A VÖRÖS RÓKA HALÁLA

Mr. Henderland másnap szerzett egy embert, akinek saját csónakja volt, és délután éppen át akart kelni a Linnche Loch túlsó partjára, Appinba, halászni. Ez az ember az ő nyájához tartozott, s rábeszélte, hogy vigyen magával engem. Ilyenformán utam jó egynapi járással megrövidült, és két kompátkelés révdíját is megtakarítottam.

Délre járt az idő, amikor indultunk. Borús nap volt, az ég felhős, kis foltokban csillant csak meg a napfény. A tenger itt nagyon mély és sima volt, hullám is alig fodrozódott, mintha tavon siklanánk. Bemártottam kezemet a vízbe, megnedvesítettem az ajkamat, s csak akkor hittem el, hogy valóban sós tengervíz. Mindkét oldalon magas, zordon, kopár hegyek meredeztek, a sziklák komoran feketéllettek a felhők árnyékában, de amikor odasütött a nap, megcsillant a lejtőkön a sok vízerecske ezüstös csipkéje. Zordon vidék ez az Appin, s mégis mennyire szívéhez nőtt némelyeknek, így Alannek is.

Meg kell még valamit említenem. Kevéssel indulásunk után a nap rálövellte sugarait az északi parton a víznél egy kis mozgó vörös foltra. Olyasféle piros szín volt, mint a katonák kabátja. Közbe-közbe megcsillant, megvillant valami, mint amikor a napsugár kemény acélon szikrázik.

Megkérdeztem a csónakost, vajon mi lehet ez? Azt felelte, valószínűleg egy csapat vöröskabátos katona, akik a William-erődből Appinba tartanak, s majd kiebrudalják a szegény bérlőket. Ez nagyon elszomorított. Talán azért, mert Alanre gondoltam, talán mert keblemben baljós sejtelem támadt; elég az hozzá, hogy nem jó szemmel néztem a katonákat, pedig csak másodszor láttam életemben György király csapatait.

Végre megközelítettük a földnyelvet, ahol a Loch Leven bejárata van. Megkértem emberemet, hogy tegyen partra. A csónakos becsületes ember volt; megígérte a katechistának, hogy elvisz Balachulishig, és állotta volna is a szavát, szívesen elvitt volna odáig. Ez azonban nagyon messze esett volna titkos célomtól, és így addig erősködtem, míg végre partra tett Alan szülő- földjén Appinban, a lettermore-i vagy lettervore-i erdőnél, mert ezt az erdőt így is hallottam emlegetni.

Egy nyírfaerdő kúszott fel az öböl felett emelkedő sziklás, meredek hegyoldalra. Barlangok, páfránnyal benőtt szűk völgyecskék szakították meg a kapaszkodót; a lejtő fele magasságában észak és dél felé egy út, illetve csapás vezetett. Az út szélén forrás bugyogott ki a földből, leültem melléje, megettem a zabkenyeremet, amit Mr. Henderland adott nekem az útra, s elgondolkoztam a helyzetemen.

Sűrű felhőben rajzottak körülöttem a szúnyogok, de nemcsak a szúnyogcsípés kínzott, kételyek is gyötörtek. Mit tegyek hát, miért kössem össze sorsomat egy földönfutóval, aki talán gyilkolni fog - miért csatlakozzam én most Alanhez? Nem lenne okosabb, ha értelmes ember módjára megfordulok, és vezető nélkül, a magam erejéből visszakutyagolok a délvidékre?

Mit gondol majd rólam Mr. Campbell vagy Mr. Henderland, ha megtudja, milyen balga, milyen fennhéjázó voltam? Mind hangosabban szólaltak meg bennem ezek a kétségek. Ültem a forrás mellett, és gondolkoztam, midőn hangok ütötték meg a fülemet; az erdőből emberek és lovak közeledtek. Négy utas bukkant fel csakhamar a közelben, az út kanyarulatánál. Az ösvény arra olyan hepehupás és keskeny volt, hogy libasorban jöttek, s a lovakat kantárszáron vezették.

