- Feynman professzorral beszélek a Cornell Egyetemről?

- Igen, én vagyok.

- A nevem ez meg ez, és az ilyen meg ilyen repülőgépgyártó vállalattól hívom. - Az egyik legnagyobb repülőgépgyártó céget nevezte meg Kaliforniában, de hogy melyiket, arra sajnos már nem emlékszem. Majd így folytatta:

- Az a tervünk, hogy fölállítunk egy kutatórészleget, ahol rakétahajtású repülőgépek tervezésével foglalkozunk. Az évi költségvetésünk ennyi meg ennyi millió dollár lesz... - azzal mondott néhány valóban nagy számot.

Félbeszakítottam:

- Egy pillanat, uram! Fogalmam sincs, miért éppen hozzám fordul mindezzel!

- Hadd fejezzem be! Mindent megmagyarázok, csak hadd mondjam el úgy, ahogy szeretném! - Még magyarázott nekem egy ideig, hogy ennyi meg ennyi ember dolgozik majd a kutatólaboratóriumban, abból ennyinek meg ennyinek lesz majd ilyen meg ilyen szintű képesítése, ennyi meg ennyi lesz köztük a tudományok doktora...

- Elnézést, uram - mondtam neki. - Szerintem nem én vagyok a maga embere!

- Richard Feynmannal beszélek? Richard P. Feynmannal?

- Igen, de...

- Akkor nagyon kérem, hagyja, hogy végigmondjam, amit akarok, és utána mindent megbeszélünk!

- Rendben van: csak tessék! - Azzal leültem, becsuktam a szemem, végighallgattam az egész történetet a nagyszabású terv részleteiről, és változatlanul a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy miért nekem címezik ezt az egészet...

A pasas végül befejezte, majd közölte velem: „Azért beszéltem a terveinkről, mert meg akarom kérdezni, hogy vállalná-e a kutatólaboratórium igazgatói tisztét.”

- Biztos, hogy én kellek maguknak? Az elméleti fizika professzora vagyok, nem pedig rakétamérnök vagy repülőgépmérnök vagy bármi efféle!

- Igen, biztosak vagyunk benne, hogy maga a mi emberünk!

- De ki adta meg a nevem? Miért éppen engem hívtak fel?

- Uram, az Ön neve szerepel a nukleáris fűtőanyaggal működő rakétahajtású repülőgép szabadalmi okiratain!

- Ó! - válaszoltam. Most már értettem mindent! De hogy miért éppen az én nevemen van ez a szabadalom, azt feltétlenül el kell most mesélnem. A pasasnak egyébként ezt válaszoltam:

- Sajnálom, de szeretnék inkább a Cornell Egyetem professzora maradni!

Szóval a háború alatt, Los Alamosban egy nagyon kellemes fickó, bizonyos Smith százados volt az állami szabadalmi iroda vezetője. Mindenkinek küldött egy feljegyzést: „A szabadalmi iroda készséggel bejegyez szabadalomként minden olyan elgondolást, amin Önök jelenleg dolgoznak - mindent, aminek az Egyesült Államok hasznát veheti. Önök talán úgy vélik, hogy a nukleáris energiával vagy annak felhasználásával kapcsolatos elgondolásaikat mindannyian ismerjük, de egyáltalán nem ez a helyzet! Kérem, látogassanak el az irodámba, és meséljék el, min dolgoznak!”

Ebédnél összefutottam Smith századossal, és ahogy sétáltunk visszafelé a kísérleti részlegbe, szóba hoztam a levelét: „Az a körlevél, amit szétküldött - miféle marhaság az, hogy menjünk be magához és meséljük el az összes ötletünket?!”

Szó szót követett, és miközben odaértünk az irodájához, azt találtam neki mondani: „A nukleáris energia alkalmazásával kapcsolatban annyi ötlet adódik, hogy egész nap mesélhetnék magának, akkor se érnék a végére!”

- PÉLDÁUL???

- Tessék, sorolom! Egy példa: nukleáris reaktor a víz alatt; a víz bemegy itt, a gőz kijön a túloldalon, pssssss!; és máris kész a tengeralattjáró! Vagy: nukleáris reaktor a levegőben; elöl bemegy a levegő, a magreakció fölmelegíti, hátul kijön a levegő, bruuuuum!; kész a repülőgép! Vagy: nukleáris reaktor; hidrogént küldünk át rajta, husssss!; kész a rakéta! Vagy: nukleáris reaktor; csak éppen a szokásos urán helyett dúsított uránt használunk berillium-oxiddal, magas hőmérsékleten, hogy nagyobb legyen a hatásfok; kész a nukleáris erőmű! Milliónyi ötletet sorolhatnék! - azzal kisétáltam az ajtón.

Már el is felejtettem az egészet, amikor vagy három hónappal később Smith behívott az irodájába: - Feynman, a tengeralattjárót valaki már beadta, de a másik három a magáé! - Hát ez volt a magyarázat: amikor abban a kaliforniai repülőgépgyárban leültek kitalálni a kutatólaboratóriumot, és elkezdték törni a fejüket, hogy ki lehet a rakétahajtású fityfenék legnagyobb szakértője, nyilván arra jutottak, hogy semmi az egész: meg kell nézni, kinek a nevén van a szabadalom!

Smith százados szólt, hogy írjak alá néhány papírt, mert csak így lehet beadni a három ötletet szabadalomként. Mármost létezik egy furfangos jogszabály, miszerint csak akkor érvényes az államnak benyújtott szabadalmaztatási kérelem, ha cserébe az állam is ad valamit...! Az irat, amit aláírtam, ezzel végződött: „Én, Richard P. Feynman, ötletem tulajdonjogát 1, azaz egy amerikai dollárért átruházom az amerikai államra...” Aláírtam a papírokat, majd megkérdeztem:

- És hol az egy dollárom?!

- Ez merő formalitás! - válaszolta Smith százados. - Nincs olyan büdzsénk, amiből kifizethetnénk ezeket az egy dollárokat.

- De a papír azt mondja, hogy az aláírásomért cserébe kapok egy dollárt! Kérem a dolláromat!

- Ugyan, ne vicceljen! - tiltakozott Smith százados.

- Én nem viccelek! Ez egy jogi okirat! Maga azt mondta, hogy írjam alá, én pedig becsületes ember vagyok: ha aláírok egy papírt, amin az áll, hogy kapok egy dollárt, akkor nekem meg is kell kapnom azt a dollárt! Ez a becsületes eljárás!

- Jó, jó, tessék! - kiáltotta Smith százados színpadias hévvel. - Itt van: a zsebemből kifizetem magának az egy dollárját!

- Oké!

Eltettem az egydollárost, és már tudtam is, mit fogok vele kezdeni. Lent a boltban vettem belőle - egy dollár akkoriban nem volt kevés - mindenféle süteményt, kekszet, marcipánnal töltött csokoládét meg más finomságokat, visszamentem az elméleti fizikai laborba, és kiosztottam mindent: „Tessék, tessék! Tessék a sütemény! Mindenki a vendégem! Megkaptam a pénzemet! Egy dollárt kaptam a szabadalmamért!”

Na, erre mindenki, aki valaha beadott valamit szabadalmaztatni - jó sokan voltak -, lerohant Smith századoshoz az egy dollárját követelni! Smith kezdte osztogatni a dollárokat a zsebéből, de hamar be kellett látnia, hogy nem fogja győzni pénzzel. Mint az őrült, nekiállt alapítványok után kutatni, hogy fedezetet találjon a követelőző ötletgazdák egydolláros szabadalmi díjára, de azt már nem tudom, végül hogyan sikerült lecsillapítania a kedélyeket...

 

 

 

CSAK ÚGY RÁKÉRDEZEK?!

 

 

Még az első időkben, miután a Cornell Egyetemre kerültem, levelezésben álltam egy lánnyal, akivel Új-Mexikóban ismerkedtem meg annak idején, amikor a bombán dolgoztunk. Ez a lány az egyik levelében megemlített egy srácot, valami ismerősét, és én ebből rögtön kihámoztam, hogy az iskolaév végén minél gyorsabban el kell utaznom hozzá, ha meg akarom menteni a kapcsolatunkat. Amikor odaértem, kiderült, hogy jóvátehetetlenül elkéstem; végül egy motelben kötöttem ki Albuquerque-ben, egész nyárra szabad voltam, és nem volt az égvilágon semmi dolgom. A Casa Grandé Motel a várost átszelő fő autóút, a 66-os mentén állt. Vagy három házzal lejjebb, szintén az út mentén volt egy kis éjszakai mulató, ahova el lehetett járni szórakozni. Idővel egészen odaszoktam, hiszen nem volt semmi dolgom, és amúgy is nagyon szerettem éjszakai bárokban ismerkedni és figyelni az embereket.

A legelső alkalommal történt: éppen egy pasassal beszélgettem a bárpultnál, amikor hirtelen felfigyeltem rá, hogy az egyik asztalnál csupa gyönyörű fiatal nő ül. Légikisasszonyok voltak, ha jól emlékszem, a TWA légitársaságnál, és éppen valami születésnapot ünnepeltek. A pasas mellettem megszólalt: „Gyerünk, kapjuk össze magunkat és kérjük fel őket táncolni!”

Felkértünk két lányt, fordultunk velük egyet, utána pedig a lányok meghívtak bennünket az asztalukhoz. Néhány pohár ital következett, majd odajött hozzánk a pincér: „Hozhatok még valamit?” Kedvenc szórakozásom, hogy részegnek tettetem magam; teljesen józan voltam, de odafordultam a lányhoz, akivel táncoltam, és a részegek kásás hangján megkérdeztem tőle:

- KKKKKér mégvamit?

- Mit szabad? - kérdezte.

- BBBBBármit, amicsakkar, BBBBBÁRMIT!

- Jaj de jó, akkor kérjünk pezsgőt! - kiáltotta a lány nagy lelkendezve.

Hangosan, hogy a bárban mindenki hallja, odakurjantottam a pincérnek: „Ppppezsgőt mimimindennnnkinek!” Erre hallom, hogy a haverom odasúgja a partnernőmnek, micsoda dolog ez, szégyellje magát, kihasználja, hogy részeg vagyok és „az utolsó petákot is kihúzza a zsebemből”! Akkor már kezdtem gyanítani, hogy komoly hibát követtem el...

A pincér nagyon rendes volt: odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:

- Uram, a pezsgőnek tizenhat dollár palackja...! - Persze azonnal elvetettem az ötletet, hogy mindenkit meghívok pezsgőre: még hangosabban, mint az előbb, odakiabáltam neki:

- FELEJTSÜK EL!

Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor a pincér néhány perc múlva újra felbukkant, mégpedig az összes kötelező kellékkel: karján a fehér kendővel, egy teli tálca üvegpohárral, egy vödör jéggel és egy palack pezsgővel. Ő úgy értette, hogy „Felejtsük el - a tizenhat dollárt!”, miközben én azt akartam mondani, hogy „Felejtsük el - a pezsgőt!”

Szépen ki is töltötte a pezsgőt mindenkinek, én kifizettem a tizenhat dollárt, a haverom pedig szörnyen dühös volt a partnernőmre, mert meg volt győződve róla, hogy a lány kicsalta az összes pénzemet. Ami engem illet, úgy döntöttem, hogy ezzel be is fejezem a mulatságot - akkor még nem tudtam, hogy még csak a kezdeténél tartok egy vadonatúj kalandnak...

Attól kezdve gyakran eljártam a bárba, és ahogy múltak a hetek, a műsorszámok is egyre cserélődtek. A legtöbb fellépő társulat körbe-körbe pendlizett Amarillo meg a jó ég tudja, hány másik texasi város között. Volt egy állandó énekesnője is a klubnak, név szerint Tamara. Valahányszor új társulat bukkant fel a klub forgatagában, Tamara kiszemelt nekem egy lányt a tánckarból, és bemutatott neki. A kiválasztott lány annak rendje és módja szerint odaült hozzám, én meghívtam egy italra, aztán egy jót beszélgettünk. Persze akartam én mást is, nem csak beszélgetni, de az utolsó pillanatban mindig közbejött valami. Nem is értettem, Tamara miért vállalja újra meg újra a vesződséget: összehoz ezekkel a csinos lányokkal, a dolog jól is indul, de mindig az a vége, hogy rendelem az italokat, egyiket a másik után, egész este beszélgetünk - és semmi több! A haverom sem jutott tovább, ráadásul neki az a kiváltság sem adatott meg, hogy Tamara lányokat mutatott be neki - az az igazság, hogy balfácánok voltunk mind a ketten...

Aztán néhány hét múlva, a sokadik tánckar és a sokadik lány után jött egy új társulat. Tamara be is mutatott az egyik lánynak, mint rendesen, és következett a szokásos menet: meghívtam a lányt egy italra, és elkezdtünk beszélgetni. A lány nagyon aranyos volt velem, és miután föllépett a műsorban, visszajött az asztalomhoz. Mondhatom, tényleg jól éreztem magam vele, a vendégek pedig lopva méregetni kezdtek, és láthatóan törték a fejüket: ugyan hogy tudtam elérni, hogy ez a lány éppen engem tüntessen ki a kegyeivel?!

Később, már záróra táján, a lány belekezdett a szokásos mondókába, amit addig már oly sokszor végighallgattam: „Annyira jó lett volna, ha fölmehetünk hozzám ma éjjel, de tudod, lesz egy kis buli nálunk, úgyhogy talán majd holnap...” Én persze jól tudtam, mit jelent a „talán majd holnap” - azt jelenti: SOHA.

Menet közben észrevettem, hogy partnernőm, akit egyébként Gloriának hívtak, a műsor alatt, de még amikor kiment a mosdóba vagy jött visszafelé az asztalomhoz, mindig szót váltott a műsorvezetővel. Egyszer amikor Gloria éppen a mosdóban volt, egy hirtelen ötlettől vezérelve odaszóltam a műsorvezetőnek, aki éppen az én asztalom mellett ment el: „Nagyon kedves nő a felesége!”

- Köszönöm! - válaszolta, és szóba elegyedtünk. A műsorvezető azt hitte, Gloria mondta el nekem, hogy ők ketten férj és feleség, Glória pedig amikor visszajött, először azt gondolta, hogy a férje árulta el a dolgot. Diskuráltunk egy kicsit hármasban, aztán meghívtak, hogy záróra után menjek fel hozzájuk.

Éjjel kettőkor át is mentem velük a motelbe: persze nem volt ott semmiféle buli, de azért sokáig beszélgettünk, sőt a fotóalbumukat is megmutatták, még abból az időből, amikor Iowában összeismerkedtek. Gloria akkoriban pattogatott kukoricán élő, duci lány volt, de a későbbi képek tanúsága szerint lefogyott, és végül tényleg nagyon csinos nő lett belőle.

A férje mindenfélére megtanította, holott ő maga írni-olvasni se tudott, ami különösen érdekes volt, hiszen műsorvezetőként mindig fel kellett olvasnia a műsorszámok címét és az amatőr énekversenyen indulók nevét, és nem lehetett észrevenni, hogy amit „felolvas”, azt igazából nem is képes elolvasni! (A következő éjjel azután megfigyeltem a módszerét. Amikor Gloria fölvezetett valakit a színpadra vagy lehozott onnan valakit, belepillantott a műsorfüzetbe a férje kezében, és odasúgta neki, mi a neve a soron következő fellépőnek és mi a szám címe.)

Gloria és a férje nagyon jópofa és kedves emberek voltak, sokszor beszélgettünk mindenféle érdekes dolgokról. Egy ízben felidéztem megismerkedésünk történetét, és föltettem nekik a kérdést: vajon miért mutat be nekem Tamara egyre újabb lányokat? Mire Gloria: „Tudod, mielőtt Tamara összeismertetett bennünket, azt mondta nekem: »És most bemutatlak valakinek, aki tényleg szereti szórni a pénzt!«”

Először nem esett le a tantusz, de aztán rájöttem: a tizenhat dolláros pezsgő, amit azzal a határozott és rögtön félreértett „Felejtsük el!” felkiáltással rendeltem, ilyen jó befektetésnek bizonyult! Nyilvánvaló hírnévre tettem szert: én voltam az a kissé különc figura, aki soha nem csípi ki magát, akinek nincs egy elegáns ruhája, de mindig kész vagyonokat költeni a partnernőjére...

Végül azt is bevallottam Gloriáéknak, hogy egyvalami nem hagy nyugodni: „Nekem megvan a magamhoz való eszem - de úgy látszik, csak a fizikához. Odaát a bárban hemzsegnek az intelligens pasasok - olajmágnások, bányamérnökök, fontos üzletemberek meg effélék - és valahányszor meghívnak egy lányt az asztalukhoz, végül nem kapnak semmit.” (Addigra már tisztába jöttem vele, hogy a bárban nemcsak én, hanem a többi pasas sem jut semmire a lányokkal, akiket meghívnak az asztalukhoz.) „Hogyan lehetséges - kérdeztem Gloriáéktól -, hogy egy intelligens ürgéből tökkelütött hülye lesz, ha bekerül egy bárba?”

