NYOLCADIK FEJEZET - DOSZTÁN LÁTOGATÁSA

Riadt, bozontos álmai voltak. Megizzadt beléjük.

Valahol, egy földöntúli, különös világban lelkek iszonyú csatája zajlott. Ő maga is részt vett benne, de valami balszerencse folytán ugyanakkor kívülről is látta az egészet. Kemény harc volt, nagy harc volt, jók és rosszak feszültek egymásnak, bőszült fenekedések zajongtak, elkeseredett csapások zuhogtak, noha e testetlen világban nem volt hangja a szónak, nem volt ereje az ütésnek. Mégis fájt minden, a szó is, az ütés is, legjobban pedig az érthetetlen és riasztó jelenség, egy különös folyamat fájt, amikor a jók és a rosszak át- meg átfolytak egymásba: áttűntek és feloldódtak, elhaltak és eltűntek, majd megint életre keltek... Reszketve, ijedt remegéssel vette tudomásul, hogy ez az apokaliptikus küzdelem már időtlen idők óta zajlik, vaksötétben, feneketlen, falatlan, végtelen feketeségben, ahol csupán a harcoló lelkek világítanak ide-oda csapkodó, kusza, fehér folyondárok gyanánt. S csupán az ő gyöngén fluoreszkáló fényükben láthatta, hogy körülötte csillók és állábak erdeje mozog, hogy időről időre reszkető, görcsös rángatózások futnak végig e sötét, kocsonyás világ kapaszkodó nélküli dimenzióiban, amely csupán az öröklét reménytelenségével van tele.

- Nem engedem... az enyém - motyogta.

Az álom mégis tovább birkózott vele, hogy visszarántsa egy furcsa, féléber állapotba, amely hajnalanta oly sokszor rátört. Leírhatatlan, csodálatos, mégis ijesztő érzés volt az. Mindannyiszor úgy érezte, egészen ébren van, hiszen hallotta a ház zajait, tudatában volt testének helyzetével, sőt azon töprengett, vajon késő van-e már vagy még korán, vajon sok lesz-e a munkája a hivatalban vagy sem. S persze támadtak más gondolatai is, elvontak és lényegesek egyaránt, amelyeknek örült, mert ebben a különös állapotban a gondolat volt az egyetlen gyönyörűség. Mert volt abban az állapotban szörnyűség is, ijesztő halálfélelem, hangtalan sikoly - hiába akarta mozdítani a kezét, nem volt rá képes; hiába határozta el, hogy felnyitja a szemét, nem volt ereje. Még egy könnyű sóhajtásra sem futotta... úgy hevert hát, öntudatánál, de teste uralma nélkül, akár egy tetszhalott. Igen, igen, olyankor úgy érezte, tetszhalottá lett: olyan állapotba került, amelyből nincs menekvés. Még néhány perc, és érte jönnek, koporsót hoznak, hogy elvigyék, eltemessék, a föld mélyébe bezárják. És hiába ordít, üvölt, sír, jajong benne a félelem, nincs módja közölni a világgal, hogy él, és ne bántsák, élve el ne hantolják.

Most is rátört ez a furcsa érzés, tele volt félelemmel, éber álommal és szörnyű tehetetlenséggel. Hangokat hallott, lépteket hallott, meglódult az idő, vissza-visszazuhant az előbbi vad kavargásba, aztán meg szinte látta a szobáját, de ugyanakkor tudta, hogy csak képzeli, mert árnyéktalan világosság derengett benne, s noha jól hallotta a lépteket, nem látott senkit. A szoba ajtaját pedig csukva tudta, noha nyitva maradt, erre is emlékezett, aztán ajtócsattanás hallatszott, s attól fogva világosan tudta, hogy zárva a szobája. Hávelné jajgatott, óbégatott odakint - s jó érzés volt, hogy Kajetánnal úgy elbánt.

Ámbár valahol az öntudatlanság földöntúli, szavakat kereső világából előkúszott a bizonytalan kérdés: él-e még Kajetán? Vajon él-e még?

Azt hitte, nyugodtan sorra veszi az elmúlt éjszaka eseményeit. Valóban hirtelen megnyugodott, megpróbált filmszerű képekben felidézni mindent, s csöppet sem csodálkozott azon, hogy a Citadella pincetermében ott látja Esztert Kajetán mellett. Eszter rámosolyog, és azt mondja, ők ketten régóta szeretik egymást, Kajetán pedig vigyorog, az alsó szemhéját húzza fel, akár a csirkék, a szemüvegét törölgeti, és hallgat, mint aki elhatározta, most semmit sem szól, de majd ha véleményezésre kerül a sor, megmondja: Rosda Máté destruktív alkat, Rosda semmit sem helyesel, és mindenről előbb van véleménye. Szemes tanár úr pedig szomorúan legyint, végigmegy a parkon, kihajol a fülke ablakán. „Maga dühös ember, mi?" - kérdezi.

Eszter, ha csókol, csücsörít hozzá, hogy melegebbnek és puhábbnak tűnjön az ajka.

Miért jött ide? Vajon miért?

Többször is megkérdezte tőle. És egyszer sem válaszolt.

S látta Esztert, ahogy fehér köpenyben, fekete fejét madonnás mozdulattal félrehajtva, megszeppenten áll a laboratórium lombikjai, lepárlói, csillogó műszerei között. Törékeny virág a labor nehéz, savgőzös levegőjében. Kajetán pedig a szemüvegét törölgeti. „Nocsak, hát maga ismeri Rosda Mátét? - kérdezi. - Aztán miről beszél az én hajdani Máté barátom?" És ahogy a napok múlnak, és ahogy a szemüvegét törölgeti, egyre rekedtebb lesz a hangja, egyre jobban vicsorog hatalmas lófogával, és villámokat szór a szeme, karvalyujjai a levegőben, mint polipkarok libegnek. „És még mit mondott Máté, és még mit mondott Máté?" - zeng-zúg a szoba, a labor, és Eszternek nincs más szava, csak ennyi: „Félreismer".

Egyszerre csak megint hallotta a hangokat, az ajtó nyikorgását, Hávelné szavait, de még mindig sötét volt. Ki akarta nyújtani a kezét, hogy végigtapogassa ágya mellett az asztal peremét, de nem mozdult a keze. A szeme sem nyílott, hangja sem volt, és nem tudta, hova is lett a kis műanyag flakon, amit tegnap Kajetán szobájában zsebre vágott.

Él-e még Kajetán?

Milyen lehet a tetszhalál? Az első veszett ordítás odalent? Milyen érzés lehet egy kannában felébredni?

Hol van Eszter? - kiáltott benne egy hang, de tudta, egészen józanul és éberen tudta, hogy hang nem jött a torkára, hanem valami artikulátlan hörgés, amely abban a pillanatban fel is ébresztette.

-      Hát nincs itt az Eszter? Nincs itt az Eszter? - Hávelné csalódottan pislogott, mellette Jolán néni riadt egérkemozdulattal tipegett.

-      Nincs! Nem is volt! - mordult fel Rosda.

-      Ó, istenem, de mafla ember maga! Egyedül alszik, ahelyett, hogy vigyázna arra a szegénykére. Itt hever ruhástul, és a cipőjével piszkítja az ágyneműt.

-      A férfiakban nincs semmi tisztaságérzet. Az én uram is... - csipogott Jolán néni.

-      Mi baj van már megint?

Ekkor nézett szembe a két asszonnyal, akiknek torkukon akadt a szó, és rémülten hátráltak egy lépést. Rosda Máté szeme körül a nagy fekete folt ijesztő eseményekről árulkodott. Valahogy úgy nézhetett ki, mint valami rablógyilkos vagy félszemű kalóz.

- Nagy baj van, Máté fiam... Eszter éjszaka nem ment haza, nem találjuk sehol... és a játszótéren nagy verekedés volt, azt mondják, két huligánt megöltek. Ó, édes istenem! Most mi lesz?

A reggeli újságok már megírták. A reggeli hírekben bemondták.

A rendőrség nem szemérmeskedett, mint máskor. Tüstént a lakosság segítségét kérte.

- Hogy mik vannak! - hápogott Hávelné, és nem merte megkérdezni, mitől kapta Rosda szeme azt a fekete monoklit.

Jolán néni többször is átjött, könyörgő pillantást vetett a férfira, de az úgy tett, mintha nem venné észre.

Az újságok megint arról írtak, a rádió megint arról beszélt, a tv minden csatornája megint azt kommentálta ami mással történt. Rosda kezdte megérteni a hajdani cselédlányokat, akik lúgkövet ittak, csak hogy a nevük bekerüljön az újságokba.

Dr. Kajetán Zénó, a nagynevű citológus, a Központi Sejtkutató vezető kutatója a tegnapi nap folyamán titokzatos módon eltűnt. A kiváló tudós éppen új kutatási eredményeiről számolt be az intézet szűkebb szakértőgárdája és a meghívott minisztériumi vendégek előtt, amikor hirtelen rosszullétről panaszkodva kisietett a teremből. Dr. Kajetán Zénónak azóta nyoma veszett! A rendőrség nagy erővel indította meg a nyomozást. Egyelőre eredménytelenül.

-  Ó, istenkém, az ilyen nagy embert bezzeg tüstént keresik! - Jolán néni riadt kétségbeeséssel pislogott. - Amikor Eszterke után érdeklődtem a rendőrségen, azt mondták, panaszt csak egy huszonnégy óra múlva vesznek fel. De hát én nem panaszkodni akartam rá... csak aggódom érte. Az ilyen szép lány... ki tudja? Valami baj is érhette.

Rosda szeme méltatlankodva villant.

-     Mondja, Jolán néni, tudja egyáltalán, hol dolgozik Eszter?

-     Tegnap a délutáni órákban eltűnt a Központi Sejtkutató épületéből dr. Kajetán Zénó, a világhírű citológus. A rendőrség máris nagy apparátussal látott munkához, mert az eltűnés meghökkentő körülményei különleges bűntényre engednek következtetni. - A tv bozontos hajú bemondója szerepe szerint tragikus arcot vágott, mégis látszott rajta, hogy hitetlenkedve olvassa a kezében tartott közleményt. - A rendőrség máris kéri a lakosság segítségét. Jelentkezzék mindenki, aki az elmúlt éjszaka folyamán gyanúsan viselkedő egyénekre felfigyelt. Dr. Kajetán Zénó személyleírása a következő: magas termet, hajlott hát. Arca hosszú, haja gyér, szőkés, kék szemű, bajusza nincs. Rövidlátó. Kedves nézőink, munkatársunk hamarosan felkeresi a Központi Sejtkutató intézetét, ahonnan bővebb tájékoztatást kérünk a professzor eltűnésére vonatkozóan.

-     Mit kérdezett, fiam? - siránkozott ]olán néni.

-     Hogy hol dolgozik Eszterke?

-     Hát valami laboratóriumban. Fényképeznek...

-     Nagyon téved, Jolán néni. Eszter abban az intézetben dolgozik, ahonnan ez a Kajetán professzor eltűnt! A Központi Sejtkutatóban.

- Uramisten... - csapta össze a keyét Hávelné, aki gyorsabban felismerte az összefüggéseket.

Rosda tüntető nyegleséggel járt-kelt a lakásban a két halálra rémült öregasszony előtt. Nőttön-nőtt benne a nyugtalanság, már azt is elhatározta, nem sokáig lakik majd itt, hanem elköltözik, végez eddigi életével, mint ahogy végzett eddigi énjével is. Más ember vagyok, igen. tegnap óta egészen más ember vagyok - mondogatta magában. Szobájába ment, előrángatta ágya alól tegnapi ruháját, amelyen már fekete-száraz volt a vér, a saját vére. Behajigálta egy lavórba, mosóport szórt és vizet öntött rá. úgy tolta vissza az ágy alá. Hadd ázzon! Aztán zsebre vágta a kését, és hümmögve előhalászta szekrénye mélyéből a műanyag flakont. Áhítattal és némileg öntelt mosollyal forgatta a kezében. A törhetetlen palackban olajosan sűrű, víztiszta folyadék csillogott.

