervezték, másnapig meghúzzák magukat. Carrie nem akart túl sok időt eltölteni az utcán, személyi kártya nélkül már egy sima ellenőrzésnél is lekapcsolták volna.

David a közeli áruházban vett ennivalót, és egy rövid lejáratú hírchipet, amivel eltölthetik az időt, bár ezzel kapcsolatban volt néhány pajzánabb ötlete is.

Befalták a szendvicseket, aztán a chipet behelyezték a motelek számára rendszeresített olcsó számítógép meghajtójába. A helyi hírekben nem volt semmi, csak a várossal és a környékével foglalkoztak, de a nagyobb, országos magazinok egy-egy rövidebb cikk erejéig hírt adtak a quinzi gázrobbanásról. Némelyikben voltak fotók is, amelyektől Carrie alaposan megdöbbent.

– Amikor kimenekültem a házból, még állt – szögezte le. – Az ablak darabjaira robbant, de a falak álltak… a legnagyobb kár a nappaliban keletkezett.

– Nyilván utána történt még valami.

– Hogy került oda egy holttest? Julie-ék St. Georginába mentek Bohussal, Diane pedig Fannyt vitte Quinzbe… szerencsére egyedül voltam, amikor történt…

– Vagy épp azért történt akkor.

A fotókon semmi mást nem lehetett látni, mint fekete, üszkös romokat, egy-két füstölgő gerendát, és felismerhetetlenségig eldeformálódott vasdarabokat.

– Kevés a rom – jegyezte meg David. – Egy ekkora házból sokkal több maradványnak kellene lennie. Mintha atomjaira robbant volna az egész, és szétszóródott az univerzumban…

Carrie az egyik fotón meglátott valamit.

Elmosódott kép volt, de még jól látszott a háttérben Julie festőpavilonja, mely a kert végében a sziklaperemen állt. A fotók többsége az út felől készült, ezért ezekre nem került fel, de ez az egy más szögből mutatta a romokat.

– Nagyítsd ki! – bökött a szemcsés fotóra.

– Minek? Nincs rajta semmi…

– A pavilon a háttérben…

David megvonta a vállát. Egy darabig vizslatta a képet, a szakállát babrálta, aztán megdermedt.

– Azannya!

Az üvegpavilon, bár alig harminclépésnyire állt a háztól, teljesen sértetlen maradt. Egy akkora robbanásnál, amely felemésztette a kétszintes csupa beton és vas építményt, megkímélte az ingatag, üvegfalú házikót? A robbanás lökéshullámának le kellett volna sodornia a sziklaperemről!

– Na, egy megoldandó problémával több – jelentette ki David.

Az éjszaka álmatlanul telt, és ennek nemcsak az újabb rejtély felbukkanása volt az oka, hanem David pajzán ötlete az idő legkellemesebb eltöltését illetően.

Amikor végre kimerülten álomra hajtották a fejüket, már magasan járt a nap.

 

* * *

 

Jessie nem reagált a csengetésükre. Egy darabig toporogtak a kapu előtt, majd hátrasétáltak a sikátorba, hátha ismét ott találják, de nem volt szerencséjük. Jócskán benne jártak a délutánban, attól tartottak, Jessie elfelejtette az ígéretét, és elment otthonról.

Aztán mintegy húszperces várakozás után végre megnyomta a kapunyitót, és beengedte őket.

– Bocs – dünnyögte, amikor résnyire szűkült szemmel végre a lakásajtót is kinyitotta. – Mennyi az idő?

– Mindjárt négy… – közölte David.

– Ja, az jó… kicsit elaludtam. Egész éjjel dolgoztam Isabelen.

– Ilyen sokáig tartott a Memorial rendszerének a feltörése? – kérdezte Carrie meglepetten.

– Mi? Ja… dehogy. Az tíz perc alatt megvolt. Utána annak a kisköcsög Cole-nak kellett kijavítanom az egyik hibás progiját. Elképesztő az ürge… tisztára lökött. Képzeljétek el, az a hobbija, hogy legyeket fogdos és gombostűre tűzi őket, miközben azt figyeli, meddig bírják… brrr… micsoda emberek vannak!

– Ha tíz perc alatt feltörted a kórházi programot, miért mostanra hívtál ide? Tegnap meg is várhattuk volna.

– Gyönyörű istennőm! Te tudod a legjobban, hogy munka közben nem szeretem a kibiceket, és egyébként is akadt egy kis problémám tegnap… Elcsesztem valamit, és helyre kellett hoznom.

– Micsodát?

Jessie karon fogta Carrie-t és a csontokkal teli tárlókhoz vezette.

– Látod?

– Tegnap is láttam…

– Tegnap nem ezt láttad – legyintett Jessie türelmetlenül.

Carrie jobban szemügyre vette a tárló aljához szögezett teljesen ép csontvázakat, mígnem eljutott az utolsóhoz, amely tegnap még valóban nem díszelgett ott. Látszólag azzal is minden rendben volt, de amikor Carrie közelebb hajolt, észrevett egy vékony repedést a koponyacsont és a gerinc találkozásánál. Már tudta, mi a difi.

– Tegnap túl nagyot ütöttél…

Jessie a szájához emelte Carrie kezét, csókot lehelt rá, maflán megpaskolta, majd diadalittasan David felé fordult:

– Érted már, miért imádom az én istennőmet?

Aztán sarkon fordult, Isabelhez vágtatott, és az asztalán heverő többtucatnyi lemez közül kiválasztott egyet.

– Ezen minden rajta van, amit kértetek.

– Megnézhetnénk?

Jessie behelyezte a lemezt a meghajtóba, és megnyitotta az egyik fájlt. Aztán a székre mutatott:

– Dobd le magad, istennőm! Bámészkodj kedvedre! Én addig rendelek valami normális kaját. Tegnap óta nem ettem.

Ott volt minden feketén-fehéren.

A Quinz County Memorial Hospital teljes dokumentációja öt évre visszamenőleg. A különböző osztályok beteganyaga a felvételtől az elbocsátásig. A műtétek, szülések, különböző vizsgálatok és kezelések, boncolási jegyzőkönyvek, mesterséges megtermékenyítések, vetélésindítások és fetopatológiai jelentések. Számukra ez utóbbiak voltak érdekesek különös tekintettel az esetleírásokra, előzményekre, engedélyekre, majd a beavatkozás menetére, utógondozásra.

Az elmúlt év adatait böngészve megállapították, hogy az asszisztált reprodukciós osztályon pontosan ezer mesterséges megtermékenyítés történt, melyeknek tíz százaléka volt sikeresnek tekinthető, vagyis normális szüléssel végződött.

A maradék egyharmada spontán vetélés miatt megszakadt, egyharmadánál a beültetés során nem tapadt meg az embrió, és mintegy háromszáz esetben kóros terhesség miatt vetélésindítást javasoltak. Az adatok megfeleltek azoknak az értékeknek, amelyeket a statisztika miatt a kórlapok és a műtéti napló egyeztetése során Carrie megkapott. Vagyis a tavaly elvégzett genetikai megszakítások közül mintegy háromszáznál volt triszómia a javallat, és mindegyik mesterséges megtermékenyítés következménye.

A többi osztály adatai alátámasztották ezt, ugyanis szépen látszottak a megnövekedett költségek mind ápolási, mind gazdasági vonatkozásban. Ez nem is lehetett másképp, hiszen a kórlapokban is pontosan így szerepelt.

Mindez azt mutatta, hogy a Memorialban a teljes szülészeti-nőgyógyászati részleg a mesterséges megtermékenyítésre és az ezzel járó megnövekedett terhelésre rendezkedett be.

Carrie megkereste a fetopatológiai jelentéseket, és beleolvasott néhányba. Tökéletes leírások voltak. Megnevezték az anyagot, a vizsgálat módját és menetét, majd a végeredményt: igazolták a 21-es triszómia jelenlétét.

Belenézett a patológia jegyzőkönyveibe, összevetette az időpontokat és az elvetélt magzatok vizsgálat utáni sorszámát. Egyezett. Vagyis, mindennek alapján megállapíthatta, hogy a vetélés lezajlása után a dolgok a maguk menetében, tökéletesen szabályszerűen történtek.

Hátradőlt a széken, és felhördült.

– Nem hiszem el! Ennek semmi értelme!

– Tökéletesen működő kórházi rendszer, szabályszerű ügyintézés…

– Mi értelme meghamisítani a Statisztikai Hivatalba küldött adatokat? Ezeknek az összesítéseknek alapján egy felületes vizsgálat is azonnal kiszúrná, hogy a kettő nem egyezik.

Carrie újra megnyitotta a fetopatológiai fájlt, és belenézett néhány jegyzőkönyvbe. Az elvetélt magzatok átlagosan tizennyolc-húsz hetesek voltak. Nemüket tekintve pontosan fele-fele arányban fiúk és lányok. Súlyuk kétszáznyolcvan gramm körüli, az átlagosnak megfelelő.

Aztán meglátott valamit. Eddig elkerülte a figyelmét, mert csak a leírásra koncentrált, és nem törődött az alul található számokkal. Most azonban egészen legördítette a szövegablakot.

A-405

Ez a betű és számkombináció eszébe juttatott egy másikat, amelyet az egyik kórlapban talált a minap. Kutatni kezdett a zsebében, de rá kellett jönnie, az akkor viselt nadrágja elégett Julie-ék házával együtt.

Azonban jól emlékezett arra a jelzésre: B-358.

– Mi történt? – kérdezte David.

– Egy pillanat! – Carrie belenézett még néhány jelentésbe, de most nem törődött a szöveggel, azonnal az alul található számokat kereste. Háromféle kombináció váltakozott: B-358, A-405és C-102.

David kiszúrta, hogy mit figyel.

– Mit jelentenek ezek a számok? – kérdezte.

– Fogalmam sincs. De biztos van jelentőségük, mert két kórlapban is találtam cetliket a B-358-as jelzéssel.

– Kórlapban… cetliket?! – csodálkozott David.

Ha ezek a fetopatológiai vizsgálattal függnek össze, hogyan kerülhetnek bele a kórlapba a vetélés előtt? Ha az anyával, miért látható a magzati jelentésben? Az elvetélt magzatok boncolása mindig anonim, tilos bármiféle utalás, ami összekapcsolhatná az anyával. Itt azonban láthatóan ez történt.

A jelentésekben külön-külön látható volt az a hivatkozási szám is, amellyel bekerültek a számítógépes rendszerbe, és amelynek alapján nyomon követhették a megvizsgált magzat további útját. Azonban ez a különös betű-számkombináció sehova sem illett.

– Mintha valamiféle osztályozás lenne… – találgatta David. – Besorolás… valaminek a háromszázötvennyolcadik darabja.

– Egy fájl sorszáma?

– A vetélések száma abban az évben…

– Mit jelez a betű?

– Megkülönböztetés.

– Minőség? Mennyiség?

– Súly? Terhességi kor?

Carrie újra szemügyre vette a leírásokat, és próbálta valamiképpen összekapcsolni a jelzéseket. De nem talált azonosságot sem a magzatok súlya, neme, terhességi kora, a vetélés időpontja vagy a vizsgálatot végző genetikus személye között.

Ekkor Jessie lépett a helyiségbe kezében hatalmas szelet pizzát tartva, melynek jókora darabját épp akkor kapta be.

– Mi a hézag? – kérdezte teli szájjal.

– Ezeket a számokat nézzük… nem tudjuk, mit jelenthetnek. Talán sorszám, vagy utalás…

Jessie közelebb hajolt, és összehúzott szemmel, rövidlátóan rábámult a monitorra. Aztán keresgélni kezdett az asztalon nagy összevisszaságban heverő lemezek között. A paradicsomszósztól maszatos kezét beletörölte a nadrágjába, majd az összekent lemezt is. Kivette az előzőt a meghajtóból és helyette az újonnan találtat tette bele.

– Ja, elfelejtettem mondani, hogy kétféle szoftvert találtam a kórházi cucc között. Amit az előbb néztetek titkos, csak spéci kóddal lehet hozzáférni. Ez a nyilvános…

Megnyitotta a fájlt, Carrie pedig nem tudta eldönteni, hogy most kitekerje Jessie nyakát, vagy megveregesse a vállát. Ebben is minden adatot megtaláltak, csak éppen teljesen más értékekkel. Minden osztály, de különösképpen a szülészet-nőgyógyászat tavalyi évre vetített teljes anyaga megegyezett a Statisztikai Hivataléval.

Jessie az asszisztált reprodukciós osztály műtéti leírásánál rábökött az egyik számra.

– Itt a kapcsolat. B-358. Hány műtője van annak a kórháznak?

