A Halál fia

 

Ha rövid az élet, toldd meg egy ballépéssel

 

A halott felszállt egy autóbuszra, amely zsúfoltan indult a City felé. Éhes hivatalnokok, hazaigyekvő iparosok tologatták ide-oda, ahogy jegyért nyúltak ki, vagy praktikus elhelyezkedést kerestek a tömött kocsiban. Johnsonnak hívták a néhai urat, és Mr. Grimm ingatlanforgalmi irodájában dolgozott, mint mérnök. Többedmagával London környékének sivár részeit igyekezett gusztusos parcellák formájában és eljövendő autóbuszmegállók könnyelmű ígéretével vonzóvá tenni gyanútlan emberek számára.

A halott éppen az irodából jött, és bizonyos mélabúval gondolt Beronshirre, az Angol Deauville gyűjtőnevű parcellasorozatra, amelyet az őszi esőzések eltörölnek majd a helyéről, mivel a telkek alacsonyabban fekszenek a folyó szintjénél, és a mérnökök által ajánlott feltöltés költségei helyett Grimm úr inkább a rizikót vállalta. Éppen ezen tűnődött, megállapítva magában, hogy közeleg az ősz, de Grimm úr küszöbön álló agyonveretésre a megdühödt vásárlók részéről alapjában véve már elkéselt dolog, és az is lehet, hogy ezek a szelíd kispolgárok csak félmunkát végeznek, itt voltak például Regensholm, a London környéki Tahiti vízszűrő nélkül csatornázott parcelláinak vevői, akik mindössze négy-öt fogát verté ki Grimm úrnak. És mondd már, hogy levált egy porc a térdéről! Mi az? Semmi! Belátom, hogy e tűnődések nem valami stílszerűen illeszkednek bele egy halott ember gondolatvilágába. Ha már megtörténhet a rendkívüli eset, hogy egy néhai úr élet- és lélektani funkciókra képes, illendőbb lenne a túlvilágról, az élet hiábavalóságáról és egyéb hiábavalóságokról gondolkoznia. Mr. Johnson azonban prózai halott volt. Nem idegesítette túlságosan az a körülmény, hogy csak az adóhivatal, az elöljáróság és más közületek lajstromozzák az élők sorában, de voltaképpen ő már halott ember. A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad.

Véletlenül ütközött bele a halálba, mint mikor valaki az utcasarkon nekimegy annak a másik úrnak, aki a derékszög ellenkező irányából kanyarodik be.

Mr. Johnson jókedvű fiú volt, szerette a whiskyt, és bár korán reggel járt irodába, hajnalig nem tűrhette az ágyat. Kitűnő fizikuma dacára életmódját kezdte sínyleni. Sokat ásítozott a hivatalban, nemcsak azért, mert a parcellázás munkája nem tartozik az izgalmas és változatos tevékenységek közé, hanem azért is, mert mindössze napi három-négy órát aludt. Dr.

Ramsay, Grimm úr unokaöccse, aki sűrűn fordult meg a hivatalban, egyszer figyelmesen nézegette az arcát, és rosszallólag szólt: - Nincs valami jó bőrben, Mr. Johnson. És sokat sóhajtozik.

- A parcellák, kedves Ramsay, a parcellák nyomják a lelkiismeretemet - felelte szemrehányóan, mert Grimm úr unokaöccse is valamilyen módon kapcsolatban állt a vállalattal.

Körülbelül erre az időre esett Mr. Johnson eljegyzése Edittel. Edit ugyancsak Grimm úr vállalatánál volt alkalmazásban, mint titkárnő. Csinos, karcsú, finom szőke lány volt Harlow Edit, három nyelven levelezett, özvegy édesanyját és nyolcéves öccsét tartotta el már két esztendeje. A könnyelmű, kissé léha Johnson és a kötelességtudó, pedáns Edit beleszeretett egymásba, és elhatározták, hogy rövidesen összeházasodnak. Johnson kevesebbet éjszakázott, és kerülte azokat a mérsékelten erkölcsös helyeket, amelyek azelőtt napi programjához tartoztak. Nagy ambícióval készült új és szebb jövőjére Edittel. Ehhez elsősorban némi pihenésre lesz szüksége. Feltette tehát, hogy ha elkészül az új parcellatervekkel, két hét rendkívüli szabadságot fog kérni Grimm úrtól. Nem megy majd könnyen, de egy kézitusaszerű szóváltás talán meghozza a kívánt eredményt.

