Elkértem Gertrude de Luc úrhölgy úti batárját, és másnap hajnalban odahajtattunk feketébe öltözve és álarcban Giacomival a kis térre, mely átellenes a Saint-Germain-des-Prés kapujával. A batárt Miroul hajtotta, kalapját jól a szemébe húzva. A terecske néptelen volt ilyenkor napfelkelte előtt, csak egy-két toprongyos gazfickó sündörgött elő láttunkra. Úgy másztak elő odvaikból, mint pincebogár a likából, hogy lovainkat elorozzák. Mire mi kivont karddal előugrottunk a batárból, s Miroul segítségével úgy kiporoltuk kardlappal e csirkefogók hátát, hogy nyomban elpárologtak. Mi pedig őrködtünk tovább. Ez az előváros köztudottan igen rossz hírű. Noha itt van a város tőszomszédságában, csupa rogyadozó, tárva-nyitva álló, düledező ház, jobban mondva vityilló, hol egymás hegyén-hátán laknak mindenféle koldusok, csavargók, kurafiak és zsebmetszők. Nem csoda, hogy e kloáka közepette a nagy és szép saint-germain-des-prés-i apátság (azaz mezei Szent Germanius: ám ami a mezőt illeti, az úgy ki volt égve a romok közt, hogy még egy szamár se igen talált volna itt legelnivalót magának) igen magas, létrával fel nem érhető falakkal vette körül magát, hogy megoltalmazza lakóit e falak tövében nyüzsgő zsiványok támadásától.

Lévén a hajnal igen hűvös e május 7-i napon, ismét felszálltunk a batárba. Gondoltuk, onnan jobban figyelhetjük meg úgy a kaput, hogy bennünket ne lássanak. Résnyire vontuk félre az ajtó függönyét, s szemünket az üvegre tapasztottuk, Miroulra hagyva a környék szemmel tartásának gondját, lévén ez a szerencsétlen előváros, mint már mondtam, csupa tetejét vesztett, félig romba dőlt ház, melyet eredeti lakói rég odahagytak, s így váltak e házak éjjeli óljává holmi ártalmas nyulaknak, kik éppen nem az utcakövek közt burjánzó füveket legelték le, hanem éjjel-nappal csak rabláson és gyilkosságon járt az eszük.

Lassan felkelt a nap. Mivel én ültem a batárban az ablak mellett, láttam, amint egy szürke condrába burkolt koldus végigsurran a fal mentén, lekuporodik a kaputól egy-két ölnyire, s oly moccanatlan lesi, hogy bajos volt őt az apátság köveitől megkülönböztetni, lévén azok éppoly szürkék, mint eme koldus gúnyája. És ahogy jobban belegondoltam, nem is tetszett véletlennek ez a rejtőszín. Ez a koldus, gondoltam, ki ráadásul nem is a környező viskók egyikéből jött elő, hanem Párizsból, alighanem az a légy, akit Poulain ragaszt Samarcasra. Egyébként is ritka ott a koldus, ahol nincs kitől kéregetni, s még különösebb, hogy ez a fickó, látva batárunkat és a bakon Miroult, nem jött oda markát tartani.

Ám jóformán még el sem helyezkedett az ipse, máris feltűnt egy másik. Ez fekete ruhát viselt, mint a szerzetesek, csakhogy kardot kötött övére, s zekéje idegen szabású volt. Az újonnan jött előbb egy közömbösnek tetsző pillantást vetett Poulain emberére, majd egy másikat s figyelmesebbet batárunkra, hátát a falnak vetette, s egy kis ollóval nekiállt körmeit vágni.

Ez, véltem, Walsingham embere, ő azonban nem játssza szerepét oly ügyesen, mint Mosca megbízottja. Egyáltalán nem olvadt be környezetébe.
E két ágens láttán - kik közül az egyik úgyszólván láthatatlan volt, a másik annál feltűnőbb, megállapítottam: Mosca igazat beszélt, a színpad készen áll a dramatis persona megjelenésére, akire valamennyien várunk: a két légy, Giacomi meg én. Giacomi finom, hosszú keze időnként görcsösen ráfeszült kardja markolatára. Láttam, izgalma nem ismer határt, s mert attól féltem, ez indulat rosszra viheti, szépen megkértem: tűrje el, hogy én vegyem át a parancsnokságot, s ne mozduljon, míg meg nem adom rá a jelt.
Alighogy ennyit mondtam, nyílt az apátság kapuja (s megnyitása semmivel sem ment gyorsabban avagy könnyebben, mint a Louvre kapujáé). Két öles termetű fogdmeg lépett ki a térre, karddal övezve - és mindkettő sokkal inkább spadaccinó-ra formázott, mint szerzetesre. Körülkémleltek, majd visszatértek oda, ahonnan jöttek, és egy idő után - mely nekem egy örökkévalóságnak rémlett - ismét megjelentek, nyomukban Samarcasszal, ki amint megpillantotta Walsingham emberét, egyenesen felé indult, gyorsan, mint a kilőtt nyíl, alig egy ölre tőle megállt, elhalmozta szitkaival, és kardot rántott. A megtámadott nyomban kardjáért nyúlt és összecsaptak, többször is. A két spadaccino nem avatkozott közbe. Messziről figyelték a párbajt, csípőre tett kézzel és mosolyogva, mintha eleve bizonyosak lennének kimenetelében.
- Boldogságos Szűz! - kiáltotta a fülembe Giacomi.
- Csak nem hagyjuk megölni azt az embert? Samarcas az életére tör, látom!
- Ej, Giacomi - feddtem meg -, mindent elrontana! Ha kegyelmed megjelenne, álarc ide, álarc oda, Samarcas nyomban felismerné vívásmódjáról. Egy szempillantás alatt nyakunkon teremne az egész barátcsürhe, s ami ennél is nagyobb baj: a jezsuita megtudná, hogy ittléte és cselszövényei ismeretesek a király barátai előtt.
- Jaj, fejet hajtok - nyögte Giacomi -, de kegyelmes ég! Szörnyű mit sem tehetni! Samarcas roppant ügyes és kegyetlen.
- Az angol sem vív éppen rosszul!
- Jól vív. Úgyhogy mi mindjárt szemtanúi lehetünk a hírhedt jezsuita cselvágásnak. Jól ügyeljen, Pierre, nem késhet soká! A börömön érzem: jön! Pierre, ez valójában gyilkosság! Ez a szegény ánglius bátor és ügyes, de nem is sejti, hogy alig egy perc van hátra az életéből.
- Miroul, siess oda, kalapodat a szemedre húzva parancsoltam -, és pattints akkorát az ostoroddal, amekkorát csak bírsz!
Miroul nyomban engedelmeskedett, és azóta is sokszor eszembe jutott: azzal a csattanással sikerült Samarcast idejében megzavarni, nem annyira ugyan, hogy vágását elvétse, de annyira igen, hogy ne ölje meg vele az angolt, mert - mint egy pillanattal később tapasztaltam - nem a szívét szúrta át, mint akarta, hanem csupán a tüdejét. Miroul láttán a spadaccinók kardot vontak és a batárhoz jöttek. Én tanácsosnak láttam kivont karddal kilépni, Giacomival együtt, és hogy azt higgyék: honfitársai vagyunk a leszúrt férfinak, angolul kiáltottam rájuk:
- Come here, goddam! We shall kill you!
Samarcas, gondolom, nem akart nagyobb feltűnést kelteni, mivel lassan előtünedeztek az első járókelők, visszarendelte fogdmegeit, megdöngette az apátság kapuját, hogy bebocsáttatást kérjen, és kísérőivel együtt eltűnt.
Akkor meghagytam Miroulnak, állítsa a batárt az apátság és az angol közé, hogy ha a falak mögül ránk találnának lőni, pajzsul szolgáljon, s a sebesülthöz futottam, ki jöttömre kinyitotta a szemét, s bágyadt mozdulattal kardja után nyúlt - bizonyára azt gondolta: meg akarom ölni. Én rászóltam:
- Do not move! We are friends. We shall take care of you! Ez megnyugtatta. Eltűrte, hogy Giacomi és Miroul megragadja, egyik a lábánál, másik a vállánál fogva, s azon véresen beemelték szegény Gertrude batárjába. Én már indultam volna utánuk, amikor a szürke ruhás koldus, ki nem szólt s meg se moccant a párbaj alatt, kinyújtotta göncei közül a kezét, s átható tekintetet vetve rám, elmormolta:
- Egy solt, egy solocskát, az isten szerelméért! - Kérése igen alázatos volt, nézése annál kevésbé. Én tüntetően elővontam erszényemet s egy pénzdarabot ejtettem a tenyerébe.
- Uram - súgta oda nekem, alig hallhatóan -, őrizkedjék az angolt saját követségére vinni, avagy ott megjelenni vagy emberét odaküldeni. Körülöttünk spanyol legyek egész raja röpdös.
E költői kifejezésmód igen meglepett egy kém szájából. Akkor még nem tudtam, hogy ez a metaforikus beszéd e mesterség kelléke. Furcsa, hogy egyáltalán volt időm megütközni ilyesmin, holott annyi mindent kellett meggondolnom, eldöntenem s annyi félnivalóm volt.
Minekutána a kocsit beállítottuk istállómba, és a sebesültet ágyba fektettük, levetkőztettem, és megvizsgáltam sebét. Nem volt oly súlyos, mint az, amely szegény Sauveterre-t a sírba döntötte, hiszen azt pisztolygolyó ütötte, ezt csupán egy kard hegye okozta, mely át sem járta egészen a tüdőt, noha jó kéthüvelyknyire belé hatolt. Hanem az angol fiatal volt, jól megtermett, egészséges, s amint láttam, testének minden porcikája élni akar, s ő maga korántsem vágyik oly türelmetlenül az örök üdvösségre, mint Sauveterre bácsi. Minekutána mindezt megállapítottam, igyekeztem őt megnyugtatni, tehát azt mondtam neki, saját nyelvén:
- Mesterem, Ambroise Paré, kinek talán hallotta már hírét, azt tartja, hogy a tüdőn ejtett seb meggyógyul, ha a páciens nyugton marad, nem beszél, nem köhécsel és nem mozog.
Mire az angol, akit Mundane-nek hívtak, arckifejezésével adta értésemre: engedelmeskedik, s szép, vörös szempilláit hunyorgatta (ugyanolyan rőt volt haja s egész szőrzete, szeme pedig haloványkék), s e példás engedelmességből megértettem: szerencsére azok közül a betegek közül való, akik az orvosnak segítenek, nem a kórnak. Tehát egy hónap alatt kiheveri majd sérülését, gondoltam, hacsak a seb el nem fertőződik. Kimostam s bekötöztem sebét, és egy szemer ópiumot adtam be neki búcsúzóul, fájdalmát enyhítendő, s éppen távozni készültem, amikor ő elhaló hangon, akadozva utánam szólt:
- Sir, will you be so kind as to tell my embassy of my predicament?
Igent bólintottam, noha akkor még magam sem tudtam, hogyan vigyem ezt végbe, mivel nem felejtettem el, mire figyelmeztetett Mosca legye. És e kérdésen töprengve s rágódva mentem le az emeletről udvarunkba s onnan az istállóba, hol Miroult pillantottam meg a batárban. A vérnyomokat igyekezett nagy buzgón s tulajdon kezével eltávolítani.
- Ez igazán nagyszerű, Miroul - dicsértem meg. - És a legjobb benne az, hogy magad csinálod, s nem bíztad e munkát egy fecsegő szobaleányra. Hanem ennél is többre van szükség, Miroul! Nem engedhetjük meg, hogy azok a bizonyos emberek felismerjék e batárt fehér színéről, miért is rózsaszínre kellene festened, lévén ez Gertrude úrnő kedvenc színe.
- Uram - dugta ki az ajtón borzas fejét Miroul, s vasvillatekintettel mért végig -, erre ne számítson! Nem vagyok mázoló, s nem is kívánok azzá lenni, hisz rangomnál fogva jóval e mesteremberek fölött állok. És egyébként sem állhatom a festékszagot!
- Senki nem kényszerít rá, Miroul! - vontam vállat. - Ha nem akarod, ne csináld. Majd elhívatunk a környékről egy mázolót, aki ugyan semmivel sem fogja jobban elvégezni nálad a munkát, de mindenütt kifecsegi.
S tettetett sóhajjal otthagytam. Tudtam én jól: hiába utasított el oly barátságtalanul, mihelyt én hátat fordítok neki, magától nekilát a munkának, s kellő gonddal el is végzi.

Angelina ágyban volt, s éppen kisdedét szoptatta. Nagyon megörült nekem, mert arra ébredt, hogy nem vagyok mellette, de addig nem volt hajlandó beszélni velem, sem csókot adni, míg szép arcát meg nem mosta, dús, szőke haját helyre nem hozta, és be nem illatosította nyakát, melyet kiváltképp szerettem ajkaimmal illetni, lévén a bőre bársonypuha. Azt is tettem, mihelyt „nem volt oly rút - saját szavai szerint -, hogy rá sem lehet nézni”, s megölelve őt, e mondásáért kicsit ki is csúfoltam. Ő rám emelte néma kérdésekkel teli, szép őzikeszemét, mert szégyellte volna hangosan megkérdezni: hol jártam hajnalban. Én jól megértettem ugyan a kérdést, de nem kívántam neki a teljes igazságot elárulni, nehogy túlságos aggodalomba essék Larissa miatt, ezért csak ennyit mondtam:

- Angelina, én angyalkám, nem árulhatom el neked, hol jártam ma reggel, ezt titokban kell tartanom a király szolgálata miatt. De hasznos munkát végeztem; annál is inkább, mivel útközben felvettem kocsinkba egy csúnya kardszúrástól sebzett angol úriembert, ki jelenleg kék szobánkban fekszik, minekutána kimostam és bekötöztem sebét. Hagyd meg embereinknek, hogy ne zavarják! Ópiumot kapott, fájdalmai miatt, s most alszik.

Miközben ezeket mondtam, fülkagylóját csókdosva, belibbent Gertrude, a szép Zara kíséretében. Mindketten lengeteg hálóingben voltak, melyből kilátszott szép válluk és még több is. Látva, mi kellemesen csókolódzunk, vidám kiáltozásban törtek ki, s ágyunkra telepedve mindketten elhalmoztak kedveskedéseikkel, lévén mindketten igen gyengéd lelkűek. No meg mohón vágytak bókjaimat hallani, melyekkel sosem fukarkodtam irányukban. Hölgyek esetében, hitem szerint, nem kiskanállal kell a bókot adagolni, hanem kőműves módjára vakolókanállal, azt a csekély bizalmat megerősítendő, melyet szegénykék szépségük maradandóságába vetnek. Ehhez egyébiránt nem kellett álságoskodnom vagy erőlködnöm, lévén természettől fogva igen fogékony a női bájakra, úgyhogy elég egy csinos leányra ránéznem, s mindjárt nagy kedvem támad megcirógatni, s ha ezt nem tehetem kézzel-ajakkal, legalább szavakkal megsimogatom, nemcsak neki szerezve gyönyörűséget, hanem még inkább magamnak.

Igaz, Gertrude-del s Zarával kissé tovább is mehettem a puszta bóknál, hogy meddig, meg nem mondhatom, mivel soha nem kívántam addig a pontig eljutni, ahonnan visszalépni már udvariatlanságszámba menne. Ilyenkor inkább dicséretüket zengtem, nehogy olyat legyek kénytelen elkövetni, ami Samson vagy Angelina rovására menne, az effajta kedveskedéseknek azonban különös vonzóerőt kölcsönöz az, hogy noha ártatlannak tetszenek, nem egészen azok: vágyakat s lemondást lepleznek.

Tehát minekutána jóllakásig becézgettem szép hölgyeinket ama gyönyörűséges rendetlenség langymeleg hangulatában, melyet kibomlott hajuk, s a mezítelen testükre felkapott, puha és laza éjszakai köntös keltett; s hogy nem volt rajtuk a száguldó divat rájuk páncélozta fűző és abroncsszoknya, s becézgetéseim fejében kellő kényeztetésben részesültem magam is, ugyancsak a jóllakásig (noha engem nem is oly könnyű jóllakatni), elbeszéltem nekik, igen komoly képet vágva hozzá, mint szedtem fel útközben egy sebhedt angol urat, és gondjaikba ajánlottam az illetőt, mivel nem tartottam kívánatosnak, hogy szobaleányaink bekukkantsanak a betegszobába (az egy Florine-t kivéve). Úgy véltem, egyedül én vagyok a tudója, hogyan s miként folyt le az a bizonyos párbaj, és nem akartam jobban belebonyolódni ez ügybe.

- Egy angol, hallod, Zara! - kiáltotta Gertrude úrhölgy.
- Szinte nem is akarok hinni, asszonyom, a fülecskémnek. Egy angol! Egy angol itt, minálunk! Kettejüket hallva azt hihette volna az ember: nincs a világon ritkább dolog Erzsébet királynő

alattvalóinál.
- S legalább fiatal az illető, fivérem? - kérdezte Gertrude.
- Fiatal.
- És szép-e? - kérdezte Zara.
- Hirtelenszőke.
- Ej, fivérem, hogyan mondta ezt ki! Micsoda megvetéssel! Be részrehajló és gonosz olykor

kegyelmed! Nem saját fülemmel hallottam-e, hogy fivérem égig dicsérte lady Staffordot, éppen mert rőt a haja?
- A kettő ég és föld - feleltem én. - Lady Stafford haja velencei vörös, emberünké répaszín.
- Hát elmegy, uram? - riadt meg Gertrude, látva, hogy az ajtóhoz lépek. - Csak nem bántottam meg azzal, hogy gonosznak mondtam?
- Dehogy, dehogy - ráztam meg a fejem mosolyogva. - Nincs egész Franciahonban úrnőmnél jobb lelkű asszony, az én Angelinámat kivéve.
- S hát én? - kérdezte Zara.
Mire sietve becsuktam az ajtót, nem hagyva időt magamnak a válaszra. Egészen betöltött a terv, melyet akkor gondoltam ki, amikor megtudtam, hogy Gertrude úrnő Joyeuse marsallnéhoz készül.
Nyomban a marsallnéhoz menesztettem Miroult egy levélkével. Inasom boldogan mondott búcsút Gertrude batárjának, s indult Párizsba csavarogni. Tudta, ezúttal nem fogom felelősségre vonni a késedelemért. És csakugyan délre járt az idő, mire hazaérkezett, jó két órát töltve el megbízatása teljesítésével, holott elég lett volna rá egy órácska is. Én mindazonáltal nagyon elégedett voltam, azért is, mert a marsallné azt izente: szívesen lát, részint mert Florine úgy lehordta férjeurát késlekedése miatt, ahogy én sosem mertem volna. És Miroul nem mert egy szót sem ráfelelni, akármennyire felvágták is a nyelvét. Lám, gondoltam, ilyenek a férfiak. Velem vastüskés buzogány, Florine-nal szelíd bárány. Hány asszony tereli férjét oda, ahová neki tetszik, s szurkapiszkálhatja közben úgy, hogy az nem mer visszavágni, lévén felesége túlságosan közel szívéhez.

A marsallné előszobájában ki más toppant elém (igazán véletlenül), mint Aglaé de Mérol! Őt még Montpellier-ből ismertem s közelről, diákéveimben, mint ezt korábban már elbeszéltem. Aglaé Joyeuse úrnő udvarhölgye volt, kit akkoriban csak grófnénak szólítottak, lévén férje a város katonai kormányzója.

Akkoriban Aglaé attól tartott, pártában marad. Apja igen gazdag volt, s nem akarta őt más nemesúrhoz adni feleségül, csak olyanhoz, kinek évi jövedelme legalább ötvenezer librára rúgott, s az a két-három jelölt, ki Languedocban eleget tett volna e követelménynek, nem volt ínyére Aglaénak. Kegyelmes ég! Azóta több mint tizennyolc esztendő pergett le, mint dűnéről a homok, mióta először loptam csókot e barna leányka arcának csinos gödröcskéire, ki, amikor végre elárvult, felkísérte Joyeuse úrnőt Párizsba. Itt összehozta a sorsa Miroudot márkival, egy dali nemesúrral, ki ugyan épp tíz esztendővel volt fiatalabb nála, és szegény, mint Jób - mondhatni, adósságokból élt -, de régi és előkelő nemesi vérből származott, s Aglaé, ki immár ura volt tulajdon elhatározásainak, hozzáment feleségül.

Amit jól is tett, nem is, mert ámbár Philippe de Miroudot igen szellemdús, választékos ízlésű és gyengéden tapintatos úriember volt, s a lehető legkellemesebb barátja lett Aglaénak- órákat töltvén el belső szobájában azzal, hogy segített neki öltözködni, s szépítgette hitvesét, ennél többre nemigen vállalkozott természeténél fogva, mely más tárgyak felé vonta. Úgyhogy Aglaénak igencsak meggyűlt vele a baja, mire nagy nehezen sikerült rávennie, hogy csináljon neki gyereket, lévén ez irányban az ifjú férj lelkesedése vajmi csekély, ámbár igazán kedvelte feleségét, imádott a társaságában időzni és forró szerelemmel csüggött ruházatán. Aglaé ugyan értékük szerint becsülte férje fent mondott érzelmeit, ám mivel azok nem elégítették ki teljesen, megmaradt ugyan Philippe iránti szerelmében, mindazonáltal rákényszerült szegényke bizonyos másfajta, anyaian gyengéd érzelmekre is, s e hiányérzetét egy apród segítségével szüntette meg - ekkoriban nagy divat volt ugyanis az udvarbeli hölgyek körében az effajta, belső szolgálatra szánt kisinas, mint ezt Quéribus is megfigyelte.

- Lovag úr - mondta Aglaé, kinek gödröcskéjére nem mulasztottam el azon melegiben egy csókocskát rálehelni, mint ez tizennyolc esztendővel ennek előtte szokás volt köztünk -, mennyire örülök, hogy itt látom! S mióta fájlalom már, hogy nem találkozhatom kegyelmeddel oly sűrűn, mint szeretnék! Igaz, amilyen a kegyelmed természete, bizonnyal minden korosodó nő elveszti varázsát uraságod szemében, s én immár harmincadik évemet is betöltöttem, Joyeuse úrnő pedig...
- Ej, úrnőm- leheltem egy újabb csókocskát arcára, immár közelebb szája csücskéhez; semmint fent mondott gödröcskéhez -, ki ne mondja a marsallné életkorát! Ami a kegyedét illeti, az pontosan megegyezik az én Angelináémmal. S kegyed tudja: mennyire szeretem őt! És esküszöm: az évek úgy repültek el felette is, kegyed felett is, hogy nem merték kikezdeni romolhatatlan szépségüket...
- Uram - nevetett és bosszankodott Aglaé. - Ugyancsak öreg lehetek, ha kegyelmed szükségét érzi, hogy ennyi szóvirágot pazaroljon rám, éppen olyanokat, amilyenekkel hízelgő nyelve Joyeuse úrnőt halmozta volt el annak idején Montpellier-ben.
- Ó, az egészen más dolog! Az kötelességem volt, mint az úrnő kedves barátjának s vértanújának...
- Uram, erről egy szót se többet! - tette ajkamra ujját Aglaé, megjátszva tréfaképpen a szemérmest. E házban szó sem eshet a múltról s a kegyelmed Nyögető Iskolájáról! Kötelessége mindent elfelejteni. S pedig nyomban. Amint azt maga a marsallné is tette, kinél egy éve nem járt már uraságod, s ki azóta alaposan megváltozott: vallásos buzgalomba esett! Uram, hihetetlen a változás! Az evés-ivástól eltekintve mit sem törődünk immár testünkkel, e megvetett porhüvellyel. Úgy élünk itt, mint egy klastromban. Minden reggel misét hallgatunk, hetente áldozunk, naponta legalább két órát térdeplünk imazsámolyunkon, olykor manrézába vonulunk, és könyörületet gyakorlandó járjuk a szegények viskóit. Egy szó, mint száz: minden más szerelmet elvetünk, egyes-egyedül Istenért lángolunk.
- Mindannyian?
- A marsallné, akarom mondani.
- Kegyelmes ég! - kiáltottam. - Át merhetem-e lépni ez esetben küszöbét? Nem gyűlöl-e meg a marsallné arcom láttán, mely múltját idézi?
- Nem, uram, ha kellőképpen szerény és illedelmes képet vág, kézcsók közben alig illeti ajkával az ő keze fejét, gyilkos szemét szemhéja mögé rejti, s testét (e porhüvelyt) alázatos tartásba görbítve gyászos arcot ölt.
- Gyászosat, hölgyem? Holott Joyeuse úrnőnek annyi oka van fiával büszkélkedni, ki a király fő-fő kegyence, s kit őfelsége - fivéreivel egyetemben - elhalmoz kegyeivel! A főkegyenc máris herceg, főrend, tengernagy! Du Bourges grófja a király öltöztetőmestere! S a püspök hamarosan elnyeri a bíborosi kalapot!
- Uram, elhalmozza: ez a helyes kifejezés. Mi vagyunk az ország legelső családja, Épernont is megelőzve a sorban. De mifelénk szomorúsággal jár a nagyság.

Olvasóm, nincs az a rókalelkű álszent, ki paposabb képet tud vágni, mint én tettem, amikor Joyeuse úrnő fogadótermébe beléptem, s szememet lesütve, mély meghajlással elsuttogtam üdvözlő szavaimat. Egykori kedvesem jóságos és oly ártatlan arccal fogadott, mintha soha nem osztozott volna velem bizonyos vétkekben, melyekből olyannyira kigyógyult, hogy még az emléküket is törölte.

- Uram, elhanyagolt - mondta. - Igaz, elmondhatom: elvonultan élek a világtól és az ő hívságaitól (semminek tekintve, gondolom, azt a tíz-tizenkét nagyurat és fényűzően öltözött hölgyet, kik eljöttek udvarolni a főkegyenc édesanyjának). Kegyelmed azonban kisöcsém a périgord-i Caumont-ok révén. Tehát illenék némi buzgalmat mutatnia irányomban, vagy nem?
- Marsallné őkegyelmessége - feleltem -, e mulasztás puszta gondolata is valósággal a kétségbeesésbe kergetne, csakhogy kegyed oly magasra jutott, családja oly fényben ragyog országunk csúcsain, hogy én attól tartottam: káprázó szemem belevakul e fénybe, ha a kelleténél gyakrabban merészkedem ide.
- Haj - emelte rám szomorúan aranybarna szemét (és ez volt arcának egyetlen része, mely ifjúkoromat idézte, lévén a többi, sajna, igen kormarta s hervadt) -, kisöcsém gúnyt űz belőlem. Mert éppen ez bánt a legjobban engem. Túlságosan gyorsan emelkedtünk túlságosan magasra! Engem elrémít ez a magasság. Örökké a bukáson jár az eszem, mely szükségképpen nyomon követi majd. Tudja-e, uram, hogy amikor a király fiamat megnősítette (a király két fiát nősítette meg, ő azonban egyedül Anne de Joyeuse-re gondolt, kinek kétértelmű neve mindig mosolyra késztette a rosszmájú udvaroncokat), és a lotaringiai hercegnőt adta hozzá, tulajdon sógorává avatva őt, e rangemelkedés és a velejáró adományok özöne engem úgy megrémített, hogy két nap, két éjjel ki sem mozdultam kápolnámból, gyengélkedést tettetve, hogy ne kelljen a nyilvánosság előtt mutatkoznom, és arra kértem Istent: szakassza végét e mérhetetlen jó szerencsének, mert iszonyúan féltem és félek mindmáig is elkerülhetetlen hanyatlásunktól.
- Marsallné úrhölgy - feleltem elámulva -, bár ne hallgatná meg könyörgését az ég! Minek így rettegni a jövőtől? Anne biztosan bírja a király kegyét, erre nézve mindenki egyetért.
- Csakhogy a király is halandó, kisöcsém - fogta suttogóra a hangját az úrnő -, s ha ő meghal, ugyan milyen sorsra jutunk mi? Ismeri-e a limours-i várbirtok történetét, melyet a király nászajándékul adott volt fiamnak? (Ismertem, de úgy tettem, mintha nem ismerném.) I. Ferenc elragadta annak idején saját kincstárnokától, Ponchet-től, hogy Madame d'Étampes-nak adományozza. Ferenc halála után II. Henrik elragadta d'Étampes úrhölgytől, és Diane de Poitiersnak adta. II. Henrik holta után tőle is elragadták, és így került fiam kezébe s tulajdonába. Nincs-e jó okom félni?

Mire én komoly képpel holmi vigasznak szánt ostobaságot feleltem, s magamban jót mulattam rajta, hogy Joyeuse úrnő, gyanútlanságában, éppen annak a limours-i várbirtoknak a történetét hozta elő, mely a sors különös rendelése folytán arra ítéltetett, mint barátom, l'Étoile úr mondta, hogy „királyaink kegyencnőinek s kegyenceinek essék sorra zsákmányául”.