– A nőgyógyászaton hat – közölte David –, a szülészeten két császárműtő, de van a sebészeten és az ortopédián is.

– És ezen az asszisztált izén…?

– Három – David felélénkül. – Mégpedig A, B és C.

– Nnna… – Jessie újabb adag pizzát tömött a szájába, és elindult az ajtó felé. – Megvan a hely és megvan a hivatkozás. Dolgozzatok!

Mintegy fél óra múltán Carrie felállt Isabel mellől. Nagyjából megtudta, amit akart, és nem volt túl boldog tőle. Ráadásul mindennek a bizonyításához még egy csomó kutatásra lenne szükségük, de ezek várhatóan jó sok nehézségbe ütköznek.

A nyilvános, minden kórházi orvos által hozzáférhető fájlokban a normális és engedélyezett határokon belül mozogtak az értékek, melyek megegyeztek a Statisztikai Hivatalba küldött adatokkal. Vagyis egy kiterjedt vizsgálat sem mutathatott volna ki hibát a kórházi rendszerben.

Azonban a titkos fájlok alapján teljesen biztosak voltak benne, hogy a Quinz County Memorial Hospitalban a mesterséges megtermékenyítések során szándékosan idéznek elő 21-es triszómiát, hogy tizennyolc-húsz hetes magzati korban egy művi vetélés során Down-kóros magzathoz jussanak. Ezeket megvizsgálják, és a jelentések elkészítése után, a patológia égetőkemencéiben elemésztik.

Tökéletesen nyomon követhető volt a rendszer a páciens első jelentkezésétől kezdve a számtalan vizsgálaton, megtermékenyítésen, várandósgondozáson át a vetélésig, majd a kórház elhagyásáig.

Ezek után felmerült néhány kérdés. Minek kell valakinek egy elvetélt Down-kóros magzat? Hogyan lehetséges a hivatalos kórházi szoftverrendszer mellett egy titkosat is kialakítani úgy, hogy a vezetés nem figyel fel rá? Kinek áll érdekében mindez? És főképpen… miért?

 

* * *

 

Jessie a nappaliban feküdt a kopott pamlagon, szájából összerágcsált fogvájó lógott. Körülötte a pizza maradéka, vagyis a vastagabb tésztaszélek hevertek szétszórva. A fickót láthatóan kimerítette az olyan bonyolult cselekvéssor, mint egy extra nagy pizza elfogyasztása. Jöttükre azonban nagy nehezen mégis feltápászkodott.

– Végeztetek? – kérdezte teljesen feleslegesen, közben ásított egy hatalmasat. A fogvájó kiesett a szájából, de Jessie nem zavartatta magát: felvette a földről és visszatette a fogai közé.

– Mennyivel jövünk neked a lemezekért? – kérdezte David.

– Ha neked kellett volna, cimbora, azt mondanám, két lepedő… de az én gyönyörű istennőmnek ingyé’ van. – David csodálkozását félreértve hozzá tette: – Élni is kell valamiből, ha már sehol se tudok elhelyezkedni a Baramor után.

– Nem kapsz munkát?

– Munka annyi van, mint a nyű, de két nap után mindenhonnan kirúgnak.

– Ilyen tudással? Ugye, viccelsz?

– Nem.

– Ööö… akkor mi a gond? Jessie felsóhajtott:

– Látom, nem vágod. – Aztán úgy kezdett magyarázni, mint anya a hülyegyerekének, aki nem akarta megenni a spenótot. – A nagy cégek épp olyan seggfejeket keresnek, mint amilyen én vagyok, de rosszul tolerálják, ha elkések a melóból.

– Ja, értem! – bólintott David.

– Dehogy érted! – legyintett Jessie. – Délután négy előtt képtelen vagyok felkelni. – A bejárati ajtóhoz lépett, és kitárta előttük. – Menjetek! Manitou vigyázza minden lépteteket!

Carrie megölelte Jessie-t, csókot lehelt az arcára.

– Most egy hónapig nem fogok fürödni – jelentette ki a fickó elérzékenyült képpel.

A szagából ítélve eddig se fürdött, de ezt Carrie nem tette szóvá neki. Elindultak lefelé a lépcsőn, ám ő utánuk kiáltott:

– Laonastes aenigmamus.

Megtorpantak.

– Mi van?!

– Laoszi sziklapatkány.

– Ööö… mit kell tudnunk róla?

– Nektek semmit. De hiányzik a gyűjteményemből. Ha összefuttok vele valahol, gondoljatok rám!

Sarkon fordult, és becsapta maga után az ajtót.

Carrie lopva Davidre pillantott. Látta rajta, ő is épp azon töri a fejét, vajon melyik sugárúton, vagy bevásárlóközpontban fognak összefutni a laoszi sziklapatkánnyal…

 

* * *

 

Beültek a kocsiba, de mielőtt David indíthatott volna, megszólalt a telefonja. Tétován emelte a füléhez, aztán hosszan hallgatott. A mobilt elgondolkodva tette vissza a zsebébe.

– Mi történt? – kérdezte Carrie rosszat sejtve.

– Kathy Hammersmith hívott. Körözést adtak ki ellened… tele vannak vele a hírek.

– Milyen vád alapján?!

– Gyilkosság, robbantás, terrorcselekmények… Carrie-ben meghűlt a vér. Sejtette, mit jelent, ha a rendőrség előveszi a terrorista kártyát. A Földön minden rendőr, ügynök és besúgó őt fogja keresni.

– Most mi a fenét csináljunk? – Idegesen nézett körül, máris úgy érezte, hogy az utcán mindenki őt figyeli.

– Csak azt tudom, hogy mit nem… Nem maradunk itt. Vissza kell mennünk a motelbe! Lepusztult hely, ott nem fognak keresni.

– Szerintem meg épp az ilyen helyeken keresnek legelőször…

Nem messze tőlük, a járdán két egyenruhás rendőr közeledett. Lassan sétálgattak, legalább annyi figyelmet fordítva a kirakatoknak, mint a járókelőknek.

Carrie ereiben meglódult a vér.

– Nyugalom! – szólt rá David. – Fogalmuk sincs, merre jársz és kivel, ráadásul azt sem tudják, jelenleg milyen a külsőd.

– De igazoltathatnak, ha gyanúsan viselkedek.

– Akkor ne viselkedj úgy!

Elindultak a járda mellől, szépen szabályosan, minden közlekedési szabályt betartva, majd besoroltak az autóáradatba a motel felé.

A város délutáni forgalma erősödött, úgy látszott, közeleg a munkaidő vége. Az esti szürkületben a neonreklámok feliratai bántó élességgel villogtak, az autólámpák fényeivel és a kirakatokéval színes egyveleget alkottak.

Befordultak a Hills sugárútra, mely a motelhez vezetett, de mintegy száz méter után Carrie felkiáltott:

– Jobbra! Fordulj jobbra! Azonnal!

David nem ellenkezett, nem kérdezett, a következő keskeny utcánál élesen bekanyarodott jobbra, aztán nyomban megállt a járda mellett.

– Mi történt?

Carrie a halántékát dörzsölgette, váratlanul erős nyilallást érzett a koponyájában.

– Várnak ránk… a motelnél – közölte, vagy inkább nyögte a fájdalmai közepette.

– Kik?

– Nem tudom… de egy pillanatra… magam előtt láttam egy autót… Fekete szedán… négy ember ül benne.

David nem felelt, csak elgondolkodva figyelt. Talán azt latolgatta, higgyen-e neki, vagy nevessen rajta.

Úgy látszott, az előző mellett döntött, mert indított, és visszasorolt az utca forgalmába.

– Kimegyünk a városból – közölte. – Keresünk egy elhagyatott helyet.

Aztán felhívta Irinát, a fregoli embert, akit mindig mindenhonnan elő lehetett keríteni, ha segítségre volt szükségük. David közölte vele, hol vannak most, és nagyjából merrefelé lesznek egy-két óra múlva.

Irina ismerte a helyet, és megnyugtatta őket, hogy amennyire lehet, igyekezni fog, de hajnalnál előbb ne számítsanak rá.

Nem volt más választásuk, a kocsiban kellett töltenünk az éjszakát. David a város szélén, egy csekély forgalmú boltban vásárolt ennivalót, aztán lekanyarodtak egy nehezen járható földútra, mely elhagyatott, düledező majorhoz vezetett. De nem a gazdasági épületek között álltak meg, hanem a tőle mintegy százméternyire elterülő erdő szélén. Csak épp annyira húzódtak a bokrok takarásába, hogy az út felől ne lehessen látni a kocsit, de ők szemmel tarthassák az érkezőket.

– Irina szerez neked iratokat. El kell hagynod az országot!

Carrie dühös lett.

– Eszemben sincs. Ha menekülni kezdenék, az olyan lenne, mintha beismerném a bűnösségemet.

– Gondolkozz, Carrie!

– Egyfolytában azt teszem…

– Szerintem meg nem.

– David…!

– Nem vagy tisztában a helyzeteddel.

– Dehogynem.

– Veszélyben az életed.

– Pontosan tudom, hogy veszélyben az életem, csak még arra nem jöttem rá, hogy, miért. És addig nem megyek el innen, amíg ki nem derítem.

David két kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta.

– Ezt szeretem benned – jelentette ki. – Az eltökéltséget, kitartást. Még sosem találkoztam ennyire határozott, energikus nővel…

Carrie felnevetett. Ő, mint határozott nő… Olyan elveszettnek érezte most magát, amilyennek azon az estén, amikor a gyászszertartásról elvezették a rendőrök. A hamvasztás után a szállodában összegyűltek a barátok és a munkatársak, hogy együttérzésükről biztosítsák, de legfőképpen, hogy egyenek és igyanak a halotti tor keretében. Közülük cibálta ki Raoul Farmer felügyelő, aki azt hitte, élete legnagyobb fogását csinálta azzal, hogy letartóztatta. Szerinte bizonyítottan ő volt a felelős a férje haláláért és a gyermekei eltűnéséért, bár szerinte azokat is meggyilkolta, csak eltüntette a holttestüket…

Ahogy Carrie erre visszaemlékezett, különös érzés kapta el. Úgy látta magát ebben a jelenetben, mintha kívülálló lenne, aki csak figyeli az eseményeket, de ő maga nem vesz részt bennük.

Mintha nem is ő lett volna ott a gyászoló vendégek között a fekete nadrágjában és fehér selyemblúzában vállig érő gesztenyebarna hajjal.

Egy pillanatra megállt az idő, és lassított filmként folytatódott a jelenet. Újra az a furcsa, émelyítő érzés kapta el, mint Julie konyhájában, amikor elejtette a tányért, vagy amikor rálőttek az ablakon át, ő pedig kívülállóként figyelte az eseményeket.

Körülvesznek a vendégek. Beszélnek hozzám. Arról győzködnek, hogy az élet megy tovább… tudják, mennyire nehéz nekem, de majd idővel helyrejönnek a dolgok… az idő a legjobb gyógyír a sebekre, a lelkiekre is.

Hallgatom, és majdnem szétvet az ideg, hogy ennyi közhelyet, sablonszöveget összehordanak nekem… de nincs más választásom, ők a barátaim… segítettek a bajban… miféle bajban? Mi történt valójában? Miért vagyunk itt, és ki ez a sok ember? Ja, igen, a baleset, a robbanás, Paul meghalt… hol vannak a gyerekek?

Nyílik az ajtó, rendőrök csörtetnek be. Ketten megállnak előttem… az egyik megfogja a karomat… jön egy civil ruhás… rám vigyorog összehúzott szemmel, kezében papír… elmondja a jogaimat, és hogy letartóztat gyilkosságért.

Kivezetnek a házból, még sikerül lekapnom egy sárga anorákot a fogasról… fogalmam sincs, hogy kié… odakint nagyon hideg van. megyünk lefelé a lépcsőkön… akaratlanul is számolni kezdem… egy… kettő… három…

Elsötétül minden, érzem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, de erőt veszek magamon… kinyitom a szemem, és megdöbbenek. Hófehér hajú, gyönyörű arcú nő mosolyog rám, aztán meghajol előttem… Zhantelnek szólít… majd kinyújtja a két karját… csecsemőt tart benne… Harminckettő… harminchárom…

Átadja nekem a törékeny kis testet, én pedig szemügyre veszem, magamhoz ölelem, érzem a bőre puhaságát, az illatát, hallgatom a hangját, ahogy elégedetten nyögdécsel… nemrég kapott enni… mosolygok, és visszaadom a nőnek a gyermeket.

Büszke vagyok rátok, Semiona!

Furcsák a szavak… ezeket én mondom?