Különösképpen Grimm úr az első kérésre beleegyezett. Sőt felajánlotta Johnsonnak, hogy annyi előleget ad, amennyi elegendő ahhoz, hogy ezt a hetet annak a bizonyos szanatóriumnak az üdülőjében töltse, ahol Grimm unokaöccse volt az alorvos. Ez nagyon jó volt, mert Mr. Johnson kissé szédült, és olykor szorongó érzése volt, ami nála általában nikotinmérgezést jelentett.

Grimm úr nagylelkűségének egészen más háttere volt, mint a pillanatnyi ellágyulás vagy más, telekspekulánshoz méltatlan elégikus roham. Az előzmény egy fél évre nyúlik vissza, mikor Grimm úr váratlanul különös dolgokat konstatált önmagán. Leromlott az étvágya, nyugtalanul aludt, és agyában tótágast álltak a négyszögölek. Negyvenhét éves korában szerelmes lett. Beleszeretett Harlow Editbe.

Itt vonta bele a sors dr. Ramsayt az ügybe.

Grimm úr a maga módján szerette az unokaöccsét, és olykor kisebb összegekkel támogatta Ramsay doktort. Éppen egy ilyen ügyben járt nála az orvos, de a szokottnál lényegesen kínosabb módon szorult rá a bácsi támogatására.

- Ezer fontot kell kapnom, bácsi - siránkozott Ramsay. - Becsületbeli ügy. Tőzsdei tartozás…

Grimm úr tartózkodóan felelt: - Ezer font nagyon sok pénz. Sok víznek kell addig lefolyni az alagcsöveken, amíg ezer font ára telek kiszárad. De azért… tudod, talán most az egyszer nem zárkózom el. - Elgondolkozva járkált fel és alá a szobájában. - Ez a Johnson szombaton beköltözik egy hétre hozzátok a szanatóriumba. Szeretném, ha foglalkoznál vele. Rossz bőrben van. És nősülni akar. Elveszi Harlow Editet. De ha kiderülne, hogy beteg…

Sokáig hallgattak. Dr. Ramsay az ajkát harapdálta.

- Kérlek, egy hét múlva keressél fel - mondta Grimm úr -, akkor beszélhetünk az ezer fontról. Attól függ, hogy milyen hangulatban leszek. Váratlan szomorú hírek alkalmasak arra, hogy adakozó kedvem támadjon… Tudod, ha egy ilyen leány, mint Edit, aki józan, komoly, és ha szerelmes, akkor is egészséges felfogású, mondom, hogyha egy ilyen leány megtudja, hogy vőlegénye gyógyíthatatlan betegségben szenved, akkor már nem habozik, és hozzámegy a legelső tisztességes, becsületes kérőhöz.

- Hm… Hát nem te akarod elvenni?

- Tessék?… Én azt hiszem, hogy többé-kevésbé tisztességes vagyok. De végre is a te kölcsönöd szempontjából nem az a fontos, hogy kitől kapod, hanem hogy mikor. Ha tehát erről a szerencsétlen Johnsonról kiderülne, hogy halálos beteg…

- Ez aljasság! Azt akarod, hogy hamis diagnózist csináljak.

- Nem is olyan aljasság. Ez a Johnson még felejthet. Boldog lesz, ha megtudja egyszer, hogy kutya baja, és esze ágába sem jut elveszett menyasszonyát siratni. Talál még nőt, ahányat akar. De az én koromban már ritka dolog a szerelem. Hát gondold meg… Szervusz…

Ramsay doktor töprengve ment be a szanatóriumba. Magára vette a fehér kabátját, sokáig ődöngött a folyosókon, bement az elhagyatott ambulanciára, az üres laboratóriumba, ahol már sorban álltak különböző üvegecskék, felhalmozott hatalmas borítékok a délután készült röntgenfelvételekkel. Ezeket holnap délelőtt vizit előtt nézi át a főorvos. Az egyik borítékon ez állt:

JAMES COLLISON

14. Különszoba

Kezelőorvos: DR. RAMSAY

Collison az ő betege volt, idősebb úr, aki jelentéktelen szívtünetekkel vétette fel magát. Kivette a kardiogrammot és a vizsgálatok eredményét. Füttyentett. Meglepte a lelet. A szerencsétlen embernek, aki azt hitte, hogy enyhe szívbántalmai vannak, gyógyíthatatlan, halálos baja volt. Szinte kiáltotta a gépírásolt betű: tipikus kezdő Endoarteritisz a szívben.

