VASÁRNAP DÉLUTÁN

– Na, itt vagy! – fogadta Pierson. – Azt hittük, már meghaltál. Alexandre-t ette érted a penész.

– Hol van?

– Elment mosogatóvízért. Pierson elmosolyodott.

– S közben káromkodott, mint egy kocsis, mert te vagy a soros. Maillat leült megszokott helyére, a lakókocsi jobb első kereke elé. Pierson szemben ült vele, hátát neki támasztotta a szanatórium falának, s a pipáját tömködte. Gondosan tömködte, tempósan, pedánsán. Maillat fölemelte tekintetét, és bambán, megrökönyödve figyelte, mit művel. Egyszerre mintha nem ismert volna rá Piersonra. "Ez Pierson – gondolta –, Pierson abbé, hisz tudod, a cimborád, Pierson!" Nyolc hónapot töltöttek együtt, s most mégis úgy nézett a papra, mintha sose látta volna: itt ül, nyugodtan, hüvelykujjával tömködi pipájába a dohányt – egy egyenruhás kis abbé, aki nyugodtan várja, mikor esik fogságba, s aki holnap talán már halott. "Ez Pierson" – gondolta újból Maillat. Elképedten nézte. E pillanatban Pierson fölemelte a fejét, és rámosolygott. Igen, Pierson így mosolyog. Nemsokára megszólal, és Pierson hangján fog beszélni. És olyanokat mond, amilyeneket Pierson szokott. No persze, ez itt előtte Pierson, a szanatórium falának támaszkodik, és jól ismert mozdulattal sepri be pipájába a szökni készülő dohányszálakat. S Maillat mégsem ismert rá. "De hisz ez Pierson – gondolta –, tudod, a jó öreg Pierson! Tömködi a pipáját, mint máskor" – s olyan megdöbbenten nézte, mintha mély álomból ébredne.

– Mi bajod? – kérdezte mosolyogva Pierson.

– Semmi.

– Mit vágsz ilyen pofát! És a képeddel mi történt? Mintha összekarmoltak volna.

– Semmi az egész.

Maillat megtapogatta az arcát.

– Hol vannak a többiek?

– Persze, még nem tudod... – mondta Pierson. – Akarsz enni?

– Igen– Alexandre félretette a porciódat. Nyugodt lehetsz, bőven jut neked. Pierson felállt, kinyitotta a lakókocsi mindkét ajtaját, és megdicsőülten odaadott egy csajkát Maillat-nak.

– Tyúk! Mit szólsz hozzá? Mi a véleményed? Tyúk! Nagyszerű, mi? Tyúkhús a leendő fogoly uraknak!

– Dhéry. ügyeskedte?

– Természetesen. Apropó, tudod, hogy elhagy bennünket?

– Igazán?

– Igen, szerencsét próbál, átöltözik civilbe, s meghúzza magát a fritzek érkezéséig egy tanyán.

– Mikor hagy el bennünket?

– Rögtön. Már el is búcsúzott tőlünk. Mosolyogva hozzáfűzte:

– Ez a tyúk amolyan búcsúajándék. Dhéry nagyon sajnálta, hogy nem vagy itt.

A csajkája fölé hajló Maillat föl sem emelte a fejét.

– Nem igaz – mondta egykedvűen. – Egyáltalán nem sajnálta. Fütyül rám.

– Ugyan már, miért mondasz ilyet?

– Mert igaz.

– Nem hiszem.

– Én igen. És hogy lásd, mennyire igaz: én is fütyülök rá. Egy darabig hallgattak, aztán újra Pierson kezdett beszélni.

– Pinot is elhagy bennünket.

– Hogyan? – kérdezte Maillat, s hirtelen abbahagyta az evést. – Ez az alak is?.

– Találkozott néhány falujabelivel. Összeáll velük.

– Csirkefogó!

Színtelen, gépies hangon beszélt, a legcsekélyebb harag nélkül. Hirtelen árnyék fedte el előle a napot. Fölemelte a fejét.

– Nocsak, abbé, te még itt? – szólalt meg Alexandre. S észrevette Maillat-t.

– Ó, hát itt vagy, te tróger! Te átkozott tróger! Te istenverte, nyomorult, piszkos tróger!

Pierson kissé oldalt hajtotta a fejét, és kritikusan figyelte.

– Nem rossz! – mondta lágy hangján. – Nem rossz! Csak valamivel még cifrább lehetne.

Alexandre Maillat-ra nézett, és haragja elpárolgott.

– De hát mi bajod? Megkarmoltak? Ne vágj ilyen fancsali pofát! Mi bajod?

– Semmi – mondta Maillat. S hirtelen ordítani kezdett:

– Semmi! Nem érted? Semmi!

– Jó, jó – mondta Alexandre –, nem muszáj beszélned. De a teremtésit! Mi ütött beléd, miért késtél egy órát? Már azt hittük, meghaltál. Beszélj hát, az istenfáját, beszélj!

Rövid szünet után hozzáfűzte:

– Beszélj, ha kérdeznek.

– Eszem.

– Rendben van – mondta Alexandre.

Letette a csöbröt a földre a lába elé, rágyújtott egy cigarettára, s úgy tett, mint aki végképp hátat fordít Maillatnak.

Azért tudod, abbé, ami a káromkodást illeti, fenemód elnéző vagy.

– Alkalmazkodom.

– A disznó vicceket illetően is.

– Alkalmazkodom – ismételte szűzi mosolyával Pierson.

– Vajon minden pap ilyen most? Vagy te csak kivétel vagy?

– Van ilyen is, olyan is.

– Jezsuita!

– No hát! – tiltakozott Pierson. – Épp akkor nevezel "jezsuitának", amikor igazat mondok.

Alexandre úgy kerengett Maillat körül, mint egy nagy, nyugtalan tyúk a beteg csibéje körül.

– Ülj hát le, a teremtésit! – mondta Maillat, anélkül, hogy a fejét fölemelte volna.

Alexandre leült, majd térdére fektette a kezét, és kihúzta magát.

– No lám – mondta –, a nagyságos úr késik egy órát. A nagyságos úr elblicceli a kútra menést. És amikor végre megérkezik, rám ripakodik!

Jó fél perc is beletelt, amíg Alexandre újból kinyitotta a száját.

– Készítsek egy kávét?

– Ne készíts.

– Akarsz egy kis bort?

– Légy szíves.

Alexandre megkereste bádogpoharát, elmosogatta a vizescsöbörben, telitöltötte és átnyújtotta Maillat-nak. Maillat egy hajtásra kiürítette. Alexandre elmosogatta a poharat, és visszaakasztotta a lakókocsi ajtajára.

– Mégis készítek neked egy kis kávét.

Néhány fát rakott a parázsra, és fél térdre ereszkedve, fújni kezdte. A pernye felszállt, s ő köhögni kezdett.

– Derék fickó vagy te, Alexandre – mondta Maillat. Alexandre fölemelte a fejét, és megütközve rátekintett.

– Derék fickó? – dörmögte. – Mi lelt? Megbolondultál? Derék fickó? Derék fickó? Adok én neked derék fickót, te!

S fújta tovább a tüzet. Göndör szakálla a földet súrolta.

– Tudod, hogy Dhéry elhagy bennünket?

– Igen.

– És Pinot is. Szegény Pinot, olyan zavarba jött, amikor bejelentette. Jó fiú ez a Pinot gyerek. Ő meg a golyószórója!... Igen megkedveltem ezt a rajzfilmfigura Pinot-t. – Maillat fölemelte a fejét.

– Kérlek, hagyj békén Pinot-val meg a golyószórójával.

– Jól van – mondta Alexandre. Indulatosan hozzáfűzte:

– Az istenfáját! Már egy szava se lehet itt az embernek?

– Nekem is jut egy kávé? – kérdezte Pierson. – Innék még egy csészével.

– Tíz percen belül meglesz, abbé. Készítek egy újabb adagot hármunknak.

– Helyes – mondta Pierson, és felállt. – Addig elmegyek, hátha vannak újabb hírek.

Alexandre hátrafordult, és elmosolyodott.

– Menj csak. S próbáld megtudni a fritzek pontos érkezését.