Legelöl egy magastermetű, rőthajú, vörösképű, parancsoló tekintetű úriember ment; kalapját kezében tartotta, legyezgette magát, alig szuszogott a hőségtől. Utána egy férfi következett, aki tisztes fekete ruhát és parókát viselt; rögtön láttam rajta, hogy ügyvéd. A harmadik szolga volt; ruhája részben kockás posztóból készült; ez arra vallott, hogy gazdája valamelyik felföldi nemzetségből való; lázadó, vagy pedig igen jó cimboraságban lehet a kormánnyal, mert a kockás skót posztó viselését tiltja a törvény. Ha jártasabb vagyok ezekben a dolgokban, mindjárt tudtam volna, hogy a posztó az Argyle- (vagyis a Campbell) nemzetség színeiben volt szőve. A szolga lovára öblös útizsák volt szíjazva, a nyeregkápán háló csüngött, tele citrommal, nyilván a puncs készítéséhez, ami errefelé a fényűző utasok kedvelt szokása.

A negyedik utasról, aki bezárta a sort, rögtön tudtam, hogy kiféle, mert láttam már ilyen embert; a végrehajtó volt. Alig pillantottam meg ezeket az embereket, máris elhatároztam, hogy mégiscsak folytatom kalandos utamat. Miért határoztam így, magam sem tudom. Amint az első utas odaért mellém, előbújtam a páfrány közül, és megkérdeztem tőle, merre vezet az út Aucharnba.

Megállt, és végignézett. Láttam, hogy furcsán méreget. Azután az ügyvédhez fordult, és így szólt:

- Hallja, Mungo, ezt sokan komoly figyelmeztetésnek vennék. Rosszabb, mintha két szarka repül keresztül, az úton. Éppen Durorba tartok, kegyelmed tudja, mi járatban, és az úton egy fiatal legény kibújik a páfrányból, és azt kérdezi tőlem, hogy Aucharnba megyek-e?

- Glenure, - felelte a másik - az ilyesmivel nem jó tréfálni.  

Közvetlen közelembe értek mindketten, s méregettek engem, míg a két kísérőjük mintegy kődobásnyival hátrább állapodott meg.  

- Mit keresel Aucharnban? - kérdezte Colin Roy Campbell of Glenure. Mert ő volt az, a Vörös Róka; a Vörös Rókát szólítottam meg az úton.  

- Azt az embert keresem, aki ott lakik - feleltem.  

- Glensi Jamest - mondotta Glenure elgondolkodva. Azután ismét az ügyvédhez fordult. James összeszedi most az embereit? Mit gondol?  

- Mindenesetre okosabb lesz itt megállapodnunk - válaszolta az ügyvéd. - Várjuk be a katonákat.

- Én miattam ne nyugtalankodjanak - szólottam erre. - Nem vagyok én sem az ő embere, sem a maguké, hanem György király becsületes alattvalója. Nem tartozom senkinek, és nem is félek senkitől.

- Jól beszélsz! - felelte a király intézője. - De ha szabad kérdeznem: ha becsületes ember vagy, mi vitt oly messzire szülőföldedtől? És miért keresed Ardshiel testvérét? Figyelmeztetlek, az én kezemben hatalom van. Én a király megbízottja vagyok ezeken a részeken: több uradalom tartozik álam. Tizenkét szakasz katona áll mögöttem.

- Azt rebesgetik a vidéken, - mondottam kissé ingerülten - hogy kegyelmed irgalmatlanul nyomorgatja az embereket.  

Még mindig kétkedve nézett rám.

- Nos, - mondta végül - merész a nyelved, és én szeretem az őszinte beszédet. Ha más napon kérdezed tőlem, hogy James Stewart házához merre visz az út, eligazítanálak, és szerencsés utat kívánnék. De ma - ugye, Mungo? - És ismét az ügyvédhez fordult.

S abban a pillanatban, amikor megfordult, puskalövés dörrent fent a hegyoldalon, és Glenure azon nyomban a földre rogyott.  

- Jaj, meghalok! Meghalok! - kiáltotta.

Az ügyvéd felemelte a Vörös Rókát, s a karjába ölelte. A szolga csak állt mellette, és a kezét tördelte. A sebesült most hol az egyikre, hol a másikra meredt rémült szemmel, s a hangja úgy elváltozott, hogy elszorult a szívem.

- Vigyázzatok magatokra!... - mondotta. - Nekem már végem van...  

Ki akarta nyitni a kabátját, hogy megnézze a sebet. De ujjai lecsúsztak a gombról. Mélyet sóhajtott, feje vállára konyult. Elszállt belőle az élet.

Az ügyvéd egy szót sem szólt, de arca egyszerre olyan hegyes lett, mint a pennája, és fehér, mint a halotté. A szolga hangos jajveszékelésre zendített, mint valami kisgyerek. Én meg csak álltam, és bámultam rájuk; szinte megdermedtem rémületemben. A sheriff embere a lövés eldördülésének pillanatában visszavágtatott, hogy siettesse a katonákat.