Erre megszólalt a férj: „Na, erről én fogok mesélni! Pontosan tudom, hogyan megy a dolog: majd leckéket adok neked, hogy legközelebb egy efféle bárban is zöldágra tudj vergődni a lányokkal. De mielőtt megtanítanám a dolog mikéntjét, bebizonyítom neked, hogy tényleg tudom, mit beszélek! Figyeld meg: Gloria el tudja érni, hogy egy ürge téged hívjon meg pezsgőkoktélra!”

- Oké, rendben! - válaszoltam, magamban meg azon gondolkodtam, hogy az ördögbe fogják ezt véghezvinni?!

Gloria férje még hozzátette: - Pontosan úgy csinálj mindent, ahogy mondom: holnap este leülsz az egyik asztalhoz, jó messze Gloriától, és amikor Gloria jelez neked, csak annyit kell tenned, hogy elsétálsz mellette.

- Hidd el, nem lesz nehéz! - tódította Gloria.

Másnap este bementem a bárba és leültem az egyik sarokba, ahonnan jól láthattam Gloriát. Mit tesz isten, nemsokára letelepedett mellé egy ürge, és kis idő múlva már teli szájjal vigyorgott. Egyszer csak látom, hogy Gloria felém villantja a szemét. Fölálltam, és nemtörődöm pofával elsétáltam mellettük. Ahogy elhaladtam mellette, Gloria hirtelen felém fordult, és örömteli meglepetéssel rám köszönt: - Jé, szia, Dick! Hát te mikor jöttél vissza? És hol-merre jártál?

Abban a minutában az ürge is felém fordult, hogy megnézze magának, ki a fene az a „Dick”, és megláttam a szemében valamit, amit tökéletesen megértettem, hiszen magam is gyakran kerültem hasonló helyzetbe.

Az első pillantás: „Nem, ez biztos csak valami barátja! Látszik, hogy régről ismerik egymást.” Ez játszódott le a pasas fejében - láttam a szemén, le tudtam olvasni az arcáról, és pontosan értettem, min megy most keresztül.

Gloria odafordult hozzá: - Jim, bemutatom egy régi barátomat, Dick Feynmant.

A második pillantás: „Na jó! Kedves leszek ehhez az ürgéhez, hogy a lány még rokonszenvesebbnek találjon!”

Azzal Jim rám nézett: „Hello, Dick, meghívhatom egy italra?”

- Persze, köszönöm!

- Mit inna?

- Amit a hölgy!

- Mixer, még egy pezsgőkoktélt, legyen szíves!

Hát ez tényleg nem volt nehéz! Aznap éjjel, zárás után megint fölmentem Gloriáékhoz. Nagyokat nevettek, rettentő büszkék voltak rá, hogy ilyen könnyen ment minden. - Rendben, meg vagyok győzve: ti ketten tényleg tudjátok, mi a dörgés! És most, mi a következő lecke?

- Figyelj! - kezdte a férj. - A lényeg a következő: a pasas úriemberként akart viselkedni. Óriási hiba! A lányokat nem szabad respektálni! Sőt: az a legelső szabály, hogy nem szabad meghívni egy lányt még egy pakli cigarettára sem, csak ha előbb rákérdezel: lefekszel velem? Ha igent mond, és már biztos lehetsz benne, hogy ágyba fog bújni veled, és nem ver át, akkor meghívhatod!

- Őőő, már úgy érted ... mármint... csak úgy rákérdezek ?!

- Ide figyelj! Tudom, hogy ez az első lecke, és most még biztos nehezedre esik elhinni, hogy a lányokkal ilyen célratörőnek és szókimondónak kell lenni. Na jó, hívd meg a lányt előbb valamire, de ne valami drága italra! Hidd el, ezzel csak a saját dolgodat nehezíted...

Hát jó; megkaptam az irányelvet, most már magam is ki tudom találni, mi legyen a taktika! Másnap végig a lelkemet treníroztam: szoktattam magam a gondolathoz, hogy a lányok odaát a bárban egytől egyik ribancok, egy petákot sem érnek, és csak arra mennek rá, hogy itasd őket, és nem kapsz tőlük semmit, nem is érdemlik meg a nyavalyás szajhái, hogy úriember módjára viselkedj velük - satöbbi, satöbbi... Addig mondtam magamban ezt a monológot, míg végül már automatikusan ment magától.

Aznap estére készen álltam, hogy kipróbáljam magam. Bementem a bárba, mint rendesen, és rögtön odaintett nekem a haverom: „Hé, Dick! Várj csak, míg meglátod a lányt, akivel ma este vagyok! Elment átöltözni, mindjárt itt lesz.”

- Aha! - válaszoltam unottan, aztán leültem egy másik asztalhoz, nézni a műsort. Épp elkezdődött a show, amikor megjelent a haverom partnernője. „Kit izgat, még ha ilyen csinos is! - mormogtam magamban -, csak az érdekli, hogy valaki jól tartsa itallal, ő meg semmit se ad magából cserébe!”

Miután lement az első szám, a haverom odafordult hozzám: - Dick, hadd mutassam be neked Annt! Ann, ez itt egy jó barátom, Dick Feynman!

- Hello! - böktem oda, aztán néztem tovább a műsort. Néhány perc múlva Ann megkérdezte:

- Nem volna kedve átülni hozzánk?

Tessék, micsoda tipikus ribanc! A haverom meghívja, ő meg odainvitál engem az asztalukhoz! Majd hangosan: - Köszönöm, innen is jól látok!.

Eltelt egy kis idő, és egyszer csak megjelent egy hadnagy szép fess egyenruhájában, a közeli laktanyából, és látom, hogy néhány perc múlva Ann már a bár túlsó végében, a hadnagy asztalánál üldögél!

Később odaültem a bárpulthoz, Ann pedig táncolni ment a hadnaggyal, és amikor a hadnagy éppen háttal volt nekem, Ann mindig kedvesen rám mosolygott. „Micsoda ribanc! Most a hadnaggyal játssza a kisded játékait!”

Aztán hirtelen támadt egy ötletem: csak akkor nézek Annre, amikor a hadnagy is jól láthat engem: olyankor majd én is küldözgetek Ann-nek negédes mosolyokat, míg a hadnagy végre ráébred, hogy mi folyik itt! Ann hamarosan abba is hagyta a mosolygást...

Néhány perc múlva Ann otthagyta a hadnagyot, elkérte a mixertől a kabátját meg a retiküljét, és hangosan, jelentőségteljesen megjegyezte:

- Kimegyek sétálni egy kicsit! Van valakinek kedve csatlakozni?

Azt mondtam magamban: „Mondhatok nemet, lerázhatom magamról, de semmi értelme ezt játszani a végtelenségig, így semmire sem jutok! Itt az idő, hogy belevágjak!” Szenvtelen hangon megszólaltam: - Majd én elkísérem! - Kiléptünk az ajtón, lesétáltunk néhány saroknyit, megláttunk egy kávéházat, és Ann megkérdezte: - Mi lenne, ha vennénk egy pohár kávét meg egy szendvicset, aztán fölmennénk hozzám enni-inni?

Nekem persze tetszett a gondolat; be is mentünk a kávézóba, Ann három kávét és három szendvicset rendelt, én pedig fizettem. Ahogy megyünk kifelé az ajtón, hirtelen átvillant az agyamon: itt valami nem stimmel - túl sok a szendvics!

A motel felé Ann kibökte: - Az a helyzet, hogy nem lesz időm megenni veled a szendvicset, mert átjön hozzám egy hadnagy... - Mire én, magamban: „Na tessék! Megbuktam! Gloria férje megtanítja nekem a leckét, én meg az első vizsgán elhasalok! Megveszem neki a szendvicseket, elköltök egy dollár tízet, nem kérdezek tőle semmit, és most kiderül, hogy nem is kapok tőle semmit! Revánsot kell vennem, ha másért nem, legalább a mesterem becsületéért!”

Hirtelen megálltam, és közöltem Annel:

- Te ... te rosszabb vagy, mint egy KURVA!

- Micsoda?!

- Megveteted velem a szendvicseket, és mit kapok cserébe? Semmit!

- Te zsugori fráter! Ha tényleg így gondolod, nesze, kifizetem a szendvicsemet!

Csak blöfföl, gondoltam:

- Jó, fizesd ki!

Ann nagyon megdöbbent. Benyúlt a zsebébe, kivette azt a kevés pénzt, amije volt, és a kezembe nyomta. Én meg fogtam a szendvicseit meg a kávémat, és faképnél hagytam.

A szendvicset még az utcán megettem, aztán visszamentem a bárba, hogy beszámoljak Gloria férjének. Mindent elmeséltem neki, bocsánatot kértem tőle, hogy így megbuktam a vizsgán, és megígértem, hogy igyekszem kiköszörülni a csorbát. Mesterem mosolyogva csak ennyit mondott:

- Jó, jó, Dick, minden rendben! Mivel végül nem vettél neki semmit, légy nyugodt, veled fogja tölteni az éjszakát!

- Tessék?!

- Hidd el! - ismételte teljes meggyőződéssel. - Veled fogja tölteni az éjszakát, ebben bizonyos vagyok!

- De hiszen már nincs is itt! Hazament a had...

- Majd meglátod!

Eljött az éjjel két óra, a bár bezárt, de Ann csak nem bukkant fel újra. Megkérdeztem Gloriáékat, felugorhatok-e még egy kicsit hozzájuk, mire mondták, hogy persze jöjjek csak.

Éppen kiléptünk a bárból, amikor látom, hogy jön felém Ann, keresztül a 66-oson. Amikor mellém ért, karját a karomba fűzte, és csak annyit mondott:

- Gyere, menjünk fel hozzáml

Igaza lett hát a műsorvezetőnek, az én mesteremnek. A lecke nagyszerűen bevált!

Már a Cornellen történt ősszel, hogy az egyik táncesten fordultam néhányat az egyik továbbképzős húgával, aki Virginiából jött át látogatóba. Nagyon helyes lány volt, hamar elő is álltam a javaslattal: menjünk el egy bárba és igyunk meg valamit.

Útközben végig azt mondogattam magamnak: itt az alkalom, most egy rendes lányon is kipróbálhatom, amit Gloria férjétől tanultam! Azon még túlteszi magát az ember, hogy bele kell gyalogolnia egy konzumlány lelkébe, aki csak azon igyekszik, hogy meghívassa magát - na de ugyanezt megtenni egy helyes, rendes, déli államokbeli lánnyal...?!

Bementünk a bárba, és mielőtt leültünk, föltettem a kérdést:

- Figyelj, mielőtt meghívlak egy italra, szeretnék megtudni valamit: együtt alszunk ma éjjel?

Mire a lány: - Hát persze!

Szóval egy átlagos, rendes lánnyal is működik a dolog! De bármilyen hatékony is ez a módszer, soha többé nem alkalmaztam - egyszerűen nem találtam benne örömet. Persze nem ártott megtudni, hogy a dolgok olykor egészen másként vannak, mint azt valaha a szüleim tanították nekem...

 

 

 

SZERENCSESZÁMOK

 

 

Egyik nap éppen a hallban üldögéltem a Princetonon, amikor arra lettem figyelmes, hogy néhány matematikus az e^x függvény sorba fejtéséről beszél. Ez a sor a következőképpen fest: 1 + x+ x²/2! + x³/3! +... Minden tag úgy áll elő, hogy az előző tagot megszorozzuk x-szel és elosztjuk a soron következő számmal. Eszerint az x⁴/4 után a következő tagot úgy kapjuk, hogy az egészet megszorozzuk x-szel és elosztjuk 5-tel. Ilyen egyszerű az egész!

Annak idején, gyerekkoromban nagyon szerettem játszani a sorokkal; ennek a sornak a segítségével például kiszámítottam az e értékét, és élvezettel figyeltem, milyen gyorsan csökken a sor egymásra következő tagjainak értéke.

Hallgattam a matematikusokat, és közben valami olyat mormogtam félhangosan, hogy ezzel a sorral fejben is könnyű kiszámolni az e akárhányadik hatványát (egyszerűen x helyébe képzeljük a kitevőt).

- Ó, tényleg? Akkor tessék: mennyi e a 3,3-dikon?! - vágta rá valamelyik tréfás kedvű matematikus; Tukey volt, azt hiszem.

- Na, ez nem nehéz: 27,11!

Tukey tudta, hogy ezt nem is olyan könnyű fejben kiszámolni:

- Hé, hogy jött ez ki ilyen gyorsan?!

Erre már egy másik matematikus is megszólalt:

- Ismeritek Feynmant: tuti, hogy valami trükk van a dologban! Elmentek egy függvénytáblázatért, én meg közben még két tizedesjeggyel továbbjutottam:

- Az eredmény még pontosabban: 27,1126!

Megnézték a táblázatban:

- Stimmel! De hogy számoltad ki?!

- Egyszerűen összeadtam a sor tagjait!

- Képtelenség egy sort ilyen gyorsan összegezni! Biztos pont ezt az értéket tudtad fejből! Akkor mondd meg, mennyi e a 3-dikon?

- Ide figyeljetek, ez megterhelő munka: naponta csak egyet vállalok!

- Aha, tehát csalás az egész! - vágták rá győzedelmesen.

- Na jó, legyen! Az eredmény: 20,085!

Megnézték a táblázatban, én meg közben tovább számoltam néhány tizedesjeggyel. Most már tényleg izgatni kezdte őket a dolog, mert ez is stimmelt!

Íme, napjaink kitűnő matematikusai értedenül állnak a rejtély előtt, hogy én fejben ki tudom számolni az e akármelyik hatványát! Az egyik matematikus kijelentette: - Egyszerűen lehetetlen ilyen gyorsan behelyettesíteni és összeadni! Valami trükk van a dologban! Egy olyan nyakatekert hatványt, mint, mondjuk, e az 1,4-iken, már biztosan nem tudsz fejben kiszámolni!

- Hát, nem könnyű, de a kedvedért kiszámolom: 4,05!

Miközben kikeresték a táblázatból, még néhány tizedessel továbbjutottam, és utána közöltem velük:

- A mai napra legyen ennyi elég! - azzal kisétáltam az előcsarnokból, Az volt a dolog mögött, hogy történetesen fejből tudtam három számot: a 10-nek az e alapú logaritmusát (ezzel kell átszámítani a tízes alapú logaritmust e alapúra), ami annyi, mint 2,3026 (ebből pedig már azt is tudtam, hogy e a 2,3-dikon értéke nagyon közel lehet 10-hez), valamint a radioaktivitással (az átlagos élettartammal és a felezési idővel) kapcsolatos ismereteim folytán tudtam, hogy a 2-nek az e alapú logaritmusa 0,69315 (ebből pedig hamar kikalkuláltam, hogy e a 0,7-diken közel esik 2-höz), és persze azt is tudtam fejből, hogy az e értéke (vagyis e az 1.-n) annyi mint 2,71828.

Az első szám, amit feladatképpen kaptam, az e a 3,3-dikon volt, márpedig ez ugyanaz, mint e a 2,3-dikon szorozva e-vel, vagyis 10 szorozva e-vel, tehát 27,18. Amíg a matematikusok azon tanakodtak, hogyan számolhattam ezt ki, még ki is igazíthattam az eredményt a 0,0026-nek megfelelően - 2,3026 egy kicsit sok tizedesjegy a fejben számoláshoz...

Tudtam, hogy még egyszer nem sikerülhet - csak a vakszerencse tette, hogy éppen ez a szám merült fel -, de aztán azt kérdezték, hogy mennyi e a 3-dikon, én meg úgy gondolkodtam, hogy az ugyanannyi, mint e a 2,3-dikon szorozva e a 0,7-ikennel, azaz 10-szer 2. Ebből pedig az következett, hogy az eredmény húsz egész valamennyi, és miközben a matematikusok törték a fejüket, hogy mi lehet ebben a trükk, én pontosítottam az eredményt, figyelembe véve a hiányzó 0,693-at.

Ha vállalok még egy feladatot, bizonyosan elvérzek, gondoltam, hiszen előbb is csak a véletlen segített. De jött az e az 1,4-diken, ami körülbelül e a 0,7-szer e-ediken. Nem volt más dolgom, mint a 4-et pontosítani egy kicsit - a matematikusoknak pedig soha nem sikerült rájönniük, hogy mi a titkom!

Az még Los Alamosban derült ki számomra, hogy Hans Bethe a fejszámolás világbajnoka. Egyszer valami képletbe helyettesítettünk be néhány számot, és eljutottunk a 48 négyzetéig. Már nyúltam a Marcnant-számológép felé, amikor Hans megszólalt: „2300!” Kezdtem beütni a számokat, erre még hozzátette: „Pontosabban: 2304!”

A számológép közben kiadta: 2304. „Azannya! Ezt nevezem!”, kiáltottam elismerőleg.