Azután szakszerű leírás következett a szív ereinek e legsúlyosabb elváltozásáról. Ramsay doktor úgy érezte, hogy egy láthatatlan ördög adta a kezébe Collison röntgenképét.

Johnson a délután folyamán három kalandos regényt olvasott el. Nem szerette a túlságosan népszerű könyveket, de most megsokszorozta pihenését könnyű olvasmányokkal. Azonnal elhatározta, hogy a jövőben szakít Dosztojevszkij-jel, nyugdíjazza Bemard Shaw-t, és kizárólag kalandos regények olvasásának szenteli hátralevő éveit. Ez, kérem, elsőrangú életszükséglet, ha az ember parcellákban dolgozik! Hiszen társadalmunk millió apró és nagy akadályait légvonalban szelik át ezek a kitűnő írók. A Cumberlandi rejtélyében például, a meggyilkolt családja állandóan parkban tartózkodik, a fiatalok teniszeznek, az idősebb családtagok magas alapon kártyáznak, és a legizgalmasabb részeknél sem derül ki, hogy voltaképpen miből élnek. Az csodálatos, hogy Haiti, Sing-Sing, légió mind létező dolgok. És a legtöbb ember örök szomjúsággal kívánkozik e valószínűtlen környezetek valamelyikébe, miközben ázott gumikabátját a fűtőtesttől jó távol akasztja a fogasra, vagy a bérletét előkészítve felugrik a City felé száguldó autóbuszra.

Az embernek oly kevés vesztenivalója van, de ez a kevés sokszorosan elegendő arra, hogy mindent odaadjon érte, ami az életben különleges és izgalmas, de bizonytalansággal és veszéllyel is jár. A kalandos regény az a vékony üveg, amely mögött pompás hurkák és kolbászok vannak, az ember nézheti, ácsoroghat előtte lelkileg csámcsogva, de ki merné benyomni ezt a vékony üveget?

Kopogtak, Ramsay doktor lépett be.

- Jó estét, nos? Hogy érzi magát?

- Kitűnően.

A doktor leült mellé.

- Nem tetszik nekem a színe. Kicsit halvány. Vérsejtszámlálást csináltatott már?

- Ugyan ne marháskodjon. Csak nem hiszi, hogy beteg vagyok?

- No nem… Nem valószínű - felelte, és egy hanyag mozdulattal négy ujját rátette Johnson karszéken nyugvó kezén az ütőérre. Hallgattak. Az orvos arcán enyhe csodálkozás látszott, mintha nem értene valamit. Azután hirtelen támadt érdeklődéssel így szólt: - Nyissa csak ki az ingét, barátom.

Odatámasztotta a sztetoszkópot a páciens mellkasára, és sokáig hallgatta. Azután barátságosan megütögette az arcát: - Na… Majd meglátjuk. Nézte már valaki a szívét?

- Először életemben nyúl hozzám orvos - felelte Johnson, és Ramsay viselkedése valami érthetetlen kis balsejtelemmel töltötte el.

- A szívét mindenesetre megvizsgáljuk. Nem árt, ha egy elektrokardiogramot csinálunk.

A fene egyen meg - gondolta Johnson. Alaposan elrontotta a jókedvemet. Ezek az orvosok azt hiszik, hogy nagyképűség nélkül nem ér semmit a tudomány. A cigaretta füstje keserű lett a szájában.

Életében először gondolt a halálra.

Reggel, miután megcsinálták a kardiogramot, visszaküldték a szobájába. Azután megjelent nála a főorvos, és közölte, hogy a kardiogram szerint, ezt meg kell mondania, Mr. Johnson komoly beteg.