– Legfeljebb néhány perces eltéréssel – szólt hátra a válla fölött Pierson. Maillat felállt, és elfoglalta Pierson helyét. Alexandre fújta a tüzet.

Időnként egy-egy pillantást vetett barátjára. Maillat a térdére könyökölve mozdulatlanul ült. Nem cigarettázott. Üres tekintettel bámult maga elé.

– Nos? – kérdezte Alexandre.

Maillat olyan hevesen ugrott fel, hogy belerúgott a vizescsöbörbe és feldöntötte.

– Még csak ez hiányzott – mondta Alexandre, anélkül, hogy megmoccant volna. – A mosogatóvíz! Nem tudsz jobban vigyázni? De most te mégy érte!

Maillat nézte a poros földön kígyózó vizet. Aztán visszaült a helyére, és végighúzta kezét az arcán.

– Alexandre – mondta halkan –, megöltem két embert.

– Te? – mondta Alexandre. – Te, Maillat! Maillat bágyadt mosollyal ránézett.

– Én.

– Két franciát?

– Nézd csak, igaz is! – mondta Maillat. – Erre nem is gondoltam. Egész háború alatt mindössze két franciát sikerült megölnöm!

Újra tenyerébe temette a fejét.

– Nos?

– Mi az? – kérdezte Maillat, mintha most ébredne.

– Miért ölted meg őket?

– Meg akartak erőszakolni egy lányt.

– Gazemberek! Maillat vállat vont.

– Először én is ezt hittem. De aztán én is.

– Csak nem?.

– De igen. Illetve nem egészen. A lány előbb felkínálkozott.

– Az más.

– Ó, nem tudom!

Újból végighúzta kezét az arcán.

– Az egész olyan zavaros. Ha nincs ez a két pasas, talán fel se kínálkozik. Alexandre térdre tett kézzel, szétterpesztett könyökkel ült.

– Az is lehet, hogy igen.

– De nemcsak erről van szó. A kislány most fél abban a házban.

– Hol a háza?

– Bray-Dunes-ben.

– Az istenfáját! – kiáltotta Alexandre. – Jobban tenné, ha elmenne!

– Nincs választása. Árva, és nincs egyebe, csak a háza. Fölvett a földről egy fadarabkát, és játszadozni kezdett vele.

– Azt akarta, hogy maradjak vele.

– Ó! – mondta Alexandre. – És azt hiszed, ezért...

– Nem tudom.

– No, és mit fogsz tenni? – kérdezte élénken Alexandre.

– Semmit! Világos, hogy semmit! Abszolút semmit! Miért, szerinted mit tehetnék? Itt vagyok, nem igaz? A banda tagja. A szanatóriumi banda tagja. A zuydcoote-i szanatórium bandájának a tagja. Alexandre-ral meg Piersonnal. Itt vagyok, nem igaz? Itt vagyok, én Julien Maillat, leendő hadifogoly a zuydcoote-i szanatórium bandájában, két jó cimborámmal! .

– Fogd be a szád!

Alexandre néhány fadarabot rakott a tűzre.

– Próbáltad rábeszélni, hogy elmenjen?

– Minden tőlem telhetőt megtettem.

– Most, hogy magára maradt, talán rászánja magát.

– Nem. Inkább meghal a félelemtől, de ott marad.

– Szóval hiába minden?

– Hiába.

Egy darabig hallgattak. Aztán újból Alexandre szólalt meg:

– Visszamégy?

– Nem.

– Őrültség volna.

– Igen – mondta Maillat –, őrültség volna. – Váratlanul durván hozzáfűzte: – Nem vagyok hülye.

Kurtán felnevetett; Alexandre elfordította a fejét.

– Remek tanmese lehetne belőle – mondta Maillat. – Két pasas megerőszakol egy lányt. Én, az erények őre, megölöm a két pasast. Aztán megerőszakolom a lányt.

Éppúgy, mint az előbb, kurtán, csikorogva felnevetett.

– Muris, mi?

– Ne gondolj rá többet. Történt, ahogy történt, és kész.

– De a teremtésit! – kiáltott Maillat fölemelkedve. – Éppen ezt nem tudom ésszel fölérni. Végtére is nem vagyok kapcabetyár.

– Persze hogy nem vagy az – mondta Alexandre.

Maillat merőn ránézett.

– Ó, azt hiszed? Azt hiszed?. Nohát ide hallgass, amikor lelőttem azt a nagy marhát, aki ripityára vert. később majd elmesélem. És már csak a kicsi, a kis haramiaképű maradt hátra... Nos, mit gondolsz, mit tettem? Mit gondolsz, mi járt a fejemben? Azt hiszed, eszembe jutott, hogy intsek neki, hordja el magát? Az a srác remegett a félelemtől. Bevette magát a sarokba, mint egy patkány. Mint egy üldözött, büdös kis patkány. Én meg csak mentem előre. Olyan gyönge voltam, hogy nekitámaszkodtam a falnak, különben elesem. Ő meg kétségbeesetten ingatta a fejét... Így... Nézett rám, mint egy rémült állat, és ingatta a fejét: "Ne! Ne!"

– És?

Maillat megtörölte zsebkendőjével a száját.

– Én pedig lőttem. Ez történt.

– Világos – mondta rövid szünet után Alexandre. Fél térdre ereszkedett, s fújni kezdte a tüzet.

– Ne gondolj rá többet. Történt, ahogy történt, és kész.

– Igen – mondta lázasan Maillat –, igazad van, történt, ahogy történt, és kész. Inthettem volna a srácnak, hordja el magát. De szavamra, eszembe se jutott. Nem, nem is jutott eszembe. Megöltem a cimboráját. Őt is meg kellett hát ölnöm. Igen, ez történt.

Elrévedten szájába dugott egy cigarettát. Aztán Alexandre-ra nézett; szemében gyermeki esdeklés bujkált.

– Én. én nem akartam senkit se megölni. Alexandre melléje lépett, és kezére tette a kezét.

– Szegény öregem. – mondta.

– Ne nyúlj hozzám! – kiáltott fel szilajon Maillat. Újból kurtán, kényszeredetten felnevetett.

– Tudod-e, mit éreztem, amikor a két pasas elvágódott? Ugye, nem tudod? No, találd ki! Próbáld kitalálni!

– Hadd a fenébe.

– Egy pillanatig semmi egyebet nem éreztem, csak örültem. Érted? Hirtelen mind a kettő nekem engedelmeskedett.

Elhallgatott s kisvártatva szinte suttogva folytatta:

– Elnyúltak és roppant kezesek lettek.

– Disznó!

– Aha, látod! . – mondta Maillat. – Látod! Egyébként az egész mindössze egy másodpercig tartott. És már vége is volt. Aztán. aztán aljasnak éreztem magam.

– Miért?

– Nem tudom.

– Hadd hát a fenébe! Az istenfáját!

– Nem – mondta lázasan újból Maillat. – Történt, ahogy történt, jól mondtad. S így történt. És én már tudom, mit érez egy gyilkos. Egy pillanatra szinte megdicsőül. Aztán visszahull a mélybe. És aljasnak érzi magát. –Rágyújtott s alig hallhatóan hozzáfűzte:

– Vagy pedig nincs megállás. Alexandre tátott szájjal bámult rá.

– Az istenfáját! – mondta és megrázta bodros fejét, mintha legyeket hessentene el. – Ha sokáig hallgatom a marhaságaidat, még én is bedilizek.

Felállt, és kavargatni kezdte a kávét a lapátnyéllel. A csajka vizén barna kéreg képződött, fortyogott, bugyborékolt zubogó lávaként. Alexandre szórakozottan nézte a lávaréteget. "Szegény fiú – gondolta –, ez a két pasas jól befűtött neki. S az a legrosszabb, hogy mindez valamiképpen rávall. Nem mondom meg neki, de rávall."

– Fura – mondta hangosan –, hogy mindez mennyire rád vall.

– Hogyhogy "mindez"? – kérdezte Maillat, és felkapta a fejét. "Az istenfáját!" – gondolta Alexandre.

– Mindez. minden, ami történik veled. Maillat merőn ránézett:

– Szerinted rám vall: két embert megölni?