- Miért, te nem tudtad, hogyan kell négyzetre emelni az 50-hez közeli számokat? - kérdi Hans. - Négyzetre emeled az 50-et, az ugye annyi, mint 2500, aztán kivonod belőle az 50 és a te számod különbségének a százszorosát (ami ebben az esetben 2-szer 100-zal egyenlő), és máris megkapod a 2300-at. Ha pontosabb eredmény kell, vedd a különbség négyzetét, és add hozzá az eredményhez - az annyi mint 2304!

Néhány perc múlva a 2 1/2 köbgyöke kellett. Mármost a Marchant-számológépen csak egy közelítő táblázat segítségével lehetett kiszámolni a köbgyökértékeket; kihúzom a fiókot, benyúlok a táblázatért - mire megszólal Hans (ez már neki is tovább tartott egy kicsit): „Az körülbelül annyimint 1,35!”

Kiszámolom a Marchant-számológéppel: tényleg annyi!

- Hát ezt meg honnan tudtad? Talán a számok köbgyökére is van valami titkos formulád?

- Ó, hát a 2,5 logaritmusa az ennyi meg ennyi. Vesszük az egyharmadát, ami valahol az 1,3 logaritmusa - ennyi meg ennyi - és az 1,4 logaritmusa - annyi meg annyi - között lehet. Szóval: interpoláltam.

Több dologra is rájöttem: először is, Hans fejből tudja a logaritmus-táblát, másodszor, hogy amit az interpolációhoz kiszámolt, nekem önmagában is tovább tartott volna, mint kivenni a táblázatot és beütni a számokat a gépbe. Szó, ami szó, nagyon imponált nekem Hans számolási tudománya, és attól kezdve magam is megpróbálkoztam ilyen trükkökkel. Megjegyeztem néhány logaritmusértéket, és kezdtem fölfigyelni bizonyos összefüggésekre. Például ha az a kérdés, hogy mennyi 28-nak a négyzete, eszünkbejuthat, hogy 2 négyzetgyöke 1,4, a 28 pedig annyi, mint 1,4-szer 20, vagyis a 28 négyzete körülbelül 2-szer 400, ami annyi mint 800.

Ha valaki odaállít azzal, hogy mennyi 1 osztva 1,73-dal, rögtön kész vagyok a válasszal: 0,577 - mert észreveszem, hogy 1,73 közelítőleg 3-nak a négyzetgyöke, vagyis 1 osztva 1,73-dal az valahol a 3 négyzetgyökének az egyharmada körül lehet. Ha az a kérdés, hogy mennyi 1/1,75, namar rájövök, hogy az 1/1,75 éppen egyenlő a 7/4 reciprokával, azt Pedig már fejből tudom, hogy az 1/7 végtelen szakaszos tizedes tört, és úgy kezdődik, hogy 0,1428571...

Valódi élvezettel próbálgattam Hansszal a számolás trükkösen gyors kódjait, de csak nagy ritkán fordult elő, hogy figyelmes lettem valamire, amit ő nem vett észre: olyankor én jutottam el gyorsabban az eredményhez, ő meg a maga szívből jövő módján, teli torokból hahotázott. Bármi volt is a feladat, szinte mindig képes volt egy százalékon belüli hibával megadni az eredményt - könnyű volt neki, hiszen minden szám közelében találhatott egy olyan másik számot, amit már fejből tudott...

Egy alkalommal, amikor éppen majd szétvetett az önbizalom - nem tudom, mi ütött belém -, ebédidőben kihirdettem a laborban: „Hatvan másodpercen belül minden számolási feladatra, amit tíz másodperc alatt el tudtok mondani nekem, tíz százalékon belüli hibával megadom az eredményt!” Mindenki igyekezett kifogni rajtam, jöttek a nehezebbnél nehezebb feladatokkal, például: integráld az 1/(1 +x⁴) függvényt, meg más hasonlókkal; a legnehezebb az volt, hogy adjam meg az x¹⁰ binomiális együtthatóját az (1 + x)²⁰-ban - ezzel épp hogy időben sikerült végeznem.

Záporoztak a feladatok, én meg nagyszerűen mulattam, amikor egyszer csak besétált a terembe Paul Olum. Már a Princetonon is együtt dolgoztunk, azután Los Alamosban megint összekerültünk. Paulnak mindig jobban vágott az esze, amit a következő eset is bizonyít. Egyik nap egy rugós mérőszalaggal játszadoztam - tudják, azzal, ami gombnyomásra visszafut a dobozába -, és a szalag vége mindig fájdalmasat csapott a kezemre. - Aúú! Micsoda idióta vagyok, itt szórakozom ezzel a nyavalyás mérőszalaggal, és állandóan rácsapok vele a saját kezemre!

Paul odabőkte: - Mert nem jól fogod! - Azzal fölmarkolta azt a vacakot, kihúzta belőle a szalagot, megnyomta a gombot, a szalag visszaszaladt a dobba - és semmi fájdalom!

- A mindenit, hogy csináltad?! - kiáltottam döbbenten.

- Találd ki!

A következő két hét azzal telt, hogy Princeton-szerte mérőszalaggal a kezemben sétafikáltam, és addig próbáltam kiokoskodni Paul módszerét, míg a végén már tiszta seb volt a kezem. Végül aztán nem bírtam tovább:

- Feladom, Paul! Hogy az ördögbe csináltad, hogy neked nem fajt.

- Ki mondta, hogy nem fájt?! Dehogyisnem fájt!

Csak álltam ott hülyén: úristen, én meg két héten keresztül járkáltam föl-alá a mérőszalaggal, és egyfolytában kínoztam a kezem!

Szóval, Paul besétált az ebédlőbe, a többiek meg izgatottan kezdtek újságolni neki: - Képzeld, Paul, Feynman óriásit alakít: minden számolási feladatra, amit tíz másodpercen belül el tudunk neki mondani, egy percen belül megadja a választ, méghozzá tízszázalékos pontossággal Gyerünk, te is adj fel neki valamit!

Paul szinte meg sem állt, úgy vetette oda: -10 fok tangense a 100-adikon!

Puff neki! Ezzel aztán kivégzett: pivel kellett volna osztanom száz tizedesjegyig! Kár is lett volna belevágni!

Egy másik alkalommal azzal dicsekedtem, hogy „...bármilyen integrál értékét, amit mindenki más görbe menti integrálként számolna ki, én egyéb módszerrel is meg tudom adni!” Hát erre Paul nem előáll egy szörnyűséges integrállal, valami komplex függvényből megszerkesztve, amire ő tudta a megoldást, de kivette belőle a valós részt, csak a komplex részt hagyta benne, és aztán úgy fejtette ki az egészet, hogy csakis görbe menti integrállal lehetett kiszámolni! Mindig sikerült megtépáznia az önérzetemet - hiába, nagyon okos pasas volt!

A következő történet akkor esett meg velem, amikor először jártam Brazíliában. Éppen ebédeltem valahol, mégpedig egyedüli vendégként; már nem tudom, hány óra volt, mert ott mindig a legfurcsább időpontokban ültem be valamelyik étterembe. Rizses marhahúst ettem (azt nagyon szeretem), és vagy négy pincér legyeskedett körülöttem, lesve minden kívánságom.

Egyszer csak bejött egy japán figura, akit már azelőtt is láttam lófrálni arrafelé: golyós számológépet, más néven abakuszt árult. Odament a pincérekhez, és elkezdte nekik magyarázni, hogy hajlandó kiállni velük egy versenyre: akármilyen gyorsan is tudnak fejben összeadni, ő a számológépével biztosan gyorsabb lesz náluk.

A pincérek nem akartak szégyenben maradni: - Jó, jó, persze! De tudja mit, inkább azt a vendéget hívja ki versenyre! - A japán erre odajött hozzám, mire én rögtön tiltakozni kezdtem:

- Nem beszélek jól portugálul!

A pincérek csak nevettek: - Ugyan, a számokat könnyű megérteni! - azzal hoztak nekem papírt és tollat.

A japán megkérte az egyik pincért, mondjon néhány számot, hogy mi majd összeadhassuk őket. Persze csúfos vereséget szenvedtem, mert a japán már rég elkezdte az összeadást, amikor én még a számok körmölésével voltam elfoglalva. Javasoltam, hogy a pincér inkább írja le egy-egy papírra ugyanazt a számsort, és a papírokat egyszerre adja a kezünkbe. A végeredmény ugyanaz lett: a japán fölényesen győzött. Kicsit már elkapta a hév, önmaga előtt is bizonyítani akart: - Multiplicaçăo! -kiáltotta hirtelen.

Valaki leírt egy szorzást, és a japán megint győzött, de most már nem olyan nagy különbséggel - a szorzásban speciel elég jó vagyok. Ám ekkor a japán elkövetett egy hibát: azt ajánlotta, hogy térjünk át az osztásra. Nem tudta, hogy minél nehezebb műveletet választ, annál jobbak az esélyeim.

Mindketten elvégeztünk egy hosszadalmas osztási feladatot: az eredmény döntetlen lett. Na, erre a japán nagyon feldühödött - őt, aki olyan jól bánik az abakusszal, egy éttermi vendég kis híján legyőzi a számolásban!

- Raios cubicos! - kurjantotta bosszúszomjasan. Köbgyökvonás! Golyós számológéppel akar köbgyököt vonni! Az aritmetikában aligha van nehezebb, mint a köbgyökvonás - az abakusszal való számolásban pedig bizonyosan ez volt a japán tudásának non plus ultrája! Leírt egy számot a papírra - 1729,03 volt az, máig emlékszem -, aztán elkezdett számolni az abakusszal, közben motyogott és zsémbelodött magában - „Mmmmaag-mmmmbrrr”. Úgy járt a keze, mint a motolla, az egész világ megszűnt a számára, annyira elmerült a köbgyökvonásban.

Én közben csak ültem és ültem, nem csináltam semmit. Az egyik pincér meg is kérdezte: - Hát maga?!

- Gondolkodom! - azzal leírtam a papíromra: 12, majd egy kis idő múlva kiegészítettem: 12,002.

A japán végül megtörölte gyöngyöző homlokát, és kihirdette: - Tizenkettő!

- Nem úgy van az! - vágtam rá. - Több tizedesjegyet! Több tizedesjegyet! - Tudtam, hogy köbgyökvonáskor minden újabb tizedesjegyet nagyobb és nagyobb kínszenvedés kiszámolni.

A japán újra elmerült a számolásban, közben föl-fölhorkant és egyre mormogott, „Rrrrrgrrrrmmmm...”, én meg ezalatt újabb két tizedesjeggyel egészítettem ki az eredményt. A japán végül felnézett: „12,0!”

A pincérek nagy vidáman mutatták neki: - Nézze, ő nem csinál mást, csak gondolkodik, magának meg abakusz kell hozzá - és ő mégis több számjegyet kapott, mint maga! – A japán teljesen össze volt törve, porig alázva távozott, a pincérek meg boldogan gratuláltak egymásnak.

Hogyan sikerült legyőznöm az abakuszt? A szám ugyebár ez volt. 1729,03. Véletlenül tudtam fejből, hogy egy köbláb az annyi, mint 1728 köbhüvelyk, következésképpen a keresett köbgyök értéke kevéssel lenne több, mint 12. A különbség, vagyis az 1,03 majdnem úgy aránylik az 1728-hoz, mint 1 a 2000-hez, márpedig ez igen kis szám. Azt pedig meg hajdanán, differenciálszámításból megtanultam, hogy nagyon kis törtek esetén két szám köbgyökének különbsége körülbelül a két szám különbségének harmada. Vettem tehát az 1/1728-at mint törtet, és megszoroztam 4-gyel (elosztottam 3-mal és megszoroztam 12-vel): így jutottam el három tizedesjegyig.

Néhány héttel később a japán felbukkant a szállodában, ahol megszálltam: amikor belépett a bárba, rögtön megismert, és oda is jött hozzám:

- Árulja már el, hogyan számolta ki olyan gyorsan azt a köbgyököt? Nekifogtam megmagyarázni, hogy közelítéses módszerrel dolgoztam, és hogy mi is az a hibaszázalék:

- Tegyük fel, hogy azt mondja a múltkor: számoljuk ki 28-nak a köbgyökét! Mármost 27-nek a köbgyöke, ugye, 3-mal egyenlő... - Erre a japán fölkapta az abakuszt: zzzzzzzzzz - Igen, annyi!

És ekkor rádöbbentem: hiszen ez az én japánom nem tud számolni! Ott van neki az abakusz, nem kellett megjegyeznie a számtani összefüggéseket - elég volt megtanulnia, hogy milyen rendszer szerint tologassa le-föl a golyócskákat. Azt nem tudta, hogy 9 meg 7 az 16, csak azt tudta, hogy a 9 hozzáadásához a tízeseknél fölfelé, az egyeseknél pedig lefelé kell tolnia egy golyót. A számtani alapműveletekben lassabbak vagyunk az abakusznál - de mi legalább tudunk számolni!

Maga a kerekítéses módszer is meghaladta a japán felfogóképességét, pedig a kerekítés nagyon hasznos eljárás, mivel a köbgyökérték gyakran semmiféle matematikai módszerrel nem adható meg pontosan. Így hát nem tudtam elmondani az abakuszművésznek, hogyan számoltam ki azt a köbgyököt, és azt sem magyarázhattam el, micsoda szerencsém volt, hogy éppen az 1729,03-at választotta feladatképpen...

 

 

 

„O AMERICANO, OUTRA VEZ!”

 

 

Egyszer felvettem egy stoppost, aki elkezdte mesélni, micsoda érdekes hely az a Dél-Amerika: ha csak tehetem, feltétlenül nézzem meg magamnak. Kifogásképpen fölhoztam, hogy nem tudom a nyelvet, de ő megnyugtatott: hamar meg fogom tanulni, csak utazzak el mindenképpen! Végül is, gondoltam, nem rossz ötlet: irány Dél-Amerika!

A Cornellen oktattak idegen nyelveket, mégpedig egy olyan módszer lapján, amit még a háború alatt vezettek be: kisebb, általában tízfős csoportokat tanított egyetlen tanár, aki anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet, és az volt a szabály, hogy az órán egyeden szó sem hangozhat el másként, mint a tanult nyelven. Fiatal professzor voltam a Cornellen, fiatalnak is látszottam, bátran megtehettem, hogy beülök egy nyelvi kurzusra, mintha rendes egyetemi hallgató volnék. Minthogy nem tudtam, hol kötök majd ki Dél-Amerikában, úgy döntöttem, hogy spanyolul fogok tanulni mondván, hogy arrafelé a legtöbb helyen spanyolul beszélnek.

Eljött az ideje, hogy beiratkozzak a kurzusra; álltunk az osztályterem előtt, vártuk a tanárt, amikor egyszer csak megjelent egy lélegzetelállító szőkeség - tudják, az a mellbevágó fajta -, én meg rögtön lelkendezni kezdtem magamban: „Hátha ő lesz a spanyoltanár! Óriási volna!” De nem, a nő a portugálórára ment be. „Eb, aki bánja - gondoltam. - Akár portugálul is tanulhatok!”

El is indultam a szőkeség nyomában, de ekkor föltámadt bennem az a nyavalyás angolszász józanságom: „Na nem, ez nem elegendő ok arra, hogy egy másik nyelvet válasszak!” - szépen visszasomfordáltam, és nagy szomorúan beiratkoztam a spanyolra.

Már később történt, hogy a Fizikai Társaság New York-i kongresszusán a brazil Jaime Tiomno mellé kerültem, és ő egyszer csak megkérdezte tőlem:

- Mit csinálsz a jövő nyáron?

- Azon gondolkodom, hogy elutazom Dél-Amerikába.

- Tényleg? Akkor gyere Brazíliába! Szerzek neked állást a Fizikai Kutatóközpontban!

Na tessék! Amit spanyolul megtanultam, most alakíthatom át a fejemben portugállá! Találtam az egyetemen egy portugál diákot, aki vállalta, hogy heti két alkalommal leckéket ad nekem; spanyoltudásomat az ő közreműködésével szép lassan sikerült átoltanom a portugál nyelvbe.

Brazília felé, a repülőn egy kolumbiai pasas mellé kerültem, aki csak spanyolul tudott; nem is elegyedtem szóba vele, nehogy összezavarodjak. Előttem viszont ült két fickó, akik portugálul beszélgettek egymással. Mármost én valódi portugált mindaddig csak a tanáromtól hallottam, ő pedig nagyon lassan és tisztán beszélt. Ennek a két pasasnak viszont úgy pergett a nyelve, mint a motolla, még annyit sem tudtam kivenni, hogy „én” vagy „az” - egy árva szót nem értettem abból, amit beszéltek.

Amikor leszálltunk tankolni Trinidadon, odamentem a két ürgéhez, és nagyon lassan formálva a szavakat, megkérdeztem tőlük portugálul - vagy legalábbis azon a nyelven, amit én portugálnak véltem:

- Elnézést... Önök értik... amit én most mondok?

