– Hova megyünk? – kérdezte Nash a kormány mögül, miközben én felraktam a jobb lábam a műszerfalra, boldogan, hogy visszakerültem az üveg jó oldalára, még ha csak átmenetileg is. 

– Nem tudom még. Tessék – fordultam meg, hogy hátradobjam a telefonom Todnak. Sajnos ő már nem volt teljesen velünk – talán a stressz következtében testét veszítette? –, és a telefonom átszállt rajta keresztül a hátsó ülésre, mintha egy hologramon dobtam volna át. A telefonom és Tod hátsója immár egy pontját foglalták el a térnek egy időben. 

Ettől nem kellene felrobbannia a világnak, vagy valami?

A kaszás meglepetten lepillantott, majd átnyúlt magán, hogy megfogja a telefonomat – ez az egyik legfurcsább dolog volt, amit valaha láttam. Még a gyilkos növényeknél és a kopasz, farokkal és tűfogakkal rendelkező kisördögöknél is furcsább. 

Tod teste megszilárdult, és a tulajdonosa értetlenül meredt rám:

– Ez meg minek? 

– Nos, a legtöbben kommunikációs eszköznek tekintik, de szorult helyzetben lövedéknek is megteszi. 

Tod összevonta a szemöldökét:

– Vicces. És kit kellene felhívnom? 

– Addyt. Derítsd ki, hol lehet. Van egy ötletem. – Miközben Tod a gombokat nyomogatta, én a bokám köré fonódott tüskés indára fordítottam a figyelmem. Nash elég közel vágta el a földhöz ahhoz, hogy kiszabadítson, de még mindig maradt belőle elég ahhoz, hogy duplán a bokámra csavarodjon, és hosszú, vékony tüskéi átszúrták mind a farmeremet, mind a bőrömet. Egymástól öt centire vékony, négyosztatú, középen sötétzöld, cakkos szélükön vérvörös levelek sorakoztak. 

– Azzal óvatosan – figyelmeztetett Nash az útról a bokámra, majd visszapillantva. – Azt hiszem, az karmazsinfútó, és ha igen, akkor mérgezőek a tüskéi. 

Hát persze hogy azok. Van bármi az Alvilágban, ami nem mérgező?

– Ezzel egy kicsit már elkéstem. A hülye tüskék átszúrták a farmeremet. – A hüvelyk- és mutatóujjam közé csíptem az indát, és elborzadtam, amikor híg, piros folyadék csordult ki a sérült végéből, de azért óvatosan elhúztam a lábamtól. Szerencsére most, hogy a növény elpusztult, könnyedén lejött. De ahányszor kihúztam egy tüskét a bőrömből, éles fájdalom hasított a bokámba, mintha apró villámok csaptak volna belém. Mire a padlóra dobtam az indát – ami legalább húsz centi hosszú volt –, a bokám forrón lüktetett minden egyes szívdobbanásommal. 

Az ajkamba haraptam, miközben óvatosan felhajtottam a nadrágom szárát. Majdnem levegő után kaptam a sokktól. Máris feldagadt a bokám. A tucatnyi apró seb mindegyike megemelkedett és kidudorodott, és a helyük szinte ugyanolyan vörös volt, mint az inda.

– A fenébe! – sziszegte Nash a foga között. – Egyértelműen karmazsinfutó. Anya tudni fogja, mit kell tenni, de ha szólunk neki, felhívja apádat. – Nash tekintete rátalált az enyémre, és kíváncsi lettem, én is olyan bizonytalannak tűnök-e, mint ő. – Szerinted tudsz pár órát várni, vagy most menjünk? 

Persze, a kórházba. Ahol Harmony harmadik műszakban dolgozott az ortopédián, merthogy ott a legkisebb az esélye, hogy a páciensek meghalnak.

Bizonytalanul a műszerfalhoz nyomtam a talpam. A fájdalom állandó volt, és nyomásra nem nőtt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg rá tudok állni.

– Várhatunk. – Lehunytam a szemem, és kifújtam a levegőt, a remény utolsó morzsájától is elbúcsúzva, hogy apa nem fogja megtudni, mit műveltünk. Most, hogy megsérültem, minden kiderül majd – remélhetőleg csak azután, hogy visszaszereztük Regan és Addy lelkét. 

Ha ennek vége lesz, valószínűleg sok időt töltök majd egyedül a szobámban.

– Halló, Addy? – mondta Tod a hátsó ülésen, és én meglazítottam a biztonsági övem, hogy hátra tudjak nézni, és le tudjam olvasni az arcáról, mit mond Addy. – Felébresztettelek? 

Addy keserűen felnevetett a vonalban, de a szavait nem tudtam kivenni.

– Igen, valószínűleg én sem tudnék. – Tod kihúzott egy laza szálat a farmere elvékonyodott, kopott térdéből. – Figyelj, hol vagy most? Azt hiszem, be kell ugranunk egy pillanatra… – Rám pillantott, hogy jó-e így, én pedig bólintottam, miközben Addy mondott még valamit, amit nem értettem. – Jó. Egyedül tudunk maradni pár percre? – Ujabb szünet. – Tíz perc, és ott vagyunk. 

– Húsz – javítottam ki. – Meg kell még állnunk valahol. 

Tod továbbította ezt Addisonnak, majd elbúcsúzott, lerakta, és visz-szadobta nekem a telefonomat.

– Az anyjánál van. Csak ott tudja lerázni a sleppjét. 

– Az jó. – Zsebre vágtam a telefonomat, és kinéztem az ablakon, hogy elolvassam a táblákat. – Nash, egy éjjel-nappali Walmart vagy élelmiszerbolt kell nekünk. Esetleg egy patika. 

Nash bólintott, és akadálytalanul sávot váltott jobbra, éppen csak megpattintva az indexet.

– Pár kilométerre Addy házától van egy huszonnégy órás Walgreens. Az jó lesz? 

– Egy kis szerencsével. Szerinted tudok erre szerezni valamit, ha már ott vagyunk? – emeltem fel a nadrágom, hogy megmutassam a bokámat, mire Tod élesen felszisszent, majd előrehajolt, és megmarkolta a fejtámlámat. 

– A fenébe, Kaylee, ez a növény volt? 

– Igen. – Óvatosan megböködtem a duzzadt sebeket, és felszisszentem, amikor friss fájdalom hasított érzékeny bőrömön át a csontomig. Kis csepp áttetsző folyadék szivárgott ki a sebből, amit letöröltem a műszertartón lévő zsebkendővel. – Nash szerint karmazsinfutó. 

– Igaza van. Hála az égnek, hogy csak egy ilyen kicsi volt. Persze, ha nagy lett volna, rá se léptél volna. 

– Ha nagy lett volna? Mekkorára nőnek ezek? 

Tod mindkét szemöldökét felvonta, meglepetten, hogy ilyen tudatlan vagyok. Bár nem kellett volna meglepődnie, ha azt vesszük, hogy pár hónapja még azt sem tudtam, milyen fajhoz tartozom.

– Tizenöt méteresre, vagy még többre. És az akkorák szúrásába pár órán belül bele lehet halni, ha nem a gerincedet töri el előbb. Azok olyanok, mint a pitonok, csak gyökérrel. 

– És tüskékkel – tettem hozzá keserűen. 

Tod mintha még valamit akart volna mondani, de letett róla, amikor Nash megszólalt.

– Muszáj valamit tennünk a bokádra. – Nash új ra vetett rá egy pillantást, amíg vissza nem húztam a nadrágomat, és le nem tettem a lábam a padlóra. – De fogalmam sincs, hogy az emberi gyógyszerek hatnak-e Alvilági mérgek esetében. Elhallgatott, és ismét bekapcsolta a jobb indexet, miközben a kijáratunk felé száguldott. – Szóval, mi kell még a Walgreensből? 

– Lufik. – Nash értetlen arckifejezésétől elmosolyodtam, és élveztem, hogy kivételesen többet tudok nála. 

Tod az üléseink közé dugta a fejét, és éppen olyan döbbentnek tűnt, mint az öccse:

– Lufikat viszünk Addynek? Tortáért és ajándékért is beugorjunk? 

Szélesebbre húztam a mosolyom:

– Nem Addisonnak kellenek a lufik. Hanem a kisördögnek. Addy csak… felfúj majd nekünk egyet. 

Tod szeme kicsit még keskenyebb lett. Majd kisimult az arca, ahogy megértette, és a szája egyik sarka felfelé kunkorodott.

– Okos… – biccentett felém Nash lenyűgözve. – Ez tetszik. 

– Reménykedjünk, hogy működni is fog. 

A Walgreensben Tod szerzett egy zacskó többszínű lufit, miközben mi Nashsel egy tubus antibiotikumos krémet vadásztunk le. Amikor találkoztunk a kasszánál, a kaszás három csokit is elvett. Én fizettem – tudtam, hogy jól jön még a „papírvaluta”! –, majd Addisonékhoz rohantunk, több mint hálásan a gyér éjközépi forgalomért, mert fél óra múlva vissza kellett érnünk a stadionba. 

Egy fényes Lexus mellé parkoltunk Addisonék kocsifelhajtóján, és ő biztosan meghallotta a motort, mert kitárta a bejárati ajtót. Felmentünk a lépcsőn, majd beterelt minket az üres nappaliba.

Addy becsukta mögöttünk az ajtót, és megállt a bejáratnál, kezét mélyen a kényelmes, kopott farmere zsebébe dugva. Teljesen fel volt öltözve. Még csak meg sem próbált elaludni. Nem mintha hibáztattam volna.

– Anyukád hol van? – kérdezte Tod a szoba közepén. Egyikünk sem ült le. 

– Kiütötte magát, a szobájában. – Addy gúnyos mosolya arról árulkodott, hogy kivételesen örül az anyja „problémáinak”. 

– És Regan? – A bal cipőmmel megdörzsöltem a jobb bokámat, és csak azért álltam ellen a késztetésnek, hogy lehajoljak és megvakarjam, mert akkor feltűnt volna az alvilági sérülésem, és olyan kérdésekhez vezetett volna, amelyekre nem volt időnk. És mert biztos voltam benne, hogy ha megvakarom, csak még több folyadék szivárog ki a sebekből ahelyett, hogy elmúlna az égető viszketés. 

– Anya fájdalomcsillapítójától alszik – pillantott rám Addison, majd lesütötte a szemét festetlen lábkörmére. – Muszáj volt adnom neki. Kiborult, és én csak azt akartam, hogy menjen aludni, és fogja be. Megpróbáltam figyelmeztetni, de nem hallgatott rám. Soha nem hallgat… 

Ebbe belesajdult a szívem. Addy, és a húgával való kapcsolata… Olyanok voltak, mint én és Sophie, és ez a gondolat keserű ízt hagyott a számban, mintha én is bekaptam volna egy tablettát. 

– Semmi baj. – Todot láthatóan nem érdekelte, mi van Regannel. Neki csak Addyre volt szeme – és szíve. – Egy lépésre vagyunk a démontól, de előtte fel kell fújnod az egyiket. 

– Esetleg kettőt-hármat is – vetettem közbe, miközben odadobtam Todnak a lufiszacskót. – Nem vagyok biztos abban, mit keres a kisördög, vagy hogy milyen… benne a koncentráció. Úgyhogy lehet, hogy több kell majd. 

Tod feltépte a zacskót, miközben Addison úgy nézett egyikünkről a másikunkra, mintha elment volna az eszünk.

– A lélegzeted – magyaráztam, miközben Tod elővett egy cseresznyepiros lufit a zacskóból, és kinyújtotta, hogy könnyebb legyen felfújni. – A Démonlehelet. Ott van benned. A tüdődben is, és ahányszor kifújod a levegőt, kiengedsz egy kicsit belőle. 

A kisördögöktől szereztem az ötletet, akik azt akarták tudni, hogy Démonleheletet fújunk-e ki. Mi persze nem. De Addy esetleg igen.