Hetvennyolc… hetvenkilenc…

Kinyitom a szemem. A lépcső aljánál rendőrautók állnak, mindjárt leérünk… mi történik velem?

Ez nem én vagyok…

Vissza akarok menni! Semiona… segíts!

Kilencvenkilenc… száz…

 

* * *

 

 

– Jobban vagy? – hallotta David hangját. – Megkönnyebbültél?

Visszacsukta a kocsiajtót, és hátradőlt az ülésen. Megtörölte a száját egy papír zsebkendővel, de a hányás kellemetlen, keserű utóízét még érezte. Ivott néhány korty ásványvizet, lassan múlóban volt a migrén.

– A gyógyszereim… – nyögte. – Ott maradtak a házban.

– Szerzünk másikat.

– Nem kell. Ezek csak… elvonási tünetek. Minden nappal egyre jobb lesz.

David végigsimította a homlokát.

– Próbálj aludni, én majd őrködöm! Irina hajnalra itt lesz az iratokkal.

– Honnan… kitől szerzi?

– Tolkovtól…

Mielőtt Carrie bármit kérdezhetett volna, gyorsan folytatta:

– Meg fogja kérni az árát, de… hajlandó segíteni.

– Az jó. – Carrie hallotta a saját hangját, de mintha egy szűk alagútban lenne, érezte, hogy ellazul a teste, kihunyt körülötte a fény, és belesüllyed a jótékony sötétségbe.

 

* * *

 

Irina hangjára ébredt. Daviddel a kocsi mellett álltak, és halkan beszélgettek.

– …és végig mögöttem voltak. El kellett mennem egészen Winstonig, de a hegyek között végre leráztam őket…

– Biztos, hogy nem követtek idáig? – kérdezte David.

– Száz százalék. Kikapcsoltam mindent… holtbiztos, hogy elvesztették a nyomomat.

Carrie ledobta magáról a takarót, melyet David terített rá, amíg aludt. Kiszállt a kocsiból, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Odakint vékony dérréteg képződött a talajon, kellemetlenül hűvös volt a levegő.

– Kik voltak a nyomodban? – kérdezte Irinát.

– Jó reggelt! – köszöntötte a nő. – Hogy aludtál?

– Kik voltak a nyomodban? – kérdezte még egyszer Carrie. Rossz érzése támadt.

– Valószínűleg a rendőrség. Quinztől követtek két civil kocsival végig talajszinten, de sikerült leráznom őket.

– Miért tapadtak rád? Hogyan hoztak összefüggésbe velem? Irina Davidre pillantott, mintha tőle várta volna a választ, de a férfi nem reagált.

– A nyomozásba bekapcsolódott a Föderációs Nyomozó Hivatal is. Nagy erőkkel kutatnak utánad.

Carrie idegennek, hiteltelennek érezte Irina szavait, vagy a helyzet volt valószerűtlen. Nem is tudta pontosan, de úgy tűnt, megint egy filmet néz, s bár együtt érez a szereplőkkel, örül, hogy nem vele történnek a dolgok.

– Azonosították a pincében talált holttestet – folytatta Irina. – Douglas Travian.

Carrie hallotta a szavakat, csak épp nem értelmezte őket. Tökéletesen biztos volt benne, egyedül tartózkodott a házban a lövés pillanatában, de a gázrobbanás után mégis elszenesedett holttestet találtak, amelyről most kiderült, hogy Dougé.

– A háznak nem volt pincéje – bökte ki.

– Láttam a fotókat, amelyeket közöltek a hírekben…

– A háznak azért nem volt pincéje, mert sziklatalapzatra épült. Emlékszem, mennyit bosszankodott emiatt Julie. Szerinte kevés volt a hely a felesleges holmik tárolására. A problémát úgy oldották meg, hogy a már meglévő három garázshoz építtettek egy negyediket is.

– A képeken jól kivehető a lefelé vezető lépcső, és néhol az épen maradt betonfal.

– Lehet, hogy eltitkolták előled – jegyezte meg David.

– Mi a fenéért tették volna?! Alaposan átkutattam a házat, és nem találtam rejtett pincelejáratot, mégpedig azért nem, mert nem volt pince.

Irina kissé sértődötten megvonta a vállát.

– Csak azt mondom, ami az újságokban volt.

– Oda kell mennem! – jelentette ki Carrie.

– Micsoda?!

– Látnom kell a házat… vagyis ami megmaradt belőle!

– De miért? El fognak kapni.

– Itt valami nagyon nem stimmel, és mindenképp tudni akarom, hogy mi!

– Arra gondolsz, hogy Julie-ék keze is benne lehet a robbantásban?

– Nemcsak arra… furcsa emlékek bukkannak elő, melyek idegenek, de mégis… valahogy ismerősek. Egyre többször és egyre élénkebben emlékszem valamire, aminek kapcsolatban kell lennie a múltammal, de még nem tudom, hogyan.

– Talán szűnik az amnéziád – jegyezte meg David.

– Talán nem is amnézia…

Irina átadta Carrie-nek az új személyi kártyát, mely Rachel Ferrero nevére szólt, és a fotón lévő szőke hölgy elképesztően hasonlított rá.

– Induljunk! – szólt Carrie elszántan. Nem nézett Irinára, aki talán kissé megbántódva visszaült a motorjára, gázt adott, és pillanatok alatt eltűnt a szemük elől.

Szótlanul tették meg a Quinzbe visszavezető utat. David időnként vetett egy fürkésző pillantást Carrie-re, de nem kérdezett semmit. A forgalom közepes volt, a délelőttnek megfelelő. Nem láttak ellenőrzőpontokat, nem találkoztak rendőrautókkal, szabadon haladhattak egészen Quinz határáig, ahol azonban le kellett hajtaniuk a sztrádáról a város felé. Innentől aztán háromszor állították meg őket, de az iratok ellenőrzése után simán folytathatták az útjukat. Carrie-nek olyan érzése támadt, mintha a rendőrök csak rutinból állítgatták volna az autósokat, nem szenteltek túl nagy figyelmet a bent ülőknek.

Carrie közben a saját gondolataival volt elfoglalva. Időnként lehunyta a szemét, és próbálta felidézni a tárgyalást, de főképp az utána következő időt egészen eddig a pillanatig.

Nem sikerült tökéletesen, és egyre erősebben érezte az emlékek idegenségét. Mintha filmet nézne egy ismeretlen nő életéről, akivel egy csomó szörnyű dolog történt. Szánalmat kelt benne és együttérzést, de nem érzi sajátjának.

Rátértek a Golden Peak felé vezető útra, de nagy kerülővel, a szokásostól eltérő irányból közelítettek Julie-ék egykori házához. A környék szabadon járható volt, nem akadályozta útzár, elterelés. Megálltak az utca végén néhány ott parkoló autó között, és onnan vették szemügyre a romokat, illetve a ház helyét, ugyanis a maradványok nagy részét már eltakarították.

Ám innen nem sokat láthattak, csak a feketére égett bokrokat és fákat, a nagy ürességet.

Carrie kiszállt a kocsiból, és elindult az úton.

– Mit csinálsz?! – kiáltott utána David fojtott hangon. – Megőrültél?

Carrie nem törődött vele. Oda kell mennem!

Érezni akart valamit, ami már régóta hiányzott… tudta, hogy ott megtalálja.

David utána futott, és elkapta a karját.

– Nem mehetsz oda! – kiáltott rá eltorzult arccal. – Hát még mindig nem érted?!

Carrie kirántotta a karját a szorításából, és haladt tovább. David újra elkapta, visszafordította.

Carrie ismét kirántotta a karját, erre David meg akarta ütni. A teste mellől indította a kezét, szépen kivitelezett jobbhorognak szánta.

Carrie egy tizedmásodperc alatt kiütötte a jobbegyenesével. Fel sem fogta, mi történt, mindenben a reflex döntött helyette, s a következő pillanatban David már a földön feküdt.

Nem tétovázott, teljes erőből futni kezdett a feketére perzselődött maradványok felé. Leküzdhetetlen vágy hajtotta, megfoghatatlan öröm, mint amikor az ember hosszú idő után végre hazaér a szeretett otthonába.

Alig harminclépésnyire volt a kaputól, amikor előtte felbődült egy autó, majd csikorgó gumikkal elé vágott. Mögötte egy másik érkezett, rendőrök ugrottak ki belőle.

Szörnyű hangzavar… kiáltások… ketten ráugrottak, és a földre teperték, kezét hátrafeszítették, megbilincselték.

Aztán talpra rántották, ő pedig a könnyein át látta, amint az út végén David autója eltűnik a sarkon.

Ismerős arc villant elé. Öntelt vigyorba torzult pofa.

– Laoszi sziklapatkány… – nyögte Carrie sápadtan, hányingerrel küzdve.

Ő pedig csak ennyit mondott:

–Végre elkaptam, River!

 

 

10.

 

Megnyomom a csengőgombot. A bejárati ajtó szinte azonnal nyílik, és Paul Telon mosolyog rám. Széles mozdulattal beljebb invitál, majd a feleségét hívja.

Az emeletre vezető lépcső tetején megjelennek a gyerekek… ha jól emlékszem a nevükre, David és Lilian. Külsőre formásak, egészségesnek látszanak, de az arcukon észrevehetőek a Down-kór jellegzetes vonásai. Rájuk mosolygok, aztán Paul feleségére, aki épp akkor lép be a nappaliba.

Carrie csinos asszony, amolyan kortalan fruska, akin majd csak hosszú évek múltán látszódik az idő múlása. Karcsú, sportos alkat, vállig érő, gesztenyebarna, hullámos haj, igéző csokoládébarna szemek, kedves arc…

Udvariasan köszönt, de láthatóan nem örül nekem. Hellyel kínál, aztán narancslevet tölt.

Neki is elmondom, mi járatban vagyok, bár a férjével, Paullal néhány nappal ezelőtt már hosszasan megtárgyaltuk a lehetőségeket. Akkor úgy gondoltam, az asszonnyal könnyű dolgom lesz, de ő megmakacsolja magát.

Velem szemben ül, ujjai között a névjegyemet gyűrögeti, arcán határozottság és düh egyvelege mutatkozik.

– Azt gondolom, rossz helyre jött Miss… – Lepillant a névjegyre, aztán újra az arcomra. – …Miss Zhantel. A gyermekeinket mi magunk kívánjuk nevelni, nem áll szándékunkban intézetbe adni őket.

– Drágám… – szól közbe Paul. – Tegnap már megbeszéltünk minden lényeges pontot, és akkor hajlottál arra, hogy…

– Meggondoltam magam.

– Ez nem lehet igaz! – A férfi felugrik, és járkálni kezd a nappaliban, miközben dühös pillantásokat vet Carrie-re. A gyerekek a lépcső tetején ücsörögnek, és minket figyelnek, merev arckifejezéssel. – Menjetek a szobátokba! – mordul rájuk az apjuk, aztán láthatóan megbánja hevességét. Beletúr a hajába, tölt magának egy pohár italt.

Felveszem a legcsábosabb mosolyomat, és Carrie felé fordulok.

– A férje elmondta, hogy önnek problémái vannak az itallal. Az asszony rám bámul, tartása feszültté válik. Kemény hangon szólal meg:

– Semmilyen problémám nincs az itallal. Jóban vagyunk.

– Úgy értem, hogy ön kezelés alatt áll, és… már annak a lehetősége is felmerült, hogy a gyerekeket gyámság alá helyezik, ha rövid időn belül nem tud javulást felmutatni.

– Az elvonókúrára gondol?

– Arra gondolok, hogy ha megtörténik a legrosszabb, vagyis magát kényszerelvonóra viszik, a gyerekeit azonnal gyámság alá helyezik, visszatoloncolják a Földre, és többé nem láthatja őket.

– Erre nem lesz szükség. Megbirkózom a… helyzettel.

– És ha mégis megtörténik?

– Ezen a hídon majd akkor megyek át, ha odaértem.

Carrie csökönyösebb, mint gondoltam, de nem adom fel. Sokkal több múlik ezen, mint hogy a számításaimat ilyen apróság keresztülhúzza.

– Az én ajánlatom nemcsak megoldás erre a bonyolult helyzetre, de egyszerűen nincs más lehetősége.

– Carrie! – Paul a felesége mellé ül, és megfogja a kezét. Az asszony nem néz rá, csak bámul maga elé meredten, elszánt arckifejezéssel. – Tudom, hogy nehéz neked, és én minden igyekezetemmel próbálok segíteni, de meg kell értened, nincs más lehetőségünk! Orvos vagy, pontosan tudod, hogy az ilyen gyerekeknek másfajta gondozás kell…

Carrie lerázza magáról Paul kezét, felugrik.