- Pues năo, porque năo? („Persze hogy értjük, miért ne értenénk?”) Elmagyaráztam nekik, amennyire tőlem tellett, hogy már hónapok óta tanulok portugálul, de élőben még soha nem hallottam portugálokat, és most hiába hallgatom a társalgásukat a repülőgépen, egy kukkot sem értek belőle.

- Ó! - nevettek mind a ketten. - Năo e Portugues! E Ladăo! Judeo! - Vagyis amit ők beszélnek, az úgy aránylik a portugálhoz, mint a jiddis a német nyelvhez! Képzelhetik, mennyire értené valaki, aki németül tanul, ha két ürge mellette jiddisül társalogna! Hasztalan próbálná kitalálni, mi nem stimmel: a két pasas nyilvánvalóan németül beszél, tehát biztos az ő némettudásával van a baj...

Visszaszálltunk a gépre, és a két portugál mutatott nekem egy pasast, hogy az is beszél portugálul. Az illető idegsebészetet tanult Maryland államban, ennélfogva könnyen szót értettünk egymással - mindaddig, amíg csak a cirugia medical, o cerebreu és más hasonló, „bonyolult” dolgok jöttek szóba. A hosszú szavakat tulajdonképpen nem is olyan nehéz angolról portugálra fordítani: csak a végződésekben van különbség, például az angol ,,-tion” végződés a portugálban ,,-căo”, az angol ,,-ly” portugálul annyi, mint „-mente”, és így tovább. Ám amikor társam kinézett az ablakon, és tett valami pofonegyszerű kijelentést, rögtön csődöt mondtam: még azt se értettem meg, hogy „Kék az ég”.

Recifében kiszálltam (onnan Rióig a brazil kormány állta az utat); a repülőtéren már várt Cesar Lattes sógora - Cesar volt a riói fizikai kutatóközpont igazgatója -, a felesége és egy számomra ismeretlen férfi társaságában. A férfiak elindultak a poggyászkiadó felé, az asszony pedig elkezdett beszélni hozzám portugálul.

- Tényleg tud portugálul? Jaj, de jó! És mondja, nehéz volt megtanulni?

Lassan, nagy nehézséggel formáltam a mondatokat:

- Először spanyolul tanultam... aztán elhatároztam, hogy idejövök, Brazíliába... - és akkor azt akartam mondani, hogy „így hát portugálul Kezdtem tanulni”, de nem tudtam, hogy van az, hogy „így hát”... Azt viszont tudtam, hogyan kell angol szavakból HOSSZÚ portugál szavakat előállítani, tehát ezzel fejeztem be a mondatot: „CONSEQUENTEMENTE (»kö-wtkezésképpen«), aprendi Portugues!”

Közben a férfiak megjöttek a bőröndjeimmel, az asszony meg nagy lelkendezve újságolta nekik: „Képzeljétek, beszél portugálul, és olyan gyönyörű szavakat használ, mint »következésképpen«!”

Ebben a pillanatban megszólalt a hangosbemondó, és tudatta, hogy a riói járatot törölték, a legközelebbi gép pedig csak a következő kedden indul. Nekem viszont legkésőbb hétfőre Rióban kellett lennem, úgyhogy nagyon ideges lettem:

- Keresek egy teherszállító gépet, és elmegyek azzal!

- Ugyan, professzor! Nagyon szép itt nálunk, Recifében! Majd mindent megmutatunk! Csak nyugalom: hiszen itt van, Brazíliában! - vigasztaltak kísérőim.

Aznap este sétára indultam a városban, és csakhamar belefutottam egy kis csoportosulásba. Az emberek egy jókora, négyszögletes gödröt álltak körül az úton - valami csatornának vagy minek áshatták -., a gödör mélyén pedig szépen, takarosan elhelyezve, egy autó lapult! Csodálatos volt a látvány, mert az autó tökéletesen beleillett a lyukba: a teteje éppen az aszfalt szintjéig ért. Az útépítő munkások nyilván nem törték magukat, hogy estére kitegyenek valami figyelmeztető táblát, az autós pedig egyenesen belehajtott a tátongó gödörbe. Micsoda különbség! Nálunk, otthon, mindenféle elterelő táblákkal és villogó fényekkel óvják a közlekedőket, itt meg ásnak egy lyukat, és ha este végeznek, szépen elmennek haza. Ezzel együtt Recife tényleg szép város, és én boldogan elidőztem ott keddig, a riói gép indulásáig.

Rióban aztán már várt rám Cesar Lattes. A nemzeti tévécsatorna leforgatta a találkozásunkat, de csak képet vettek, hangot nem. Az operatőr odaszólt nekünk: „Beszéljenek valamiről - bármiről, amiről akarnak!” Erre Lattes megkérdezte tőlem: „Találtál már magadnak éjszakára valami hosszú combú, szőke portugálszótárt?”

Aznap este a brazil nemzeti televízió nézői tanúi lehettek, amint hazájuk fizikai kutatóintézetének igazgatója köszönti az Egyesült Államok vendégprofesszorát. Arról viszont már aligha értesültek, hogy a ket tudós eszmecseréjének tárgya nem egyéb volt, mint annak megvitatása, hogy vajon szüksége lenne-e a vendégnek egy lányra, akivel eltöltheti az éjszakát...

Amikor beértünk az intézetbe, fölmerült a kérdés, hogy mikor tartsam az előadásokat - reggel-e vagy délután? Lattes azt mondta:

- A hallgatóknak jobb a délután.

- Jó, akkor legyen délutáni

- A tengerpart viszont délután kellemes igazán! Tartsd meg délelőttönként az előadást, és délután már kint napozhatsz a parton!

- De most mondod, hogy a hallgatóknak jobb, ha délután vannak az előadások!

- Ne törődj vele! Csinálj mindent úgy, ahogy neked a legjobb! Délután inkább heveréssz a tengerparton!

Így tanultam meg, hogy az életet másképpen is lehet élni, mint nálunk odahaza. Először is, itt nem rohannak állandóan, mint az eszelősök. Másodszor, itt mindenki azt vallja: ne törődj semmivel, tégy mindent úgy, ahogy neked a legjobb! Így aztán reggel előadást tartottam, délután meg jól elvoltam a tengerparton. Bárcsak hamarabb megszívleltem volna ezt a leckét - akkor rögtön portugálul kezdtem volna tanulni, nem pedig spanyolul...

Először arra gondoltam, hogy angolul tartom az előadásokat, de hamar kiderült, hogy amikor a hallgatók portugálul magyaráznak nekem, nem nagyon értem őket, dacára annak, hogy valamennyire azért ismerem a nyelvet. Soha nem voltam biztos benne, mit mondanak: „növekszik” vagy „csökken”, „nem növekszik” vagy „nem csökken”, vagy talán „lassan csökken”?! Amikor viszont hallgatóságom angolul próbálkozott, hiába használtak szinte felismerhetetlen szavakat, hiába volt szörnyű a kiejtésük és hiába állították a feje tetejére az angol nyelvtant, valahogyan mindig ki tudtam sütni, miről beszélnek. Végül arra jutottam, hogy jobb lesz, ha portugálul adok elő, máskülönben semmi hasznuk nem lesz az előadásaimból. Akármilyen gyengén is beszélek, így mégiscsak könnyebben megértik, amit mondok.

Ezen az első, hathetes brazíliai utamon a Brazil Tudományos Akadémia is meghívott, hogy tartsak előadást egy kvantumelektrodinamikai munkámról, amit éppen akkoriban fejeztem be. Úgy gondoltam, ott is portugálul adok majd elő, és két hallgató a kutatóintézetből megígérte, hogy segít felkészülni. Gyengécske portugál tudásomra támaszkodva magam kezdtem el írni az előadást, mert tudtam, hogy ha a két hallgatóra bízom a dolgot, a szöveg teli lesz olyan szavakkal, amiket nem ismerek és kiejteni sem tudok. Amikor végeztem, segéderőim kipofozták az irományomat nyelvtani szempontból, kijavították a hibás szavakat és kifejezéseket, viszont nem rugaszkodtak el túlságosan az eredetitől, hogy könnyen olvashassam a szöveget, és többé-kevésbé értsem is, amiről beszélek. Végül még az következett, hogy begyakorolták velem a szavak pontos és tökéletes kiejtését.

Elkezdődött a Brazil Tudományos Akadémia ülése, fölállt az első előadó, egy vegyész, és nekifogott az előadásának - angolul! Nem értettem: csak nem miattam van ez a nagy fene udvariaskodás?! Fel nem fogtam ugyan, hogy miről beszél, annyira rossz volt a kiejtése, de a többiek biztosan értették, amit mond - hiszen ők is nyilván ugyanilyen akcentussal beszéltek angolul. Aztán jött a következő előadó, és ő is belekezdett - szintén angolul!

Amikor rám került a sor, így kezdtem a mondókámat: „Bocsánatot kérek, nem tudtam, hogy a Brazil Tudományos Akadémián az angol a hivatalos nyelv, ezért nem angolul írtam meg az előadásomat. Elnézésüket kérem tehát, de portugál nyelven fogok szólni.” Ezután fölolvastam az előadásomat, és nagy tetszést arattam vele.

Az utánam következő előadó ezekkel a szavakkal indított: „Követve az Egyesült Államokból érkezett kollégám példáját, és is portugál nyelven tartom meg az előadásomat!” Hát így esett, hogy csekélységem közreműködésével sarkalatos fordulat állott be a Brazil Tudományos Akadémia hivatalos nyelvhasználatában. Mi több, néhány év múlva összefutottam egy brazil kollégával, aki szóról szóra idézte az akadémián elhangzott bevezető mondataimat - ilyen mély benyomást tettem rájuk annak idején!

A portugál nyelv azonban nem egykönnyen adta meg magát: állandóan fejlesztenem kellett a tudásomat, többek között úgy, hogy rendszeresen olvastam az újságokat. Továbbra is portugálul adtam elő - pontosabban az általam „Feynman-féle portugálként” emlegetett nyelven, amiről jól tudtam, hogy nem lehet azonos a portugál nyelvvel, mert amit én magam beszéltem, azt tisztán értettem, viszont az utca emberének nyelvét egyszerűen képtelen voltam megfejteni.

Annyira élveztem az ottlétet, hogy egy évvel később újra elutaztam Brazíliába, és ezúttal már tíz hónapig maradtam. A riói egyetemen adtam elő, és úgy volt, hogy ők is fizetik a honoráriumomat, de végül egy petákot sem kaptam tőlük - a fizikai kutatóközpontnak kellett állnia, amivel az egyetem tartozott.

Úgy esett, hogy a Miramar Hotelben szálltam meg a copacabanai szakaszon, közvetlenül a tengerparton. Egy ideig a tizenharmadik emeleten laktam, ahonnan csodálatosan ráláttam az óceánra és a parton napozó lányokra. A PanAmerican légitársaság pilótái és légikisasszonyai is rendszeresen ebben a szállodában szálltak meg, mindig a negyedik emeleten, és késő este rendesen megnőtt a liftek forgalma, ahogy suttyomban átjártak egymás szobáiba...

Egyszer elutaztam néhány hétre, és amikor visszatértem a szállodába, az igazgató közölte, hogy a szobámat át kellett adniuk valakinek, mivel éppen az enyém volt az egyetlen üres szoba; a holmimat azóta áttettek egy másik szobába. Új szálláshelyem közvetlenül a konyha fölött volt - a vendégek általában nem bírják sokáig egy ilyen szobában... Az igazgató nyilván rájött, hogy alighanem én vagyok az egyetlen, aki még ennek a szobának is megtalálom az előnyeit, kibírom a kellemetlen konyhai szagokat és nem fogok panaszt tenni. Hát nem is tettem, mert új lakóhelyem a negyediken volt, közel a légikisasszonyok szálláshelyéhez, es ez a szerencsés egybeesés komoly nehézségektől szabadított meg...

A légitársaság alkalmazottai, furcsa módon, egyfolytában unatkoztak - éjszakánként viszont felkerekedtek, és kiruccantak valamelyik bárba, hogy igyanak egyet. Hamar összebarátkoztam velük, és mint afféle könnyed társasági figura, hetente több alkalommal is fölhajtottam velük egy-két pohárkával.

Egyik nap, úgy délután fél négy tájban éppen elsétáltam valamelyik bár mellett, átellenben a copacabanai partszakasszal, amikor hirtelen rettenetes erővel tört rám az érzés: „Igen, erre van szükségem! Pontosan erre! Iszonyúan vágyom egy italra, itt és most!”

El is indultam a bár felé, de hirtelen megtorpantam: „Álljon meg a menet! Még csak délután van, egy lélek sincs a bárban, nincs társaság, nincs kivel inni - akkor viszont mitől van ez a szörnyű erős érzés, hogy mindenáron innom kell valamit?!” És akkor nagyon megrémültem...

Egy korty alkoholt sem ittam többé. Nyilván nem voltam komoly veszélyben, hiszen könnyűszerrel fel tudtam hagyni az ivással, de attól a gyötrő érzéstől, amit nem tudtam mire vélni, attól bizony nagyon megijedtem. Nekem a gondolkodás fantasztikus öröm és élvezet: nem szabad tönkretennem a fejemben azt a csodálatos gépezetet, ami olyan széppé és izgalmassá teszi az életet! Ugyanezért nem akartam később kipróbálni az LSD-t, hiába voltam annyira kíváncsi a hallucinogének működésére.

Már a vége felé jártam csaknem egyesztendős brazíliai utamnak, amikor egy napon az egyik légikisasszonnyal - egy nagyon helyes, copfos lánnyal - elmentem a múzeumba. Végigjártuk az óegyiptomi kiállítást, es egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyfolytában magyarázok: „A szarkofágon a szárnyak azt jelentik, hogy ... ezekbe az edényekbe tették a zsigereket, mert... a sarkon túl majd meglátod a...” És akkor megkérdeztem magamtól: „Na, kitől tudod mindezt? Hát Mary Loutól!” - és hirtelen nagyon hiányozni kezdett Mary Lou.

Mary Louval a Cornell Egyetemen ismerkedtem meg, és amikor átmentem Pasadenába, kiderült, hogy ő is a közelbe, Westwoodba költözött, Jártunk egymással egy ideig, de nagyon sokat veszekedtünk, és végül szakítottunk, mert úgy éreztük, nincs távlata a kapcsolatunknak.

Aztán egy álló éven keresztül randevúzgattam ezekkel a légikisasszonyokkal, de igazán tartalmas viszonyom egyikkel sem szövődött, és a végén már kezdtem tényleg magányosnak érezni magam. Miközben Egyiptomról magyaráztam partnernőmnek, eszembe jutott Mary Lou, és rájöttem, hogy tényleg csodálatos lány volt - nem lett volna szabad szakítanom vele! Fogtam magam, és írtam Mary Lounak egy levelet, amiben kerek perec megkértem a kezét. Ha elég bölcs vagyok, tudhattam volna, hogy veszélyes vizekre evezek: amikor az ember távol kerül az otthonától, és érzéseit egyedül a levélpapírnak mondhatja el, és már nagyon-nagyon magányosnak érzi magát, akkor könnyen eljuthat odáig, hogy egy lánnyal kapcsolatban csak a szép dolgokra emlékezik - de arról már megfeledkezik, hogy mennyit veszekedtek annak idején. Hát nem is működött a dolog Mary Louval! Rögtön újrakezdődtek közöttünk a perpatvarok, és házasságunk nem tartott tovább két évnél.

Az amerikai követség egyik munkatársa tudta rólam, hogy imádom a szambát; biztos neki is elmeséltem, hogy amikor először Brazíliában jártam, és meghallottam egy szambazenekart az utcán játszani, rögtön eltökéltem: nekem közelebbről is meg kell ismerkednem a brazil zenével! Nos, ez a követségi ismerősöm egyszer szólt, hogy a lakásán minden héten próbál egy kisebb, „helyi érdekű” zenekar; ha van kedvem jöjjek át nyugodtan hallgatni őket.

A zenekarnak három vagy négy tagja volt - az egyik közülük éppen a ház gondnoka. Csak visszafogottan játszottak, tekintve hogy lakásban próbáltak - máshova meg nem tudtak volna menni. Az egyik fickónak volt egy csörgődobja - portugálul pandeiro -, a másik pedig egy kis gitáronjátszott. Dobot nem láttam sehol, de egyfolytában hallottam a hangját, míg végül rájöttem, hogy a csörgődob adja azt a jellegzetes hangot: a fickó nagyon bonyolult módon használta, ide-oda tekergette a csuklóját, és közben a hüvelykujjával ütögette a bőrt. Rettentő érdekesnek találtam a dolgot, és többé-kevésbé meg is értettem, hogyan kell játszani a pandeirón.

Akkortájt következett a karneváli szezon, amikor majd minden zenekar bemutatja új szerzeményeit. A zenekarok tudniillik nem folyamatosan adják közre friss számaikat és lemezeiket: az újdonságokat a karneválra tartalékolják, és többek között ez is nagyon izgalmassá teszi a karneváli ünnepet.