- No de, asszonyom - mondtam befejezésül -, Anne felesége egy lotaringiai hercegnő. Ugyan ki merné a királyné húgától elragadni birtokát?
- Jaj, kisöcsém - futotta el a könny a marsallné szemét -, éppen itt rejlik félelmem legfőbb forrása. Vajon megengedi-e majd fiam helyzete a későbbiekben is, hogy eleget tegyen e magas rang követelményeinek? Ha a király meghalna, a hercegnő életvitele óhatatlanul romlásba sodorná egész családunkat. Ezt nagy merészen meg is mondtam őfelségének, s ő azt felelte rá: „Asszonyom, nem vagyok beteg, sem öreg! Ne gyötörje s ne riogassa magát halálom gondolatával inkább, mint azt én magam teszem! Egyébiránt lesz gondom s hatalmam fiaura biztonságára ügyelni, egyfelől a szívbeli barátság kedvéért, melyet irányában érzek, másfelől azért, mivel csakugyan fivéremnek tekintem, mióta a királyné húgát hozzáadtam.”
- Asszonyom, ha ily megnyugtató szavak hangzottak el s ily szájból, igazán nem illő aggódnia.
- Jaj, kisöcsém - a marsallné aranybarna szemét elhomályosították visszafojtott könnyei. - Jaj, még ez sem használt! Jobban félek-remegek, mint valaha.
Jaj volt nekem is. Nem és nem jutottunk túl e témán, s én még jó negyedórán át hallgathattam Joyeuse úrnő sirámait s jajveszékelését, ki mind eközben karomon nyugtatta párnás kezét, s én ámultan tapasztaltam, mennyi aggodalommal tekint úrnőm a jövőbe fiai hatalma, dicsősége és gazdagsága miatt. Jaj, gondoltam, szegényke csupa félelem s nem különös-e, hogy ez a vakbuzgó keresztény, ki örökös imádkozással igyekszik magát megóvni a kárhozattól, a pokolnál is jobban fél e világi szerencséje lehanyatlásától? Nem kellene-e a két félelem közül az egyiknek kioltani a másikat, ahelyett hogy mindkettő nőne és erősödne lelkében?
Olvasóm, általában egy pápista szentet megszégyenítő türelemmel hallgattam, és ámbár alig vártam, hogy vége szakadjon e beszélgetésnek, nyomát sem mutattam figyelmetlenségnek - noha rég felfedeztem a megjelentek között lady Stafford hirtelenszőke haját. Tudtam, hogy e hölgy sűrűn eljár a marsallnéhoz, mondhatni, mindennapos vendége, részint barátságból, részint, gondolom, hogy a királyhoz egészen közel álló körökből bizonyos hírekhez s értesülésekhez jusson, melyekkel azután jól tarthatja férjét. Igyekeztem elapasztani egykori kedvesem panaszainak özönét, ki, ha emlékezetem nem csal, annak idején, Montpellier-ben legalább akkora szenvedéllyel engedte át magát a pillanat örömeinek, amilyennel ma gyászos előérzeteinek.
Végre, amikor egy szélcsend elsimította a jeremiádák tengerét, melybe kis híján belefulladtam, kaptam az alkalmon, s fejem kidugva a vízből, megtudakoltam a marsallnétól, hogy van édesanyja, Bouchage úrnő. Tudtam, mennyire tiszteli-szereti őt Anne de Joyeuse és két másik unokája is.
- Ó, Istennek hála, kitűnően - felelte Joyeuse úrnő. - S most is jó és bőkezű leányával, mint világéletében, birtokáról tegnap is finom hurkát-kolbászt küldött nekem s több üveg bort. Éppen akkor futott be a küldeménye tegnap este, amikor vacsorához ültünk. Rögtön el is készíttettem szakácsommal a finomságokat, s mondhatom, jobbat soha nem ettem. És az igazat megvallva, attól tartok, a kelleténél többet találtam enni, no meg bort is sokat ittunk. Miért is ma kissé émelyeg a gyomrom, kisöcsém, és böjtölni kényszerülök. Jaj, kisöcsém, nem vagyok én már a régi!
- Úrnőm - feleltem -, Hippokratész nevére esküszöm: semmiféle gyomor, még a legifjabb sem állhat ellen a hurkák bizonyos sokaságának. De ni, nem lady Stafford az ott, az ablakmélyedésben? Könyörögve kérem, úrnőm, ha nincs ellenére, mutasson be neki, nagy kedvet érzek angol beszédtudásomat próbára tenni. Úgy hírlik, ő elragadóan beszéli anyanyelvét.
Mire szerfelett éles pillantást vetett rám a marsallné, mintha tisztességtelen szándékokkal gyanúsítana a nagykövetné irányában, ám mivel tiszta és alázatos tekintetemből nem olvashatott ki egyebet ártatlanságnál, és eszébe jutott, hogy fülig szerelmes vagyok a feleségembe, és hű is vagyok hozzá, kézen fogva lady Stafford elé vezetett.
- Mylady - mondta -, engedje meg, hogy bemutassam öcsémet, Siorac lovagot, ki noha jó nemesi családból való, a fejébe vette, hogy orvosi stúdiumot végez, s ámbár meglehet, országunkban ő az egyetlen nemes, ki erre vetemedett, végtére becsületére vált és előmenetelét szolgálta vele, lévén ma ő királyunk egyik orvosa.
Mire lady Stafford rám emelte kékeszöld szemét, és igen komoly vizsgálatnak vetett alá (mintha titkon becsemet vetné latra), majd kezet nyújtott, bájos, de hűvös mosollyal. S hogy nagy oka van meg nem bízni az első jöttmentben, aziránt kétségem sem volt, hisz Franciaországban királynőjének ellenségei vették körül.
Spanyol módra leheltem csókot hosszú ujjai hegyére (s ez ujjakat pompás gyűrűk ékesítették), azután angolul szólítottam meg, közhelyekkel halmozva őt el e nyelven, amivel csakugyan menekülésre késztettem azt az özvegy hercegnét is, akivel eddig társalgott volt, s Joyeuse-nét is. Ám mihelyt kettesben maradtunk, sotto voce közöltem vele, hogy hugenotta vagyok, noha kényszerre járok, s minekutána ezáltal sikerült, feltevésem szerint, némileg a bizalmába férkőznöm, mivel az angol egyháznak, noha vajmi kevéssé távolodott el a pápista babonáktól, nem volt ádázabb ellensége a pápánál, előadtam, hogy s mint áll a dolog Mundane-nel, sebével, s azt is, miként tett szert e sebre. Ő a lehető legnagyobb figyelemmel hallgatta elbeszélésemet, kékeszöld szemével szemembe nézve, s ily módon megakadályozva, hogy egy pillantást vessek elbűvölő ajkára, egyéb gyönyörködnivalókról nem is szólva, a lady ugyanis nem spanyol gallért viselt, csupán egy kicsiny, tarkóján felálló gallért a ruháján hátul, s elöl mély kivágást, melynek látása kárhozatba vitt volna egy aszkéta remetét is, ámbár a hölgy egész magatartásában oly fensőbbség nyilatkozott meg, mely jéggé hűtötte a rá ácsingózókat, minekutána vakítóan fehér keble látásával lángra gyújtotta őket (noha e kebleken nyoma sem volt viaszbevonatnak).
- Mylady - zártam szavaimat -, Mundane urat nem tanácsos fekhelyéről elmozdítani, tehát magamnál tartom, míg meg nem gyógyul, ha Isten is úgy akarja.
Lady Stafford jó darabig nem szólt egy árva szót sem, ám szép és okos tekintetét továbbra is oly állhatatosan függesztette rám, hogy az valóságos gyönyörűséggel töltött el. Elragadtatásom még nőtt, amikor megszólalt, mert még sohasem hallottam az angol nyelvet - amelyet egyébiránt is a világon a legszebbnek s legdallamosabbnak hiszek, lévén oly hajlékony és választékos, mintha a szférák zenéjét hallaná az ember -, ily bájosan s ily lágy női hangon szólni. Férjét bizonyára igen leköteleztem azzal, hogy Mundane urat gondjaimba vettem, mondta, ám ami engem illet, nem nagyon érti az elmondottak alapján, miért vállaltam magamra ennyi bajt s veszedelmet, hacsak azért nem, mert úgy véltem: ezáltal királyomnak teszek szolgálatot, hiszen nyilvánvalóan érdeke, hogy szövetségese hatalmát ne ingassák meg.
Azt feleltem: csakugyan buzgón szolgálom uralkodómat s barátait barátaimnak tekintem, mindazonáltal ez ügyben egészen személyes meggondolások is vezettek. Az a férfi, akiről az imént szóltam, hatalmában tartja feleségem testvérét, s én nem szűnök meg sógornőm életéért és szabadságáért remegni, látván, mennyire belebonyolódott bizonyos angol ügyekbe, holott egészen ártatlan bennük, lévén elméje kissé zavart.
- S ugyan hogy hívják sógornéját, uram?
- Larissa de Montcalmnak.
- Jól megjegyzem e nevet - nyújtotta újfent csókra a kezét a lady, távozásra híván fel, de oly elbájoló mosollyal, hogy még ma, amikor ezt leírom, is emlékszem: mi hevesen vert tőle szívem.
Így vittem végbe a magam és, gondolom, az ő megelégedésére is ama szándékomat, hogy tudomására hozzam azt az ügyet, mely oly fontos következményekkel járt családomra és Giacomira nézve. Immár megválhattam lady Staffordtól, s a marsallnéhoz lépve éppen e nagy imakönyv- (és hurka-)faló engedélyét akartam volna kérni távozásomhoz, amikor egyszeriben nagy lárma támadt az előcsarnokban, s minekutána két-három tarka libériás, semmirekellő inas kitárta az ajtó mindkét szárnyát, paradicsommadarat megszégyenítő, pompás öltözékben bevonult Anne de Joyeuse herceg és főrend, karöltve fivérével, Bouchage grófjával, Henrival, a király öltöztetőmesterével, a házukhoz tartozó nemesurak egész hadának kíséretében, kik közül azonban csak a legrangosabbak léphették át a terem küszöbét urukkal, a többi előtt bezárult az ajtó. Ők az előszobában húzták meg magukat, ahogy tudták, ott ugyanis legfeljebb két-három támlátlan szék árválkodott, ahogy beléptemkor tapasztaltam.
A két fivér, úgy tetszett, nagy szeretettel csügg egymáson. Megjelenni is kart karba öltve jelentek meg a színen. Mindketten magas növésűek voltak s igen délcegek, egyformán tojásdad arcúak, sasorrúak, égszínkék szeműek. Annyira hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lettek volna, mindössze annyi különbséggel, hogy Anne haja és szakálla aranyszínű volt, Henrié ellenben égővörös, s az ő arckifejezése szigorú és bánatos, Anne-é pedig csupa jókedv, játékosság, báj és életöröm.
Mi tagadás, Bouchage gróf külseje nem hazudott, a gróf éppoly jámbor volt, mint édesanyja. Kisgyermek kora óta szent életet élt, rá nem hatottak az udvar gyönyörei s hívságai sem, s attól sem tarthatták vissza, hogy hitvese halála után be ne álljon kapucinus barátnak, az udvaronc gyöngyhímes zekéjét szerzetesi darócra-kordára cserélve fel.
Anne természete és gondolkodása sokkal könnyedebb volt, ő mintegy örökös mámorban, szédületben, kábulatban úszott, a király páratlan jótéteményeitől elhalmozva. Noha Épernon herceggel ellentétben ő méltatlannak bizonyult szerencséjére, meg volt győződve az ellenkezőjéről, s abból, ahogy a marsallné fogadótermébe belépett, ahogy elragadtatott pillantással körülnézett, szeméből, hangjából, gesztusaiból, abból, ahogy elvetette magát egy karosszékben, láthattam: mi gyermekded magabiztossággal éli át diadalát, s már-már egyenlőnek véli magát azzal, akinek csupán visszfénye: a királlyal. Az uralkodói kegy hulláma úgy hordozta, úgy emelte a magasba, mint tajtékot a hullám, de olyan porlandó is volt, mint a tajték.
Mindazonáltal vitathatatlanul szép volt, daliás, ifjú és kecses, és mindenki irányában (a teremben levők mind ott tülekedtek karosszéke körül, az egy lady Staffordot kivéve), határtalanul szeretetre méltó.
Amikor rám került a sor, azt mondta, üdvözlet gyanánt:
- Ó, Siorac úr, mennyire örülök látásának! S milyen jól emlékszem azokra a fakatonákra, amelyeket kegyelmedtől kaptam kiskoromban, s amelyek segítségével volt szíves bemutatni nekem Calais dicsőséges ostromát, amikor is visszavettük jó városunkat a gonosz angoloktól...
Igazán kedves, jó szavak, ha nem éppen tizedszer hallottam volna őket Anne szájából, ki, amilyen csirkeagyú, mindig elfelejtette, hogy hányszor elmondta már ugyanazt. S nem volt-e nagy meggondolatlanság s tapintatlanság így beszélni a vitéz angol népről lady Stafford előtt, kit véleményem szerint Anne-nak illett volna elsőként üdvözölnie, nem megvárni, míg a hölgy a helyébe jő.
Itt tartottam éppen gondolataimban, amikor ismét nyílt a terem ajtaja, s noha az óriás termetű ajtónálló lakájok előbb nem kívánták bebocsátani, belépett, fontoskodó képpel, Quéribus báró, s minekutána kezet csókolt a marsallnénak és tisztelgett Joyeuse herceg előtt, félrevont egy ablakmélyedésbe, és halk hangon, hadarva közölte:
- Én Pierre-em, kegyelmedtől jövök. Angelina megmondta: itt találhatom meg. A király kéreti haladéktalanul a szobájába.
- Hogyan? A szobájába?
- Ágynak dőlt.
- Beteg?
- Beteg, vagy annak teszi magát, nem tudom. Igen izgatott, s a tekintete bánatos és aggodalmas.

Ötödik fejezet

Mivel a kelleténél is több szó esett jó uram egészségéről, s a Guise-pártiak és a ligások suttogva temérdek hazugságot terjesztettek róla - hogy ezáltal is bizonyítsák: Henrik alkalmatlan az uralkodásra, másnak kellene átengednie a hatalmat -, itt el kívánom mondani, nem csupán saját nevemben, hanem egyszersmind a tiszteletre méltó Miron doktor, Fogacer és őfelsége más doktorai nevében is: királyi páciensünknek ugyan volt elég baja, köztük igen kellemetlenek s amellett megalázóak is, de nézetünk szerint egyik sem fenyegette életét, elélhetett volna az emberélet honunkban megszokott végső határáig, ha ama gyilkos barát kése végleg el nem metszette volna élete fonalát alig harmincnyolc esztendős korában.

Mivel úgy dukál, hogy szavam, ha meggyőző akar lenni, pontosan úgy s olyannak fesse le a dolgokat, amilyenek azok a valóságban voltak, szégyen ide, szégyen oda, meg kell vallanom: Henrik király, akiről szólok, akármilyen nagy volt is uralkodónak, igen sokat szenvedett különféle kelésektől, kelevényektől s fekélyektől, melyek közül egy a bal szeme alatt fészkelt, egy másik a jobb hónaljában, s több is hasa alsó részén és herezacskóin - lehet, ezek okozták magtalanságát -, s ámbár e hideg nedvek nem jártak együtt gyulladással, nem terjeszkedtek s nem okoztak magas lázt, sőt nem is gennyedztek, legfeljebb némi váladékot szivárogtattak elő itt-ott, ahol megjelentek, ott tartósan meg is telepedtek, sok kellemetlenséget s aggodalmat okozva betegünknek.

Azonkívül aranyere is volt királyunknak, s pedig oly erős, hogy ülni is alig bírt miatta. Ezért járt szívesebben hintón, mint lóháton (noha jó lovas volt); ez nem elpuhult természetének volt jele, mint ellenségei terjesztették róla, hanem fent mondott bajának, mely, mint tudjuk, gyógyíthatatlan. Ezért nem szeretett kopját törni, sem vadászni. Különben ami a vadászatot illeti, ámbár többször vett részt effélén, mint beszélték, az amúgy is ellenkezett szelíd természetével. Ő éppen nem lelte kedvét a vérontásban, bátyjával, IX. Károllyal ellentétben, s azok közé tartozott, Montaigne-nyel egyetemben, akik „nem örömest hallják az ebek marcangolta nyúl visítását”.

A labdajátékot sem szerette, szemben IX. Károllyal, Guise-zel és a navarrai királlyal, úgy hiszem, azért, mert rangjához méltatlannak vélte, hogy ingujjban, ütőt markolva mutatkozzék az udvar előtt. Szenvedélyesen szeretett ellenben vívni, s hála a nagy Sylvie leckéinek (kit lovagi rangra emelt), s hála saját lankadatlan igyekezetének, igen jól vívott. Nem sok nemesúr akadt országunkban, ki kiállhatott volna ellene.

És senki nem merte volna őt puhánynak, gyengének avagy betegesnek nevezni, ki e testmozgás közben figyelhette meg, mint én oly gyakran. Egész hevével vetette bele magát, és ha izzadt, lihegett is, nem tágított és sosem fáradt bele. S ami engem illet: mindenki másnál inkább tanúsíthatom, milyen erős volt a király, hisz én kísértem őt el, mint már mondtam, amikor a párizsi Miasszonyunk templomától a chartres-i templomig zarándokolt el. E hosszú utat fürge léptekkel, mindössze két nap alatt tette meg, majd minekutána egy napot-éjet pihenéssel töltött, megint csak két nap alatt tette meg a végeérhetetlen utat Chartres-tól Párizsig, és nem esett baja, eltekintve a talpán nőtt hólyagoktól, no meg attól, hogy gyakran elrontotta a gyomrát, minthogy a kelleténél többet talált enni útközben.

Különös viselkedés volna valóban egy haldokló részéről talpát az országút kövein koptatni, gyomrát pedig dugig megtölteni szálláshelyein. Henrik bár inni csak vizet ivott, nagyevő volt - két kappant is elfogyasztott olykor egy ültő helyében -, mert nem olyan ember volt ő - ahogy egy szólásmondásunk tartja -, ki seggel fordult volna a vályúnak, lett légyen szó asztalról avagy csatáról.

Igaz, ily módon kis pocakot eresztett alig harmincesztendős korára. Ám egyszer bizalmas beszélgetésbe merült Thou úrral, a parlament elnökével, ki öreg volt, mégis makkegészséges, és megkérdezte tőle, mi a titka örök fiatalságának. Thou úr azt felelte rá: mivel kezdettől szerencsés vérmérséklettel bírt, volt gondja rá, hogy azt megőrizze, rendszeresen éljen, mindig egyazon órában evett, feküdt és kelt, s mindig ugyanazt ette és mértékkel. Ez a megjegyzés nagy hatással volt Henrikre. Attól kezdve napjában csak kétszer evett, és beérte egy kappannal kettő helyett. Ami javára is vált.

Mindezek után ki merem mondani áperte: a kórság, melytől jó uram szenvedett, nem testében lakozott, hanem lelkében, mert azt igenis súlyosan megsebezte és megnyomorította a szakadatlan üldöztetés. Henrik születésétől fogva határtalanul nagylelkű volt, és e ritka erényt odáig vitte, hogy azoknak is megbocsátott, kik a szószékről kígyót-békát kiabáltak rá. III. Henrik előtt egyetlen cél lebegett: megőrizni országában a békét, mivel nem hitte, hogy az eretnekséget bárddal ki lehet irtani. Ezért aztán a legádázabb gyűlölettel fizettek neki alattvalói - hugenották és katolikusok egyaránt. Haj, olvasóm! Bár a nyomát is elmosnák eljövendő századok ama gyűlöletes pártoskodásnak, mely életében sújtotta szegény gazdámat! Akkor döbbenten szemlélik majd fiaink avagy unokáink, micsoda végletekre ragadta korunkban a vakbuzgalom a lelkeket, s mennyire félreismerték mindvégig a legszembeszökőbb igazságokat is!

Henrik végtelenül szorgalmas volt, órákat töltött el a tanácsban és íróasztala mellett, ám egy percre meg nem pihenhetett úgy, hogy ellenségei máris világgá ne kiáltották volna: henyél. Ha latinul tanult, rossznyelvek rámondták: deklinál (azaz e szó második értelme szerint hanyatlik). Természeténél és neveltetésénél fogva egyaránt mélyen vallásos volt, mégis azzal rágalmazták: titkos ellensége az egyháznak, eretnekek pajzsa, sátán cimborája, s ki tudja, még mi nem. Mivel volt bátorsága nem üvölteni együtt a farkasokkal, s bámulatos állhatatossággal szolgálta azt, amit ő státusérdeknek ítélt, ráfogták: gyáva. Ami a kormányzás alapprincípiumait s különösen a trónutódlást illeti, holtáig rendületlenül kitartott mellettük, mégis rámondták: gyenge és habozó. Végezetül határtalanul jóakaratú volt - mint már mondtam, de nem győzöm eléggé hangsúlyozni - természete szerint is, uralkodói meggondolásból is, mégsem átallták rámondani: kegyetlen.

Az ádáz gyűlölet, mely örökkön üldözte, az ezerféle rágalom, szitok, melyet mindenfelé terjesztettek róla, a nagyok árulásai - minisztereké, szolgáké, kegyenceké s hamarosan családjáé is (a királyné kivételével): öccséé, Alengon hercegé, húgáé, Margot-é és anyjáé, Kataliné (mindkettő átállt a Guise-táborba), majd az 1584-től kezdve egyre nyíltabban szabadsága és élete ellen irányuló, mind súlyosabb, ravaszabb fenyegetések éles visszhangot vertek érzékeny lelkében, végképp kihozták a sodrából, és ellenállhatatlanul sodorták a könnyektől a dühöngésig, a dühöngéstől a melankóliáig és a melankóliától a kétségbeesésig.

Láttam, mint patakzott arcán a könny, mert valakitől tudomást szerzett Montpensier úrnő egyik gonosz megjegyzéséről. Tanúja voltam, mint gurult dühbe Anne de Joyeuse egy meggondolatlan szavára, úgyannyira, hogy elagyabugyálta főkegyencét. Láttam, hogy egy nagy égiháború idején mint rezzent össze minden villámcsapásra, mert úgy érezte: immár az ég is vesztére tör, nemcsak az emberek. Láttam, mint reszketett télvíz idején, mert annyira lehangolta a szél s az eső, láttam őt aggodalmai prédájaként, láttam, ilyenkor úgy éli át a mindennapok apró kellemetlenségeit is, mint megannyi elviselhetetlen szúrást. Ilyen pillanataiban magába zárkózott, és mindent zokon vett. Szája lefittyedt, pillantása kerülte a többiekét, gyanakvó volt és bizalmatlan. S ilyenkor tanácsos volt óvakodniok a körülötte lebzselő nemesuraknak mindennemű tréfától vagy elhamarkodott szótól, mint azt szegény X. saját bőrén tapasztalta volt, ki meghallván, hogy Du Halde, a király főlakája azt mondja a király jelenlétében: ahol az udvar megjelenik, onnan elfut a pestis, nevetve így talált felkiáltani:

- Egyik ördög elűzi a másikat.