Azután az ügyvéd lefektette a vérébe fagyott halottat az útra, majd kissé támolyogva feltápászkodott.  

Azt hiszem, az ügyvédnek erre a mozdulatára kaptam megint észbe. Mert alighogy talpraállt: kúszni kezdtem fel a hegyre, és egyre kiáltoztam:  

- Gyilkos! Gyilkos!

Mindez pillanatok alatt történt. Mikor az első kapaszkodó tetejére értem, ahonnan végigtekintettem a hegyoldal csupasz részét, megpillantottam a gyilkost. Ott futott, nem messze. Testes ember volt, fekete kabátján fémgombok csillogtak, hosszúcsövű madárpuska volt nála.

- Ott van! - kiáltottam. - Látom őt!

A gyilkos erre hátratekintett, röpke pillantást vetett rám, majd futásnak eredt. Pillanat alatt eltűnt a ritkás nyíres között. Azután feljebb ismét előbukkant. Majomügyességgel kúszott tovább, majd eltűnt egy kiugró szikla mögött, s többé nem láttam.

Magam is loholtam az egész idő alatt, és jó magasra feljutottam. Egyszerre csak kiáltozást hallottam, hogy álljak meg.  Elérkeztem már az erdő felső szegélyéhez, megálltam hát, és visszatekintettem. Magam alatt láttam az egész csupasz hegyoldalt.

Az ügyvéd és a végrehajtó még az úton állt: kiáltoztak, integettek felém, hogy jöjjek vissza. Odalent, bal felől, a fák közül éppen kibukkantak a vöröskabátosok; egyenként csörtettek elő, puska volt a kezükben.

- Miért menjek vissza? - kiáltottam. - Jöjjenek fel!  

- Tíz font annak, aki elfogja a fiút! - üvöltötte most az ügyvéd. - A cinkosa! Ide állították, hogy beszéddel tartóztasson bennünket. Tisztán értettem szavait, noha nem énfelém kiáltotta, hanem a katonáknak. Szívem a torkomban vert, úgy megrettentem. Ezt a rettegést még nem ismertem. Mert más az, ha az embernek pusztán az élete forog kockán, vagy ha az élete meg a becsülete is. Mindez olyan hirtelen ért mint derült égből a villámcsapás - csak álmélkodtam, tehetetlen voltam.

 A katonák már rajokra szóródtak; némelyek nekiiramodtak a hegyoldalnak, mások vállukhoz kapták a fegyvert, és célbavettek. Földbe gyökerezett a lábam.

- Bukj le a fák között! - szólalt meg mellettem egy hang. Alig tudtam, mit teszek, de engedelmeskedtem. Máris ropogtak a fegyverek, golyók fütyültek a nyírfák között.

Alan Breck állt a lombsátor alatt; kezében horgászbot volt. Nem is köszönt. Valóban nem értünk most rá udvariaskodni.  

- Gyere! - mondta kurtán, s eliramodott a lejtőn, Balachulish irányába. És én birka módjára követtem őt.

Nyírfaerdőn futottunk keresztül, majd meglapultunk a hegyoldalban valami apró halom mögött, aztán négykézláb kúsztunk át a hangán. Mindezt halálos hajszában. Szívem majd szétvetette bordáimat. Nem volt időm gondolkodni, s annyi lélegzetem sem maradt, hogy beszéljek. Csak arra emlékszem, nagyon elcsodálkoztam, hogy Alan időnként teljes magasságában felegyenesedik, és visszanéz. És mindannyiszor felhangzott nagy messziről a katonák diadalmas üvöltözése.

 Negyedóra múlva Alan megállt, elterült a hangán, és így szólt:

- Komollyá vált a dolog. Kövess engem, ha kedves az életed!

Megint eliramodtunk, de most már végtelenül óvatosan kúsztunk visszafelé a hegyoldalban, ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, csak talán valamivel magasabban. Végül a lettermore-i erdő felső szegélyéhez értünk, ahol az imént Alannel találkoztam. S ő most megint ledőlt itt a fák alatt a földre. Lihegett mint egy kutya, arcát a páfránylevelekbe rejtette.

Nyilallt az oldalam, szédültem, forró, száraz nyelvem lógott a számban. Félholtan terültem el mellette.  

18.