Mint kiderült, a gondnok egyben házi zeneszerzője egy kis szambaiskolának. A szó szoros értelmében persze ez nem volt iskola, inkább azért nevezték így, mert a tagok ugyanarról a környékről, jelen esetben a copacabanai partszakaszról jöttek - úgy is hívták magukat: Farçantes de Copacabana, vagyis A Copacabanai Komédiások. Ez az elnevezés éppen rám illett; a gondnok meg is hívott, hogy legyek tagja az iskolának.

A szambaiskolában a favelas, vagyis a szegénynegyedek lakói jönne össze. Mi például mindig egy építkezési terület mögött találkoztunk: ott próbáltunk, ott gyakoroltuk be az új zenéket a karneválra. Én a frigideirát választottam; ez tulajdonképpen egy kisméretű, úgy tizenöt centiméter átmérőjű nyeles tepsi, és van hozzá egy kis fémbot, azzal kell ütni. A frigideira kísérőhangszer: éles, fémes hangjával jól kiemeli a szamba pergő, gyors ritmusát. Elkezdtem hát gyakorolni a frigideirán, és úgy éreztem, jól haladok.

Egyszer éppen próbáltunk, és már javában harsogott a zene, amikor a balleria vezetője, egy jól megtermett fekete hirtelen hatalmasan ordított: „ÁLLJ!!! Állj, mindenki, egy percre!” Mindenki abbahagyta a zenélést. „Valami baj van a. jrigideirákkal! - harsogta vezetőnk. - O Americano outra vez!” („Már megint az amerikai!”)

Micsoda szégyen! Pedig én egyfolytában gyakoroltam: fel-alá járkáltam a parton, két kis bottal, amit a fövényről szedtem föl, és próbáltam elsajátítani a csuklótekergetés művészetét. Gyakoroltam, gyakoroltam, fejlesztettem a tudásom, mégis mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó - csak kolonc vagyok a többiek nyakán, soha nem fogom én ezt rendesen megtanulni...!

A karnevál már nagyon közeledett, és egyik este hallom, hogy a zenekarunk vezetője tárgyal valamiről egy fickóval, aztán odajön hozzánk:

- Te! - mutat az egyik trombitásra. - Meg te! - mutat az egyik énekesre. - Meg te! - és azzal rám mutat. Na, gondoltam magamban, most ki leszünk rúgva! Vezetőnk így folytatta: - Gyertek előre! - Mi öten vagy hatan előrementünk, ki a felvonulási területre, és megláttunk egy öreg Cadillac kabriót, leengedett tetővel. - Szálljatok be! -, szólt ránk a vezetőnk.

Nem fértünk be mind, néhányan a csomagtartó tetejére ültünk. Odafordultam a mellettem ülő fickóhoz: - Most mi van - ki fog rúgni bennünket?

- Năo sé, năo sé. („Nem tudom.”)

A kocsival elmentünk egészen egy út legtetejéig, egy szirtig, ahonnan le lehetett látni a tengerhez. A Cadillac megállt, vezetőnk pedig ránk szólt: „Szálljatok ki!” Kikászálódtunk, aztán fölkaptattunk egyenesen a szirttetőre. Vezetőnk odafenn sorba állított bennünket: „Te vagy legelöl, te vagy a második, te megjössz utána... Gyerünk már, játsszatok, egy-kettő, lépés indulj!”

Úgy tetszett, a szikla tetejéről egyenest belemasírozunk a tengerbe, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy van ott egy keskeny ösvény, amin kis csapatunk: a trombitás, az énekes, a gitáros, a pandeirós és a frigideirás elindult lefelé - és íme, a fák között egyszer csak egy szabadtéri parti kellős közepébe jutottunk! Vezetőnk nem azért választott ki bennünket, mert meg akart szabadulni tőlünk, hanem mert szambazenét rendeltek tőle egy partihoz, és amikor vége lett a partinak, honoráriumot is kapott értünk - többek között ebből fizette ki később a fellépőruhánkat. Most már megjött valamennyire az önbizalmam: lám, amikor a fregedeirára került a sor, vezetőnk engem választott, senki mást!

Történt még valami, ami tápot adott az önbizalmamnak. Nem sokkal ezután megjelent nálunk egy fickó egy másik szambaiskolából, amely a szomszéd partszakaszon, Leblonban működött, és mondta, hogy szeretne belépni a zenekarunkba. Vezetőnk erre megkérdezte: - Hova valósi vagy?

- Leblonba.

- És min játszol?

- Frigideirán.

- Rendben, akkor hadd halljuk, mit tudsz!

A fickó kezébe kapta a frigideiráját és a fémbotot, és „brrra-dup-dup, csik-a-csik”, elkezdett játszani. Te jó ég! Ez nagyon tud!

A főnök megállította: - Na, akkor állj O Americano mellé, majd tőle megtanulod, hogyan kell játszani a frigideirán!

Nos, szerintem a következő lehetett erre a magyarázat. Mondjuk, hogy egy francia letelepszik az Egyesült Államokban, és elkezd angolul beszélni; először biztos alig érteni, amit mond, mert tengernyi hibát ejt. De ha gyakorol és gyakorol, és a végén már tényleg jól beszéli az angolt, akkor mindenki azt mondja majd: jé, milyen édes kis nűanszokat tesz hozzá az angolhoz, milyen jópofa akcentusa van, élvezet hallgatni! Valami ilyesmi történhetett az én esetemben is: nyilván egyfajta „akcentussal” játszottam a frigideirán, valami vicces felhanggal - hogyan is merhettem volna magam azokhoz, akik egész életükben frigideirán zenélnek! De akármilyen volt is a játékom, tény és való, hogy idővel elég jó frigideirás lett belőlem.

Egyik nap, kevéssel a karnevál előtt, szambaiskolánk vezetője kijelentette: - Na, most a menetelést fogjuk gyakorolni! - azzal a felvonulási területről kimasíroztunk az utcára. Hatalmas volt a forgalom! Copacabana utcáin mindig rettenetes a káosz és a tülekedés. Hiszik vagy sem, még trolibuszvonaluk is van: az egyik irányba mennek a trolik, a másikba meg az autók! Ráadásul amikor felkerekedtünk, éppen csúcsforgalom volt, mi meg az Avenida Atlantica kellős közepén készültünk végigmenetelni...

- Úristen, a főnöknek még engedélye sincs! Nem beszélt a rendőrséggel, nem intézett semmit, csak úgy fogjuk magunkat, és nekivágunk. - sopánkodtam magamban.

Elindultunk az utca közepén, a járókelők meg rögtön körénk sereglettek. Óriási volt az érdeklődési Lelkes önkéntesek szereztek valahonnan egy kötelet, és négyzet alakban kifeszítették körülöttünk: jószerével kordont vontak körénk, hogy a járókelők ne sétifikáljanak keresztül a sorainkon. Odafenn az ablakok is megteltek bámészkodókkal: mindenki hallani akarta az új szambamuzsikát. Gondolhatják, hogy rettentően élveztem az egészet!

Amint elkezdtünk masírozni, megpillantottam egy rendőrt, messze lent, az utca túlsó végén: fölkapta a fejét a zenére, és amikor észrevett bennünket, azonnal nekiállt odébb terelni a forgalmat. Nem volt ott semmilyen szabály, nem volt ott semmiféle rend, és nem kellett az égvilágon semmilyen engedély - így is minden kitűnően működött! Az emberek vonultak mellettünk a kötélkordonnal, a rendőr terelgette a forgalmat, a gyalogosok összeverődtek, a forgalom leállt, mi pedig rendíthetetlenül trappoltunk lefelé az utcán, sarokról sarokra, aztán végig az egész Copacabanán - pedig senki nem tervezte meg előre a fölvonulásunkat!

Végül kilyukadtunk egy kis téren, azzal a házzal szemben, ahol a vezetőnk mamája lakott. Ott megálltunk, és addig játszottunk, amíg le nem csődült az utcára a mama, a nagynéni meg az egész nőrokonság. Kötény volt rajtuk, nyilván a konyhában tüsténkedtek éppen; rettentő izgatottak lettek a nagy eseménytől, már-már sírtak meghatottságukban. Olyan kedves, olyan mélyen emberi volt az egész! Az emberek fürtökben lógtak az ablakokban - csodálatos élmény volt, mondhatom! Eszembe jutott, hogy amikor először voltam Brazíliában, és megláttam egy ilyen szambazenekart, annyira élveztem a játékukat, hogy egészen beleszédültem - és most én is itt vagyok közöttük!

Egyébként amint vonultunk lefelé Copacabana utcáin, észrevettem a járdán bámészkodók között két fiatal nőt, akiket még a követségről ismertem. A rá következő héten kaptam egy levelet a követségről: „Az Ön közreműködése nagyszerű teljesítmény, tekintve... blablabla...” - mintha csakis azért játszanék a zenekarban, hogy tovább építsem a baráti viszonyt az Egyesült Államok és Brazília között! Hát nem „nagyszerű teljesítmény”?!

Nem akartam a szokásos, egyetemi viseletemben járni a próbákra, mert a zenekar tagjai mindahányan koldusszegények voltak, csupa öreg, foltozott gönc volt rajtuk; végül fölvettem egy régi pólót meg egy viseltes nadrágot, hogy ne lógjak ki a sorból. Ebben az öltözetben viszont nem sétálhattam el copacabanai luxusszállodámban a recepció előtt, majd végig az Avenida Atlanticán... Végül azt találtam ki, hogy amikor próbára indulok, egészen az alagsorig leliftezek, és onnan megyek ki az utcára.

Röviddel a karnevál előtt megrendezték a szokásos versenyt a part menti - a copacabanai, az ipanemai és a lebloni - szambaiskolák között - négy vagy öt zenekar versenyzett egymással, a miénk volt az egyik. Műsorunk abból állt, hogy kosztümünkben végigmenetelűnk az Avenida Atlanticán, és közben egyfolytában zenélünk. Kicsit féltem a pillanattól, amikor majd én, a külföldi vendég, abban a tiritarka karneváli jelmezben elkezdek masírozni az utcán, de a végén azt találtuk ki, hogy görögöknek fogunk öltözni - görögnek meg vagyok olyan jó, mint akármelyik őslakos, gondoltam magamban.

Már a verseny napján történt, hogy a szálloda éttermében odajött hozzám a főpincér, aki sokszor meggyőződhetett róla, mennyire imádom a szambát: amint megszólal az étteremben a szambamuzsika, ujjaimmal rögtön elkezdem kopogni a ritmust.

- Mr. Feynman, ma este láthat valamit, ami nagyon fog magának tetszeni! Tipico Brasileiro, tipikus brazil látványosság! Szambazenekarok mennek majd el a szálloda előtt, és közben olyan jó zenét játszanak, hogy azt magának mindenképpen hallani kell!

- Hát, ma este elég sok a dolgom, nem tudom, visszaérek-e addig...

- De biztosan nagyon fog magának tetszeni, nehogy elmulassza; tipico Brasileiro!

Még sokáig erősködött, de én nem tartottam valószínűnek, hogy sikerül addig visszaérnem. Szegény, nagyon csalódott volt...

Este fölhúztam viseltes gúnyámat, aztán, mint rendesen, lifttel lementem az alagsorba, és szokásos útvonalamon távoztam. A felvonulási területen átöltöztünk a fellépőruhánkba, majd nekiindultunk lefelé az Avenida Atlanticán: száz brazil-görög zenész, papírmasé jelmezben.-! Én hátul meneteltem, és nagy büszkén ütöttem a frigideirát.

Az Avenida két oldalán már tengernyi nép verődött össze, és az ablakokból is sokan bámultak minket. Lassan odaértünk a szállodához, ahol laktam - a Hotel Miramarhoz. Óriási volt a tolongás, az emberek mára székekre-asztalokra is fölálltak, mi meg csak játszottunk nagy lelkesen, és közben masíroztunk a szálloda előtt vezető úton. Hirtelen látom, hogy az egyik pincér ugrálni kezd, mint az őrült, mutogat nagy lelkesen, és ordít torkaszakadtából - még ezt a rettenetes zenebonát, is sikerül túlharsognia: „O PROFESSOR!!!" Hát így tudta meg végül a főpincér, miért nem értem rá aznap este megnézni a szambaversenyt - azért, mert én is részt vettem benne!

Másnap találkoztam egy hölggyel, akit a partról ismertem, és tudtam róla, hogy lakása van az Avenidán. Mesélte, hogy meghívta néhány barátját, és az erkélyről figyelték a szambaiskolák parádéját. Ahogy elmasíroztunk odalent, az egyik barátja felkiáltott: „Hallgassátok azt a frigideirást: az aztán tud játszani!” Győzelem! Sikerült hát megtanulnom valamit, amihez minden emberi számítás szerint tökéletesen tehetségtelennek kellene lennem!

És eljött a karnevál napja. A mi szambaiskolánkból, az ördög tudja, miért, csak kevesen jelentek meg aznap. Nem volt elég az ember, pedig külön erre az alkalomra mindenkinek készült jelmez. Ki tudja, talán sokakat elfogott a félsz, hogy az igazán nagynevű, városi szambaiskolák ellen úgysem győzhetünk.

Nap mint nap gyakoroltunk, próbáltunk és meneteltünk, és mindezt a karnevál miatt - és amikor beköszönt a karnevál, a zenekarból sokan el sem jönnek...!

Magunkhoz képest végül nem is játszottunk valami jól: már az utcán meneteltünk, és még mindig voltak közöttünk, akik egyszerűen kiléptek a sorból és elsomfordáltak! Hát nem furcsa? Azóta sem értem igazán - lehet, hogy számukra az volt az igazi izgalom és szórakozás, amikor még a part menti szambaiskolák versenyére készültünk; talán úgy érezték, hogy a tudásuk eddig terjed, és nem tovább. Ja, egyébként mi lettünk az első helyezettek...

 

Tíz hónapos brazíliai tartózkodásom alatt fölébredt bennem az érdeklődés a könnyű atommagok energiaszintjei iránt. Szállodai szobámban kidolgoztam a téma elméleti hátterét, de arról is meg akartam győződni, hogy a kísérleti adatok egybevágnak-e elképzeléseimmel. Az egész témakör nagyon új volt még, a Caltech szakértői dolgoztak rajta a Kellogg Kutatólaboratóriumban, úgyhogy kapcsolatba léptem velük, méghozzá rádió adó-vevő útján - persze mindig előre egyeztettük az időpontot.

Találtam ugyanis magamnak egy brazil rádióamatőrt, akihez hetente egyszer elmentem, ő pedig fölvette a kapcsolatot egy pasadenai operátorral. Mivel a dolog enyhén illegálisnak számított, kaptam egy kódnevet: „Átadlak WKWX-nek, aki itt ül mellettem, és szeretne veled beszélni!”

Mire én: „Itt WKWX! Meg tudnád mondani, mennyi a bórban a távolság azok között a szintek között, amelyekről a múlt héten beszéltünk?” - satöbbi satöbbi. A kapott kísérleti adatokhoz hozzáigazítottam az általam kiszámított állandókat, és ebből már el tudtam dönteni, vajon jó úton járok-e. Aztán az én rádióamatőröm szabadságra ment, de megadta egy másik rádióamatőr nevét, hogy az majd átveszi a közvetítést. Ez a másik pasas világtalan volt, és saját rádióállomást üzemeltetett. Mind a ketten nagyon kellemes emberek voltak, a Caltechkel folytatott rádiós eszmecserém pedig igen hasznosnak és gyümölcsözőnek bizonyult.

Ami a dolog fizikai részét illeti, elég messzire jutottam, és ami kijött, annak meg is volt a fizikai értelme. Később mások is eljutottak ezekhez az eredményekhez, és be is bizonyították, hogy a következtetések helytállók. Nekem azonban kétségeim voltak: úgy éreztem, számításaimban túl sok a beállítandó paraméter, és hogy minden a helyére kerüljön, túl sok konstanst kell „fenomenologikusan korrigálni” - nem voltam benne biztos, hogy van-e egyáltalán értelme az egésznek. Én az atommag viselkedésének mélyebb, alapvetőbb összefüggéseire voltam kíváncsi, és soha nem gondoltam, hogy ezeknek a számításoknak komolyabb jelentőségük lenne. Nem is kezdtem velük semmit, sem akkor, sem később.

A brazil felsőoktatással kapcsolatban is volt egy nagyon érdekes élményem. Tanítottam egy csoportban, ahol mindenki tanárnak készült - abban az időben ugyanis a kutatás még nem sok lehetőséget kínált a magasan képzett diplomásoknak. Ezek a hallgatók már sokféle kurzuson vettek részt, de az én előadásom adta nekik az elektromosság és mágnesség - a Maxwell-egyenletek és egyebek - témakörében a legmagasabb szintű képzést.