– Nem – dünnyögte Alexandre –, nem ez. nem éppen ez. De általában minden, ami történik veled. Minden rád vall, ami történik veled.

– Ez nagyjából mindenkire áll.

– Nem hiszem – mondta Alexandre.

S gondolatban nyomban magára ripakodott: "Hagyd abba, hagyd hát abba! S főként ne mondd meg neki. " Maillat egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

– Bolond vagy! – kiáltotta felindultan. – Szerinted mi vall rám?

– De hisz minden, minden. Minden, ami azóta történt veled, amióta itt vagyunk. A patkányhistória. a lengyel lány. akivel találkoztál. Az égő teherhajó. a vízből kimentettek. ez a két alak, akit megöltél. a kislány. Az egész!

– Egyszóval, szerinted mindez csak velem történhetett meg? Ostobaság. Alexandre elfordította a fejét.

– Igazad van, ostobaság.

"Hagyd abba – gondolta –, hagyd hát abba, te idióta!" De amint ez átfutott rajta, már beszélt is.

– Igen, tücsköt-békát összehordok. Biztosan marhaság, de így érzem. Azt hiszem, mindaz, ami történik veled, rád vall. És az is, ami történni fog.

Maillat halkan, kényszeredetten felnevetett.

– Ami történni fog!

– No-csendült fel Pierson hangja –, jön már az a kávé?

– Jön – kiáltott Alexandre, újra rátalálva mély, joviális hangjára. – Jön! Pierson Maillat-ra tekintett, majd felvonta a szemöldökét, és élénken

Alexandre felé fordította a fejét. Alexandre félrenézett. Úgy tetszett, Pierson mondani akar valamit, de aztán meggondolja magát. Alexandre felszolgálta a kávét.

– Jó – mondta rövid szünet után Pierson.

Combja közé szorította a forró bádogpoharat, előhúzta zsebéből rövid pipáját, és tömködni kezdte. Egy darabig hallgattak. Maillat ivott, és nem nézett senkire.

– Pierson – kérdezte Alexandre –, mit fogsz csinálni a háború után?

– Én? Mérnök leszek egy téglagyárban. És te?

– Én? Én meg pap. A te plébániádon, abbé! Majd meglátod, hogy felokosítom a vénlányaidat!

Pierson pöfékelt.

– Az én plébániámon nincsenek vénlányok. Tiszta munkáskerület. A vénlány az úri osztály találmánya.

– Miért? A te parókiádon minden lány férjhez megy? – Dehogy! – mondta Pierson. – De az én parókiámon leginkább a vénlányok vannak férjnél. Maillat felállt.

– Elmegyek vízért.

– Van még rá időd bőven – mondta Alexandre. – Háború után – folytatta –építek egy családi házat.

– Nyulak is lesznek? – kérdezte Pierson szemöldökét magasba vonva.

– Nyulak? De még mennyire! Miért? Ezentúl miért ne tarthatnék nyulakat?

– Elmegyek vízért – szólt Maillat. Felállt és fogta a csöbröt.

– Az istenfáját! – mondta Alexandre. – Hadd, hogy legalább egy kicsit kifújjuk magunkat. Reggel óta egyfolytában talpon vagyok.

Maillat egy pillanatig habozott, aztán arra gondolt, hogy Alexandre örül ezeknek a perceknek, egész nap úgysincs más öröme, s helytelen volna, ha most megrövidítené. Visszaült. S a percek, a vásári sorsjegyurna kerekének lágy, érces zizegésével, újból egymás után teltek, kérlelhetetlenül.

– Az egész házat fából fogom építeni – mondta Alexandre. – Nem deszkából, hanem rönkfából. Mint egy erdei lakot!

Pierson fölemelte a fejét.

– Miért fából?

– Nem tudom. Szeretem a fát. Meleg, meghitt. Az embernek az az érzése, hogy valami élő veszi körül. Lehet, hogy butaságot mondok, de a fa rám megnyugtató hatással van.

– Megnyugtató hatással?

– Igen – mondta Alexandre, és napbarnított bőre alig észrevehetően elpirult –, megnyugtató hatással. Nem tudom, miért, de megnyugtató hatással van rám.

Pierson óvatosan bakancsához koppintottá pipáját, kirázta belőle a hamut. Lopva balra pillantott. Maillat abbahagyta a cigarettázást, s csak ült mozdulatlanul. Komornak látszott, úgy tetszett, alszik.

– Lesz egy teljesen különálló szobám – mondta Alexandre –, ahol a gyalupadot, a szerszámaimat meg az összes vackaimat tartom. Persze, a legnagyobb rendben. Egy teljesen különálló szobám. Ha hazamegyek, állandóan ott leszek.

– Unatkozni fog a feleséged.

– Ő is örökké ezt fújja – mondta Alexandre, és megsimogatta szakállát. –Szerinte nem foglalkozom vele eleget. Fura, hogy az asszonyokat kevésbé köti le a munka, mint minket. Mindig kell nekik valaki, akivel beszélgessenek. Én meg – bármennyire különös – mikor barkácsolni kezdek, senkivel se akarok beszélni.

Felállt, és ormótlan bakancsával eltaposta a füstölgő parazsat. Pierson fölemelte a fejét, s most is, mint már annyiszor, úgy tetszett neki: egy néger harcos jár előtte ünnepi táncot.

– Igen – mondta Alexandre, miközben leült –, unatkozik a feleségem. Azért mégiscsak bosszantó, hogy unatkozik.

– Ezért szeretném, ha két feleségem volna – fűzte hozzá tűnődve. –Kölcsönösen szórakoztatnák egymást.

– Életre való ötlet – mondta Pierson. – És persze, a feleségednek is tetszik?

– Képzeld, éppen ez az! Egyáltalán nem tetszik neki. Egyszer próbáltam szóba hozni előtte. óvatosan. De másodszor már meg se próbáltam.

– Értem. Roppant érdekes.

– Szerinted is? – kérdezte Alexandre. – Fura, hogy nem látja be a saját érdekét. Pedig tökéletes megoldás lenne, nem igaz? Két asszony – és a gond cl van vetve.

– Kettő? – szólt Pierson, elfintorodva. – Miért csak kettő? Miért nem három?

– Röhög a vakbelem – mondta Alexandre. – Nem vagyok milliomos. De kettő, az elmegy.

– Jó-állt fel Maillat –, de most már csakugyan indulok. Megfogta a csöbröt. De alig tett egy lépést, hirtelen megingott, és térdre bukott.

– Ez a nyomorult tégla – morogta. És káromkodni kezdett.

– Fáj? – kérdezte Alexandre, és felállt. – Egészen elsápadtál.

– Mi a fenének itt ez a tégla? Pierson is felemelkedett. – Mi baj?

– Semmi.

Maillat újból felállt, de nyomban ismét visszaült a helyére, s dörzsölgetni kezdte a térdét. Feje hirtelen hátrahanyatlott, arca falfehér lett.

– Whiskyt! – kiáltotta Pierson.

– Nagyon hülyének tarthattok – mondta Maillat.

S egyszerre minden elsötétült körülötte. Aztán valami fémes tárgy ízét érezte az ajkai között, s torkában valami tüzes folyadék csörgött.

– Semmi az egész – szólalt meg, és kinyitotta a szemét. – Már el is múlt. Hallotta, hogy Pierson azt mondja: "Vigyázz, a végén meg leitatod" – és megértette, hogy újból iszik. Intett, hogy elég.

– Mit csináljak a maradékkal? – hallotta Alexandre hangját. – Igyam meg?

– Ne zavartasd magad – felelte nevetve Pierson. Maillat-nak úgy rémlett, hogy Pierson valahol az agyában nevet.

Újból kinyitotta a szemét, s látta, hogy Alexandre nagy feje föléje hajol. "Kedves nagy feje van – gondolta hálatelten. – És Pierson úgy nevet, mint egy kislány." Erőtlennek érezte magát és megindultnak.

– Kegyetlenül fáj, ha az ember beveri a térdét – állapította meg Alexandre.

– Csaknem úgy, mintha tökön rúgnák. Jobban vagy, Maillat?

Maillat tágra nyitotta a szemét.

– Jobban.

Felállt, erőlködve néhány lépést tett, aztán megfogta a csöbröt.