Ezentúl mértékletesen kell élnie.

- Nézze főorvos úr, beszéljünk őszintén- mondta Johnson. - Mi bajom van? Nincs értelme a kíméletnek, dolgozó ember vagyok, nősülés előtt állok.

A főorvos vállat vont, két kezét kissé felemelte, és újra visszaejtette a combjára.

- Szívendoarteritisze van. Ebben a korban ritka.

- Halálos?

A főorvos a padlót nézte.

- Nagyon komoly betegség. Vigyáznia kell magára.

Johnson egy óra múlva megszökött a szanatóriumból.

Később a főorvos örömmel állapította meg, hogy az öreg Collison, akinél kezdődő szívbajra gyanakodott, egészséges, mint a makk. Az elektrokardiogram pompás szívműködést rajzolt le.

Csak dr. Ramsay tudta, hogy Mr. Collison a menthetetlen és Mr. Johnson az, akinek kutya baja.

Felcserélte a két ember leletét. Aznap nem ízlett az ebédje, és súlyos lelkiismeretfurdalásoktól terhelten ült a klubjában. De mit csináljon? Ezer font nagy pénz, és ilyen bajban még sohasem volt.

Leugrott az autóbuszról. Egy régi ház kapuján fordult be, és az első emeletre ment. Becsöngetett egy ajtón, amelyen szép sárgaréz tábla volt kitéve:

DR. MATTHIAS SWALLOW

Physician

Johnson megszökött a szanatóriumból és felkereste ezt az orvos barátját.

A Swallow család ebédnél ült. Három vidám gyerek és egy csinos, kissé molett, kedves, szeplős arcú anya meg az orvos ültek az asztalnál. A gyerekek pokolian lármáztak, és Swallow-né csüggedten nézett a férjére: - Nem bírok velük, Matthias! Nem bírok!

- Én se bírok velük, Márta - mondta egykedvűen az orvos, azután a barátjához fordult. -- Ülj le, Johnson, és tarts velünk, ha még nem ebédeltél.

- Köszönöm, már jóllaktam. - Sorra megsimogatta a gyerekeket, megdicsérte Márta asszonyt, hogy mennyire nem változik az éves folyamán, azután közömbös hangon kezdte: - Szeretnék tőled orvosi felvilágosítást kapni.

- Bobby, teszed le?! No megállj!… Bocsáss meg, folytasd kérlek.

- Tegnapelőtt bent járt nálam a hivatalban egy barátom, és megbízott, hogy adjam el valamennyi telkét, ő halálos beteg, nemsokára meghal, mutatott egy leletet, amely szerint szívendoarteritisze van.

- Molly! Tedd le az a marhahúst!… Hát, öregem, ha szívendoarteritisze van, akkor kész…

Johnson megtörölte verejtékező homlokát.

- Kimelegedtem a lépcsőn…

- Hány éves az a szerencsétlen?

- Olyan idős, mint én.

- Ujjé! Akkor nagyon hamar befejezi.

Johnson rágyújtott, és tűnődve nézett a kék füstszálakba.

- Voltaképpen mi az a szívendoarteritisz?

- A szív ereinek belső hártyái megvastagodnak, mint általában az érelmeszesedésnél. Ez a vastagabb szövet nem kap táplálékot, elhal, szétbomlik, és beáll a betegség súlyos stádiuma, az úgynevezett atheromalózis. Kifekélyesedik az ér belső fala, esetleg elreped. A szívnél természetesen ezek a komplikációk azonnali halállal járnak…

- Megjegyzem, a fiú aránylag jól érzi magát…

- Az endoarteritisz eleinte nem okoz semmiféle fájdalmat. Amíg az érfal belső hártyája nem vastagodott meg túlságosan.

- És szerinted mennyi ideje van még hátra?

- Hát ezt így nehéz megmondani…

- Mégis, úgy általában?…

- Ha a baj most van kezdeti stádiumában… Üsd pofon, Márta! Kérlek, üsd pofon!… Mondom, ha most van kezdeti stádiumában, elélhet vele másfél évet is. Idősebb korban, mikor a meszesedés már természetes folyamat, sokkal tovább húzhatja.