Az egyetemnek számos épülete volt szerte a városban; én egy öböl menti irodaházban tartottam az előadásaimat. Hamar figyelmes lettem egy nagyon furcsa jelenségre: voltak kérdések, amelyekre hallgatóim rögtön tudták a választ, de amikor legközelebb föltettem nekik ugyanazt a kérdést - lényegében ugyanarról és ugyanúgy-, akkor már egyáltalán nem tudtak válaszolni!

Egy ízben például a polarizált fényről beszéltem nekik, és közben papírcsíkkal keretezett polárszűrőket osztottam ki közöttük. A polárszűrő csak azt a fényt bocsátja át, amelynek az elektromos térerősségvektora egy meghatározott síkban marad; és mint elmagyaráztam nekik, a polárszűrőn keresztül hol sötétebb, hol világosabb képet látunk, és ebből megállapíthatjuk a polarizált fény rezgésének irányát. Veszünk két polárszűrőt, és addig forgatjuk őket egymáshoz képest, amíg a legvilágosabb képet nem látjuk rajtuk keresztül. Ebből tudhatjuk, hogy a két polárszűrő most egyazon sík mentén rezgő polarizált fényt enged át - ami fény az egyiken keresztüljut, az keresztüljut a másikon is. Ám amikor megkérdeztem hallgatóságomat, vajon hogyan lehetne eldönteni fény rezgésének tényleges irányát egyetlen polárszűrővel, senki nem tudta a választ.

Tisztában voltam vele, hogy a megoldáshoz kell némi találékonyság, úgyhogy adtam nekik egy kis segítséget: - Nézzék meg, hogyan verődik vissza a fény az öböl vizéről odakint!

Néma csönd.

- Hallottak-e valaha a Brewster-féle szögről?

- Persze, tanár úr! A Brewster-féle szög az a szög, amely mentén a fény teljesen polarizálódik, amikor törésmutatóval jellemezhető közegről verődik vissza!

- És milyen szögben polarizálódik a fény, amikor visszaverődik?

- A fény a visszaverődés síkjára merőlegesen polarizálódik, tanár úr!

Tudták tehát az egészet, még azt is, hogy a szög tangense egyenlő a törésmutatóval!

- Hát akkor?! - nógattam őket.

Megint néma csönd. Épp az előbb mondták el, hogy a törésmutatóval jellemezhető felületekről visszaverődő fény polarizálódik, sőt még azt is meg tudták mondani, hogy milyen irányban!

- Nézzék meg az öböl vizét a polárszűrőn keresztül! Úgy, és most forgassák el a polárszűrőt!

- Ó, hiszen ez polarizált fény! - hüledeztek.

Sok-sok vizsgálódás után végül rájöttem, hogy a hallgatók mindent bemagolnak, viszont fogalmuk sincs róla, hogy a tanultaknak valójában mi az értelme. Amikor azt hallják, hogy „a törésmutatóval jellemezhető közegről visszaverődő fény”, eszükbe sem nem jut, hogy ilyen közeg lehet például a víz is... És azt sem tudják, hogy a „fény iránya” nem más, mint az az irány, amelyből látjuk azt a valamit, amire éppen ránézünk... Mindent tökéletesen memorizálnak, de ami a fejükbe kerül, azt nem fordítják le értelmes összefüggésekre. Amikor megkérdeztem tőlük, mi az a Brewster-féle szög, a megfelelő kulcsszóval beléptem a fejükben működő számítógépbe, de amikor felszólítottam őket, hogy nézzenek ki az öböl vizére, semmi nem történt a fejükben, mert „nézzék meg a vizet” címszó alatt nem találtak semmit abban a számítógépben...!

Később végigültem egy előadást a mérnökképző iskolában. Az előadás a következőképpen zajlott: „Két testet... akkor nevezünk egymással ekvivalensnek,... ha egyenlő forgatónyomaték... egyenlő gyorsulásra készteti őket!” A hallgatók csak ültek, és körmölték szorgalmasan, amit a professzor úr diktált, majd a professzor megismételte a lediktált mondatot, ők pedig ellenőrizték, hogy mindent jól írtak-e le. Azután jött a következő mondat, meg a következő, meg a következő... Én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy a professzor két egyenlő tehetetlenségi nyomatékú testről beszél; a hallgatóknak már alaposabban utána kellett volna gondolniuk.

Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet így bármit is megtanulni. Itt van ez a professzor, a tehetetlenségi nyomatékról magyaráz, de arról egy árva szót sem ejt, hogy mikor nehezebb egy ajtót kinyitni: ha a peremére rakunk nehéz súlyokat vagy a zsanérok közelébe - semmi elemzés!

Az előadás után megkérdeztem az egyik hallgatót: „És mihez kezdenek ezzel a sok jegyzettel?”

- Ó, hát megtanuljuk! Lesz belőle vizsgánk is!

- És hogyan zajlik majd az a vizsga?

- Nagyon egyszerűen! Akár most is meg tudom mondani, mi lesz az egyik kérdés! - A fiú belenézett a jegyzeteibe, és olvasni kezdett: „Mikor tekintünk két testet ekvivalensnek? A válasz pedig: Két testet akkor tekintünk ekvivalensnek, ha egyenlő forgatónyomaték egyenlő gyorsulásra készteti őket!”

Hát így mentek át a hallgatók a vizsgán, így „tanulták meg” az egész anyagot, és mindeközben semmit sem tudtak, legfeljebb azt, amit bemagoltak!

Azután megnéztem egy felvételi vizsgát, amelyen a mérnökképzésre jelentkezőknek kellett átesniük; szóbeli vizsga volt, és engedélyt kaptam rá, hogy jelen lehessek. Az egyik jelentkező különlegesen ügyes volt, mindenre tudott válaszolni, mégpedig nagyon ötletesen. A felvételiztető tanárok megkérdezték tőle, mi az a diamágnesség, és ő tökéletesen válaszolt. Ezután feltették neki ezt a kérdést:

- Ha fény lép be egy bizonyos vastagságú anyagba egy bizonyos szögben, és az anyag törésmutatója N, akkor mi történik a fénnyel?

- A fény önmagával párhuzamosan halad tovább, tanár úr, de eltolódva.

- És mekkora lesz az eltolódás?

- Nem tudom, tanár úr, de ki tudom következtetni. - És ki is következtette; nagyon ügyes fiú volt. De addigra már feltámadt bennem a gyanú... A vizsga után odamentem ehhez az eleven eszű fiatalemberhez, és elmondtam neki, hogy az Egyesült Államokból jöttem, és szeretnék feltenni neki néhány kérdést, de ez természetesen nem befolyásolja felvételi vizsga eredményét. Első kérdésem így hangzott:

- Tudna-e példát mondani a diamágneses anyagokra?

- Nem.

A következő kérdés:

- Ha, mondjuk, ez a könyv üvegből volna, és én rajta keresztül néznék valamit az asztalon, mi történne a képpel, ha megdönteném a könyvet, vagyis az üveget?

- A kép is megdőlne, mégpedig kétszer akkora szögben, mint amekkora szöggel Ön megdöntötte a könyvet.

- Nem keveri össze az üveget a tükörrel?

- Nem, uram!

A fiú kevéssel azelőtt magyarázta el, hogy a fénysugár önmagával párhuzamosan eltolódik, és ezért a kép is eltolódik, de szögben nem fordul el - sőt, azt is kikövetkeztette, hogy mekkora ez az eltolódás. Azt viszont már nem vette észre, hogy az üvegdarab is törésmutatóval jellemezhető anyag - vagyis ugyanez a gondolatmenet az én kérdésemre is érvényes!

A mérnökképző iskolában is tartottam előadásokat, mégpedig a fizikában alkalmazott matematikai módszerekről. Próbáltam megmutatni a hallgatóságnak, hogyan lehet bizonyos problémákat trial and error („próba-hiba”) alapon megoldani. Mivel ezt a módszert rendszerint nem tanítják az egyetemen, néhány egyszerű számtanpéldával kezdtem, hogy szemléltessem a dolog lényegét. Nagy meglepetésemre a nyolcvan-egynéhány diákból összesen nyolcan jelentkeztek, amikor megkérdeztem, ki vállalkozna rá, hogy megoldja az első feladatot. Kapott is tőlem a társaság egy alapos fejmosást: nem elég csak üldögélni, és nézni, hogy én hogyan oldok meg egy feladatot - nekik is meg kell próbálkozniuk a megoldással!

Az előadás után odajött néhány hallgató, és az egész társaság nevében elmagyarázták nekem, hogy én nem ismerem a képzésük jellegét: tudniillik ők úgy tanulnak, hogy közben nem kell megoldaniuk feladatokat, és hogy ők már tanultak számtant, már rég túl vannak ezen az anyagon.

Így hát továbbléptem az anyagban, és összetettebb, haladóknak való problémákat vettem elő, de amikor arra került a sor, soha senki nem jelentkezett, hogy meg tudja oldani a feladatot - persze tudtam én jól, hogy miért nem: mert nem is tudták megoldani egyiket sem!

A másik dolog, amire soha nem tudtam őket rávenni, hogy tegyenek tel kérdéseket. Végül az egyik diák megadta a magyarázatot: „Ha kérdeznék valamit a tanár úrtól az előadás alatt, utána mindenki engem nyaggatna, hogy »...a mi időnket pocsékolod! Így kárba vész az előadás! Mi tanulni szeretnénk, te pedig megakasztod a tanárt a kérdéseiddel!«"

Egyfajta stréberkedés volt ez: senki nem értette igazán az anyagot, viszont mindenki úgy tett, mintha neki speciel minden világos volna, csak a többiek lennének olyan nehézfejűek. Ha valamelyikük feltett volna egy kérdést, és ezzel beismerte volna, hogy nem ért valamit, a többiek olyan lekezelően viselkedtek volna vele, mintha nekik minden teljesen egyértelmű lenne, és értetlenkedő társuk csak az idejüket pazarolná.

Elmagyaráztam hallgatóságomnak, mennyire hasznos a közös munka, milyen fontos együtt végiggondolni és megbeszélni a kérdéseket - de ők erre sem voltak hajlandók, mert attól féltek, ha segítséget kérnek valamelyik társuktól, leszerepelnek a többiek előtt...! Csak sajnálni tudtam őket! Keményen tanultak, meg is volt hozzá az eszük, mégis belekerültek ebbe a furcsa és groteszk tudati állapotba: rendületlenül hittek az „OKTATÁS”-ban - holott ez csak egy szó, ami önmagában semmit sem jelent!

A tanév vége felé a hallgatók kérték, hogy tartsak nekik beszámolót, milyen volt Brazíliában tanítani. Mivel számítottam rá, hogy nemcsak ők, hanem a professzoraik, sőt állami hivatalnokok is eljönnek majd, már jó előre kikötöttem, hogy beszélhetek, amiről csak kedvem tartja. „Persze, persze, hiszen szabad országban élünk!” - volt a válasz.

Az előadásra egy alapfokú főiskolai fizikatankönyvvel a hónom alatt érkeztem. Ezt a könyvet mindenki nagyon jónak tartotta - főképpen azért, mert különféle betűtípusokkal íródott: vastag betűvel a leglényegesebb ismeretek, vékonyabb betűvel a kevésbé fontos dolgok és így tovább.

Valaki rögtön rákérdezett: - Remélem, nem erről a könyvről lesz szo! Itt van, aki írta, és amúgy is mindenkinek az a véleménye, hogy ez egy nagyon jó tankönyv!

- Azt az ígéretet kaptam, hogy arról beszélhetek, amiről akarok!

Az előadóterem zsúfolásig megtelt. Azzal kezdtem, hogy definiáltam a természettudományt: „A természettudomány a természet működésének megértése.” Ezután föltettem a kérdést: „Mi a legfőbb értelme a természettudományok oktatásának? Egy ország csak akkor tarthatja magát civilizált nemzetnek, ha ...blablabla.” Hallgatóságom egy emberként bólogatott - az ő szájuk íze szerint beszéltem, hiszen pontosan tudtam, hogyan gondolkodnak.

És akkor így folytattam: - Na mármost, mindez egy nagy marhaság. Ugyan miért kellene lépést tartanunk egy másik országgal?! A természettudományok oktatásának igazi oka és értelme nem az, hogy nekünk is úgy kell tennünk, ahogy más országok tesznek! - Ezután a természettudományok hasznáról beszéltem, és arról, hogy a tudomány hozzájárul az emberi lét jobbá tételéhez, satöbbi, satöbbi - igazság szerint egy kicsit bosszantani is akartam hallgatóságomat...

Mindezek után pedig kijelentettem: - Előadásom igazi célja azonban, hogy bebizonyítsam: amit itt, Brazíliában oktatnak, az nem természettudomány! - Hallgatóimon látszott, hogy jócskán meghökkentek: - Micsoda?! Hogy nem természettudomány?! Hát ez megőrült! Hiszen mindenféle kurzusok vannak nálunk!

Elmeséltem nekik, hogy az egyik legelső megdöbbentő élmény akkor ért Brazíliában, amikor a könyvesboltban tanúja voltam, hogy már az általános iskolások is fizikakönyveket vásárolnak. Nagyon sok gyerek tanul Brazíliában fizikát - sokkal korábban kezdik, mint odaát, az Egyesült Államokban -, és mégis, meglepő módon Brazíliának nincs olyan sok fizikusa. Mi lehet ennek az oka? A gyerekek keményen tanulnak - de hol az eredmény?!

Előálltam a következő párhuzammal: vegyünk egy görög nyelvtudóst, aki nagyon szereti az anyanyelvét. Mivel jól tudja, hogy otthon, Görögországban kevesen tanulnak görögül, amikor eljut egy idegen országba, nagy örömmel tapasztalja, hogy ott mindenkinek, még az általános iskolás gyerekeknek is tanítják a görög nyelvet. Elmegy egy görög nyelvi vizsgára, és megkérdezi a vizsgázó diáktól: „Mit mondott Szókratész az Igazság és a Szépség viszonyáról?” A diák nem tud válaszolni. Emberünk erre azt kérdezi tőle: „Mit mondott Szókratész Platónnak a Harmadik Szümpozionon?” A diáknak földerül az arca és megered a nyelve: „Blablabla...” - és elmondja az egész történetet, szóról szóra idézi Szókratészt, mégpedig ékes görög nyelven! És mindeközben nem veszi észre, hogy amit Szókratész a Harmadik Szümpozionon mondott, az nem egyébről szól, mint az Igazság és a Szépség viszonyáról!

A görög nyelv tudósa végül ráébred, hogy más országokban a görögül tanuló diákok először a betűk helyes kiejtését tanulják meg, azután következnek a szavak, majd a mondatok és a bekezdések. Szóról szóra tudják idézni Szókratészt, de nincsenek tudatában, hogy ezek a görög szavak jelentenek is valamit. Számukra a szavak megmaradnak művi úton létrehozott hangsoroknak, és nincs olyan tanár, aki ezeket a hangsorokat valódi, értelemmel bíró szavakká fordítaná le nekik.

- Hát ugyanezt látom én, amikor elnézem, hogyan oktatják a természettudományokra itt, Brazíliában a gyerekeket! - fejeztem be (nem voltam valami tapintatos...), majd fölemeltem az alapfokú fizikakönyvet. - Ebben a könyvben egyeden kísérleti eredmény sem szerepel, leszámítva azt a példát, amiben egy golyó gurul lefelé egy lejtőn, és a könyv megadja, hogy a golyó milyen messze jut egy, két, három másodperc múlva. Igen ám, de a megadott számok nem egészen helytállók: az ember azt hihetné, hogy kísérleti eredményként adódtak, minthogy kevéssel alatta vagy fölötte vannak az elméletileg helyes értéknek. A könyv beszél róla, hogy a kísérletek eredményénél figyelembe kell venni bizonyos hibát - és ez így is van! Csak az a baj ezzel a példával, hogy ha a megadott számok alapján számítom ki a gyorsulást, az elméletileg helyes értéket kapom, holott a valóságban - ha tényleg elvégzem a kísérletet, ha tényleg legurítom a golyót a lejtőn - számolnom kell a golyó tehetetlenségével is! Valódi körülmények között az elméletileg számított érték öthetede jön ki, mert a golyó forgása is energiát emészt fel. Ez a példa tehát, hiába hivatkozik egy kísérletre, valótlan következtetésre vezet: ha valaki tényleg elgurítja azt a golyót, hamar rájön, hogy más a végeredmény!

- Valami egyebet is észrevettem! - folytattam. - Bárhova lapozzak is ebben a könyvben, bármelyik lapon bármelyik sorra bökjek is rá, mindenütt találok valami hibát! Be tudom bizonyítani, hogy ennek a könyvnek minden szava csak bemagolni jó, de arra már teljesen alkalmatlan, hogy oktassa a természettudományt! Annyira biztos vagyok a dolgomban, hogy itt és most, az Önök színe előtt, találomra kiválasztok egy részletet, felolvasom, és meglátják: igazam lesz!