A király hirtelenében úgy kijött a sodrából, hogy nekiugrott X.-nek, és úgy eltángálta, hogy csak úgy porzott, s talán rosszabbat is tett volna vele, ha Épernon ki nem szedi a keze közül a tréfálkozót.
Az után ítélve, amit Quéribus a marsallnénál mondott nekem, Henrik megint ilyen hangulatban lehetett. Kissé szorongva kértem tehát bebocsáttatást szállásmesterétől, Malle úrtól, ki már tudott jövetelemről, és haladéktalanul bevezetett. Útközben a fülembe súgta: óvakodjak ma őfelsége terhére lenni, anélkül is elég sötét gondolatok bántják.
A király ágyán hevert, mozdulatlanul, mint kőszobor a síremléken, arcán az a maszka, melyet alváskor mindig arcára borított, attól tartván, hogy az ártalmas éjszakai levegő megárt arcbőré-nek (mely a valóságban barnászöld színű volt, s nézetem szerint éppen nem volt érzékeny, sőt igen jól ellenállt szélnek, napsütésnek). Némán engedte át két kezét két szobaleánynak, kik ágya két felén térdepelvén, egy sárgás, áthatóan pézsmaszagú kenőccsel vonták be ujjait, tenyerét és keze fejét. Du Halde a király ágya mellett állt, szemmel tartva, s ha jól hallottam, irányítva is e műveletet, mialatt az udvari bolond, Csorba, meglehetősen komor képpel kuporgott egy zsámolyon, lévén testestül-lelkestül híve gazdájának, s egészen kétségbeesett gondjai láttán.
Fel kívánom itt jegyezni unokáim számára, hogy Csorba, noha nagyszerűen játszotta a bolondot; nem volt sem törpe, sem nyomorék, hanem vérbeli gaszkon nemes és remek vívó, mint ezt halálával bebizonyította.
- Ki jött? - kérdezte a király fojtott hangon, az arcát borító maszka miatt.
- Uram, Köpöly lovag úr érkezett meg - vágta rá Csorba, ki szeretett csúfneveket osztogatni. Guise-t csak úgy emlegette: a „Dicső”, feleségét csak úgy: „Saint-Megrin úrnője”. Descars kincstárnokot úgy nevezte: „a nagy rabbinus”, Guise bíborost, a herceg öccsét úgy: a „nagy Kurafi” (aminthogy az is volt), Bourbon bíborost „nagy Mailának” becézte, a királyt magát pedig „dupla felségnek”, célzásképp a lengyel koronára, amelyet pedig elvesztett.
- Csorba, add át helyedet a lovagnak, és hallgass - szólt ki álarca alól a király.
- Ami a zsámolyt illeti, már átadtam - felelte a bolond, helyéről felállva -, de hallgathatok-e, míg a Dicső ily nagy hangon pofázik rólad? Mit ér az a bolond, ki meg se mukkan? Ha nem kérsz többé szolgálataimból, Henrik, szólj a te nagy rabbinusodnak, adja ki a béremet, s evégett ne kelljen megkennem e lókötő markát. Találok én másutt is pártot magamnak! A Guise uraságok máris teszik nekem a szépet, hogy udvarukba csábítsanak. Másfelől nem megvetendő ajándékokkal halmoz el a toulouse-i hóhér is. Akad országunkban nem egy fickó manapság, ki nem oly dicső, hogy örömest fel ne kötném - Henrik, kincsecském, mégis veled maradok, a Guise-ek, a toulouse-i hóhér és lukas széked ellenére, melyről ma reggel oly bűzhödt szagok szálltak felém.
- Csorba - nevette el végre magát a király a maszka alatt -, beszédem van Siorac lovaggal. Maradj, de hallgass!
- Ugyan, Henrik - Csorba boldog volt, hogy sikerült urát megnevettetnie -, mi olyat mondhat neked Köpöly úr, amit én nem? Ő fél füllel hallgat misét, én kettővel. S tudni való: ahhoz, hogy francia király legyen valaki, elég katolikusnak lennie. Ezért is ácsingózik koronádra a nagy Mafla.
Amire újfent elnevette magát a király, levette maszkáját, felkönyökölt, és odaszólt Du Halde-nak:
- Küldd el a fehércselédeket és add rám kesztyűmet!
A szobaleányok, meg sem várva a belső inas intését, mélyen bókoltak, és hátrálva megindultak az ajtó felé, s közben újra bókoltak. Végül, a küszöbön, harmadszor is meghajoltak, s Du Halde már ki is nyitotta nekik az ajtót.
- Reteszt az ajtóra, Du Halde! És te, Csorba, ez egyszer hallgass!
- Ha dupla felséged úgy parancsolja, duplán hallgatok - bólogatott Csorba. - S ha duplán vétkezek, duplán korbácsolom meg magam. Mint a Dicső mondja: ki-ki sanyargassa magát itt e sártekén gizgaz módra.
- Haj, Csorba, ha nem szeretnélek annyira, meggyűlölnélek - nevetett a király.
- És vice versa - felelte Csorba.
- Siorac lovag, csoda-e, ha országom olyik nagyja fittyet hány parancsaimnak? - mosolygott rám kesernyésen a király. - Hisz saját bolondom sem hallgat rám.
- Csak annyi a különbség - nyelvelte Csorba -, hogy én, ha nem engedelmeskedem is, szeretlek.
- Ez orcátlanság, Csorba. - A király megint nevetett, de éppen nem jókedvűen. - Azt mered állítani, hogy unokafivérem, Guise herceg nem imád? Holott ő ezt nap mint nap elismétli nekem.
- És igazat szól - bólogatott Csorba. - Odaadná érted utolsó csepp véredet!
- Ej, Csorba! - Ez az élc sehogy sem volt a király ínyére. - A végén még magadra haragítasz!
- Az lehetetlen! A király nem ejthet csorbát!
Ezúttal szívből kacagott a király, lévén nagy barátja a giochi di parolénak. Maga is örömest faragott szóvicceket.
- Felség, ha folytonosan rázkódik és forgolódik szólt közbe Du Halde -, nem bírom feladni kesztyűjét.
- Ide vele, Du Halde, ide vele!
E kesztyű a legeslegfinomabb selyemből készült, s a király egész éjjel magán tartotta, kenettel bevont keze oltalmául. Ahányszor eszembe ötlött ez az óvintézkedés, elképedtem. Én elviselhetetlenül kényelmetlennek éreztem volna. Igaz, az én kezem korántsem volt oly szép, mint a királyé, s egyéb erénnyel nem dicsekedhetett azon kívül, hogy naponta rendesen megmostam.
- Kis Henrikem - kezdte újra Csorba, ki csalhatatlanul megérezte, mikor kell hallgatnia -, immár eleget jártattam a számat. Most elnémulok, s mindaddig a számat ki nem nyitom, míg nem lesz szükséged Siorac lovaggal lefolytatandó tanácskozásod során az én bölcsességemre.
A király mosolygott, s hogy a lelke mélyén igazán bízott bolondja bölcsességében, azt abból láthattam, hogy Du Halde-ot kiküldte, Csorbát ellenben ott tartotta harmadiknak beszélgetésünk idejére.
- Siorac úr - mondta a király. - Moscától tudom, mi történt ma reggel a Saint-Germain kapunál. De mivel Mosca nem jelenhet meg személyesen a Louvreban, ha nem akarja eljátszani azok bizalmát, akiknek körében számomra kémkedik, csupán egy rövid üzenetet juttatott el hozzám, s én szeretném részletesebben hallani, mi is történt.
Siettem eleget tenni a király óhajának. Tüzetesen elbeszéltem, mi esett meg és hogyan, miért, s igyekeztem szavaimat jól megválogatni, tudván, hogy Henrik valósággal szerelmese az ékesszólásnak, annyira, hogy szónoki leckéket vett a tudós Pibractól, és urbi et orbi híres volt szép beszédéről.
- Siorac uram - mondta, amikor befejeztem -, ez jól volt elmondva is, megcsinálva is. Emberséges cselekedet volt hazavinnie Mundane-t, és okos kerülő úton értesíteni róla lady Staffordot. Valóban szívügyem szeretett unokanővérem, Erzsébet királynő biztonsága és élete, hisz mi magunk is súlyos veszedelembe kerülnénk, ha személye és országa ellenségei áldozatául esne. Mint tudja, az orániai hercegnek, Erzsébet királynőnek s jómagamnak közösek az ellenségeink, noha vallásunk különböző, lévén a herceg református, a királynő anglikán s én katolikus, s ezek a gonoszok hazugul a hit köpönyege alá rejtik szándékaikat.
- S mennyi a lyuk e köpönyegen a gyilkosok tőrének! - szólt Csorba.
- Az igazság szól belőled, Csorba - nevetett fel a király, de kurtán s rekedten, mintha elszorult volna a torka. - Siorac úr - tette hozzá, rövid töprengés után -, volna kegyelmedhez egy kérésem.
- Kérése, felség? Parancsoljon velem!
- Nem, uram. Azt kívánom, önként szegődjék tervem szolgálatába, hisz annak semmi köze orvosi hivatásához, s ráadásul igen nagy veszedelembe sodorhatja.
- Annál örömestebb, felség!
- Hallottad, Henrik? - kérdezte Csorba. - Köpöly úr hajlandó érted megköpölyöztetni magát. Talis pater, qualis filius.
- Igazad van, fiam - bólogatott a király. - És én soha nem feledkezem meg róla, hogy Mespech bárója jól szolgálta nagyapámat Ceresolénál s apámat Calais-nál.
- Henricus, én nem vagyok a te fiad. Nem vagyok és nem is akarnék az lenni - jelentette ki Csorba. Te csupa háládatlant nemzel.
- Egyet kivéve.
És én azon töprengtem magamban, e szibillai szavak hallatán, vajon a két főkegyenc közül ki a hálátlan és ki a hű barát, hanem a dolgot jobban meggondolva mindjárt ráébredtem, csakis Épernon lehet az, aki hű, s a beszélgetés folytatása egyértelműen igazolta is feltevésemet.
- Siorac úr - mondta a király -, az az ember, aki az összekötő szerepét tölti be köztem és Mosca közt, nincs ínyemre. Kevés az esze és nagy az étvágya.
- De hisz Moscáé sem kicsi - mosolyogtam.
- Csakhogy Mosca nem lehet kétszeresen áruló, az én terveimről ő mit sem tud, az övékről mindent. Összekötőnk ellenben elárulhatja Moscát s általa engem is.
- Ahhoz képest, hogy király, igen helyesen okoskodik - vélte Csorba.
- Haj ól értem, felség, azt kívánja: eztán én legyek a kapocs Mosca és felséged között, mivel feltétlenül megbízik hűségemben, ami végtelenül megtisztelő számomra.
- No meg azért is - felelte a király -, mert kegyelmed, lévén orvosom, bármikor és könnyűszerrel bejuthat hozzám anélkül, hogy gyanút keltene.
- Csak azt nem értem, felség, miért oly veszedelmes ez a szerep - mondtam én.
- Roppant veszedelmes - emelte rám a király nagy, jáspisfekete szemét, s oly átható tekintetet vetett rám, hogy majd átfúrt vele.
- Eh, felség, átvészeltem én már nagyobb veszedelmeket is!
Mire a király lesütötte egy pillanatra szép szemét, tudván, hogy a Szent Bertalan-éjre utalok, melyben neki is volt némi szerepe. Én azonban tudtam, hogy Henrik később, La Rochelle ostrománál meggyőződött róla: „a kés nem old meg semmit”, s egész ereje latba vetésével harcol a Guise-ek ellen, kik új keresztes hadjáratot hirdetnek a hugenották kiirtására. Ezért is szolgáltam oly szívből és igazán uralkodómat: mert a mieinket védte, s én, ha naponta jártam is misére, még mindig őket tekintettem enyéimnek. Ám magamagáért is szerettem Henriket, s nem csupán éles eszéért, de szívéért is, melynél jobb és adakozóbb nem sok dobogott e földön. S ő tisztában volt iránta táplált érzelmeimmel, ez szent meggyőződésem, mert hacsak a szenvedély el nem vakította, általában igen helyesen és éleslátóan ítélte meg embertársait.
- Siorac úr - emelte ismét rám szemét a király -, tizenkét esztendővel ennek előtte (s ezzel Coligny meggyilkolására utalt közvetve) kegyelmed jól ismerte a navarrai királyt.
- Úgy van, felség. Egy éjjel együtt tettük meg az utat a Louvre-ból a Béthisy utcáig (itt lakott Coligny, de én sem kívántam őt néven nevezni, ahogy a király sem), és útközben eszmét cseréltünk.
- S vajon emlékszik még kegyelmedre unokaöcsém, mit gondol?
- Ha nem veszi szerénytelenségnek, felség, úgy hiszem, emlékszik. Navarra királya megdicsért, amiért nem átalltam nemesember létemre kitanulni az orvosi mesterséget. Ez a körülmény felkeltette érdeklődését irányomban.
- Ez rávall - mosolygott a király. - Navarra királya, jó hugenottához illően, a haszon vallásában hisz.
- És semmi másban - kottyant közbe Csorba.
- Hallgass, bolondom - szólt rá szigorúan a király. Senki nem lehet mások lelkiismeretének bírája, még te sem, Csorba, akármilyen bölcs vagy is bolondnak. Siorac uram - fordult ismét hozzám -, öcsémuram haldoklik, a királyné nem ajándékozott meg fiú utóddal, nincs más jogos örökösöm, mint Navarrai Henrik, és nem is kívánok mást. Úgy vélem, ő erős. Jó vérű és jó természetű herceg. Mindig szerettem, s tudom, ő is szeret engem. Kicsit hirtelen haragú és tüskés, de a szíve színarany. Hiszem, az én természetem is megnyerné az ő tetszését, s mi jól megférnénk egymással. Szándékomban áll egy héten belül követségbe küldeni hozzá Épernont, s megüzenni neki, hogy ha hajlandó áttérni a katolikus hitre, örökösömmé nyilvánítom. Igen hálás lennék kegyelmednek, Siorac uram, ha elkísérné Guyenne-be Épernon herceget, ki örökös torokfájásban szenved, s nincs, aki most kúrálja, mivel rendes orvosát ágyhoz szegzi holmi kór.
- Uram, minden idevágó parancsát teljesítem - hajoltam meg, jól megnyomva a „minden” szót, hisz tudtam: nem Épernon torokbajának kúrálása lesz egyedül a feladatom, s a király képzeletemre bízta, amit még elvár, de nem akar kimondani.
- Kis Henrikem - szólt Csorba -, én, úgy is, mint Dicső úr alázatos híve, kétségbeesetten hallom döntésedet. Micsoda? Te előnyben részesíted a navarrait, ki eretnek, nagybátyáddal, a nagy Maflával szemben, ki jó katolikus, sőt bíboros, s amellett a vénségtől oly agyalágyult, hogy folytonosan összeszarja magát? S ezzel magadra uszítod az egész falkát, a Guise-pártot, a papokat, a hitszónokokat és Montpensier úrnőt, ki ugyan jobb lábára sántít, a balt viszont annál könnyebben emelgeti, akárcsak fivére, a nagy Kurafi. Ej, Ricsi! Inkább hányj fittyet a trónöröklés jól bevált princípiumainak! Hallgass rám: részesítsd előnyben az ifjabb ágat az idősebbel szemben! És öleld kebledre a szarházi nagybácsit vitéz unokaöccse helyett! Kegyelmes ég! Ha a nagy Mafla, pásztorbotját kormánypálcára cserélvén, trónra lépne, nyomban fővezérré ütné a Dicsőt. Mennyei választás, Henricus! Isten, a pápa, a spanyol, Párizs népe és fővárosunk legnagyobb pofájú plébánosai akaratának éppen megfelelő. Hány ádáz ellenséget szabadítasz egyszerre magadra! Hát nem gyűlölnek máris elegen és eléggé?
- Én beérném ennyivel - felelte a király, ki igen figyelmesen hallgatta meg a bolond szavait, s oly komolyan vette, hogy meg is lepett. - De Csorba, jól vésd eszedbe: az örökösödési törvény parancsol a királynak magának is, s ő azt nem szegheti meg úgy, hogy meg ne rendítse vele a királyság alapjait. Törvényes utódom a fennálló elv értelmében a navarrai. És én nem dönthetek úgy, őt mellőzve, hogy inkább ez vagy az legyen az utódom. Nem tettem oly esküt királlyá kenetésem alkalmából, hogy kizárok az öröklésből egy vérbeli herceget vallása miatt. És nem dönthetek e dologban saját fejem után. Itt az ország parancsol. És meggyőződésem: az ország igenis ugyanazt parancsolja, amit a lelkiismeretem. Igen örülök, hogy a navarrait mondhatom utódomnak.
Mire elnémult Csorba és hallgattam én is, mert e szép és erőteljes beszéd, melyből oly szilárdan csendült ki a király hűsége a királyság intézményéhez, s az is, hogy ezt ő éppannyira maga fölött állónak tekinti, amennyire önmagát alattvalói fölött állónak, torkunkra forrasztotta csodálatunk jeléül a szót.
- Siorac úr - nyújtott oda nekem a király egy négyrét hajtott papirost -, jól fel kell készülnie a guyenne-i útra, hogy méltó útitársa legyen Épernon hercegének. E papiros ellenében kincstárnokom háromszáz aranyat számol majd le kezeihez.
- Feltéve, hogy ötvenet átenged neki - jegyezte meg Csorba. - Ismerem én a nagy rabbinust.
- Felség - hajtottam fejet -, ezer hála és köszönet bámulatos bőkezűségéért.
- Sose köszöngesse - mondta Csorba. - Legfőbb hibája éppen ajándékozó kedve. Ha nem adtuk volna marokszám jó pénzünket a háládatlanoknak, most több maradt volna nekünk arra, hogy a Dicső ellen fegyverkezzünk.
- Isten óvja, Siorac uram - a király elengedte a füle mellett Csorba megjegyzését -, Ő tartsa meg jó egészségben s épen szolgálatunkra. Beleegyezésével szerfelett lekötelezett, és megkétszerezte kegyelmed iránt érzett barátságomat. Ha nem volna rajtam immár éjjeli kesztyűm, megszorítanám a kezét, lovag. Csorba, kérlek, add ide maszkámat!
- Felség - igazgatta el tőle telhetően a legjobban a király szép arcán a maszkát -, alhatok itt a földön, felséged ágya mellett?
- Sajna nem, Csorba. Bűzlik a lábad. Hívd ide Du Halde-ot. A maszka nem úgy áll rajtam, ahogy kell. Lovag, elégedetten alszom el engedelmessége tudatában s abban a meggyőződésben, hogy hű marad hozzám.
- Jaj, Köpöly lovag - mondta nekem az előszobában Csorba, minekutána megváltunk a királytól s ő tudatta Du Halde-dal, hogy őfelsége kéreti. - A világ legderekabb s legnagyobb lelkű emberei közül is kimagaslik Henrik nagylelkűségével és szeretetével hű szolgái iránt. Ha elgondolom, hogy rosszat forralnak e bárány ellen, elfut a méreg! S ellenünk is, vele együtt. Csak lenne akkora zsák, amelybe beleférnének mind, én biza belegyömöszölném a Dicsőt, a nagy Kurafit, a Sántát, és a Szajnába dobnám őket, hadd fúljanak bele.
És miközben ezeket mondta, könnybe lábadt a szeme, részint a király iránt érzett részvéte, részint halálos ellenségei ellen érzett haragja miatt.
- De honnan vennénk ekkora zsákot? - kérdeztem.
- Türelem - ölelt át Csorba úgy, hogy csak úgy ropogott a csontom, s én szívből viszonoztam ölelését, noha amint közelebb léptem hozzá, éreztem: a király nem túlzott lába bűzéről szólván. Mi több, örökösen egy csepp csüngött alá orráról, mint Bellegarde-nak, s mivel ő azt soha le nem törölte, az oda hullott, ahová akart, s ez kissé aggasztott ölelkezés közben. Ám akármennyire felvágták is Csorba nyelvét, akármilyen gúnyos, kötekedő, karcos volt is, e jelenet után kétségkívül tudtam, mi nagy a szíve, következésképp a magaméba fogadtam őt holtáig, mely, mint már mondtam, hősi volt.

Szegény Angelinám némi szívfájdalommal hallotta, hogy ismét el kell válnunk, s ámbár igyekeztem meggyőzni róla, hogy mindössze két hónapról van szó, nem hitte el. Tudta ő jól, miként zajlanak le országunkban az effajta távoli utazások, pompás kísérettel: minden városban ünnepségek, lakomák várják a résztvevőket s minden szálláshelyükön különféle gyönyörűségek. Noha igen elbúsította válásunk, s alighanem némileg féltékeny is volt a Kirkékre, kikkel kalandozásaim közepette összehozhat a sors, büszkébb és nemesebb volt a lelke, hogysem könnyeket hullasson avagy a leghalványabb jelét is adja gyanújának. De meglestem, mi töprengve figyel, szép őzikeszemét oly ártatlanul s jóhiszeműen függesztve rám, s úgy tetszett, olykor könny futja el e szemet a bánattól, melynek csak azért nem ad hangot, mert szemérmes és nem akar a terhemre lenni. E finom tapintat láttán mintegy megkétszereződött szerelmem iránta, s egyik elragadtatásból a másikba estem. Nekiszilajodva becézgettem, csókdostam, s amit kezem és ajkam nem mondhatott el, ahogy szerettem volna, azt szóval igyekeztem elmondani, nem egy, de száz módot lelve rá, hogy megvalljam: szívemet acélkapcsok kötik az övéhez, hogy amit szépsége kezdett meg, azt betetőzte csodálatos jósága lelkemben, s hogy szeretni fogom örökkön-örökké, de legalább addig, míg élő lehetek az élők között.

S amikor aztán odahagytam, hogy útifelszerelésemről gondoskodjam, amint azt a király oly nagylelkűen meghagyta nekem, akkor is csak azon járt az eszem, hogyan festhetném le neki szerelmemet, mivel az úgy eltöltött, hogy úgy éreztem: soha nem sikerülhet oly módon kifejeznem, hogy az engem magamat kielégítsen, mivel van benne valami határtalan, ami meghaladja földi erőmet. Párizs utcáit járva bevásárlásaim végett mindenütt őt véltem látni, s amit szépet jót a boltok kirakatában megpillantottam, azt mind hazahordtam neki; az egész világot neki adtam volna, ha tehetem.

Ily ábrándos hangulatban pillantottam egyszer meg egy ékszerész kirakatában egy drága ékszert, melyet azért rakott oda, hogy becsábítsa a vevőket, amikor tőlem pár lépésre megállt egy címer nélküli hintó, kiszállt belőle egy fekete álarcot viselő úrhölgy, hasonlóképp álarcos szobaleányától követve, és minden teketória nélkül odalépett mellém. Úgy tett, mintha ő is azt az ékszert bámulná, amelyet én gondolatban már Angelinán láttam.

Előbb azt képzeltem: az ismeretlen nőszemély holmi kiöltözött szajha, ki megkopasztani való udvarlót keres magának, ám e gyanúm nyomban elillant, amint a hölgy megszólalt. Hangja szelíd volt, mély és zengő, franciasága igen művelt, ámbár akcentusa sajátos, s fülemnek nem egészen idegen.

- Uram - mondta -, nemde az itt látható ékszerek közül az a gyémántfoglalatú magyar opálgyűrű nyerte meg tetszését?
- Jól eltalálta, úrnőm - feleltem, kissé meghökkenve e kezdésen. - Csakhogy attól tartok, nem futja a tehetségemből megvásárolni.
- Be kár - szólt az ismeretlen. - Illetve ami engem illet, nem is sajnálom annyira, mivel ismerek egy nemes hölgyet, ki örömest megajándékozná vele felesége őnagyságát, hálából a temérdek költségért-fáradságért, melyet magára vett, amikor házába fogadott és máig ott ápol egy angol nemesurat.
- Asszonyom, nem tudom, miféle nemesúrról beszél - mondtam, mert hirtelen ismét elfogott a gyanakvás -, és azt sem, ki az a nemes úrhölgy, akit emleget.
- Én e hölgyet szolgálom, s ő kegyesen megengedi, hogy olykor az ő ékszereit viseljem, s mivel kegyelmed, uram, úgy hiszem, jól megfigyeli az ékszereket, talán felismeri róluk a mondott úri személyt.
Beszéd közben apránként lehúzta kesztyűjét bal kezéről, majd úgy téve, mintha maszkáját akarná megigazgatni, felemelte kesztyűtlen kezét, s így alkalmam nyílt megfigyelni rajta a gyűrűket, melyek lady Stafford ujjain csillogtak-villogtak, amikor a marsallnénál kezét megcsókolhattam.
Akkor megértettem: nem akarnak lépre csalni, s elragadtatottan tapasztaltam, milyen finom megfigyelő olyik úrhölgy, hisz én egy árva szót sem szóltam, lady Stafford mégis észrevette, mennyire megbámultam pazar gyűrűit, s igen elmés csellel élve elhatározta, hogy éppen ezeket a gyűrűket használja fel ismertetőjegyül.
- Az a nemesúr szépen gyógyul. Egy hét múlva akár lóra is ülhet.
- Tehát elkísérheti kegyelmedet guyenne-i útjára - mondta az ismeretlen, s én egészen elképedtem: honnan tud vajon utamról, és miért e kérés.
- Ez úrnőjének a kívánsága? - kérdeztem, amikor végre szólni bírtam.
- Ez, uram.
- Kívánságát tiszteletben tartom, ám előbb meg kell beszélnem a dolgot urammal, megkérdezendő, hogy ő beleegyezik-e. Ezt legkorábban holnap reggel tudhatom meg.
- Nos, uram, akkor állapodjunk meg, hogy holnap ugyanebben az időben s ugyanitt találkozunk. Kegyelmed akkor választ adhat kérdésemre.
- Nem bánom, ha szolgálhat meggyőzőbb bizonyítékokkal is úrnője kilétéről, mint a gyűrűk.
Mire az ismeretlen, kit én lady Stafford egyik udvarhölgyének véltem, évődő kacajt hallatott s távozott, abroncsszoknyáját himbálva, melyet nem könnyen préselt át a hintó ajtaján: kénytelen volt oldalra fordulni, s szoknyáját kétfelől összefogni, hogy beférjen. Szobalányának nem kellett annyit bajlódnia a magáéval, lévén az állapotához illően sokkal szerényebb méretű. Nemhiába mondják, gondoltam nekividámodva, hogy „ruha teszi az embert”. Mennél magasabb rang, annál több rőf.

Sikerült reggeli felkelésekor szót értenem a királlyal, azon ürüggyel, hogy a pulzusát tapintom meg. Igen halkan jelentettem neki a dolgot, amint fentebb elmondtam, s minekutána töprengett egy cseppet, meghagyta: tegyek eleget a kérésnek, de csakis azzal a feltétellel, hogy senki meg ne tudja: a fiatalember angol, mert ő a maga részéről bizonyosra veszi, hogy Épernon nagyszámú kíséretébe a Guise-ek okvetlenül belejuttatják néhány kémüket. Másfelől viszont érthető, hogy Erzsébet királynő e nemesúr közvetítésével szeretne eszmét cserélni a navarraival arról, hogyan játszhatják ki ellenségeik cselszövényeit. Mivel ezek egyszersmind ellenségei neki, Henriknek is, készséggel adja beleegyezését e tervhez.

Mint rendesen, elkísértem a királyt misére a Bourbon-kápolnába. Hazatértemkor nálunk leltem Giacomi barátomat, a lehető legmélyebb bánatba esve, mert éppen akkor vett kézhez egy neki és nekem címzett levélkét Mosca egyik lóti-futi emberétől, melyben az volt, hogy Samarcas, kit négy nappal azelőtt szem elől tévesztett Mosca legye, növendékével együtt hajóra szállt. (Amiből kitetszik, hogy Mosca mester vette észre, mennyire aggódik Larissáért a maestro.) Én lelket öntöttem Giacomiba, amennyire bírtam, s engedve szívem hirtelen óhajának, megkértem: jöjjön velünk Guyenne-be, hová úgyis magammal szándékoztam vinni Miroult és Mundane urat. Előbb tétovázott, én azonban azt tanácsoltam neki: mondja azt Montcalméknak, hat hónapig lesz távol, akkor megeshet, hozzájuk szállásolja be magát Samarcas legközelebbi látogatása alkalmával, abban a hitben, hogy a maestro nem közelítheti meg növendékét.

Giacomi le nem vette rólam a szemét, míg beszéltem, s én láttam a tekintetén: sikerült visszaadnom életkedvét e csábító, noha igen kétes remény által, hisz a lelkem mélyén sem arról nem voltam meggyőződve, hogy mi fél évnél előbb visszajutunk Párizsba, sem arról, hogy Samarcas befut a terminus lejárta előtt ide. De olvasóm, te is tudod, az a szerelmes, ki szüntelen aggodalomban él amiatt, hogy szíve választottját elveszíti, egyebet sem tesz, csak képzeleg: hol komor feltevések rabja, hol ragyogó álmoké, de ezek is, azok is esztelenek. Amivel én kecsegtettem, az legalább nem volt sem alaptalan, sem őrültség, hisz az eleve bizonyos volt, hogy Samarcas nem száll meg Montcalméknál Párizsban, ha attól tart, hogy Giacomi felbukkanhat náluk.

Ebéd után megvizsgáltam Mundane urat, s úgy találtam, gyorsan gyógyul, annyira, hogy bizonyosan nyeregbe szállhat aznap, amikorra a király Épernon indulását kitűzte volt. Nyomban el is mondtam páciensemnek, mit vár tőle az, akit szolgál: uralkodója. Eddig is tudta, felelte erre ő, hogy mihelyt elvégezte, amiért ideküldték Párizsba, Guyenne-be kell utaznia, a navarrai királyhoz. Nagy örömmel hallja, hogy ezt az utat velem s az én oltalmam alatt teheti meg, mivel akcentusa bizonnyal gyanússá tenné őt a Guise-pártiak szemében, kik határtalanul gyűlölik Angliát és minden hű alattvalóját.

- Mundane úr - mondtam -, e bökkenőn én is törtem a fejem, és úgy gondolom, megoldhatnók azzal, ha hajlandó lenne mellettem azt a szerepet eljátszani, amely Miroulé, és hozzá hasonlóan libériát öltene. Mert ugyan ki törődik egy inas beszédével? Egy nemesúr kiejtése ellenben igenis nagy figyelmet kelt. Remélem, javaslatom nem sérti méltóságát, Mundane úr - tettem még hozzá.
- A legnagyobb mértékben sérti - felelte ő, mert különös előszeretettel mondta éppen az ellenkezőjét annak, amit gondolt, tréfaképpen. De nem nevetett hozzá, csupán kuncogott egyet, arca kipirult, ugyanolyan téglaszínt öltött, mint szakálla. - De biztonságomat többre becsülöm méltóságomnál - sietett hozzátenni. Elég nekem egy kiluggatott fél tüdő, nem kívánom a másik felét is kiluggatni...
- Mundane úr - tettem kezem a vállára -, jelen állapotában óvakodjék a nevetéstől, köhögéstől, a beszédtől és főképp a rázkódástól. Attól tartok, Zara máris megviselte kissé.
- Ó, nem. Ő beszél. Én nem. Én a számat ki nem nyitom. Ő önmagáról beszél - tette hozzá kuncogva -, ez kedvenc témája. S ámbár szavára csak fél füllel ügyelek, majd kiesik a szemem, úgy bámulom őt közben.
- A szem is okozhat izgalmat.
- De nem gyógyulásom jelen stádiumában, tiszteletre méltó doktor uraság - felelte ő, és öntelten rám mosolygott, kissé nevetve önmagán is. - Én most születtem újjá, ismét gyermek lettem, s kisdedként ringok Zara karjaiban.
- Hogyan? - nevettem nagyot. - Zara karjaiban? Máris?
- Istennek hála, ő igen gyengéd szívű. - Mundane arcán egy izom sem rándult, hanem a szeme annál ravaszabbul csillogott.

Igen elégedetten váltam meg jó kedélyű angolunktól. Láttam, mi pompás étvággyal falja majd az életet most, hogy kis híján elvesztette. Siettem Corane ékszerész boltja elé, mely a Pénzváltók hídján volt és van, gondolom, mind a mai napig, a megbeszélt találkára. Hanem ezúttal Miroul és Giacomi is elkísért, mindketten kardosan. Amellett pisztoly is rejlett nadrágjuk zsebében, én pedig, olasz módra, egy hosszú kardot akasztottam a hátamra, egy kurta köpönyeggel letakarva. Szükség esetén jó hasznát vehettem volna: könnyebb előrántani, mint a hüvelyébe dugott kardot. Nem a bájos hölgyektől tartottam, kikkel a találkát megbeszéltem, hanem azt gondoltam, Guise-féle legyek szegődhetnek az ő nyomukba, s azok rajtam üthetnek.

Úgy éreztem, csőrömet toll fúrja át (ahogy Párizsban mondják azt, amit közönségesen franciául csak úgy mondanak: nagyot csalódtam), amikor Corane kirakatát megszemléltem. Nem láttam többé ott az előző nap megcsodált gyémántfoglalatú magyar opálgyűrűt. Pedig eszembe sem volt megvásárolni, hisz az a háromszáz arany, melyet a királytól kaptam, úti készületeimre kellett. Mi több, Csorbának igaza lett, a nagy rabbinus megrövidített ötven arannyal, amikor járandóságomat kifizette, s a megmaradt kétszázötven csak szűkösen volt elég élelemre ily hosszú útra, hisz immár négy szájat kellett táplálnom, Giacomiét, Miroulét, Mundane-ét és a magamét, nem is szólva négy hátaslovunkról, valamint a málháinkat, fegyvereinket hordozó öszvérről.

Idáig jutottam nem éppen kellemes gondolataimban, amikor egy fekete maszkát viselő hölgy, kit felismertem termetéről (mely hitem szerint gömbölyűségeit inkább holmi mesterkedéseknek köszönhette, semmint a természetnek), mellém lépett, úgy téve, mintha az ékszereket bámulná.

- Uram - súgta oda közben -, ha hajlandó lenne követni a régi Cserzőkád utcába, ott egy hintó vár minket, s benne úrnőm, ki beszélni kíván kegyelmeddel. Azonban jól ügyeljen, uram, úgy látom, két férfi, ki a közelünkben lézeng, szemmel tartja kegyelmedet.
- Milyenek? - kérdeztem, mivel éppen ekkor tenger sok nép járt-kelt a hídon.
- Az egyik magas és vékony, a másik igen fürge.
- Ők az én embereim - mosolyogtam. - Úrnőm, haladjon előttem a mondott utcáig, én majd követem szoknyája nyomát.

A régi Cserzőkád utca közepén - ez az utca igen hosszú, s az óvárosba fut be, az Igazságügyi Palota elé - megpillantottam azt a címer nélküli hintót, melybe tegnap oly bajosan préselte be magát a mondott hölgy. Ezúttal nem szállt be, hanem jelt adott a kocsisnak: tessékeljen be engem. A kocsis leugrott a bakról, félrevonta a kárpitot, kinyitotta az ajtót, lebocsátotta a lépcsőt és némán intett: szálljak be. Én engedelmeskedtem, de macska módra, óvakodva, folytonosan ugrásra készen, s megtapintottam köpönyegem alatt a hosszú kardot is, hogy lássam: jól ül e hüvelyében. Hanem odabent első pillantásra láthattam, hogy nincs jelen más, csupán „az emberi nem dísze-virága”, mint a költő mondja, s egyéb fegyvertől itt nem kell tartanom, csupán a hölgy szépségétől. Tudom, kislovagjaink az udvarnál örökösen „gyilkos pillantásokról” fecsegnek, hanem az effajta találattól csak egy pillanatra „hal meg” az ember, s e halálból van visszatérés.

Amennyire láthattam, mivel a kocsis rögvest lebocsátotta mögöttem ismét az ajtó kárpitját, a hintó belsejét szinte teljesen betöltötte három szoknya. A jó illatú félhomályban, amelybe csöppentem, alig vehettem ki a legközelebbi abroncsszoknya körvonalait, de úgy tetszett: ez a legnagyobb és a legpazarabb a három szoknya közül. Szemem fokról fokra mégis hozzászokott a félhomályhoz, és a lábamat is sikerült valahogy elhelyeznem az engem körülvevő suhogó selymek között, s úgy véltem, helyzetem immár elég kényelmes ahhoz, hogy türelemmel bevárjam, míg szomszédnőm megszólításra méltat. Ő levette maszkáját, melyet még itt, a kocsiban is viselt, s bűbájos mosollyal fordult hozzám, kesztyűs kezét jobb karomra nyugtatva, mely ha nem is éppen a hölgy lábán, de szoknyáján pihent (annyira összeszorultunk). Az úrnő megköszönte az ő lágy és csengő hangján, hogy eljöttem, és megkérdezte:

- Mint döntött, uram, Mundane úr ügyében? - Mialatt beszélt, ráismertem előbb a hangja, majd, amennyire láthattam, a haja színére, mely, ha még emlékeznek rá, a legszebb velencei vörös volt. A magas rangú, szép hölgy közelségétől az egekbe ragadtatva hisz majd összeért az arcunk -, kissé remegő hangon beszámoltam neki a király döntéséről. Ő megelégedése jeléül megszorította a karomat, míg beszéltem. Amikor befejeztem, azt felelte vidám, sőt játékos hangon, mely felette meglepett, hisz első találkozásunkkor a marsallnénál hidegnek és gőgösnek véltem arckifejezését.
- Lovag úr, remélem, zekéjének zsebe elég mély. Sok mindent kell kegyelmednek lord Stafford megbízásából átadnom. Először is egy levelet Mundane úrnak. Másodszor, emez erszényt, kétszáz francia arannyal bélelve, megkímélendő kegyelmedet a költségektől, melyekkel Mundane úr guyenne-i utazása jár. Harmadszor, e gyűrűt, ezt én magam küldöm felesége őnagyságának, hálám jeléül a temérdek kényelmetlenségért, melyet Mundane úr befogadásával magára vett.