- És… És mikor kezd a betegség erős tünetekkel járni egy fiatal embernél?

- Ez is különböző. Mértékletes életmód mellett a szív tovább bírja. Később kezdődnek a fájdalmak, fuldoklások és szívgörcsök. Van, akinél három-négy hónap múlva hatalmasodik el a baj, van, aki fél évig jóformán semmit sem érez. Az bizonyos, hogy huszonnégy éves korban a szívedoarteritisz biztos és gyors halál. Mi újság a parcellák világában?

- Na… Megvagyunk valahogy.

Elbúcsúzott a családtól, és ment. Váratlanul előbújt az élettelen, távoli, téli napfény. Dübörgött az utca, mindenki sietett vissza a hivatalba.

Csak Johnson ment lassan, tempósan, elgondolkozva, valami szomorú közönnyel. A temetőre gondolt.

- …Ez így van, Edit. Őszintén meg kell mondanom.

- És miért csak most mondja?

- Eddig azt hittem, hogy sikerül majd áthangszerelni az életemet. De nem megy. Miért bolondítanám tovább? Nem születtem férjnek és családapának.

- Igaza van, Teddy… - mondta szelíden a leány -, sokkal tisztességesebb dolog így őszintén megmondani… Nem haragszom magára.

Na, ezt is elintéztük, mondta magában keserűen Johnson. Ezt a módját választotta a szakításnak. Minek a tragédia? A nők szeretik a hősies pózokat, Edit esetleg erősködne, hogy kitart mellette, és nem hagyja el halálos betegen.

Délután egyedül ült az irodában. Korábban jött be, mert egy kimutatást kellett készítenie. Kimutatás!

Milyen nevetséges ostobaság. Egyáltalán mit ül itt?

Egy éven belül meghal. Fél éven belül elkezdődik a szenvedés, a görcsök, a fuldoklás, ahogy Swallow mondta.

És akkor eszébe jutottak a kalandos regények, amelyekben az emberek polgári foglalkozásukra nézve estélyre járnak, teniszeznek és az előző napi flörtökről beszélnek. Ő most alapjában véve nem függ többé össze a reális élet sok hajszálgyökerével, nincs a szürke hétköznapokhoz rögzítve. Ha akar, elmehet kasszafúrónak, kalandornak a Déli-tengerre, ez a fél év azt jelenti, hogy betörheti a vékony üveget, amelyen át a kalandokat bámulják gyáván. Ha akarná, megcibálhatná az Operában a lordmajor szakállát, táncra perdülhetne az utcán, vagy elmehetne rongyos ruhában Suothampton kikötőnegyedébe apacsnak.

Megszűnt a kockázat!

Az asztalon ott feküdtek az Angol Deauville parcellatulajdonosok könyörgő és fenyegető levelei, amelyekben az elázott telkek árát kérik vissza. Kis jövedelmű dolgozó polgár valamennyi. Váratlanul elsőrangú gondolata, támadt.

Nemcsak a lordmajor szakállát cibálhatja meg, ha nem kell félnie többé. Akinek nincs mit kockáztatnia, az segíthet a szenvedőkön is, az jóvátehet gazságokat is, azt nem ijeszti a börtön. Kinyitotta a pénzszekrényt. Háromezer-kétszáz font volt benne, amit egy váltóesedékesség miatt hozattak ki a bankból. Kétezer-hatszáz fontért vásároltak telket az Angol Deauville bérlői. Mr. Johnson leült a géphez, és megfelelő számú másolattal levelet írt, amelyben közli, hogy a vállalat a mellékelt összegért visszavásárolja elöntött telkeit. Utánanézett a könyvben, és a levél kíséretében mindenkinek visszaküldte a befizetett pénzét, összesen kétezer-hatszáz fontot. Egyhavi fizetését magához vette, a fennmaradó összeget ismét bezárta a pénzszekrénybe, néhány sorban értesítette a történtekről Grimm urat, azután elment a postára, feladta a telektulajdonosoknak a pénzt, és a lakására rohant csomagolni. Perceken belül taxiba ült. Az autó éppen megindult, mikor Edit fordult be a sarkon, és egyenesen átvágott a túlsó oldalról a ház felé, amelyben Johnson lakott. Nem vette észre az elrobogó autót, és Johnson behúzódott az ülés sarkába. Minek is beszélne Edittel? A leány talán további engedményeket akar tenni. Istenem! Ha tudná, mennyire szereti, de hát hiába…

A taxi nemsokára Croydonba ért, és Mr. Johnson a délutáni rendes utasszállító járattal Párizsba repült.