Hm... Kajetán szobájában a két kísérleti flakon tartalma színes volt. Igen, igen. Az egyik sárgás, a másik pedig egészen sötétzöld... vagy inkább kék... Fene tudja!

Hirtelen felnevetett. No persze, az igazán nagy felfedezések rendszerint váratlan ötleteken múlnak. Az igazi tudás nem a fekete könyvespolcokon, nem is Kajetán porcelánfehér homloka alatt rejtőzik. Az igazi tudás a sokat gondolkodó, még többet vívódó emberek tudata mélyén rejtőzködik.

Bizony, bizony, Kajetán...

Abban a pillanatban felébredt benne a sürgető kívánság: meg kell találnia Kajetánt!

Levágta magát a székbe, és fejét a kezébe hajtva próbálta összeszedni gondolatait.

Igazán... kialudtam magam, kell hogy valami ötletem legyen. Hogy valami megoldást találjak.

Ki vihette el a kannát?

És hová?

Kajetán élete múlik most azon, hogy megtaláljam.

És még meg kell neki mondanom, hogy... mit is? Hogy minden az intuíción múlik. Igen, igen... Hogy ebben a flakonban  víztiszta  a  folyadék.

Olyan, akár az agyvelőt körülfogó, víztiszta liquor.

Keze önkéntelenül egy kémcső után nyúlt. Asztalán a kis állványt maga elé húzta. Aztán pipettát keresett. A legkisebb hasas pipettát. No és persze kellene egy kísérleti alany is. Légy, egér vagy egy kiscsibe. Hávelné csibéi közül valamelyik.

Ijedten a homlokára csapott.

-     Hávelné. Hávelné, képzelje, tegnap hoztam magának egy kanna tápkocsonyát!

-     Micsodát?

-     Tápkocsonyát. A csirkéinek. De ellopták!

-     Nem értem.

-     Nem baj. Csak ne feledje, ha valaki kérdi! Tegnap egy kanna tápkocsonyát hoztam volna magának. Ne feledje...

Meg kell ismételnie a folyamatot. Most már nyugodt és figyelő szemmel.

Amit tegnap egy ördögi gondolat eredményezett, azt most...

De bömbölt a rádió, és harsogott a tv.

-        Jolán néni, menjen a rendőrségre, és mondja meg: Eszter a Központi Sejtkutatóban dolgozott. Akárcsak az a pasi, akit most keresnek. Meglátja, rögtön megindítják a nyomozást.

-  Jaj, istenem! Mi történhetett szegénykével? A vénasszony csak óbégatott, de nem indult. Hávelné azon méltatlankodott, hogy nem mondják be

az éjszakai verekedést. A huligánokat. Lehet, hogy szegény Eszterke éppen arra ment...

Rosda Máté lapos pillantást vetett Hávelnéra.

-  Jobb volna, ha maga menne a rendőrségre, Máté kezdte az asszony. - Utóvégre mégiscsak a menyasszonya.

Mintha késsel vágtak volna az agyába, hirtelen elöntötte a düh.

-  Maga pedig egy ocsmány kerítő, Hávelné! - ordította, és felugrott, mintha egyenesen a vénasszony torkának akarna esni. - Tudom, amit tudok! Az egész egy kicsinált komédia volt! Még hogy kísérjem haza a kisasszonyt! Haha! Nem, Hávelné, egy percig sem maradok itt! Ha a hidak alatt kell aludnom, akkor is megyek!

Dúlva-fúlva kirohant. Ronda ez a reggel. Tegnap még azt hitte, minden győzelem és minden elégtétel az övé most meg az újabb szorongások, az újabb bizonytalanságok. Hol van Eszter? És hol van Kajetán? A kanna! Ki vihette el?

A reggeli napfényben körüljárta a házat. Aztán a ház előtt az utcát vizsgálgatta. Sehol semmi nyom.

Beugrott a szomszédba, telefonálni. A Központi Sejtkutatót hívta, és Szép Esztert kérte.

-  Ki keresi? - kérdezte a központban egy unott, nyafogó hang.

Gondolkodás nélkül vágta rá:

-  Zente Gábor.

Utovégre mindegy, milyen nevet mond, csak a magáét ne mondja.

-      Ne tessék viccelni!

-      Micsoda?

-      Ne tessék viccelni!

-      Azt kérdeztem, bent van-e Szép Eszter.

-      Ő se jött be, kérem. Ki kereste?

-      Zente Gábor...

-      Ne hülyéskedjen, kérem, a rendőrség figyeli a telefont! Megjárhatja!

Rosda remegő kézzel tette le a kagylót. El kell mennem hazulról.  Ma már nem kísérletezgethetek. Nincs rá idő.

Hogy miért nincs idő, nem tudta. Biztos volt benne.

-  Jó napot, Rosda úr^! - köszönt rá egy ismerős hang az utcán.

A kertajtóban Dosztán százados állt.

-  Nézze, Rosda úr, bekísérhetném - kezdte Dosztán százados, amikor helyet foglalt az egyetlen széken.

Rosdának torkában dobogott a szíve. Átnézett a vénasszonyok kérdő tekintete felett, és mert Dosztán sem árulta el a hivatását (civil ruhában volt), ő sem mondta meg, ki a vendége. A szobája ajtaját szándékosan nyitva hagyta. Hallgatózni csak csukott ajtón lehet, és ha csöndesen beszélnek, Hávelné semmit sem érthet a szavukból

A nyitott ajtón át éppen ráláthatott Hávelné tv-jére.

-      Tartóztasson le - mondta ingerülten - Miért kerülget, mint macska a forró kását?

-      Mondtam, sokat adok a megérzéseimre.

-     Gondolom, tegnap már figyeltetett, mielőtt a kutyákat utánam uszította volna.

-     Valóban.

-     És?

-     Volna néhány kérdésem magához. Tulajdonképpen a segítségét akarom kérni. Amint látja, nem hivatalosan jöttem. A kihallgatására később sor kerül... Igen, mindenkit ki kell hallgatnunk, aki tegnap abban az időben az épületben tartózkodott. A maga szereplése különösen gyanús, jóllehet semmi okom a gyanakvásra.

-     Ezt nem értem.

-     Én sem. - Dosztán mosolygott. Hangtalan, belső nevetéssel nézett Rosdára. - Ugyanis pályafutásom legérdekesebb bűnügyével állok szemben.

-     Biztos benne, hogy bűnügy?

-     Feltétlenül!

 

-     Belenézett a kannába. Láthatta, hogy nem felaprított hullát viszek. Akkor hát mit akar tőlem?

-     Az ám, Rosda úr, szerencsésen hazahozta a kannát?

-     Igen... azazhogy... hm. A kerekei leszakadtak. Gurítanom kellett.

-     És a gazdasszonya örült a tápkocsonyának?

-     Nem volt itthon.

-     Értem. No és ma?

-     Mára eltűnt a kanna. Odaállítottam az ajtó elé, a verandára. És eltűnt.

Dosztán elkomolyodott. Mongolos szemét keskeny réssé húzta össze.

-  Furcsa - mondta, és megrángatta a nyakkendőjét. Láthatóan rosszul érezte magát a civil ruhában.

-      De mennyire furcsa! - csattant fel Rosda. - Bevallom, azt hittem, ön vitette el a kannát.

-      Furcsa.

Hallgattak egy sort. A másik szobában a tv riportere benyitott a Sejtkutató nagy vaskapuján. Aztán a kamerák sorra járták az intézet új, nagy létesítményeit. A riporter mindenütt elmondta, hogy Kajetán doktor érdeme ennek a felépítése, annak a megvalósulása, az ő tudományos ötlete, hogy ezt kutassák, azt felfedezzék, amazon dolgozzanak...

Rosda epés undorral hallgatta a magasztalást.

-      Nem csodálnám, ha hirtelen kiderülne, hogy semmi sem az ő érdeme... - mondta hirtelen.

-      Tud erről valamit?

-      Ó, semmit. Csak föltételezem. Az emberiség hajlamos a hullagyalázásra.

A százados megint összevonta szőke szemöldökét. Horpadt orra körül férfiatlan szeplők gyülekeztek, ámbár azoktól mintha csak erősebb lett volna az arccsontja, és keményebb az álla.

-      Szeretnék néhány kérdést feltenni magának. Ne tekintse kihallgatásnak.

-      Kérem... persze az imént azt mondta, bekísérhetne...

A százados elővett egy mappát, az asztalra tette. Most vette csak észre a mikroszkópot meg a kicsiny kémcsőállványt. Mellettük állt a műanyag flakon, amelyet elgondolkozva nézegetett egy darabig. A kezébe vette.

-      Nem tudja, hova tűnhetett a kanna?

-      Nem.

-      Jó volna, ha eszébe jutna. Magának is érdeke.

Most kihívón és vadul néztek egymás szemébe.

-      Fenyeget? - Rosda hangja nagyon mélyről jött. - Lehet, hogy csodálkozik, amiért nem vagyok sem meglepve, sem megdöbbenve Kajetán eltűnése miatt. De hát megértheti, elegem van a gyanúsítgatásaiból. Miért jött ide? Segítséget kérni? Miben? Nincs meg a kanna, de találjam ki, hol van. A saját érdekemben, jó viccei vannak!

-      A véleményét szeretném tudni.

-      Éppen a véleményemet?! - Rosdát hirtelen elöntötte a méreg. Most valóban kitört belőle az őszinte harag, most nem játszott, nem tréfált, nem is nyegléskedett. Az istenit, hát amióta csak az eszemet tudom, mindig a véleményemre voltak kíváncsiak! Nem, uram, nem azért kíváncsiak a véleményemre, mert fontosnak tartják. Csupán azért, hogy megbélyegezhessenek, kioktathassanak, gúzsba köthessenek, örökösen revolverezhessenek. Mi a véleményem? - kérdezték már az óvodában is. Mi a véleményem? - kérdezték az iskolában, a gimnáziumban, a hivatalomban, az utcán és a fűszeresnél. Csakhogy nekem mindig más a véleményem! Úgy ám!

A kamerák odaát végigpásztázták a második emeleti nagylabort. Rosda hirtelen elhallgatott, s megigézve bámulta a hatalmas, üvegfalú termet, az óriási munkaasztalt, amelyen a kémcső-állványok, a desztillátorok, lombikok, ülepítőcsövek csillogó erdeje látszott.

-      Mit tud a barátja munkájáról? - hallotta a kérdést.

-      Semmit. Nem a barátom, és nem értek a munkájához.

-      Látom, maga is kísérletezget.

-      Limnológia. Az más.

-      Aha - bólintott a százados kevés meggyőződéssel. Ez a palack ismerős, hol szerezte?

-      Minden ezermesterboltban kapható - Rosda kivette Dosztán kezéből a palackot, és zsebre vágta.

-      Ismer valakit a professzor munkatársai közül?

-      Senkit - sziszegte, és Eszter jutott az eszébe.

-      Miért ilyen ingerült?

-      Az én dolgom.

-      Tehát nem tud semmit a professzor munkájáról. Pedig nagyon érdekelne. Bevallom, a labor munkatársai nagyon furcsán viselkednek. Mintha örülnének dr. Kajetán Zénó eltűnésének. Gyanús. Nagyon gyanús. És nem hajlandók semmi felvilágosításra. Nézze, Rosda úr, életem legfurcsább bűnügye ez. Semmi nyom.

Dosztán előrehajolt. Egy pillantást vetett a szobára, és, Rosda úgy látta, észrevette az ágy alá tolt lavórban a beáztatott ruhákat.

-      Az intézet vezetősége és a minisztérium szerint is Kajetán professzor új tématerve valósággal forradalmasítja a sejtkutatást. A gyógyászat egyes területein példátlan eredményeket hozhat. Szóval olyasvalamit, amire a külföld is felfigyelhet. Ipari kémkedésről hallott már? Nos, ilyesmire gyanakszom.