Nem tudtam pontosan, hogy működhet a dolog. Hogy mindig veszít-e egy kicsit az életerejéből, amikor kifújja a levegőt, vagy hogy a Démonlehelet pótolja magát. De abban szinte biztos voltam – a kisördögök párbeszédére alapozva –, hogy Addyben megvan a tervünkhöz szükséges valuta. 

Ő elvette a lufit Todtól, és egy pillanatra úgy meresztette rá a szemét, mintha mindjárt fogakat növesztene, és megharapná. Majd a szájához emelte, mi pedig laza félkörben állva figyeltük a szőnyegen. 

– Várj. – Összefont kézzel megvontam a vállam. – Nekem úgy tűnt, amikor Eden meghalt, hogy a Démonlehelet nehezebb a levegőnél, úgyhogy valószínűleg a tüdőd alján van. Ki kell ürítened, és utána kifújnod, amire szükségünk van. Úgyhogy fújj bele mindig, amennyit csak tudsz, rendben? 

Addy habozva bólintott, majd ismét a szájához emelte a piros lufit, miközben Tod egy sárgát is elővett. Fújni kezdett, és a lufi lassan megnőtt, és minél nagyobb lett, annál áttetszőbb is. Addy beszívás nélkül fújt, több levegőt erőltetve ki a tüdejéből, mint lehetségesnek tartottam, amíg az arca majdnem olyan vörös lett, mint a lufi.

Az énekesnőknek jó tüdejük lehet.

Amikor már nem tudott többet fújni, félig tele lett a lufi. Addy két ujja közé fogva lezárta, én pedig elvettem tőle, hogy bekössem a nyílását. Amikor elengedtem, gyorsan leesett, mintha egy kis súly húzná.

Tod átadta a sárga lufit, Addy pedig megismételte a mutatványt egyetlen szó vagy ránk vetett pillantás nélkül. Amikor a második lufi is csatlakozott az elsőhöz a padlón, muszáj volt mosolyognom, ahogy végignéztem szobán: néma volt, leszámítva Addy fújását a harmadik, lila lufiba.

A földön heverő lufik vidámnak tűntek a maguk születésnapibulistílusában. Mintha gúnyt űztek volna komor tartalmukból. De persze talán ez így volt jó, ha a tartalmuk eredetét nézzük: azt a világot, amelynek a lakói boldogan megettek volna minket. Már ha megmenekülünk a növényektől.

Amikor Addy végzett a harmadik lufival is, Nash úgy döntött, ennyi elég lesz. Nem azért, mert tényleg elég volt, hanem mert kezdtünk kifutni az időből. Miért is nem kértem két órát? 

Nem mintha számított volna. Addy homokórájában az utolsó szemek peregtek le a kisördög határideje nélkül is. A DVD-lejátszó digitális számai szerint csütörtök hajnali egy múlt. Addy valamikor a következő huszonhárom órában fog meghalni – valószínűleg inkább hamarabb, mint később –, és minden elvesztegetett pillanat közelebb hozta azt a percet. 

– Amint tudunk, visszajövünk – ígérte Tod, miközben én összeszedtem a lufikat. – Keltsd fel Regant. – Ha már felébredt volna, egyszerűen magunkkal vihettük volna a két testvért. – Telefonálunk, amint úton leszünk ide, de nem marad majd sok időtök. 

Mivel fogalmunk sem volt, hol lesz a pokolfajzat, és mennyi idő alatt érünk oda, illetve találjuk meg egyáltalán.

– Megpróbálom – ráncolta a homlokát Addy, a konyha felé pillantva. – Kávét nem hajlandó inni, de azt hiszem, van egy kis energiaital a hűtőben. 

– Az jó. Felhívlak, amint többet tudok – ígérte Tod, és kifelé menet egy csókot nyomott Addy arcára. 

Addison a tornácról figyelte, ahogy kitolatunk a kocsibeállóról, karját összefonta vékony, hosszú ujjú pólója előtt, és láthatóan észre sem vette a november éjjeli hideget. Arra tippeltem, a benne lévő hideghez képest ez semmiség lehet.

Megint Nash vezetett, én pedig az út első felét azzal töltöttem, hogy bekentem a bokámat, a másodikat pedig azzal, hogy azt kívántam, bár ne tettem volna. Alig töröltem le a sűrű, fehér krémet az ujjaimról, amikor a sebeim halkan bugyogni és sziszegni kezdtek, mintha hidrogénperoxidot öntöttem volna rájuk. Az idegesítő fájdalom és viszketés, amelyre az elmúlt negyven percben próbáltam nem figyelni, tűzvésszé változott a bokámon.

Amennyit csak lehetett, letöröltem a krémből Emma zsebkendőivel, és azt kívántam, bár nedveset is hagyott volna, hogy még többet le tudjak szedni a bokámról velük. Az a kevés, ami a sebekben maradt, csendesen bugyogott, immár fehéres folyadékot engedve magából. Mire beértünk a parkolóba, vékony, vörös, hálószerű vonalak indultak ki a kis szúrásnyomokból minden irányba. A háló egyelőre csak két centire terjedt, de nem kételkedtem abban, hogy tovább fog.

Nash kétszer ránézett a bokámra, egyre komorabb arccal, így aztán kezdtem komolyan fontolgatni az ajánlatát, hogy elvisz a kórházba. Hogy vége szakadjon a lábamban terjedő fájdalomnak, és a vallomásunkat is letudjuk. De ez hatékonyan rövidre zárta volna az éjszakát, és Addy a lelke nélkül halt volna meg. Örök kínokra kárhoztatva. És erre nem voltam képes abban a tudatban, hogy mi történt a nagynéném által ellopatott lelkekkel. Hogyan hagyhatnám Addyt ugyanilyen sorsra jutni?

Egyébként is, lesz időnk ellátni a sebeimet azután, hogy visszaszereztük a Page testvérek lelkét, igaz? Mert Tod szerint bármilyen állapotba kerül is a bokám, addig nem halok meg, amíg a nevem meg nem jelenik egy kaszás listáján, és ha ez megtörténik, akkor nincs az az alvilági krém vagy gyógyszer, ami megmentene. Nem voltam hajlandó arra gondolni, hogy Tod a lábam elvesztését nem tudja megjósolni. Úgyhogy a fájdalom ellenére kitartottam.

Az emberi világban keltünk át a parkolón – a hónom és Nash hóna alatt a színes lufikkal –, nehogy megint karmazsinfutóra lépjünk, és meg sem álltunk, amíg úgy nem ítéltem, hogy nagyjából ott lehetünk, ahol a kisördöggel alkudoztam. Majd pár lépést tettünk balra, hogy elkerüljük azt a hülye növényt. Biztos voltam benne, hogy elég jól becsültem meg a távolságot, mert amennyire követtem, az előző átkelés során nem veszítettünk időt. A stadionnál nagyon erős az összeköttetés. 

Először Tod kelt át, hogy ellenőrizze, minden tiszta-e, és ott vár-e ránk a kisördög, mert ha a kis gazfickó átvert minket, vagy az a hely és idő nem biztonságos az Alvilágban, nem akartam fáradni. Csak miután visszatért, és megnyugtatott, hívtam elő a sikolyomat – ezúttal kevesebb erőfeszítéssel, mint valaha –, és vittem át magammal Nasht. 

A kisördög majdnem ott állt, ahol hagytuk, egyik kicsi, félig zárt öklében a farkát gyömöszölte. Tekintete egyik helyről a másikra ugrott.

Immár erősebben rángatózott, és láthatóan nem tudott mozdulatlanul állni. Hirtelen leírhatatlan elszörnyedéssel hasított belém, hogy alvilági drogkereskedő lett belőlem.

Több mély lélegzetvétel után úgy döntöttem, ezzel együtt tudok élni, és a cél szentesíti az eszközt. Nem én szoktattam rá a kis szörnyeteget a Démonleheletre, csak egy adagot szállítottam neki. Igaz?

A kisördög tekintete a lufijaink láttán tágra nyílt, és most először vettem észre, hogy élénksárga szemei furcsán nagyok és fényesek.

– Add! – zihálta, mindkét rövid, tömpe kezét feltartva a piros lufiért, amely elsőként ragadta meg a figyelmét. Átfutott a fejemen, hogy vajon színvak-e, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nincs körme. Legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy megkarmol a kábítószeréért. 

– Először az információt – erősködtem, mindkét lufit a fejem fölé emelve a zsinegjüknél fogva. 

– Nem! – A kisördög karjai remegni kezdtek, noha a farka dühösen csapkodott. Nagyon rosszul volt, és ha nem kapja meg gyorsan, amit akar, valakinek baja esik. És nekem sajnos nincsenek tűhegyes fémfogaim, hogy megvédjem magam. 

De a gerincem kezdett egészen acélosnak tűnni.

– Áruld el nekünk, hol találjuk a kapzsiság démonát, vagy egyenként kidurrantjuk a lufikat. Olyan magasan, hogy ne tudd beszívni. – Biccentettem Nashnek, aki előhúzta a pillangókést a zsebéből, és egyetlen gombnyomással kinyitotta. 

– Nem! – visította a kisördög, hasztalanul ugrálva a lufiért. 

Nash hátratántorodott meglepetésében, és a kése hegye kiszúrta a nála lévő lufit. A gumi felrobbant, lila foszlányokkal terítve be őt. Nash köhögött, és az arca előtt hadonászott a kezével, lazán elhessegetve az anyagot, amelyre a kis informátorunk vágyott. Amelyre szüksége volt… 

A kisördög térdre rogyott, és egyesével szedegette fel a gumidarabokat, elkeseredve szagolgatva őket. De pár másodperccel később keserű, fájdalmas megadással pillantott ránk.

Én feltartottam a piros lufit.

– Mondd el, vagy ezt is kidurrantjuk – fenyegettem halkan, abban reménykedve, hogy nem hívom fel a stadion falán vadul felmászni próbáló kisördögök figyelmét magunkra. Sokan közülük már eszméletlenül hevertek a járdán, vagy a kábítószerük miatt, vagy azért, mert eltaposták őket az erősebbek. 

A kisördög dühösen felvisított, kis keze apró ökölbe szorult, farka dühösen csapkodott mögötte, felkavarva a parkoló porát.

– Rendben. Emberszörnyetegek. Kegyetlenek… – dünnyögte, és én majdnem felnevettem. Az egész faja késznek tűnt arra, hogy végezzen magával egyetlen adagért egy olyan anyagból, amelyet nem kellett volna szívniuk. Vagy enniük. Vagy mi. És akkor mi vagyunk kegyetlenek? 

– Beszélj. – Közelebb tartottam a piros lufit Nash késéhez, amit ő fenyegetően felemelt. 

Az apró teremtmény egyenesen kihúzta magát, kiegyenesítette a vállát, és összeszedte maradék méltóságát maga köré, mintha egy köpeny lenne:

– A pokolfajzatok ott élnek, ahol esznek. Nektek Avari kell, a kapzsiság démona. Ő ott található, ahol dúl a kapzsiság. 

– És az hol van? – emeltem közelebb a piros lufit Nash késének hegyéhez. 

A pokolfajzat megvonta a vállát, de ez a mozdulat sem leplezte a reszketést, amely immár az egész testére átterjedt.

– A belvárosban. A kapzsiság legnagyobb helyőrségében, amit ismerek. – A kisördög zihálni kezdett, mintha nem kapna elég levegőt. Legalábbis a kedve szerint való méreggel fertőzöttet. – Az emberek Prime Life-nak hívják. 

– A biztosítási ügynökség? – Nash óvatosan megköszörülte a torkát, mintha fájna. A Prime Life az ország legnagyobb biztosítási ügynöksége, és a központja Dallasban van. 

Hmm, gondoltam egy pillanattal azelőtt, hogy a kisördög némán bólintott. Ez logikus. 

– A kapzsiság helyőrsége… – ismételte meg a kisördög. – Most is valószínűleg ott van… – Mindkét kezét kinyújtotta, mint egy kisgyerek, aki könyörög, hogy vegyék fel. Csakhogy ez a kisgyerek egy addiktív Al-mérgekkel töltött lufit szeretett volna. 