Mire én ezer hálát és köszönetet mondtam, majd röpke vitába bonyolódtam a ladyvel, mert a gyűrűt ugyan örömest elfogadtam, tudván, melyikről van szó (bár a tokot nem nyitottam ki), s mennyire örül majd neki Angelina, ki rajongott az ékszerekért, az erszényt azonban vonakodtam elfogadni, hisz úgy éreztem, máris busásan megfizettek szolgálataimért. Hanem lady Stafford elzárta érveim elől fülét (mely volt olyan makacs, amilyen csinos), s kitartott amellett, hogy itt két különböző dologról van szó: az egyik kárpótlás a gyógyításért jár, a másik summa az útiköltségek fedezésére szolgál, s ő egyébként is csupán lord Stafford utasítását követi, amikor az erszényt átadja nekem, s e jogcímen, hogy ő férjének engedelmeskedik, tőlem is engedelmességet követelt a maga irányában. Ezt franciául mondta, bájos akcentussal és elbűvölően parancsoló arckifejezéssel, mely akkor is megfutamodásra késztette volna légióimat, még a legmegbízhatóbbakat is, ha lady Stafford nem teszi hozzá, angolra fordítva a szót:

- Lovag, we have argued enough. I shall kiss you, if you accept it!
- Ó, úrnőm - feleltem -, ez túl nagy megtiszteltetés számomra.
De nem volt időm befejezni. A lady lezárta a számat úgy, ahogy ígérte, s ámbár csókja édes volt,

egyszersmind igen könnyed is, mintegy jelzésképp, hogy folytatása nem lehet, amivel úgysem kecsegtettem magam, hisz tudván tudtam, mi nagy becsben tartja származását is, erkölcsét is ez a nagy rangú hölgy, az előbbi támaszául szolgálván az utóbbinak, mint ez gyakorta megesik. Minekutána bezsebeltem e leheletnyi csókot és nehéz erszényt, nem maradt más hátra, mint hogy újfent elhalmozzam lady Staffordot köszönetemmel, hálámmal, bókjaimmal s határtalan tiszteletem hangoztatásával. S tettem mindezt sok szóval s rendes szokásom szerint még jócskán tódítva is, úgyhogy végül a lady a lehető legelégedettebb volt velem és ékesszólásommal, nemkülönben önmagával, amiért ily jól szolgálta közbejöttömmel férjét és királynőjét.

Nem volt holmi kis és jelentéktelen ügy Épernon követjárása a navarrai királynál, s ő nem kímélt költséget, sem fáradságot. Valóságos királyi kíséret követte nyomon útján a herceget s főrendet. Nem kevesebb, mint ötszáz nemesúr, kik valamennyien ugyanolyan pénzadományban részesültek a király határtalan nagylelkűsége folytán, mint én, s úgy érezték: becsületük, no meg a galantéria egyaránt megkívánja nemcsak azt, hogy pazarul kiöltözzenek, hanem azt is, hogy rangjukhoz, fontosságukhoz és vagyonukhoz mért kíséretet vigyenek magukkal, öt vagy annál is több embert, úgyhogy alaposan szégyenben maradtam volna e népes had közepén szerény - összesen két inasból és egy vívómesterből álló - kíséretemmel, ha szerencsémre Quéribus báró, kinek, mint olvasóm is sejtheti, volt rá gondja, hogy népes szolgasereggel vegye körül magát (a többi közt egy bolonddal, egy kenőemberrel és egy csillagjóssal), nem kért volna meg mindjárt: egyesítsük erőinket, gondolom, részint avégett, hogy útközben kölcsönösen élvezzük egymás társaságát, részint, hogy ne kelljen pirulnia sógora szembeötlően hugenotta, takarékos és gyatra életvitele miatt.

Ha tehát az ötszáz nemesúrhoz még hozzászámítjuk saját kíséretüket, miáltal legalább megötszöröződött a lovasok száma - Épernon gárdistáiról (s az őket kísérő ribancokról, mivel a herceg nem akarta, hogy pihenőink alkalmával katonái helybeli nőszemélyekkel erőszakoskodjanak), tisztjeiről, intézőiről, lakájairól, apródjairól, szakácsairól, valamint a málhákat s fegyvereket hordozó öszvérekről nem is beszélve -, képzelhetni, mi végeláthatatlan sort alkotott az országúton ez a hatalmas és pompás sokaság, mi nehézkes lassúsággal haladt előre a tűző napsütésben, és mi fülsiketítő lármát csapott ezer meg ezer patkó csattogása az út porlepte kövein.

Tanácsomra Quéribus megkérte Épernon hercegét, hadd haladjunk előőrsként, pihenőhelyeket és szállást kerítendő a hadnak. A herceg igent mondott. A feladat nem volt éppen könnyű, de roppant előnyökkel járt egész utunkon. Így sikerült elkerülnünk a hintók kétségbeejtő összetorlódását, a lovak folytonos egymásba futását megálláskor, az összekapásokat, megbokrosodásokat és mindenekfelett a fullasztó porfelhőt, amelyet a lovak hagytak maguk mögött, s amely könyörtelenül elszürkítette a legvérmesebb arcokat, a legtulitarkább öltözékeket is.

Azonkívül kényelmesen beszerezhettük elemózsiánkat, mivel elsőnek érkeztünk a kiszemelt helyekre, mielőtt a hús megdrágult, megritkult vagy végképp eltűnt volna, mert a városokat és városkákat, melyeken áthaladtunk, úgy kifosztottuk élelmiszerkészleteikből, hogy ellenséges hadak sem különbül. A szántóvetőknek, kik az út mentén tátott szájjal bámulták pompás menetünket, jó okuk lett volna ámulatukba némi ijedelmet vegyíteni, hisz úgy vonultunk át a síkon, mint a sáskaraj, egy árva fűszál sem maradt a nyomunkban.

Ily lassú előrehaladás mellett tíz napba tellett, míg elérkeztünk Tours vidékére, ahol is Loches-ban ütöttük fel szállásunkat. Ez a nagy mezőváros félelmes falaival igen megnyerte Épernon herceg tetszését. Mielőtt beléptünk volna kapuján, körül akarta járni, avagy, Rabelais-val szólva, circumbilivaginálni, megcsodálni a falak vastagságát, a bástyákat s a négyszögű főtornyot, melyhez foghatóan szépet és magasat nemigen láttam életemben. Navarra királya azonban meg akarta tisztelni követe személyében III. Henriket, miért is felette kitüntető leereszkedéssel a herceg elé jött Saverdunbe. Volt némi zavar és pironkodás a két csapat találkozásakor, lévén Épernon kísérete oly népes és pompázatos; a navarrai királyé ellenben oly kisszámú és szerényen öltözött, mintha a gazdag észak adott volna itt a szegény délnek találkozót, a katolikus fényűzés a hugenotta takarékosságnak.

Navarrai Henrik megálljt parancsolt kíséretének, s maga jött elénk fehér lován, mintegy királya megbízottjának kezére adva személyét, mélységes bizalma tanújeleképpen. Erre Épernon is megállította övéit, szép spanyol kancáján a navarrai elé léptetett, ott lekapta tollas kalpagját, Henrik úgyszintén a magáét, s így társalkodtak pár percig, oly hercegek módján, kik ország-világ szeme láttára kívánnak nyájasnak mutatkozni egymás irányában.

A társalgás végeztével a navarrai fordított kantárján, s visszatért övéihez, s mind elügettek Palmiers irányában, ahová jóval előttünk meg is érkeztek, lévén az ő felszerelésük sokkal könnyebb. Ezúttal Épernonnak nem kellett Quéribusre bíznia szokásos előőrsi tisztét, szállásunk előkészítése itt már a navarrai gondja volt, lévén ez az ő hona.

A navarrainak alighanem okozott némi gondot szegényes kísérete, nem lovon várt bennünket Palmiers kapujában, hanem leszállt a nyeregből és gyalogszerrel fogadott, mindössze tíz-tizenkét nemesúrtól és gárdistától körülvéve, mindenfajta fényűzést és nagyzolást kerülve, mintegy így adván tudtunkra, hogy őfelsége nem érzi mindezek híját, és úgy kívánja fogadni a herceget, vidám és szíves arccal, mint a város legelső polgára.

Épernon maga is gaszkon volt, mint vendéglátója, s így rögtön átlátta Navarrai Henrik finom cselének lényegét, ki pompában úgysem múlhatta őt felül, tehát egyszerűségével kívánta elnyerni a pálmát. Nyomban leugrott hát maga is lováról, hajlékonyan alkalmazkodva a király elmés tervéhez, a kantárt odavetette inasának (s ámbár a nap oly forrón tűzött itt délen, hogy tojást lehetett volna sütni rajta), lekapta tollas kalpagját, s fedetlen fejjel, gyalog járult a kiszemelt trónörökös elébe, hódolatát tanúsítandó. Navarrai Henrik örömmel látta, milyen jól megértette őt a herceg. Elébe sietett, szívére ölelte, s karját bizalmasan karjába öltve bevezette őt a városba, hol a herceg szerencséjére, ki hajadonfőtt volt, a házak üdítő árnyékot vetettek rá, s a nép pedig örömmámorban úszva éljenzett, kiáltozott, s együtt éltette Navarra királyát és a herceg képében Franciaország uralkodóját.

Mivel az illem tiltotta, hogy ha a hercegek gyalog járnak, a nemesurak lovon feszítsenek, Épernon kísérői is inasukra bízták hátasukat, s rogyadozó térddel, ülepüket fájlalva a hosszú ügetés után, gyalog vonultak be ők is a város főkapuján. Giacomi meg én előretülekedtünk: mindenáron látni és ha lehet, hallani is akartuk Navarrai Henriket.

Úgy láttam, az igazat megvallva, alig változott, noha jó tizenkét esztendő telt el azóta, hogy az ő oldalán tettem meg az utat a Louvre-tól Coligny házáig azon az éjszakán, mely a mieink lemészárlását megelőzte, csak valamivel alacsonyabbnak tetszett, mint emlékeztem, talán, mivel Épernon oldalán haladt. Mit sem változott ellenben hosszú orra, hosszú, kedélyes arca, eleven pillantású szeme, gunyoros szája. És ámbár némileg kicsípte magát a herceg tiszteletére, gyors és egyszerű mozdulatai most is inkább katonára vallottak, semmint fejedelemre. Az is lerítt azonban róla, hogy sértést el nem tűr senkitől, és megvan benne az az önbizalom, ami a parancsoláshoz szokott, gyors elhatározású emberek sajátja.

Mint mondtam, az első sorig nyomakodtam, hol beleütköztem egy hegynyi emberbe, ki a király nyomában haladt, s gárdistái vörös-sárga öltözékét viselte (lévén a vörös Navarra, a sárga Béarn színe). Amint hátulról nekiütköztem, félig hátrafordult, s rám mordult:

- Herrgott! Ügyelj, Mensch!

Én nyomban ráismertem hangszínére, s igen meghatottan ragadtam meg az óriás karját, hogy magam felé fordítsam, de mást nem értem el, csak azt, hogy ő felemelte kezét, s vele együtt engem is, ki a karjára csimpaszkodtam, úgyhogy lábam nem ért földet. Ám eközben mégiscsak vetett hátra egy pillantást, ő is felismert, s akkorát rikkantott, hogy Palmiers túlsó végén is meghallották volna, ha nem tör ki éppen akkor fülsiketítő éljenzésben a sokaság.

- Ó, nemes uram! - bömbölte, miközben karját szép lassan engedte le, hogy visszarakjon a földre.

Kegyelmed itt!
- Fröhlich, én derék berni svájcim! - kiáltottam. - Mit keresel te itt Palmiers-ban? Csak nem léptél ki
apám szolgálatából?
- Nein, nein, nein - emelte Fröhlich még jobban meg a hangját, s képét, mely oly kövér és vörös volt,
mint egy füstölt sonka, könnyek öntötték el. - Még hogy én elhagyjam a báró urat! Schelme, Schelme! (Ami
annyit tett az ő nyelvén, hogy „szégyen”.)
- Mégis itt látlak - ámuldoztam. - Nem vagy kísértet, sem álomkép, hanem valóságos, hús-vér
ember. A teremburáját! Te vagy az én Fröhlichem, sárga-piros ruhában, mint tizenkét esztendővel ennek
előtte. Megint a navarrai szolgálatában! Itt, Palmiers-ban. Amiből én arra következtetek, hogy kiléptél apám
szolgálatából.
- Schelme, Schelme! - méltatlankodott Fröhlich. - Hogy én elhagynám a báró urat! Aki olyan vitéz és
jóságos, hogy nem akad párja széles e világon. Nein, nein. Az ő embere vagyok, s az is maradok.
- S ugyan hogyan szolgálhatod egyszerre a navarrai királyt Palmiers-ban és apámat Périgord-ban?
kérdeztem ingerkedve.
Fröhlich vérveres képén széles mosoly terült el. Végre felfogta, miért hiszem én, hogy ő megvált
apámtól.
- Hisz a báró úr maga is itt van! - kiáltotta. - S ő is a navarrai királyt szolgálja, akárcsak én.
- Hogyan? Apám itt van? - ujjongtam örömömben. - Derék Fröhlich, vezess nyomban el szállására!
Most mindjárt! Késedelem nélkül!
- Nemes uraság, csak addig várjon, míg rendet nem teremtek itt, e népség közt, hisz úgy tolongnak
a király körül, hogy majd megfojtják. Micsoda viselkedés ez? Kegyelmedé vagyok, mihelyt a hercegek
átlépték a városháza küszöbét, s a kapu bezárult mögöttük. Várjon itt rám!
Azzal két marokra kapta alabárdját, s azt előrenyújtva egymaga visszaszorított nem tudom, hány
bámész palmiers-i polgárt, kik örömükben úgy eltorlaszolták a király útját, hogy nem léphetett be miattuk a
városháza kapuján. Ej, gondoltam magamban, most már értem, miért éppen engem küldött ide követe,
Épernon orvosaként Henrik. Tudta, hogy itt lelem apámat. És ezzel nemcsak nagy örömet szerez nekem, de
amilyen bölcs, bizonyosan azt is eszébe vette, hogy apám révén megtudhatok sok olyat is, amit Épernon
nem, s amiről neki igen hasznos lesz értesülnie.
Visszafordultam, hogy megkeressem Giacomit, Miroult és Mundane-t, ami nem volt könnyű, lévén
nagy a torlódása embereknek és lovaknak a városka szűk utcáin. S mind eközben szüntelenül,
lankadatlanul harsogott a sok éljenkiáltás, mintha az itteniek torka is bronzból lett volna öntve, nemcsak
harangjaik, amelyek szintén fülsiketítően csengtek-bongtak, bizonyságául, hogy nem katolikus harangok. És
minduntalan magukra vonták a szemet (mármint az enyémet) az ablakokon kíváncsian kikandikáló csinos,
barna, kacagó leánykák, kik, mivel nem merték volna testüket az utcán kitenni ennyi kiéhezett férfi
mohóságának, okcitánul tréfás megjegyzéseket kiáltottak egymásnak az utcán át az újonnan jöttekről, de
olyanokat ám, hogy egy pápista szent belepirult volna. Aki azt képzeli, ez a nép búbánatban úszik, mióta
Kálvin hitére tért át, ugyancsak nagyot téved, hisz e derék emberek természet adta vidámsága s öröme oly
nagy volt arra a gondolatra, hogy Franciaország királya kibékül Navarra királyával s helyreáll ismét a béke,
hogy mindenfelől kurjogatás, éljenzés, nevetés harsant, virágot lengettek felénk s szórtak ránk, daloltak és
szakadatlanul ujjongtak a ragyogó júniusi napsütésben.
Lábunk, ülepünk igencsak elfáradt, míg országunk északi részétől legdélibb csücskéig lovagoltunk
hisz immár itt meredeztek előttünk a Pireneusok, bástyaként oltalmazva bennünket II. Fülöp spanyol király
és az ő komor, vérszomjas hitbuzgalma ellen -, de valamennyien boldogok voltunk, biztosra veszem, hogy itt
lehetünk, úgy bújva meg e jó város vendégszeretetében, mint egy védőburokban, s én voltam a
legboldogabb, tudván, hogy találkozhatom Mespech bárójával. Nyelvem viszketett a nagy újságtól, mire
végre ráakadhattam e temérdek sokaság tohuvabohujában társaimra. Képzelhetik Giacomi és Miroul
örömét! S mert alig várták már, hogy Jean de Sioracot köszöntsék, helyette engem ölelgettek, s én
két-háromszorosan adtam vissza ölelésüket. Annyira magamon kívül voltam boldogságomban, hogy szinte
nem is e földön jártam. Fröhlich (amikor végre rátaláltunk e tarka, kavargó sokaságban, mely hol a királyt,
hol a herceget éltette torkaszakadtából), Fröhlich, mondom, ugyancsak kivette részét a szeretetteljes
üdvözlésekből, hisz Giacomi és Miroul legalább annyira örült, mint én, hogy viszontláthatták óriás termetű
cimboránkat, ki karddal s alabárddal harcolt oldalunkon, amikor tizenkét esztendővel korábban fejvesztetten
menekültünk a Szent Bertalan-éj vérmosta Párizsában.
Haj, olvasóm! Sok öröm fér meg kurta életünkben, de ahhoz fogható alig van, amit akkor érez az
ember, ha sok év után viszontlátja végre hőn szeretett apját, újra hallhatja imádott szavát, és tulajdon
szemével győződhet meg róla, mennyire egészséges, dali, fürge, s hogy most is éppen úgy jár fel-alá
házában, kezét csípejére téve, gyors léptekkel, egyenes háttal s felszegett fejjel, mint hajdanán, s ámbár
haja megőszült közben, kék szeme a régi fényben csillog, s mohó ajka tanúsítja: a jóllakásig kivette s kiveszi
részét mindazon élvezetekből, melyekben érzékei, szíve és szelleme részesítik, mert ami az előkelőséget
vagy a dicsőséget illeti, azt ő nem nézte semmire.
- Aj, én Pierre-em - mondta, minekutána kifaggatott Catherine-ról, Samsonról s jómagamról, s
híreimet valósággal itta -, halálra untam magam az én mafla fiam, Francois mellett, ki fia születésével
elnyervén a Fontenac bárója címet, tűrhetetlenül szertartásos és páváskodó lett. Igaz, jól kormányozza a
mondott birtokot és az enyémet nemkülönben, és hajszálpontosan eleget tesz minden kötelezettségének.
De Szent Antal szakállára! Iszonyúan hiányzik nekem az én Sauveterre-em, s mit több, szegény Franchou
belehalt a szülésbe, s ecetté vált a vérem is attól, hogy jobbomon örökösen Francois ült, s az ő képét kellett
bámulnom, holott hosszabb és búbánatosabb a nagyböjtnél is. Mi több, minekutána, mint tudod, fordított
köpönyegén, felfedezte, hogy bélése hozzánőtt bőréhez, s immár pápistább a pápistánál. Minden áldott nap
misét hallgat, imádja a szenteket, elmondja naponta az üdvözlégyet, s ha hiszed, ha nem, zarándoklatra jár.
Teringettét! Ennyi alamusziság és kétszínűség láttán felforrt az epém. Ráhagytam két hónappal ezelőtt
Mespech igazgatását, s most a navarrait követem városról városra, mit sem törődve a szállások
silányságával, ahová kerülök. Más cselédséget nem is tartok, csupán egyetlen kisinast meg egy szolgálót, ki
egyébiránt ördögien jó leány.
Á, gondoltam, jobban szemügyre véve a kicsikét, ki némán, mukkanás nélkül kuporgott zsámolyán,
ördögien jó leány? vagy olyan leány, akibe belébújt az ördög? Apámuram hatvanhét esztendeje egyelőre,
úgy látszik, nem nagyon nyomja vállát, s ha nem így lenne, nagyon aggódnék, mert meggyőződésem, hogy
az impotencia az önmegtartóztatásból fakad, és nem megfordítva.
Ebédünket mohón és farkasétvággyal faltuk be, s utána Giacomi, sejtvén, hogy apám négyszemközt
kívánna szólni velem, bejelentette: szeretné Palmiers városát jobban megismerni, és távozott, magával vive
Miroult és Mundane-t. Kettesben maradtunk. Apám megkérdezte: miért kívánta III. Henrik, hogy éppen én
kísérjem ide Épernon herceget, mint követét. Három oka is volt rá, feleltem én. Az első bizonyos, a másik
kettőt csak kikövetkeztettem.
- Halljuk először azt, ami bizonyos - nevetett rám Jean de Siorac.
- A herceget örökös torokfájás kínozza, orvosát ágyhoz szegezte holmi betegség, s a király azt
kívánta, hogy én vegyem kezelésbe a herceget.
- És csakugyan torokbajban szenved a herceg?
- Csakugyan.
- Mit rendelt ellene, fiamuram?
- Toroköblítést forralt, sós vízzel reggel, délben, este. És mézet.
- És megmondta neki, hogy igyék sok vizet?
- Majd megmondom. A második ok...
- Mely pusztán következtetés - nevetett fel apám, mintha e szót csiklandósnak érezné.
- ...hogy a király kedvemet akarta tölteni, tudván, hogy apámuram itt van.
- Csakugyan tudta. Duplessis-Mornay látott engem a navarrai király oldalán, s ő április óta Párizsban
van az udvarnál.
- A harmadik ok pedig az, hogy a király reméli: az én személyem közbejöttével kitapinthatja apám
pulzusát.
- Hóha, hóha! - rikkantott apám, nagyot nevetve. - Csak nem vállalkozik fiamuram az én királyom
kikémlelésére a sajátja érdekében?
- Ha az egyiket szolgálom, a másikat is szolgálom vele. Úgy hiszem, mindkettejük jó sorsa a
másikétól függ.
- Jól mondja, fiam. Theorice máris így van, s így lesz az a valóságban is. A Guise-ek, a pápa és II.
Fülöp ellenében nincs a királynak más biztos szövetségese, mint Navarrai Henrik.
- És Erzsébet!
- Á, Erzsébet! - mosolygott Jean de Siorac. - Ezért hurcolja hát fiamuram magával málhái közt azt az
angolt, ki éppen nem úgy fest, mintha az lenne valóságos mestersége, amelyet mível.
- Nem is az. A királynő megbízásából kellene a navarraival beszélnie. El tudja-e intézni e dolgot,
apám?
- Majd meggondolom. Hanem tiszteletre méltó orvosdoktor uram - kérdezte aztán, megint
elmosolyodva -, ugyan mi valójában kegyelmed: a király orvosa avagy ágense?
- Ez is, az is.
- Jól ügyeljen magára! Az előbbi hivatás hasznos, az utóbbi ellenben veszedelmes.
- A király is óva intett. Apámuram mit gondol; sikerrel jár-e Épernon, mint követ?
- Ezt Navarrai Henriknek kell eldöntenie.
- Kegyelmed miként ítéli meg a dolgot?
- Csak nem akar kivallatni, fiamuram? - Jean de Siorac szemében a gúny szikrája villant meg.
- De bizony, apámuram.
Erre apámból kitört a nevetés, és jó darabig rázta. A szolgáló, Mariette, felkapta a fejét e hahotára, s
ámbár egy árva szó nem sok, annyit sem értett beszédünkből, mivel ő csak a hegyvidék oc nyelvét ismerte,
maga is kacajra fakadt. Jean de Siorac, akinek ez nem kerülte el a figyelmét, megállt a leányka mögött, ki
egy zsámolyon ült a kisablak mellett, és becézgetve megsimogatta hátát, karját, keblét.
- Az emberi test szimmetrikus - mondta. - Így két kezünk van a cirógatáshoz.
- Apámuram adósom maradt a válasszal.
- Mert úgy vélem, fiamuram magától is tudhatja.
- Hogyan?
- Két esztendő híján éppen annyi idős, mint Navarra királya. Képzelje magát az ő helyébe s vissza,
1572-be, amikor ő, a béarni hegyekből szalajtott kiskirály, kinek még fenekén a tojáshéj, s jobban beszél oc
nyelven, mint franciául, megérkezik káprázó szemmel a Louvre-ba, az udvarbeli kislovagok gúnyának, a
nagyurak megvetésének és a nép gyűlöletének martalékául vetetten, mint hugenotta. Mi több: lába kurta,
törzse nyurga, orra, mint mondogatták, „hosszabb országánál”, nem szép fiú, a nevelése hiányos, suta,
illatszerhez nem szokott, szája fokhagymabűzt áraszt, lába izzadságszagot, előre és sokszorosan
felszarvazott férj, amint Margot hercegnőt elveszi, ki Guise macájaként rég túladott szüzességén. Mindenki
rajta nevet s rajta köszörüli a nyelvét, brokátba és köpésbe burkolják tetőtől talpig, Medici Katalin gyűlöli
Nostradamus jóslata miatt, mely szerint „az egész örökség a béarnira száll majd”. Szent Bertalan hajnalán a
szeme láttára gyilkolják le nemes híveit a Louvre udvarán, s IX. Károly mintegy kést szegez torkának: „Misét
hallgatsz vagy meghalsz. Válassz!” A misét választja, eljár rá, az udvar elméncségei közepette, Katalin
nyíltan és nyilvánosan, az idegen nagykövetek szeme láttára kineveti. Négy teljes esztendő telik így el
négy év, Pierre-em -, az arany ketrecben, a Louvre falai között, hol „a rab királyocska” körbe-körbe jár,
örökös életveszélyben. Lakosztályát kikutatják. Egyetlen inast hagynak meg szolgálatában. Ha az udvar
felkerekedik, őt Katalin batárjába ültetik, s a királyné őrzi, le nem véve róla nagy, kerek bagolyszemét. Ha
szerelmeteskedni támad kedve, azt is csak Katalin kreatúráival teheti, kik minden szavát és sóhaját jelentik
az anyakirálynénak. Kegyelmes ég! Hány sértést kellett lenyelnie. Végre elszökik. Ismét király lehet a maga
országában, s egy hatalmas párt fejeként szállhat szembe volt rabtartóival. Fiamuram, ha kegyelmed lenne
az ő helyén, visszatérne-e ama komor Louvre-ba, ugyanahhoz a Medici Katalinhoz, ugyanahhoz a Guise
herceghez, mialatt odaküntről ugyanaz az új Szent Bertalan-éjre éhes párizsi nép ostromolja a palota falait,
mely Belzebubnál is jobban gyűlöli Navarrai Henriket?
- Nem én.
- Íme a válasz! Fiam megadta magának.
- A körülmények mégis változtak, apámuram. III. Henrik nem IX. Károly, ő szereti a navarrait, s
ámbár ő is kurtítja olykor a vitorlát, ha a szükség úgy kívánja, szándéka szilárd.
- Ne feledje, fiamuram, hogy III. Henriknek nincs kire-mire támaszkodnia. Bármilyen is politikája, ő is
örökös fenyegetések között él a Louvre-ban, mint élne a navarrai, ha elég bolond lenne odamenni.
- Apámuram - kérdeztem rövid töprengés után -, elmondhatom Épernon hercegnek
beszélgetésünket?
- Nem - felelte apám, de mosolya rácáfolt tilalmára. - Hadd argumentáljon csak Épernon. Más
meggondolások is közrejátszhatnak az ügyben, mint azok, amelyekről köztünk szó esett. S a döntés oly
nagy horderejű az ország békéjére nézve, hogy a navarrai meggondolhatja magát.

E beszélgetést követő estén megvizsgáltam Épernon torkát, amikor lefeküdni készült, s ámbár a torok fala még mindig vörös volt, s kissé duzzadt, eltűntek róla a fehér foltok és pontok, amiből arra következtettem: a legjobb úton van a gyógyulás felé, ha tovább öblöget, és eszi a mézet, feltéve, hogy óvakodik az újabb megfázástól, mikor fürdik.