-      Az ember sokszor hall hirtelen tudathasadásról is mormogta Rosda, és továbbra is a tv-re figyelt. - Agyonhajszolt szellemi foglalkozásúak körében gyakori. Az illető egyszerre csak nekiindul a világnak. Akár pucéran is. Ugyebár. De lehet, hogy az a levetkezés megtévesztő manőver volt. Egyszerűen átöltözött egy másik ruhába, álszakállt és -bajuszt ragasztott, és kisétált a portás orra előtt Van ilyen. Ha jól emlékszem. Kajetán mindig hajlamos volt az extrémitásokra.

A százados rosszkedvűen félbeszakította:

-     Kérem, ne komolyalankodjék. A titkárnő szerint maga tudta a két titkos tématerv címét.

-     Az érettségi találkozón említette Kajetán.

-     Ne kívánja, hogy elhiggyem.

Rosda jelentőségteljesen széttárta a kezét. A másikra bízta, mit hisz, vagy mit nem hisz. Figyelme odaát volt, a másik szobában. A képernyőn megjelent a nagylabor helyettes vezetője, egy robusztus, busa szemöldökű férfi, és kijelentette, rövidesen meglepő tényeket fog majd a nyilvánosság elé tárni. Kajetán professzor úr íróasztala sok titkos vagy éppen titkolt ügyiratot tartalmaz, a rendőrség dolga, hogy azokat felfedje. Ő a maga részéről nem gyanakszik bűntényre, sőt az a meggyőződése, hogy Kajetán Zénó eltűnése egy óriási horderejű kísérlet része...

Rosda döbbenten hallgatta, és sápadtan nézte.

-     Feleljen, kérem... - hallotta a sürgető felhívást.

-     Nincs mit felelnem.

-     Semmi gyanúsat sem észlelt?

-     Nem.

-     Ide  figyel?

-     Persze.

De hát nem figyelt oda. Annak a férfinak ott dús fekete szemöldöke volt és mélyen ülő, villogó szeme. Uramisten! Azt mondták, ez az ember a nagylabor helyettes vezetője...

Rosda felállt, felvette a zakóját, a tükre elé állt, és néhány mozdulattal megfésülte szétzilált haját.

-     Hol szerezte szeme alá azt a monoklit?

-     Semmi az egész.

-     Kérdeztem!

-     Bocsásson meg, el kell mennem.

-     Tehát átvágott a játszótéren, és nem tapasztalt semmi különöset?

-     Nem.

-     Rosda úr, maga feltűnően és kihívóan fumigál engem.

-     Nem hivatalosan jött, ha jól emlékszem... - Rosda vicsorgott. „A professzor úr mindig hajlamos volt az extrémitásokra" - mondta a tv-ben a busa szemöldökű, és senki sem szakította félbe, hogy ne komolytalankodjék.

-     Beszélhetünk másképp is - hallotta Dosztán sziszegését.

-     Már megint fenyeget?! - mordult fel. - Kérem, tartóztasson le, kísérjen be, hurcoljon meg. Megteheti. Maga hivatalból gyanúsíthat. Én legfeljebb gyanakodhatom, arra ugyanis, hogy pácban van, mert csütörtököt mondtak a megérzései. Nem tudom, hol az az átkozott kanna.

Közben egyre a tv-t nézte.

-     Fogalma sincs, miről faggatom már egy ideje. Kérem, figyeljen ide, és ne kiabáljon. Tehát átment a játszótéren...

-     Sajnálom, nincs időm.

-     Mit csinált tegnap este?

-     Hazajöttem, lefeküdtem.

-     A monokli?

-     A maga egyik rendőre vágott a szemembe. Véletlenül. Bocsánatot kért, tehát nem panaszkodtam.

-     Aha.

Odaát a reggeli színes adás riportere zavartan elhallgatott, mert a labor helyettes vezetője arra figyelmeztette, nem lehet egyetlen ember érdemének tekinteni a Sejtkutató nagy eredményeit. Kajetán professzor kiváló ember, de a beosztottjai nélkül... No persze - bólintott a riporter, és a kamerák újra sorra vették a nagy munkaasztalt, bekukkantottak a steril kamra kis ablakán, elidőztek a mikroszkópok, a mikromanipulátorok, a horizontális metszetpadok csillogó fogantyúin.

Hávelné csak most vette észre, hogy Rosda átles a szobájába. Még ingerülten az előbbi veszekedéstől, felállt, és becsapta az ajtaját. Eltűnt a kép, vele eltűnt a Sejtkutató hófehér épülete, a zöld fák és a virágágyások. Meg a lombikok, a desztillátorok erdeje. Rosda hümmögött. Valósággal lázba hozta, hogy agyában váratlan gyorsasággal kezdenek összeállni a dolgok. Vadászláz - gondolta, és pár pillanatig a zsebeit tapogatta. Az igazolványát kereste, amit mindig görcsösen magához vett, valahányszor elindult hazulról.

-      Ezt keresi? - kérdezte Dosztán, és táskájából elővette Rosda igazolványát.

-      Köszönöm.

-        Meg sem kérdezi, hogyan került hozzám? -    Hát izé...

-  Az áldozat zsebében találtuk.

Hülyeségeket beszél - futott át az agyán. - Hogyan találhatták meg Kajetán zsebében? A szemüvegét kivéve hozzá sem nyúltam. Vagy talán...

Hirtelen megértette a dolgot, és ez a lelke mélyéig megrázta.

Meredten bámult Dosztánra, aki vészjóslóan bólogatott a ki nem mondott kérdésre. Majd a kezét nyújtotta, és így szólt:

-      Cserét ajánlok. Délig gondolkozik, és megtelefonálja nekem, hol keressük Kajetán Zénó professzort.

-    De ha nem tudom...

Ne komolytalankodjék. Mondom, délig. Ha nem telefonál, estére rács mögött lesz. Ha telefonál, elfelejtjük a játszótéri kalandot. Remélem, érti.

Nagyon is jól értette. És noha Dosztán felállt, hogy menni készül, Rosda lépett ki előtte az ajtón. Valósággal menekült. Ijedt szemmel nézett körül. Aztán végigfutott az utcán, és felugrott egy autóbuszra, amely éppen akkor indult a megállóból.

 

KILENCEDIK FEJEZET - AZ ELSŐ KÍSÉRTÉSEK

Veszélyes élet.

Hiszen mindig is erre vágyott.

Az autóbuszban senki sem volt. Rosda a hátsó peronra állt, belekapaszkodott a középső krómoszlopba, és elgondolkozva nézett ki az ablakon.

-  Miért nem ül le? Van elég hely.

A kalauzkislány kedvesen mosolygott. Vastag ajka volt és apró, rizskása fogai. Mint egy gyerek, mint egy kicsi gyerek, örökké mosolygott, és a munkalappal legyezte magát.

-      Jobb így.

-      Sápadt. Rosszul van talán^?

-      Nem, nem... - Rosda zavartan elfordult. A fene egye meg ezt a monoklit a szeme alatt! Olyan tőle a tekintete, mint az eszelősé! És sápadt. Hogyne volna sápadt. Átkozott Dosztán! Nem hivatalosan jön, ó nem. S úgy tesz, mintha szörnyen fontos dolgokat tudna. Semmit sem tud, semmit sem érez, csak azt tudja, hogy zsarolhat. Igen, ez egyszerűen zsarolás.

Az áldozatom zsebében. Nagy ég... hát embert öltem volna?

Mégsem jutott el tudatáig, hogy gyilkos. Valahogy úgy érezte, az a fickó is életben van, akárcsak Kajetán. Legfeljebb nem a kannában lötykölődik, hanem máshol, másmilyen formában omlik majd össze sejtjeinek és szöveteinek bonyolult rendszere. Akkor sem biztos, hogy meghal. Hiszen az életjelenségek meghatározása ma még annyira külsőséges, a természet körforgásában végül is nem lehet éles határvonalat húzni, meddig tart az egyik élet, és hol kezdődik a másik.

Ámbár az is biztos, hogy az a suhanc már soha többé nem rúg fejbe senkit.

Kajetán már soha többé nem kérdezi meg: mi a véleményed az aboliciós világtörvényről? Soha többé nem osztogat majd apró cédulákat valami ostoba, jezsuita elgondolás kiskatonájaként, hogy ki-ki írja meg a véleményét a társairól. Önismeret, önismeret - szónokolta az az ostoba Gulyás tanárnő, és noha kijelentették, a véleményezés titkos, és kizárólag a közösségi kapcsolat felmérése a célja, életre szóló gyűlölségek támadtak belőle. Hogyan, hogyan nem, sokan megtudták, kinek mi a véleménye róluk, és elszürkült arccal, habzó szájjal kezdtek acsarkodni. Egyedül Kajetán nem acsarkodott, és nem dühöngött, jóllehet őt sokan utálták, és sokan meg is írták ezt a véleményüket. Csakhogy a cédulákat éppen ő szedte össze, gondoskodott hát róla, hogy ami rá vonatkozik, örökre titokban maradjon Gulyásné előtt. Ellenben már akkor is összelopkodta mások véleményeit, úgy írta meg a magáét, amely aztán továbbment, tanári konferencia, sőt felsőbb szervek elé is, mert ott már nem a közösségi szellemmel játszadoztak, hanem higgadt és autentikus diákvéleményt kértek és Kajetán el tudta hitetni, hogy higgadt és autentikus.

Biológia szakos osztály volt az övék, szakmányban boncolták a halakat, a békákat, folyton-folyvást az élettan nagy és főleg nem a tananyagban szereplő kérdésein rágódtak. S miközben Gulyasné arról faggatta őket, mi a véleményük Madagaszkár őslakóinak politikai törekvéseiről, Szemes tanár úr az országos tanulmányi versenyre készítette őket. (Két nagy kérdés van gyerekek: az egyik az öröklődés, a mutációk, a másik a sejt alkotórészeinek pontos ismerete! Értjük?!) A többi tanár is a saját tárgyának még behatóbb, még teljesebb ismeretét követelte, mert akkoriban még javában dühöngött a pedagógiai megalománia: tízéves gyerekeket már úgy oktattak, hogy a jövendő komputertechnikusait látták bennük - csakhogy nem mindenki lett komputertechnikus, sőt akik arra szánták el magukat, azok közül is csak kevesen juthattak odáig. Az emberi élet meg nem valósult álmok szövevénye - idézett egy modern verset az irodalomtanáruk, de nem tudta megmondani, mennyiben tükrözi a valóságot, és mennyiben nem. Egy nemzedék nőtt fel akkoriban úgy, hogy az irodalmat képletnek tekintette, amelybe be lehet helyettesíteni bármely szegényes tapasztalatot, és kijön a valóság. De nem tudtak mit kezdeni a költészettel, nem tanultak meg örülni a szépnek, és nem kaptak semmiféle útmutatást a társadalmi együttélés alapvető szabályairól.

- A tízparancsolatot kellene oktatni - vélte Zente, és Kajetán furcsa, gyanakvó tekintettel nézett rá.

Kajetán mindig jó lóra tett - ahogy mondani szokás. Ő képviselte mindig a hivatalos megbotránkozást, és amikor Rosda kijelentette, sosem tanulja meg igazán élvezni az evés gyönyörét az, akit örökösen a vitaminok és fehérjék arányára figyelmeztetnek, és sosem tud majd örülni a szerelemnek az, akit örökösen higgadt és közönyös orvosok oktatnak a szerelmi higiénére. - Kajetán megint csak vigyorgott, hunyorgott, és kiiejezéstelen arccal nézett maga elé.

Ő akkoriban minden erejével a tanulmányi versenyre készült, összeolvasott hetet-havat a sejtekről, szajkó módjára betanult bonyolult, hosszú képleteket, eldarálta, és ha kellett, felrajzolta a citrátciklust az összes vegyjelekkel, és persze mint modern kamasz ő is arról álmodozott, hogy világraszóló, hatalmas felismeréseivel lázba hozza majd a tudományos világot.

Ennyi év után sem tud rájönni, hogy Szemes tanár úr miért és mikor nézett át felette, mikor kezdte kifogásolni apró hibáit, és amikor át akarta adni az elkészült dolgozatot, miért mondott csak ennyit: „Jól van, fiam, add oda Kajetánnak, majd utánam hozza a többivel."

-      Nagyon rosszul van? - kérdezte a kalauzlány, és szétálló bociszemében őszinte aggodalom tükröződött.