Én átadtam, noha összerándult a gyomrom a legkevésbé sem nemes cselekedettől, amit valaha tettem. Kis gondolkozás után odaadtam neki a sárgát is. Mi nem tudtuk volna mire használni, neki pedig láthatóan szüksége volt rá. És ettől a gondolattól még jobban összerándult a gyomrom.

De megkaptuk, amiért jöttünk, és ezzel elégedetten – még ha önmagammal nem is teljesen – keltem ismét át az emberi világba. 

A cél végső soron szentesíti az eszközt, ugye? Akkor miért érzem magam úgy, mintha most én adtam volna el a lelkemet…? 

– Jól vagy? – kérdezte Nash, amikor észrevette, hogy sántikálok. 

– Jól. – Bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. Nagyon fájt a bokám, és annyira feldagadt, hogy minden lépésnél megingott. De féltem megnézni, úgyhogy inkább az órámra pillantottam. 

Negyed három volt azon a napon, amikor Addisonnak meg kell halnia. Sajnos a pontos időpontot nem kérdeztük meg Libbytől, és mióta hat héttel korábban Tod belenézett, Levi szigorúan őrizte a listákat, úgyhogy máris úgy éreztem, hogy vakon dolgozunk. Ennek ellenére lesz idő majd akkor orvosi segítséget kérni, amikor Addy és Regan visszakapják a lelküket, és a Gonosz legyőzetik. 

Addig majd úgy teszek, mintha a bokám acélból lenne, valami művégtagból, és nem éreznék fájdalmat. Szuperhős vagyok. Bármire képes vagyok.

De a biztonság kedvéért bevennék egy kis fájdalomcsillapítót. Sok fájdalomcsillapítót.

Ismét Nash ült be a kormány mögé, mert nekem nem volt kedvem vezetni. Aludni volt kedvem, pedig az alvás, az összes többi jó dologhoz hasonlóan, pillanatnyilag lehetetlen volt.

Nash beindította a motort, és a visszapillantóban a bátyjára nézett:

– Elmegyünk Addyért és Reganért. – Amennyire csak tudta, balra forgatta a kormányt, és szűk körben megfordult a parkolóban. – Te menj a Prime Life-ba, és próbáld megkeresni Avarit. Tessék, ezt vidd el – nyújtotta hátra a fél karját, kezében a mobiltelefonjával. 

– Ez az Alvilágban nem fog működni – mondtam. És még ha működne is, biztosan az égbe szaladnának a roamingdíjak. 

Tod végigpörgette az öccse mobiljában a telefonkönyv névjegyeit. Vagy a lejátszási listát.

– Igen, de amint megtalálom Avarit, visszatérhetek, és felhívhatlak titeket. 

Ja, tényleg.

Tod zsebre dugta a telefont, majd előrehajolt, és a két ülés közé dugta a fejét:

– Kösz, srácok. Nagyon sokkal jövök nektek ezért. 

Biztosra veszem, hogy a vigyorom inkább tűnt fintornak:

– És ezért… – tettem ismét a műszerfalra a lábam, majd felhúztam a nadrágom szárát, hogy megmutassam a bokámat. A grimaszom ekkor utálkozó, ijedt fintorba torzult, és a szavaimat döbbent csend váltotta fel. 

A bokám a kétszeresére dagadt. A piros pöttyök dupla köre alatt gyulladt és vörös hálós volt a bőröm, és ez a háló immár a térdem felé kúszott a zoknim alól. A bokám felett folyadék gyűlt a bőröm alá és lógott le hátul, a cipőm felett, ahol a legjobban hatott rá a gravitáció.

Nash sziszegve beszívta a levegőt, és felnézve láttam, hogy engem bámul, nem az utat.

– Kaylee, ezt meg kell nézetned. 

– Úgy gondolod? – Mosolyogni próbáltam, ám hirtelen elhagyott a humorérzékem. – Szemeket az útra! 

Nash összerezzent, majd jó irányba fordította a kormánykereket, de folyamatosan a bokámra pislogott, miközben én azt próbáltam eldönteni, megbökdössem-e. – Az az antibiotikum csak rontott rajta – mondtam. – Tudja ezt egyáltalán kezelni egy emberi orvos? 

– Kétlem. – Nash a bokám és a néptelen út között osztotta meg figyelmét. – De anya igen. 

Tod felé forultam, mohón vágyva egy újabb véleményre. – Te mit gondolsz? Várhatunk vele? 

A kaszás nagyot nyelt, és pár pillanatig a bokámat bámulta. Majd a szemembe nézett, kék tekintete árnyékba borult ott hátul:

– Azt hiszem. 

– Biztos vagy benne? – kérdeztem. Mert nem tünt annak. 

– Igen – bólintott Tod határozottan. – Rendbe fogsz jönni. Amúgy sem húzzuk majd az időt. 

– Oké. Rendben. – Visszaereszkedtem az ülésbe, és kicsit jobban éreztem magam, hogy eldöntöttük, mit tegyünk. – Amint végeztünk a Prime Life-nál, felhívjuk anyádat, és megkérjük, hogy jöjjön át hozzánk – mondtam Nashnek, majd megfordultam, hogy Todra nézzek. – Felhívom Addyt, és szólok neki, hogy úton vagyunk. Te menj, és keresd meg azt a démont. Avarit. De ne hagyd, hogy meglásson. És ha mégis, ne áruld el neki, hogy odavisszük Regant és Addyt. Nem hinném, hogy nagyon szeretné visszaadni a lelküket, még ha azt is hiszi, kettőt kap cserébe. 

Tod kivételesen ellenkezés nélkül bólintott. Majd váratlanul megpuszilta az arcomat, és eltűnt Nash telefonjával, mielőtt magamhoz térhettem volna a meglepetésből.

– Ezt köszönömnek veszem – dünnyögtem azt a részt dörzsölve az arcomon, ahol a kaszás ajka hozzáért. Ami melegebb volt, mint egy halottól várná az ember. 

Nash fújt egyet, de nem tűnt dühösnek. A bátyja csókja egyértelműen a háláról szólt, nem másról.

Miközben a kijáratot kerestük a lámpák váltakozó fénye alatt, elővettem a telefonom a zsebemből. De még mielőtt megkereshettem volna a híváslistában Addy számát, a kijelző alján egy kis üzenet ugrott fel arról, hogy öt nem fogadott hívásom volt.

A fenébe. Apám észrevette, hogy üres az ágyam.

Kérlek, mondd azt, hogy nem hívta fel a rendőrséget! 

Három üzenet tőle származott, mint azt vártam is. Az első kettő nem egészen egy órával azután jött, hogy elmentem otthonról, amikor először alkudoztunk az Alvilágban a rémmel. Szinte ugyanaz volt a kettő – apám dühös hangon érdeklődött, hogy hol vagyok, és mi az ördögöt csinálok. Apám nem káromkodik gyakran. Csak amikor tényleg dühös. Vagy rémült. 

A harmadik hívás Emmától jött, aki figyelmeztetett, hogy apám hajnali háromkor felhívta őket. Amire felébredt az anyja is, és ez mindenféle kérdéshez vezetett.

Fujj. Fejben felírtam, hogy ne felejtsek el egy tepsi sütit sütni Emmának is, hogy kárpótoljam a sok gondért. 

Az anyja szerencsére nem vette észre, hogy eltűnt a kocsija, és apámban sem merült fel – egyelőre legalábbis –, hogy megkérdezze, nem kértem-e kölcsön. 

A negyedik hívás Harmonytól jött, akinek aggódó és kicsit dühös is volt a hangja. Azt mondta, apám „magánkívül van”, és két másodperc múlva autóba ül, hogy megkeressen. Majd azt szerette volna tudni, hogy találkoztam-e Nashsel, aki szintén nem veszi fel a telefonját. Ami azt jelenti, hogy nála is lesznek üzenetek. 

Ő így figyelmeztetett arra, hogy tudja, együtt vagyunk benne a dologban – bármi is legyen a dolog –, és hogy jobb lesz, ha valami hihető magyarázattal állunk elő, amikor végre előkerülünk. 

Én kedvelem Harmonyt, és attól féltem, hogy ha megtudja, mit tettünk, rövidre húzza Nash eddigi hosszú pórázát. És az is az én hibám lesz.

Az ötödik hívás ismét apámtól érkezett, aki azt mondta, a városban autókázik engem keresve, és ha háromig nem hall felőlem, a rendőrséghez fordul.

Nagyszerű.

Egy gyors pillantás a telefonom órájára elárulta, hogy hat perc múlva három.

– Fel kell hívnom az apámat – néztem rettegve Nashre. Ő komoran bólintott, láthatóan hallotta az előző üzeneteket. 

Miközben apám telefonja ott csengett a fülemben, lehúztam a nadrágszáramat, és letettem a lábam a padlóra, levegő után kapkodva, mert ettől az apró mozdulattól is hullámozni kezdett a folyadék.

– Kaylee? – vakkantotta apám a fülembe. – Te vagy az? 

– Igen, én vagyok. Jól vagyok – tettem hozzá, még mielőtt megkérdezte volna. És ez hozzávetőlegesen igaz is volt. Nem raboltak ki, nem raboltak el, nem kerültem utcára. – Nézd, nem tudok sokáig beszélni, az a lényeg, hogy bocs, hogy kiszöktem, de muszáj volt. Be kell fejeznem valami fontosat, utána hazamegyek. Legalább pár óra kell még. 

– Nash is veled van? 

Felsóhajtottam, és hagytam, hogy a fejem a fejtámaszra hulljon, miközben azt figyeltem, ahogy a lámpák egyenletes, hipnotikus ritmusban haladnak el felettünk.

– Ez nem az ő hibája – erősködtem. – Én kértem meg, hogy segítsen. Amikor hazaérek, mindent megmagyarázok. 

– Kaylee… 

– Mennem kell, apa. Csak szólni akartam, hogy jól vagyok. És kérlek, ne menj a rendőrségre. Ők nem értenék meg. – Ezzel becsuktam a telefonom, és egy pillanattal később, amikor csörögni kezdett, megnyomtam a gombot, hogy megszakadjon a bejövő hívás. Inkább felhívtam Addisont. Ő az első csengésre felvette, és megnyugtatott, hogy Regan ébren van, még ha nem is túl élénk. 

Azt mondtam neki, töltsön még egy energiaitalt a húgába, és öltözzenek fel. Tíz percen belül ott vagyunk.

Addy ismét az ajtóban várt minket, de ezúttal Regan is ott ült a kanapén drága farmerben és két hosszú ujjú pólóban. A szoba túlsó végébe révedt bizarr, tiszta fehér szemével, amíg észre nem vette, hogy megérkeztünk, akkor viszont egy üres mosolyt vetett rám, de ajka alig mozdult el annyira, hogy megváltozzon az arckifejezése.

– Be kell tennie a kontaktlencséjét – mondtam, arra kényszerítve magam, hogy ne Regan szemét bámuljam. Hanem bármi mást. – így nem mehet ki. 

Addison átment a szobán a húgához, fél karján egy összehajtott, barna bőrdzsekivel.

– Szerintem én nem tudom betenni neki, ő pedig nincs még annyira ébren. Nem vehetne napszemüveget? 

– Az éjszaka közepe van. – Megemeltem Regan egyik ernyedt karját, és bebújtattam a kabát ujjába. 

– Nem divatozni szeretnénk, Kaylee – tömködte bele Addy Regan másik karját a kabátba. – Csak a feltűnést akarjuk elkerülni. 

– Hajnali háromkor is aggódnunk kell a lesifotósok miatt? – kérdeztem, miközben Addison letérdelt, hogy egy pár csillámos vászoncipőt húzzon a húga csupasz lábára. Nem éppen téli ruha, de szorult helyzetben megteszi. Ahogy a napszemüveg is. 

– A te kocsidban nem – mondta a pophercegnő, én pedig nem fáradtam azzal, hogy eláruljam, nem az én kocsim. Az enyémet sokkal cikibbnek találta volna, mint Emmáét. – Kivéve, ha kaptak egy tippet valakitől. Abban az esetben sokkal komolyabb okunk van az aggodalomra. – Ezzel felállt, és két kezénél fogva felhúzta a húgát is. 