– Milyen gyerekekről beszélsz? Mondd ki bátran, hadd halljam! Mongolidióta? Vagy csak egyszerűen hülye? Értelmi fogyatékos? Képes vagyok ellátni a gyerekeimet, senki nem veheti el őket tőlem!

– Carrie… – próbálkozom tovább a meggyőzéssel. – Meg kell értenie a helyzetét! Paul nem veheti át a gyámságot, mivel nem ő a vér szerinti apa. Ha magát elítélik, a gyerekek azonnal intézetbe kerülnek. Legalább hallgassa meg a mi ajánlatunkat!

Az asszony váratlanul lehiggad. Talán a nyugodt hangom miatt, vagy egyszerűen belefáradt a hadakozásba. Visszaül a kanapéra.

– Hallgatom, Miss Zhantel. Győzzön meg!

Beszélni kezdek. Elmondom, hogy az alapítványunk épp az ilyen helyzetben lévőkön szeretne segíteni. Nonprofit szervezet vagyunk, számos nehéz helyzetben lévő családot mentettünk meg, a rendellenességgel született gyermekeknek pedig különösen nagy segítség, ha olyan nevelők közé kerülhetnek, akik felkészíthetik őket az önálló életre.

Hosszan fejtegetem az örökbeadás előnyeit, remélem, sikerül meggyőznöm Carrie-t. Szeretem az egyszerű megoldásokat, és utálom, amikor erőszakot kell alkalmaznom. Már-már úgy látszik, ismét nyert ügyem van, de az asszony váratlanul felugrik, és a konyhába rohan.

Aztán mégsem az történik, amire számítok.

Carrie egy zsebkendővel jön elő, de Paul félreértve a helyzetet, felüvölt:

– Elég volt! Azt teszed, amit mondok, hülye kurva, vagy kinyírok mindenkit!

Carrie felkap egy virágcserepet, és teljes erőből a férjéhez vágja… aztán visszarohan a konyhába…

Felugrok, bekapcsolom a zsebemben lapuló jeladót.

– Így is jó! – üvölti Paul, és feltrappol az emeletre. Útközben felkapja az ijedt gyerekeket, és magával hurcolja.

Érzem a bizsergést a fejbőrömön, elszédülök, hányinger kerülget. Itt az idő! Carrie után sietek a konyhába, hogy helyet adjak a megnyíló átjárónak.

Az ajtóból látom a nappali közepén felbukkanó hajszálvékony, függőleges arany csíkot, ahogy kiteljesedik, megvastagodik, és a fénynyalábból előlép Norven és Caron… Csak az emelet felé intek. Szavakra nincs szükség, tudják ők jól, mi a feladatuk.

Carrie a konyhaasztal mellett áll, kezében tányért tart, zokogás rázza. Szólni akarok neki, felkészíteni arra, ami vár rá, de elkések.

Szinte egyszerre történik minden. A nappaliban megjelenik Norven és Caron karjukban az alélt gyerekekkel. A zajra Carrie hátrafordul… kiejti a tányért, és mint az anyatigris indul az ajtó felé…

Ebben a pillanatban az emeleten tűz lobban…

Szempillantás alatt kell döntenem, és csak egyetlen választásom marad. Még látom, ahogy Norven és Caron a gyerekekkel eltűnnek az átjáróban, aztán Carrie elé ugrom, és hagyom, hogy belém szaladjon.

A lendületét kihasználva, immáron a tökéletes fúzió állapotában beugrom vele az átjáróba.

 

* * *

 

Carrie a vasajtó zörrenésére ébredt. Belépett az őr, és a gumibotjával jókorát csapott az asztalra.

– Látogatója érkezett – közölte unott képpel. – Tíz percet kap.

Carrie felült, de nem akarózott tovább mozdulni. Még mindig a fejében kóvályogtak az álom maradványai, és egyelőre összecsúsztak a valósággal. Eltelt néhány perc, mire felfogta, mit mondott az őr. És abban a pillanatban a felismerés is belé villant: nem álmot látott az előbb, hanem emlékeket. De nem önmagáról, hanem Carrie-ről… vagyis mintha kívülről látta volna magát megint… és mégsem.

– Na, mi lesz? – dörrent rá az őr. – Megy, vagy marad?

Felpattant, és kisietett az ajtón. A ráccsal kettéválasztott helyiség külső részében, mely valójában az ügyeletes rendőrök munkaterülete volt, jó néhány civil is várakozott, feltehetően arra, hogy beszélhessenek a börtönfogdák ideiglenes lakóival. Carrie szemügyre vette a civileket, de egyiket sem találta ismerősnek.

Aztán oldalról, a fal takarásából előrelépett Julie.

Közvetlenül elé állt, akár meg is érinthette volna, de a négyzethálós rács útban volt.

Egymásra bámultak, de Carrie már nem az unokanővérét látta, hanem egy idegen nőt, akihez mégis valamiképp köze van, de érezte, nem ebben a világban.

– Ki vagyok én? – kérdezte. – Mi az igazi nevem?

– Miről beszélsz? – hökkent meg Julie. – Carrie River vagy, az unokahúgom.

– Hazugság! Tudom, hogy nem vagyok Carrie… és tudom, hogy te ismered a valódi nevem.

Julie közelebb hajolt.

– Aggódom érted, Carrie. Azonnal kifizetem az óvadékot, bármekkora összeg, és kiviszlek innen…

– Mellébeszélsz. Te is tudod, hogy terrorcselekménnyel vádolnak. Ilyenkor nincs óvadék.

– Felfogadom Quinz legjobb ügyvédjét, és…

– Julie! Tudni akarom, ki vagyok!

– Nem értem, miről beszélsz… talán mégis a skizofrénia… – Francokat!

– Tudom, nem te ölted meg Douglast, nem te okoztad a…

Carrie ingerülten rácsapott a rácsra, amitől az egész fal berezonált. Néhány rendőr feléjük fordult, aztán folytatták a munkájukat. Nyilván hozzá voltak szokva a hasonló jelenetekhez.

– Rendben! – folytatta Carrie csendesebben. – Mást kérdezek. Ki vagy te? Mi az igazi neved?

– Carrie, tényleg nem értem, hogy miről…

– Ne hadoválj itt nekem! Átkutattam a házat, de nem találtam egyetlen iratot, számlát, de még egy nyavalyás régi fényképet se… Semmit, ami bizonyíthatná, hogy te Julie Travian vagy… és nincs semmi, ami bizonyíthatná, hogy én Carrie River vagyok.

– Azt hiszem, inkább megyek… keresek egy jó ügyvédet, és…

– Ne merészelj most magamra hagyni!

– Előbb higgadj le, azután beszélünk! – Julie megfordult, és elindult a kijárat felé. Carrie nem hagyhatta, hogy elmenjen! Meg kellett bizonyosodnia valamiről, ezért utána kiáltott:

– Zhantel…

Julie megtorpant, lassan visszafordult.

– Mit mondtál? – kérdezte.

Carrie mindenképpen tudni akarta az igazságot, ezért úgy döntött, blöfföl:

– Tudom, mit jelent ez a név… Zhantel.

Julie testtartása megváltozott. Hirtelen sokkal magasabbnak látszott és határozottabbnak. Visszasétált a rácshoz. Carrie abban a pillanatban annyira idegennek látta az arcát, hogy egészen megdöbbent.

Ő pedig elmosolyodott. Csúfondárosan, szánakozón, ugyanakkor felszabadultan. Szeme különös tűzben égett.

– Ha tudnád, hogy mit jelent a Zhantel, már nem lennél itt. Nem lenne szükséged sem óvadékra, sem ügyvédre. Egyedül kisétálnál innen.

– Ezt hogy érted?

Julie megfordult, és újra elindult a kijárat felé. A válla fölött szólt vissza:

– Nyisd meg az átjárót! Akkor megtudod!

 

* * *

 

Raoul Farmer és egy Cormick nevű rendőrtiszt csaknem négy órán keresztül kérdezgette Carrie-t az elsötétített, ablaktalan vallatószobában, ahol csak egy asztal meg két szék volt. Az egyik széken ő ült, a másikon meg felváltva a patkányképű Farmer és Cormick, a legalább két méter magas, elképesztően sovány felügyelő. Nagyjából óránként váltották egymást, s amíg az egyik kérdezgetett, a másik nyilván a falon lévő tükörablak mögül figyelt.

De ugyanazt hajtogatták mindketten: ha Carrie részletes beismerő vallomást tesz, a bíróság enyhítő körülményként értékeli. Ő pedig mindkettejüknek ugyanazt felelte: azon a délutánon rálőttek, de elmenekült. Azóta rejtőzött, mert félt, fogalma sem volt arról, mi történt közben a házzal. Douglas Traviannal azon a napon egyáltalán nem találkozott, és arról sem tudott, hogy meghalt…

Nem boldogultak vele, és ahogy teltek az órák, egyre idegesebbek lettek. Egyetlen bizonyítékot sem tártak elé, s bár többször felajánlották, hogy telefonálhat, hívhat ügyvédet, Carrie nem élt vele.

Nem keménykedtek túlzottan, csak amúgy a látszat kedvéért, és ez meglepő volt. Még a máskor fennhéjázó és lekezelő Farmer is higgadtan, már-már tisztelettel beszélt. Carrie nem tudta, miféle bizonyítékuk lehet ellene, a gyanún túl, de abban biztos volt, ha nem tesz beismerő vallomást, és ugyan miért tenne, nem tudnak mit kezdeni vele.

Amikor a rendőrnő kivezette a szobából, egy pillanatra hátrafordult, Farmerre pillantott. A férfi a tükörablaknak háttal állt a mellkasa előtt keresztbe font karral, és olyan arckifejezéssel, melyet Carrie még sosem látott rajta. Bizonytalanságot, kétséget és egy cseppnyi szánalmat.

Meg kellett állapítania, hogy Raoul Farmer vagy öregszik, és érzelgős lett, vagy tud valamit, amit ő nem.

Ez utóbbira tippelt.

 

* * *

 

Végigdőlt a kemény priccsen, lehunyta a szemét, gondolkodni próbált. Julie szavai jártak a fejében, de egyelőre nem tudott mit kezdeni velük, idegenek voltak számára.

„Nyisd meg az átjárót!”

Meglepő módon nem az volt a kérdés, miféle átjárót, hanem az, miképpen nyissa meg. Ez aztán újabb töprengenivalót adott. Ahogy teltek az órák, egyre inkább úgy érezte, valamiképpen képes lenne rá, sőt biztos volt benne, számtalanszor megtette, csak éppen azt nem tudta, hogyan.

Aztán elterelődött a figyelme, belemerült az emlékek és gondolatok háborgó tengerébe, mely magába szippantotta, és akaratától függetlenül dobálta ide-oda.

Úgy peregtek előtte az események, mint egy gyorsított film, mely első látásra ismeretlennek, felfoghatatlannak tűnt, de aztán kitisztult a kép…

…és emlékezni kezdett.

Egyetlen szempillantás alatt állt össze minden.

Zhantel.

Hát persze!

A tükörhöz sétált. A homályos, foncsorhiányos üvegben szemügyre vette Carrie Rivert, a szülészorvost, akinek öt éve él a testében elrejtőzve, s akinek a tudata elnyomta az övét…

Eddig a pillanatig.

Zhantel… Zhantel parancsnok. A Daconi Egyesített Haderők parancsnoka.

Be kell fejeznem a küldetést!

Ezt várják tőlem.

 

* * *

 

A falak és a vasajtó már nem jelentettek akadályt. Ezek csak ebben a dimenzióban képezhettek börtönt.

Nem volt szüksége hókuszpókuszra, hosszas meditációra vagy varázsigékre… Az akaratával nyitotta meg az átjárót és szabta meg az irányt.

Először megjelent a hajszálvékony, függőleges arany csík, majd néhány másodperccel később megvastagodott, fénynyalábbá teljesedett…

Carrie nem tétovázott. Belépett a belsejébe, és hagyta, hogy magával rántsa az Erő.

Egyetlen pillanat múlva a Csarnokban lépett ki belőle.

A fényhártya eltűnt, és ott állt az érkezőpanel közepén a figyelők gyűrűjében. Minden tekintet rá szegeződött, ő pedig szemügyre vette őket, a társait, akikkel egyazon célért küzdöttek… Daconia megmentéséért.

Üdvözlésképpen jobb keze összezárt ujjait a bal vállához érintette.

A jelenlévőkön halk moraj hullámzott végig.

Carrie leugrott a derékmagasságú panelről, hogy közelebbről nézhessen társai szemébe. Norven és Caron meghajoltak előtte, üdvözlésük jeléül a jobb kezük összezárt ujjait a bal vállukhoz érintették.