-      Ó, nem.

-      Vese?

-      Tessék?

-      Csak úgy kérdeztem... Emberi dolog, nem?

A lány a zacskóból sárgabarackot evett. Kócos, seszínű haját minduntalan szemébe zavarta a nyitott ablakokon beáradó szél.

-  Emberi dolog, nem? - kérdezte ismét, vagy inkább állította, és megint kivillantak apró fehér fogai. Hirtelen rákacsintott Rosdára. - Hát csak fogódzkodjék nyugodtan.

A barack magját kidobta az ablakon.

Az autóbusz lassan kanyargott a külvárosi utcákon, kora délelőtt szinte üresen járt errefelé. A legkülső külvárosig tartott a pályája, de nem volt végállomása, ahol feleslegesen várakozzék, hanem hurokpályát írt le, elég bonyolult hurokpályát, mert három nagy üzemet is érintett, amíg megindult visszafelé a hosszú, kietlen sugárúton. A jellegtelen, elhanyagolt kertes házacskák között evickélt előre az otromba kék alkotmány, idétlenül vonszolva csuklós pótkocsiját. Nagyokat szusszant, és persze csak ott állt meg, ahol várakoztak a megállóban.

-  Magát ki kezeli?

A kislány csupa bájos fontoskodás volt. Parányi pultjára könyökölt, és mozgékony arcán pillanatonként változott az érzelem, ahogy mesélte:

-      Kínos, nagyon kínos. A férfiaknál még a vizsgálat is kínosabb. De hát mindenkit utolérhet. És tudja, a vízlökések akkor jók, ha nagyon radikális megoldást adnak. Ahogy Rosda félrefordult, csak hogy eltakarja szeme alatt a kék foltot, halkan kuncogott. - jaj, ne szemérmeskedjen már! Képzelje, az anyukám, szegény, úgy halt meg, hogy vesével vitték a kórházba, de valami fiatal orvos vette kezelésbe, nem vizsgálták meg a szívét. Öt liter vizet itattak vele. Öt litert szegénykével, aztán meg ugrálnia kellett. Hát mondja, ember az ilyen? Hát nem az a fontos, hogy amit az ember csinál, azt jól csinálja?

-      Dehogynem. Fontos.

A kislány most szomorú lett. Ijedt mókusként sóhajtozott.

-        Jóskával sokszor beszélgetünk erről - intett a vezetőfülke felé. - Ne higgyen semmit, mert ismerem a feleségét is, a gyerekeit is. Jó barátok vagyunk. Tudja... hogy aki valamihez nem ért, hát minek csinálja. Pedig hányan vannak. Uramisten! Látja, nekem már mondták, maradjak benn a végállomáson, legyek forgalomirányító. Mondtam, minek, nem értek hozzá. Aki most csinálja, az sem ért hozzá, felelték. Elég baj, mondtam. Ebben maradtunk... Nagyon görcsöl?

-  Tessék? Ó, nem... - Rosda mereven nézte a lányt,

és közben Eszter szoborarca, hideg Madonna-mozdulatlansága jutott eszébe.

-     Mert csak szóljon ám! Nincs utas, most lehet.

-     Mit?

-     Hát... megállunk, ha muszáj.

-     Nem, csak menjünk.

-     Mert tudja, amióta az anyukám meghalt, ez a mi külön szolgáltatásunk. Nem tud ám róla senki. Mármint a vezetőség közül. De kérdezze csak meg a Soltész doktor urat, az mind hozzánk küldi a betegeit. Azt mondja, menjenek csak a Marika vonalára. Szóval ne álljunk meg?

-     Nem, nem...

-     Hát jó... A kislány megint elmosolyodott. Csupa jóindulat volt az arca, a szeme pedig - nagy, sötét bociszeme - úgy csillogott, akár a gyémánt. Elővette kis mikrofonját, és beleszólt. Ezúttal nem a következő állomást mondta be. Hanem csak ennyit: - Jóska! Vese!

Az autóbusz vezeklő kanyargása véget ért. Kijutott a sugárútra, amely végtelen sivár legelők, gyártelepek és telkek között a város belseje felé vitt. Rég nem használt villamossíneken botorkált egy darabig - aztán nekilódult. Felbőgött a Diesel-motor, előbb fekete füstgázfelhő csapott ki a kipufogócsövekből, a hatalmas test szárnyakat kapott, és veszettül vágtatni kezdett.

-  Ez a jó út, ez a jó út! - lelkendezett a kislány.

A macskaköves külvárosi utakon méteres magasságba lökődött az autóbusz peronja.

-  Ez a jó út!

Három utas szállt föl az egyik megállóban. Sápadtan kérdezgették:

-      Megőrült ez a vezető?

-      Nem, kedves asszonyom - vihorászott földöntúli boldogságban a kislány. - Emberbaráti úton vagyunk. Az úrnak vesegörcse van.

Rosda hallgatott. Égett a füle. Kínosan mosolygott.

Aztán egyszerre csak benn voltak a városban. Fehér terelővonalak és józan járdaszigetek között húzott el a kék busz.

-      Nos?

-      Hát?

-      Visszafelé is jön?

-      Nem, nem. Budán leszállok.

-      Ahogy gondolja.

A megállókban sokan szálltak föl. A kislánynak mindenkihez volt egy-két jó szava. Komoly, érett derű áradt belőle.

-        Maga nagyon kedves - mondta Rosda, és hirtelen megdöbbent, milyen tompán zeng a hangja. - A maga fajtájából nem minden bokorban születik. Nahát... Mondja csak... és mit kérnek egy ilyen „kezelésért"?

-  Ne butáskodjon! - A lány szégyenlősen nevetgélt. Szörnyű zavartnak látszott, mint akiben ez a gondolat még soha fel sem merült. - Hanem a jegyét nem kezelte... ugyebár. Mert elfelejtette ám... hihi.

A busz átvágott a Duna fölött. Az ég kéken ragyogott, apró fehér felhők díszítették, de a „kék Duna" piszkosszürke volt. Fehéren ragyogott a pesti palotasor, fehéren ívelt az Erzsébet-híd. A hajdani Tabán zöld füvében fürdőruhásan napoztak, és töméntelen kutya kergetőzött.

Rosda előhúzta zsebéből a műanyag flakont. Alig hallhatóan suttogta:

-  Megkínálhatom? Kisüsti.

A lány megint fülig pirult. Vállát vonogatta. Szolgálatban nem szabad. Soha... De maga se igyék ám! Árt.

-  Tudom. Nagyon jól tudom. - És egy csalódott ördög mosolyával az arcán leszállt.

Esze ágában sem volt komolyan venni Dosztán fenyegetését - mégis ránézett karórájára.

Fél tíz.

Csöndes, kihalt utcákon kaptatott fölfelé. Itt, a budai dombvidék előkelő villanegyedeiben mindig elfogta valami gyermekes vágyódás a gazdagság és a hatalom után. Itt mindig megállt a kerítések mellett, szemügyre vette a régebbi és modernebb házakat, amelyeknek kertjeiben töméntelen rózsa virított, tamariszkuszok zöldelltek, a vadgesztenyék szórták viráguk szirmát, akár a hópihét. Errefelé mindig minden tiszta, titokzatos és maradandó volt. Itt minden, a kert, a ház, a nagy ablakokon át megpillantható gazdag interieurök arról árulkodtak, hogy itt az élet pluszait élik, mert az alapvető dolgokra senkinek sincs gondja.

Mégis kihalt volt ez a táj is ilyenkor, a munka délidejében. A nagy fekete autók elsuhantak már rezervált, gondterheltséget mímelő utasaikkal. A napsütötte ablakokon lehúzták a színes redőnyöket, a garázsajtókat becsukták, és az a néhány egyenruhás ember úgy tett, mintha sétálgató rendőr volna, és nem a közelben lakó nagykövet kapuőre, Rosda Máté lihegett. Ezeken a meredek utcákon kevés ember jár gyalogosan.

Megállt az egyik kovácsoltvas kerítés mellett.

A kert mélyéből hosszú fülű, szőke kutya rontott elő. Nem ugatott, megállt előtte, merev fejjel szimatolt egy darabig, aztán hirtelen ugrott egyet, hosszú füle mókásan liffent. Fejét a földhöz szorította, mellső lábait könyökig a földre fektette, miközben a farát magasba emelte. Bozontos farkát buzgón csóválta - játszani akart.

-  Szervusz, kutyus - mondta Rosda.

Errefelé nem házőrzésre tartják a kutyákat. Itt a tolvajt rendőr vagy okos automata fogja el. A kutya csak játék, csupa passzió.

Plusz.

-  Szervusz, kutyus.

Hagyta, hogy a kis spániel nagy bőszen nekiugorjon. Átnyújtotta kezét a kapurácson, hagyta, hogy a kezét megszagolja, majd bősz hörgésseí foga közé vegye. A kis állat vicsorított, a szeme forgott - de hát a farka továbbra is úgy járt, akárcsak egy szorgalmas metronóm. Nincs baj, pajtás, csak hülyéskedünk, egy kicsit megjátszom a nagy kutyát, a nagy vadászt, a kérlelhetetlent.

-  Te kis marha.

Rosda mosolygott. Mosolyogni akart, és ez a tudatosság különös gyönyörűséggel töltötte el.

Elővette zsebéből a műanyag palackot. Lecsavarta a fedelét.

A kis kutya orra alá tartotta.

-  Egy kortyot. Nyald meg...

Egy csöppet, egyetlen csöppet kiöntött a kerítés kövére.

A kutyus megszagolta. Csupa figyelem volt és elővigyázat.

Fényes, fekete orra megremegett.

Aztán váratlanul vakkantott egyet - éles, ijedt vakkantással -, és behúzott farokkal szaladt a kert mélyébe.

- Kis hülye, kis hülye - motyogta Rosda, és látta, amint egy parányi bogár buta módon nekimegy a szörnyű oldatnak.

A következő pillanatban a bogár nem volt sehol.

Rosda továbbment.

Fütyörészett, a vállát vonogatta. A zakója zsebében időről időre óvatosan megtapogatta a kis flakont. Nehogy kinyíljék, nehogy kiömöljön. Uramisten, még csak az kéne, hogy végigcsurogjon a lábán...

Megállt egy modern, fonott kerítés előtt. Ez az. Habozás nélkül belépett a kapun, és végigsietett a betonlapokból kirakott kerti ösvényen.

Nagy lombú fák között, a kert hűs homályában egy villa állt. Modern, mégis súlyos, komor épület, olyasfajta, amilyet ötven-hatvan évvel ezelőtt építettek. A méltóságteljes, fekete rusztikán már kérges törzset nevelt a könnyű borostyán, amely csak a felső emeleteken bontott dárdalevelekből előkelő takarót a falakra.

A fehér keretes ablakokat sárga redőnyök takarták. Hallgatag nyugalom, finom csendesség uralta a házat.

A földszinti lakásnak hatalmas, üvegfalú verandája van. A kapu alatt parányi szoba, a házmester lakása.

Rosda benézett a kapu alá. Fekete márványoszlopok körül hófehér lépcsők. A liftnek csillog a krómajtaja. Akár az ezüst.

Hm.

Valóban mindössze két ajtó látszott idelent. Egy a kapu mellett közvetlenül, egy pedig a liften túl. Fényes mahagóni ajtó, hosszú kémlelőablakkal.

Sárgaréz névtáblával.

Rosda most nem figyelte önmagát. Nem félt - sem a veszélytől, sem a kudarctól.

Úgy kerülte meg a házat, nyújtott, nyugodt léptekkel, mint aki már sokszor járt itt.

Jól számított. A nagy, félköríves veranda függönyös ajtaja résnyire nyitva volt.

Habozás nélkül benyitott.

Különös, összevissza lakásban találta magát. Azt hitte, idebent is hűvös előkelőség, naftalinszag, süppedő szőnyegek és selyemernyős lámpák fogadják. Ehelyett teli volt a lakás - a veranda is, a belső szobák is - festett bútorokkal, népies falvédőkkel, rongyszőnyegekkel és torontáli terítőkkel. A szekrények ajtaján arasznyi piros szívek virítottak, a kulcscímer zöld tulipán volt, a piros asztalterítőkön nádudvari fekete vázák és fekete hamutartók álltak.