Regan csak állt ott.

– Mennyit adtál neki? – lépett közelebb Nash a legfiatalabb Page-hez kinyújtott kézzel, mintha el akarná kapni. Mert elég ingatagnak tűnt. 

– Energiaitalt vagy gyógyszert? 

– Gyógyszert. 

– Kettőt. De szerintem részben a sokk teszi. 

Nash kifújt egy nagy levegőt, és összevonta a szemöldökét:

– Hozzál még egy energiaitalt az útra. – Fél karját Regan válla köré fonta, és az ajtó felé vezette a lányt. Addy bevetette magát a konyhába, míg én felkaptam egy túlméretezett, extrasötét napszemüveget a bárpultról a nappali és a konyha között, majd felhúztam Regan fülére, mielőtt Nash gyengéden kitolta a küszöbön keresztül a tornácra. 

Addy a húga mellé ült hátul, én pedig az anyósülésre, és amikor Nash beindította a motort, bekötöttem magam. Ellenálltam a késztetésnek, hogy még egy pillantást vessek a bokámra, mert nem akartam, hogy Addy vagy Regan meglássa.

És én sem igazán akartam meglátni.

– Regan, hallasz? – kérdezte Nash, miközben felhajtottunk az autópályára. 

– Igen… – felelte Regan kicsit hunyorogva. 

– Tessék, idd ezt meg – bontott fel Addy egy üdítősdobozt, majd odatartotta a húga ajkához. 

– Ne… – tolta el erőtlenül Regan a dobozt, Addy pedig elhúzta, nehogy kiömöljön. 

– Éber állapotban kellesz nekünk, Regan – mondtam, azt kívánva, bár Nash Befolyását tudhatnám a magaménak a saját durvább képességeim helyett. – Nem akarod visszakapni a lelked? 

Regan megvonta a vállát, és én még azt sem tudhattam, lát-e egyáltalán a napszemüveg mögül.

– Itasd tovább. – Elhelyezkedtem az ülésben, és a lábfájdalmamra koncentráltam, nehogy elaludjak. 

A szemem éppen elkezdett becsukódni, amikor zizegni kezdett a zsebemben a telefon. Apám még kétszer hívott, mielőtt odaértünk Addyhez, de azért megnéztem a kijelzőt. Tod volt az, Nash telefonjáról.

– Halló? – Miközben felvettem, megböktem Nash karját, majd a bátyja nevét tátogtam. 

– Kaylee? Megtaláltam. Ha ideértek, mielőtt elmegy, akár még sikerülhet is. – Tod feszülten, aggodalmasan beszívta a levegőt. – De Kay, ez a hely nem olyan, mint a stadion. Hanem… zsúfolt. A parkolóban kell átjönnötök, majd az oldalajtón kell behoznotok mindenkit, mert az emberi világban zárva van az épület. És legyetek óvatosak! Ne nyúlj semmihez… 

– Mintha nem tanultam volna ezt meg – szakítottam félbe. 

– És azt se hagyd, hogy Regan vagy Addy bármihez hozzáérjenek. Vagy bárkivel beszéljenek. 

– Óvatosak leszünk. – Én éppen annyira szerettem volna élve megúszni az egészet, mint bárki más. – Vigyázz, nehogy elmenjen. Tizenöt perc, és ott vagyunk. – Szerencsére még nem indult be a reggeli csúcsforgalom, és autóstársaink legnagyobb része éjszakai kamionosokból állt. 

– Nem hinném, hogy el fog. Mindenki azért van itt, hogy az emberi életerő hullámaiból táplálkozzon, és nem mennek el, mielőtt megkezdődik a munkanap. Akkor fog felcsapni az energia. – Újabb szünet. – De mindenesetre azért siessetek. 

– Olyan gyorsan megyünk, ahogy csak tudunk. – Anélkül, hogy szétplaccsannánk az autópályán. 

Mire Nash behajtott a Prime Life parkolóházának egyik helyére, Regan is kezdett magához térni, vagy azért, mert elmúlt a tabletták hatása, vagy azért, mert hatott az energiaital. Esetleg kezdte felfogni, milyen fontos küldetésben járunk.

Remegett a keze, amikor Nash kihúzta a kocsiból, és ingatagon felállt; majdnem leverte a napszemüvegét, amikor megpróbálta megtörölni a szemét. Én is felálltam, hogy segítsek, de amint a földre ért a jobb lábam, csaknem elestem ott, a parkolóban.

Addison kapott el:

– Mi a baj, Kaylee? Jól vagy? – kérdezte, miközben visszanyertem az egyensúlyomat, és óvatosan odébb léptem mellőle. 

– Igen. – Áthelyeztem a súlyomat a sérült lábamról, fintorogva, ahogy a fájdalomhullámok egészen a csípőmig hatoltak. – Megsérült a bokám, és egyre rosszabbul van. – Felmosolyogtam Nashre, hogy megnyugtassam, jól vagyok. 

– Essünk túl rajta, hogy megnézethessük végre a lábad – mondta ő, fél karjával Regan körül, én pedig csak bólogatni tudtam egyetértésemben. 

A sántikálásom és Regan gyógyszerkábulata miatt lassan haladtunk, ahogy Nash a zárt üvegajtókhoz vezetett minket. Ott mindketten szembefordultunk Addisonnel és Regannel.

– Én foglak átvinni titeket – magyaráztam –, úgy, ahogy Bana is tette, a kezeteket fogva. Amikor odaérünk, más lesz, mint a múltkor. Tod azt mondta, hogy a Prime Life… elég népes a napnak ebben a szakában az Alvilágban, úgyhogy van pár szabály, amelyet mindenáron be kell tartani. 

Mindkét lány bólintott, Addison hamis kék szeme tágra nyílt a félelemtől és az eltökéltségtől. Regan szemét nem láttam a szemüvegen át – nem mintha számított volna –, de ajka vékony vonala arról árulkodott, hogy figyel és komolyan vesz. 

Hála az égnek.

Véletlenül túlságosan ránehezedtem a rossz lábamra, és felszisszentem a fájdalomtól, úgyhogy Nash folytatta, amíg én levegő után kapkodtam:

– Ne nyúljatok semmihez – kezdte. – Ne nézzetek a szemébe senkinek. Ne is nézzetek senkire rajtunk kívül. 

– És vigyázzatok, nehogy rálépjetek valamire – tettem hozzá, majd savanyúan elmosolyodtam, látva, mennyire megijeszti Regant a fájdalmam. – Készen álltok? – kérdeztem. Mindketten bólintottak, és megfogták a kinyújtott kezem. Nash a karomba kapaszkodott, de féltem, hogy ha nem ér a bőrömhöz, nem jön velünk, úgyhogy feltűrtem a kabátom és a pólóm ujját is, és ő megfogta a csupasz csuklómat. 

Ezúttal kicsit nehezebb volt átkelni, amitől furcsamód megköny-nyebbültem Harmony figyelmeztetésének fényében, miszerint végül túl könnyű lesz. Most annyira lefoglalt a fájdalom a lábamban, hogy csak nehezen tudtam meggyőzni magam, tényleg vissza akarok menni a sérülésem helyszínére. De pár frusztráló perc után a befejezés iránti vágyam legyőzte a fájdalmat, és valóssá vált a szándékom, hogy átkeljek.

Amikor Regan levegő után kapott, kinyitottam a szemem, és nem lepett meg, hogy tátott szájjal bámulja mögöttem az üvegajtót. A Prime Life alvilági megfelelője már kinyitott, és azt hallva, mennyi lény nyüzsög odabent, felmerült bennem a kérdés, hogy be szokott-e egyáltalán zárni.

– Mi ez a hely? – suttogta Regan, közelebb lépve az ajtóhoz. Levette a szemüvegét, mert nem látott tőle. Én meg majdnem annyira megörültem annak, hogy végre öntudatára tért, amennyire zavart a bizarr, fehér szeme. Ami itt sokkal jobban illett a környezetbe, mint az emberi világban. 

Nash valószínűleg ugyanerre gondolt. A napszemüvegét markoló Reganről a kontaktlencsés Addyre, és rám, az unalmas, normális kék szememre pillantott:

– Izé, Addy, azt hiszem, itt biztonságban leszel a lencséd nélkül – mondta. – Regan, te pedig add oda Kaylee-nek a napszemüvegedet. 

– Miért? – kérdezte Regan, miközben Addison előkotort egy egyszerű, fehér tokot a farmeréből, kérdő, a húgáéra nagyon hasonlító pillantást vetve Nashre. 

– Mert a legtöbben odabent… – mutattam a vállam fölé, hiszen ahhoz még nem volt bátorságom, hogy be is nézzek az oroszlán barlangjába – …nem fognak piszkálni titeket, ha tudják, hogy nincs lelketek. De engem egy pillanat alatt elárul majd a szemem. 

Egyikük sem vitatkozott, és szinte bűntudatom támadt, amiért arról nem szóltam, hogy egyesek talán megpróbálnak megenni minket, akár van lelkünk, akár nincs. De annyira nem támadt bűntudatom, hogy eláruljam, és emiatt esetleg sikoltozva vessék bele magukat az Al-éjszakába.

Regan átnyújtotta a napszemüvegét, amit azonnal feltettem, majd fogta a nővére tokját, amíg Addy kivette a kontaktlencséjét. Nash láthatóan hajlandó volt fedetlen szemmel bemenni, és bíznom kellett abban, hogy ő többször járt odaát, tehát tudja, mit csinál. Végül, amikor mindnyájan készen álltunk arra, hogy bemenjünk, kényszerítettem magam, hogy megforduljak, és benézzek.

A látottak okozta sokk majdnem annyira erős volt, mint a fájdalom a lábamban minden mozdulatra.

Noha én soha nem jártam a Prime Life földi verziójában, fogadni mertem volna rá a következő fizetésemben, hogy teljes egészében össze van kötve az itteni világgal. Bútorokkal, márványpadlókkal, kő szökőkúttal, mindennel együtt. Viszont az itteni lényekben és földi megfelelőikben nem sok közös akadt.

Nem lenne szabad itt lennünk, gondoltam, miközben Nash belökte az ajtót. Tartotta előttünk, én pedig bevezettem Addyt és Regant. Bár Regant most is meg kellett tolni egy kicsit, hogy belépjen. Nem mintha hibáztattam volna ezért. 

Amikor bezárult mögöttünk az ajtó, arra koncentráltam, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem a csúszós márványpadlón. Egy – aú! Kettő – aú! Újra és újra, fájdalmasan sóhajtozva és csökönyösen kerülve a szemkontaktust minden lénnyel a helyiségben. Legalábbis azokkal, amiknek volt szemük. 

Regan lélegzetvétele felgyorsult, szinte már zihált, és a szemem sarkából láttam, hogy reszket a keze. Megfogtam a kezét, és megszorítottam, hogy minden rendben van. Minden oké. Majd kényszerítettem magam, hogy felnézzek, csak úgy a semmibe, mert rájöttem, hogy ha lesütött szemmel sétálok, attól áldozatnak fogok tűnni.

És én nem leszek áldozat.

A helyiség közepén lévő szökőkút mellett két fejetlen emberi alak állt nekünk háttal. Az egyik férfi volt, a másik nő, és a nő lehajolt, hogy a vízfolyamba lógassa a kezét, amely sűrűnek tűnt, és rossz szaga volt. Amikor és amennyiben megfordulnak, látni fogjuk a mellkasukon a vonásaikat, mintha lenyelték volna a fejüket, és az elveszett darabjaik megpróbálnának kitörni belőlük. Ezt onnan tudtam, hogy egy pillanatra megláttam ezt a fajt aznap, amikor Emma meghalt.

De azt nem tudtam – mivel az átkukucskáláskor minden szürke –, hogy a bőrük sima és halvány rózsaszín, mintha most születtek volna meg. Már ha az ilyen teremtmények születnek egyáltalán. 