 

Valamiből a halottnak is élni kell

 

Mr. Johnson úgy döntött, hogy kalandor lesz, tehát amint ezt a Cumberlandi rejtély előírja, a legjobb szállóban bérelt szobát, csináltatott két elsőrangú ruhát, és elhatározta, hogy sürgősen szert tesz egy szőke grófnő ismeretségére, aki már évek óta, mint nemzetközi kémnő tevékenykedik Párizsban. Eleinte alig talált ilyet, néhány nap múlva, mikor néhányan megtudták, hogy ilyenféle grófnőt keres, olyan sokan jelentkeztek, hogy Mr. Johnson kétségbe vonta származásuk és kémkedésük igaz voltát. Így azután ő is csak a Champs Elysées és a Montmartre idegenforgalmával együtt szórakozott, különböző mulatóhelyeken. Ez azonban nem felelt meg eredeti elhatározásának. Valószínűtlen milliőre vágyott hátralévő hónapjaiban. Kalandra! Egy élelmes ember végül elvezette a Pigalle téren működő hírhedt játékklubba. Mindössze száz fontja volt, elhatározta tehát, hogy hihetetlen összeget fog nyerni ruletten, azután nekivág a világnak, mint valami nábob. Odadobott húsz fontot egy számra, és csodálkozott, hogy nem az jön ki. Mi az ördög van evvel a rulettel?

…Hajnalodott. Fillér nélkül, álmosan és letörten ért a hotel elé. Már éppen benyitott volna, mikor megpillantotta a hallban két csomagja mellett egy fotelban bóbiskolva Editet.

Gyorsan visszalépett.

Hohó! Ez a leány állhatatosabb, mint amilyennek hitte. Istenem! Hát hogy magyarázza meg neki, hogy minden hiába? Megmondja az igazat, hogy halálos beteg? Nem él tovább egy évnél, és néhány hónapon belül elkezdődik a fuldoklás, a görcsök… De addig is… Hiszen ebédre sincs pénze. Nem gondolt arra, hogy ha halott ember is, valamiből élni kell.

Csendben továbbment. Csak hadd higgye az a lány, hogy akit szeret, az javíthatatlan rossz fiú. Miért menne haza a hotelba? A számlát úgysem tudja fizetni. Jöhet a kaland. Az igazi. Fillér nélkül Párizsban… Elmenjen apacsnak? Ilyen álmosan? Szmokingban? Röhögés. De hiszen van jobb! Hurrá! Itt a kalandos regénye, adva a nagyszerű eséllyel, hogy nem éri meg az a kellemetlen második fél évet, azonfelül a legvalószínűtlenebb, a legromantikusabb környezetben élhet, minden kalandos regény legkalandosabbjában, - A légió! - Nyomban jelentkezett.

Egy hét múlva útban volt Sidi bel Abbes felé.

Nem mondom, a kiképzés első heteiben Johnsonnak olykor eszébe jutott, hogy nem is olyan utolsó halálnem az annyiszor lenézett elmúlás ágyban, párnák között. Jobb, mint például guggolás közben, teljes felszereléssel. Vagy menetelve, ötvenfokos melegben. Állandóan várta, hogy a beteg szív egyszer csak felmondja a szolgálatot. Éppen ellenkezőleg történt.

Kissé lefogyott ugyan, de az éjszakázás sápadt színe elmúlt az arcáról, erősnek és egészségesnek érezte magát. Jól tudta azonban, hogy az első hónapokban, amíg az érrendszer nincs komolyan megtámadva, a szervezet látszólag egészséges.