A falakon ostobácska képek és festett tányérok virítottak kusza összevisszaságban - szemérmetlenül elárulva, hogy a lakás gazdáját nem annyira a népművészet szeretete, mint inkább ízlésbeli tétovasága hajtotta ezekhez a „mindig ízléses" tárgyakhoz.

Rosdának eszébe jutott saját szegényes és sivár szobája.

Gúnyosan biggyesztette a száját.

A népies díszítést mindig nőiesnek tartotta.

Megállt a belső szoba sarkában egy szúrós levelű aszpa rágusz alatt, és fülelt.

Nagy, néma csendesség vette körül. Az első pillanatban azt hitte, hogy csendesség, de feszült idegei hamar megsejtettek, hogy nem csend - hallgatás uralkodik a lakáson.

A hamutartóban elnyomott cigaretta feküdt.

A vége rúzsos.

Rosda érezte, hogy mélyen elpirul. Könnybe lábadt a szeme, és dobolni kezdett halántékán az ér.

 

TIZEDIK FEJEZET - EGY BUDAI LAKÁSBAN

-  Én vagyok. Igen, én... Beszélj, beszélj csak! Emlékezz!... Próbálj meg emlékezni!

A gyorsan elsuttogott szavak között hosszú szünetek voltak. Várakozó, izgatott szünetek.

-  Ne félj, drágám! Itt vagyok melletted. Minden nagyszerűen sikerült. Úgy, ahogy elképzelted. Ahogy remélted... Ó, de hát olyan szörnyű, hogy itt vagy, és mégsem vagy itt. Nem láthatom az okos, szép homlokodat, nem foghatom a kezedet, és nem hallhatom a hangodat sem... Hallom, persze hallom, amit mondasz, de mégsem a te hangod...

Beszélj, kérlek, beszélj! Micsoda ördögi gondolat volt tőled, hogy senkinek sem szóltál? Még nekem se! Hát hogy szabad ilyet csinálni? Az egész labor aggódik érted. Persze. Itt vagy a laborban. Ide állítottunk a fűtőtest és a szobád ajtaja mellé. Hogy te nem akartad?... Mit nem akartál? Miért nem szóltál? Hát persze, megfordítható a folyamat, te drága, de sehol sem találjuk a tanulmányodat. A képletek kellenek. A képletek. Hallasz engem?

Most megint hosszabb szünet támadt. Rosda feszülten figyelt, de érzékei nemcsak az ajtó mögül kiszűrődő hangokra ügyeltek. Időnként félre-félrekapta a fejét, hogy meggyőződjék, nem lepték-e meg.

A könnyű függönyökön besütött a nyárdélelőtti nap.

Apró porszemek táncoltak a levegőben. A rádió tetején váza állott, a vázában elfonnyadt szegfű, amely most parányi zizzenéssel ejtette le szirmát.

-  Itt vagy a laborban. Ne félj! Óriási a siker! Világraszóló siker! De a képletek nincsenek... Tudnod kell. Fejből kell tudnod! Drágám, az egész intézet csak rólad beszél! Micsoda bátor, hős ember vagy, hogy senkinek sem szólsz, hanem magadra vállalod a kockázatot, és csak így, hirtelen... De hát sikerült! Ez a fontos! Mitől félsz? Nem értem... mondd még egyszer!

Hirtelen éles fütyülés hangzott. Aztán egy kapcsoló csattanása. Majd pedig gyors matatás zaja.

Rosda félreugrott. Egy fényfogó, szőttes függöny mögött várta dobogó szívvel a leleplezést.

-  Nem értelek... Mindent elfelejtesz? Miért felejtenéd el? Hol van az előadásod szövege? Hova tetted?...

Drágám, itt áll körülötted az egész intézet. A miniszter úr is. Félsz, félsz? Mindig csak ezt hajtogatod. Mindjárt beszélni fog veled. És én... nem jelentek neked semmit? Ez a mi nagy ügyünk! Most nagyon kell szeretnünk egymást. És semmi féltékenykedés!

Pillanatnyi csönd lett ismét. Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, és beviharzott a szobába Eszter. A haja - szép, fekete haja - csapzottan lógott a vállára, fehér köpenye rendetlenül összegombolva szorult karcsú alakjára. Kis papucska volt a lábán, amolyan házipapucs, amit aligha hozhatott magával az éjszaka. Az itteni ruhatárához tartozik - Rosda ezt egyetlen, mindent értő pillantással fogta fel.

Eszter a piros telefonhoz ugrott, és izgatottan tárcsázott.

Közben fél kézzel cigarettára gyújtott. Rosda nem látta a lány arcát, mert Eszter mindvégig elfordulva állt, de elképzelte, hogy a finom arc gyűrött az álmatlanságtól és talán az újabb szerelmektől, hogy a nemes, keskeny kis száj élvetegen duzzadt és sebes, s hogy a nagy, bámész szemek pillái - azok a hosszú seprűpillák - összeragadva meredeznek, mint valami bohócálarc pillái.

Sírós düh fogta el Rosdát. S ennek a dühnek már nem voltak hosszú, fájón dédelgetett előzményei, már nem játszott kudarcaival és elvetélt régi vágyaival. Gondolattalan, ösztönös düh ragadta el.

- Te vagy?... Na, csakhogy kapcsoltak! Féltem, hogy nem talállak benn - hadarta Eszter, miközben Rosda egy gyors mozdulattal beosont a nyitott ajtón. - Haza kell jönnöd! Semmit sem tudtam elérni. Folyton azt hajtogatja, hogy fél. Nagyon fél. De nem mond semmi mást. Azt mondja, elfelejtette a képleteket. Az egész folyamatot... Mit szólsz hozzá? Micsoda? Mihaliknénál volt az előadása? A rendőrség? A fene egye meg! De legalább ott légy, amikor az íróasztalát kirámolják. Ragaszkodj hozzá! Ott kell lenned. Talán még jobb is!

Rosda körülnézett. Azonnal fölmérte a helyzetet, és azonnal határozott, cselekedett is. Kicsiny házi laboratóriumban találta magát, olyasfélében, amilyet biológusok, limnológusok, vegyészek tartanak otthonukban. Ezt a szobácskát a régimódi, nagy fürdőszobából választották el könnyű üvegfallal, a falon túl látszott a fehér zománcú fürdőkád, a nagy  villanybojler. Itt a kis laborban azonban nemcsak a vegyszerszekrény kínálta töméntelen üvegjét, tégelyét és kémcsövét, az ablaknál álló munkaasztalon nemcsak egy drága, nagy teljesítményű fénymikroszkóp állt a lombikok és desztillátorok előtt - hanem különleges erősítők szekrényei is voltak itt egymásra állítva, s belőlük huzalok egész erdeje vezetett az üvegfal mellé állított kannához.

A kanna, a kicsorbult, kerekét vesztett - és elveszett kanna, íme, ott állt Rosda előtt!

Benne Kajetán Zénó.

-  De hát addig még van idő, hogy hazaugorj - hallatszott kintről Eszter hangja. - Érstd meg, nagyon fontos. Dekoncentrált... lehet, hogy csak most indul meg az elhalás... Nem tudja meg senki. Közvetlen vonalon beszélünk, ki hallhatná meg? Miért, senki sem tudja, hogy itt van... Ugyan, sose jön rá! Csak gyorsan gyere! Hátha te ki tudod szedni belőle a megoldást! Mindent megpróbáltam. Hullafáradt vagyok.

Rosda, mint az eszelős, vadul dolgozott.

Egy pillanatra fölmerült benne a vágy, hogy bekapcsolja a készüléket, és elbeszélgessen, igazán beszéljen Kajetánnal. Nem ismerte a szisztémát, de sejtette, hogy ezek az erősítők talán a kocsonyássá változott test bioáramait erősítik fel. Talán a rezgő, lüktető massza - hiszen él! képes a beszédre is. Lehet az valamiféle belső beszéd, a beszéd akarása is; tény, hogy a különleges tapadó mikrofonok és elektródok - amelyek részben a kanna fémfalán helyezkedtek el, részben a résnyire nyitott tetőn át a maszszára tapadtak - elvezették és hallhatóvá erősítették Kajetán szavait.

-  Félsz? Van mitől félned! - suttogta.

Földöntúli gyönyörűség volt tudni, hogy Kajetán egy ölnyi magas, pár arasznyi széles bádoghenger börtönben van.

-        Most csak addig terjedhetnek vágyaid, ameddig a tested. S még addig sem. Ez példás büntetés, Kajetán! Olyan ötlet, amilyennel te is szívesen kedveskedtél volna nekünk...

Eszter odakint tovább telefonált.

- Siess, drágám! - nyafogott, és a hangja csupa szenvedés volt. - Siess, mert félek itt egyedül. És vele. Jaj, ne kezdd! Nagyon jól tudod, hogy semmi sem volt közöttünk. Ne bánts, inkább siess. Még visszaérhetsz. Persze. Ne, drágám, csak téged! Ez a mi ügyünk! Most nagyon kell szeretnünk egymást. És semmi féltékenykedés! Olyan szörnyű, hogy nem vagy itt. Nem láthatom az okos homlokodat, nem foghatom a kezedet... és nem hallhatom itt, közel a hangodat...

Emberfeletti erő támadt fel Rosdában. Úgy érezte, össze tudná dönteni a bibliabeli templomot, mint Sámson. Letépte a vezetékeket Kajetán börtönéről, aztán meglódította a kannát, és egyetlen biztos mozdulattal, valósággal a levegőbe emelve, átlódította a fürdőszobába. Nem, hát igazán nem kellett sok idő hozzá, hogy a kádat eldugaszolja, meglódítsa a nehéz alkotmányt, és a kád peremén megdöntve, nehéz, nyúlós tartalmát a kádba zúdítsa.

Mindezt vadul lihegve, mégis kevés zajjal. Minden izma megfeszült, minden figyelme arra összpontosult, hogy kegyetlen, ördögi munkáját tökéletesen és időben elvégezze.

Megcsikordult a kanna. Attól féltében, nehogy hozzáérjen a masszához, elkapta a kezét a fedél szélétől. A nagy henger meglódult, talán le is verte volna a lábáról, ha időben ki nem hull a tartalma.

A szürkésfehér, kocsonyás tömeg szétterült a kád alján.

Nehéz halszag csapott Rosda orrába.

Kavargó gyomorral lökte vissza eredeti helyére a kannát.

A vezetékeket visszaragasztotta az oldalára.

-  És olyan undorító - hallotta a lány hangját. - Tudod, mennyire irtózom az ilyen gusztustalan dolgoktól... Persze hogy belenéztem. Á, gyere már... csak húzod az időt. Hát értsd meg, most nincs idő az édelgésre... Még hogy én tartalak föl? Hogy mondhatsz ilyet? Jaj, istenem, úgy fáj, ha ideges vagy! Úgy fáj!

Kattant a készülék.

Rosda visszaugrott a fürdőszobába

Az üvegfal résén át figyelte Esztert.

A lány sebbel-lobbal visszajött, és leült a kanna elé. Bekapcsolta az erősítőket, várt egy darabig, aztán felvette a fejhallgatót, és a mikrofon fölé hajolt.

-  Zénó... Zénó... drágám - suttogta.

Igen, az arca olyan volt, amilyennek Rosda elképzelte. Megtépett, fáradt, szürke arc. A szája szögletében két keserű ránc. Az orra piros.

A lány egy mozdulatot tett. Tétován a huzalok felé nyúlt, valami nem tetszett neki - mintha azon tépelődne, vajon ilyen sorrendben húzódtak-e a vezetékek pár perccel előbb -, aztán újra a mikrofonra hajolt, és egy mély sóhajtással újrakezdte:

-  Itt vagyok, drágám... Zénó, kedvesem. Felelj, felelj! Sikerült a kísérleted! Hallod? Ez a mi nagy ügyünk!