– Ülj le – mondta Alexandre –, majd én elmegyek.

– Most már egészen jól vagyok.

– Ülj le, ha mondom.

– Hagyj békén! – kiáltotta Maillat. – Én vagyok a soros. Alexandre megragadta a csöbör fülét, és rángatni kezdte.

Maillat azonban nem eresztette el, s egy ideig így dulakodtak a lakókocsi és a tűzhely között.

– Csuda alakok vagytok – állapította meg Pierson.

– Ereszd el – mondta Alexandre. – Tönkreteszed a csöbröt.

– Ereszd el te.

– Először látom, hogy Alexandre azért veszekszik, mert vízért akar menni

– közölte Pierson.

Maillat eleresztette a csöbröt, a helyére botorkált és leült.

– Ezt a stricit! – mondta Alexandre. – Kis híján tönkretette a csöbröt! Nagy léptekkel elvonult. Maillat nézte, ahogy távolodik, s hirtelen elszorult a szíve. Felállt, hogy Alexandre után induljon, de rögtön vissza is ült. Különös, elviselhetetlen fájdalom járta át – mintha az idegeibe fúrtak volna. "A térdem" – gondolta, de nyomban megértette, hogy hazudik önmagának. Ködös nyugtalanság fogta el, olyasféle, amilyet akkor érez az ember, ha

furfangosán kibúvik a kötelessége alól. Érezte, hogy valami fontos dolgot kellene elintéznie, mégpedig azonnal, haladéktalanul, de képtelen volt rájönni, hogy mit. Egyszerre lelkiismeret-furdalása támadt, anélkül, hogy tudta volna, miért. Mintha egy hang azt duruzsolta volna a fülébe: "Maillat, neked meg kell... meg kell... meg kell..." S ő szorongva kérdezte: "De hát az istenfáját! Mit kell tennem?" A hang pedig csak tovább duruzsolta: "Maillat, neked meg kell. meg kell. meg kell. " S a percek teltek-múltak, ő érezte, hogy nemsokára már késő, de képtelen volt rájönni, mi az a fontos, amit meg kell tennie. Még egyszer felállt, megint leült. "Maillat, neked meg kell. meg kell. meg kell. " Kétségbeesetten faggatta magát, mit kell tennie, de valahányszor nekirugaszkodott, az, amit keresett, mintha egyre távolabb szökött s mélyebbre merült volna a sötétbe. Erezte, hogy a tábor lustán elnyúlik a fák alatt, a khakiruhás katonák zsivajognak, s a folytonos zsibongást káromkodás, hívó szó fúrja át. Meleg levegő rezgett a fák körül, bal felé a dűnéken sárgás porfelhő kavargóit a napfényben, s időnként megcsillant, mint a tenger. Maillat még egyre ott ült Dhéry megüresedett helyén; derekát melegítette a fal, háta mögött ott terpeszkedett a szanatórium fényben fürdő, fehér épülettömbje, a takaros kert, kavicsos ösvényeivel, szép fasoraival, virágzó rózsáival, s az egyik szélén, a hordágyakon sorban kiterített hullákkal. "Maillat – ismételte a hang –, neked meg kell. meg kell. " S a percek csak múltak kérlelhetetlenül, és már késő volt, és amit meg kellett volna tennie, elérhetetlen távolságba jutott, elmosódott az emlékezet homályában.

– Pompás nyaralási idő – szólalt meg Pierson. Maillat fölemelte a fejét.

– Adjunk érte hálát istennek! – kiáltotta vad dühvel. Pierson nem várt komolysággal ránézett.

– Igen! – mondta nyomatékosan. – Igen! Igen, Maillat. Adjunk érte hálát istennek.

Fütyülés, majd tompa becsapódás hallatszott. Maillat a földre vetette magát, és felordított.

– Mi az?

– A térdem.

– A, persze! – mondta Pierson. Pillanatnyi szünet után tovább beszélt.

– Mi ütött ezekbe a marhákba, hogy újra 77-essel lövik a szanatóriumot? Feküdtek a hasukon, és várták, mikor jön egy újabb sorozat. De nem jött.

Pierson felkelt.

– Durrogtatnak a levegőbe – mondta. Maillat szintén felkelt, és leporolta magát.

– Ezek a tüzérek! – méltatlankodott. – Nincs az a hadsereg, ahol tudni lehetne, mit csinálnak ezek a következő pillanatban.

– Durrogtatnak a levegőbe – ismételte Pierson.

Egy nagy, lompos baka szaladt feléjük. Megállt a lakókocsi előtt, és Maillat-ra nézett.

– Nem itt szokott lenni az a magas, szakállas? – kérdezte raccsolva.

– De igen – felelte Maillat. – A kútra ment. Mit akarsz tőle?

– A kútról jövök... – mondta a baka. Megtorpant.

– És? – kérdezte Maillat.

A baka előbb Maillat-ra, majd Piersonra nézett; kinyitotta a száját, de egy szót sem szólt.

– És? – ismételte türelmetlenül Maillat.

– Valami történt vele – mondta a baka. Maillat felugrott.

– Megsebesült?

– Eredj oda, meglátod – válaszolta a baka.

– Én is veled tartok – jelentette ki higgadtan Pierson. Maillat már el is ment. Pierson a bakához fordult.

– Megkérhetnélek, hogy vigyázz a lakókocsira, amíg odavagyunk?

– Rendben van – mondta a baka.

Nekitámaszkodott a lakókocsi ajtajának, és nézett befelé.

– Hé, öregem! – szólalt meg Pierson hátrafordult.

– Jó volna, ha vinnél magaddal hordágyat is. Pierson tágra meresztette a szemét.

– Olyan… olyan súlyos?.

– Meghalt – mondta a baka.

Pierson bement a lakókocsiba, fogta Alexandre hordágyát, összehajlította, és kihátrált vele. A baka ismét mondott valamit. Ő nem válaszolt. Imádkozott.

A hordágy nem volt nehéz, de Pierson nem volt sem erős, sem ügyes. Keservesen cipelte. Eleinte megpróbálta lebocsátott karral vinni, mint egy bőröndöt. De a hordágy verdeste a lábszárát. Ekkor vállra vette, de így meg folyton-folyvást egyensúlyoznia kellett vele. A hordágy fakerete vágta a vállát. Izzadt. Próbált imádkozni, de az erőlködéstől nem tudott.

Elsőnek nem a kutat, hanem a körülötte összesereglett embereket látta meg.

– Eresszetek – mondta.

Alexandre ott feküdt félig az oldalára fordulva. A bomba lemetszette a fejét, mindössze egy vékony ín tartotta. Csaknem párhuzamosan hevert a vállával.

Pierson megpillantotta Maillat-t maga előtt. Megérintette a hátát. Maillat hátrafordult. Tekintete ijesztően üres volt.

– Gyorsan! – szólalt meg végül, amikor észrevette a hordágyat. Többször megismételte: "Gyorsan! Gyorsan!" – mintha Alexandre élete

Pierson fürgeségén múlna.

Pierson bőrét sütötte a halottat körülálló katonák tekintete. Kibontotta a hordágyat, amelyen Alexandre három napja aludt. Aztán letette maga elé, párhuzamosan a halottal. Maillat-ra nézett és lehajolt.

– Nem – mondta Maillat –, a lábát fogd meg.

Helyet cseréltek. Látta, hogy Maillat lekuporodik, két kézbe fogja Alexandre fejét, térdével alátámasztja, aztán vállon ragadja a törzset. Piersonnak rettenetes erőfeszítésébe került, hogy segítsen Maillat-nak Alexandre-t a hordágyra emelni, s kis híján elejtette.

– Vigyázz! – intette Maillat.

A nyak fölé helyezte a fejet a hordágyra.

– Kész? – kérdezte.

– Igen – felelte Pierson.

– Nagy és nehéz – mondta egy katona. – Amilyen cingár vagy, meg se tudod mozdítani. Vegyem át tőled?

– Nem – mondta összeszorított fogakkal Pierson.

– Menj előre – szólt Maillat. – Ne, ne így. Fordulj háttal nekem.