– Vai ontha ve, Zhantel… – köszöntötte Caron, aki még mindig Julie Travian alakját használta a földi megjelenéséhez. – Örülök, hogy visszatértél hozzánk, parancsnok!

Carrie Norvenre pillantott, az ismeretlen ember testére, de mielőtt feltehette volna kérdését, Caron megelőzte:

– Douglas Travian teste elpusztult. Amikor a gaurik rád lőttek, bement, hogy megkeressen, de elkésett… A robbanás megölte a testet, ezt az utcán foglaltuk le.

– Hol van Semiona? – kérdezte Carrie.

– A tárlóban. Előkészíti a szállítást.

A daconok szétváltak Carrie előtt, hogy utat adjanak neki a vastag üvegfal mögött húzódó tárlóhelyiség felé. Jöttére önműködően szétvált a két ajtószárny, s miután belépett, azon nyomban összezárult mögötte.

Megállt a zsilipben, az ionizáló alatt, hogy megtisztuljon minden külső szennyeződéstől, melyet a külvilágból hozhatott magával, majd továbbhaladva belépett az inkubátortérbe.

Semiona, a daconok legfőbb genetikusa, a faj megmentésért felelős legmagasabb rangú tiszt, a helyiség elsötétített végében, a holografikus számítógépes konzol előtt állt a rögzítést programozva. A térben elvégzett háromdimenziós mozdulatai olyannak tűntek, mint az emberek pantomimmutatványai.

A falon hat kis méretű inkubátor sorakozott egymás mellett, átlátszó fedőlapjuk alatt a sztázisfolyadékban emberi magzatok lebegtek. Az inkubátor törhetetlen falán halvány polarizációs fény ragyogott át.

Carrie szemügyre vette az egyik magzatot. Hímnemű, átlagosan fejlett volt. Becslése szerint húszhetes korában történt a vetélés. A paramétereit jelző adatok szerint kétszáznyolcvanhárom gramm, daconi mértékegységbe átszámolva nem egészen három suth.

A főparancsnok befejezte a kódolást, és előlépett a fénybe. Carrie pedig meghajolt előtte, és köszöntötte:

– Vai ontha ve, Semiona! – Aztán elmosolyodott. Jól emlékezett a főparancsnok daconi külsejére, tiszteletet parancsoló tekintetére, a Legöregebbeknek kijáró treonit homlokpántjára, most viszont Johanna Miller százados állt előtte, a gondozótisztje.

Semiona megérintette a vállát, és ez nagyon sokat jelentett neki. E ritka érzelmi megnyilvánulás az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, bátorítás, a másik érdemeinek feltétel nélküli elismerése.

– Üdvözöllek, Zhantel! – köszöntötte. – Boldog vagyok, hogy visszatértél. Épp a megfelelő pillanatban.

– Hibát követtem el. Bocsánatod kérem.

– Nincs miért. Ismerlek, tudom, mennyire fontos neked az élet, legyen daconi vagy emberi. Meg akartad menteni Carrie Rivert, és ez dicséretet érdemel, nem pedig elmarasztalást. Nem tudhattad, hogy olyan nagy erejű lesz a robbanás, amely belepréseli a tudatodat Carrie elméjébe. Amikor láttuk, hogy elvesztetted önmagad, szabadon engedtünk annak reményében, hogy rövid időn belül visszatalálsz hozzánk. Nem volt más választásunk, mint figyelemmel kísérni Carrie River életét, és hozzásegíteni az emlékezéshez.

– Nehezen ment…

– Pedig volt egy pillanat, amikor nagyon közel kerültél hozzá.

– Igen… lejutottam ide, de még nem voltam felkészülve, és a gyors dimenzióváltás néhány perccel visszadobott az időben. Az emberek ezt a jelenséget úgy nevezik, deja vu…

– Biztos voltam benne, hogy végül sikerül a visszatérés, nélküled a küldetés nem ér semmit.

– Ha belegondolok, hogy én voltam az, aki majdnem tönkretett mindent, mert nyomozni kezdtem a Down-kóros elvetélt magzatok után…

– Nem te voltál, hanem Carrie River. Ez is része volt a tervnek. Ott kellett lenned tűzközelben, mert nem tudhattuk, melyik lesz a döntő pillanat… vállalnunk kellett a kockázatot! Helent is azért hívtuk vissza, hogy egyedül maradhass, semmi ne befolyásoljon a kutatásban.

– De David O’Connor és a csoport…

– A gaurik kettészakadtak. A konzervatív Torren parancsnok vezette csapat türelmes volt. Hagytak neked időt a visszatérésre, miközben minden trükköt bevetettek, hogy valamiképp kiszabadítsanak az emberi elméből. Nyilván abban reménykedtek, hogy mire ez megtörténik, annyi tudás birtokába jutnak, amely elvezet hozzánk. És ez nemcsak azért hiúsult meg, mert épp a megfelelő pillanatban és helyen történt meg a visszatérésed, hanem mert energiájuk egy részét elvonta a másik gauri csapattal való hadakozás. Azokkal, akik az emberi tested el akarták pusztítani, hogy így férjenek a tudatodhoz.

Zhantel tökéletesen emlékezett az előzményekre, hiszen ő volt a földi akció egyik tervezője. Önként vállalkozott a feladatra annak tudatában, hogy talán többé nem térhet vissza a Daconra.

Szaporodásra képtelen, haldokló népüket genetikai katasztrófa sújtotta. Számításaik szerint kétszáz daconi éven belül kihal a fajuk. A galaxis különböző bolygóin elvégzett kutatások nem vezettek eredményre, egyetlen faj genetikai állománya sem volt kompatibilis az övékével.

Nem volt választásuk, más galaxisokban is kutatásokat kellett indítaniuk, és ekkor jelentkezett ő a feladatra, mint az Egyesített Haderő parancsnoka, egyik a fél tucat harcos közül, akik saját akaratukból képesek átjárót nyitni.

Rögtön az első útjuk sikerhez vezetett. Találtak egy spirális galaxist, melynek peremén egy közepes nagyságú, fényes csillag rendszerében kilenc bolygó keringett. Meglepetésükre a harmadik és negyedik bolygón nemcsak egyszerű élet jeleit találták, hanem egy érdekes civilizációt, mely szánalmasan elmaradott volt a daconihoz képest, de az önfenntartáshoz elegendőnek bizonyult.

Rövid kutatás során kiderült, hogy a faj kromoszómaállománya megfelelő lehet a daconiaknak, de nem a faj által normálisnak tartott egyedeké, hanem a rendelleneseké, ahogy ők nevezték, a Down-szindrómásoké.

Annyira egyszerű volt, hogy a daconok először fel sem fogták, mekkora kincsre bukkantak. De Semiona gyorsan rádöbbentette őket, hogy a fennmaradásuk az emberi faj rendellenes kromoszómáitól függ. Az emberek minden testi sejtje negyvenhat kromoszómát, vagyis huszonhárom párt tartalmaz. Az apai és az anyai sejtek egyesülésekor létrejön egy teljes állományú sejt, mely mindkét féltől származó információkat tartalmazza. Ám ezeknek a sejteknek osztódásakor időnként előfordul, hogy valamelyik pár nem válik ketté, többnyire a 21-es, ilyenkor az egyik ivarsejtbe még két 21-es kromoszóma kerül. Így jön létre a negyvenhetedik kromoszóma, mely az embernél valójában rendellenesség, de a daconoknál a szaporodási képtelenség megoldása.

Felkutatták a Down-kórral született gyermekeket, és egy nem létező alapítvány nevében örökbefogadást ajánlottak a szülőknek. Néhány esetben sikerült megszerezniük a teljes bizalmukat, és mivel nem akartak felesleges fájdalmakat okozni az embereknek, kíméletes módszerrel szerezték meg a testi sejtjeiket, és vonták ki belőlük a számunkra fontos kromoszómákat.

Azonban amikor megvizsgálták a hibás gének előfordulási arányát, meg kellett állapítanunk, hogy túlságosan kevés és túlságosan homogén ahhoz, hogy rövid időn belül számottevő változást idézzen elő a népüknél. Mivel a daconok faja három fajtából tevődik össze, arról is gondoskodnunk kellett, hogy egyenlő arányban biztosítsák az örökítőanyagot, a megfelelőt a megfelelőhöz. De az idő vészesen fogyott, fel kellett gyorsítaniuk a folyamatot. Olyan módszert dolgoztak ki, amellyel megtöbbszörözték a Down-kór előfordulását. Találtak egy megfelelő kórházat, ahova beépítették dacontársaikat, és megkezdték a munkát.

Mesterséges beavatkozások során a szintetikusan előállított dacon szaporítóanyaggal megtermékenyítették a nőneműek petesejtjeit, majd kivárva a megfelelő időt, a vetélés során megszerezték az immáron teljes szaporodásképességű, a hiányzó kromoszómát is tartalmazó génállományt.

Jól működött a terv, már nem sok hiányzott ahhoz, hogy megszerezzék a tervben meghatározott mennyiséget, ám ekkor megjelentek a daconok ősi ellenségei, a gaurik…

Nem ismerték pontosan a daconok tervét, de minden eszközzel meg akarták akadályozni, hogy hozzájussanak a számukra oly fontos kromoszómákhoz. Népük pusztulása óriási győzelmet jelenthetett volna nekik. Totális hatalomátvételt a galaxisban, vagy talán még azon is túl.

A daconok áthelyezték a bázisukat a Marsra, és jól választottak, a rejtekhely kiváló volt, az emberi tudóskolónia minden gyanún felül állt, a gaurik kizárólag a Földre összpontosítottak.

A daconok nem aggódtak túlzottan, már alig néhány földi hónap volt hátra a megfelelő mennyiségű magzat megszerzéséhez. A gaurik a dimenziókapukon keresztül próbáltak a nyomukra bukkanni. Figyelték az átjárók megnyitásakor létrejövő mellékhatásokat, és próbálták behatárolni a fontosabb csomópontokat. Nem sok sikerrel. Ám ekkor történt valami…

Paul Telon dühében felrobbantotta a saját házát, és hogy Zhantel megmentse az asszonyt, magával rántotta az átjáróba. A robbanás lökéshulláma mégis elérte, és a tudata öt teljes évre eltűnt Carrie River elméjében.

Zhantel parancsnok, a Daconi Egyesített Haderő egyik vezetője majdnem elbukta a saját maga által kidolgozott tervet.

Semiona csendben figyelt, hagyta, hogy Zhantel tisztázza magában a múlt eseményeit. Aztán újra megérintette a vállát.  

– Fejezzük be a küldetést!

 

* * *

 

Semiona annak ellenére, hogy próbálta leplezni, feszültnek tűnt. Zhantel ismerte jól, tudta, amikor ilyennek látja, valami komoly fejtörést okoz neki.

– Üzenetet kaptam a Daconról – közölte. – Mostantól számítva, nem egészen hat földi óra múlva elküldik a Jelet. Azonban a Brill-szektor még nem teljes… két magzat hiányzik a Háromszázötvennyolcasok közül.

– Emlékszem. Néhány nappal ezelőtt jelentkeztek a kórházban megszakításra… két B-358-as…

– Nem tudjuk, hogy megtörtént-e a vetélés… viszont szükségünk van azokra az alanyokra is, nélkülük nem teljes a genetikai lánc.

Zhantel kis ideig gondolkodott, próbálta felmérni a lehetőségeiket, amelyek a legkevésbé veszélyeztetik a küldetés befejezését. De bárhogy csűrte-csavarta, mindig ugyanoda jutott: vissza kell mennie a kórházba!

Semiona végig érzékelte a gondolatait.

– Te nem térhetsz vissza oda! Túl értékes vagy.

– Minden tiszteletem a tiéd, de te is tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki visszatérhet.

– A gaurik minden eszközt bevetnek majd, hogy megkaparintsák előlünk a magzatokat.

– Épp ezért kell ott lennem! Ismerem Torren parancsnok emberi alakját, és a csoportjáét is… van köztük egy ember is, emberi tudattal.

– És mi van a radikálisokkal?

– Kettőt azok közül is láttam már, amikor Carrie-re támadtak a kórházban.

– Az a rendőr… Raoul Farmer is gondot okozhat. Már nyilván észrevették, hogy Carrie River eltűnt a cellából. Minden földi négyzetcentimétert át fognak kutatni.

– Nem a csatornapatkány a legnagyobb ellenfél. Semiona meglepetten kapta fel a fejét. Zhantel elmosolyodott.

– Carrie River nevezte így…

Aztán elkomorult. Nem volt biztos benne, hogy beszélnie kell róla, de Semiona előtt nem lehetett titka.

– Úgy vélem, áruló van közöttünk.