Amint végeztem a vizsgálattal, Épernon, ki teljességgel híján volt jó urunk és királyunk kivételes udvariasságának, szokott parancsoló és hirtelen modorában megkérdezte:
- Mit mond küldetésemről Mespech?
- Amit jómagam, nagyuram.
- És mit mond kegyelmed?
- Hogy a navarrai aligha kíván ismét a Louvre-ban lakozni.
- Megeshet, hogy nem ott fog lakni, hanem a saint-germain-en-laye-i kastélyban, erős helyőrséggel ellátva.
Mást aztán nem is mondott, ám válasza oly gyors volt, hogy abból megértettem: Épernon tisztában van vállalata nehézségeivel, és kudarctól tart.
Mit sem tudtam meg Épernon és a navarrai aznapi palmiers-i tárgyalásairól, sem a másodikról, amely június 29-én volt Encausse-ban, ellenben azokról a hosszan elnyúló megbeszélésekről, melyek július 3-a és július 11-e között zajlottak le köztük, hallottam egyet-mást apám révén, ki ugyan nem volt személyesen jelen mondott megbeszéléseken, de ott volt, amikor Henrik kikérte róluk fő tanácsadói: Marmet lelkipásztor, Du Ferrier kancellár tanácsát, meg Roquelaure úrét, ki noha jó katolikus volt, híven követte a navarrai királyt s az ő jó avagy rossz sorsához kötötte a magáét.
Az igazat megvallva Mespech meg sem mukkant e tanácskozásokon, mivel a navarrai nem kérte ki véleményét, s én hiszem: csakis azért hívta meg apámat e titkos tanácsülésekre, hogy módja legyen engem tájékoztatni róluk, s a király ne csak Épernontól értesüljön a dologról, hanem más forrásból is.
Így vélte ezt apám is, máskülönben hallgatott volna a megtudottakról. A legkülönösebb mégis az volt e dologban, hogy a navarrai mindvégig úgy tett, mintha nem emlékeznék rám. Soha nem szólított meg s pillantására sem méltatott, noha egyébként igen nyájas volt mindenkivel, le egészen a kuktákig s istállófiúkig. Pedig Fröhlichtől még Palmiers-ban megkérdezte, mire vittem az udvarban rang és kegy dolgában.
Henrik titkos tanácskozásának még nagyobb súlyt kölcsönzött az a körülmény, hogy amikor lezajlott, a résztvevők már tudták: Monsieur, kinek életéért május eleje óta aggódtak, június 11-én meghalt. E hír július 8-án jutott el hozzánk Párizsból, a király lovas futárja útján. Többé nem egy lehetséges lépésről folyt tehát immár a szó, hanem befejezett tényről. Ez még sürgetőbbé tette III. Henrik számára a megegyezést a navarraival, ha nem akarta, hogy Bourbon bíboros előtérbe tolakodjék.
Azóta elolvastam a leveleket, noszogatásokat, melyek által őfelsége kérte, buzdította a navarrait: jöjjön fel az udvarba, hallgasson az ő oldalán misét, mivel szentül el van tökélve őt örököséül elismerni. E címre jogosítja fel Navarrai Henriket az a körülmény, hogy a király sógora és a korona egyetlen jog szerinti várományosa. Ha megteszi, oly előnyökben, megbecsülésben lesz része, amilyenekre fent mondott okokból igényt tarthat. Egyenesen ugyan nem mondódik ki e levelekben, de nyomatékos célzások esnek arra, hogy a király kinevezné hadai általános fővezérévé a navarrait, mihelyt áttérne a katolikus hitre, s így még a király életében ő válna az ország második emberévé, s közben arról sem kellene lemondania, hogy Navarra első embere legyen.
Tárgyalásai hetedik napján, @Pauban Henrik, szokásával ellentétben, ebéd után visszavonult dolgozószobájába Roquelaure-ral, Marmet lelkipásztorral, Du Ferrier kancellárral, s mint már említettem, Mespech bárójával, kinek távozóban odabiccentett, így adván tudtára: kövesse. Eztán elküldte az összes szolgát, inast, az ajtót kulcsra zárta, s elkezdett némán fel-alá járkálni a helyiségben, hátrakulcsolt kézzel, töprengő és elmélázó arccal. A résztvevők szerint pontosan ilyen volt arckifejezése a tárgyalások során is, hol a száját sem nyitotta ki, csak bólogatott, olykor feltett egy-egy kérdést, de saját véleményének soha nem adott hangot s érzelmeit sem nyilvánította ki, kivéve e pillanatot, amikor bizalmasai körében nem kellett eltitkolnia az őt fojtogató gondokat, aggodalmat.
- Ej, felség - mondta Roquelaure, ki nagy volt és kövér s vérmes, de jóságos arcáról lerítt: képtelen tettetni -, miért ilyen szomorú felséged? Nincs-e éppen ellenkezőleg jó oka és alkalma elégedettnek lenni? Franciaország királya nemcsak elismeri felséged jogát az utódlásra, hanem udvarába is meghívja, s kész trónja első számú és legszilárdabb támaszának megtenni.
- Mindenesetre egy feltétellel - szólt közbe Marmet tiszteletes.
- Apámuram - szakítottam félbe e ponton Jean de Siorac beszámolóját. - Kire-mire hasonlít Marmet tiszteletes?
- Nem csodálom, hogy fiamuramnak nem tűnt fel eddig Marmet. Saját árnyékára hasonlít. Teste jóformán alig van: hosszú, sovány és mindig feketébe bugyolálja, szeme beesett, ajka keskeny. Szilárdabb hitében a gránitsziklánál, nem tudom, hányszor kerülte el hajszál híján a máglyahalált. Fiamuram, ha nem szakít megint félbe, folytatom:
- Tehát: egy feltétellel - mondta Marmet.
- Tudom én azt jól - vetette hátra a fejét Henrik, s arca elkomorult, lévén ez a feltétel tövis a lelkiismeretében.
S folytatta sétáját a szobában, nagy léptekkel, mert hiába kurta a lába, erővel s lendülettel toldotta meg e végtagja rövidségét. Béarn csupa hegy, mint tudjuk, s Henrik örökölte a hegylakók hosszú, fáradhatatlan léptét. Mi engem illet, olyan a szememben, mint egy dombra épült tanya csűrje, mely azonban mészből s homokból készült.
- S hát Du Ferrier kancellár? - kérdeztem.
- Megint félbeszakít, fiam. Du Ferrier-t fiam is látta: öreg, nemes, méltóságteljes arcára rá van írva a tízparancsolat. Okos tekintete ide-oda járt a navarrai és Roquelaure között, majd meg Marmet-ra tévedt, de szólni nem szólt, mivel gondolatainak súlya nagyobb volt, hogysem szavakkal kifejezhette volna őket. Ő nem úgy hallgat ám, fiamuram, mint akárki! Nein, nein, nein!, ahogy az én derék Fröhlichem mondaná. Du Ferrier hallgatása erőt és méltóságot sugárzott, Mózes hallgatása volt, ki Szinaj hegyén az isteni kinyilatkoztatásra vár. Holott Du Ferrier vérbeli politikus, újsütetű hugenotta, s vallás dolgában korántsem olyan buzgó, mint Marmet.
Roquelaure azonban nem viselte el sokáig e hármas hallgatást: Navarrai Henrikét, Du Ferrier-ét és Marmet-ét, ki eladdig mindössze két szót szólt, de annál félelmetesebbet. De hirtelen és nyílt szavú, s egyszerre szabad folyást engedett érzelmeinek.
- Aj, felség, sejtem én, hogy s mint van a dolog. Felséged azon tépelődik a lelke mélyén: üstökön ragadja-e a jó szerencsét, elfogadván a király ajánlatát, avagy visszautasítsa, miáltal elnyerné lelkipásztora és a hozzá hasonló lelkületű emberek tetszését, kik csakis saját kényelmük és pártos elfogultságuk szerint ítélnek, mit sem törődve felséged szolgálatával és a közjóval.
Marmet szempillája sem rebbent e dühödt kirohanásra. De ugyan hogy kezdhetne ki egy ilyen kemény sziklát akár a leghatalmasabb vízesés is?
- Nem közömbös előttem a köz java - felelte szelíden Marmet. - Hogy hallgat-e misét, ez a navarrai király lelkiismereti ügye. Egyszer már rákényszerítették, torkának szegezve a kést, tizennégy esztendeje. Ma csupán kérik rá. De ki kéri? Ajarnaci és montcontouri győző, a Szent Bertalan-éj egyik szervezője. Igaz, a mostani helyzet megváltoztatta a király véleményét, ám amit a környülállás ad, más környülállás könnyen visszaveheti. Navarrai Henrik ma a király jobb keze lehetne az udvarnál, mint volt, fájdalom, Coligny IX. Károly jobb keze. Csakhogy az udvar kegye ingatag. Itt, Béarnban, Navarrában, Guyenne-ben a király pajzsa s lándzsája: alattvalóinak hite. E fegyvert elveti, ha misére jár. Az udvarba visszatérve ellenségei kezére adja magát. Tehát kétszeresen védtelen lesz.
Mire a navarrai, tovább járkálva föl-alá hegylakólépteivel, egy éles pillantást vetett Marmet-ra, ki a maga szelíd, fátyolos hangján azt adta tudtára: ha misét hallgat, eljátssza a hugenották barátságát s egyben a pártét, melynek erejét köszönheti.
- De megtagadni, hogy misét hallgasson, nem egyet jelent-e azzal, hogy lemond a francia koronáról? Ezzel szemben mihelyt híre futna az udvarban, hogy misére jár, egész Franciaország hozzá tódulna, felkínálván neki erejét, eszközeit, vagyonát...
- Elveszejtsük-e lelkünket, hogy cserébe elnyerjük Mammont? - kérdezte Marmet.
- Vajon szívvel-lélekkel kell-e a királynak azt a misét hallgatnia, amelyről a tiszteletes úr hallani sem akar? - kérdezte gyermekded szemérmetlenséggel Roquelaure. - Nem lehetne-e csupán színre és szóra pápista?
Amire olyan hosszan tartó és hideg csend ereszkedett a szobára, hogy szegény Roquelaure, noha maga is pápista volt, ámbár a legvilágiasabb fajtából való, egészen megzavarodott, s fel nem foghatta, miért érzik úgy a jelen levő hugenották, hogy ő igen furcsa könnyelműséggel nyilatkozott e tárgyban. Ám újra szilárdan megvetette vaskos lábát, s Anteuszként új erőre kapva a föld érintésétől, még hozzátette, miközben fekete szeme villámokat lövellt:
- Ha mi elutasítjuk a királyt, ellökjük felénk nyújtott kezét, nagy a veszélye, hogy kénytelen lesz Guise-zel megegyezni, s ennek az egyezségnek bizonnyal a hugenották isszák meg a levét. S én azt kérdezem a jelenlevőktől: nem jobb-e ötszáz misét végighallgatni, mint újra kigyújtani a polgárháború tüzét, s végigélni szörnytetteinek sokaságát?
Mészárlásról beszélni a hugenottáknak, kik oly sokszor estek áldozatául, ez olyan beszéd, amit megértenek, s ámbár Roquelaure „ötszáz” miséjét nehéz volt lenyelni, argumentuma nem tévesztett hatást, noha Marmet hallgatott, mivel ő már elmondta a magáét, Du Ferrier hallgatott, mert a kelleténél is több mondanivalója volt, és hallgatott maga a király is, hisz ha szól, dönteni kénytelen, és nem akart még dönteni.
- Nos, atyám - fordult a király végül Du Ferrierhez -, kegyelmed mint vélekedik?
- Hogy hideg fejjel kell mérlegelnünk az azonnali kitérés következményeit - felelte a kancellár nyugodt hangon. - Én úgy vélem, egyaránt rossz hatást tenne a hugenottákra és a katolikusokra is, kik nem hinnének őszinteségében. S miféle előnyökkel járna? Szerintem vajmi kétséges előnyökkel, lévén az udvar és Párizs olyan, amilyen. Úgy vélem, nem jött még el ideje a nagy engedékenységnek, mely mindent összezavarna és semmit meg nem oldana. A navarrai király máris a kelleténél többször változtatott hitet. És amondó vagyok: jobb megmaradnia annak, aki, mint oly hírbe keverednie, hogy állhatatlan és könnyelmű, ráadásul úgy, hogy még csak haszna sem lesz belőle. Mi tehát a teendő? - folytatta. - Maradjunk az igazsághoz hűek, ügyeljünk, hogy a pápisták ki ne foszthassák a hugenottákat, s a hugenották ki ne kezdjenek a pápistákkal. Egész Franciaország erre áhítozik. S a ma kibékíthetetlennek tetsző két pártot így hozza majd össze egy szép napon a könyörület.
- Ó, apámuram - kiáltottam -, be nemes szavak! És mennyire hasonlatosak azokhoz, amelyeket valamikor Étienne de la Boétie szájából hallottunk Mespechben. És ezt mondja Montaigne úr is az ő Esszéiben.
- És ezt mondta a maga idején Michel de l'Hőpital is! - bólintott Jean de Siorac. - Századunk nagy elméi, úgy tetszik, mind a türelem barátai. Du Ferrier nyilatkozata nem utasította el végképp a király hitehagyásának gondolatát, csak nem tartotta időszerűnek. Szavait újabb hallgatás követte, de már sejtettük mind: Roquelaure elvesztette a játszmát, noha a király most sem adott igazat sem egyiknek, sem másiknak. Pusztán néhány szót súgott Du Ferrier fülébe. Ennek utána könnyed fejbiccentéssel mindannyiunktól elköszönt, ránk mosolygott, majd az ajtóhoz lépett, kinyitotta és távozott.
Másnap, július 11-én hajnalban betoppant apámhoz a navarrai király, Roquelaure kíséretében, s együtt költötték el reggelijüket, melyet Mundane szolgált föl, kit sietve felkeltettek. Reggeli után apám elvonult, a király és Roquelaure egyedül maradt az angollal. Nem tudom, mi hangzott el ez alkalommal, de sejtem: Erzsébet azt kívánta, Navarra ne gyengüljön meg mindaddig, míg az a veszély fenyeget, hogy Guise a spanyolok táborába sodorja Franciaországot, mely esetben Anglia ugyancsak magára maradna a maga szigetén, annál is inkább, mivel a szállongó hírek szerint II. Fülöp hatalmas flottát épít, hogy vele elfoglalja Angliát és visszaállítsa ott a pápa uralmát.
Ugyanazon a napon, július 11-én Delftben, Hollandiában a világ békéjére nézve következményekkel terhes és felette káros esemény zajlott le, és ámbár én csak egy hónappal később szereztem róla tudomást, itt beszélem el. Szívem most, míg e sorokat leírom, éppoly nehéz és sebhedt, mint akkor volt, amikor a gyászhírt meghallottuk: az orániai herceget, kit Hallgatagnak is neveztek, mert ritkán szólt, ám mindig jót és jól, egy pisztolylövéssel leterítette egy Balthazar Gérard nevű ember, ki előbb egy levelet nyújtott át Hollandia Stathouderének, majd mialatt a herceg elmerülten olvasta a levelet, elővonta nagy köpönyege alól odarejtett pisztolyát és golyót eresztett a szívébe. Gérard a vallatás során beismerte, hogy a gyilkosságra egy jezsuita bujtotta föl Rómában, s azzal kecsegtette: fölötte érdemes cselekedetet visz általa végbe, úgyhogy holta után az angyalok egyenesen a mennyekbe röpítik, hol kitüntetett hely illeti majd meg Jézus és a Boldogságos Szűz közelében. Gérard Rómából előbb Párizsba ment, ahol megerősítette őt szándékában a spanyol nagykövet, Mendoza, Flandriában pedig a pármai herceg, ki siker esetén temérdek kincset ígért jutalmul neki. S ami még ezeken is túltesz: egy tréves-i jezsuita megszentelt, tiszta pergamenbe burkolta testét, s azt állította: az sebezhetetlenné teszi a lövés után.
Így megerősítve szándékában a büntetlenség, a spanyol arany és a mennyei üdvösség ígérete által, ez a gyatra eszű ember megölte azt a fejedelmet, ki Európa valamennyi uralkodója közül a legnagyobb lélek volt, s a hugenották legszilárdabb védőbástyája, ahiszemben, hogy ezzel Istent szolgálja, holott éppen ellenkező érdekek lólába lógott ki e lepel alól. A pármai herceg diadalittasan nyomban mozgásba is hozta azt a hatalmas hadigépezetet, melyet Antwerpen leigázására, Flandria elfoglalására és Anglia megtámadására szántak.
Lyonban ért utol bennünket a gyászhír, én magam közöltem Mundane-nel, s jól emlékszem: leroskadt egy zsámolyra, kezébe temette a fejét, és forró könnyeket hullatott. Én elámultam szokatlan felindulásán, lévén a természete máskülönben nyugodt, lassú és kifürkészhetetlen. Még ha tréfált, akkor sem nevetett soha, legfeljebb kuncogott.
- Mundane úr ismerte és ennyire szerette a Hallgatagot?
- No, no. I never set my eyes on him - a halálhír annyira felkavarta, hogy elfelejtett franciául.
- Miért érinti akkor ily fájdalmasan e hír?
- Oh, my queen! - Mundane-t rázta a zokogás. - My queen! My poor queen!
- Hogy kerül ide királynője? - kérdeztem elképedve.
- She is the next on the list. - Mundane felszegte fejét és egészen megzavarodva bámult rám.
Végre megértettem: Erzsébetet félti, most, hogy II. Fülöp és a jezsuiták oly sikeresen vitték végbe merényletüket a Hallgatag ellen. Tőlem telhetően megvigasztaltam. Anglia sziget, mondtam, könnyű megóvni, ha a kikötőkre ügyelnek, s azt mondják: Walsinghamnek száz szeme van, mint Árgusnak, s a felét állandóan nyitva tartja, úgy ügyel a királynőre. Walsingham említésére, akinek hitem szerint ágense volt e nemesúr, kissé megnyugodott s elapadtak könnyei. Én nem győztem csodálni, mi határtalanul szereti királynőjét.
Bár adná Isten, hogy minálunk, a született franciák között is ehhez foghatóan nagy és szép szeretet éljen királyunk iránt. S hogy kardjuk mindenkor megvédje őt a rá fenekedő tőröktől!
Lyonban találkozott Épernon III. Henrikkel. A király azért jött oda, hogy felmentse a város kormányzójának tiszte alól Mandelot uraságot (mivel azt hallotta, Guise-párti az uraság), s a helyébe Bouchage grófot nevezze ki, Anne de Joyeuse öccsét, kiről immár ejtettem egy-két szót krónikámban. Hasonló okokból vette el a király La Mante-tól a fellegvár kapitányságát, és Montcassinnek adta. Benne megbízott, lévén az illető Épernon unokaöccse. Bizalmát, sajnos, ezúttal is méltatlanba vetette: Montcassin hamarosan elárulta őt és átpártolt Guise-hez. Haj, nehéz volt a királynak oly tisztekre találni, kik nem voltak velejükig romlottak e korban, amikor Guise úgy fúrta bele magát országába, mint szú a fába.
Lyon közelében Épernont ostoba baleset érte, mely kis híján az életébe került. A király kíséretéből való nemesurak közül számosan elébe lovagoltak, s egy keskeny úton találkoztak össze, mely mellett egy szakadék húzódott. Kölcsönös üdvözlések után a királyi kíséret tagjai megfordultak, hogy a városba visszatérjenek, s egyikük kardja eközben beleakadt a herceg lovának gyeplejébe. A ló riadtan hátrált, fejét felkapva, és lovasával együtt belezuhant a szakadékba. Azt hittük, odavesztek. A ló csakugyan elpusztult, de Épernon nem. Ő csupán elájult, s a válla marjult ki, csontja azonban nem törött. Nyomban helyreigazítottam vállát, s Lyonban bekötöztem horzsolt sebeit. A király előbb szerfelett aggódott (Lyonban az a hírjárta, hogy Épernon meghalt), s azután nagy örömmel hallotta tőlem, hogy a herceg sérülései jelentéktelenek.
- Épernon, kisebbik gazdám - szájalt Csorba -, ha láttad volna, mennyire megörültek Lyon lakosai halálod hírének, pontosan lemérhetted volna, mennyire szeretnek...
- Bánom is én, szeretnek vagy sem - Épernon el sem mosolyodott a tréfa hallatán. - Én királyomat szolgálom.
- Mégpedig hűségesen - szólt a király.
- Vajon, szívecském? - nyelvelt Csorba. - Ugyan miért fosztottad meg Loches-ban kapitányi tisztétől La Chatre-ot, ha nem azért, hogy magadra ruházd?
Épernonnak arcizma sem rándult.
- Ugyan már! La Chatre Guise-párti, hiába nyájaskodott annyit velem. Hamisak voltak loches-i ölelgetései.
Amiben nem is tévedett a főkegyenc! La Chatre hamarosan átállt Guise-hez, és a kezére adta Bourges városát. Ezt azért jegyzem ide, hogy igazságot szolgáltassak Épernonnak. Ami a pénzt illeti - mivel gyakran vádolták kapzsisággal -, megjegyzendőnek tartom, hogy a királytól kért és számlálatlan kapott aranypénzek korántsem mindig az ő erszényébe vándoroltak, olykor igenis a király érdekeit szolgálták, példának okáért azok a dénárok is, melyekkel felfogadta és szolgálatában tartotta a híres negyvenötöket, kikkel éjjel-nappal őriztette a királyt gyilkosaitól.
Épernon veszedelmes balesetének estéjén megjelentem a királynál lefekvésekor, s beléptem hálófülkéjébe azzal az ürüggyel, hogy pulzusát kívánom megtapintani, és apróra elbeszéltem neki mindazt, amit apámtól a navarrai király titkos tanácsáról megtudtam.
- Én mégis azt gondolom - felelte Henrik elmélázva és töprengve -, hogy nem kerülhetjük el a kölcsönös szövetséget sokáig, ő meg én. Külön-külön elpusztítanának bennünket, ha összefogunk, mi pusztítjuk el őket.

Mundane türelmetlenül várta azt a percet, mikor visszaindulhatunk Párizsba, hogy átadhassa lord Staffordnak a navarrai király Erzsébethez címzett üzenetét, s mivel engem is emésztett a vágy, három hónap után viszontlátni vágytam Angelinámat s szép gyermekeimet, elbocsátásomat kértem a királytól. Nem akartam Lyonban időzni addig, míg Épernon és őfelsége, ki részt kívánt venni a tiszteletére rendezett ünnepségeken, mivel rajongott az effajta mulatságokért, különösen ha színjátékra, balettra vagy szavalatra volt kilátása.

Henrik nem szívesen adta beleegyezését távozásomhoz. Aggódik életemért, mondta, a zavargások kezdete óta a sík földet valósággal elözönlötték az útonállók, kik lesből törnek rá az utazóra, s csupán pőre tetemét s lelkét hagyják meg neki. Négyen vagyunk, idéztem őfelsége emlékezetébe, jól ellátva pisztolyokkal, s igen járatosak a kardforgatásban, nem is szólva inasomról, Miroulról, kivel késhajításban senki anyaszülte fel nem veszi a versenyt Franciaországban. A király azonban, ki szolgáin atyai szeretettel csüggött (noha egykorúak voltunk), hallani sem akart a dologról, s erőnek erejével ránk tukmált, kisded csapatunkat megerősítendő, egy őrmestert három gárdistával, s azonfölül még száz aranyat (költségeink fedezésére), ámbár a nagy rabbinus megint lecsípett huszonöt aranyat, amikor a pénzt kezemhez kifizette. Ezek után igazán nem meglepő, ha a király kincstárnokai hatalmas vagyonokat harácsolnak össze, úgyhogy alkalmanként őfelségének is kölcsönadnak csinos summákat, melyekről, közelebbi vizsgálatra, kitetszene, hogy tőle származnak.

Az őrmester neve Delpech volt, és Sarlat vidékéről származott, ami, képzelhetik, kedvessé tette őt előttem, annál is inkább, mert szeretetre méltó, szolgálatkész ember volt. Egyetlen hibája, hogy a kelleténél jobban szeretett inni. Én a magam részéről mégis örömest lemondtam volna róla és három emberéről, mivel azok a király uniformisát viselték, s így már messziről lerítt rólunk, hogy a király emberei vagyunk, miért is görbe szemmel néztek ránk a Guise-pártiak, amerre csak elhaladtunk, s ez némi aggodalommal töltött el. Annál is inkább, mivel egyszer-kétszer az volt az érzésem: követnek bennünket az országúton Lyontól, s ez a sejtésem bizonyossággá érett: amikor hirtelen hátraarcot csináltunk, hogy üldözőinkkel szembekerüljünk, ők is nyomban megfordultak, és vágtában távoztak. Ez igen elgondolkoztatott. Tudtam: az útonállók rendesen az utazók előtt bujkálnak holmi cserjés vagy híd rejtekében, nem hátulról közelítik meg őket, mivel így nem üthetnek rajtuk meglepetésszerűen, sőt utol sem igen érhetik őket, lévén az ő lovuk rendesen alábbvaló a nemesurak paripáinál. Követőink eszerint másfajta szerzet, nem országúti zsiványok, s nem pénzünkre, lovainkra, málháinkra fáj a foguk, hanem egészen más okból követnek nyomon.

Ez a felfedezés annyira megriasztott, hogy megtanácskoztam Giacomival, nem volna-e tanácsos kerülő úton Párizsba mennünk, kopóinkat hamis nyomra vezetve, hisz ha az országutat követjük továbbra is, mindig utolérnek majd, ahányszor megpihenünk. Giacomi azonban más véleményen volt. Szerinte az országúton oly nagy a szekerek és lovasok jövés-menése, hogy az ipsék nem merhetnek megtámadni bennünket, hisz nyomban segítséget kapnánk, arról nem is szólva, hogy a mi harcedzett csapatunk könnyűszerrel megfutamítaná őket, hisz még csak számbeli fölénnyel sem dicsekedhetnek a látottak alapján.

Ekkor közbelépett Mundane úr, ki végighallgatta vitánkat, és a lehető legsürgetőbben (ámbár igen udvariasan) kért, sőt könyörgött nekem, hogy a legrövidebb úton haladjunk, az üzenet, amelynek vivője, nem tűr halasztást. Előbb ellenálltam ostromának, de szegény Mundane nem hagyott fel vele, s oly kétségbeesettnek mutatkozott, hogy úgy tetszett: a királynő élete függ ettől, s mivel Miroul, kinek véleményét ugyancsak kikértem, ugyanazt mondta, amit Giacomi és az angol, nem akarván ráerőltetni szándékomat társaimra, kedvem, józan eszem s legjobb ösztönöm sugallata ellenére feladtam tervemet.

Miáltal nagyot hibáztam, mint ezt a döntés jóvátehetetlen következményei a továbbiakban bebizonyították. Mind a mai napig sajnálom, fájlalom, és azóta is őrzöm emlékezetemben a kemény leckét, mellyel ez út szolgált: hogy aki helyzeténél fogva vezetője egy csapatnak, az ugyan tartozik a veszély órájában kikérni társai véleményét, döntenie azonban neki magának kell, és a legbiztonságosabb megoldást kell választania, még a többiek ellenében is, lévén ő egyedül felelős a vállalat sikeréért és társai életéért. S én életemben először és - arra kértem Istent, engedje meg, hogy ha fogadalmamat betartom - egyben utoljára is, nem tettem eleget vezéri kötelezettségemnek.

Máconban a Fekete lóhoz címzett fogadóban szálltunk meg, a várostól északra eső elővárosban. A fogadó egy útkereszteződésnél épült, és máskülönben csak a döglött ló néven emlegették. Szegény pára alighanem pestisben múlhatott ki, vélte Miroul, hisz holtában megfeketült s így került fel a fogadó cégérére, no meg a fogadós lelkébe is, ki szabályosan megkopasztott bennünket. Öt aranyat kért, holott kettő is sok lett volna, s ezt azzal magyarázta, hogy az országút igen forgalmas, ezért ő sosincs híján szállóvendégnek. Ami be is igazolódott, mert alig egy órával utánunk, amikor már javában ettünk-ittunk, még négy utas kért bebocsáttatást, s a gazda asztalunk alsó végéhez ültette őket. Úgy vetették rá magukat a pecsenyére, mint disznó a moslékra. Mind a négyen aljas képűek, szakállasak és mocskosak voltak, evés közben sem vetették le félrevágott kalapjukat, nem is beszéltek, hanem röfögtek, s a vezetőjük késsel piszkálta a fogát. Vezetőjük, mondom, mert annak néztem, láthatóan ő parancsolt a másik háromnak, noha ő volt a legalacsonyabb termetű, de karcsú, mint a nyest, s orra hegyes, akár a rókáé.

Lévén e disznók látványa, kik mohóságukban telefröcsögtették magukat mártással (gyomorforgató zekéjük pecsétjeiről le lehetne olvasni, súgta Miroul a fülembe, mit ettek múlt héten napról napra ezek a csavargók), elkaptam róluk szememet, s inkább a szolgáló sürgését-forgását figyeltem, ki barna volt, tüzes, üde és csinoska. A pokolra való fogadós úgy szólongatta: Marianne. A leányzó próbált velünk kikezdeni, míg poharunkat teletöltötte - előbb Giacomiét, aztán az enyémet -, lopva megcirógatta a kezünket, de mert hiába várt, nem kapott tőlünk biztatást, Giacomi ugyanis éppen búbánatos kedvében volt, én pedig Angelinára gondoltam, egész igyekezetét Miroul meghódításának szentelte. Kedves inasom, noha igaz szerelemmel szerette az ő Florine-ját, sosem állhatott ellen a női csábításnak, s elsőre megadta magát. Az a huncut leány erre megkettőzte rohamát, s odáig ment, hogy kiszolgálásunk ürügyén Miroul szájához nyomta kívánatos csöcsét. A mai estét Miroul aligha fogja erői helyreállítására használni, gondoltam magamban. S mivel a dolgot máris elintézettnek tekintettem, Montaigne példáját követve elmondtam magamban: „el kell olykor néznünk inasunk hebehurgyaságát”, különösen, ha az az inas máskülönben úgy szolgál bennünket, ahogy Miroul engem, tehát szemet hunytam a párocska összeboronálódása felett, s Giacomival Larissáról kezdtem beszélni, megpróbálván a remény egy-egy szikráját feltámasztani a hamuból, melybe nyakig merült el.

Hanem mivel a leányzó jövését-menését fél szemmel továbbra is figyeltem - mert a női test ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol rám, mihelyt mozgásba jön -, vettem észre, hogy hosszas eszmecserébe bonyolódik a fentebb leírt, rókaképű nyesttel, s ez némi megvetést keltett bennem e leány iránt, lévén a fickó annyira alja ember. A lenézés még fokozódott, amikor azt kellett látnom, hogy az asztal végéről visszatérve durván ellökte Miroul kezét, mely ott járt, ahol a leggömbölyűbb az asszonyi test, s attól fogva annyit sem törődött vele, mint a szemétre vetett lommal, hanem egész tüzérségét Mister Mundane-re irányította, ki, az igazat megvallva, egy percre le nem vette róla a szemét. A leány szeme lángja percek alatt rést ütött Mundane vára falán, s a következő percben Marianne már bent is termett a várban. Aj, gondoltam magamban, be sok olyan tagja van e bájos nemnek, mint a hold: egy hónap alatt ezerszer is elváltozik a képük. Itt, mi több, nem is napok, csupán percek alatt.

A kapzsi fogadós odajött vacsora után, s a lelkünkre kötötte: jól zárkózzunk be éjszakára, tegyük be az ablaktáblákat is, mert az országútra néznek, s a környéken csak úgy hemzsegnek a gonosztevők. Ha azok észrevennék a holdfényben, hogy egy ablakszárny nyitva maradt valahol, nem restellnének nyomban felmászni létrán vagy kötélhágcsón, s álmában lepnék meg az ott lakót. Hasonlóképp jól béklyózzuk meg az istállóban lovainkat, s hagyjuk meg inasainknak: időről időre nézzenek utánuk, nehogy elkössék őket, mert akármilyen jól elzárja s elreteszeli is ő az istállót, melynek ajtaja ugyancsak az országútra nyílik, semmiféle zárban nem lehet megbízni, ezek a gazfickók a tű fokán is keresztülvergődnének, csak hogy mások javait elorozhassák.