Pierson leguggolt, megmarkolta a hordágy két szárát és fölemelte. Egyszerre mintha roppant súly húzta volna le a vállát. Imbolyogva haladt előre. Az emberek utat nyitottak neki. Hallotta, hogy Maillat azt mondja mögötte:

– Szólj, ha meg akarsz állni.

Többször megálltak. Pierson halántéka olyan erősen lüktetett, hogy nem tudott imádkozni.

A hordágyat a lakókocsi és a szanatórium fala között rakták le.

Pierson azonnal letérdepelt a halott mellé, és imádkozni kezdett. Maillat állva maradt. Előbb Alexandre fejét nézte, aztán a halott térdével egy magasságban levő Pierson nyakszirtjét. Pierson nyakszirtje üde és sovány volt, mint egy kamaszé. Maillat betért a fasorba, s néhány lépés után cigarettára gyújtott. Kis ideig fel-alá sétált.

Mire visszajött, Pierson már szokott helyén ült. Mellette Pinot állt.

– Az imént tudtam meg – beszélte. – Merő véletlenségből. Egy fickó mesélt valamit a becsapódásról. Azt mondja: egy fekete szakállas, göndör, magas alaknak tőből lemetszette a fejét. Csak így. Beleborzongtam. Azonnal rágondoltam. Én.

– Hallgass! – mondta Maillat.

Leült és Alexandre-ra nézett. Nehéz egy lemetszett fejű halottat nézni. Az ember nem tudja, hogy a fejét vagy a törzsét nézze.

– Nekem kellene itt feküdnöm. Pierson feltekintett.

– Ha nem ütöd be a térded – jelentette ki rövid szünet után –, hamarabb mégy el, a lövedék robbanása előtt.

– Ha! – mondta Maillat. – És ha nem késem le az ebédet, és ha először megyek el! Ha! Ha! Ha! Se vége, se hossza a sok "ha"-nak!

– Nem tudhattad előre – szólt Pierson. – Történt, ahogy történt, és kész. Maillat mereven rábámult.

– Igen – mondta vontatottan –, történt, ahogy történt. Elhallgatott, és tenyerébe temette a fejét.

Pinot, rövid szünet után, megköszörülte a torkát és megkérdezte:

– Virrasztotok mellette?

– Marhaságot beszélsz – vélte Maillat.

Pierson hunyorgott. Ez a hang, ez a hanglejtés megtévesztésig olyan volt, mint az Alexandre-é. Hasonló esetben Alexandre is biztosan ezt mondta volna. "Nem – gondolta forró áhítattal Pierson –, Alexandre nem halt meg. Nem igaz, hogy meghalt. Még itt sem halt meg. Még itt sem."

– Készítek egy keresztet – mondta Pinot. Maillat felállt.

– Ne. Ha felfedezik a sírját, háború után kihantolják, és bedugják a maguk gyalázatos hősihalott-temetőjükbe.

– Aljas banda! – fűzte hozzá hirtelen dühtől remegő hangon. – Még holtan se hagyják nyugodni az embert.

– Akkor hát? – tudakolta Pinot.

– Eltemetjük egy fa tövébe, és kész. Piersonra nézett.

– Gyerünk!

– Azonnal? – kérdezte megütközve Pinot.

– Igen – mondta Maillat –, azonnal. Pierson is felállt.

– Nála van még a levéltárcája. Nem tudom, nem akarod-e te gondjaidba venni.

– Vedd csak ki! Az isten szerelmére, vedd ki! Vedd ki te! Te, te tudod, mit szokás ilyenkor írni.

Alexandre-t egy fa tövében temették el, jobb felől, a szanatóriumra néző utolsó fa tövében. Még sírt sem kellett ásniuk. A fa töve mellől kiinduló befejezetlen kis lövészárkot használták fel a célra. Valamelyest kiszélesítették, s elvágtak néhány gyökeret, hogy a hordágy beférjen, és jól elfeküdjön az alján. Aztán Maillat lement a gödörbe, szétterpesztette lábát a hordágy két oldala mellett, és leterítette a halottat egy köpennyel.

Pinot úgy vélte, hogy sebtiben temették el Alexandre-t. Kurta lábát megvetve állt a gödör szélén, tüskés haja homlokához tapadt a verítéktől. Nézte, hogyan hull a homok mélyen merített lapátjáról a halottra, s úgy vélte, hogy sebtiben temették el Alexandre-t. Amikor végzett, elhajította lapátját, s várta, hogy történjék valami. De semmi sem történt. Maillat továbbra is egy helyben állt, s nézett merőn maga elé. Nem látszott megrendültnek. Pedig Alexandre a cimborája volt. De Maillat mégiscsak egy helyben állt, nem szólt semmit, nem csinált semmit, még csak keresztet sem vetett. Pierson letérdepelt ugyan, de fennhangon még egy imát sem mondott el, pedig Pinot ezt várta tőle. Halkan imádkozott, csak úgy, magának. Pinot úgy vélte, hogy sebtiben temették el Alexandre-t. Kereszt nélkül temették el, szertartás nélkül, még el sem búcsúztatták. Még Pierson sem mondott el érte fennhangon egy imát. Minek is van pap cimborája az embernek, ha így temetik el?

Hármasban tértek vissza a lakókocsihoz. Pinot hátul ballagott. Az ég verőfényes volt, s az idő olyan meleg, hogy Maillat levette zubbonyát.

– Mikor írod meg? – kérdezte.

– Mihelyt lehet.

Néhány lépés után Maillat megkérdezte:

– Mondd, Pierson, mit írnál az én családomnak, ha megölnének? Hogy tiszteltek, mert minden adottságom megvolt, hogy jó parancsnok legyek, hogy az utolsó pillanatig példamutatóan viselkedtem, szenvedés nélkül haltam meg, és nem áldoztam életemet hiába, mert Franciaország ilyen áldozatok árán.

– Az igaz, hogy minden adottságod megvan, hogy jó parancsnok légy.

– De azt is tudod, mit gondolok.

– Az ember ilyenkor nem azt írja meg, amit tud – felelte Pierson. Maillat legyintett. Egy darabig hallgattak, aztán Pinot lelkesen megszólalt:

– Derék fickó volt.

– Hallgass! – kiáltott rá bőszen Maillat.

Pierson Maillat-ra nézett, de nem szólt egy szót sem. Pinot egy darabig ott ácsorgóit még, aztán közölte, hogy a bandája várja, és eltávozott. Hátulról nézve még kisebbnek, még köpcösebbnek, még ünnepélyesebbnek látszott. Pierson követte tekintetével.

– Megbántottad.

– Meg – mondta Maillat. – Kár volt. De nyomban indulatosan hozzá is fűzte:

– Fütyülök Pinot-ra, érted? Fütyölök Pinot-ra meg a golyószórójára! Leült Alexandre helyére, és rágyújtott egy cigarettára.

– Tudod – mondta lágy hangján Pierson –, Pinot most szerencsétlen. Maillat olyan zavarodott arccal nézett rá, mintha az imént ébredt volna.

– Mi? Mit fecsegsz? Ki szerencsétlen?

– Pinot.

– Hagyj békén Pinot-val.

– Szerencsétlen. Azt hiszi, megcsalja a felesége.

– Ezzel a pofával! . – mondta Maillat, s halványan elmosolyodott. Rövid szünet után hozzáfűzte:

– Szóval megcsalja az asszony?

– Pinot nem tudja biztosan. De azt hiszi.

– A szentségit! – kiáltotta mérgesen Maillat. – S ráadásul még meddő is az a szajha! Minden rizikó nélkül csalhatja fűvel-fával.

Csend támadt. Aztán ismét Maillat szólalt meg.

– Piszkos szajhája. Most már mindent értek.

– Mi "mindent"?

– Mindent. Többek között a golyószóróját.

– Mi az összefüggés a kettő között?

Maillat vállat vont. Aztán indulatosan eldobta cigarettáját, és végigsimított az arcán.

– Emlékszel Keresztelő Szent Jánosra, Pierson? Emlékszel?

– Igen – mondta Pierson.

– Szóval emlékszel rá? Emlékszel?

– Hallgass.

– Adjunk érte hálát Istennek, Pierson.

– Hallgass.