– Menj csak tovább – suttogta Nash, és a profiljára vetett futó pillantásom során észrevettem, hogy megfeszül az álla, kezét pedig a zsebében tartja. – Tod a liftnél vár minket. Majdnem ott vagyunk. 

Követtem a tekintetét. Tod tényleg a nagyon hétköznapi küllemű liftek mellett várt minket karba font kézzel. Arckifejezése erőt, zárkózottságot és arroganciát tükrözött, mintha azt mondaná, nem oda tartozik ugyan, mégsem fél.

De nem voltunk még majdnem ott. Az útnak alig a negyedét tettük meg – éppen csak annyit, hogy magunkra irányítsuk a figyelmet. 

Miközben átkeltünk a helyiségen, furcsa dallamú beszélgetésfoszlányok szivárogtak át a nyüzsgésen felénk, ahogy egyik lény a másik után vett észre minket. Majd amikor elmentünk egy sor elegáns, borvörös kanapé mellett, folytatódtak a beszélgetések, mintha csak ásítottam volna, hogy kiduguljon a fülem, és ismét hallanék. Ezúttal egy-egy szót is elkaptam.

– …felvilágiak… 

– …a félelmük ízét… 

– …üres hüvelyek… 

– …duzzadt, puha hús… 

– …energianyalábok… 

– …úszik a fájdalomban… 

– …erős, fiatal szívek… 

Borzongások futottak végig a karomon és a gerincem mentén. Észrevettem, hogy lassan körénk gyűlnek a teremtmények, a helyiség minden sarkából felénk csúszva-mászva, vonszolódva és úszva. Plusz végtagokat, felcsavarodott farkakat és csillogó szemeket láttam csupa nem megfelelő színben. Suttogó sziszegések követtek minket. Kinyújtott csápok üdvözöltek. Valami lesimított egy hajtincset a vállamról, majd finoman lesiklott a hátamon. Én elfojtottam az undorodó borzongást, és kényszerítettem magam, hogy előrenézzek. Hogy folytassam az utam. 

– Ennek olyan a szaga, mint a meleg rothadásé… – suttogta a fülembe egy női hang, bár amennyire láttam, a tulajdonosa a csarnok túlsó oldalán állt, a recepció mellett. Csontvázkezek kandikáltak ki hosszú, széles ingujjai alól, de azt nem tudtam kivenni, min áll. Nem volt lába. Nem volt mancsa. Nem volt papucsa. Egyszerűen a levegőben lógott, mélyen ülő szeme hátborzongató kéken ragyogott. 

Ahogy előrehaladtunk, a tömeg vonakodva szétnyílt, és egyes lények olyan lassan mozogtak, hogy meg kellett várnunk, hogy utat adjanak. Furcsa tapintású textilek súrolták a farmeremet. Égető ujjak húzták meg az enyémet. A bokám köré pedig valami hideg és levegős, szellőszerű, de szilárd dolog tekeredett, szinte fizikailag akadályozva a mozgásban, és új, szúrósan hideg fájdalommal egészítve ki lábam lüktető kínjait.

Amikor végre odaértünk Todhoz és a liftekhez – amelyeket kezdtem megváltásként látni –, hallható volt megkönnyebbült sóhajom. Tod szó nélkül megnyomta a gombot a falon, mire kinyílt egy ajtó. Beléptünk, és Addy remegő ujjával az „ajtózárás” gombot kezdte nyomogatni. 

Amikor becsukódott az ajtó, felénk fordult, és furcsán üres szemébe könnyek gyűltek:

– Ez meg mi az ördög volt? 

– Az ördög jó közelítés – motyogtam, mire felém pördült, és most először győzte le a félelmét a vad düh. – Ennek örültem. A félelem az Alvilágban olyan, mintha cápák között vérezne az ember. – Figyelmeztethettetek volna minket! 

– Mit hittél, miről lesz szó, amikor eladtad a lelked? – esett neki Nash, mire meglepetten pillantottam rá. A szemében megvetés ragyogott. – Ezek a lények az emberi életerőből élnek, amely átszivárog a mi világunkból az övékbe. Van, amelyik lelkeket eszik. Van, amelyik húst. Van, amelyik csak szeret játszani. Mindenesetre olyan volt végigmenni azon az előcsarnokon, mint húst lengetni a tigris előtt, és Kaylee-vel ezt értetek tettük, noha nagy fájdalmai vannak, és nagyon haragszik rá az apja. És egyikünk sem nyer ezen semmit. Úgyhogy ha bármi panaszod van, azt feldughatod a seggedbe, popsztárkám, mert itt senkit nem érdekel, ki vagy és mennyit érsz. Nélkülünk itt egyszerűen csak hús vagy. Megértetted? 

Addison pislogni kezdett a hatalmas, üres szemeivel. Majd továbbra is reszketve bólintott, én pedig nem tudtam elnyomni egy mosolyt. De ekkor csilingelt egyet a lift, kinyílt az ajtaja, és a szívem olyan magasra ugrott a torkomban, hogy ki tudtam volna köpni a padlóra.

Tod lépett ki elsőként, mi pedig gyorsan követtük, örömmel nyugtázva, hogy üres a folyosó. És szőnyeg borítja, ami azt jelenti, hogy a cipőnk nem ad hangot. A kaszás bevezetett minket egy ajtón a folyosó végén, ahol megállt, és felénk fordulva azt suttogta:

– Bent van. Benéztem, mielőtt ideértetek. – Habozott egy kicsit, majd feszülten Addyre és Reganre mosolygott. – Készen álltok? – Addy bizonytalanul bólintott, és megszorította Regan kezét, aki erre szintén bólintott. – Akkor jó. Akkor csináljuk. – Tod egyik kezét a kilincsre tette. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy beleszédültem. Tod lenyomta a kilincset, mire a pulzusom égető adrenalinhullámokat pumpált a vérembe. Tod belökte az ajtót, nekem pedig vissza kellett nyelnem a gyomorsavat. 

A hétköznapi iroda közepén egy hétköznapi férfi ült öltönyben, nyakkendőben és napszemüvegben egy íróasztal mögött. Nem mutatott meglepetést. Ez lenne a kapzsiság démona? 

– Avari? – kérdezte Tod, mire a férfi lassan, némán bólintott. – Azért jöttünk, hogy megalkudjunk Addison és Regan Page lelkéért. 

És miközben felfogtam, mennyire reménytelen a küldetésünk, egyetlen gondolatra összpontosítottam, hogy megőrizzem a higgadtságomat: ÉLETEM LEGBIZARRABB SZERDÁJA. 

Avari felállt, és mindkét tenyerével az asztal fényes lapjára támaszkodott, amely az Alvilágban üresen állt, de a mi világunkban valószínűleg tele volt pakolva valami bérrabszolga papírjaival, tollaival és kávésbögréjével.

– Gyertek be – mondta olyan sima és sötét, de messze nem olyan édes hangon, mint a csokibevonat. 

Beleborzongtam a hangjába, ereimben megfagyott a vér.

Tod belépett, mi pedig vonakodva követtük. Én mentem hátul, közben megpróbáltam elrejteni az arcomra kiülő fájdalmat, és visszafojtani a torkomba szorult nyögést. Nem fogom kimutatni, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem.

Avari egy gondtalan legyintéssel becsukta mögöttünk az ajtót a szoba túlsó oldaláról.

– Addison. Regan – biccentett hivatalosan, majd megkerülte az asztalát, és elé állt. – Gondolom, azért jöttetek, hogy felbontsátok a szerződéseteket. 

– Nem – jelentette ki Addison határozottan és tisztán, háta mögé rejtett kezeinek remegése ellenére. – Nem fogunk mást erre a sorsra kárhoztatni. Egy másfajta alku végett jöttünk. 

Avari fél fenékkel az asztala sarkára ült, és visszahúzta a helyére makulátlan, szénszürke zakójának ujjait. A napszemüvege – és az ajtók érintésmentes becsukásának képessége – nélkül olyan lett volna, mint egy biztosító gépezetének egyik fogaskereke. 

– És miért gondoljátok, hogy nyitott vagyok erre a cserére? – A hatalom keserű, hideg formában sugárzott belőle; még a kabátom alatt is libabőrös lett tőle a karom. 

– Maga a kapzsiság démona – kezdtem, de amikor felém fordult, torkomba fagyott a szó, és köhögnöm kellett, hogy folytathassam. – Miért ne akarna többet kevesebbért? 

Avari szemöldöke a napszemüvege fölé emelkedett, és a szívem fájdalmasan lüktetni kezdett a tudattól, hogy mind a figyelmét, mind a tekintetét rám szegezi. Semmiképpen nem volt a tervünk része, hogy egy pokolfajzat méregessen.

Nash védelmezően közelebb lépett hozzám, keze az enyémhez ért, de Avari észre sem vette.

– Bűzlesz, lúdvérc. – A pokolfajzat szavai hideg levegőként hatoltak belém és telepedtek a mellkasomba, amíg már alig éreztem a szívdobo-gásomat a bénító hidegtől és a szúrós, jeges nyomástól. – Gyorsan terjed benned a rothadás. Érzem a szagát, annak ellenére, hogy szokatlan erővel és bátorsággal rejtegeted a fájdalmadat. Amit én nagyon ínycsiklandónak találok egy lélekben. 

Felállt az asztal mellől, és felém lépett. Én hátraléptem, és visszanyeltem a kiáltást, amikor a rossz lábam földet ért. Szúró fájdalom futott végig a lábfejemen és fel a lábamon, ezúttal egészen az ágyékomig.

Romlott az állapotom. Méghozzá gyorsan.

A pokolfajzat hosszú, egyenes orra megremegett, amikor beszívta a levegőt, és az éhség rémítő villanása futott végig egyébként üres arckifejezésén:

– Megehetem a fájdalmadat. Megmenthetem az életedet. 

Pánik öntött el, de a kezem remegését leszámítva elfojtottam.

– Amikor eljön a halálom, nem tudja megakadályozni, én pedig megpróbálni sem fogom. Ha a karmazsinfútó mérgétől kell meghalnom, hát legyen. – Nem mintha szerettem volna elhunyni, de nem voltam hajlandó a lelkem nélkül meghalni. Még a gyors, fájdalommentes halál ígéretéért sem. 

– És ha nem attól kellene meghalnod? – Avari szemöldöke ismét felemelkedett, miközben előrelépett, én pedig ismét hátrébb sántikáltam, és az éles mozdulattól elszürkült a látásom. – Úgy látom magam előtt az életvonaladat, mint egy utat, és még van pár kilométer röpke, jelentéktelen életedből. Mégis a halál szaga vesz körbe. Úgy áramlik az ereidben, mint egy folyó a medrében, és a méreg perceken belül eléri a szívedet. 

Elhallgatott, és mintha egy pillanatra a gyönyör sötét kifejezése villant volna fel a szemüvege átláthatatlan színe mögött. – Ha még sokáig itt maradsz az Alvilágban, meg fogsz halni. 

Új keletű félelem szaladt végig a gerincemen, hogy a torkomba telepedjen, és a tekintetem Nash elszörnyedt arckifejezéséről az önelégült pokolfajzatra vándorolt. Majd feltettem a kérdést, amelyet láthatóan hallani szeretett volna, erős késztetésem ellenére, hogy maradjak csendben. Muszáj volt tudnom.

– De azt mondta, az életvonalam még tart. – Elhallgattam, hogy levegőt tudjak venni a fájdalomtól. – Hogyan halhatnék meg itt? 

– A törékeny testedre pecsételt dátum semmit nem jelent itt, az Alvilágban. Ha végzetesen megsérülsz vagy halálos fertőzést kapsz itt, köztünk halsz meg. De még van pár perced. Elég ahhoz, hogy megalkudj a barátaidért. Vagy hogy visszamenekülj a saját világodba. 

Vajon igazat mond?

A rémület olyan kemény ökölbe szorította a kezemet, hogy a körmöm a húsomba vájt. Ha elmenekülök az Alvilágból, hogy mentsem magam, senki nem tudja majd megtartani Addy és Regan lelkét, amikor a pokolfajzat elengedi őket, hogy Nash visszaterelhesse a testükbe. De ha itt maradok segíteni, meghalok.