Kiképzés után századával együtt útnak indították Mogadorba. Itt azután bőséges alkalma volt arra, hogy kiábránduljon a kalandból. A kis piszkos afrikai kikötői helyőrség legényei szinte belehülyültek az unalomba. Elviselhetetlen hőség, örökké egyforma szolgálat, eseménytelen napok, bagószagú laktanya, piszkos kantin, homokos, sivár part, egy kőgát, egy vámbódé és szemben a kápráztató, vakító, végtelen tenger. Mogador egyetlen szórakozóhelye az a pompás, földszintes vályogépület volt, amelyet egy élelmes arab, miután az istálló egészségtelennek bizonyult a tiszti lovak számára, átalakított étterem és kávéházzá. Itt találkozott Johnson közlegény Black úrral, a varázslóval. Találkozásuk egy esti összejövetel alkalmából történt, midőn néhány légionista elhatározta, hogy takarodóig Black urat agyonlövik. Mikor az őrmester tudomást szerzett szándékukról, óva intette őket, hogy valami meggondolatlan tettel bajba sodorják magukat, miután a szolgálati szabályzat második pontja szerint kincstári tárgyakat magánszórakozás céljaira nem szabad felhasználni. Erre úgy határoztak, hogy Black urat agyonverik. Így már az őrmester is helyeselte az ötletet, bár mosta kezeit.
Természetesen csak elvben.

A fentiekből láthatjuk, hogy Black úr, a varázsló kissé népszerűtlen volt a gyarmati katonaság körében.

Az olvasó ne higgye vérengző frátereknek a légionistákat. Ugyanis a katonák azt hitték, hogy Black úr uzsorás. És joggal hitték. Mindamellett Black úr mégsem volt uzsorás. Hogy az olvasó világosan megértse az esetet: Black úr egyike volt a társadalom ama vértanúinak, akik a külső megjelenés áldozatai.

Nem látszott jó embernek. Ennek dacára Black úr jámbor és jó ember volt, ami pedig varázslóknál ritkaság. Időnként feltűnt Mogadorban a tenger felől egy ladikban, és gumit, korpát meg elefántcsontot hozott. Mogadorban azután kiélvezte a nagyvilági élet örömeit: újságot olvasott, kávét ivott az étteremben, cigarettát sodort melléje, és felkereste a ponyvás kocsival utazó vándor filmszínház intézményét, ami igazán csak kultúrált Afrikában létezik, és lelkes örömmel szórakozott a legújabb Foxhíradón, amely azon frissiben mutatta be a breszt-litovszki béke aláíróit, amint éppen leitatják kézjegyeiket.

Egy ilyen tartózkodása alkalmával barátja, a vendéglős közölte vele, hogy a légió őrmestere harminc frankot kér kölcsön, és hozzátette, hogy a helyőrséggel nem árt jóban lenni. A ravasz arab rávette a kereskedőt, hogy az ő kezén át kisebb kölcsönöket folyósítson a katonáknak. Black úr komolyan csak azért tette, mert nem árt, ha a vendéglős jó viszonyban van a helyőrséggel, hiszen az ő csempészáruját is itt szokta leraktározni. A vendéglős azonban úgy tekintette a tranzakciót, mintha valaki kamat nélküli forgótőkét ad neki uzsoraügyletek számára. Az arab állandóan hangoztatta, hogy Black megbízásából jár el, Black úrnak azonban fogalma sem volt erről. A vendéglős kisebb kincstári tárgyakra folyósított kölcsönt, ötvenszázalékos kamatra. Biztos lehetett benne, hogy megfizetik, mert kincstári tárgyak elhagyásáért haditörvényszék jár. Végül a legények egy része elhatározta, hogy Black urat valami kellemetlen módon kikérdezi a kincstári tárgyak rejtekhelyét illetőleg, azután agyonverik, hogy ne kelljen visszafizetni a kölcsönt, majd magukhoz veszik a zálogtárgyakat, és megpróbálják, hátralévő éveiket Black úr társasága nélkül tengetni. Miután az őrmestertől a szobaparancsnok tizedesig mindenki adós volt, a helyőrség lelkesen fogadta ezt a bankkörökben szokatlan módját a kötelezettség likvidálásának.