A főparancsnok nem lepődött meg annyira, amennyire Zhantel várta.

– Csak volt – jelentette ki. – Maunor hadnagy Timothy Walls testében felvette a kapcsolatot a gaurikkal. Gondoskodtunk róla, hogy ne árulhassa el a Csarnok hollétét.

Maunor és Litta, Timothy és Elizabeth Walls…

– Emlékszem az asszonyra… őt is ti… illetve mi…

– Littát a gaurik ölték meg. Mindvégig hűséges maradt a küldetéshez. De elkövetett egy hibát… felhívta magára a figyelmet.

Vagy inkább Carrie River irányította rá a figyelmet.

– Litta talán még mindig élne, ha akkor nem szólok róla David O’Connornak… – magyarázta Zhantel.

– Nem te okoztad a halálát, hanem azok, akik megölték. – Semiona elkomorult. – Nem jó jel, hogy még mindig Carrie-ként beszélsz magadról. Jelen van az ő tudata is?

– Az emlékei megmaradtak, és összekeverednek az enyémmel… időre lesz szükségem a teljes tisztuláshoz.

Semiona kétkedőn figyelt, meg kellett nyugtatni:

– Ne aggódj! Pontosan tudom, ki vagyok. Carrie River lassanként eltűnik, ezt a bolygót csak Zhantel parancsnok hagyja el.

Én vagyok az erősebb.

Semiona visszatért a holografikus konzolhoz, hogy rögzítse a beérkező jeleket, és ellenőrizze az inkubátorok működési paramétereit. Zhantel tudta jól, ezzel időt akar nyerni, hogy meghozhassa a döntését.

Nem kellett sokáig várni.

Semiona Zhantel kezébe nyomta a digitális kijelzőt, mely háromszázötvenkét földi percet mutatott.

– Ennyi időd maradt – közölte. – Ha ezalatt nem sikerül megszerezned a hiányzó két magzatot, elindítom a Takarítókat…

– Megszerzem! – jelentette ki Zhantel elszántan. Pontosan tisztában volt vele, mit jelent e szűkös határidő. A Daconról elküldik a jelet, amely megnyitja az átjárót, de itt a Földön valakinek fogadnia kell! És az egyetlen daconi, aki képes erre, az ő. Ha sikerül szinkronizálni a két térbeli pontról induló jelet, akkora méretű kapu nyílik, amelybe mindannyian beleférnek. Vagyis az utolsó szállítmány az embergyerekekkel, az elvetélt magzatokkal és ők maguk. Akkor végleg elhagyják a bolygót. Ez lesz az utolsó galaktikus kapunyitás, és ahogy az emberek mondani szokták… aki bújt, aki nem…

– Caron, Norven és Tan veled mennek, az ő dolguk csak a terep biztosítása lesz. Odabent Zakkal kell együttműködnöd!

Zhantel lehajtotta fejét tisztelete jeléül.

– Van itt még valami.

– Nem!

Semiona olvasott a gondolataiban, szinte hamarabb tudta, mit szeretne, mint ő.

– Csak egy pillantást szeretnék vetni rájuk, és…

– Nem Zhantel akarja látni a gyerekeket, hanem Carrie River. Ezt nem engedhetem. Az emberi érzelmek időnként túláradóak, nehéz féken tartani őket. Neked arra kell törekedned, hogy megszabadulj az emberi tudattól, nem hagyhatod, hogy uralkodjon fölötted! A gyerekeket fél órán belül sztázisba helyezzük.

Zhantel nem szállhatott szembe a főparancsnokkal. S bár annak ellenére, hogy Carrie-nek rettentően hiányoztak a gyerekei, próbált uralkodni a feltörekvő érzelmek felett.

Megadóan bólintott, és sietve elhagyta a termet.

 

 

11.

 

A Jessie lakása mögötti sikátorra nyitotta meg az átjárót. Tudta, hogy Torrenék Quinzt és a környékét figyelik, arra számítanak, hogy ott bukkan fel. Mostanra nyilván megtudták, hogy eltűnt a börtöncellából, összerakják a mozaikdarabkákat, nem kell túl nagy logika ahhoz, hogy rájöjjenek, mi a következő lépése. Ám tévednek. Mire a gaurik észlelik ezt a kapunyitást, ők felszívódnak innen.

Caron, Norven és Tan szétszéledtek a környéken, mindegyiknek megvolt a maga feladata. Carrie pedig becsengetett Jessie-hez. A délután java része elmúlt, remélte, hogy ébren találja a fickót.

– Mi van? – hallotta meg a hangját a kapucsengő melletti hangszóróból.

– Carrie vagyok… beszélnem kell veled!

– Elhoztad a patkányt?

– Majdnem…

Jessie kinyitotta a kaput, ő meg felvágtatott a második emeletre. A nyitott lakásajtóból résnyire nyitott szemmel bámult ki Jessie.

– Hogy lehet valamit majdnem elhozni? – kérdezte tettetett rosszallással, de az arcáról lerítt az öröm, hogy láthatja Carrie-t.

A lány csókot lehelt az arcára, és elsuhant mellette a nappaliba. A látvány mit sem változott. Még a néhány nappal ezelőtti pizzadarabok is a kanapén hevertek, ugyanolyan elosztásban, ahogy utoljára látta.

– Hol hagytad a pasasod? – kérdezte Jessie két hatalmas ásítás közepette.

– Ööö… összevesztünk, és lelépett. Magával vitte a lemezeket.

– Nem csodálkozom. Láttam rajta, mekkora seggfej.

– Jessie, megtennél nekem valamit… csak úgy baráti alapon?

– Másolatok kellenek?

– Igen.

A fickó elvigyorodott, és kihúzta magát.

– Na, látod, mire nem jó a te Jessie apód! Jegyezd meg, drága istennőm, hogy én mindig mindenről készítek másolatot! Ha valamiből csak egy van, az nem is létezik.

Carrie megkönnyebbülten mosolyodott el. Most nem lett volna ideje arra, hogy megvárja, amíg Jessie újra feltöri a kórház rendszerét, bár neki nyilván nem megterhelő.

A fickó eltűnt a másik szobában, majd alig két perccel később önelégült mosollyal tért vissza, kezében két lemezzel és egy fotóval, melyen egy kistestű, mókusszerű állat látszott valami száraz kóró takarásában.

– Ez itt Ő… – közölte Jessie, majd Carrie kezébe nyomta a fotót. – Laonastes aenigmamus.

– Laoszi sziklapatkány.

– Pontosan. Nagyon… nagyon… nagyon ritka példány.

– Nem felejtem el – ígérte Carrie, bár abban a percben fogalma sem volt, hogyan teljesíti a megbízást.

Újabb csókot lehelt a fickó arcára, és lerohant a lépcsőn. Nem volt kíváncsi a fogadkozásra, hogy innentől meddig nem fog fürödni.

Odalent már várt rá Caron.

– Szereztünk kocsit első szintű engedéllyel, és egy laptopot is. – Fejével a járda mellett parkoló, sötét üvegű kisbusz felé intett.

Carrie körbepillantott, de nem látott gyanús mozgást a környéken, mindössze néhány járókelőt a járdán és a szokásos délutáni forgalmat talajszinten és felette az első szinten.

Beugrott a buszba, ahol Norven ült térdén a laptopot egyensúlyozva. Carrie a kezébe nyomta a lemezeket, és intett Tannak, hogy indíthat.

Rövid keresgélés után rábukkantak a megfelelő adatokra, vagyis a Brill-szektor hiányzó két alanyára: Mrs. Krausra és Miss Nickmanre. Mindkettő kérte a rendellenes terhessége megszakítását, és mindkettő másnapra lett előjegyezve a műtétre. Ez pedig azt jelentette, hogy az előkészítés miatt, már ma délután be kell feküdniük a kórházba.

– Nincs sok időnk – jegyezte meg Carrie.

– Nem lenne gyorsabb az átjáróval? – szólt hátra a válla felett Tan.

– De. Viszont biztos, hogy minden gauri ott nyüzsög a kórház körül, a földi rendőrségről nem is beszélve.

Hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Megpróbálta felidézni Carrie River utolsó öt évét. A vizsgálati időszakot, majd a Baramorban eltöltött időt, aztán a szabadulást.

Azoknak a napoknak szinte minden fontos momentuma elé villant. A látomások, amelyekről kiderült, hogy valójában a dimenziónyitások mellékhatásai. Mint amikor kavicsot dobnak a tó vizébe, és a keletkezett hullámok visszaverődnek a partról…

Megismerkedését Daviddel. Elizabeth halála, majd a menekülésük. Amikor rájött, hogy nincs minden rendben a genetikai terhességmegszakítások körül… a merényletek ellene… az emlékek felbukkanása.

Meglepetten nyitotta ki a szemét. Miért gondol még mindig Carrie-ként magára? Elfogadta, hogy az ő emlékei jó ideig vele maradnak, de amikor majd elhagyja a testét, a tudatától is megszabadul.

Az emlékezést a Dacon felidézésével folytatta. A gyönyörű kék bolygóéval, mely valójában nem sokban különbözött a Földtől. Ugyanúgy a harmadik bolygója a Vellaxnak, mint a Föld a Napnak, azonban sokkal öregebb. Kipusztulófélben lévő civilizációval, szaporodásra képtelen, elöregedett fajjal. Túlzottan intelligens, túlzottan óvatos, távolságtartó, konfliktuskerülő…

Az autó ablakán keresztül kibámult az emberekre. Figyelte a mozdulataikat, az érzelmeket az arcukon, a mosolyokat vagy éppen a haragot… a lökdösődést a járdán, vagy a csúcsforgalmat az úton. A türelmetlen arcokat és a fásultakat… a vidám, görkorcsolyás gyerekeket, a kutyasétáltatókat a parkban…

És egyszer csak irigyelni kezdte őket. Megfoghatatlan fájdalmat érzett valahol a lelke mélyén, mely váratlanul érte, és összekeveredett Carrie River érzelmeivel.

„Kihasználtál…”

„Megmentettem az életed.”

„Miért vagy még mindig itt? Nincs szükségem rád…”

„Nekem van szükségem rád. Nélküled elveszünk.”

„Tolvaj vagy, meglopsz minket… kihasználod a gyengeségünket.”

„Nincs választásunk. Életben akarunk maradni.”

„ Nem akarok részt venni ebben! Tűnj el!”

„Még nem tehetem. Be kell fejeznem a küldetést.”

„Mi lesz velem azután, hogy…”

„Visszakapod a tested, de… nem biztos, hogy emlékezni fogsz a történtekre.”

„Ez mit jelent? Elvesztem az ép eszem?”

„Azt jelenti… azt jelenti, hogy nem leszel teljesen ura önmagadnak. Mások segítségére szorulsz majd.”

„Vagyis diliházba kerülök?!”

„Sajnálom!”

„Ezek után hogy merészeled azt állítani, hogy megmentettél?!”

„Életben maradtál…”

„Hagynod kellett volna meghalni!”

„Nem tehettem. Az élet mindennél fontosabb.”

 

– Mikor érünk Quinzbe? – kérdezte Carrie.

– Százötvenöt perc múlva – felelte Tan anélkül, hogy az órára nézett volna.

A sztrádán felemelkedtek az első szintre, mely a különleges engedéllyel rendelkezők számára volt fenntartva, és lényegesen gyorsabb haladást biztosított. A pálya széleit jelző villogó légibóják nagyjából követték a talajszinti útvonalat, de figyelmen kívül hagyták a domborzati viszonyokat.

Két és fél óra múltán Quinz előtt lekanyarodtak a pályáról, és besoroltak a talajszinti forgalomba. Kerestek egy kietlen mellékutcát, kiszálltak a kocsiból, Tan pedig nagy sebességgel nekihajtott az egyik lámpaoszlopnak. Norven felhívta a mentőket, Caron elrendezte a terepet, vagyis összekente Tan testét művérrel.

Carrie és Norven elrejtőztek az egyik romos épület mögött, és vártak.

Nem telt bele három perc, meghallották a mentőautó szirénáját, majd újabb perc múlva meglátták az autót is, ahogy nagy sebességgel közeledik az úton.

Lefékeztek a roncs mellett, nyílt a hátsó ajtó, és kiugrott belőle két, mentős egyenruhát viselő férfi. A földön heverőkhöz siettek, aztán mire megértették, hogy csőbe húzták őket, már késő volt. A kábítóspray, amit az arcukba kaptak, egyetlen pillanat alatt hatott. Norven ezzel egy időben a mentőautóhoz lopózott, és a sofőrt fújta le.

Alig két perccel később már Carrie, Norven, Caron és Tan ültek a mentőben, és haladtak a Quinz County Memorial Hospital felé bekapcsolt szirénával.