Hacsak el nem adom a lelkem Avarinak.

– Szóval, mi legyen, kis lúdvérc? – A pokolfajzat ál-együttérző mosolyától rémület járta át a szívem. – Az életed vagy a barátaid? Vagy a lelked? 

– Tod? – fordultam felé, némán követelve az igazat, szemem sarkából a démont figyelve. 

A kaszás megkínzott, döntésképtelen arccal fordult felém:

– Kaylee, ő csak a lelkedre pályázik. 

Ezt persze tudtam. De azt is tudtam, hogy Tod bármit kimondana, ha azzal megmentheti Addison lelkét. És ugyanebből a célból bármit el is hallgatna.

– Mondd meg az igazat, Tod. Meghalhatok? 

A kaszás felsóhajtott, de bólintott:

– A szavatosságod itt semmit nem jelent. Tudod, „ajánlatunk nem érvényes az Alvilágban, a Bermuda-háromszögben, és több felfedezetlen féreglyukban a Föld körül…”. 

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és kifújtam a levegőt:

– Remek, Tod. Kösz. – A harag fellángolt bennem, és kioltotta az Avari keltette hideg egy részét. De a jobb lábamból felfelé kúszó kínon nem tudott enyhíteni. – Kösz, hogy még azelőtt figyelmeztettél, hogy átkeltünk. – És hirtelen rájöttem. Eszembe jutott. – Te tudtad! – Tod majdnem mondott valamit az autóban. Elkezdte magyarázni, hogy a bokám nem várhat. De mégsem mondta ki. 

A szemem sarkából láttam, hogy Nash keze ökölbe szorul kétoldalt, a tekintete pedig vadul örvényleni kezd a félelemtől és a haragtól.

– Ne haragudj, Kay – kezdte Tod, miközben Addy és Regan rémülten meredtek rám. – Annyira sajnálom… 

Én hátat fordítottam neki, elengedve a fülem mellett néma könyörgését.

– Ha meghalok, a lelkemmel teszem – mondtam a démonnak, az általa emlegetett bátorságomat összeszedve. – Soha nem lesz a magáé. 

– Elhallgattam, a pokolfajzat arcán pedig jeges, árulkodó harag ömlött végig. – Hallottad, Tod? 

– Hallottam – suttogta Tod a hátam mögül. Ha meghalok, elveszi a lelkemet, hogy megvédje a démontól. Ezzel tartozik nekem. Ezzel, és néhány könnycseppel a sírom felett… 

– Hát legyen, lúdvérc – felelte Avari olyan merev és halálos hangon, mint a sarkköri tél. Mérgező éhségét Addison felé fordította. – Te mit tudsz felajánlani? 

Addy Tod felé biccentett, aki közben nagyjából összeszedte magát:

– A kollégád, Bana már nincs velünk – mondta a kaszás. – Legalábbis testileg. 

A pokolfajzat arckifejezése nem változott, de én feszült perceket szenvedtem át némán, mielőtt ismét megszólalt:

– Nálad van Bana lelke? 

– Igen – ült ki Tod arcára egy lassú mosoly. – Több mint százéves volt. A lelkében több energia összpontosul, mint Addyében és Reganéban együttvéve, és én személyesen tanúsíthatom ennek az energiának a minőségét. – Úgy paskolta meg a hasát, mintha egy különösen finom hamburgert evett volna meg. 

Avari most sem adta jelét az érzelmeinek, és a frusztrációjától megszaladt a pulzusom. Azt sem láttam, érdekli-e egyáltalán a csali, nemhogy azt, mennyi időnk van a megegyezésig.

Avari hallgatása alatt a testem teljes jobb oldala lüktetni kezdett, szívem minden egyes dobbanásával fájdalom hullámzott rajta végig. A gerincem alját apró, éles kínnyelvek nyaldosták, égető forróságot varázsolva a bénító hideg helyére. Szinte éreztem, ahogy a futónövény mérge szétárad bennem, sejtenként győzve le a testemet, egyik végtagomat a másik után.

– Nem – felelte végül a pokolfajzat, és én a szavaira koncentráltam, hogy megfeledkezzek a hátamat görcsbe rándító fájdalomról. – Az em-béri lelkek tiszták, a gyermekeké pedig különösen ártatlan. – A tekintete ekkor mintha Reganre szegeződött volna, noha ebben nem lehettem biztos. – Ha vissza akarjátok kapni a lelketeket, tegyetek tisztességes ajánlatot. Ezt írtátok alá. 

Regan felnyögött, Addy pedig megszorította a húga kezét.

– Kérem – könyörgött a popsztár Regan elé lépve, hogy elrejtse a démon szeme elől, és fordítva. De amint elhagyta a száját ez a szó, Nash és Tod mozdulatlanná dermedt, és én is gyorsan kapcsoltam. Addison egy újabb gyenge láncszemet mutatott meg a pokolfajzatnak köztünk, és azt is, hogyan használhatja ki. 

A démon elmosolyodott, és a szoba hőmérséklete lezuhant. Még libabőrösebb lettem, az orrom pedig folyni kezdett, mintha megfáztam volna. Reszketés fogott el, és minden apró mozdulattól új fájdalomhullám öntötte el a testemet, egyik a másik után, sérült bokámban csúcsosodva ki.

– Szeretnéd megmenteni a húgodat? – Avari hangja hatalmas jégcsapként döfött a mellkasomba, és nem tudtam elfojtani egy sóhajt. Ezzel nem voltam egyedül; Regan úgy nézett ki, mintha megfagyott volna a vér az ereiben. 

Addison habozott, Nash pedig sikertelenül próbálta elkapni a tekintetét anélkül, hogy megszólalt volna.

– Igen – mondta végül Addy, és csinos arca megvonaglott a félelemtől és az elkeseredéstől. 

A pokolfajzat mosolya szinte észrevétlenül szélesebbé vált, és a szemem sarkából valami apró mozgást kaptam el az asztalán. Lenézve láttam, hogy vékony, kék színű dér önti el az üveglapot, amely apró, lapos jégvirágokban terjed szét. A jégvirágok egyenletesen nőttek minden irányban, rabul ejtett hópelyhek láncolataként. Gyönyörű volt.

És egyben ez volt az egyik legijesztőbb dolog, amit valaha láttam.

– A kaszás összegyűlt energiáiért egy emberi lelket vagyok hajlandó adni. – Avari halk szavai mennydörgésként ömlöttek végig rajtam, miközben a jég folytatta útját az asztal széle felé. – Mutasd meg Bana lelkét. 

– Először maga – nyögtem ki a hasamat markolászva, ahogy a bennem szétterjedő méreg lángra gyújtotta. A méreg lángjai hamarosan találkoznak a jéggel, amelyet Avari szavai keltettek a mellkasomban, és jól tudtam, hogy nem egyszerűen kioltják majd egymást. – Először adja ide nekünk a lelket – ismételtem meg a rám meredő, sokkos arcok ellenére. – Vagy vissza az egész. 

A démon torkából feltörő mordulás az egész szobát megremegtette, és a jeges erő váratlan hullámától a jég a padlóra vándorolt az asztaláról. Avari letépte arcáról a napszemüveget, amely megfagyott a kezében, szárán és lencséin apró jégcsapok keletkeztek. A démon ökle összezárult, és a dermedt műanyag széttört, szilánkjai üveghangon csilingeltek a padlón.

Avari immár látható szeme két fekete gömb volt, éppen olyanok, mint Addison mesélte. De azt nem sikerült átadnia, milyen sötétség ül azokban az obszidiángolyókban. Avari szemébe nézni olyan volt, mint az öntudatlanság mélyébe bámulni. A semmi megtestesülésébe. 

A démon maga volt minden fényes és jó dolog hiánya, és a szemébe nézve legvadabb félelmeim kerültek a felszínre: hogy ha a saját szívembe és lelkembe pillantanék, ott sem látnék egyebet. Hogy én éppen ilyen üres vagyok. Hogy az én ürességem az övének a tükörképe.

De ezt elnyomtam. Ha meg kell halnom, legalább a barátaimnak segítve halok meg.

– Feltételeket mersz szabni nekem? – üvöltötte a pokolfajzat, amitől szétrobbant egy plafonról lelógó nagy jégcsap. A földre csattant, és mindkét Page testvér összerezzent. 

Én csak mosolyogtam. Egy kicsit szédültem, és nem csak egy kicsit vette el az eszem a fájdalom, meg a sebesen közelgő halálom gondolata:

– Abszolút. Nem félek magától. – Alig vettem észre Nash arckifejezését, amely minden szavammal egyre fájdalmasabbá vált. A szemöldökével akrobatikázott felém, hogy fogjam be, de ügyet sem vetettem rá. Mi vesztenivalóm maradt? – Én úgyis meghalok – folytattam. – És ha nem enged el most egy lelket, Tod elviszi Banáét az enyémmel együtt, maga pedig semmit nem nyer ezen a találkozón. 

Mit szól vajon ehhez egy kapzsiságdémon? 

Avari ismét felmordult, és további jégcsapok hullottak a plafonról a lábunk elé. De utána elhalt a morgása, és elnyugodott alattam a padló, aminek a megkínzott jobb lábam nagyon örült.

És amikor a hang elhalt, a pokolfajzat szája az általam valaha látott legrémisztőbb mosolyra húzódott.

– Rendben. Itt a lelketek, kezdjetek vele, amit akartok… – Ezzel nagyot fújt, anélkül, hogy előtte beszívta volna a levegőt, és amiről először azt hittem, hogy egy meleg légpárna a hideg szobában, arról hamarosan kiderült, hogy egy lélek. Egy emberi lélek. 

Megcsináltuk!

Megkönnyebbülten, örömmel pilantottam Nashre és Todra, ügyet sem vetve a bordáimból a jobb vállam felé tartó fájdalomra. 

– Kaylee! – suttogta Nash harciasan, elkeseredetten, én pedig követtem a tekintetét a jégcsapos mennyezet felé lebegő lélekhez. 

Hoppá. A legfontosabbról megfeledkeztem. Mivel Regan nem haldoklott éppen, semmi késztetésem nem volt dalolni érte, és a lelke kezdett megszökni. Úgyhogy a Harmonytól tanultakat felhasználva előhívtam magamból a sikolyt, az összezárt ajkamról ömlő vékony hangszilánkkal megtartva a lelket. 

A lélek közvetlenül a mennyezet alatt pattogott, az egyik nagy jégcsap körül. Nash homlokán verejték ütött ki a jeges levegő ellenére, ahogy arra koncentrált, hogy visszavezesse a lelket Regan testébe, miközben a többiek figyelték. Tod megkönnyebbülten bámulta az öccsét, míg Regan és Addy elképedve nézték – úgy tűnik, az Alvilágban az emberek is látják a lelkeket. 

Avari viszont… mosolygott? 

Lemaradtam valamiről?

Arra koncentráltam, hogy a sikolyom legnagyobb részét visszatartsam, hogy eltereljem a figyelmemet a jobb vállamba hasító fájdalomról, amely elindult lefelé a karomban. Nash egyenletesen terelte a lelket Regan felé, Addison pedig hirtelen észbe kapva a lélek felé lökte a húgát, hogy megkönnyítse Nash feladatát.

A szívem dobogott a várakozástól. A véremben szétáradó adrenalin megpróbálta elnyomni a fájdalmat. Regan lelke bármelyik pillanatban visszakerülhet. Legalább az egyik Page testvér esetében sikert könyvelhetünk el.

Addyn nem segíthetünk – ő döntött így –, de megtettük, ami tőlünk tellett. 

Nash váratlanul tágra nyíló szeme és rémült arckifejezése volt az első jele annak, hogy valami nincs jól:

– Nem illik bele! – lehelte, és nem tudtam, hogy ezt hallottam, vagy az ajkáról olvastam le. – Nem az övé! 

A pokolfajzat meglepő beleegyezése és vidám arca hirtelen értelmet nyert, és egyszerre jutottunk egyazon következtetésre: Avari becsapott minket.