Végigpörgettem a lapokat, az egyiknél megálltam, ráböktem egy sorra és felolvastam: „Tribolumineszcencia. Tribolumineszcenciának nevezzük azt a jelenséget, amikor az összepréselt kristályok fényt bocsátanak ki...”

- Hol itt a természettudomány? Sehol! A könyv csak azt mondja el, hogy egy szó más szavakkal leírva mit jelent, és közben egy kukkot sem szól magáról a természetről - arról, hogy melyik kristály bocsát ki fényt, ha összenyomják, és hogy egyáltalán miért bocsát ki fényt magából? Mutassanak nekem egy hallgatót, aki hazamegy és a valóságban is kipróbálja, amit itt olvasott! Ha akarná, se tudná; legalábbis annak alapján nem, ami itt áll!

- Inkább azt kellett volna ideírni: „Ha veszünk egy darabka cukrot, es sötétben egy fogóval összenyomjuk, kékes villanást tapasztalunk, és ugyanezt más kristályoknál is megfigyelhetjük. A jelenséget tribolumineszcenciának nevezzük, pontos magyarázata mind a mai napig nem ismeretes.” Biztos, hogy lesz valaki, aki hazamegy és elkezd kísérletezni, és a kísérletek már valóban a természetről szólnak! - Ezzel a példával igyekeztem szemléltetni mondandómat, de nyugodtan választhattam volna akármi mást a könyvből, ugyanaz lett volna az eredmény.

Végül kijelentettem, hogy fogalmam sincs, hogyan lehet valakiből igazán jól képzett szakember ebben az önsokszorozó oktatási rendszerben, amelyben mindenki leteszi a vizsgákat, aztán tanít másokat, hogy azok is le tudják tenni a vizsgákat, és közben nem akad közöttük senki, aki valódi tudásra tenne szert. „Bár nem, nem - tévedek: a csoportomban ketten is voltak, akik nagyon jól teljesítettek, amellett ismerek egy fizikust, aki történetesen itt, Brazíliában végezte a tanulmányait. Tehát mégis van rá példa, hogy valakinek ebben az elhibázott rendszerben is sikerül kibontakoztatnia a képességéit!”

Ezzel befejeztem az előadást, majd fölállt a tudományos oktatási bizottság vezetője, és a következőket mondta: „Mr. Feynmantól sok olyasmit hallottunk, amit nem könnyű megemésztenünk, de bizonyosak lehetünk benne, hogy Mr. Feynman elkötelezettje a természettudományoknak, és kritikája szilárd, átgondolt alapokon nyugszik. Ennélfogva úgy gondolom, hogy érdemes megfontolnunk a szavait! Mindig is tisztában voltam vele, hogy oktatási rendszerünk szenved bizonyos betegségektől, de most szembesülnöm kellett vele, hogy amivel meg kell küzdenünk, az maga a rákos daganat!”- s ezzel leült.

Most már mások is vették a bátorságot, hogy hozzászóljanak, és nagyon izgalmas beszélgetés alakult ki. Egyre-másra emelkedtek szólásra az egybegyűltek, és mindenkinek volt valami javaslata. A diákok pedig sebtiben megalakítottak egy bizottságot, mert sokszorosítani akarták előadásom szövegét, sőt más bizottságokat is fölállítottak, hogy az ügy érdekében ezt meg azt megszervezzék.

És azután történt valami, ami engem is teljesen váratlanul ért. Az egyik diákom fölállt, és a következőket mondta: „Én vagyok az egyik a két hallgató közül, akikre Mr. Feynman az előadása végén utalt. Viszont az az igazság, hogy én nem Brazíliában jártam iskolába, hanem Nyugat-Németországban, és csak az idén költöztünk vissza Brazíliába!” A másik hallgató, aki nagyon jó teljesítményt nyújtott a csoportomban, lényegében hasonló nyilatkozatot tett. Ezután az a fizikusprofesszor emelkedett szólásra, akire utaltam a beszédemben: „Valóban itt, Brazíliában tanultam, de a háború alatt az összes professzor otthagyta az egyetemet, és így - nagy szerencsémre - saját magamat taníthattam tovább. Valójában tehát nem a brazil oktatási rendszer keretein belül tettem szert a képzettségemre.”

Hát, erre aztán még én sem számítottam! Az biztos, hogy a rendszer rossz - de hogy száz százalékig rossz, az egyenesen rettenetes!

Mivel egy csereprogram keretében, az Amerikai Egyesült Államok támogatásával jutottam el Brazíliába, és a külügyminisztérium kérte, hoey írjam meg brazíliai tapasztalataimat, előadásomból készítettem egy kivonatos változatot, és azt adtam be a minisztériumnak. Később megtudtam, persze csak pletyka formájában, hogy a külügyminisztérium egyik illetékese így reagált: „Ebből is látszik, milyen veszélyes olyasvalakit küldeni Brazíliába, aki naiv és tájékozatlan, aki nem ismeri az ottani viszonyokat! Ez a hebehurgya fickó csak bajt kevert odaát, mert nem fogta fel a problémák valódi természetét.” Éppen ellenkezőleg: szerintem ez a külügyminisztériumi illető volt annyira naiv és tájékozatlan, hogy amikor meglátta valamelyik ottani egyetem szép, terjedelmes listáját a választható kurzusokról, rögtön megnyugodott, hogy ezzel rendben is van a brazil oktatás ügye.

 

 

 

AZ EZERNYELVŰ EMBER

 

 

Brazíliában elszántan küzdöttem, hogy megtanuljam a portugál nyelvet, és végül már az előadásaimat is portugálul tartottam. Aztán hazatértem, és nem sokkal azután, hogy a Caltechre kerültem, meghívtak egy partira Bacher professzorhoz. Mint később elmesélték, érkezésem előtt Bacher kihirdette a vendégek között: „Ez a Feynman nagyra van vele, hogy megtanult egy kicsit portugálul! Nosza, tréfáljuk meg! Itt van Mrs. Smith, aki Kínában nőtt fel - mi lenne, ha ékes kínai nyelven mondana üdvözletet, amikor Feynman megérkezik?!” (Amúgy Mrs. Smithben nem volt egy csepp kínai vér sem.)

Megérkeztem, mit sem sejtve, Bacher pedig szép sorban bemutatott mindenkinek: „Mr. Feynman, hadd mutassam be Mr. Ikszet!”

- Örvendek, Mr. Feynman!

- És bemutatom Mr. Ipszilont!

- Üdvözlöm, Mr. Feynman!

- És hadd mutatom be Mrs. Smitht!

- Ai, choong, ngong jia! - mondta a nő, és meghajolt.

Nagyon meglepődtem, de rögtön felmértem: nincs mese, méltó módon kell válaszolnom. Én is udvariasan meghajoltam, majd fesztelenül visszaköszöntem: - Ah ching, jong jien!

Mire a nő, szerepéből kizökkenve: - Ó, istenem! Tudtam, hogy ez lesz a vége: én mandarint beszélek, ő meg kantoni dialektust!

 

 

 

MÁRIS, MR. NAGYMENŐ!

 

 

Valaha minden nyáron beültem az autómba, és nekiveselkedtem, hogy átszelve az Egyesült Államokat, eljussak egészen a Csendes-óceánig. Ám különféle okok folytán mindig úgy esett, hogy végül valahol máshol kötöttem ki - rendszerint Las Vegasban.

Az első alkalomra máig élénken emlékszem, mert akkor különösen jól éreztem ott magam. Las Vegas akkoriban is, mint manapság, a szerencsejátékosokból élt, és a szállodák egyébbel sem foglalkoztak, mint hogy becsalogassák a népet szerencsejátékokat játszani. Mindegyik szállodában futott valami showműsor, olcsó volt a belépő, ráadásul olcsó volt a vacsora is - szinte ingyen adták. Nem kellett előre helyet foglalni: egyszerűen besétált az ember, leült az egyik üres asztalhoz a sok közül, és máris élvezhette a műsort. Mindez maga volt a Kánaán, legalábbis olyasvalakinek, mint én, aki nem játszott semmilyen szerencsejátékot. Nyugodtan kiélvezhettem ennek a világnak minden áldását: a szobák olcsók voltak, az étkezés szinte semmibe sem került, jó volt a műsor, és ami nálam szintén nagyon számított: szépek voltak a lányok!

Egyik nap a motel úszómedencéjénél heverésztem, amikor odajön hozzám egy pasas, és elkezd velem beszélgetni. Már nem emlékszem, mivel kezdte, de az volt a mondókájának a veleje, hogy én biztosan megdolgozom a napi betevőért, pedig ez nagyon nagy butaság! „Nézze, én milyen kellemesen élek! - magyarázta. - Nincs más dolgom, egész nap ücsörgök a medence mellett, és élvezem a Los Angeles-i életet!”

- És hogy az ördögbe tud. munka nélkül boldogulni?

- Egyszerű: lovakra fogadok.

- A lóversenyről ugyan semmit sem tudok, de akkor sem értem, hogyan lehet ebből megélni! - válaszoltam szkeptikusan.

- Már hogyne lehetne ebből megélni! Hiszen én éppen ezt csinálom! Tudja mit: magát is megtanítom rá! Garantálom, hogy nemsokára száz dollárral gazdagabb lesz!

- Hogyhogy?!

- Fogadok magával száz dollárba, hogy nyerni fog. Ha nyer, akkor fizet nekem egy százast, és a pénzénél marad; ha veszít, akkor megnyeri a fogadást, és kap egy százast!

Rögtön elfogott a lelkesedés: - Óriási! Ha nyerek a lóversenyen száz dollárt, kifizetem neki, és a pénzemnél maradtam - ráadásul új tapasztalatokra is szert teszek, ha a fickó rendszere működik. Ha nem nyerek, vagyis a fickó elveszti a fogadást, akkor meg kapok száz dollárt - mesés!

A pasas levitt valami bukmékerirodába, ahol megvolt az ország összes versenylovának és versenypályájának a listája, és bemutatott néhány másik fickónak, akik mind lelkendezni kezdtek, hogy „szentigaz, én is nyertem így egy százast!”. Lassanként ráébredtem, hogy itt bizony a saját pénzemből kell fogadnom, és kezdett elfogni az idegesség: - Mennyi pénzt kell föltennem? - kérdeztem az emberemet. - Ó, mondjuk, két vagy háromszáz dollárt. - Olyan sok pénzem nem volt, ráadásul megijedtem: mi lesz, ha elvesztem az összes pénzt, amit föltettem?

A pasas erre azt mondta: - Tudja, mit? A tanács, amit adok, csak ötven dollárjába kerül, és azt is csak akkor kell kifizetnie, ha a dolog működik! Ha nem válik be, amit mondtam, én odaadom magának a száz dollárt, amit úgyis mindenképpen megnyerne. - Erre azt mondtam magamban: „Azannya, így mindenképpen nyerek: vagy ötven dollárt, vagy százat! De miért éri ez meg az emberemnek?!”

Végül rájöttem, hogy ha tiszta a játék - most felejtsük el az ötletszerűen megjátszott tippekből fakadó csekély veszteségeket -, akkor annak az esélye, hogy száz dollárt nyerek, szemben azzal, hogy négyszáz dollárt veszítek, négy az egyhez. Tehát öt alkalomból, amikor az emberem kipróbálja a módszerét valakin, négy alkalommal a másik nyer száz-száz dollárt, s emberem abból megkap kétszázat (ráadásul bebizonyítja, hogy milyen okos tanácsot adott), az ötödik alkalommal neki kell kifizetnie száz dollárt. Tehát átlag kétszáz dollárnyi nyereség jut minden százdollárnyi veszteségre! Most már értettem: hát ezért éri meg neki!

Így ment ez néhány napon keresztül: a pasas előrukkolt valami ajánlattal, ami elsőre fantasztikus üzletnek tűnt, de amint utánagondoltam, mindig rájöttem, hol van a kutya elásva. Végül emberem, már a kétségbeesés határán, előállt a következőkkel: „Hát jó, mondok valamit: maga fizet nekem ötven dollárt a tanácsért, és ha veszít, visszafizetem magának az összes pénzét!” Na, ezen aztán nem veszthetek, gondoltam: „Rendben, megegyeztünk!”

Mire ő: „Nagyszerű! Csak sajnos San Franciscóba kell utaznom a hétvégére, úgyhogy csináljuk azt, hogy maga majd elküldi nekem a futamok eredményét, és ha elvesztette a négyszáz dollárját, elküldöm magának a pénzt!”

Na tessék! Emberem először becsületes, matematikai úton akar pénz keresni, most meg „elutazik”, és majd nem küldi meg a pénzt – ez az egyetlen módja, hogy keressen rajtam. Vagyis most már tényleg át akar verni! Az lett a vége, hogy egyetlen ajánlatába sem mentem bele; de azért nagyon szórakoztató volt figyelni, hogyan ügyeskedik...

Las Vegasban az volt a másik szórakozásom, hogy táncosnőkkel ismerkedtem. Gondolom, ezeknek a lányoknak eleve az volt a dolguk, hogy két műsorszám között a bárpult tájékán múlassák az időt, és közben a vendégeket is odacsábítsák. Több lánnyal is összeismerkedtem, sokat beszélgettem velük, és mindannyian nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Vannak, akik elhúzzák a szájukat, amikor azt hallják: „táncosnő”, de ők eleve elfogultak, és egyáltalán nincs igazuk! Akármilyen környezetről legyen is szó, találni ott mindenféle embert. Ott volt például az Eastern Egyetem dékánjának a lánya, aki nagyon szerette a táncot, és tehetségesen is táncolt; ő például a nyári vakáció alatt Las Vegasban dolgozott táncosnőként, mert a tánc világában máshol nagyon nehezen kapott volna munkát. A legtöbb táncosnő nagyon kedves, barátságos lány, ráadásul mind csodaszép, én pedig egyszerűen imádom a szép nőket! Bevallom őszintén, elsősorban a táncosnők miatt szerettem meg Las Vegast...

Kezdetben azért egy kicsit tartottam ezektől a lányoktól: gyönyörűek voltak és rossz volt a hírük - satöbbi, satöbbi. Próbáltam szóba elegyedni egyikkel-másikkal, de eleinte csak hebegtem-habogtam. Nehezen indult a dolog, aztán lassanként megjött a bátorságom, és végül már komoly önbizalommal, fesztelenül társalogtam velük.

Nehéz megmagyarázni, miért szerettem az ilyen kalandokat. Olyan volt ez, mint horgászni: kiveted a csalit, aztán vársz türelmesen. Ha elmeséltem valakinek egy-egy kalandomat, az illető általában egészen föl-villanyozódott: „Hűha, ezt nevezem! Ehhez nekem is volna kedvem!” Odasétáltunk a bárhoz, és vártunk a kedvező alkalomra - aztán húsz perc sem telt bele, és társam máris elvesztette a türelmét. Pedig az embernek sokszor napokat kell várnia, míg kialakul valami! Nagyon sokat társalogtam táncosnőkkel: bemutattak minket egymásnak, aztán előbb-utóbb mindig történt velünk valami érdekes...

Jól emlékszem az egyik lányra; mindig Gibsont ivott, s az idők során nagyon jó barátságba kerültem vele. A Flamingó Hotelben táncolt, és én, amikor Las Vegasban jártam, mindig elmentem hozzá: rendeltem egy Gibsont és az asztalához vitettem - így tudattam vele, hogy megjöttem.

Egyszer éppen ennél a lánynál jártam, és ahogy ülünk egymás mellett, azt mondja nekem: „Ma este nem vagyok egyedül - egy nagymenő van velem Texasból.” (Már hallottam a pasasról: ha kockázott, mindenki odasereglett nézni, ahogy játszik.) A texasi megjött, a lány pedig bemutatott minket egymásnak. A pasas rögtön így indított:

- Tudja mit, haver? Hatvanezer dollárt vesztettem itt tegnap éjjel!

Máris tisztában voltam vele, hogyan kell viselkednem: ránéztem, arcizmom se rándult, és megkérdeztem tőle:

- Tényleg? És most dicsekszik vagy panaszkodik?

Vagy amikor együtt reggeliztünk a szálloda éttermében, azt mondja nekem:

- Majd én aláírom a csekkjét; nekem itt nem számítanak föl semmi pluszköltséget, annyit játszom náluk!

- Köszönöm, van pénzem, nem kell azon aggódnom, hogy ki fogja kifizetni a reggelimet!

Ahányszor csak megpróbált elkápráztatni a pénzével, mindig visszautasítottam. Mindennel előhozakodott: hogy ő ilyen meg olyan gazdag, hogy ennyi meg ennyi olaja van Texasban - de bármivel jött is, nem ért el nálam semmit, mert pontosan tudtam, mi van a dolog mögött. így ment ez egy ideig, és a végén már egész jól elvoltunk egymással.

Egyszer, amint éppen a bárpultnál ücsörögtünk, megbök a texasi: - Látod azokat a lányokat, ott, annál az asztalnál? Ismerem őket: Los Angeles-i kurvák!