– És nem áldozta életét hiába, mivel Franciaország ilyen áldozatok árán.

– Hallgass, Maillat, kérlek. Hallgass! Hallgass!

Hirtelen mélységes csend támadt. Maillat felvett egy fadarabkát, amelyet a tűz még nem pörkölt meg, és játszadozni kezdett vele.

– Igen, csakugyan szép anyag a f a – mondta. Néhány perc telt el, aztán Maillat felállt, leakasztotta

Alexandre bádogpoharát, megmerítette a lakókocsi alá rejtett boros csöbörben, ivott, öblítés nélkül visszaakasztotta a poharat, s a helyére indult. "Te strici – hallotta Alexandre hangját –, nem tudod kiöblíteni a poharat?" Maillat megdermedt, visszafordult, újból levette a bádogpoharat, és tétován körülnézett, Pierson föltekintett.

– Tudod, hogy nincs víz.

– Á, persze! – kapott észbe Maillat. Visszaakasztotta a bádogpoharat.

– A csöbör a kútnál maradt.

– Igen – mondta Maillat –, láttam. Ott volt mellette.

– Ennyi maradt utána. Azóta biztosan gazdára lelt. Maillat újból leült. S amint a földre tekintett, észrevette a téglát, amelyben megbotlott. Arrább rúgta. Egy perc múlva ismét felállt.

– Pierson, nem bírok tovább.

– Mit nem bírsz tovább? – kérdezte Pierson. De nem látszott meglepettnek.

– Itt maradni a lakókocsiban. Nem bírok tovább. Elmegyek.

– Hová?

– Nem tudom.

– Hová?

– Bray-Dunes-be.

– Hová Bray-Dunes-ben?

– Szeretnéd tudni? – kérdezte halvány mosollyal Maillat.

– Ki tudja, mi történik.

– Látod a tengerhez vezető utat? Jobbra az első utca a vasút felől jövet. Egy fehér ház, szemben egy romos garázzsal. Odamegyek.

– Szóval Bray-Dunes kellős közepére? Őrültség.

– Alexandre is ezt mondta. Emlékszel? Sose akarta elhagyni a lakókocsit. Azt mondta: az ember semmit se kockáztat, amíg a szanatóriumban van.

– Őrültség.

– Nem mindegy? – kérdezte Maillat. Hozzáfűzte:

– Holnap délben felkereslek.

– Ahogy akarod.

– Nem "ahogy akarom". Holnap délben feltétlenül felkereslek.

– Várlak.

Rövid szünet után Maillat hozzáfűzte:

– Merre van Pinot bandája?

– Miért?

– El akarok búcsúzni tőle.

– Azt hittem, fütyülsz Pinot-ra – mondta Pierson. S mivel Maillat nem válaszolt, megtoldotta:

– Jobbra a szanatórium bejáratától, a kerítés mellett.

– Hogyan? – kérdezte Maillat elrévedt arccal.

– Ott van Pinot bandája.

– Aha! Merre mondtad?

– Jobbra, a szanatórium kerítése mellett.

– Köszönöm.

Pierson lehorgasztott fejjel, merőn a földre szögezte tekintetét. Maillat ott állt mellette. Nézte a lakókocsit, a téglából rakott tűzhelyet, Alexandre helyét.

– És te? – szólalt meg végül. – Te mit szándékozol?.

– Ó – mondta halvány, csüggedt mosollyal Pierson –, én majd hamarosan lelek egy másik vályút, ahol akad egy pap is.

 

 

Maillat odament az ablakhoz, szélesre tárta, és megmarkolta a rácsot. Úgy rémlett neki, reggel óta el se mozdult innen, egyfolytában vitatkozik, s a vitának se vége, se hossza. "A ház – mondta összeszorított fogakkal –, a ház!"

Sose hitte volna, hogy téglákat ennyire lehessen gyűlölni.

Jeanne, mellén összefont karral, kislányos ábrázattal ott állt előtte. Nem beszélt. Egyszerűen csak ott volt.

Maillat-t újabb dühhullám öntötte el, reszkettette meg tetőtől talpig. Visszafordult, ismét megragadta az ablakrácsot, s úgy megszorította, hogy szinte fájt a keze.

– Ide hallgass!

Jeanne meg sem mozdult. Milyen üde, milyen törékeny! S Maillat mégis úgy érezte, egy sziklával viaskodik. Megismételte: "Ide hallgass!" – aztán rövid szünet után hozzáfűzte:

– Feleségül veszlek. Jeanne föltekintett.

– Nem igaz.

Maillat szilaj ön vállon ragadta.

– De igen, igaz! Hallod? Igaz. Feleségül veszlek.

A kislány lehorgasztotta a fejét, Maillat nem láthatta az arcát.

– Most rögtön? Maillat-n nevetés vett erőt.

– Mihelyt lehet.

Jeanne még egyre makacsul lesunyta a fejét.

– No, velem jössz? – kérdezte Maillat.

– Nem.

Maillat eleresztette, néhány lépést cél nélkül tett a szobában, majd leült az ágyra, és tenyerébe temette a fejét.

– Jó – mondta szinte suttogva. – Én elmegyek.

Egy másodpercig semmi sem történt. Aztán Jeanne megmozdult. Két lépést tett Maillat felé, és leült az ágyra. Nyugodtan ült le, kezét egymásra rakta.

– Messzire akar menni? Maillat halkan felnevetett.

– Nem lehet messzire menni.

– De ha a németek ideérnek, elfogják.

– Átöltözöm civilbe.

– Úgy – mondta a kislány.

S mintha újból eltűnődött volna.

– Ha a németek itt lesznek, ugye vége a bombázásnak? Maillat, ugyanúgy, mint az imént, halkan felnevetett.

– Persze hogy vége.

– Akkor csak menjen el, ha úgy fél a bombázástól – mondta határozottan Jeanne. – Majd visszajön, ha a németek itt lesznek.

Maillat jó darabig nem vette le róla a szemét.

– Tulajdonképp – mondta metsző hangon – megoldottad a kérdést. Nem hagyod itt a házadat, és megtartod a férjedet is!

Jeanne ránézett.

– Miért? Talán lehetetlen visszajönni, ha a fritzek itt lesznek? Maillat felnevetett, de szeme csak úgy villogott a haragtól.

– De igen! – mondta. – Lehetséges! Miért ne volna lehetséges!

– Akkor, miért ne jönne vissza?

– Elég! – kiáltotta Maillat. – Elég! Az isten szerelmére, elég! Leugrott az ágyról.

– Nos, jössz? – kérdezte hevesen.

Ott állt az ágy mellett. Nézte Jeanne-t. A lány álla előreugrott, arca nyugodt és eltökélt volt. Aztán hirtelen úgy rémlett, valaki lerántja róla a felnőtt-álarcot. Vonásai megdermedtek, meggörcsösödtek, besüppedtek, ajkát mulatságos, gyermeteg fintor biggyesztette le, szeme szorongva Maillat-ra meredt, mintha a férfi pofont ígért volna, s Maillat-nak egyszerre az a nevetséges érzése támadt, hogy nagybajszos atya, aki a leányát korholja. Aztán Jeanne szeme lesiklott róla. Úgy tetszett, befelé fordul, magába merül. Majd hirtelen leomlott az ágyra, mint egy összecsukló paprikajancsi. Maillat még csak meg sem mozdult. Nézte a lány zokogás rázta üde vállát. "Kislány" – gondolta csodálkozva. Teltek, múltak a másodpercek.

– Elszánod végre magad?

Meglehetősen hosszú csend következett. Aztán Jeanne gyermeteg hangon megszólalt:

– Igen.

"Nyertem" – gondolta Maillat. De győzelme nem töltötte el örömmel. Végtelen fáradtság kerítette hatalmába.

Jeanne egyre jobban zokogott. Maillat kisvártatva mellé feküdt, és átölelte a vállát.

– Kicsikém – kérdezte gyöngéden –, ennyire nehéz itt hagynod a házad? Erezte, hogy Jeanne meggörcsösödik.

– Julien – mondta, és fölemelte a fejét –, maradjunk még holnapig, ígérem, holnap elmegyek.

– Nem. Most.

Jeanne belécsimpaszkodott, szemét könnyek lepték el.