Addison lelkét bocsátotta szabadon Regané helyett.

– Ne! – kiáltotta Addison erős, éles hangon, a képzett énekesnőén. Ami nekem is jól jött volna pillanatnyilag, mert fojtott dalom egyre gyengébbé vált. De Avari semmibe vette a tiltakozását. 

– Ez az ajánlatom – mondta halkabban, mint korábban, ám a szavaitól így is hideg, éteri ujjak simítottak végig a bőrömön, amitől bizseregni kezdett rajtam a libabőr. – A te döntésed. 

– Neeee – nyögte Addison. – Ne! Vigyen el engem. Azt mondta, elfogadja a lelkemet. 

Avari megcsóválta a fejét, mint amikor egy kegyetlen tanár korhol egy naiv tanítványt:

– Félreértetted a szavaimat. Ez gyakrabban előfordul, mint gondolnád. 

Ahogy a sikolyom kezdett elhalni, lázasan igyekeztem felidézni mindent, amit a pokolfajzat mondott. Tényleg azt mondta, hogy Regan lelkére cseréli Banáét? Vagy csak egy lélekre? Nem emlékeztem… 

– Válassz – csettintett Avari a nyelvével Addisonnak. – A barátaid nem tudják örökre megtartani a lelkedet. Különösen úgy, hogy ez közben haldoklik. – A démon tekintete találkozott az enyémmel, és hirtelen felfogtam kegyetlen igazát. Tényleg haldokoltam. A méreg a jobb kezembe ért, és most balra indult, a szívem felé. Nem tudom már sokáig megtartani Addy lelkét. 

Könyörgő tekintetet vetettem rá, miközben azon küzdöttem, hogy egyenletes maradjon a hang a torkomban.

Addison szeme könnybe lábadt, és rólam Reganre nézett, aki megdermedt rémületében, és úgy szorította a nővére kezét, hogy az lila lett. Majd felém pillantott, és a vállam felett fókuszált valamire. És mintha remény csillant volna groteszkül üres tekintetében.

Lehetséges ez? Kitalált volna valamit?

Addy Tod felé fordult, és valamit odatátogott, amit nem tudtam értelmezni.

Ezután én jöttem, és nekem azt mondta némán, hogy: „Csak egy percet. Kérlek!” Lehunytam a szemem. 

Addison hálásan elmosolyodott, majd eltökélten bólintott, ismét a vállam fölé nézve.

Egy pillanattal később összeesett. A lába egyszerűen behajlott alatta, a feje pedig nagyot csattant a deres márványpadlón. Nem mintha számított volna. Meghalt, mielőtt még földet ért.

– Ne! – kiáltott fel Regan, és könnyek csorogtak végig az arcán. A nővére felé vetette magát, de Tod visszatartotta, és a válla köré fonta a karjait, hogy ne mozduljon. 

A meglepetéstől elapadt a hang a torkomban, és Addy lelke megremegett, amíg egy pillanattal később folytatni nem kezdtem a dalom. Utána viszont még furcsább lett minden.

Egy alak lépett elő mögülem, jobbról, nyitott szájjal, máris magába szívva a Démonlehelet hosszú, sűrű folyamát Addy mozdulatlan alakjából.

Libby. Megsajdult a szívem, amikor rájöttem, hogy Addison őt látta a vállam felett. Libbynek biccentett, nem nekem. 

Ekkor megszólalt Tod a vállán zokogó Regannel, és én elkezdtem összerakni a kirakóst.

– Az alku megváltozott, Avari. Ha Bana lelkét akarod, vidd vele Addisonét, és add vissza a húgáét. Különben mindkét lelket elvisszük, te pedig csak azt tarthatod meg, ami most nálad van. 

A fenébe. Belém hasított a döbbenet, belekeveredve az immár minden idegvégződésemben érzett fájdalomba. Addison valahogy tudta, kicsoda Libby, és miért jött. Tod mondta el neki, vagy élete utolsó pillanataiban egyszerűen megértette? 

Bárhogy is történt, Addison egy egyszerű biccentéssel megkérte Libbyt, hogy vessen véget az életének, így kényszerítve rá a pokolfajzatot, hogy becserélje a lelkét Reganéra. Mert Addison már most készen állt a begyűjtésre, Regan pedig nem lesz rá készen, amíg meg nem hal, valószínűleg csak évtizedek múlva.

Avari arca elsápadt a dühtől, és mintha örvényleni kezdett volna szemében a harag, noha amikor egyenesen azokba a sötét gömbökbe pillantottam, nem láttam mozgást.

– Öt másodperc, vagy elfogy a szerencséd – mondta Tod, miközben Nash tovább verejtékezett, az én hangom pedig megtört. – Kicsit sietünk – mutatott rám, és rájöttem, hogy haza akar vinni, mielőtt meghalok. Meg akar menteni, ha már Addisont nem tudta. 

Én csak énekelni tudtam. És nézni a Démonleheletet szívó Libbyt. És várni.

– Öt… négy… – piszkálódott Tod, miközben Regant rázta a néma zokogás, és Avari felüvöltött dühében. A padló csúszni kezdett a jégtől a talpam alatt, és a leheletem láthatóvá vált a hidegben. 

Ekkor, amikor már azt hittem, mindennek vége – hogy Addison halála értelmetlen volt –, a pokolfajzat kiköpött egy rövid, erőteljes leheletet, és Regan lelke a mennyezetre emelkedett. 

Nash jelére elengedtem Addison lelkét, és a húgáéért kezdtem énekelni. Libby lenyelte a Démonlehelet végét is, és egyetlen ránk vetett pillantás nélkül eltűnt. Avari sokkal rövidebb idő alatt felszürcsölte Addy lelkét, mint amennyi Nashnek kellett ahhoz, hogy Reganét visszavezesse a testébe. És Tod csak ekkor engedte ki Bana lelkét a helyiségbe. 

Miközben Avari lenyelte, Nash felém rohant a csúszós padlón, maga mögött húzva a sokkos Regant. Csak egy pillanatom volt nyugtázni, hogy a szeme ismét gyönyörű, kék és normális. Majd odaértek hozzám, olyan sebességgel csúszva, hogy majdnem fellöktek.

– Most! – súgta Nash sürgetően, fájdalmas csoportba húzva minket, hogy hozzá, Reganhoz és Addison ernyedt karjához is hozzáérjek. – Vigyél minket vissza, most! 

Ezúttal nem okozott problémát a szándék, hogy átkeljek, és eleve daloltam. Avari dühös üvöltése gyorsan elhalkult a fülemben. Egy pillanattal később egy fülkékkel és olcsó, ipari szőnyegekkel teli irodában rogytam a padlóra. Addy ott feküdt mellettem, Nash és Reg pedig az arcukon a gyász és a megkönnyebbülés keverékével bámultak le rám.

Egy pillanattal később Tod is megjelent az öccse mellett.

– Jól vagy? – Nash mellém térdelt, de csak a fejemet tudtam rázni. A hangom teljesen elment, és annyira fájt mindenem, hogy alig kaptam levegőt. – Hívd anyát – adta ki az utasítást Nash, fél kezét mögém csúsztatva, a másikat a térdem alá. Kivitt az irodából a folyosóra, Regan pedig sírva és Nash mobiljának telefonkönyvét görgetve követte őt, egy olyan nevet keresgélve, amit nem is ismert, mert közben Tod a nővére holttestét cipelte. 

Amíg a liftre vártunk, minden egyes másodperc kínszenvedés volt. Mindenem fájt, legjobban ott, ahol Nash hozzám ért. De hálás voltam az érintéséért.

– Rendbe fogsz jönni – suttogta Nash. – A szavatossági dátumod itt teljesen érvényes, úgyhogy nem halhatsz meg. De amíg nem hozunk rendbe, ez pokolian fog fájni. 

Ezt magamtól is kitaláltam.

Éppen arra jutottam, hogy a Prime Life-ban kikapcsolhatták a lifteket a munkaidő végén, amikor halk csengéssel széttárultak a tükrös ajtók. Odalent keresztülsétáltunk a kísértetiesen üres előcsarnokon, és Nash lerakott egy borvörös kanapéra, miközben kirúgta a parkolóházba vezető, bezárt üvegajtót. Háromszor kellett próbálkoznia, de így is le voltam nyűgözve. 

Harmony akkor vette fel a telefont, amikor Nash bekötött az anyósülésbe, és Regan átadta a mobilt Todnak, aki lezárta a csomagtartót, amelybe gyengéden belefektette Addisont. Ő elmesélte a lényeget, és megkérte az anyját, hogy készítse elő nálunk a szükséges dolgokat, mire odaérünk. Harmony azt mondta, tíz perc múlva nálunk lesz. 

Nekünk húsz kellett. És Tod, miután kirakott minket Nashsel, elindult a Page testvérekkel hazafelé, ahol Regan majd a saját szobája padlóján „találja meg” nővére élettelen testét. Aztán visszavitte Emma kocsiját. 

A mi bejáratunk már azelőtt kinyílt, hogy Nashsel a tornácra értünk volna, és az apám egy szó nélkül átvett tőle. Haragját pillanatnyilag elnyomta a félelem, amelyet az óta a nagyon régi nap óta nem láttam rajta, amire már alig emlékeztem.

Azóta, hogy az anyám meghalt, hogy megmentsen.

– Ne, már megint – dünnyögte, miközben lefektetett a kanapéra. Én felnyögtem, mire könnyek öntötték el a szemét. 

– Rendbe fog jönni – tolta félre Harmony gyengéden. Én azt sem tudtam, hogy ott van, de hirtelen mellettem termett, ujjai hidegek voltak a karomon, a másik kezében teli injekciós tűt tartott. – Tod azt mondta, hogy karmazsinfutó. 

– Hol a pokolban talált… – Apa szeme tágra nyílt a rémülettől, és a haragjának egy része is visszatért. – Kaylee, mit csináltatok? 

– Majd később elmeséli, Eden – jelentette ki Harmony határozottan. A tű a karomba csúszott, és noha kellemesen hideg volt, a testemben szétömlő orvosság úgy égetett, mint az eredeti csípés. – Egyelőre hagyd aludni. Négy óra múlva egy újabb dózisra lesz szüksége – emelt a magasba egy másik injekciós tűt, hogy apám is lássa, ő pedig bólintott. – Ha azután négy órával nem tűnik el a vörös háló, hívj fel. 

De még azelőtt vissza fog nézni rám. Erről Nash gondoskodik majd.

– Gyere, Nash – mondta Harmony, és hangjának kemény éle arról árulkodott, ő sem ússza meg majd egykönnyen. 

– Ne… – nyögtem, és meglepődtem, hogy a torkomból tényleg kijött ez a rekedt, elkínzott hang. Utolsó erőmmel elkaptam Tod csuklóját. 

Harmony rám nézett, majd az apámra:

– Nem maradhatna, Aiden? Azt akarja, hogy maradjon. 

Apám habozott, én pedig könyörögni kezdtem neki a tekintetemmel. Mindkettejükre szükségem volt. Soha nem fájt ennyire semmi életemben, de Nash hangja segíthet. Ebben biztos voltam.

– Rendben – mondta végül apám. – De most aludnod kell, ifjú hölgy. 

Az „ifjú hölgyet” majd később megbeszéljük. De a mondanivalója többi részével egyetértettem. 

Az utolsó, amit elalvás előtt láttam – a csodálatos, fájdalommentes alvás előtt –, kettejük arca volt egymás mellett, amint egyformán aggódó arckifejezéssel figyelnek. 

– Köszönöm, hogy eljöttetek – simította le lapos hasán Regan a fekete ruhát. Tökéletes, kék szeme piros volt a sírástól, de az arckifejezése csupa erőt és tartást tükrözött. Az anyja a koporsó mellett állt, a gyógyszerek kiváltotta öntudatlanságban bámulva a sírköveket. Az egyetlen általa ismert módon igyekezett feldolgozni Addy halálát – gyógyszerekkel, alkohollal és bezárkózással. Majdnem egy hete nem lépett ki a házból, és ezúttal is csak a temetés miatt hagyta el. Mert Regan rákényszerítette. 