Rosda gúnyos mosolygása lassan vad vigyorrá torzult. Ökölbe szorított kézzel, villogó tekintettel várt. A lány odaát elzárta a készüléket.

-  Ó, hogy dögölnél meg! - sziszegte. - Dögölnétek meg valamennyien... - tette hozzá.

Fölkelt, megigazította köpenyét. Fésülködni kezdett. Rosda a tej üvegen át látta fekete hajának libbenő sziluettjét. Aztán valami divatos slágert dudorászott, valami érzelmes, sóvárgó szöveget ismételgetett, mint aki önmagát kergeti szerelmes, vágyódó hangulatba.

A munkaasztalról felvette kicsi retiküljét. Púdert, rúzst kapott elő, és átviharzott a fürdőszobába, a tükör elé.

Előbb az átható szagra figyelt fel. Aztán a kádba pillantott, és halkan felsikoltott.

Megfordult. És akkor maga előtt látta Rosdát.

Tébolyultan meredtek egymásra. A férfi idegei pattanásig feszültek, zúgott a feje, vadul dobogott a szíve, és érezte, hogy arcán, nyakán kidüllednek az erek. Gyilkos, vad harag tombolt benne, kavargó gondolataiban már egyetlen csapással agyonsújtotta ezt a szemérmesen imádott teremtést. Összeszorított fogai megcsikordultak, orra kitágult, ahogy nehezen, zihálva vette a levegőt.

-  Máté... - suttogta a lány, és megremegett a szája széle. - Máté...

Halottsápadt volt. A szeme fátyolosan rebbent. Kegyetlen, szörnyű percekig nézték egymást.

-     Máté, Máté, milyen jó, hogy itt vagy... - suttogta most Eszter, és lassú, számító mozdulattal kezdte kigombolni a köpenyét.

-     Vártál, ugye? - sziszegte Rosda.

-     Vártalak - lihegte a lány. - Vártalak és vártunk. Kerestünk. Hol bujkáltál? Nagy szükség van rád. Csak te tudod megoldani ezt a kérdést...

-  Megoldom! - dörrent most a férfi hangja. Vaskézzel megragadta Szép Eszter karját. A lány viny-

nyogva dulakodott vele, köpenyéről lepattantak a gombok.

fehér nyaka félrecsuklott, ahogy menekülni akart volna, de Rosda útját állta, és karját hátracsavarva felkapta a levegőbe.

-  Mit akarsz? Jaj, mit akarsz?!

Rosda nem felelt. Hörgött és lihegett, vadul birkózott a lánnyal, akiben most feltámadt a félelem haragja, és vércsehangon kiabálta:

-  Mit akarsz?! Hogy merészeled? Sosem mondtam, hogy szeretlek! Soha! Ostoba, ronda fajankó! Jaj, istenem, fáj a karom!

Mint a halál, mint a végítélet szörnyű angyala, olyan volt Rosda Máté. Hallgatag és kegyetlen. Újból felemelte a lányt, a kád felé tuszkolta, aztán egy hirtelen mozdulattal megragadta a csuklójánál karcsú karját, és ujjait belenyomta dr. Kajetán Zénó kocsonyás testébe...

Elugrott.

A lány leomlott a kád mellett a földre, jobb karja a kádban, ő meg odahajtotta fejét a hideg csempéhez, és zokogott.

-  Gyilkos... gyilkos - nyöszörögte. Rosda pedig csak nézte keserű diadallal. Most már szánná - de nem akarja.

Amikor a lány keze megszürkült, összeráncosodott s megroggyant, amikor a testét furcsa, dermedő görcsök fogták el, megkérdezte:

-  Fáj?

-     Nem... Olyan furcsa. Talán jó is. Nem tudom, mi van velem. Valami mintha fogná a karomat. Máté... te vagy?

Állj föl... lépj be a kádba. Úgy könnyebb, egyszerűbb - suttogta Rosda, és érezte, hogy egész testében remeg.

Szép Eszter engedelmesen bólintott. Fölállt, belehajolt a kádba, és hagyta, hogy az abban szürkéllő, különös biomassza végképp magához húzza. Ahogy lehajolt, Rosda látta szép ívű lábát, rózsaszínű talpát, gyermeki ujjait a pántos papucsban. És már irtózott a gondolattól, hogy a következő pillanatban ez a gyönyörű test végképp összeomlik, hogy eggyé legyen az átkozottal, amely már ott várja pokoli ágyában.

Nem nézte végig, amíg a folyamat végigrohan a testen.

Elfordult.

Rázta a zokogás.

- Szeretlek... - nyöszörögte.

De már tudta, hogy nem is ezt a lányt szereti, hanem valami álmot, amelyet hozzá álmodott.

Az álmok... amikor összeült a fegyelmi bizottság, hogy megtárgyalja Zente ügyét, neki megsúgták: csak akkor indulhat a tanulmányi versenyen, ha ellene tanúskodik. Amikor Szemes tanár úr bekérette a testület elé, mélyen a szemébe nézett, amikor azt az átkozott, hülye cirkuszt rendezték, mindenki őt féltette, mindenki neki drukkolt, talán még Zente is, aki az igazi vesztes volt.

Kajetán az ő nevét nem is említette.

De úgy beszélt, hogy mindenki tudja, róla is szó van.

A nevét nem említették, de nem indulhatott a tanulmányi versenyen.

Elég! - kiáltott benne egy hang. - Elég.

Visszafordult.

Bevégeztetett. A kád félig megtelt a két ember testének kocsonyás állapotú anyagával. Az anyag színe mintha megváltozott volna... Rosda úgy érezte, saját felzaklatott fantáziája játszik vele, amikor egészen halvány, piszkos rózsaszínben látja dr. Kajetán Zénó és Szép Eszter különös nászát.

Eszter ruhája ott úszott a kád tetején.

Egy köpeny és egy nadrágocska.

Semmi több.

A két papucs meg ott maradt a kövön.

Rosda bólintott. Aztán egy mély sóhajjal kilépett a fürdőszobából. Átment a parányi laboron, és benyitott a nagy, napsütötte szobába.

A szoba közepén egy magas, busa szemöldökű, fekete arcú, lomha ember állt.

A második emeleti nagylabor helyettes vezetője

- Szervusz, Zente! - mordult fel Rosda, és levágta magát az egyik fotelba.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET - A KETTŐNK ÜGYE

-  Hogy kerülsz ide? - kérdezte Zente, és köhintett, hogy a zavart rekedtség eltűnjön a torkából.

Rosda vészjóslóan komor volt.

-      Egy tolvajt üldöztem.

-      Tolvajt?

-      Azt.

-      Tolvajt keres a rendőrség is. Egy emberrablót.

-      Tudom... A százados ma délig adott haladékot. Addig kell megtalálnom Kajetán Zénót.

-      No és?

Rosda előrehajolt. Cigarettát vett elő az asztali dobozból, és rágyújtott. Ritkán dohányzott, s akkor is inkább a mozdulat kedvéért, ahogy rágyújt az ember, mélyet szippant, aztán a még alig növekvő hamut a tartóba pöccenti.

-  Kinőttünk ebből, Zente - kezdte tompa hangon. Azelőtt te is ugrattál nemegyszer, csak hogy Kajetánt utánozd. Azt hitted, amit ő tesz, tréfa. Pedig komolyan tette. A végén te is ráfizettél. Emlékezz csak... szóval ne játszd meg magad, öregem! Dr. Kajetán Zénó, a te főnököd egy kannában lötykölődött egész éjszaka, akár a lágy tojás. És te ennek örülsz, nagyon örülsz, ha jól sejtem.

Zente mereven bámult maga elé. Nagy darab ember volt, göndör fekete haja ziláltan hullott alacsony homlokába, mélyen ülő, vad villogású kék szemét sűrű, vastag szemöldök árnyékolta. Két pirosas, pufók pofazacskója örökösen biggyedt szájat fogott közre. Oldalvást egy Néró képét mutatta, szemtől szemben inkább nagyra nőtt csecsemőnek látszott.

Rosda szemben ült vele.

-      Hol van Eszter?

-      Elment. - Rosda sietett a felelettel. - Elment, mert azt mondta, nem bízol benne, és ő ezt nem bírja.

-      Amikor telefonált, nem említette, hogy itt vagy.

-      Akkor még nem voltam itt.

-      Nem igaz, hogy elment. Hova ment volna? - Zente ideges pillantást vetett a fürdőszoba felé. Megmozdult, hogy fölkeljen és benyisson, aztán meggondolta magát.

-      Lehet, hogy a rendőrségre ment, hogy elmondja, hol van Kajetán. Hogy elmondja: aki a kannát kivitte az intézetből, nem azonos azzal, aki most Kajetánt fogva tartja. Azt hiszem, nagyon bántja, amiért az éjszaka szóval tartott... hogy te az ajtóm elé sompolyoghass, és ellopd onnan a kannát.

Dr. Zente Gábor félrecsapta a fejét - most olyan volt, akár egy Néró -, és recsegő hangon kiabálta:

-      Jogom van hozzá! Érted? Jogom! És jogunk.

-      Micsoda? - nevetett Rosda, mint aki a másik pimaszságán méltatlankodik. - Mi az, hogy jogotok? Nektek? Úgy érted: neked és Eszternek talán?

Azon sem kellene csodálkoznod. Eszter hónapokig járt Kajetánnal. Az egész intézet tudta, és mindenki sajnálta. Mert Kajetán a maga ördögi, gúnyos módján teljes érzelmi rabszolgaságban tartotta ezt a lányt. Eszter már olyan volt, mint aki halálán van. Szelíd volt, hallgatag, bánatos. Szomorú. Hm... De tudom, hogy most is viszszamenne hozzá.

-      Biztos vagyok benne - bólintott Rosda.

-      Nem erről van szó! Hanem hogy Kajetánnal az egész labornak van számolnivalója. Tudnod kell, nálunk félévenként nagyobb tématervi megbeszélések vannak. Ezekre a megbeszélésekre a laborvezetőkön kívül mindenkit meghívnak, aki - hivatali vezetőjén keresztül - kutatási tématervet nyújtott be. És Kajetán, a jó főnök, váltig biztatott mindenkit: nosza, kinek mi az ötlete? Mi pedig sorrarendre beadtuk a javaslatainkat... egész kis tanulmányok születtek.

-      Aztán senkit sem hívtak meg! Igaz? - pattant fel Rosda a helyéről, és izgatottan néhány lépést tett a szobában.

-      Úgy van. - Az ijedt csecsemőarc ismét feléje fordult. - Kajetán egyszerűen ellopta a tématerveket. A leginvenciózusabb kutatónak kezdte kikiáltatni magát, közben úton-útfélen sajnálkozott, mennyire tunya és közömbös az osztálya. Akik le akarták leplezni, rövid úton repültek. Neveket sorolhatnék... egész listát!

-      Uramisten... uramisten! - suttogott Rosda, és nyakán megfeszültek az inak.

-    Ez még semmi! Most jön az én szerepem... - mondta Zente Gábor, és a hangja fátyolos lett. - Veszélyes és kétélű játékba kezdtem. Tudnod kell, hogy az osztály sztrájkba kezdett. Két hosszú évig egyetlen tématervet sem nyújtottunk be... Azt hiszem, azt a politikát kellett volna tovább folytatnunk. Hogy kiéheztessük, hogy lejárassuk... hadd derüljön ki, magamagától semmire sem jó. De megijedtünk...

-      Aha... mert Kajetán egyik napról a másikra megint megtáltosodott!

-      Úgy van.

-      Akkoriban volt Eszterrel viszonya?

-      Már vége felé járt a kapcsolatuk.

-      Értem.

Rosdának kiverte homlokát a veríték. Nevethetnékje támadt. Majdnem megsajnálta Esztert, aki az ajtó mögött most osztozik Kajetán sorsában.

-      Akkoriban elhatároztam - folytatta önérzetesen és magabiztosan Zente Gábor -, hogy újabb ötleteimmel mégiscsak jelentkezem Kajetánnál. Hanem ezúttal ravasz voltam. Sőt, tapintatlan. A tématervi elaborátum másolatát aláírattam vele.