Mi engem és Giacomit illeti, minthogy egy ágyban aludtunk, szívesen nyitva hagytuk volna az ablaktáblát, lévén az augusztusi éjszaka roppant meleg, csillagos és holdfényes, ám mivel életünk becsesebb volt nekünk a legüdítőbb szellőnél is, úgy tettem, amint a pokolra való fogadós tanácsolta, sőt Mundane-nek is továbbadtam a gazda utasításait - ő a mienkkel szomszédos szobában aludt, elvben Miroullal. Attól tartottam ugyanis, hogy nem értette meg a fogadós szavait, ki a franciát erősen keverte a helyi tájszólással.

Ám alighogy ajtónkat bezártam, kopogtattak. Ajtót nyitottam, azonmód, ahogy voltam, jóformán meztelen (annyira hívogatta már fáradt testemet az ágy), s Miroullal találtam szemközt magam, ki felöltözve, övébe dugott pisztollyal, karddal, szablyával állt ott két kését nem számítva, melyek láthatatlanok voltak, minthogy harisnyájába dugta őket...

- Uram - mondta -, azt fundáltam ki: jobb, ha én az istállóban alszom, mint ha az éjszaka folyamán két-háromszor is lefutok oda, ami egyébként sem lenne sok hasznunkra, ha közben eloroznák a lovainkat.
Ezt részint panaszos, részint kihívó hangon mondta. Én magasabbra emeltem a gyertyát, s láttam: ugyancsak lógatja az orrát. Bizonyára azért akarja magára hagyni az angolt, gondoltam, mivel Marianne oly hirtelen vonta meg kegyeit tőle Mundane javára, most ő, némi szívfájdalom árán, nagylelkűnek akar mutatkozni, s az istálló szalmáján hálva „füstösen megenni pecsenyéjét”, ahogy mifelénk, Périgord-ban mondják. Mert egy csinos leányzóval a legszebb álom sem ér fel, s tudni való, százszor többet ér a fogadóbeli szolgáló a palotabeli hercegnőnél, ha ez utóbbi csak álomkép.
- Eredj csak, eredj, Miroul - bólintottam, s igen megsajnáltam, hogy ennyire szárazon marad torka, holott az imént még csurgott a nyála. - Igazad van, nem vigyázhatunk eléggé, lévén ez az országút. S azok a disznó alakok, kik ma este ott zabálták asztalunknál a pecsenyét, alighanem rég megértek az akasztófára.
Majd néhány dicsérő szóval enyhítve fájdalmát, kétfelől arcon csókoltam, úgyhogy önmagával és nagylelkűségével elégedetten távozott, ámbár ez szerény étek annak, ki az édeni tiltott gyümölcsből vélt lakomázhatni.
Nem aludtam el oly gyorsan, mint hittem volna, annyira sajgott fenekem a hosszú lovaglás után. No meg azok a csavargók is minduntalan eszembe jutottak, kik az országúton nyomon követtek. Félig-meddig megbántam már, hogy úgy döntöttem, ahogy döntöttem. Nincs nagyobb hiba a türelmetlenségnél, gondoltam, mely elsőbben is arra késztetett bennünket, hogy odahagyva a király és Épernon kíséretét, vállaljuk a kockázatot, hogy kellő hátvéd nélkül indulunk útnak, s mi több, arra, hogy első hibánkat megtetézve ne a kerülő utat válasszuk. Végtére úgy elhatalmasodott rajtam az aggodalom, hogy szívdobogást kaptam tőle, felkeltem, s oktalanul újra megvizsgáltam ablaktábláinkat, jól be vannak-e csukva, sőt Mundane-hez is bekopogtattam. Gondolhatják, ő sem aludt még: Maga nyitott ajtót, s így alkalmam volt egy pillantást vetni ablakára, mely zártabb volt a sírnál. Jó éjszakát kívántam neki, a lelkére kötöttem: reteszelje el gondosan ajtaját, és kardját készítse fekhelye mellé, kivonva.
- Ej, lovag! - nézett rám hamisan, kuncogva, s rőt haja-szakálla szinte lángot vetett a gyertyafényben
-, ha hitvese oly sovány és hideg lenne, mint jó kardja, volna-e oly sok szép gyermeke, amennyi van?
Nem volt jókedvem, mégis nevettem szerény tréfáján, azonban óva intettem: ha holmi kalandba bocsátkozna, utána jól zárja be ismét ajtaját. Ő nagy vidáman ráfelelte: Odüsszeuszként őrizkedni fog mindenféle Kirkéktől, Kalüpszóktól avagy szirénektől, a szépnemet amúgy sem állhatja, csak a kutyák s lovak társaságában lel örömet. Ez egészen Mundane-re vallott: kedvtelésből tettetni, s maszkája mögött kuncogni. Tőle távozva Delpech őrmester ajtajához léptem. Az őrmestert magát ágyán találtam, horkolva (az este ismét jócskán beivott), három gárdistája a padlón helyezkedett el, ahogy bírt. Láttam, vitézünk máris harcképtelen, tehát ellenőriztem ablaktábláit, s két emberét leküldtem az istállóba, hogy Miroullal hármasban őrizzék lovainkat, nekik tetsző módon váltogatva egymást az őrizésben. Az ott maradt egy szem gárdista lelkére kötöttem: ügyeljen gazdájára, s zárja mögöttem reteszre az ajtót.
Ez óvintézkedések után kissé megkönnyebbült a lelkem, mindazonáltal gondosan csőre töltöttem valamennyi pisztolyunkat, kihúztam hüvelyéből s a csuklómra csatoltam kardomat, a koppantót a gyertya mellé raktam, majd elfújtam a lángot, s úgyszólván magam is rögvest el- és kialudtam, oly hirtelen nyomott el a buzgóság. Mindazonáltal nyomasztó, zaklatott és visszatérő álmok üldöztek, álmomban folytonosan kerestem valamit, s ámbár nem tudtam, mit, azt tudtam: elvesztése súlyos következményekkel jár.
Úgy éreztem, alig aludtam valamicskét, amikor nagy zajra-lármára riadtam, s egy elnyújtott kiáltásra, mely végleg kitörölte szememből az álmot. Kiugrottam az ágyból. Pisztolyt ragadtam, s jobb kezemen a ráakasztott karddal kirontottam, és mint az őrült, ököllel vertem Mundane ajtaját, de hasztalan, válasz nem jött, s kinyitni sem bírtam, lévén belülről elreteszelve. Ott termett Giacomi, kezében égő gyertya, valamint Delpech gárdistája, mindketten anyaszült meztelen, végre a fogadós is előkerült, egy baltával felfegyverkezve, s ámbár szépen kért: ne törjük be a szoba ajtaját, mégis megtettük, minekutána kezembe kaparintottam a baltát s két aranyat ígértem neki az így okozott kárért.
Giacomi gyertyájára sem volt szükség, hogy lássam: szegény Mundane halott. A holdfény szabadon áradt be a nyitott ablakon, s megvilágította véres tetemét, melyen nem is tudom, hány seb tátongott. Neki módja sem lehetett a védekezésre, kardját csak félig sikerült kivonnia hüvelyéből. Málháinak nyoma veszett, mégsem hittem egy percig sem, hogy a gyilkosság oka azok elorzása lett volna, még kevésbé, hogy Mundane szántszándékkal nyitott utat gyilkosainak. S mivel az ágyon egy szoknyát meg egy vállkendőt láttam heverni, elküldtem a fogadóst és a gárdistát, ki lévén périgord-i, mint Delpech is, előbb még kinyilatkoztatta: azok a gazemberek, akik ezt tették, nem lehettek katonák, máskülönben egyszerűen elvágták volna az angol torkát, hogy ne kiálthasson, s ne verje föl a házat.
Ám a házat már alaposan felverték! Talpon volt az egész fogadó, és merő izgalomban a kiáltozás és a baltacsapások folytán. A vendégek, álmukból felriadva, egy szál ingben rohantak a helyszínre, kezükben gyertya. Én eltökéltem, megjátszom a mord katonát. A bámész sokaság elé plántáltam magam, azonmód, pőrén, de pisztolyt, kardot lóbálva, és ördögien mérges képet vágva rájuk rivalltam:
- Jóemberek, én a király tisztje vagyok, mint gárdistáim uniformisából is láthattátok az este. Ezennel meghagyom és megparancsolom nektek a király nevében, hogy vonuljatok vissza szobátokba, s bújjatok ágyba, mit sem törődve egyébbel.
S mert mégis akadt a sok nép között egy-kettő, ki előbbre tolakodott, olyan mohó kíváncsiság hajtotta, kardomat rájuk szegeztem, és harsányan elüvöltöttem magam:
- A teremburáját! Aki még egy lépést tesz, a másvilágra küldöm!
Ennyi elég is volt megfutamítani a sok nyúlszívűt, s ki-ki megtért a maga vackába, utat engedve Miroulnak, ki a folyosó végéről rohant kivont karddal a segítségemre, s úgy megörült, mihelyt konstatálta: kutya bajom, hogy közömbösen szemlélte a vérében heverő legyilkolt Mundane tetemét.
- Jaj, uram! - kiáltotta. Mást nem is sikerült kinyögnie, csak ezt kiáltotta, még vagy kétszer: - Jaj, uram!
- Miroul - vágtam a szavába -, rögvest menj vissza az istállóba, verd fel álmukból azokat a mamlaszokat, ha még mindig alszanak, és nagyon ügyelj! Mondd csak - kérdeztem, mivel nem volt kétségem, kinek a műve ez a gyilkosság -, a tegnap esti disznók rég elnyargaltak?
- Régen.
- S nem kellett volna-e a dolgot nékem jelentened?
- Minek, uram? Hisz alig két órával a vacsora után távoztak békén és nyugodtan, mint a király becsületes alattvalói. Nem fenyegetőztek, nem hepciáskodtak, ellenkezőleg, mindhármunkkal igen udvariasak voltak.
- Ej, Miroul, mégiscsak jelentened kellett volna a dolgot. Mostantól fogva ha a fogadó vendégei közül bárki megjelenne az istállóban s felnyergelne hajnal előtt, fuss hozzám és szólj!
Miroul lógó orral távozott. Kedvét szegte a kudarc, s még inkább, hogy megróttam érte, lévén inas létére roppant kényes a becsületére.
Távoztával kettesben maradtunk Giacomival. Én kivettem a gyertyát a maestro kezéből, s bevilágítottam az ágy alá. Ott leltem, amint gondoltam, Marianne-t, meztelen, összekucorodva, némán s úgy tetszett, félholtan az ijedtségtől. Megparancsoltam neki, jöjjön elő rejtekhelyéről, s minekutána engedelmeskedett, úgy tett, mint aki elalél, amint Mundane-t holtan megpillantotta, hanem az ájuldozáshoz sehogy sem illett eltökélt arckifejezése. Ridegen-hidegen ráförmedtem, öltözzön fel. Ő úgy is tett, s jóval higgadtabban, mint azt egy leánytól elvárta volna az ember, ki akaratlan szemtanúja lett egy ilyen vérontásnak. Míg figyeltem, igyekeztem szabadulni attól a kelleténél is nagyobb vonzalomtól, melyet a fehércselédek általában keltenek bennem, s úgy tekinteni Marianne-ra, mint ellenfelemre, kivel mindjárt meg kell vívnom, s nem mint csinos, üde leánykára, mert az volt: karcsú és hajlékony, mint a kardpenge, mégis igen csinos gömbölyűségekkel megáldva ott, ahol kell, s igen szép volt arca is: jáspisfekete szeme ragyogó, beszédes, haja gyönyörű, s a szája oly formás, hogy le nem vehettem róla szemem, amíg beszélt.
- Marianne - mondtam, szigort erőltetve magamra -, ha átadnálak a helybeli rendőrkapitánynak, kínvallatásnak vettetne alá, majd felköttetne, mert legalábbis cinkosa voltál egy gyilkosnak, hisz itt leltünk, a megölt férfi ágya alatt.
- Cinkosa, uram? - elsápadt, de lélekjelenlétét nem veszítette el. - Igazán nem vagyok az! Itt maradtam volna-e, ha az lennék, ahelyett hogy elfutottam volna a latrokkal?
- Kik, úgy lehet, kényelmesebbnek tartották, ha itt hagynak, munkájuk végeztével.
- Nem - kiáltotta -, nem. Esküszöm a lelkem üdvére. Legyen tanúm a Boldogságos Szűz s vigyen el itt helyben az ördög, ha hazudok! Sosem láttam tegnap este előtt a gazembereket, s ugyan ostoba voltam, hogy öt aranyat elfogadtam ama semmirekellőtől, annak fejében, hogy a goddammal kamatyolok, s amint elaludt, kinyitom az ablaktáblát. Az a gonosz róka azt mondta, csak meg akarja tréfálni s ráijeszteni. Azt állítja majd, hogy ő az én férjem, azért húzta le orrára a kalapot a vacsoránál.
- És te ezt elhitted, a nemjóját?
- Hogyne hittem volna, hisz odaadta rögtön az aranyakat! Ámbár azon meglepődtem, hogy azt is mondta: fussak ki az ajtón, mihelyt az ablaktáblát kinyitottam, de volt eszemben, inkább elbújtam az ágy alá, hogy jót nevessek a tréfán. Kegyelmes ég! Attól féltem, kardjuk általdöfi az ágyat s elevenen felnyársalnak! És gondolja el, uram, mivel szoknyám, vállkendőm a takaró alatt maradt, majd meghaltam félelmemben, hogy be találnak nézni az ágy alá és megölnek. Istennek hála, nem jutott eszükbe. A málhákban kutakodtak.
- Tehát nem vitték el nyomban?
- Nem, csak amikor az úr bekopogott.
- Giacomi - mondtam olaszul -, ezek a bérgyilkosok nyilván a levelet keresték.
- Uram - szólt Marianne, s úgy tetszett, arca visszanyerte színét, s ő maga magabiztosságát. - Értek olaszul, anyám firenzei volt. És tudom, hol a levél. A tükörből láttam, hová rejti a goddam, mialatt levetkőztem.
- Hol van?
- Addig meg nem mondom - szegte fel dacosan a fejét -, míg az uraság meg nem ígéri, hogy nem szolgáltat ki a rendőrségnek.
- Ebugatta! - káromkodtam. - Ez aztán a hidegvérű fehércseléd! Az orra előtt mészárolnak le egy nemesurat, s ő nem átall úgy alkudozni, mint egy firenzei kalmár!
- Hisz firenzei vagyok - felelte Marianne, s a szempillája sem rezdült.
- Gonosz némber! - rivalltam rá. - Ha kivallatnak, majd megoldódik a nyelved.
- De kegyelmed előtt és itt nem - vágta rá Marianne, akibe több spiritusz szorult, mint hittem volna.
- Giacomi, mint vélekedsz eme fehérszemélyről? - kérdeztem latinul. - Nem ravaszabb-e, hogysem becsületes lehessen? Te elhiszed meséjét?
- Ha ostoba lenne, inkább elhinném - felelte Giacomi, ugyancsak Cicero nyelvén: - Azonban ha a mondott levél státustitok, mint hiszed, hagyhatjuk-e, hogy a máconi prefektus foglalja le? Úgy vélem, meg kell alkudnunk.
- Előbb azonban még megpróbáljuk rohammal bevenni a várat - csattantam fel.
És hirtelen megragadva hosszú hajánál fogva Marianne-t, mezítelen mellének szegeztem a kardomat.
- Elég! - bömböltem torkom szakadtából. - Nincs alku! Beszélsz vagy meghalsz!
- Uram, ugyan már, hogyan ölne meg egy nőt - mosolyodott el váratlanul Marianne -, kegyelmed, ki attól is visszariad, hogy a bitóra küldje?
- Pierre - szólt Giacomi latinul. - Ez a leányzó egy szempillantás alatt felmért bennünket. Nem ismerhetjük ki, mélyebb, semhogy megmérhetnénk. Nem tudom, valójában mit tartsak felőle. Ám ha csakugyan cinkosa lett volna a gyilkosoknak, alighanem megmondta volna nekik, hol találják a levelet, hisz látta, hová rejtette el Mundane.
Ezt az argumentumot olyannyira helyénvalónak véltem, s általa mintegy bizonyítottnak Marianne vétlenségét, hogy megint gyengének bizonyultam, s nem hallgattam ama belső sugallatra, mely egész mást súgott, s úgy döntöttem: futni engedem a lányt, ha ideadja a levelet. Súlyos hibát követtem el, mint ez a továbbiakból majd kitetszik.
- Leányzó - mondtam -, ide a levelet, és szabad vagy.
- Nemesi szavára mondja, lovag úr? - kérdezte Marianne, farkasszemet nézve velem.
- Becsületszavamra. De honnan tudod - kaptam hirtelen észbe -, hogy lovag vagyok?
- Hallottam, amint a gárdisták őrmestere így szólította - felelte ő.
És ámbár ez csakugyan megeshetett volna, nem hittem neki, mégis elsiklottam a dolog felett, olyan türelmetlenül kívántam kézhez venni a levelet, mely három ország létérdekeit érintette, mert noha a navarrai csupán Erzsébetnek címezte, kétségem sem volt afelől, hogy királyom is érdekelt az ügyben.
- A goddam e málha alá tette a levelet - mutatott Marianne egy málhára, de olyan kárvallott képpel, mintha ő is legalább annyira kedve ellenére szolgáltatná ki nekem a levelet, amennyire kedvem ellenére engedem én szabadon őt.
A málha nagy volt és nehéz, pántokkal, lakatokkal dúsan megvasalva. Nem bírtam felemelni, amint a fülénél megragadtam, akárhogy erőlködtem is. Giacomit kellett segítségül hívnom, egészen elámulva azon, hogy Mundane egymaga képes volt e mutatványt végbevinni.
- Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó - mondtam, kezemben a levéllel Marianne-nak. - Mehetsz.
- Hála legyen Istennek és a lovag úrnak érte - bókolt nagyot és tisztelettudóan Marianne előttem. Tekintete ellenben alaposan rácáfolt bókjára, az se gyengédnek nem tetszett, se megbocsátónak.
- Inkább az ördögnek kellene hálát adnia érte - vélte Giacomi, ki közelebb lépve Marianne-hoz, búbánatosan hozzátette. - Hát nem gyalázat, hogy e derék nemesúr halálát meg sem siratjuk, annyira leköti figyelmünket ez az átkozott levél, amelyért megölték?
- Igaz, fivérem - feleltem. - Én is érzek ebben némi igazságtalanságot és kegyetlenséget. Ám az ember nem ülhet gyászt harc közben elesett bajtársáért, s én úgy hiszem, most, hogy ez a levél a kezünkbe került, mi magunk is nagy veszélyben forgunk.
S mert erre elnémult, s én úgy láttam: magában szegény Mundane-ért imádkozik, ott hagytam, s visszatértem szobámba felöltözni, zekém zsebébe csúsztatva a levelet, mely szinte égette bőrömet, hisz a halált hordozta magában. Az angol szobájába visszatérve ott leltem Delpech őrmestert, kit a gárdista felvert álmából, s ki, úgy tetszett, időközben kialudta mámorát, ellenben nem győzött szégyenkezni s pirulni amiatt, hogy a legnagyobb zajban-bajban úgy aludt, mint a mormota. Elküldtem a fogadósért. Giacomi is elment felöltözni. Alaposan megvizsgáltam Mundane sebeit, s részint a sebek alakjából, részint abból, hogy egy seb sem volt a hátán (amiről úgy győződtem meg, hogy oldalra fordítottam), arra következtettem, hogy tőrrel szúrták le s nem karddal szabdalták össze, mint Marianne nagy hazugul állította, hozzátéve, hogy még az ágyat is át-át döfték, s kis híján őt is megölték.
- Fogadós - kérdeztem a kapzsi képűtől, mihelyt belépett -, mit tudsz erről a Marianne-ról, ki itt szolgál nálad? Hol lakik, kik a szülei, melyik faluba való?
- Semmit, nemes uraság - felelte ő. - Tegnap délután vettem föl, egy órával azután, hogy szolgálóm szó nélkül eltűnt. Ez a különös leány maga ajánlkozott, s még a bérét sem alkudta ki, holott én nem fizethetek sokat, lévén oly szerény a hasznom. Hanem uram - tette hozzá -, instállom, meg kell fizetnie az ágy árát is, lévén az vérrel átitatva. Meg a lepedőét is, mert az eltűnt.
- Micsoda? - képedtem el. - Miket beszélsz! Hogy egy lepedő hiányzik? Azt képzeled, a rablók elvitték a lepedődet? Szép kis zsákmány lenne az nekik, mondhatom, hisz a nemesúr kifosztása gazdaggá tette őket!
- Hisz uraságod is láthatja - hadonászott a fogadós -, csak egy lepedő van az ágyon. Hol a másik?
- Mit tudom én - vontam vállat. - Talán a földre esett.
Erre négykézlábra ereszkedett a fogadós, bekukucskált az ágy alá, majd nagyot kiáltott és előhúzott egy összecsavart lepedőt. Első látásra kitetszett: csurom vér, s amikor széthajtottuk, egy tőr hullt ki belőle.
- Kutyateremtette! - tomboltam, magamon kívül. Hol az az ördögi nőszemély? Fogadós, az életedre! Vezess nyomban a szobájába!
Amint a fogadós kilépett a szobából s én a nyomában, rémülten rohant szembe velünk Miroul. Felemás szín szeme majd kiugrott gödréből.
- Uram - kiáltotta már messziről -, Marianne elvágtatott a kegyelmed spanyol kancáján!
- Mit beszélsz! Az én kancámon! - tajtékoztam dühömben.
- Aj, uram, be átkozott csellel élt! Odajött hozzám, azt mondta: nyergeljem fel a kegyelmed hátasát, s mivel a kantár akadályozott az ajtó kinyitásában, ő felajánlotta: addig tartja helyettem. Én kitártam az ajtó két szárnyát, s a következő percben ő megugratta a lovat, szempillantás alatt a nyeregben termett, s úgy ülve meg a kancát, mint egy férfi, megsarkantyúzta és elvágtatott.

Hatodik fejezet

Hogy a gyilkosságot a leány egymaga követte el, ama disznófejű gazok segedelme és cinkossága nélkül, azt további nyomozásunk végképp kiderítette. Marianne kihasználta a semmirekellők éjszakai távozását (kiknek, úgy lehet, más bűnök nyomták a lelkét), s az ő nyakukba varrta a gaztettet. Előbb jól bezárta Mundane ablakát s ablaktábláit, majd a tett elkövetése után sarkig kitárta az ablakot, s azon hányta ki az angol málháit, hogy azt higgyük, a rablók elvitték. Aztán letörölgette magáról a vért az egyik lepedővel, a tőrt belecsavarta, s ő maga is az ágy alá bújt, ájulást mímelve, amikor a gyilkosságot felfedeztük, melyet ő maga követett el, hideg elszántsággal. Szegény Mundane-ben legalább tízszer mártotta meg tőrét.

Feltehetőleg jóval előttünk érkezett meg Máconba, bejárta a várost, s mivel azt tapasztalta, minden fogadó megtelt, a Fekete lovat kivéve, s ebből kiszámította: itt kell megszállnunk, lefizette a szolgálót, a célból, hogy az felmondjon a fogadósnak, és beállt a helyére, gondolván, hogy Mundane bizalmatlan lenne egy útitársnővel szemben, de a szolgálóval nem, mivel országunkban köztudottan úgy szokás a szolgálókat megválasztani, hogy azok csinosak legyenek és fiatalok, s hajlandóak némi pénzmag fejében megédesíteni a vendégek éjszakáját. Ami pedig tegnap esti jövés-menését illeti, kacérkodását előbb velem és Giacomival, majd Miroullal, sugdolódzását a rókaképű menyéttel, ez mind csak arra szolgált, csábos mosolyaival egyetemben, hogy Mundane-t meghódítsa, bejusson szobájába, ágyába, s minekutána becézgetéseivel kellőképpen elfárasztotta, álmában megölje.

Mindössze két hibát követett el. Először azt (mint a gárdista helyesen megfigyelte), hogy nem a torkát vágta el rögtön áldozatának, mint Judit Holofernesnek, úgyhogy Mundane még kiálthatott egyet, és ezzel riasztott engem, másodszor azt, hogy azt képzelte: fel bírja emelni a málhát, hogy a levelet kivegye alóla, hisz Mundane is felemelte, ám ebben tévedett, kudarcot vallott, ily módon hiába ölte meg Mundane-t s jutott hajszál híján bitóra vagy felnégyeltetésre, amiből ügyesen megmentette magát azzal, hogy becsapott, mint szél az ajtót, s e szép alkut még azzal is megtetézte, hogy lovamat ellopta, holott ha másikat választ, ez lett volna az egyetlen, mely amazt utoléri.

Nem zárhattuk ki azt az eshetőséget sem, hogy ő volt ama kis létszámú csapat vezetője, mely Lyon óta a nyomunkban volt, de mert úgy látta, túl sokan vagyunk s a kelleténél harciasabbak, tehát nem vehették fel velünk egyenlő eséllyel a harcot, úgy határozott, hogy ha az erő nem használ, cselhez folyamodik. Ami engem illet, én nemcsak spanyol kancámat vesztettem el (holott ötszáz aranyat adtam érte, lévén igen szép s amellett gyors és erős állat), hanem immár a király hatalmas ellenségeinek a bűnlajstromán tudhattam a nevem, hiszen ez a Marianne nyilván buzgó Guise-párti, s amellett, mint tapasztaltuk, könyörtelen gazdái tervének végrehajtásában.

Majd szétvetett a düh. Vettem egy másik lovat, s ettől fogva a hosszabb úton haladtunk, úgy értem, mellékösvényeken. Fel is értünk baj és bonyodalom nélkül Párizsba, ahol nem volt addig nyugtom, míg át nem adtam lady Staffordnak, kivel ismét Joyeuse márkinénál találkoztam, Navarrai Henrik levelét. Ö nem győzött hálálkodni, de Mundane halálán nem látszott annyira bánkódni, mint elvártam volna. Úgy vélem, az angolok még nálunk is jobban figyelembe veszik a születés, rang, vagyon teremtette különbségeket, ami abból is kitűnik, hogy két szavuk van a nemességre (míg nekünk csak egy): gentry az alacsonyabb rangú, nobility a magasabb. Lévén Mundane kurtanemes, lady Stafford ellenben magas rangú hölgy, nyilván méltóságán alulinak tartotta Mundane-t megsiratni, s ámbár róla szólva dicsérte, azt is fenntartással tette, mondván, hogy Mundane igen hűséges volt ugyan királynőjéhez, de meggondolatlan ember. „Rash”, ezt a szót használta, enyhe megvetésének adva hangot, amikor megtudta tőlem, hogy ez az angol nemesúr nem átallt holmi fogadói szolgálóval paráználkodni, ki a tetejében még francia is volt.

Kissé csalódottan tapasztaltam, hogy aznap sem Joyeuse herceg, sem Bouchage grófja nem kereste fel a marsallnét, ám mivel egy darabig elidőztem patrónám szalonjában, s elcsíptem itt-ott egy-egy megjegyzést, alkalmam volt tapasztalni, ugyancsak falják itt az eretnekeket, s ez a szájjártatás némiképp Guise-szagú volt olyan emberek részéről, akik pedig egyes-egyedül a királynak köszönhették mesébe illő vagyonukat s szerencséjüket. Miroudot márki, kinek igen éles volt a szeme, észrevette meghökkenésemet, ámbár igyekeztem tőlem telhetően leplezni. Karon fogott s sotto voce odasúgta nekem:

- Be igazságtalanság, hogy szélkakasnak mondanak: nem én fordulok szüntelenül, hanem a szél...

Miroudot azok közé az emberek közé tartozott, akiket a Guise-pártiak majdnem úgy gyűlöltek, mint a hugenottákat. Akkoriban úgy nevezték őket: politikusok, s ezen azokat a katolikusokat értették, kik semmiképp sem kívánták kenyértörésre vinni a dolgot a mieinkkel, vagy mert titokban rokonszenveztek velünk, vagy, még gyakrabban, mert igen gyanúsnak tartották a pápa, a papság s a spanyolok vakbuzgalmát, s attól tartottak: az a nyakunkra hozhatja az inkvizíció rémuralmát; megint mások közülük a király hívei voltak, s tisztán látták, hogy az a polgárháború, amelybe Guise akarná az országot taszítani, senkinek sem használna, rajta kívül, hisz a vallás csupán ürügy neki becsvágya betöltésére.

Ezek a gyűlöletes politikusok valójában igen jó és derék emberek voltak, mint Miroudot, l'Étoile vagy Roquelaure, de mivel nézeteik - egy bizonyos körön belül - erősen különböztek, s amellett több volt bennük az elővigyázat, mint a buzgalom, sohasem sikerült összefogniok s egyesült erővel állni ellen a Guise-pártiak erőszakosságának, mellyel csupán sokaságukat és passzivitásukat szegezték szembe.

Mihelyt hírét vettem, hogy a király hazatért Épernonnal Lyonból, felkerestem. Egész sereg udvaroncot találtam előszobájában, kik valósággal ostrom alatt tartották, kegyeire és adományaira ácsingózva, hisz immár két hónapja színét sem láthatták. Többségükben royalisták voltak, de akadtak köztük ravasz Guise-pártiak is, kik egyszerre két jászolból eszegettek, s ámbár egyelőre emez uralkodó aranyait nyelték el, szemüket máris az eljövendőre függesztették, illetve benne reménykedtek.