Nagyon csinos lányok, állapítottam meg magamban, van bennük kellem és tartás.

- Tudod, mit? Bemutatlak nekik, és kifizetem, amelyiket kiválasztod!

Éppen nem volt kedvem lányokkal ismerkedni, és azt is tudtam persze, hogy a haverom csak előttem akar hencegni. Már éppen tiltakozni kezdtem, amikor eszembe jutott: „Azért ez már valami! Ez a pasas mindent megpróbál, hogy elkápráztasson: még arra is hajlandó, hogy megvegyen nekem egy nőt! Ha én ezt a sztorit egyszer elmesélem...!” Így aztán végül ráálltam: - Rendben, mutass be nekik!

Odamentünk a lányok asztalához, a haverom bemutatott nekik, aztán közölte, hogy elugrik egy percre. Jött a pincérnő, kérdezte, mit iszunk. Én vizet kértem, a mellettem ülő lány viszont megkérdezte tőlem:

- Nem baj, ha pezsgőt rendelek?

- Azt kér, amit csak akar! - válaszoltam hidegvérrel. - Merthogy maga fizeti!

- Most mi a probléma? Sajnálja a pénzét, vagy mi?!

- Pontosan!

- Hát maga nem úriember, az egyszer biztos! - közölte a lány felháborodott hangon.

- Honnan jött rá ilyen gyorsan? - Mint tudjuk, már évekkel azelőtt, Új-Mexikóban megtanultam: az ilyen lányokkal nem szabad úriemberként viselkedni.

Alig néhány perc múlva már maguk a lányok ajánlották föl, hogy meghívnak egy italra - megcserélődtek a szerepek! (Ja, egyébként a texasi olajmilliárdos soha nem jött vissza...) Telt-múlt az idő, és az egyik lány fölvetette: „Mi lenne, ha átugranánk az El Ranchóba? Ott talán jobban pezseg az élet, mint itt!” Beszálltunk a lányok autójába - szép volt az autó és szépek voltak a lányok is.

Útközben az egyik lány egyszer csak megkérdi, mi is a nevem.

- Dick Feynman.

- És hol laksz, Dick? És mi a foglalkozásod?

- Pasadenában lakom, a Caltechen dolgozom.

Erre az egyik lány fölkiált: - Ó, az nem az a hely, ahol az a tudós, Pauling is dolgozik?

Hát én voltam Las Vegasban eleget, de akármerre megfordultam, nem találkoztam senkivel, akinek akár a leghalványabb fogalma lett volna, mi is az a természettudomány...

- De igen! - válaszoltam döbbenten.

- És ott van az a pasas is, az a Gellan, vagy mi a neve; az a fizikus.

Nem hittem a fülemnek! Itt ülök egy autóban, két prostituált társaságában, és fizikusokról társalgunk!

- Igen, úgy hívják: Gell-Mann! De honnan ismered őket?

- Volt róluk kép a Time-ban, meg terólad is.

Tényleg! Valami okból egyszer megjelent tíz amerikai tudós képe a Time-ban, és köztük volt az enyém meg Paulingé meg Gell-Manné is!

- De hogyhogy megjegyezted a nevünket?

- Hát úgy, hogy megnéztük a képeket, és kiválasztottuk a legfiatalabbat és a leghelyesebbet!

(Jó, jó, Gell-Mann fiatalabb, mint én...)

Odaértünk az El Rancho Hotelhez, és a lányok továbbra is azt játszották, hogy úgy viselkednek velem, ahogy a férfiak szoktak velük viselkedni.

- Van kedved játszani? - kérdezték. - A tétet mi álljuk, és ha nyersz, a fele a tiéd!

Kicsit játszottam a pénzükön, és közben nagyszerűen szórakoztunk, aztán egyszer csak odasúgták nekem: „Figyelj, ott egy valószínű kuncsaft, most mennünk kell!” - azzal elvonultak dolgozni...

Egyszer éppen a bárpultnál üldögéltem valahol, amikor figyelmes lettem két lányra és egy idősebb férfira. A férfi végül magukra hagyta a lányokat, azok meg átültek a mellettem levő asztalhoz. A csinosabbik és elevenebb lány ült hozzám közelebb, a másik lány pedig - kettejük közül a szürkébb és érdektelenebb, akit a barátnője Pamnek szólított – az asztal túlsó felén telepedett le. Minden kitűnően indult, szomszédnőm nagyon kedvesen viselkedett, és hamarosan már ott tartottunk, hogy ő nekem dőlt, én pedig átkaroltam a vállát. Közben két férfi telepedett le mellettünk egy másik asztalhoz, de aztán, még mielőtt a pincérnő odajött volna hozzájuk, fölálltak és kimentek.

- Láttad azt a két pasast? - kérdezte újdonsült partnernőm.

- Aha!

- A férjem barátai.

- Hogy kinek a barátai?!

- Hát, tudod, nekem van férjem - és megnevezett valakit, egy nagymenőt, aki abban az időben igazi hírességnek számított. - Volt egy kis vitánk... Nászúton vagyunk, és a férjem állandóan játszik, rám oda se figyel... Úgyhogy egyedül járok szórakozni, viszont a férjem állandóan kémeket küldözget utánam, ellenőrizni, hogy jól viselkedem-e!

A lány később megkért, hogy vigyem haza a motelbe. Beszálltunk az autómba és elindultunk. Útközben megkérdeztem: „És a férjeddel mi lesz?”

- Ne aggódj! Ameddig nem látsz egy nagy piros autót két antennával, addig ő sincs a közelben!

Másnap este a gibsonos lánnyal és egy barátnőjével ruccantam ki, megnézni a Silver Slipperben az éjszakai show-t. Ebben a bárban még akkor is ment a műsor, amikor a hotelek már bezártak, úgyhogy a táncosnők, amikor végeztek, rendszerint odamentek mulatni egy kicsit A műsorvezető mindig fennhangon kihirdette, hogy melyik művésznő érkezett meg éppen; amikor beléptem a bárba, karomon a két gyönyörű lánnyal, lelkesen tudatta a publikummal:

- És megérkezett Miss Iksz és Miss Ipszilon a Flamingóból! Mindenki felénk fordult - én pedig, mondhatom, fenségesen éreztem magam!

Leültünk a bár közelében, és nagyon jól elvoltunk, de egyszer csak valami kavarodás támadt: pincérek elkezdtek asztalokat tologatni, aztán biztonsági őrök bukkantak föl, a kezükben fegyverrel - látszott, hogy valami hírességnek csináltak helyet. Ez biztosan Mr. Nagymenő lesz!

És valóban: belépett Mr. Nagymenő, elindult a bár felé, aztán leült, mégpedig éppen a mellettünk lévő asztalhoz. Közben fölbukkant két pasas, felkérték a partnernőimet táncolni, én meg egymagam maradtam. Mr. Nagymenő - mostantól nevezzük, mondjuk, Johnnak - kisvártatva fölkelt a maga asztalától, és letelepedett mellém.

- Hello! - mondta. - Hát maga mi jót csinál itt, Vegasban?

Biztosra vettem, hogy tud rólam meg a feleségéről.

- Hát, csak úgy elvagyok... (Nyugalom!)

- Mikor jött?

- Négy-öt napja.

- Én ismerem ám magát valahonnan! Nem találkozhattunk mi Floridában?

- Hát, nem hinném...

Rákérdezett erre a helyre, rákérdezett arra a helyre - fogalmam sem volt, mire megy ki a játék.

- Tudom már! Az El Morocco volt az!

(Az El Morocco egy nagy éjszakai klub volt New Yorkban, sok híresség járt oda - naná hogy egy fizikusprofesszornak is az a törzshelye...)

- Tényleg, valószínűleg ott találkoztunk - inkább ráhagytam. De hova akar ez kilyukadni?! A pasas hirtelen felém hajolt:

- Figyeljen, ha visszajönnek a táncból, nem mutatna be annak a két kislánynak, akik magával vannak?

Szóval erre ment ki a játék! Igazából dunsztja sincs, hogy ki vagyok! Persze bemutattam a lányoknak, de ők azt mondták, hogy fáradtak, szeretnének hazamenni.

Másnap délután a Flamingóban láttam újra Johnt: ott támasztotta a bárpultot, és a fényképezőgépekről meg a fotózásról beszélgetett a mixerrel. Biztosan műkedvelő fotós, gondoltam, és persze megvan mindene, ami kell - lámpák, fényképezőgépek, egyebek. De ahogy elhallgattam őket, John annyi sületlenséget hordott össze a fotózásról, hogy úgy döntöttem, mégsem lehet amatőr fotográfus - csak egy gazdag pasas, semmi több, aki meg tudja venni magának a drága felszerelést.

Addigra már rájöttem: Johnnak fogalma sincs róla, hogy a feleségével egész jól elvoltunk egy ideig. Mindössze azért elegyedett szóba velem, mert meg akart ismerkedni a lányokkal, akikkel együtt látott. Elhatározom, hogy eljátszadozom vele egy kicsit, és ki is találtam magamnak egy szerepet: én leszek a mindenese!

- Hello, John! Gyerünk, csináljunk néhány fotót! Majd én viszem a vakuizzókat!

Bedugtam az izzókat a zsebembe és elindultunk fotózni. Míg kattintgatott, tartottam neki a vakut, mindenféle tanácsokkal szolgáltam, ő pedig láthatólag jól szórakozott.

Aztán elmentünk a Last Frontierbe játszani, és John végül elég sokat nyert - igen ám, de a szállodákban nem szeretik, ha valaki pont akkor akar kiszállni, amikor nyerésben van. Láttam, hogy John menni készül viszont kérdés volt, hogy egyáltalán sikerül-e botrány nélkül távoznunk.

- Mennünk kell! - mondtam neki hirtelen nagy komolyan.

- De éppen nyerésben vagyok!

- Igen, de oda kell érnünk a délutáni találkozóra!

- Na jó, akkor hozza a kocsimat!

- Máris!

Odaadta a kulcsokat, elmondta, hogy néz ki a kocsija (már rég tudtam persze, de arcizmom nem rándult), kimentem a parkolóba, és valóban: ott állt a hatalmas, gyönyörű autó a két antennával. Beültem, elfordítottam a kulcsot - és nem indult. Automata váltó volt benne, és nekem fogalmam sem volt, hogy működik - hiszen még csak akkortájt jelentek meg az első automata kocsik. Ahogy ott küszködtem, véletlenül parkolóállásba löktem a váltókart, és az autó végre beindult. Nagyon óvatosan, mintha egymillió dolláros kocsi lenne alattam, odagurultam a hotel főbejáratához, kiszálltam, és bementem egyenest a játékterembe, ahol John még javában játszott.

- A kocsija kint várja, uram!

- Mennem kell! - közölte erre a jelenlevőkkel, és távoztunk. John mondta, hogy vezessek csak, aztán megkérdezte:

- Az El Ranchóba akarok menni; ismer ott lányokat?

Elég közelről ismertem ott egy lányt, de csak annyit válaszoltam: „Ja!” Addigra már biztos voltam benne, hogy John csak azért ment bele azen csacska játékomba, mert még reménykedik, hogy összehozom néhány lánnyal. És ekkor végre föl mertem hozni azt a bizonyos, „tűzveszélyes” témát:

- Nemrég megismerkedtem a feleségével...

- A feleségemmel?! A feleségem nincs is Las Vegasban!

Erre elmeséltem neki, hogyan találkoztam azzal a lánnyal a bárban.

- Ja, most már értem! Azt a lányt meg a haverjait még Los Angelesből ismerem, én hoztam ide őket Las Vegasba. Az első dolguk az volt, hogy lógtak a szállodai telefonomon vagy egy órát, társalogtak a texasi barátaikkal. Erre persze bedühödtem és kipenderítettem őket. Szóval ez a lány most széltében-hosszában azt meséli, hogy az én feleségem?!

Na, akkor ezt szerencsésen tisztáztuk...!

Megérkeztünk az El Ranchóhoz és bementünk: negyedóra volt a műsorkezdésig, de a bár már tömve volt, egy szabad hely se maradt. John odament a főpincérhez:

- Egy asztalt kérek!

- Igenis, uram, egy perc az egész!

John adott valami borravalót, aztán már indult is játszani. Közben én hátramentem, ahol a lányok készülődtek a fellépésre, és tudakozódni kezdtem az én kedves ismerősöm után. A lány ki is jött hozzám, én pedig elmeséltem neki, hogy Johnnal vagyok itt, aki szeretne nőtársaságban szórakozni a műsor után.

- Persze, Dick! Elhívom néhány barátnőmet, és a show után találkozunk!

Visszamentem, hogy megkeressem Johnt - még mindig játszott:

- Csak menjen be, én még maradok! Egy perc, és jövök maga után! Két szabad asztal maradt, egészen elöl, a színpad szélénél, az összes többi asztalnál már voltak elegen. Leültem egymagamban, elkezdődött a show, de John csak nem akart felbukkanni. A lányok közben kijöttek a színpadra: onnan már jól láthattak engem, és azt is láthatták, hogy egymagamban birtokolok egy egész asztalt. Nos, ha korábban valami kisstílű professzorocskának hittek, most meggyőződhettek róla: IGAZI NAGYMENŐ vagyok, a hírességek barátja!

Végre megjött John is. Nem sokkal utána más vendégek is érkeztek, leültek a szomszéd asztalhoz - és nini, kit látok: John állítólagos feleségét meg a barátnőjét, Pamet, két férfi társaságában!

Odahajoltam Johnhoz: - Nézze, ki ül a szomszéd asztalnál!

- Aha, látom!

A nő felmérte, hogy párosunkban enyém az irányító szerep, úgyhogy hozzám hajolt oda megkérdezni: - Beszélhetnék vele?

Egy árva szót se válaszoltam; John is hallgatott. Még vártam egy kicsit, aztán odasúgtam Johnnak:

- Beszélni akar magával!

John is kivárt egy kicsit, csak aztán válaszolt: - Rendben.

Most megint én tartottam egy kis szünetet, majd a nőhöz hajoltam: - Hajlandó beszélni magával!

A nő erre átjött az asztalunkhoz, és elkezdte puhítani az „ő kis Johnnie-ját” - egészen hozzásimult, és a vak is láthatta: kezdenek elsimulni köztük az ellentétek... Én azonban imádok bajt keverni, úgyhogy valahányszor túlságosan kibékültek, mindig odasúgtam Johnnak: - Na és a telefon...?!

Mire John: - Ja, igen! - Majd a lányhoz: - És akkor most mi lesz - megint egy órán át lógsz majd a telefonon?!

Erre a lány kijelentette, hogy nem is ő telefonált, hanem Pam. Megint elkezdtek békülgetni, mire én kénytelen voltam beavatkozni: - John...! És Pamet ki vitte fel a szobába...?! - Mire John: - Ja, igen...! - (Rettentően élveztem a mókát, és nagy kedvvel játszadoztam velük még egy darabig.)

Amikor vege lett a műsornak, az El Rancho tánckarából odajött néhány lány az asztalunkhoz, és kellemesen eldiskuráltunk; de aztán kezdődött a következő show, a lányoknak vissza kellett menniük a színpadra. John előállt a javaslattal: - Tudok egy helyes kis bárt, nincs messze innen - ugorjunk át oda!

Beültünk az autóba - én vezettem -, és átmentünk abba a helyes kis bárba. Ahogy belépünk az ajtón, John oldalba bök: - Látja ott azt a nőt? Az egy kitűnő ügyvéd! Jöjjön, összeismertetem magukat! - Bemutatott minket egymásnak, majd azt mondta, bocs, ki kell mennie a toalettre - és színét sem láttam többé... Szerintem vissza akart menni a „feleségéhez”, és piszkálta a csőrét, hogy én annyira beleártottam magam a belügyeikbe.

- Hello! - mondtam a nőnek, aztán kértem magamnak egy italt (változatlanul azt játszottam, hogy egy fikarcnyit sem törődöm a nők véleményével és egyáltalán nem vagyok úriember).

- Tudta, hogy én elég jó ügyvédnek számítok itt, Las Vegasban?! - kezdi a nő.

- Ugyan, ugyan! - mondom én lazán. - Lehet, hogy magácska nappal ügyvéd, de megmondom, mi maga ebben a pillanatban: csak egy éjszakai pillangó Vegasban!

A nőn látszott, hogy kezd megkedvelni. Végigjártunk egy-két helyet, ahol egy jót lehetett táncolni; ő nagyszerűen táncolt, én meg egyszerűen imádok táncolni, úgyhogy kitűnően mulattunk.

Aztán egyik pillanatról a másikra, egy tánc kellős közepén elkezdett sajogni a hátam: a fájdalom nagyon erős volt, és nagyon hirtelen jött. Ma már tudom az okát: már három nap és három éjjel nem aludtam, egyik őrült kalandból a másikba keveredtem, és a végére tökéletesen kimerültem.