– Ki nem hagytuk volna – felelte Nash, én pedig bólintottam. Mindkettőnk nevében beszélt. 

Regan intézett el mindent, ő választotta ki a nővére kedvenc virágait, zenéit és verseit, csakúgy, mint a koporsót és a sírhelyet. Ez nagyon nagy dolog egy tizenhárom évestől, aki le van törve a nővére halála – áldozata – miatt, és belesajdult a szívem, hogy kénytelen volt felnőni a feladathoz. 

De boldogulni fog. Erről állának eltökélt vonala és egyenes gerince egyértelműen árulkodott. Bármi is történjen, Regan Page boldogulni fog.

Erről Addy gondoskodott.

Regan az anyjára pillantott, majd a lesifotósok tömegére a hosszú barikád mögött, mielőtt ismét felém fordult:

– Hogy érzed magad? 

– Jól vagyok. Tényleg – tettem hozzá, amikor kétkedés villant az együtt érző, valódi szemekben. 

Aznap, amikor Addy meghalt, mire lement a nap, eltűnt a bőrömről a piros háló, de még három nap kellett hozzá, hogy a fájdalom is elmúljon. És a bokám körüli pöttyök nyoma megmaradt – két kör alakú, élénkpiros sebhely formájában. Én azon a héten nem mentem már iskolába, de Harmony csak a csütörtököt engedte el Nashnek, és azt is csak azért, mert szerda éjjel nem aludtunk. 

És mivel elég jól voltam a temetéshez, hétfőn megyek iskolába.

Addy búcsúztatója zártkörű volt, de Regan bevitt minket. Tod végigsírta az egészet – szerintem csak én láthattam. Addy halálába majdnem belehalt. Ismét. Levi adott neki pár hét szabadságot, és személyesen helyettesítette a kórházban. És egyszer sem láttuk Todot szerda éjjel és a temetés között. 

Azt hiszem, nagyon zavarta a tudat, hogy Addison lelke a kapzsiság démonának birtokában van, és hogy létezése hátralévő részét szörnyű, válogatott kínok között fogja tölteni.

Ezt én sem viseltem túl jól. Nagyon szerettem volna megmenteni. És rengeteg időm volt a kudarcomon gondolkodni, mert egy teljes hónap szobafogságot kaptam. Apámat nem hatották meg önzetlen szándékaim. Ő úgy gondolta, a világon – vagy bármelyik világon – semmi nem ér annyit, hogy kockára tegyem miatta az életemet. 

Miután ezt közölte velem, nagyon nehezemre esett panaszkodni a szobafogságra, noha így csak az iskolában és a lúdvércoktatáson fogok Nashsel találkozni.

Az egyetlen pozitívum, ami az egészből származott – Regan lelkének visszaszerzésén kívül –, az volt, hogy nem buktunk le a betöréssel a „Prime Life”-ba. Hála az égnek. Azt nehezen tudtuk volna kimagyarázni a zsaruknak. Apámnak sem volt könnyű. 

– Szóval, mit fogsz most csinálni? – bújtam Nash meleg mellkasához kényelmesen. 

Regan megvonta a vállát, és a füle mögé simította egyik szőke tincsét:

– Azt hiszem, anyámról fogok gondoskodni. És messzire elkerülöm John Dekkert. 

Bólintottam. Mindnyájan büszkék voltunk Reganre. Addison áldozatának tiszteletére máris felmondta a szerződését Dekkerrel, és más szereplési lehetőségeket keresett. Az a hír járta, hogy a Tinicsatorna – Dekker legnagyobb riválisa – sorozatot akar vele forgatni, de Regan még csak nem is fogadta a hívásaikat, amíg el nem temették Addisont. 

Attól, hogy a farkasok máris a sarkát harapdálták, felmerült bennem a kérdés, vajon sikerül-e bárkinek megőriznie a lelkét a szórakoztatóiparban.

Ami pedig a Dekker Mediát illeti, amennyire tudom, nem képesek több lelket szállítani Avarinak az alvilági csónakos nélkül. Úgyhogy Hollywood kamaszai biztonságban vannak, legalábbis egyelőre. De még így is rosszul lettem, ahányszor a lélektelen áldozatokra gondoltam, akik Avari kezében szenvednek örökre a túlvilágon. Ám ez ellen semmit nem tudtam tenni.

Apám azt mondta, nem menthetek meg mindenkit, és jobb napjaimon be kellett ismernem, hogy igaza van. Az embereknek meg kell tanulniuk döntéseket hozni, és vállalni a döntéseik következményeit.

Engem is beleértve.

– Azt hiszem, az ott az apád – mondta Regan, és én megfordultam, hogy kövessem a pillantását. És valóban, apám állt a frissen mosott autója előtt, sötét öltönyében jóképűbben, mint valaha, és várt rám türelmesen. 

– Aha, most jobb, ha megyek – léptem előre Nash mellől, amikor Regan kitárta a karját, hogy megöleljen. 

– Köszönöm, Kaylee – súgta a fülembe, miközben olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. – Nagyon szépen köszönöm. – Szipogott egyet, és a következő szavai rekedtesek voltak, mintha a könnyeit fojtaná vissza. – Nem fogom elfelejteni, amit értem tettél. Amiben Addynek segítettél. 

Én csak viszonoztam az ölelését, mert nem tudtam, mit mondjak.

Nincs mit? De volt mit. Majdnem meghaltam. 

Bárki más ugyanezt tette volna? De ez sem volt igaz. 

Én azért segítettem Addynek és Regannek, mert nem tudtam nem segíteni nekik. Mert úgy gondolom, a legtöbb ember megérdemel még egy esélyt. És mert nem bírtam volna tükörbe nézni, ha csak tétlenül állok, miközben ők a lelkük nélkül halnak meg, ha egyszer segíthetek ezen. 

Regan végül hátralépett, és a szemembe nézett, a sajátjában könnyekkel: 

– Szeretném, ha tudnád, hogy értem, mit áldozott fel értem Addy. És mindent meg fogok tenni, hogy kiérdemeljem. 

– Tudom. – Ezzel megszorítottam a kezét, és Tod felé fordultam, aki egy széles tölgy csontvázkarjai alól bámulta a koporsót. Beszélnem kellett vele, mielőtt elmegyek, mert nem tudtam, mikor látom újra. 

Mint ahogy azt sem, hogy Nash látja-e éppen. De a szorítása erősebbé vált a vállamon, amikor észrevette, merre vezetem, és ebből tudtam, hogy látja a bátyját:

– Kaylee, muszáj ezt most? Nagyon fáj neki. 

– Regannek is – világítottam rá, és a szabad kezem a fekete kabátom zsebébe csusszant, amelyet direkt a temetésre vettem. – Tudnom kell, hogy ő tette-e. 

– Számít ez egyáltalán? – kérdezte Nash, és amikor felnéztem rá, láttam, hogy lassan örvénylik a szeme, noha azt nem tudtam, milyen érzelemtől. – Ami megtörtént, megtörtént, és az igazság nem mindig szép. És egyébként is, biztos, hogy tudni akarod? 

– Igen. Hallanom kell. – Mert egy részem nem tudta elhinni, hogy tényleg megtette. 

Nash a homlokát ráncolta, de velem tartott. Amikor Tod fája alá értünk, és Nash teste eltakart minket a koporsó körül őgyelgő gyászolók elől, kihúztam a zsebemből egy félbehajtott újságcikket:

– Tudsz erről bármit? 

Tod elvette a lapot, és kihajtogatta. Csak a főcímet olvashatta el, mielőtt visszaadta, ügyelve arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca, noha szemének égkék mélyén vad düh kavargott. Az, hogy ezt én is láttam, azt jelentette, hogy nagyon mélyről jön. És ez a gondolat megijesztett.

– Kaylee, ne kérdezz olyat, amire nem akarod hallani a választ – mondta a kaszás keményebb és kifejezéstelenebb hangon, mint valaha. 

– Megölted – vádoltam, miközben legalább ötvenedszerre pillantottam a címre: 

„A MILLIÁRDOS CÉGVEZETŐ ELTŰNT; NŐVÉRE A LEGROSSZABBTÓL TART”. 

– Nem. A halál túl jó lenne John Dekker számára – felelte Tod minden megbánás nélkül. Kegyetlen arckifejezésétől megborzongtam. 

– Hol van? – kérdezte Nash, amikor felfogta, hogy a bátyja nem fog többet mondani. 

– Avari irodájában raktam ki. 

A szívem a torkomba ugrott, és hirtelen meghallottam a saját pulzusomat:

– Ott hagytad az Alvilágban? 

A kaszás megvonta a vállát:

– Odaát ritkaság az eleven játék. Nem fogják megölni. 

– Sokkal rosszabbat tesznek vele – szakadt ki belőlem. 

Tod felvonta fél szemöldökét:

– És jobbat érdemelne? 

Ezen el kellett gondolkoznom. John Dekker több tucat kamasz lelkének elvesztéséért felelős, és azon dolgozott, hogy Addy és Regan ne tudják visszaszerezni a sajátjukat. Nem érdemli meg az örök kínszenvedést?

Valószínűleg de. Csakhogy ez nem az én döntésem. Ekkora hatalomnak a puszta gondolata is megrémített.

Bár Todot láthatóan nem zavarta.

– Nem tudom elhinni, hogy ilyet tettél… 

– És mégsem kéred, hogy hozzam vissza. – Tod a hajába túrt. – Szerintem simán el tudod hinni. Szerintem azt kívánod, bár te magad tetted volna meg. 

– Nem. – Megráztam a fejem, és zavarni kezdett a Todban zabolázatlanul lángoló harag. Vajon ezért nem akarja az apám, hogy egy kaszással barátkozzak? Mert, mint ahhoz ragaszkodik, Tod tényleg veszélyes? 

Elűztem ezt a gondolatot. Ez túl sok így, Addyt szinte még el sem temették, engem pedig a kudarcom gondolata is kísért. Ismét megfogtam Nash kezét, és a zsebem mélyére dugtam a kivágást. – Mennem kell – mondtam, félig apám kocsija felé fordulva. 

– Kaylee, mondd ki – szólt utánam Tod, és örültem, hogy senki más nem hallja. Ezúttal még Nash sem. Ezt kiolvastam az arcára ülő megkönnyebbülésből – ő örült, hogy elmegyünk a bátyjától. – Csak egy szó, és visszahozom. Megmentem a véget nem érő kínszenvedéstől. Rajtad múlik… 

Forró, keserű könnyek szöktek a szemembe, miközben rettenet töltötte be a szívemet. Ez nem az én döntésem. Nem kényszeríthet rám egy ilyen döntést. Ez nem helyes.

De miközben az apám felé sétáltam, oldalamon a fiúmmal, a szám csukva maradt, és az, hogy ez a csend mit árul el a lelkem mélyéről, jobban megrémített, mint ahogy azt ki tudnám fejezni.

Apám beindította az autót, és Nash gyengéden megcsókolt, mielőtt beültem az anyósülésre. Utána magam alá simítottam a szoknyám, ő pedig rám csukta az ajtót. Kiűztem a fejemből John Dekkert és Todot. Az agyam hátuljába kényszerítettem őket, hogy helyet szorítsak Nashnek.

Csak Nashre fogok gondolni. Nashben bízom. Szeretem. Megértem, nem úgy, mint a bátyját, akit soha nem fogok.

Nash integetett nekem az oldalsó visszapillantóban, miközben az autónk lassan elindult előre, és az apám óvatosan kerülgette a sajtósokat. A fejemet a hideg ablaknak támasztottam, úgy figyeltem, ahogy egyre kisebb lett az alakja a visszapillantóban. Próbáltam nem gondolni arra, milyen soká lehetünk ismét kettesben.

A szobafogságom három hét, öt nap és négy óra múlva ér véget.

Három hét, öt nap, négy óra és ötvennégy másodperc múlva. Ötvenhárom másodperc… Ötvenkét másodperc… 

De ki számolja?