- Ej, mi fili! - lépett elő a tolongók sokaságából Fogacer, s istenesen magához ölelt pókkarjaival, miközben szeme ravaszul villogott sátáni szemöldöke alatt. - Végre visszatértél kiküldetésedből! De máris kénkő- és máglyaszagot árasztasz, mint mikor egy ördögi szoknyával kezdtél ki a saint-denis-i temető sírhantjai között. Hanem ez most sokkal rosszabb - súgta fülembe. - Itt alig is esik szó manapság másról, mint varázslatokról, boszorkányságról és egyéb ördögi praktikákról, melyekkel élni szoktál, hogy a király körmönfont terveit szolgáld.
- Mi a mágiát illeti - feleltem nevetve, mert nem tudhattam, mennyit és mit hallott kalandjaimról -, főként forralt sós vizet írtam elő a főkegyencnek, torka öblögetésére.
- Ennél többet is mondogatnak, mi fili - susogta Fogacer.
- Ugyan mit?
- Hogy Épernon kíséretének ama tagjai közé tartoztál, kiket azzal bíztak meg, hogy suttyomban kétszázezer aranyat adjatok át a király részéről a navarrainak, s ő e pénzen háborút indítson a jó katolikus franciák ellen.
- Hisz a navarrai szóba sem állt velem, s meg sem látott!
- Éppen ezt találták gyanúsnak. Nem valószínű, hogy a béarni elfelejtett volna téged Szent Bertalan éjszakája óta, amikor összeismerkedtetek. És hozzáteszik: Mespech bárója közbejöttével juttattad el hozzá az aranyakat.
- Ez tiszta koholmány!
- Mi fili - vonta fel ívelt, fekete szemöldökét Fogacer -, ritka az olyan koholmány, mely tiszta.

Ezen jót mulatott, majd otthagyott, mert a tiszteletre méltó Miron doktor szólította, s én magamra maradtam, elképedve és megriadva, hallván, miféle hírek szállonganak rólam Párizsban, mert ezek úgyszólván nyílt prédájául vetettek leendő gyilkosaim késének. Olyan otromba hazugság akkoriban nem létezett, melyet az ostoba nép el ne hitt volna. Szerettem volna erről mást és többet is megtudni Quéribus barátomtól. Körülnéztem, s megpillantottam a tolongók közt egy Guise-párti főúr oldalán, akivel eszmét cserélt. Közeledtemre az ipse sietve elköszönt a bárótól, s úgy menekült el, riadt és barátságtalan pillantást vetve rám a válla fölött, mintha a sátán maga jelent volna meg előtte.

- A nemjóját! - kiáltotta Quéribus, minekutána kis híján megfojtott öleléseivel, s lesikálta arcomról a bőrt csókjaival. - Én Pierre-em, kegyelmed szerfelett rossz hírbe keveredett itt Párizsban. Az a kétszázezer arany csúnya foltot ejtett jó híre arany címerén!

És nevetett, igen elégedetten saját elméncségével.
- S ugyan ki hiszi el ezt a képtelen mesét?
- Itt az udvarban senki, azt az ostoba frátert kivéve, ki feltartott, míg a kegyelmed puszta látása meg

nem futamította. A Louvre-ban ugyanis majd mindenki tudja, mi célra adott a király pernonnak kétszázezer aranyat távozása előtt, tudniillik útiköltségei fedezésére. De Párizs népe úgy fog hinni e mesében, mint a Szentírásban, ezt bizonyosra veheti.

- S vajon ki találja ki az effajta hazugságokat?
- Hogyan? Kegyelmed nem tudja? Hát a Sánta! Van bizonyos tehetsége olyan híreket koholni, melyek a lehető legalkalmasabbak arra, hogy a királynak ártsanak és a Sánta bátyjának használjanak. Ezeket aztán leíratja holmi cédulkákra és elküldi, pénzzel kibélelve, Párizs legelvakultabb, leginkább Guise-párti prédikátorainak, s azok úgy hintik el e rágalmakat vasárnaponként a szegény nép körében, mintha Isten igéjét hirdetnék.
- És van, aki elhiszi, hogy a király azért küld kétszázezer aranyat a navarrainak, hogy őt tulajdon hadai ellen fordítsa?
- A párizsiak, Pierre. Nincs az a képtelenség, amit el ne hinnének, ha elég sokszor elismétlik nekik. Többek között azt is elhiszik, hogy a király négyszázezer aranyat költött el Lyonban kis ölebek vásárlására.
- Öleb? Az mi?
- Picurka kutya, olyan, amilyeneket hölgyeink szívesen tartanak az ölükben. Figyelje meg, Pierre, mekkora summa: négyszázezer arany. Ha kutyánként ötszáz aranyat számítok, a király nyolcszáz ebet vásárolhatott volna belőle. Irgalmas ég! Ugyan mihez kezdene velük?
- És ezt is szószékről merik hirdetni?
- Nem, dehogy. Ezt a sekrestyékben susogják, a gyóntatószékekben mormolják, a katedrákról hirdetik, körmenetekben sipogják. Papi szemináriumokon ezt a leckét adják fel a kispapoknak. S a sorbonne-i uraságok erről íratnak glosszát diákjaikkal. Lelkemre! Bele kell halni! (Ámbár időközben mindkét kifejezés kiment a divatból, Quéribus még élt velük, ezzel is hűségét tanúsítandó Henrik iránt, mert mindkettőt ő hozta divatba, amikor még csupán Anjou hercege volt.) Vegye számításba, Pierre - folytatta nagy hévvel, de hangját halkabbra fogva -, hogy Párizsnak majdnem ötszáz utcája van, és a legkisebb utcára is jut vagy tíz klerikus (pap vagy szerzetes), és akkor elképzelheti, micsoda irdatlan nagy hálót terít rá jó városunk kisembereire Guise-nek ez az ötezer vakbuzgó híve!
- Kardforgató Quéribus - szólt közbe Csorba, hosszú orrát Quéribus és közém dugva, s ez orról, mint mindig, egy lehullni készülő csepp csüngött alá -, és te, Köpöly, azt hallottam, lévén hosszú a fülem (és ez csakugyan igaz volt!), hogy összeesküsztök a Dicső ellen. Ez főbenjáró bűn országunkban. Hát ti sosem jártok templomba? Nem ismeritek az Újtestamentumot, a Sánta tolmácsolásában? A nagy Kurafiéban? A nagy Disznóéban? És ami a fő, a Dicsőében, ki oly örömest öblögeti torkát önmaga dicséretével? Kérlek, vegyétek figyelembe, hogy a mi négy evangelistánk a négy lotaringiai. Az első: a Sánta, a második: a nagy Disznó, ki emséjén hentereg, a harmadik: a nagy Kurafi, ki egyik kezével a szenteltvíztartót lóbálja, a másikkal hímvesszejét, s a negyedik a Dicső, valamennyi közismert és ismeretlen erény tüköre. S négyen együtt tartópillérei és kariatidái Szentséges Anyánknak, az Egyháznak.
- Csorba, te savanyodsz - intette le Quéribus, ki Guise-ellenes volt ugyan, azt azonban mégsem szerette, ha a füle hallatára hercegeket pocskondiáznak, még ha idegen - lotaringiai - hercegekről van is szó.
- Párizs savanyodik! - vágta rá Csorba. - Párizs két nagy bajtól szenved: százezer lova van és ötezer papja. Az előbbiek özönnel öntik ránk bűzös ganajukat, az utóbbiak Guise-párti prédikációikat.

Mire jót nevettünk, s az udvaroncok körénk sereglettek. Mindig is mohón lesték Csorba mondásait, hogy aztán széltében-hosszában terjesszék őket a Louvre-ban. Csorba egyik karját az enyémbe öltötte, a másikat Quéribusébe, s miközben azt a cseppet - Istennek hála! - saját zekéjére ejtette le, bevont kettőnket egy ablakmélyedésbe, hol előbb körülnéztünk s megállapítottuk: senki sem könnyített még itt belein, lévén az óra korai, majd tanácsot tartottunk, ámbár, az igazat megvallva, csak futólag.

- Köpöly - mondta Csorba igen halkan és halálos komolyan -, a királyt nagyon bántja, hogy Épernon küldetése nem járt sikerrel. Erősen számított rá, hogy a béarni megtér, s őáltala megerősítheti saját trónját. Azonkívül miattad is aggódik, a maga nagy jóságában, mivel hallott máconi kalandodról.
- Hogyan? Máris?
- Henriknek megvannak a maga ágensei. Vagy azt hitted, te vagy az egyetlen? Egyébiránt fogadni fog, mihelyt lepergette bűnei orsajának fonalát Auger páter fülébe.
- Csorba - kezdtem -, te, akinek oly bölcs a bolondsága...
- Szép kezdet - dörzsölte kezét Csorba.
- Magyarázd meg nekem, miért választott a király gyóntatójául egy jezsuitát, holott mindannyian tudjuk: miféle szép terveket szövögetnek rendtársai Londonban, Tréves-ben, Reimsben és Rómában.
- Ő erre azt feleli: Auger páter meggyőződéses royalista, és mindig is az volt.
- De van rá más válasz is - szólt közbe Quéribus. - Az, hogy a jezsuiták óvakodnak mindent egy lapra feltenni.
- Igaz - bólintott Csorba. - Csakhogy kilencet tesznek Guise-re és csak egyet Henrikre.
- Uraim - lépett sietve hozzánk egy langaléta, tulitarka ruhás udvaronc, ha emlékezetem nem csal, Alphonse d'Ornano -, végtelenül sajnálom, de kénytelen vagyok kegyelmeteket innen kitúrni. Könnyítenem kell magamon, s ez a hely éppen megfelel célomnak.
- Korzikai, tiéd e hely, mert a legderekabb vagy az összes korzikai közül, s királyodnak igaz híve.
- Ez, látod, igaz - tolta le sebten a nadrágját d'Omario -, bármikor kész lennék királyomnak az életemet odaadni.
- És ürülékedet palotájának - vihogott Csorba.

E pillanatban megnyílt a király ajtaja, és Du Halde harsány hangon hirdette ki:
- Siorac lovag, a király orvosa.
Rögvest átnyomakodtam a sokaságon. Igyekeztem szerény arcot vágni, holott titokban igen büszke

voltam rá, hogy e fényes uraságokat megelőzhetem. Csorba a nyomomba szegődött, ám a küszöbön Du

Halde útját állta.
- Azt mondtam: a király orvosa - állt elébe Du Halde peckesen, mint egy német kóborlovag.
- Én is az vagyok. Én a lelkét kúrálom - méltatlankodott Csorba.
- Hadd jöjjön, Du Halde - kiáltott ki a király.
- Du Halde, ezentúl csakis úgy nevezlek majd: Halt!

A király a kandallónál várt, a mellvédre könyökölve, sárga hasítékokkal díszített, halványzöld zekében, melyet, akárcsak nadrágját, egészen elborított az aranyhímzések, drágakövek és igazgyöngyfüzérek sokasága. Spanyol gallérja alatt, melynek patyolatfehér fodrai gyönyörűen ki voltak keményítve (őfelsége maga keményítette ingmelleit, rizslében), dupla soros, aranyfoglalatú ámbra nyakláncot viselt. Amint közelebb kerültem a királyhoz, megéreztem, milyen kellemes illatot áraszt ez a nyaklánc... Jobb kezén két gyűrű ékeskedett, a balon három, s mindkét fülében fülönfüggőt viselt, az egyik gyémántos volt, a másik igazgyönggyel ékes. Haját magas ívben tornyozta fel a kis sipka alatt - ez volt a legújabb divat -, melyen kócsagtoll rezgett.

Henrik, ki bizalmas együttléteink során gyakran volt fesztelen és nevetős, mint legutóbbi beszélgetésünk alkalmával is, e reggelen komor kedvében volt, tehát nem remélhettem, hogy rám nevet vagy akár csak el is mosolyodik. Nem is volt hajlandó másra, csupán csókra nyújtotta jobbját. Bal keze eközben oly mozdulatlanul nyugodott a kandalló párkányán, mintha márványból faragták volna ki, teste, akár egy kőszobor. Szép, fekete, mély és csillogó olasz szeme eközben arcomat fürkészte, merőn nézett a szemembe, úgy, hogy szempillája sem rezdült közben.

Így, bálványként felékesítve (és legalább annyi drágakővel-ékszerrel megrakva, mint Erzsébet királynő 1586-ban, Londonban, amikor szemtől szembe láthattam, Pomponne de Belliévre követjárása alkalmából), magas, előkelő - ámbár kissé már pocakosodó - termetével, igen szép, noha zárkózott és bánatos arcával Henrik igazán királyi méltósággal állt ott, mintha az lett volna a legfőbb gondja, hogy a királyképet megtestesítse, mégpedig úgy, hogy az pusztán önerejénél fogva parancsoljon tekintélyt. Ha szája szóra nyílt, választékos beszéde sajátos bűverőt kölcsönzött gondolatainak, úgyhogy azok mindig okosabbnak, finomabbnak, igazabbnak és helyénvalóbbnak tetszettek, mint mások gondolatai. Végezetül, mint már mondtam, adakozóbb természetű volt minden más királynál, nagy ajándékokkal halmozta el azokat, akik szolgálták, s ez nem csupán veleszületett nagylelkűségének volt a következménye, hanem annak is, hogy ő ebben látta a király egyik feladatát, s szolgáit „gyermekemnek” szólította (saját gyermeke nem lévén egy sem), és határtalanul megbocsátó, elnéző és jó volt hozzájuk, ha hívek maradtak hozzá.

De ha mindenáron hibát kívánna lelni valaki e jó uralkodóban - amitől jómagam viszolygok, mert szívből szerettem -, hát legfeljebb azt hozhatná fel ellene, hogy a királyról (temérdek munkával és szellemmel) kialakított, sajátos eszményképe, pompázatos megjelenése, az a kifinomult etikett, mellyel körülvette magát, nyilvános beszédeinek kimódolt ékesszólása, az a bámulatos okosság, amelyet státusügyekben mindenkor mutatott, s végül határtalan nagylelkűsége tisztjeivel és szolgáival szemben, egyszóval: ez a nagyon szép és nemes, sőt fennkölt eszménykép maga is majd oly mozdulatlan volt, mint Henrik szép keze a kandalló párkányán, mint a márvány, sőt mint márványon a márvány, mondhatnám. Míg nem kerültem elég közel hozzá, hogy térdet hajtsak, jobbját sem nyújtotta felém, hanem megőrizte a szobor merevségét egész testében s merőn rám szegzett tekintetében is.

Amíg szolgálatában álltam - azaz holtáig -, mindig úgy láttam: Henrik bizonyos viszolygást érez a cselekvéssel, mozgással, aktivitással szemben (holott kora, sajnos, rákényszerítette mindháromra). Nem mintha gyenge akaratú lett volna vagy határozatlan lelkű. Ám mivel mindennapos olvasmánya volt Machiavelli, úgy hitte, bölcsebb vaknak tettetnie magát, szerepet játszani, kivárni, időt nyerni, mosolyogni, s az effajta viselkedés nagyon is megfelelt természet adta hajlamainak, melyek arra ösztökélték, hogy sztoikusan, arcizomrándulás nélkül tűrjön el túlkapásokat, sértéseket, tolvajlásokat, sőt olykor akár megaláztatásokat is. Nem mintha bosszúság nélkül viselte volna el őket, s szilárdan el nem tökélte volna közben a lelke mélyén, hogy egykor még megfizet értük. De türelme a kelleténél is hosszabb volt, s olykor azt a hiedelmet keltette ellenségeiben, kik ettől vérszemet kaptak, sőt olykor saját szolgáiban is, hogy puha és gyáva, holott sem ez nem volt, sem az (mint ezt későbbi események is bizonyították).

Ez a végtelenül eszes király hitt az ész hatalmában, egy vakbuzgó században - s alighanem ez volt fő hibája. Argumentálni akart és meggyőzni, s nem az ő romlásán munkálkodó fejeket nyakuktól elválasztani. Végezetül mégis erre kényszerült, de mintegy ultima ratióként, s mert mást immár nem akarhatott és nem tehetett, őszinte kétségbeesésére.

Jól emlékszem például a prédikátoroknak és a Sorbonne ama doktorainak esetére, kik nem szűntek meg a királyt sértegetni és rágalmazni, mely három kurta esztendővel történt az itt elbeszélt naptól és beszélgetéstől számítva. A király nagyon felindult ellenük, maga elé rendelte őket és a parlamentet a Louvre-ba, és jó két óra hosszat pirongatta őket, szemükre hányva keményen és elkeseredetten azt az orcátlan és féktelen szabadszájúságot, mellyel ellene prédikálnak.

A semmirekellők reszketve hallgatták, s a legriadtabban éppen a saint-prévost-i plébános, bizonyos Boucher nevezetű (akire oly jól illett a neve: mészáros), kit őfelsége nyíltan „gonosznak és pimasznak” titulált, mivel nem átallt volt róla nyilvánvaló rágalmakat és hazugságokat terjeszteni a szószékről, a többi közt például azt, hogy őfelsége parancsára zsákba varrva a Szajnába vetették az orléans-i teológust, Burlat-t, holott Burlat nemcsak elevenebb a csíknál, de Boucher nap mint nap vele dorbézol más papok társaságában; együtt zabálnak, isznak, ármánykodnak és tanácskoznak.

- Boucher - kiáltotta a király - és ti mindannyian, papok és doktorok, kiket egyazon korpás lisztből gyúrtak, nem tagadhatjátok magatok előtt sem, sajna, hogy ezáltal kétszeresen is kárhozatra ítélitek lelketeket.

Elsőbben azért, mert nyilvánosan és az igazság mezében pocskondiáztok engem, törvényes, Isten adta királyotokat, s becsületembe vágó koholmányok és rágalmak sokaságát szórjátok rám, amit a Szentírás tilt.

Másodszor azért, mert az emelvényről lelépve, hol rútul hazudtatok az én rovásomra, nem átalltok egyenesen az oltárhoz vonulni s misét mondani, anélkül hogy előbb kibékültetek volna velem s meggyóntátok volna fent mondott hazugságaitokat s rágalmaitokat, ámbár naponta azt prédikáljátok híveiteknek, hogy aki hazudott avagy rosszat mondott embertársáról, annak előbb meg kell követnie a sértett felet, mielőtt az oltár elé lépne.

Mi pedig kegyelmeteket illeti, a szabad művészetek sorbonne-i professzorait, azt hallottam: e hó 16-án, dús vacsora után, gyűlésre jöttetek össze, és némi vita után titkos határozatot hoztatok négy fal között, miszerint jogos megfosztani hatalmától azt az uralkodót, ki nem olyan, amilyennek szerintetek lennie kellene. Egyesek utóbb arra kértek: hagyjam figyelmen kívül e határozatot, mivel egy lakoma elköltése után hoztátok meg. Mindazonáltal arra kívánom itt emlékeztetni a sorbonne-i uraságokat, kik ittas fővel bele merészelik ártani magukat jogar és korona dolgába, valamint a prédikátor urakat is, hogy a jelenlegi pápa, VI. Sixtus vagy egy tucat sarus barátot küldött gályára, mert rosszat találtak mondani róla. S végül, akarom, kívánom és megparancsolom: véssétek jól emlékezetetekbe, egy sincs köztetek - azt mondom, egy sincs -, ki ne érdemelne legalább akkora avagy nagyobb büntetést, mint fent mondott sarus barátok. Ez egyszer még hajlandó vagyok mindent megbocsátani és elfelejteni, feltéve hogy nem estek vissza régi bűnötökbe, mert ha mégis, igenis utasítani fogom a parlamentet, hogy példás és jogos ítéletet mondjon ki fejetekre.

Szép és erőteljes szónoklat volt, kétségkívül, de finom értelme sokkal magasabb röptű volt, hogysem ily alantas lelkeket megérinthetett volna, akikhez szólt. Ezek, mihelyt tapasztalták, a beszéd elhangoztával, hogy hájas nyakuk megmenekült a kötéltől, melyre rászolgált, s elmaradt a büntetés, még nőtt vakmerésük s gyűlöletük a király ellen, türelme miatt.

De Thou egyszer azt mondta nekem, hogy a király azért oly rest és halogató a cselekvésben, mivel ő mindenekfelett státusférfi, s a dolgozószoba nyugalmát kedveli, hol eltöprenghet a királyság hagyományairól, szokásairól és ediktumairól, hogy helyrehozza a hibákat, melyeket éles szemmel felfedez, és akkor volt a legboldogabb, amikor uralkodása békés éveiben idejét ama hatalmas törvénykönyv megalkotásának szentelhette, melyet mindmáig úgy emlegetnek, e nagy horderejű munkát megillető, jogos tisztelettel, hogy III. Henrik törvénykönyve.

Nem tudom, a magam részéről mindenben osztom-e véleményét, hisz sokszor voltam szemtanúja, hányszor hozott a király olyan, magában véve kitűnő határozatot, mely mégsem vezetett eredményre. Ilyen volt Épernon követjárása is a navarrainál. Királyunk esetében nem a gondolat nem lelt társra a cselekedetben, inkább a cselekedet maradt árva, lévén az adott helyzet rendesen annyira változékony és kiszámíthatatlan, hogy a tett sikertelen maradt s utólag kétségesnek tetszett: valóban a bölcsesség szülte-e. S ha az ember egybeveti a király és Guise herceg viselkedését ugyanebben a periódusban, 1584 és 1588 között, az utóbbit is éppoly habozónak, ingatagnak, tehetetlennek látja. Mert a helyzet számára is éppoly áttekinthetetlen volt, mint a király számára. Maga mellett tudhatta ugyan Spanyolország aranyát és a nép kegyét, ám maga ellen a király legitimitását, no és mivel a vallást választotta pajzsául, ez a pajzs hajtotta is, nyomasztotta is, és elhomályosította látását, úgyhogy rák módján, hátrafelé araszolt a trón felé.

És az én szegény uram lépteit, tetteit még nehezítette lelkifurdalásainak mérhetetlen súlya szenvedélye miatt, hisz azt mindkét egyház (a hugenotta csakúgy, mint a katolikus), pápista papok, református lelkipásztorok és a nép maga is mélységesen megvetette és gyűlölte. Ezért vonult vissza Henrik oly gyakran kolostorba, s merült el egy szűk cella homályában imákban és önsanyargatásban, ezért vett részt végeláthatatlan körmeneteken meztélláb Párizs utcáinak sarát-mocskát tapodva, a bűnbánók darócingében kántálva, zsolozsmázva, magát ostorozva, hogy lelkét ez utálatos tehertől megszabadítsa. Úgyhogy bármennyi köpés (rágalom, hazugság, paszkvillus) hullt is e szegény lélekre a templomi szószékek magasából, bármennyire csorbította is hatalmát, bármi otrombán sértegette is őt Guise, a lelke mélyén még feketébbnek ítélte bűneit, mint ahogy azokat lefestették. S ha a benne élő király bosszúért kiáltott is, a bűnös lélek kész volt fenékig üríteni a megaláztatások epével és ecettel telt serlegét.

Nem állítom, hogy mind e gondolatok megjárták agyamat annyi idő alatt, amennyi attól a perctől fogva, amikor Du Halde bebocsátott, addig a percig telt el, amikor a király elé térdepeltem s ő csókra nyújtotta nekem szép kezét, s én azt óvatosan fektettem érdes tenyeremre, tudván, mennyi gondjába került és kerül e kéz bársonyos puhaságának megóvása. De seregestül támadtak s támadnak effajta gondolataim, ahányszor emlékezetembe idézem e beszélgetésünket sok más között, nem mintha bármi rendkívüli elhangzott volna köztünk, hanem mert annyira szemembe ötlött akkor a király magatartása, ki oly mozdulatlan volt, mintha saját szobrához állt volna modellt. Fájdalom, aljas ellenségei, kik szüntelenül mocskolták őt életében, némileg diadalmaskodnak felette holta után is, mivel az őt ábrázoló metszeteken hol úgy látni Henriket, amint egy kosarat szorít keblére - a kosárban kis öleb -, holott ez a szeszély egy napig ha tartott, hol golyójáték közben - ezt még egy óra hosszat sem művelte. Mégis effajta gyermekes és nevetséges képekkel csúfolják meg a mai napig egy oly uralkodó méltóságát, ki tizenöt évig országolt, s felbecsülhetetlen érdeme, hogy mindvégig megóvta az ország békéjét, és foggal-körömmel védte meg a trón utódlásának törvényes rendjét.

Boquet, ki a róla elnevezett golyójátékot feltalálta, nyomorultul tengette életét Párizsban egy sötét műhelyben, s kézzel esztergálta játékszereit, melyekből senki sem kért mindaddig, míg a király egyik szolgája rá nem ismert a kézművesre: ő fürkészte volt ki a lengyel erdőket, amikor a király tizenkét esztendővel korábban elmenekült Varsóból. Boquet soha nem kért és nem is kapott jutalmat jeles szolgálatáért. Amint Henrik a dolog hírét vette, felkerekedett egész udvarával, elvonult Boquet boltjába, felvásárolta összes golyóját, újabbakat is rendelt. A kíséretét alkotó udvaroncok mind követték példáját, s őket majmolva fokról fokra az apródok, lovászok, lakájok is, majd a diákok, kézművesek, polgárok, kalmárok s végezetül még vidéki városaink lakosai is. Ami a királyt illeti, minekutána nyilvánosan elszórakozott a játékkal, éppen annyi időt szánva rá, amennyi ahhoz kellett, hogy az országban divatba hozza, s ily módon gazdaggá tette a derék szerény Boquet-t, a maga golyóját Csorbának ajándékozta, ám az is ritkán játszott vele: jobb szeretett szót fűzni szóba, mint egy golyót egy fadarabba. S noha Boquet meggazdagodása egy fillérjébe sem került a kincstárnak, e réven is nevetség és gyűlölség tárgyává tették a Guise-pártiak nagy királyunk hűségét, háláját, nagylelkűségét.

- Siorac - mondta a király, miután megcsókoltam jobb kezét és felegyenesedtem -, hallottam máconi kalandja hírét egy rendőr hadnagyomtól, ki a legrövidebb úton, lóhalálában nyargalt fel Párizsba, miközben kegyelmed a biztonságosabb, de hosszabb utat választotta. Ám a hadnagy jelentése sommás volt. Szeretném élőszóval és részletesebben hallani a történetet.

Eleget tettem, tőlem telhetően, őfelsége kívánságának, tudván, mennyire tüzetesen kíván mindenről értesülni, és hogy a beszámolónak jól és színesen kell szólnia, elevenen, lélektelien és a képzeletet is megmozgatva.