 

* * *

 

A sürgősségi osztály ápolószemélyzete kirohant a mentőhöz, és segítettek kiemelni a hordágyat.

– Negyvenéves férfi, többszörös bordatöréssel, nyílt lábszártöréssel, valószínűsíthető belső vérzéssel… – közölte Carrie az ügyeletes orvossal. Aztán az időközben bekötött infúziós palackra mutatott: – Gyors cseppszámmal kapja a glukózt… a vérnyomása stabilizálódott… százharminc per kilencven, a pulzus hatvankettő…

– Értem – nyugtázta az orvos, majd elindult előttük a lift felé. – Már előkészítették a műtőt… innen átvesszük.

Carrie intett Norvennek, és visszaindultak a kijárat felé. Az ajtón azonban már csak a férfi ment ki, Carrie szépen eloldalazott a női mosdó felé. Odabent lekapta magáról a mentős egyenruhát, belegyömöszölte az egyik szemetesbe, majd a másik, a lépcsőház felé vezető ajtón át kisurrant.

Ebben a késői időpontban szerencsére csak néhány látogató csellengett az épületnek ezen a részén, bár Carrie-nek fogalma sem volt, mi a nyavalyát keresnek errefelé.

A lépcsőn felment a harmadik emeletre, ahol a nőgyógyászati kórtermek voltak. Az elhagyatott nővérpult mögötti fogasról lekapott egy fehér köpenyt, majd belepillantott az osztályos naplóba. Mrs. Kraus az őrzőben feküdt. Délelőtt váratlanul spontán vetélés indult nála az otthonában. Azonban mivel a vetélés nem látszott befejezettnek, a műtőben kikaparták.

Jó esetben a magzat már a fetopatológián van, onnan könnyen megszerezheti. Viszont Miss Nickman még a beavatkozás előtt állt, és Carrie nem tudhatta, hogy az előkészítés mely fázisában. Előfordulhat, hogy a méhszáj nem tágul normális ütemben, az összehúzódást elősegítő infúziók nem elegendőek, és csak a sokadik indítás lesz eredményes. Rossz esetben ez akár két-három napot is igénybe vehet.

Nekik viszont alig van néhány órájuk.

A folyosó végén felbukkant az éjszakás ápolónő, kezében gyógyszeres dobozokkal megrakott tálcát egyensúlyozva. Carrie vetett még egy pillantást az osztályos naplóra, hol fekszik Miss Nickman, aztán elsétált az érkező nővér mellett.

A tizenkettes szoba a sarkon túl volt, közel a műtőkhöz, hogy szükség esetén azonnal átvihessék a beteget. Néha két-három percen múltak a dolgok.

Miss Nickman egyedül volt a kétágyas előkészítőben, és ennek Carrie megörült, bár sejtette, hogy így lesz. A legtöbb kórházban nem teszik egy helyiségbe az egészséges babát szülő nőket a vetélőkkel.

A szobában csaknem teljesen sötét volt, csak az észlelőmonitorok fényei villogtak, és a helyzetjelzők lila lámpái a padló magasságában.

Carrie szemügyre vette a beteg paramétereit, és megnyugodott. Vérnyomás, pulzus, oxigénszaturáció rendben volt, a hasfalra erősített fájásmérő gyenge méhösszehúzódásokat mutatott. Carrie megnézte az ápolási naplót, különös tekintettel az eddig beadott készítményekre. Miss Nickman a második oxitocinos infúziót kapta, de az összehúzódások renyhék maradtak.

Ez nem sok jót jelentett. Lehet, hogy holnap estig sem indul be a vetélés. Épp visszatette az ápolási naplót az asztalra, amikor Miss Nickman gyenge hangon megszólalt:

– Ki maga?

– Doktor River vagyok, ügyeletes orvos.

– Nem Doktor Morgenstein ma az ügyeletes? Őt kértem meg, hogy segítsen a… vetélésnél.

– Én a szülőszobán vagyok. Az a feladatom, hogy ellenőrizzem a vajúdókat.

– Ó, értem. Bocsásson meg, ha bizalmatlan vagyok de, az előbb is itt volt egy férfi és amikor megkérdeztem, hogy kit keres, szó nélkül elsietett!

– Hogy nézett ki az a férfi? Le tudná írni a külsejét?

– Nem… nem nagyon emlékszem, mert itt sötét van, odakint meg ég a lámpa…

– Hogy érzi magát, Miss Nickman?

– Köszönöm… nem túl jól. Nincsenek jó fájásaim, egybefolyik az egész. Inkább úgy mondanám, csak fáj a hasam egy kicsit. Doktor Morgenstein szerint akár holnap délig is eltarthat.

Carrie épp válaszolni akart Miss Nickmannak, amikor az ajtóban megjelent a doktor.

– Így igaz! – jelentette ki fölényesen. – Még több mint tizenkét óra. Egyetért velem, doktor River?

– Természetesen – bólintott Carrie. – Az észlelési adatok szerint szüksége lesz még egy infúzióra és talán stimuláló szerekre…

– Pontosan! Fel kell gyorsítanunk a folyamatot, ugyanis… eléggé szorít az idő.

Miss Nickman láthatóan nem értette, miért szorít ennyire az idő, de felszabadultan elmosolyodott. Örült, hogy talán egy-két óra alatt túl lehet a vetélésen, amelynek időpontját eddig tizenkét órára becsülték.

– Mit javasol, doktor River? – kérdezte a férfi, miközben szemügyre vette a monitorokat.

– Először is rövid hatóidejű altatót adnék, majd manuális méhszájtágítást végeznék.

– Egyetértek – közölte a doktor, és a műszeres asztalkára mutatott, ahol a gyógyszerek és injekciók mellett nőgyógyászati feltáró műszerek hevertek steril csomagolásban. Carrie megtalálta a megfelelő ampullát, egy fecskendőbe felszívta belőle a szükséges adagot, majd közvetlenül az infúziós szerelék műanyag csövébe nyomta be lassan, miközben figyelte a beteg reakcióját.

Miss Nickman nem ellenkezett, örült, hogy végre történik vele valami, és két orvos figyelmét is élvezheti. Alig húsz másodperc múlva mélyen aludt.

– El kell vinnünk innen! – jelentette ki Morgenstein. – Egyáltalán nem reagál az oxitocinra. Ezek a földi gyógyszerek szánalmasak.

– Készítsd fel! – adta ki az utasítást Carrie. – Utána jelezz Tannek! Valamelyik műtőben épp most akarják megoperálni.

–Te hova mész? – kérdezte Morgenstein, amikor látta, hogy Carrie elindul az ajtó felé.

– Addig megszerzem a másikat… már lezajlott a vetélés.

– Tudom. Én kapartam ki az asszonyt.

Carrie ismét a lépcsőt választotta, hogy feljusson a negyedik emeletre. A liftekkel ebben az időpontban is sokan közlekedtek, nem akarta kockáztatni, hogy felismerje valaki az ambulanciákról, vagy valamelyik gauri karjaiba fusson.

Remélte, hogy a fetopatológiai laborokban már nem tartózkodik senki, de arra az esetre, ha mégis talál valakit, készen állt a terve.

A nyakszirtjére erősített apró jeladó működésbe lépett, és ez azt jelentette, Morgenstein sikeresen megmentette az álsérült Tant a műtéttől. Az utasítás szerint valószínűleg épp most viszik ki a kórházból Miss Nickmant, hogy a saját felügyeletünk alatt felgyorsítsák a vetélést.

Carrie belépett a fetopatológia külső helyiségébe, és belesett a laborba vezető nyitott ajtón. Odabent egy nő ült háttal a bejáratnak az elektromikroszkóp fölé görnyedve. A zajra hátrafordult. Nyilván furcsának találta a késői látogatást.

– Jó estét! – köszöntötte Carrie. – Doktor River vagyok az anatómiáról. Úgy tudom, történt ma egy érdekes vetélés…

– Több is történt. Melyikre gondol?

– Mrs. Kraus otthoni spontán vetélésére.

– Igen… de ez miért érdekes?

– Úgy tudom, a magzatnak ritka fejlődési rendellenessége volt.

– Ha a Down-kórt ritkának nevezi, akkor igen. Ezen kívül semmi különös.

– Megtörtént a magzat vizsgálata?

A nő nem válaszolt azonnal. Tűnődve figyelt, láthatóan nem tudta eldönteni, mit mondjon. A fetopatológiai eredmények nem titkosak, de nem volt szokás a más osztályokon dolgozók számára kiadni azokat.

– Miért olyan fontos magának az a magzat? – kérdezte végül.

– Tudja, én a patológia vizsgámra készülök éppen, és… hát… meg kell vallanom, az előzőn meghúztak… Arra gondoltam, előtte kicsit gyakorolok.

A nő együttérzően elmosolyodott.

– Miért nem ezzel kezdte? Tegnap is volt itt egy kollégája. Szegény fiú rosszul lett, amikor megmutattam neki a tizenkét hetes abortumot.

A fiókból elővette a naplóchipet, és kikereste a pontos adatokat.

– Hivatalosan nem ismerhetjük az anya nevét, ugyebár, de mivel ez a vetélés otthon történt, már így kaptuk meg. Mrs. Kraus, húszhetes… meglepően nagy magzat… háromszáztíz gramm… fiú… – Továbblapozott, és megnézte a státuszt. – Igazolt 21-es triszómia… a patológiára küldve nyolc óra harminckor…

Carrie a faliórára pillantott. Kilenc tizenöt volt, vagyis mintegy háromnegyed órával ezelőtt küldték le a magzatot az égetőbe. Talán még nem késő!

Megköszönte a felvilágosítást, és elindult az ajtó felé. Az asszisztens azonban utána szólt:

– Van itt egy másik abortum is, ha gyakorolni akar.

Carrie a lépcsőhöz sietett. Bele sem mert gondolni, mi lesz, ha elkésik, és Mrs. Kraus elvetélt magzatát már elemésztették az égetőkemencében.

Leadott egy útvonaljelzést Caronnak és Tannak. Szüksége volt külső segítségre arra az esetre, ha előre nem látható probléma adódik. És ahogy lépkedett lefelé a lépcsőn, egyre inkább az volt az érzése, hogy adódni fog.

Odalent a félhomályos folyosót kihaltnak látta, de valami azt súgta, legyen nagyon óvatos. Megállt, nekidőlt a hideg falnak, és gondolkodni próbált.

Újabb emlékek bukkantak elő Carrie River életéből, és összekeveredtek a saját daconi élete képeivel.

Elbizonytalanodott. A test, amelyet birtokolt, tökéletesen illett hozzá, és voltak pillanatok, amikor elfelejtette, ki is ő valójában.

A tarkójára erősített érzékelő jelzése visszalendítette a valóságba: Caron és Tan készen állnak, hogy fedezzék az útjukat vissza, a Csarnokba, mihelyt megszerezte a hiányzó magzatot.

Továbbindult.

Belesett az első boncterem üvegablakán. Üres volt. A másodikban két patológus egy férfi holtteste fölé hajolt, épp a májat emelték ki.

A harmadikban egy gumikötényes fiatal férfi mosta a boncasztalt, miközben hangosan fütyörészett.

Carrie besurrant a negyedik helyiségbe, amely üres volt, de a számítógépekből és felhalmozott dossziékból ítélve az lehetett az iroda. Megkereste a naplóchipet, és gyorsan átfutotta az aznapi dátummal bejegyzett felvételeket. Két, balesetben elhunyt férfié… öngyilkos nőé… az onkológiáról érkezett idős nőé… időre, de halva született csecsemőé… és három elvetélt magzat. Őt ez utóbbiak érdekelték, és hogy mi történt velük az átvétel óta. Legnagyobb örömére, semmi. A bejegyzések szerint, megsemmisítésre előjegyezve, kemence beindítása huszonkét órakor.

Carrie belépett a hűtőkamrába, melynek falain több sorban acélajtók rejtették el a holttesteket a kíváncsi tekintetek elől. Ő azonban nem törődött ezekkel, tudta, a gyakorlat szerint kis méretű hűtőtáskákban szállítják le a fetopatológiáról az abortumokat.

A fal melletti hosszú asztalon meg is találta őket, egymás mellett, szépen felcímkézve, ahogy az előírás megkívánta. Levette a táskák fedelét, és egyenként szemügyre vette a sötétlila, apró magzatokat. Kettő nagyjából egyformának látszott, de a harmadik jóval nagyobbnak. A mágneslap felirata szerint húszhetes fiú magzat, a vetélés után életjeleket nem mutatott… fetopatológiai vizsgálat elvégezve… megsemmisítésre előjegyezve. Az alsó, különálló cetlin szerepelt a súlya: háromszáztíz gramm, a vizsgálatot végző asszisztens neve és egy azonosító szám, amely feltehetően a műtéti naplóéval egyezett meg.