– Ó, Julien! Kérem, várjon holnapig! Holnapig, Julien!

– Nem.

– De hát, nem hagyhatom így itt a házat, Julien. Rendet kell raknom. "Rendet rakni – gondolta Maillat. – Rendet akar rakni a házában!" – de már annyira sem futotta az erejéből, hogy nevessen.

– Nem – mondta zordan.

Jeanne teljes erőből magához szorította.

– De, komolyan, Julien, rendet kell raknom. Aztán meg számít is az: hogy csak holnap megyünk el? Holnap is épp olyan jól el lehet menni!

Maillat az órájára nézett, s úgy rémlett neki, hogy csak rettenetes erőfeszítéssel tudja a karját fölemelni. Hat óra. Már hat óra. Karja súlyosan aláhanyatlott. Végül is talán mégse jönnek ma a fritzek. S egyszerre látta magát, amint szürkületkor ott kódorog Jeanne-nal az országúton, s éjszakai szállást kunyerál a tanyákon.

– Holnap, Julien, holnap!

– Ahogy akarod.

A válasz önként jött, hirtelen, olyan könnyen, mint ahogy egy kelés kifakad.

– Ó! – kiáltott fel Jeanne. – Olyan boldog vagyok. S odakuporodott mellé.

– Nem értem, miért. Holnap úgyis el kell mennünk.

– Az más.

Maillat megértette, hogy Jeanne holnap is megpróbál időt nyerni, s elölről kezdi majd az egész huzakodást. Csüggedtnek és elcsigázottnak érezte magát.

Karjába kapta Jeanne-t, elrejtette fejét a lány mellén, és behunyta a szemét. Hirtelen eszébe jutott Alexandre egyik mondata. A szanatóriumból kijövet mondta. A szőke ápolónőről beszéltek, és Maillat megjegyezte, hogy nincs melle. Alexandre pedig azt felelte: "Az nekem nyolc. A mell engem nem izgat." Ezen jót nevettek; s mentek tovább a verőfényes napon. A fasor kavicsa csikorgott talpuk alatt. Mindez tegnap történt. Még csak tegnap. S Maillat előtt váratlanul feltűnt Alexandre tőből lemetszett, törzsétől levált feje – olyan volt, véres nyakával, mint egy nyaktilóval kivégzett emberé. Próbálta újból olyannak látni Alexandre-t, amilyen azelőtt volt. Próbálta maga elé képzelni, troglodita járását, lógó vállát, lábát, amint a tűzhely parazsát eltapossa. De nem tudta többé maga elé képzelni. Már csak a fejét látta.

– Ó! Hallja? – kérdezte Jeanne. – Ez a légvédelem?

– Nem, nem, egy torpedónaszád. Néhány másodperc múlva ismét megszólalt:

– A partról lövi a fritzeket.

– Félek – mondta Jeanne. Maillat átölelte a kislány nyakát.

– Hallja? – kérdezte Jeanne.

– Igen – felelte Maillat. – Ezúttal csakugyan az.

– Mi? A légvédelem?

– Igen.

– Szóval jönnek?

Időnként, amikor a légvédelmi ágyúk abbahagyták, Maillat nyáresti bogarak zúgására emlékeztető, távoli zümmögést hallott.

– Ezek ők – szólalt meg kiszáradt torokkal. Kiegyenesedett.

– Gyerünk – mondta –, el kell menni innen. Jeanne ránézett.

– Hisz megígérte, hogy csak holnap megyünk el. Maillat vállon ragadta, és hevesen megrázta.

– Hát nem hallod? Jönnek!

– Talán csak a hajókat fogják bombázni.

Maillat elengedte. "Mi van velem? Megbolondulok?" – gondolta józanul. Karjába kapta Jeanne-t.

– Túlságosan nagy kockázat volna-mondta türelmesen. Lehet, hogy a várost fogják bombázni.

Jeanne fölemelte a fejét.

– Azt nem lehet tudni.

– Ide figyelj – mondta elszorult torokkal Maillat –, mire megtudjuk, késő lesz.

Belefáradt, hogy ennyire türelmes.

– Nos, jössz?

A kislány hirtelen kibontakozott öleléséből, és hidegen végignézte.

– Maga elmehet – mondta szárazon.

– Hogyhogy "én elmehetek"? Te nem jössz?

– Nem.

– Azért, mert nem akarok várni holnapig?

– Azért.

– De hát ez őrültség!

– Ezen úgyse változtat. Vagy holnap megyek el, vagy soha.

– Jó – mondta Maillat és felállt. – Akkor hát én megyek. Olyan volt mindez, mint egy lidérces álom, amelyben mindenki folyvást ugyanazt hajtogatja, ugyanazt teszi.

– Én megyek – ismételte Maillat.

Valami mintha megpattant volna a fejében, s ő egyre azt kezdte mondogatni magában: "Én megyek. Én megyek. Én megyek. Én megyek..."

– Azt tesz, amit akar – hallotta Jeanne hangját.

– Jól meggondoltad? – Jól.

– Szóval – kérdezte bambán Maillat –, nem jössz?

– Csak holnap.

Maillat az ágy előtt állt. Jeanne-ra nézett, s úgy tetszett neki, hogy az imént is így nézett rá. Ugyanitt állt, az ágy előtt, pontosan ugyanezen a helyen, ugyanígy nézett Jeanne-ra, s ugyanígy kérdezte meg: "Nos, jössz?" A pillanat visszajárt. S ő újra meg újra átélte.

– Én megyek – ismételte bambán, s a feje tökéletesen üres volt.

Az az érzése támadt, hogy csak vissza kell emlékeznie arra, amit régebben tett, s mindent megismételnie.

A légvédelmi ágyúk bőszen dörögtek, és Maillat összerezzent, mintha álmából ébredne.

– Jeanne! – kiáltotta.

A lányhoz lépett, és vállon ragadta.

– Erőszakkal is elviszlek! – kiáltotta.

Néhány másodpercig mintha szakadékba zuhant volna, aztán egyszer csak érezte, hogy teljes súlyával Jeanne-ra nehezedik, átöleli a vállát, s vadul dulakodik, hogy kitépje a kislányt az ágyból. "Nem – mondta alatta egy távoli hang. – Nem! Nem!" S Maillat-ban váratlanul felvillant: "Ugyanúgy, mint ma reggel. Ugyanúgy, mint ma reggel!" Engedett szorításából. Elengedte Jeanne-t.

A kislány talpra szökkent, az ajtóhoz szaladt, a kilincsre tette a kezét, aztán megállt. Maillat még egyre ott hevert az ágyon. Nem mozdult, arcát elfedte tenyerével.

– De hát mi lelte?

Maillat nem válaszolt. Egész teste görcsösen vonaglott. Jeanne hozzálépett, és erőszakkal elhúzta kezét az arcáról.

– De hát mi lelte? – kiáltotta ijedt hangon.

– Már vége.

Maillat végigsimított az arcán. Majd kisvártatva felkelt, s lebocsátott karral, üres tekintettel megállt a kislány előtt.

Néhány másodperc telt el. Körülöttük szünet nélkül ágyúzott a légvédelem. Fölöttük felerősödött a motorberregés. A légvédelmi ágyúk tüze olykor-olykor elnyomta. De a berregés egyre közelebbről és közelebbről hallatszott.

– Nem megy el? – kérdezte Jeanne, s fölemelte a fejét. Maillat olyan sokáig nem válaszolt, hogy Jeanne már-már azt sem tudta, meghallotta-e.

– Nem megy el?

– Nem.

Jeanne pislogott, lesütötte a szemét, s Maillat érezte, hogy a lányka kétségbeesetten viaskodik önmagával. Ugyanúgy, mint Atkins, gondolta. Ugyanúgy, mint tegnap Atkins az ugrás pillanatában. Ugyanúgy, mint Atkins.

Néhány másodperc múlva Jeanne fölemelte a fejét.

– Talán csak a hajókat fogják bombázni. Maillat behunyta a szemét.