-      Nagyszerű! - gúnyolódott Rosda. - Kajetán pedig a maga beadványait antedatáltatta a ronda titkárnőjével. Szörnyű ravasz voltál, Zente!

Hirtelen rájött a nevetés. Döcögve, jóízűen és nem kis kárörömmel nevetett. Akár szembefordult, akár oldalt fordult Zente, most mindenképpen a csecsemőképét látta.

-      Ravasz voltam, mert beavattam a dologba két másik kollégámat. Lépcsőzetes módszert dolgoztunk ki. Egy-egy tervet felbontottunk három-négy alkérdésre, és meghatározott időközökben nyújtottuk be Kajetánnak. Az alkérdések egymás nélkül nem érnek semmit. Ha Kajetán hamisít, azonnal lebukik.

-      A mitokondrium extrahálást is te javasoltad?

-      Az még az ő ötlete volt.

-      Az övé... hahaha!

-      Mit nevetsz? Sajnos, így van.

-      A bábállapot kutatása pedig a tiéd!

Úgy van!

-      Nevetnem kell! Sőt röhögnöm kell, Zente. Engedd meg, hogy ebben a nagyon izgalmas és kegyetlen pillanatban szívből kiröhögjelek! Zente, én téged mindig úgy csodáltalak, mint Kajetán mellett a második nagy koponyát. Ti ketten úgy nyomtatok engem, hogy íme, semmire sem jutottam. És ha ti ketten össze is marakodtatok...

-      Nem értem - habogott Zente. - Miről beszélsz? És min vigyorogsz? Nincs kedvem viccelődni! Érted? Vissza kell sietnem. Most nyitják fel Kajetán íróasztalát. Eszter azt mondta, ott vannak a tématerveink...

-      Hülyeség. Eszterke kétfelé dolgozott, barátom. Azt az ötletet, amit Kajetánnak súgott, neked is megsúgta... Hogy engem ismer, arról beszélt-e?

-      Beszélt, de...

-      Semmi de... Magunk közt vagyunk, ne tagadd. Eszter tanácsolta, talán úgy, hogy észre sem vetted, hogy a sejtközötti állománnyal foglalkozz, hogy a bábállapottal foglalkozz, hogy kell lennie egy multikatalitikus szuperenzimnek és így tovább... Úgy ám, barátom! Csakhogy Eszter meg tőlem csente mindezt. Hahaha... szörnyen hízeleg a gondolat, hogy az egész intézetet elláttam ötlettel!

Rosda Máté lopva az órájára nézett.

Tizenkettő már jócskán elmúlt.

Zente némán járt-kelt a lakásban. Benyitott a laboratóriumába - de hát a kannát a helyén látta, Esztert pedig nem találta, vagyis minden úgy volt, ahogy Rosda mondta, ezért megint behúzta az ajtót.

Italt vett elő, és remegő kézzel töltött.

Ittak.

Aztán megint hallgattak egy darabig, és fürkésző szemmel méregették egymást.

-      Tudom, mit akarsz... - mondta Zente.

-      Igazán nem sok. Jóformán semmi.

-      Minden.

-      Igazad lehet. De hát a tények mellettem szólnak.

-      Nem tudod bizonyítani. Aztán már megbocsáss, én mégiscsak folytattam a tanulmányaimat. Amikor kivágtak a gimnáziumból, két évet vártam. Két év múlva már Kajetán messze járt, akkor újra nekiduráltam magam. Érettségi, egyetem, kitüntetés. Sokat tanultam. Talán többet is, mint Kajetán. Hirtelen komoly nevem lett a szakmában. Akkor fölkeresett, bocsánatot kért... és maga mellé vett.

-      A tények mellettem szólnak.

-      Ugyan, Máté... Az ötlet még nem egyenlő a tudással, a gondolat még nem azonos az eredménnyel. Amióta csak ember él a földön, mindig szeretett volna a csillagokba jutni. A Holdba utazni. Vernét mégsem emlegetik az asztrofizikusok vagy a kozmotechnikusok között. A történelemben hányan és hányan szerettek volna olyan port szórni az anyósuk elé, amitől az darabokra esik szét. A puskaport mégsem ők találták fel. Jó volna olyan készüléket szerkeszteni, amelyen át sok-sok mérföldnyi távolságra beszélgetni tudnék a szomszédommal - mondta valaki. Az igény megfogalmazása azonban még nem tudományos eredmény. A telefont mégiscsak Bell alkotta meg. És esze ágában sem volt jelentkezni Miss Valaki kisaszszonynak, hogy hohó, ilyesféle nekem is eszembe jutott.

-      Hm.

Mást mondok, Máté. Megfordult már Paracelsus fejében is, hogy jó volna átnézni az emberi testen, vajon hogyan is helyezkednek el a csontjaink. De mondok mást is, Máté...

-     Ne mondj. Meggyőztél.

-     Na, ugye?

-     Meggyőztél arról, hogy nagy marha vagy, Zente. Hülyének nézel te engem. Azt mondtam, barátom, hogy a tények mellettem szólnak. Mondd, hogyan jutott eszedbe, hogy ellopd tőlem Kajetánt a kannában?... Nana, csak őszintén!

Zente Gábor Néró-arcú feje hol szembefordult Rosdával, hol meg duzzogva, rezerváltan kinézett az ablakon, a budai kertre. A nagylabor helyettes vezetője már a második pohárka konyakot hajtotta fel.

-     Azonnal láttam, miről van szó. Kajetán tegnap az univerzális enzimről kezdett beszélni. Hallatlanul körülményes ember... Egy sereg képletet ismételgetett, alapvető dolgokat. Minden egyetemista tudja. Akkor hirtelen furcsa, ijedt arcot vágott. Tudtam, hogy miért? Vagy megéreztem? Fene tudja! Eszter azzal jött, hogy te Kajetánnál jártál. A folyosón látott. Először azt hittem, Kajetán szándékosan magán próbálta ki a dolgot, és téged bízott meg a kicsempészésével... Ebben az esetben meg kell lennie a folyamat visszafordításának is. Csak nem hiszem, hogy  megtalálta volna...

-     Hm.

-     Mit hümmögsz? Mindig csak hümmögsz. Láttalak a kannával. Eszterrel együtt jöttünk haza. A kocsimon. Láttunk, ahogy tolod a kannát. Meg akartam állni, de Eszter azt mondta, siessünk előre...

-   Nekem azt mondta, hogy a mikrobuszból látott...

-      Velem volt.

-      Folytasd.

-      Nincs mit. A többit tudod.

Rosda némán bólogatott. Csupa figyelem volt az arca.

-      Mondd csak - kérdezte nagy sokára -, az enzimmel végeztetek kísérleteket?

-      Rovarokon és halakon. Felolvadtak... De mintha valami maró anyag lett volna... A kolloid állapot negyedik percében mind megdöglöttek.

-      És Kajetán? Úgy tudom, most vidáman társalogtatok vele. Egy egész éjszaka a kannában volt (és mondhatom, nem kevés kalandot élt át), s ti még most is társalogtok vele. Ez a te érdemed talán? Vagy Kajetáné, aki semmire sem emlékszik? Nem, barátocskám. Ez egy emberé, aki noha semmit sem ért, uramisten, bizony semmit sem ért a citológiához, mégis létrehozott egy folyamatot!

-      Ez ostobaság! - kiáltotta Zente.

-      A bábállapot nem halál!

-      A sejtközötti állomány visszaépítése abszurdum. Óriási sejtek nem keletkezhetnek. Ellentmond a biofizika törvényeinek.

-      Helyes! Akkor hát elfolyósodik a sejtközötti állomány, és tápláléka lesz a megmaradó imágó képleteknek. Ha ugyan vannak ilyenek. Azok újra feldolgozzák, újra kilökik magukból, s dr. Kajetán Zénó, a mi kedves és szeretett osztálytársunk újraszületik majd. Reméljük. De meg nem hal!

-      Igen. Ez föltételezhető.

-      A folyamat neve: Rosda-féle folyamat!

-      Nem! - ordította most Zente Gábor, és tenyerével az asztalra vágott.

-      Dehogynem! - mondta nagy sokára Rosda Máté, és a torkában bősz szorítást érzett. Elfordult Zentétől. Nem akarta elárulni a gyengeségét. - Dehogynem - ismételte halkan, az izgalomtól elfúló hangon. - Gondold meg: sosem tudsz rájönni majd, mi okozta Kajetán szétomlását. Őt ugyan hiába faggatod. Fogalma sincs, mi történt vele. És ha történetesen nekivágsz a rettentő munkának, nem biztos, hogy Kajetán túléli a vizsgálatot. Elemezni akarod azt a ronda, kocsonyás masszát? Ha egy pipettányit kiveszel belőle, nem tudhatod, nem teszed-e nyomorékká Kajetánt, sőt talán megölöd. Egyszóval csak spekulálhatsz a végtelenségig.

-      Hülyeség! Te talán ismered ezt a folyamatot?

-      Fogalmam sincs róla.

-      Mint ahogy sok más egyébről sincs. Végtére is nem tudhatod, milyen eredménnyel járt az a kutatás, amelynek ötletét állítólag te adtad. De hogy ne légy annyira biztos a dolgodban, elárulhatom: az a bizonyos általános enzim egy bonyolult szintetizáló munka eredménye volt. Annak a munkának te még csak a részeredményét sem tudnád meghatározni, nemhogy egyetlen képletét leírni. Ha most Szemes tanár úr volnék, alapvető dolgokon is lebuktatnálak. Mondd el a mitózisnak, vagyis a sejt indirekt, fonalas osztódásának fázisait. Nem tudnád. Mint ahogy semmit sem tudsz, Rosda Máté! Mit keresel te a tudományban?

-      Kajetán Zénó megivott egy pohár vizet. Tiszta vizet, amely olyan tükrös és steril folyadék volt, akár az agyat körülvevő  liquor...

-      Ördögi liquor.

-      Megitta, és a teste összeomlott. De nem halt meg.

Hiszen beszéltél vele. Eszter ott ült a kanna előtt, és úgy hadarta a szerelmi vallomásait, mintha könyvből olvasná.

-      Hazudsz! - Zente arca elszürkült.

-      Mondom, Kajetán ivott a liquorból, nem halt meg, de kocsonyássá változott. Ez tény, Zente. És a folyamat neve: Rosda-féle folyamat.

Zente hirtelen fölállt. Látszott rajta, nagy nehezen küzd a felindultságával. Dolgozott benne a konyak is, amit az imént ivott, azért még jobban felfújta magát, mint ahogy haragjától tellett. Vaskos, nagy kezével kurtán legyintett, és gúnyosan vágta oda:

-      Nem is tudom, miért állok szóba veled.

-      Nagyon jól tudod, Zente.

-      Komplett hülye vagy!

-      Ezt mondta volna Kajetán is. Tudom.

-      Semmit sem tudsz. Álmodozó vagy. Fantaszta vagy!

-      Lehet.

-      Sértődött marha vagy. Rágódsz valami réges-régi dolgon!

-      Így van.

-      Hagyjuk abba ezt az egészet. Vissza kell mennem. Most nyitják fel Kajetán íróasztalát. Most lesz a nagy leleplezés.

-      És Kajetán?

Zente Gábor megtorpant az ablak előtt, és karba fonta a kezét. Rosda látta rajta, mennyire meglepte ez a kérdés, és jól látta azt is, miféle gondolatok fordulnak meg az agyában. Ha ő ide nem jön - minden simán ment volna. Kajetán vagy elárulja az általános enzim képletét (ha tudja), vagy nem, és akkor legfeljebb meghal a kanna kocsonyás tartalma. Soha senki nem jön rá, hogy abban a kannában Kajetán rejtőzött.

De hát itt van ő. Tudja Zente titkát. És talán tudja az általános enzim titkát is.

Rosdában egy mélyről jövő, nagy-nagy szorongás támadt föl. A zsebébe nyúlt, de furcsa módon a kése került előbb a keze ügyébe. Aztán lassan előhúzta a műanyag flakont, amely átlátszó volt, és kecsesen modern formájú, mintha üvegből öntötték volna.