Visszatette a fedeleket, és megragadta a középső táskát, mely az adatok birtokában nyilvánvalóan a Down-kóros magzatot tartalmazta, és éppen indulni akart, amikor a nyakszirtjére erősített jeladón vészjelzés érkezett.

Megtorpant. A jelzés sürgőssége alapján már nem maradt ideje, hogy elmeneküljön, mivel a helyiség egyetlen bejárata a folyosóra, a lépcsőház felé nyílt.

Visszatette a táskát az asztalra, és a rajta lévő mágneslapot kicserélte a jobb szélsőével, a másik fiúmagzatéval.

Abban a pillanatban, ahogy becsusszant a helyére a lap, kiáltás harsant az ajtóból:

– Fel a kezekkel, és lépj hátra!

Carrie megfordult, de nem tett eleget a felszólításnak. Az ajtóban Irina és David álltak, fegyverüket rá irányítva.

– Azt mondtam, lépj hátra! – kiáltotta a nő. – Emeld magasra a kezed, hadd lássam!

Amikor Carrie engedelmeskedett, Irina az asztalhoz sietett, szemügyre vette a hűtőtáskák feliratait, aztán felkapta a jobbszélső táskát, és hátrálni kezdett az ajtó felé.

A folyosóról Kathy Hammersmith bukkant elő, Irina átadta neki a táskát.

– David… – szólt Carrie, és próbálta elcsípni a férfi tekintetét.

– Miért szolgálod a gaurikat?

– Hallgass! – kiáltott rá Irina, és fenyegetően feljebb emelte a fegyverét, egyenesen Carrie homlokára célozva. – Most pedig megnyitod azt a rohadt árjárót, te, ribanc!

– David… – folytatta Carrie. – Szükségünk van a magzatokra. A férfi megrázta a fejét, szeme gyanúsan megcsillant.

– Nem engedhetem, hogy kiraboljatok minket!

– Nem volt választásunk…

– De igen! Csak kérnetek kellett volna, nem pedig besunnyogni a hátsó ajtón, és kirabolni minket.

– Fogalmad sincs róla, mibe másztál bele.

– Ó, dehogynem! Megakadályozom, hogy elvegyétek azt, ami a miénk.

– Torren meg fog ölni – próbálkozott Carrie egy végső érvvel.

– Kihasznál téged, te pedig bedőlsz neki.

– Fogd be a mocskos pofád! – rivallt rá Irina, gyűlölettől kivörösödött arccal.

Carrie folytatta. Túl értékes volt a számukra, biztos volt benne, hogy nem fogják lelőni, viszont időt akart nyerni, és megtudni, hogy egy ember miért szövetkezik a gaurikkal.

– Mit ígértek cserébe? – kérdezte. – Pénzt, hatalmat? – Irinától megvetően elfordult, és remélte, ezzel alaposan felbőszíti.

– Boldog vagyok, hogy segíthetek nekik – felelte David, de hangjából némi bizonytalanság érződött. – Amikor Torren parancsnok elmondta, honnan jöttek, és mi a céljuk, azonnal igent mondtam. Szükségük volt a segítségemre, és én örömmel egyeztem bele…

– Meg fogsz halni.

David O’Connor megrázta a fejét.

– Carrie, nem kell megtenned! – próbálkozott most ő. – Segíts nekünk! Te is ember vagy, érezned kell, mi a helyes…

Carrie keserűen felnevetett.

– A nevem Zhantel. Az Egyesített Daconi Haderők parancsnoka vagyok. Nem ember, csak használom ezt a testet, hogy megmenthessem a népem.

– Azon az áron is, hogy közben tönkreteszel minket?

– Bármilyen áron. Semmi nem lehet elég nagy áldozat, ha a daconok fennmaradása a tét.

Irina kiköpött oldalra, hangja idegenül reccsent:

– Sok a szöveg! Nyisd meg azt a kurva átjárót, ha élni akarsz!

– Innen nincs más kijárat, nem menekülhetsz – folytatta David. – Kordon alá vontuk a kórházat, a barátaid nem tudnak segíteni. Az utolsó magzatot elvettük. Lásd be, értelmetlen a további ellenállásod! Ha megnyitod az átjárót a rejtekhelyetekre, életben hagyunk.

Carrie újra felnevetett.

– Egyszer már beszéltem nektek arról, hogy én vagyok a kulcs ebben a történetben. De látom, nem értitek a helyzetet.

–Te nem érted a helyzetet, ribanc! – rivallt rá Irina. – Ha te nem nyitod meg, elkapjuk Semionát.

– Nem fog menni.

– Mitől vagy ennyire biztos benne? Carrie a digitális kijelzőjére pillantott.

– Mert tizenkét perc múlva Semiona főparancsnok és a daconok végleg elhagyják ezt a bolygót. – Azt persze óvakodott elárulni, hogy nélküle egyetlen lépést sem tudnak tenni.

Szavai meglepetést váltottak ki Davidből és Irinából, de csak egyetlen pillanatra.

– Itt hagynának téged és az utolsó magzatot? – gúnyolódott Irina.

– Semmiképp sem – felelte Carrie. – De nem is mondtam, hogy itt maradok… – Miközben az akaratával létrehozott dimenziókapu hívójele, az aranyszínű fonal észrevétlenül aláereszkedett és vastagodni kezdett, az asztalhoz ugrott, és felkapta a valódi Down-kóros magzatot rejtő hűtőtáskát…

David és Irina rávetődtek, hogy elkapják a kezét, de elkéstek.

Mindhárman elmerültek a megnyíló átjáróban, majd a túlsó oldalán ugyanabban a pillanatban kiléptek belőle, méghozzá a quinzi rendőrkapitányság egyik börtöncellájában…

Irina az ugrás lendületétől előreesett, David Carrie-re zuhant, így mindketten a falnak csapódtak, s mindez persze akkora robajjal járt, hogy a külső, ráccsal elválasztott helyiségből berohantak az ügyeletes rendőrök.

A kőkemény priccsen idős férfi feküdt, de most a részegekre jellemző zavaros tekintettel felnézett:

– Mi a fene… háború van?

A rácson túl a rendőrök döbbenete csak egy pillanatig tartott. Aztán fegyvert rántottak:

– Kezeket fel! Le vannak tartóztatva!

A felszólítás és a közlés értelmetlen volt. Ráadásul kimaradt egy fázis. Carrie, Irina és David előbb kerültek cellába, mint ahogy letartóztatták őket.

Irina azonnal engedelmeskedett, a földre tette a fegyverét. Kisvártatva David is letette a sajátját…

…és ekkor belépett a helyiségbe a csatornapatkány, Raoul Farmer. Átcsörtetett a rendőrök között, és a már jól ismert flegma tekintetével Carrie-re nézett.

– River! Azt hittem, már nem tud nekem meglepetést okozni.

– Felügyelő – közölte Carrie. – Vallomást akarok tenni!

– Aztán miről?

– Tudom, ki ölte meg a férjemet…

– Kicsoda?

Carrie egészen a rács elé lépett, miközben még szorosabban markolta a hűtőtáska fogantyúját.

– Én.

Irina rávetette magát, ki akarta tépni a kezéből a táskát, de az egyik rendőr benyúlt a rácson, és a fegyvere markolatával tarkón csapta.

Aztán kirántották a cellából Carrie-t.

Irina feltápászkodott a földről.

– Még nincs vége, Zhantel – vicsorogta. – Meg fogsz dögleni! Carrie kihívóan elmosolyodott.

– Senki sem él örökké.

 

 

12.

 

Ismét abban a vallatószobában ült, ahol néhány órával ezelőtt is, miközben Farmer és Cormick a robbanásról kérdezgetette.

Most csak Raoul Farmer volt jelen, de Carrie sejtése szerint a teljes rendőrőrs ott tolongott a tükörablak mögött. A hűtőtáskát az ölében tartotta, nem állt szándékában megválni tőle, de egyelőre senki sem akarta elvenni tőle.

Farmer vele szemben állt, háttal a tükörnek, és figyelte. Egyikük sem szólt. Carrie a digitális kijelzőre pillantott, és megállapította, hogy mindössze hat perce maradt a Daconról küldött jel fogadására. Vagyis öt percen belül el kell tűnnie innen. Remélte, hogy a kórházban maradt társai közben visszatértek a Csarnokba. Aki nem lesz ott a kapunyitáskor, a Földön ragad.

Ekkor egy rendőr lépett a helyiségbe, és letett az asztalra egy laptopot. Raoul Farmer bekapcsolta, Carrie felé fordította.

– Az évszázad felvétele – közölte. – Jól figyeljen! Kívülről biztosan nem látta még.

A képernyőn felvillant annak a börtöncellának a képe, amelyben néhány órával ezelőtt fogva tartották Carrie-t. A kamera valahol a fal és a mennyezet találkozásánál lehetett elhelyezve.

A kép őt mutatta, ahogy fekszik az ágyon. Pár másodperc múlva belép az őr a helyiségbe és rácsap az asztalra. Carrie felül, kis idő múlva felugrik, kisiet az ajtón…

– Eddig még nem történt semmi különös – jegyezte meg Farmer. – A lényeg most következik.

Láthatóan összevágták a filmet, mert újra Carrie volt a képen, ahogy ismét fekszik az ágyon, majd felpattan, a tükörhöz lép és belebámul.

Aztán megfordul…

A cella közepén a mennyezetről kiindulva megjelenik egy vékony arany csík, és néhány másodperc alatt megvastagodik…

Ő pedig lazán belesétál.

A következő pillanatban vele együtt úgy tűnik el a fénynyaláb, mintha ott sem lett volna.

Az utolsó képkocka már az üres cellát mutatta. Farmer lecsukta a laptop tetejét.

– Már nem az a kérdés, ki ölte meg Paul Telont… hanem az… kicsoda maga?

Carrie a kijelzőre pillantott. Három perc…

– A nevem Zhantel. A Daconi Egyesített Haderők parancsnoka vagyok, különleges megbízással ezen a bolygón.

– Mi a… mi a fene az a Dacon?!

– Ahogy maguk, emberek mondanák, egy exobolygó, mely a Vellax rendszerében a Földtől egészen pontosan négyszázötvenmillió fényévnyire található.

Farmer megdöbbent. Láthatóan számított valami hasonlóra, de amit kapott, a legmerészebb képzeletét is felülmúlta. Mindazonáltal hinnie kellett Carrie-nek, hiszen a saját szemével látta a dimenziókapu megnyitását. És a látszat ellenére egyáltalán nem volt ostoba.

Carrie ismét a kijelzőre pillantott. Két perce maradt.

– Sajnos, nem maradhatok… várnak otthon.

Innentől kezdve minden egyszerre történt.

Megnyitotta az átjárót, megjelent az arany fonal, ám abban a pillanatban odakintről iszonyú robbanás hallatszott… beleremegett az épület.

Az arany csík fénynyalábbá vastagodott.

Kivágódott az ajtó, és megjelent Irina.

Farmer felordított, és Carrie-re vetette magát.

Abban a pillanatban, ahogy David is megjelent az ajtóban, a felügyelővel együtt beugrott az átjáróba…

Mindannyian egyszerre zuhantak ki a Csarnok kövezetére. Farmer Carrie lábát markolászta, ő a hűtőtáskát. Irina megpróbált feltápászkodni, kezében fegyvert tartott.

Carrie hátrarúgott, hogy megszabaduljon Farmertől, közben a kijelzőt leste… harminc másodperc.

Felpillantott. Előtte néhány méternyire a daconok álltak dermedt mozdulatlanságban.

Farmer újra elkapta a lábát, és visszarántotta.

Irina felemelte a fegyvert, Carrie-re célzott.

O’Connor a lövés pillanatában vetette rá magát.

Tíz másodperc…

– Semiona! – kiáltotta Carrie, miközben próbált kiszabadulni az erős szorításból és David alélt teste alól. Érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán.

Nyolc másodperc…

A főparancsnok kivált a többiek közül…

Hat másodperc.

Carrie fel akart állni, de Farmer ismét visszarántotta.

Négy másodperc…

Újabb lövés… azonban most a daconok felől.

Irina holtan rogyott össze.

Kettő…

Carrie megmarkolta a hűtőtáskát, és hatalmasat taszított rajta Semiona felé…

A táska végigcsúszott a sima kövezeten egyenesen a főparancsnok lábai elé.

Egy.

Megérkezett a Jel.

Carrie válaszolt rá.

Aztán minden elsötétült.