A király vállára hajtotta fejét, mintegy a gondolkodó szobraként, majd rövid fejtörés után így szólt:
- Egyfelől jobban tettem volna, ha Mundane-t Quéribus kíséretéhez csatolom. Kegyelmed, Siorac, túlságosan is magára vonta Guise-ék figyelmét, részint mint az én orvosom (már kitudták, hogyan szolgál követemül Marc Miron különféle ügyekben), részint mint vitorlát kurtító hugenotta, s harmadsorban mint fia egy hírneves apának, ki a navarrai királyt szolgálja. Másfelől azonban Quéribus nem folytatta volna olyan jól és gyorsan le a vizsgálatot Máconban, hogy ráleljen a levélre, mint te, gyermekem.
Henrik, ki velem egykorú volt, e szóval: gyermekem, egyszerre nyilvánította ki szeretetét és háláját. Ő tetőtől talpig az árnyalatok embere volt, s tudott kevés szóval sokat mondani.
- És milyen volt az a Marianne? - kérdezte.
- Eleven, barna, jóvérű, szeme, mint a jáspiskő, haja hollófekete, szája ennivaló.
- Megette volna, ha alkalma nyílik rá? - kérdezte a király komolyan.
- Nem kockáztattam volna meg, ha egy ilyen levél vivője vagyok. Rossz macskának girhes egér jut.
- Tévedsz, Köpöly - kottyant közbe Csorba. - A leányzó szép volt, tehát úgy áll a mondás: szép macskának girhes egér jut. S az egér sem oly igen girhes, ha sikerül elfutnia.
- Csorba, ismersz valakit errefelé, akire ráillik e leírás?
- Ismerek. Jó nemesi családból való és két lábat szolgál.
- Két lábat? - vonta fel kérdőn szemöldökét a király.
- Egy kurtát meg egy könnyűt.
- Jaj, Siorac, akkor ügyelned kell saját biztonságodra és családodra. A Sánta viperafészkében gyilkos tervek kelnek ki a tojásból. Máris nyakadba varrták azt a kétszázezer aranyat! Eztán a kés következik. Távozz Párizsból, gyermekem, még a mai napon, késedelem nélkül. Utazz el várbirtokodra, Pudvás Tölgybe, kapj ott erőre, és addig ne gyere vissza, míg nem hívatlak. Kincstárnokom e papiros ellenében kétezer aranyat szolgáltat kezedhez. Jól erősítsd meg belőle váradat, és fegyverkezz fel. És amíg te távol időzöl, az én Csorbám, akivel rosszmájúság dolgában senki nem veheti fel a versenyt az udvarban, el fogja terjeszteni a Louvre-ban a hírt: megsértetted a királyt, s ő büntetésül birtokodra száműzött.
- Jaj, felség - kiáltottam -, nagy fájdalom és bosszúság nekem egymagában is, hogy meg kell felségedtől válnom. Miért tetézi ezt meg a kegyvesztésemről szóló gonosz hírrel?
- Ugyan! A hír elszáll, de most jobban megvéd majd két század lövésznél. Ki tudja, nem állít-e be hozzád végül holmi Marianne, nem azért, hogy megöljön, hanem hogy magányodban megvigasztaljon, s kardodat Guise-nek nyerje meg?
- De a nemjóját! - fakadtam ki. - Kéthüvelyknyire döfném szívébe kardomat!
- Igen csinos módja a paráználkodásnak - vélte Csorba. - Csak az a hibája, hogy nem lehet megismételni.
A király azonban el sem mosolyodott e tréfára, lévén mélabús kedvében. Ilyenkor senki emberfia nem deríthette fel, nem könnyíthetett a lelkén, s nem gyógyíthatta meg.
Nem kevésbé volt komor az én kedvem sem, amikor búcsút vettem jó gazdámtól. Nem tudhattam, mikor látom viszont, s addig bizonnyal nem szolgálhatom újra, míg a kétszázezer arany körül vert csinnadratta el nem ül. A közeljövőre nem volt más kilátásom, mint néhány hosszú, mogorva hónap Pudvás Tölgyben, várbirtokomon, hol nem vár rám egyéb gyönyörűség, csak az, hogy megerősíthetem váram falait. E célra a nagy rabbinus, megint csak megkurtítva részem, ezerötszáz aranyat számolt le kezemhez, s igen meglepődött, látva, mi kevéssé örülök annak, hogy a sárga csikókat erszényembe besöpörhetem. Az igazat megvallva, mióta tudtam: el kell hagynom a Louvre-t, annyira mardosott a bánat, s úgy patakzottak könnyeim, hogy Csorba, gondolom, könnyen elhitethette ország-világgal kegyvesztésemet. Mire a Strucc utcai kapun kiléptem, már értesült róla Fogacer, Quéribus, Giacomi és Miroul, valamint Rambouillet kapitány, ki egy zsámolyon üldögélt a kapu mellett (előszeretettel nyugtatta pocakját combjára, lévén nagy a súlya). A kapitány a maga derűs és jóakaratú módján kezet nyújtott:
- Isten áldja, barátom - mondta. - Jobban szereti kegyelmedet annál a király, hogysem sokáig tarthatna e száműzetés!
Szavai kimondhatatlanul jólestek és megvigasztaltak (noha tudtam: a kegyvesztés csak csel), úgyhogy lehajoltam hozzá, s miközben borsó nagyságú könnyeket hullattam, kétfelől megcsókoltam Rambouillet cserzett arcát, mely vaskos volt és vörös, mint a füstöletlen sódar.
- Én Pierre-em - mondta Quéribus -, lépjünk be a Bourbon-palota kápolnájába! Üdvös lenne, ha ott látnák kegyelmedet a misén ezen az utolsó vasárnapon, melyet még Párizsban tölt. Amellett ott nyugodtan beszélgethetünk és nem kell merénylőktől tartanunk. Ilyenkor, kora reggel, még kevesen vannak a kápolnában.
Amint megpillantott bennünket a kápolna pocakos sekrestyése, elénk jött, hogy „méltó és jó helyre kísérjen”. Cifra öltözetünk láttán szép obulusra számított, s amikor Quéribus azt felelte neki, hogy mi az utolsó padot választjuk, részint alázatból, részint, hogy ott zavartalanul átengedhessük magunkat áhítatunknak, a sekrestyés, ki jól értett ezen a nyelven, hisz annyi és oly sokféle találka - még szerelmi is zajlott le e kápolnában, mely oly kényelmesen közel esett a Louvre-hoz, s ő szelíden szemet hunyt mind e találkákra, ha kellőképpen megkenték tenyerét, egy hatalmas pillér mögé ültetett bennünket, és távozott, igen elégedetten önmagával és a mi bőkezűségünkkel s azzal a jókívánsággal, hogy az Úristen tartson meg bennünket örökkétig szent oltalmában.
- Ámen - mondta rá Fogacer.
- Uram - kérdezte Miroul -, kiállhatok-e a templom elé, hogy a környéket szemmel tartsam?
- Eredj, fiam, eredj csak - mondtam szomorúan. - Csavarogd jól ki magad. Isten tudja, hány hónapra kényszerülünk megválni Párizs utcáitól. Nézz körül, fiam, nézz! De ne menj messzire! Még ma el kell indulnunk a sík földre.
Miroul elvonult. Barátaim körülfogtak - Quéribus jobbomra ült, Giacomi bal oldalamra, Fogacer a hátam mögé állt -, s kérdésekkel halmoztak el kegyvesztésem felől. Fogacer-t egy apród kísérte, kit ő Silviónak szólított (ama kislegény emlékére, kit vagy tizenkét esztendeje Périgueux-ből szöktetett el, s ki belehalt egy misererébe, mély gyászba borítva őt). Óvakodtam nekik Mundane-ről, Marianne-ról avagy lovam elorzásáról beszélni, mindössze annyit árultam el: a király el akar távolítani Párizsból ama hír miatt, miszerint kétszázezer aranyat adtam volna át Navarrai Henriknek.
- Ó, fivérem - súgta a fülembe Giacomi -, ámbár kétségbe ejt, hogy kegyelmedet száműzték Párizsból, az én ügyem szempontjából kapóra jön ez a száműzetés, feltéve, hogy fivérem hozzájárulásával követhetem Pudvás Tölgybe.
- Ej, fivérem, be különösen gondolkodik! - feleltem én, igen mogorván. - Száműzetésem kapóra jön kegyelmednek? Kegyvesztésem malmára hajtja a vizet?
- Ó - pirult fülig Giacomi -, rosszul fejeztem ki magam, Pierre. De értse meg: Samarcas, ahiszemben, hogy mi még Guyenne-ben időzünk, Montcalméknál szállt meg Párizsban. Én meg aznap találkoztam titokban Larissával, ki hűséget esküdött nekem, és megígérte: elszökik ama gonosz karmai közül, mihelyt teheti. Időközben betoppant Samarcas, s ámbár szerencsére nem vett észre, bejelentette: két napon belül elköltöznek innen, mivel azt hallotta, kegyelmed már visszatért. Ám ha hírét veszi, hogy kegyelmed még ma leköltözik birtokára, alighanem elhalasztja indulását, s így én suttyomban visszajöhetek Párizsba, minekutána nyíltan és nyilvánosan elkísértem kegyelmedet Pudvás Tölgybe.
- Mi az egyiknek bánat, a másiknak öröm - mosolyogtam, noha csupán fél szájjal. - Légy boldog, Giacomi, és sose szégyelld. Még ma indulok. Ha ugyan Quéribus - fordultam barátom felé - hajlandó kölcsönadni nekünk kocsiját.
- Kocsiját, kíséretét és önmagát - vágta rá Quéribus.
- Meg engem - tette hozzá Fogacer.
- Hogyan, Fogacer? S ugyan mi lesz a király szolgálatával?
- Mi fili, noha a hazugság olykor édes, barátok közt nincs helye. Szívesen tennék úgy, mintha a te biztonságod érdekében kínálnám fel kíséretemet. De veled megy a báró. És Giacomi. Náluk jobb vívót keresve sem találnál. Vagy jobb késhajítót, mint a te Miroulod, ki éppen most lépte át a kápolna küszöbét, s alig fér meg begyében az újság, melyet hozott, s melyet szokása szerint apránként fog a kegyelmed tudomására hozni. Mi fili, az igazság, mely sem nem tiszta, sem nem egyszerű, mint már mondtam, az: menekülnöm kell. Utcámból, hajlékomból, a környékről, hol immár kezdik gyanítani, nem vagyok annyira szoknyapárti, mint illenék.
- És Henrik? - kérdeztem.
- Henrik úgy tudja, húsz éve elhalt édesanyám betegágyához sietek. Újabb hazugság. De mi mást tehetnék? Az emberek ostoba következetessége örökös hazugságra és menekülésre ítél. Én vagyok a bolygó zsidó.
- Uram - Miroul kék szeme szikrát vetett a félhomályban. - Szólhatnék urammal egyedül?...
Felálltam és egy pillér mögé léptem.
- Uram - kezdte Miroul -, nem készteti-e nagy ámulatra a bölcset, mi mindent tudhat meg, ki az utcán csavarog, feltéve, hogy kellőképp szemfüles?
- Miroul, a prológus túl hosszú. Térj a tárgyra!
- Csakhogy a dolog némi magyarázatot igényel.
- Rajta, magyarázd meg!
- Uram, ha elgondolom, mi szigorúan rótt meg tíz hónapja, mert egy órát csavarogtam Párizsban, holott akkor tudtam meg a rendőr hadnagy nevét!
- Tévedéseim felrovása és bűnbánatom elengedhetetlen a magyarázathoz?
- Nem, magyarázatom a véletlen hatalmára irányul.
- Halljuk!
- Egy hölgy odahagyja lakását, hogy megvárja kegyelmedet a Louvre kapujában és óva intse. Én abban a minutában lépek ki a kápolnából, hogy lófráljak. Amiből máris kitetszik - tette hozzá, igen elégedetten saját elmésségével -, ha nem lófrálok, nem találkozom össze a hölggyel.
- Immár lelkem mélyéig áthat a véletlen hatalmának tudata.
- Uram, nem kívánja megtudni, ki az illető hölgy?
- Hát ismerem?
- Egykor igen közelről ismerte. S ma is híve.
- Neve?
- Mestersége: sapkakészítő és -díszítő.
- Alizon! - kiáltottam. - Az én kis pokolbeli legyecském.
- Uram, csak nem veszti eszét?
- Miroul, fuss el érte, hozd máris ide!
- Uram, méltányolja: máris rohanok s nem bosszantom tovább, annyira megindít fájdalma.
S úgy röppent el, mint a kilőtt nyíl. S én, igen megkönnyebbülten, hogy szárazon megúsztam további magyarázkodásait, odaintettem a sekrestyést, némi pénzmagot csúsztattam markába, majd azt mondtam: egy hölggyel meg kell beszélnem közös áhítatunkat, s ehhez egy félreeső helyre lenne szükségünk.
- E függöny mögött nyugodtan fohászkodhatnak a Fennvalóhoz. Azalatt majd én is imádkozom uraságodért - felelte ő.
Alig ismertem rá az én Alizonomra, minekutána a függöny oltalmában levette csinos arcáról a maszkát, oly pompás volt öltözéke: halványzöld, arannyal áttört szoknya, hozzá illő vállfűző, mindkettő a legfinomabb brokátból.
- Alizon - mondtam, mialatt ő a nyakamba ugrott; már amennyire abroncsszoknyája engedte, s szenvedélyes csókokkal borította el arcomat -, Alizon! Én szép legyecském! Hát mi történt veled? Valóságos nemeskisasszonynak látszol szép ruhádban.
- Ej, ne gúnyolódjon, uram! Most is csak sapkakészítő vagyok, ámbár inkább a magam ura, mint tudja. Ám mivel a városban nem kereshettem fel uraságodat kockázat nélkül, lévén oly rossz a híre ama kétszázezer arany miatt...
- Hazugság, Alizon! Porhintés! Aljas rágalom!
- Aj, uram, be örülök, hogy ezt tulajdon szájából hallhatom. Még egy csókot, Pierre! Már három teljes hónapja nem láttam...
- De ez a ruha, Alizon!
- Épp most fejeztem be, egy vevőm megrendelésére, s lévén termetünk egyforma, nagy szemtelenül magamra öltöttem, hogy ne ismerjenek rám, amikor kegyelmeddel szólok.
- És ha az utcán szembetalálkoztál volna a hölggyel, kinek pávatollaival ékeskedsz?
- Nem vehetné zokon tőlem, uram, hiszen csak azért vettem magamra, hogy a bátyja életét megmentsem.
- Micsoda! - hüledeztem. - Catherine! Catherine! Az én kishúgom. Kegyelmes ég, be szeretném látni, milyen arcot vágna! Hej, kis pokolbeli legyecském - rikkantottam nagyot jókedvemben, s most én öleltem őt át, s borítottam el csókokkal arcocskáját -, be kedves csíny ez!
- Uram - dugta be a fejét a függöny résén Miroul -, legyen szíves halkabban nevetni. Zavarja a misét. S már a sekrestyés is sokallja e nagy vidámságot áhítat közben.
- Kend meg a markát, Miroul! Alizon kigyógyított bánatomból.
- Ennek őszintén örülök, uram. Nem szerettem, hogy olyan türelmes volt irányomban.
- Én Pierre-em - mondta Alizon, mihelyt a függöny ismét lehullt. - Be furcsa szerzet is kegyelmed! Én azért sietek ide, hogy figyelmeztessem: orvul életére törnek, és kegyelmed nevet.
- Te is nevetnél, Alizon, ha olyan jól ismernéd kishúgomat, Catherine-t, mint én. A hölgy oly hihetetlenül gőgös, hogy ha meglátna téged az ő szoknyájában, bosszúságában a sárba hemperítene. Alizon, ha történetesen nem venné át a ruhát, a tied, én kifizetem.
- Köszönöm, uram. De az idő sürget. Lesben állnak a tűboltban, mely a kegyelmed házával átellenes. Onnan akarják lelőni.
- E hónapban zárva tart a gyár!
- Ezért bérelhették ki.
- Legyecském, zümmögésed aranyat ér. Honnan tudsz e merényletről?
- Két hölgytől, kik ma reggel egy kárpit mögött erről fecsegtek. A kegyelmed neve hallatán fülemet rátapasztottam a mondott kárpitra.
- Hát te mit kerestél a kárpit túlfelén?
- Sapkát szállítottam a házhoz.
- Kik a mondott hölgyek?
- Uram - húzta ki önérzetesen a derekát Alizon, melyet az évek cseppet sem vastagítottak meg -, nem szeretném nevüket elárulni. Elvégre klienseim.
Amire megint hangosan elnevettem volna magam, ha Alizon le nem zárja sietve egy csókkal a számat.
- Esdve kérem, uram, ne nevessen - súgta a számba. - Megzavarja a szentmisét!
Amire én némi szelíd, de gyötrő szánalmat éreztem iránta, noha megesküdtem, hű maradok Angelinámhoz, ám még az előbbinél is nagyobbat nevettem volna, ha tehettem volna.
- Alizon - mondtam végül, elszakítva számat az övétől -, esküszöm, ismerem mindkét hölgyet. Egyikük igen magas, noha ő a kisebb. Másikuk igen alacsony, noha ő a nagyobb. És a magas termetű éppoly barna, eleven és pajzán, mint te, csak a szeme nem olyan kedves. És a neve...
- Mademoiselle de la Vasseliére - csúszott ki Alizon száján a név.
- Alizon - tapasztottam most én szájára a tenyeremet -, óvakodj ilyen neveket hangosan kiejteni. Még elveszítenéd vevőidet. Nem feledem ez ügyet, melyért máris adósod vagyok, és nem kevésbé, mint voltam a Szent Bertalan-éj hajnalán, amikor fehér ingujjat varrtál fél karunkra, hogy megkönnyítsd menekülésünket.
- Ó, az semmiség volt, uram - pirult el Alizon. - Nem a kockázat miatt, hanem mert akkor oly közel álltunk egymáshoz.
- Semmiség? Mindössze az életemmel tartozom neked, Alizon. Tudom, hirtelen haragú vagy, mégis arra kérlek, fogadd el tőlem ezt a gyűrűt - s levonván ujjamról egy topázgyűrűt, nyomban ráhúztam egyik kesztyűs ujjára.
- Én Pierre-em - felelte ő -, ily drága gyűrűt én alacsony rangom folytán nem hordhatok, de elteszem és megőrzöm kincseim között, szerelmed kedvéért.
Alighogy végigmondta, félrevonták a függönyt. Alizonnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy feltegye maszkáját.
- Uram, elhangzott az ite, missa est - fuvolázta halk, duruzsoló hangon a sekrestyés. - Tán jobb volna, ha a hölgy távozna, mielőtt a hívők kitódulnak, nem?
- De bizony, nagyon igaza van.
Alizon egy szempillantás alatt elillant, s én az iménti pillér mögé térdepeltem, Fogacer és Quéribus közé. Mindhárman összekulcsoltuk kezünket és lesütöttük a szemünket, mialatt kisorjázott a templomból az a néhány, korán kelő udvaronc, kik mellettem elhaladva jól megnéztek vagy elfordították a fejüket, a szerint, hogy kedveltek vagy nem kedveltek, s ahogy a szemem sarkából rájuk lestem, láttam, máris elterjedt kegyvesztésem híre, el is hitték és fecsegnek róla. Be épületes látványt nyújthattunk mi ott hárman: Quéribus, Fogacer meg én, imigyen ájtatoskodva, holott egyikünk ateista volt, a másikunk hugenotta, s harmadikunk annyira langyos az ő katolikus hitében, hogy akár közömbösnek is mondhattuk volna.
- Mi fili - súgta oda nekem Fogacer -, törölje le orcáit, pirosítóval van összefenve. Hát nem szégyell az Úr templomában csókolózni egy nőszeméllyel?
- Használták e templomot már ennél rosszabb célra is - hajolt hozzánk Quéribus. - Margot hercegnő itt adta oda magát Vitteaux-nak, hogy az ennek fejében megölje Du Guastot.
- Téved, báró - rázta a fejét Fogacer. - Nem ezeken a köveken kamatyoltak, hanem az Ágoston-rendiek nagytemplomának padlóján.
- Igaz - bólintottam. - De itt gyónt meg illő áhítattal Katalin, azon a napon, amelyen Colignyt megölette.
Nem akartam Quéribusszel és Fogacer-val tudatni a rám leselkedő veszedelmet, mert nem tudhattam, be akarná-e avatni őket a király titkaiba, Giacomi és Miroul ellenben beavattattak, ha tetszett, ha nem, Mácon óta. Tehát megvártam, hogy a báró távozzék, kocsiját, kíséretét az útra felkészítendő, s minekutána Fogacer megígérte: pont délben ott lesz ő is az ő Silviójával, magamra maradtam a maestróval és Miroullal, és igen-igen halkan elmondtam nekik - a sekrestyés ugyanis megpróbált hallgatózni -, miről van szó.
- Emlékszik, nemde, uram, Thomassine tűboltjára Montpellier-ben? Két kijárata volt, mint általában azoknak a kis házaknak, hol köztudottan nemcsak tűt árulnak. Nem így áll-e a dolog ezzel a tűbolttal is? kérdezte Miroul. - Vajon elképzelhető-e, hogy a gyilkos, minekutána lelőtte kegyelmedet, nyugodtan kisétál az utcára, hol uram vérében fetreng? Nem, ez lehetetlen. Fogadni mernék, lova a hátsó sikátorban várja, hogy ura a hátára pattanjon, dolgavégezetten.
- Okos beszéd - helyeselt Giacomi. - Keressük meg a lovat a Virágmező utcával párhuzamos sikátorban, s a lótól elindulva meg fogjuk lelni a gazdáját is.
Én hallgattam, s magamban csodálattal adóztam Giacominak. Eszébe sem jutott, hogy óvakodjék e nemcsak a közeli, hanem a távolabbi jövőre is súlyos következményekkel terhes kalandtól. S mert eszembe ötlött, mennyire leszidtam az imént amiatt, mert azt találta mondani: száműzetésem kapóra jön neki, az ő ügyeire nézve, halkan a fülébe súgtam, forrón megszorítva karját:
- Fivéremuram, bocsánatkéréssel tartozom kegyelmednek, amiért az imént úgy rendreutasítottam. Kérve kérem: nézze el nekem.
- Eh, semmiség - fordult el Giacomi, hogy pirulását rejtse. - Meggondolatlanul testet adtam, s kegyelmed megkarcolta a bőrömet. Fivérem, menjünk, csípjük el a gazembert. Ha cselét felfedtük, megnyertük a csatát. Alig várom, hogy az ipse képét lássam.
Hanem előbb, amikor a „lótól lovasáig eljutottunk” - könnyen, hisz a tűbolt minden ajtaját nyitva leltük, annyira sürgős lett volna az elillanás a fickónak, minekutána lepuffantott -, előbb, mint mondtam, a fenekét pillantottuk meg egy zsámolyon. Arccal ugyanis az ablaknak fordult, melyen át le akart lőni, amint benyitok házam kapuján.
- Le a fegyverrel, cimbora! - mondtam, hátának szegezve kardom hegyét. - És mutasd meg nekünk a képedet!
Készségesen megfordult, hisz a válla fölött hátrapillantva látta: három kard szegződik neki.
- Hát ez mi? - kérdezte elhűlve. - Mi dolguk velem az uraknak, holott nekem semmi kegyelmetekkel.
- Már hogyne lenne! - vetettem rá vasvillaszemet, s hagytam, hadd főjön és fortyogjon a halálfélelem levében.
Képe egyébiránt korántsem volt oly elvetemült, mint vártam, noha szépnek igazán nem mondható. Igen húsos felső ajkán vágás éktelenkedett, egyik fülét levágták, pillantása azonban inkább együgyű volt, semmint gonosz.
- Én vagyok Siorac lovag - mondtam.
- Nemes uraság - vallotta ő meg -, sajna, rögtön felismertem, mivel ma reggel megmutatták kegyelmedet nekem, amikor kilépett a Louvre kapuján. De ez árulás! Én elölről várom, s kegyelmed hátulról jön nekem!
- Az áruló te vagy! - szegezte nyakának a kardját Miroul.
- Nemesurak - az ipsének szempillája sem rezdült -, ha végezni kívánnak velem, végezzenek szaporán, de ne adjanak a prefektus kezére, aki megkínozna és felköttetne, ami igen kellemetlen, hosszú és unalmas lenne számomra.
Én máris egy fokkal kevésbé szigorú pillantásokkal méregettem ellenfelemet, mert jól emlékeztem rá, mit mondott nekem Espoumel a montpellier-i börtönben.
- Nem lesz szükség kínvallatásra, ha önszántadból vallasz - mondtam. - Hogy hívnak?
- Nicolas Mérigot a nevem - felelte.
- Honnan jő e név? - firtattam.
- Onnan, hogy francia gárdista voltam, de elkergettek, mert megloptam őrmesterünket.
- S jelen mesterséged?
- Csavargók csavargója - vágta rá Miroul.
- Nemcsak az - tiltakozott Mérigot. - Csónakos is vagyok és révész, az innenső parton.
- Az innensőn? Hát ezt hogy értsük?
- Hogy csak Párizsban van jogom a Szajnán hajózni, se fentebb, se lentebb a folyón. Ötszázan vagyunk és mind gazemberek.
- Nohát, mind? - álmélkodott Giacomi.
- Ez mifelénk hagyomány.
- Hát nem nagy kár-e - szólt Miroul -, hogy aki a Szajnán kíván csónakázni, kénytelen oly fickók kezére adni magát, kik nem ismernek törvényt, sem hitet.
- Ez nem igaz - fortyant fel Mérigot. - Mi ne ismernénk hitet? Valamennyien jó katolikusok vagyunk. És különös tiszteletben tartjuk Szűz Máriát.
- Azt hittem, a Szüzet főképp a Mészáros negyedbeli hentesek, vágók és mészárosok tisztelik jegyeztem meg.
- Megvan nekik is a Szűz Máriájuk, nekünk is a miénk, s mi őt visszük körmenetkor.
- Nézze meg az ember e bálványimádó gazfickóját! - fakadt ki Miroul oc nyelven.
Mire Giacomi elmosolyodott. Ő minden este és reggel imádkozott Máriához, és szinte szerelmes rajongással csüggött rajta.
- Mérigot, ki fogadott fel e gyilkos munkára? - kérdeztem.
- Egy ipse, ki tegnap megkeresett a szénarakparton, megkínált egy üveg itókával és harminc dénárt ajánlott...
- Harmincat! - horkant fel Miroul.
- Uram - emelte rám ostoba tekintetét Mérigot. - Ily kevés pénzért nem is vállaltam volna...
- Miért?
- Tolvaj vagyok. Nem bérgyilkos.
- Mivel bírtak mégis rá? A lóval?
- Azt csak kölcsönadták. Mihelyt kijutottam volna Párizsból Saint-Cloud-ba, e falu temploma mögött egy vasgyűrűhöz kellett volna kötnöm lovamat, s itt számolta volna le kezemhez a pénzt az, aki felbérelt.
- Vagy hátba döfött volna, hogy el ne járjon a szád.
- Ugyan, az nem lehet! - kerekedett ki Mérigot szeme. - Az ipse azt mondta, ő egy igen előkelő ház majordómusza, s gazdája kihoz engem még a börtönből is, ha szerencsétlenségemre oda találnék kerülni. Én úgy vélem, a Guise-ház embere lehetett, mivel azt mondta: azért kell uraságodat megölnöm, mert paktált Navarrával, a sátán cimborájával.
- Hát ez szép! És ezzel bírt rá vérem ontására? - kérdeztem.
Akkor bal kezemmel kinyitottam zekémet, és megmutattam neki a Mária-érmet, melyet mind a mai napig a nyakamban hordok azóta, hogy anyám halálos ágyán rám bízta, s azt mondtam neki:
- Mérigot, téged becsaptak. Én is jó katolikus vagyok, akárcsak te. Az az ipse unokaöcsém, örökösödési perben állunk, azt akarja megnyerni, s ezért akart megöletni.
Mire Mérigot eltátotta a száját. Láttam, minden egyes szavamat úgy hitte el, mint a Szentírást, lévén az a fajta izomember, kinek annyi sütnivaló sem jutott, melyen egy árva tojást meg lehetne sütni.
- Miféle ember volt az ipse? Nem olyan...
- Kicsi - vágott közbe Mérigot. - Arca sovány, szeme fekete, s alsó ajkán egy heg van.
- Ez ő! - kiáltottam. - Szakasztott az unokaöcsém! Különben a lovát is felismertem. Mérigot, hát nem szégyen, gyalázat-e, hogy holmi ravasz csirkefogók derék szajnai csónakosokat gyilkosságra bírnak a vallás leple s ürügye alatt?
- Arulás! - Mérigot keze ökölbe szorult: akkora ökle volt, hogy ugyan jól meg tudhatta markolni az evezőket, ha ellenszél fújt a folyón.
- Miroul, fuss és hozz hazulról papírt, írószert!
- Nemes uraság, mi a szándéka velem? - kérdezte Mérigot.
- Előbb feketén-fehéren leírom vallomásodat, hogy ne vonjanak kínpadra. Aztán majd meglátjuk.
Amint megjött Miroul, Giacomihoz fordultam, s megkérdeztem tőle okcitánul, minthogy ő e nyelvet Mespechben megtanulta:
- Nos, mihez kezdjünk e csodabogárral?
- Ha a Dicső avagy testvérei házához tartozna - vágott elébe a maestrónak Miroul -, örömmel megölném, hogy vérünkért, melyet kiontani akartak, ő fizessen a magáéval. Ám mivel a fickó csupán egy szajnai szegénylegény...
- Véleményem szerint a prefektus kezére kell adnunk - így Giacomi. - A törvény törvény. Alizon nélkül Pierre e percben már halott lenne.
- Én más véleményen vagyok - felelte Miroul. - Ha a Dicső csakugyan kiszabadítja a prefektus kezei közül, mint ezt már nem egy akasztófavirággal megcselekedte, Mérigot holtáig lekötelezettje marad, s ránk nézve annál veszedelmesebb, mivel a földkerekség legostobább fickója. Nem, uram. Vagy futni hagyjuk, vagy megöljük. Én így döntenék.
- Majd gondolkodom rajta - feleltem én franciául. És nekikezdtem papírra vetni Mérigot vallomását, amint itt következik:

„Én, Mérigot Nicolas, szajnai hajós és csónakos az innenső partról, nőtlen, ki rendesen a szénarakparton vagyok található, ezennel kijelentem, tanúsítom és a lelkem üdvére esküszöm, hogy alább következő vallomásom igaz, őszinte és pontosan megfelel a történteknek...”

Itt mondódott el felbérlésének és az ellenem végbeviendő merényletnek a története, a felbujtó személyének leírása (állítólagos rokonságunkról szót sem ejtve), majd ekképp végeztem be a vallomást:

„Fent mondott vallomás fejében Siorac lovag, felismervén, hogy csalással és hazugsággal bírtak rá eme vállalatra, megbocsátotta az élete ellen tervezett merényletet, s tekintettel arra, hogy szerencsére nem került vérontásra sor, jó katolikusként nem kívánta véremet ontani, hanem visszaadta szabadságomat, a lelkemre kötve, hogy beszéljem el a dolgot az igazsághoz híven szénarakparti csónakostársaimnak, s öt aranyat adott nekem avégből, hogy cimboráimat megvendégelvén, együtt igyunk az ő, valamint törvényes és természetes királyunk, III. Henrik egészségére, arra kérvén Istent és Szűz Máriát, tartsanak meg szentséges oltalmukban.”

Ennek hallatán a csónakos lábam elé vetette magát, s kezemet csókdosva nem győzte bocsánatomat kérni, s ígérte: eztán oly hálásnak és szeretőnek mutatkozik majd irányomban, hogy nem lesz okom jóságomat megbánni. S míg ezt elmondta, hatalmas teste tetőtől talpig remegett, mint nyárfalevél a szélben, holott csak az imént arcizomrándulás nélkül, halálmegvető bátorsággal tűrte, hogy Miroul kardja hegyével fenyegesse.

- Mérigot - mondtam -, most elutazom birtokomra, ám ha visszatértem, érted küldöm szekretáriusomat, Miroult (e titulus hallatán Miroul elpirult örömében), hogy elmeséld neki, hogy s mint élsz. Ha pedig az én gonosz unokafivérem megint megjelenne a szénarakparton...
- Belerúgnám egyenest a Szajnába - rázta az öklét Mérigot.
- De óvakodj belefojtani! Itt írd alá, Mérigot, ha tudsz írni.
- A nevemet igen. - Mérigot beleizzadt a munkába. A lúdpennát nehezebben forgatta, mint a tölgyfa evezőt.

Miroul eloltotta a kovás puska égő kanócát (nehogy kicsapjon az utcára a láng, ami izgalmat s riadalmat kelthetett volna a környéken), és felkapta a fegyvert, Giacomi pedig a ló kantárját ragadta meg, amint az ajtón kiléptünk. Mialatt a két cimborám imigyen távozott e dicső csatában ejtett zsákmányunkkal, én szélnek eresztettem foglyunkat, fegyver s egyebek nélkül, mégis igen elégedetten, hisz sikerült nyakát megóvnia a huroktól, s hatalmas teste zsigereit kardvasunktól.

Otthon legelébb szívemre öleltem Angelinámat és szép gyermekeimet, majd otthagytam kedves hitvesem Giacomival, ki ikertestvéréről beszélt neki, és saját reményeiről, melyeket Larissa irányában táplált, s bezárkóztam Miroullal a földszinti kis dolgozóba - oda, ahol Moscát is fogadtam volt -, hogy írnivalóimat elintézzem.