Áttetszően, tükrös-olajosan fénylett benne az ördögi folyadék.

- A Rosda-féle folyamat... Most azonnal felhívod az intézetet, írást adsz róla közjegyző előtt, rendőrség előtt, újságok előtt... Nem sok. A tudományos munka dicsősége a tiéd lehet. A labor talán egyetlen nap alatt kielemezheti, hogy mi van ebben a kis palackban. - Felemelte a flakont, de erős kézzel tartotta. - Ez itt különböző anyagok keveréke vagy vegyülete... Hm. Természetesen nem tudom, milyen anyagoké. Azt sem, hogy mi az arány! Tudod, első bősz haragomban, amiért Kajetán úgy elbánt velem, összevissza töltögettem, amit az asztalán találtam. Hát szóval... ezek a tények, Zente. Azt kérdezed, mit keresek a tudományban. Elégtételt, barátom! A tények pedig ezek: Kajetán a kannában. A folyadék, az általános enzim pedig itt a kezemben.

A reflexei ez egyszer jól működtek. Ahogy elvetette magát,  azzal a mozdulattal zsebre  is vágta a flakont.

Aztán pördült egyet a szőnyegen, és kitért Zente részeg csapása elől. A hatalmai ember úgy rontott rá, mint egy megvadult bölény. Lezuhanó ökle az asztal sarkát érte, az asztal felborult, rázuhant Rosdára, egyúttal védőpajzsul is szolgált, de csak egy pillanatig, mert a hatalmas, acélos ujjak máris megragadták a karját, és fölrántották a földről. Rosda rúgott, rúgása telibe talált, a másiknak sípcsontját érte. Zente felordított, elengedte, és ez éppen elég volt, hogy ő kis egérutat nyerjen. Körbefutották a nagy szobát, egy fotel körül ugráltak, akár a verekedő gyerekek, s valóban, mintha régi gyermekkoruk, közös diákságuk feneketlen és felelőtlen vérszomja tért volna vissza beléjük - megtoldva immár a felnőttség gyilkos indulataival. Zuhogott, dübörgött és törött minden, ami útjukba került, lihegve, zihálva zuhantak egymásnak, rövid, erős ütések dobbantak. Hörögtek és fulladoztak. Egy szék emelkedett a magasba, lábai, mint bikaszarvak, öklelésre vártak, de egy másik szék csattant rá, a nyolc faláb összeakaszkodott, tolták és taszították egymást, aztán Rosda egy merész mozdulattal, vad erővel megforgatta a széket, hogy a nagydarab férfi elzuhant a földön, a szék pedig messzire esett. Akkor Zente felpattant, a veranda ajtajához rohant, hogy elállja Rosda útját, és felkapott egy vázát, feléje hajította; Rosda félreugrott, a falról lezuhant egy kép, de abban a pillanatban a hatalmas, lomha árnyék ismét előrevetődött, Rosda belefejelt a gyomrába, Zente a keze élével vágott az ő hátára, mindketten nyögve és félig ájultan omlottak el, és hörögve, fulladozva támaszkodtak a padlón.

-      Eszter... nem ment el. Odabent van... ő is... Rosdából fájdalmasan törtek fel a szavak.

Teee! - üvöltötte Zente, és mint a rugó, felpattant, nekirontott Rosdának - most igazán megöli. Rosda éppen térdelt, Zente rázuhant, a férfi hátrabicsaklott alatta, és talán éppen ez volt a szerencséje. Zente ütése a zeneszekrény lábát érte. Most összeakaszkodtak, vadul gyűrték és csavarták egymást, feltápászkodtak, Zente átkarolta Rosda nyakát, mint réges-régen az iskola udvarán, Rosda pedig előrerúgta a lábát, s megint, újra meg újra a földre zuhantak.

Aztán egy erős horogütes állon találta Rosdát. Kezétlábát széttárva, kalimpálva esett a falnak.

Nem vesztette el az eszméletét.

Ordítva ugrott félre, maga elé rántotta a nehéz fotelt, az asztalt, majd pedig a televíziót zuhantotta Zente elé, és amikor végre elbarikádozta magát az új támadás elől előkapta kincsét és legfőbb fegyverét, a műanyag palackot.

Lecsavarta a kupakját, és magasra tartotta, mint aki tüstént kilocsolja a tartalmát.

-  Most gyere! - kiáltotta.

És amikor a másik rémülettől eltorzult arccal feltápászkodott a földről, vésztjósló hangon megismételte:

-      Most gyere, ha Kajetán sorsára akarsz jutni!

-      Nem is igaz, nem is igaz! - A csecsemőszáj sírósan lebiggyedt.

-      Majd megtudod!

-      Egyen meg a fene! Hát értsd meg, hogy nem tehetem!

-      Rosda-féle folyamat!

-      Dögölj meg!

-      Rosda-féle folyamat!

-      Hívom a rendőrséget!

-      Nagyon helyes. Amúgy is tizenkettőre ígértem Dosztán századosnak, hogy megtalálom Kajetánt

A nehéz váza átrepült a szobán. A kókadt szegfűszálak kihullottak belőle, s ahogy széttört, a poshadt víz nagy foltot hagyott a falon.

-      Zente, térj észhez! - kezdte Rosda. - Az egész igazán nem sok. Rosda-féle folyamat. Érted? Rosda-féle folyamat!

-      Hülye laikus. Mindig is az voltál. Félművelt barom! Úgyis széttiporlak!

-      Becsülöm az őszinteségedet. Kajetán a keblére ölelne, mindent megígérne, aztán megsúgná Dosztán századosnak, hogy közveszélyes bolond vagyok.

-      Hát az vagy! Az vagy!

-      Akárhogy is van, a liquor az én kezemben. És ha közelíteni mersz, rád locsolom. Kajetán és Eszter mellé még beleférsz a kádba!

-      Őrült!

-      Ezt a palackot nem adom ki a kezemből. Ha majd próbát kérsz belőle, akkor is cseppenként adom. Én adom. És ha ki akartok játszani, szétfröccsentem, és egyszerűen kiöntöm! Erős vagyok és elszánt! Gondold meg. Mi kettőnket nagy sérelem ért... annak idején. Téged kicsaptak, engem tönkretettek. Kajetán műve volt. Ketten leszünk a győzelemhez is.

Zente pöffeteg arca lila volt a dühtől és az erőfeszítéstől. Köpött.

-      Veled? Soha! Mit tettél te érte? Ültél a fenekeden, és nyalogattad a világfájdalmadat! - kiabálta. - De én... én! Dolgoztam, mint egy barom, éjjel-nappal tanultam! Én utol akartam érni őt! Hogy rásújtsak. Hogy elhagyjam. Azért gürcöltem, azért igyekeztem jó pofát vágni, azért vártam oly sokáig türelemmel, azért csábítottam el a szeretőjét, azért tűrtem, hogy a főnököm, a kizsákmányolóm, a tolvajom legyen! Ebből nem engedek! Ha mindketten belepusztulunk, akkor sem!

Rosda szinte föl sem fogta a szavakat. Feltartotta a liquoros palackot, olyan vádló, kérlelő és hivatkozó mozdulattal, ahogyan a szentek emelik magasba a feszületet a régi oltárképeken. S talán ez a mozdulata volt az, ami végképp feldühítette Zentét, aki az utolsó szavait már magánkívül ordította.

- Akkor sem! Akkor sem! - ismételte többször is.

Felkapott egy nehéz hamutartót, és Rosdához vágta. Az félrehajolt, de azt kellett tapasztalnia, hogy lomha, dühös ellenfele taktikát változtatott: most egyre-másra röpültek feléje a kisebb-nagyobb tárgyak. Zente módszeresen és kegyetlen gyorsasággal kezdte bombázni őt - mindent hozzá vágott, ami csak a keze ügyébe került, nem nézte, hogy saját lakásának féltve őrzött darabjai mennek tönkre. Váza és kép, festett tányér és teli virágcserép, telefonkönyv és zsámoly röpült feléje. És bárhogy is vigyázott, bármenynyire is fedezte magát a nehéz fotel mögött, a mártír és a szent pózát többé nem tarthatta meg. Elfordult, lehajolt, félreugrott, mikor mit kellett, de valami csak eltalálta, és félő volt, hogy hirtelen mozdulatai közben kiloccsantja vagy éppen magára önti különös fegyverét és kincsét.

Azt várta, hogy Zente újabb rohamra szánja el magát.

De Zente ott maradt a szoba túlsó sarkában. Jó meszszire tőle. Felkapott egy kerek, díszes tálcát, és pajzsként tartva maga előtt, folytatta őrült dobásait.

Rosda látta rajta, hogy fél.

Mégis ő került nehéz helyzetbe. Nemcsak a hősies pózról kellett lemondania. Már szinte kívánta az alkalmas pillanatot, amikor újra rácsavarhatja a kis palackra a fedelet. Ez el is érkezett hamarosan - Zente nem rohant rá -, és miközben hátát durván megütötte egy székláb, a kupakot ismét helyére csavarta, és a liquoros palackot gyorsan zsebre vágta.

Helyette kését rántotta elő.

Ám ebben a pillanatnyi csendességben, amikor a bútorok ijesztő zuhogása és a verekedők sípoló hörgése elhallgatott, egyszerre rádöbbentek, hogy kitartóan, ingerült erővel csöng a lakásban két csengő. Az egyik a telefoné, a másik a bejárati ajtó csengője.

Zente állt közelebb a telefonhoz. Felkapta a kagylót.

-  Dögöljön meg! - ordította. - A lakásomban azt csinálok, amit akarok!

A szomszéd aggodalmaskodását így elintézve, most már mindketten kifelé füleltek, ahonnan megújult a dörömbölés és a csengetés.

-  Nyissa ki! Rendőrség! - hallatszott.

Sápadtan meredtek egymásra. Zente ijedten kapkodott, kinyitotta az ajtót, kikiáltott, hogy jó, jó, megy már, aztán visszafordult, Rosdára vetett ijedt és bizonytalan pillantást. Az újabb csengetésre aztán idegesen, elváltozott hangon még egyszer kiszólt, hogy azonnal ajtót nyit, természetesen ő beszél, Zente doktor, csak egy kis türelemmel legyenek - közben mereven vigyázta Rosda minden mozdulatát.

Egy pillanatra eggyé lettek az ijedtségben. Nevetségesnek és igazán értelmetlennek tűnt előbbi gyilkos verekedésük. Ahogy szétnéztek a tönkrevert lakásban, ahogy lihegve, remegő szájjal, meggörnyedve álltak: a szégyentől égett az arcuk. Mégis tovább élt bennük az elővigyázatos gyanakvás, egyiknek sem akarózott mozdulni a helyéről. Rosda ugrásra (és menekülésre) készen állt a nehéz fotel mögött, Zente pedig lázas gyorsasággal próbálta rendbe szedni megtépett ruháját. Nyakkendőjével fogta össze a gallérját, zavartan gyűrte vissza kicibált ingét, és öt ujjával fésülte amúgy is zilált haját.

-  Rendőrség!

Persze ha bejönnek, tüstént gyanút fognak. Ha bejönnek, színt kell majd vallani.

Ha bejönnek, megkérdezik majd, mit keres itt Rosda Máté, aki ma éjszaka megölt egy embert. S nincs, amit mentségére felhozzon. Még azt sem mondhatja meg, hol van Kajetán Zénó.

-      Ide figyelj, Rosda! - hadarta Zente. - Ide figyelj! Akármit beszélsz, odabent fél éve kísérleteztünk a lepkebábokkal. A szuperenzim, ahogy te mondod, lényegében készen állt. És mégsem... Honnan tudod, hogy Kajetán él még?

-      Tudom.

-      Hátha meghalt. Te gyilkoltad meg.

A mélyen ülő, fekete szemek ravaszul villantak. A pöffeteg   csecsemőarcot  harapós   indulatok  keményítették. Rosda   szomorúan   hallgatott.

-  Menj - mondta, amikor meghallotta odakint az újabb dörömbölést. - Menj csak, megvárlak... Az ott a kettőnk ügye.

És a fürdőszoba felé mutatott.