– Meglátjuk – mondta csüggedten. Kisvártatva hozzáfűzte:

– Gyere, pihenj le. – Halkan és erőtlenül beszélt, mint egy beteg. Egymás mellett hevertek az ágyon. Telt, múlt az idő. A légvédelem szünet nélkül tüzelt. Maillat a tarkója alatt tartotta a kezét. Nem mozdult, nem beszélt. Úgy érezte, eljutott a lényének egy olyan régiójába, ahol nincs többé értelme sem a szónak, sem a mozdulatnak.

A ház minden egyes közeli becsapódás után megrázkódott. Maillat Jeanne felé fordult és ránézett.

– Ezek ők? – kérdezte a kislány, és felkönyökölt. Arca hihetetlenül megdöbbent volt. Maillat bólintott.

– Ezek ők – ismételte Jeanne, s Maillat a meg-megremegő ágy mozgásából megértette, hogy a kislány reszket.

– Fel kell kelni, és le kell menni a pincébe – mondta lázasan Jeanne.

"Fel kell kelni, és le kell menni a pincébe" – gondolta Maillat. Igen, ez az, ezt kellene. Azonnal felkelni és lemenni. Hallotta közvetlen közelből Jeanne hangját: "Fel kell kelni." Bólintott, de csak feküdt mozdulatlanul tovább, s nem szólt egy szót sem. Hallgatta a dörgő légvédelmi ágyúkat. Sohase bömböltek ilyen erősen, ilyen veszettül. S egyszerre úgy rémlett neki, hogy ebben a tébolyult dühben van valami hiábavaló. "Vagdalkoznak gondolta –, vagdalkoznak." Valahogy szárazon és közönyösen gondolkodott.

– Julien! – kiáltotta Jeanne. – Keljen föl! Könyörgök, keljen fel! Maillat észrevette, hogy Jeanne homloka csupa veríték.

– Julien! – kiáltotta Jeanne. – Kérem, Julien! Könyörgök, Julien!

S hirtelen átölelte a férfi testét, s megpróbálta erőnek erejével fölemelni. Maillat látta, hogy arca kivörösödik. "Igen – gondolta –, fel kell kelni és le kell menni a pincébe. Azonnal felkelni és lemenni." Látta, hogy Jeanne ajka megvonaglik az erőlködéstől. Aztán a kislány elengedte, s ő élettelen tömegként, visszazuhant az ágyra.

– Julien! – kiáltotta egy hang a fülébe. Erezte, hogy ismét vállon ragadják.

– Julien!

"Fel kell kelni – gondolta Maillat –, fel kell kelni és lemenni." Majd azt gondolta: ". a pincébe. Mint ma reggel. Ugyanúgy, mint ma reggel." Hallotta, hogy Jeanne a fülébe kiáltja: "Julien!" A kiáltás távoli volt és erőtlen, olyan, mint amikor az erdő mélyéről szólongatják az embert. Aztán nem hallott semmit. Kisvártatva Jeanne felé fordította a fejét. A kislány az oldalán feküdt. Szemét félig lehunyta, s pillái szünet nélkül, szaporán pislogtak. Ilyen közelről nézve, óriásnak és zavarosnak látszott a szeme. Maillat elfordította a fejét, és merőn a semmibe bámult.

"Sose, sose lesz vége ennek a bombázásnak" – gondolta. Majd azt gondolta: "Ez a rettenetes lárma!" – s kedve támadt nevetni. Fölöttük a süvítés felerősödött. Érezte, hogy újból mozog alatta az ágy, s megértette, hogy Jeanne-t újból elfogta a remegés.

Hatalmas dörej valahol egészen közel. A házat mintha óriási kéz ragadta s rázta volna meg. Maillat látta, hogy Jeanne összekuporodik, mint egy beteg állat. A kislány feje búbjáig egyetlen remegés volt, szünet nélkül pislogott. Maillat-nak az volt az érzése, hogy nagyon messziről tekint Jeanne-ra.

A légvédelmi ágyúk hirtelen elhallgattak, s megint csak a nyári bogarak zúgására emlékeztető, halk, véget nem érő zümmögést lehetett hallani.

– Julien!

Jeanne erőtlenül, könnyes hangon szólalt meg, mint egy panaszkodó gyerek.

– Julien. Maillat bólintott.

– Miért nem vitt el?

– Miért nem vittem el? – ismételte erőlködve Maillat.

– Messzire! Messze ettől a háztól! Maillat merőn a semmibe bámult.

– Igen – mondta –, igen.

Eltelt néhány másodperc; aztán Maillat lassan odahajtotta fejét Jeanne mellé a párnára. Nézte a lányt. Majd újból kinyitotta a száját, de hangja olyan rekedt volt, mintha hónapok óta nem beszélt volna.

– Igen – mondta –, el kellett volna hogy vigyelek. Valami iszonyú süvítessél feléjük közeledett. Jeanne eszelősen hozzábújt, és Maillat arca előtt egy pillanatra felvillant a lány rászegeződő, hatalmas, rémült, fekete szeme. Pokoli robaj. Maillat érezte, hogy az ágy kiszalad alóla, és a semmibe hull. Kinyitotta a száját, mint egy fuldokló. Nem látott semmit. Bal kezével még egyre Jeanne karját szorította. Tágra meresztette a szemét, de hiába. "Hála istennek – gondolta –, a bomba nem a házra hullt. Csak a légnyomástól dőlt össze." Úgy tetszett neki, hogy nagyon józanul gondolkodik. Újra tágra meresztette a szemét, hogy láthassa Jeanne-t. De minden zavaros és kusza volt. Fel akarta húzni a kezét Jeanne vállán át a fejéig. Csak nagyon lassan tudta mozgatni a kezét. A lassúság bőszítette. Aztán mintha valami mélységbe zuhant volna, többé nem gondolt semmire.

Keze újból előresiklott, s elérte Jeanne nyakát. Megállt, hogy kipihenje magát. Mellét mintha satuba fogták volna. Érezte, hogy egész teste lucskos, s nem tudta, mitől kezdett el izzadni. Keze csigalassúsággal tapogatózott felfelé Jeanne tarkóján. Megmagyarázhatatlan lassúsággal, centiméterenként. Jeanne álla fölött megtorpant. Akadályba ütközött. "Ez meg mi?" – gondolta Maillat. Valahogy nagyon tisztán és hűvösen gondolkodott, s ez megnyugtatta. "Nagyon nyugodt vagyok" – gondolta. S újból, mintha valami mélységbe zuhanna. Aztán eszébe jutott, hogy Jeanne arcát kereste.

Úgy rémlett neki, hogy nagyon messze van a keze, s nem is egészen az övé. Különös érzés volt ez: egy kéz, amely messze van tőle. Ismét tapogatózni kezdett, s örült, hogy mozgatja az ujjait. Persze, hisz ez itt egy fa a bal keze alatt. Valaminek az éle, valaminek két éle. Persze, egy gerenda. Többször elismételte magában: "Persze, egy gerenda." Mellét mintha még erősebben összeszorították és gúzsba kötötték volna. Zihálva lélegzett, de nem érzett semmi fájdalmat. "Nagyon nyugodt vagyok" – gondolta. S hirtelen eszébe jutott: egy gerenda? Egy gerenda Jeanne fején? Nem, nem, nem szabad elvesztenie a hidegvérét, meg kell őriznie a nyugalmát. Hát persze, egyszerű az egész. Fel fog kelni, és leveszi Jeanne-ról a gerendát. Nagyon is egyszerű. Végtére csak nem fog így feküdni egészen estig? Fel fog kelni, és kész. Érthetetlen, mitől izzad így a melle.

Egy másodperc múlva a föld megnyílt alatta, s ő hullani kezdett a semmibe. Hullt, mint egy kút mélyére, két függőleges fal között. A falak eszeveszett gyorsasággal távolodtak tőle. Maillat zuhanás közben hátravetette a fejét, hogy lássa az eget. Feje fölött valahol nagyon messze és nagyon magasan kis csillag-kört pillantott meg. Most mintha elhalványult volna. Szétvetette a karját. Kezével megkapaszkodott egy kipúposodó földrögben. Egy pillanatra tébolyult remény támadt benne. Ám a föld elmorzsolódott, szétmállott a kezében. S ekkor egyszerre valamennyi csillag kihunyt. De Maillat nem tudta, hogy már csak néhány perce van hátra.