Hozzátartozik még az esethez egy rulett. A rulett az étterem tulajdona volt, és szoros kapcsolatot tartott fenn az említett hitelműveletekkel, amennyiben az uzsorakamatra felvett összegek nagy része itt úszott el. Est egy petróleumlámpa fényénél sárgás, izzadt légionisták, piszkos pálinkáspoharakat szorongatva, körülülték az asztalt, amely felett sűrű légyraj és némi istállószag lebegett, mert e helyiség, mint általában a parvenük, soha többé nem veszítette el teljesen sötét múltjának némi jellegét. A régen eltávolított lovak illúziója ott terjengett halványan, de érezhetően a levegőben.

Éppen zsoldfizetés napja volt. A csontgolyó vígan futott, a himlőhelyes tulajdonos, aki krupié, pincér és szakács volt egy személyben, pergette a nikkelfogantyút.

Johnson megfigyelte, hogy nagy tétek sohasem nyernek. Tíz- és húszcentes játékosok olykor kapnak harminchatszoros pénzt, ha kijön a megtett szám, de ötven cent és egyfrankos tét nem nyer. Már két órája figyelte a játékot, és kezdett hajlani a meggyőződésre, hogy ez a rulett valami módon befolyásolható. A tulajdonos mindig megnézi, hogyan vannak elhelyezve a tétek, nyájasan mosolyog és forgat. Ez egy ördög! Valószínűleg évekig gyakorolt ezen a rozoga gépen, és pontosan tudja irányítani a golyót, ha kipörgeti. Az is lehet, hogy a pergetés pillanatában kissé megdönti a gépet. Most például minden szám alaposan meg van rakva. A húszon van húsz cent, és a huszonhármas üres. Ha tehát a tulajdonos csal, akkor most a húszas vagy a huszonhármas fog kijönni. Már pergett a golyó. Mindenki figyelt, feszült arcvonások, tágult, csillogó pupillák, fut a golyó, zsongnak a legyek, az áporodott hőség szinte elviselhetetlen..

Mielőtt a golyó leesett a számok közé, Johnson két tízfrankost dobott oda, az egyiket a húszasra, a másikat a huszonhármasra.

A huszonhárom nyert!

Néhány pillanatra olyan csend támadt, hogy tisztán hallatszott, amint egy csúszómászó megmozdul a tető rafialevelei között. A vendéglős, mint egy halott, nyitott szájjal meredt az asztalra. A légionisták keményen, ellenségesen néztek rá. Alapjában véve a két tízfrankos tét kifizetését kétségessé tehette volna, mert a golyó már forgott, mikor Johnson feltette. De a kocsmáros tisztában volt azzal, hogy ha megtagadja a kifizetést, akkor itt darabokra tépik.

- A huszonhármas nyert… - jelentette szokott módján, de rekedten - egy tízfrankos plain a számon…

És kifizette a harminchatszoros pénzt! Előkotort minden bankjegyet az asztalfiókból, a zsebkendőjéből, egy meglazult tégla mögül és a felesége nyakán függő szent ereklyéből, összesen háromszázhatvan frankot, azután levegő után kapkodva így szólt: - A bank mára elvonul…

És elvonult. A másik szobába vonult, magánlakosztályába, ahol megsemmisülten roskadt közömbösen kérődző tevéje mellé, égnek emelte két kezét, és hangtalanul mozgott a szája.

 

Az élet nehéz, de meghalni sem könnyű

 

Háromszázhatvan frank. Afrikában igen sok pénz.

Végre is azonban a pénz értékét az adja meg, hogy mire fordíthatja az ember. Még akkor is, ha nem fordítja semmire. Egy úszó jégtáblán tízmillió dollár birtoklása nem jelent semmit. Johnson tehát nem érezte boldogabbnak magát, mikor zsebében a háromszázhatvan frankkal elindult a párás, fülledt éjszakában. Egy árny haladt előtte ingadozó járással. A fekete keménykalap elárulta, hogy Black úr, a varázsló az. Ki ez az ember?, kérdezte magától Johnson.

Olykor hetekre eltűnik, családja nincs. Látszólag lezüllött európai, uzsorára ad pénzt. Állandóan fogpiszkálót tart a szájában, és igen nagyok a fülei. Továbbá két foga elől aranyból van. A kávéházban szorgalmasan tanulmányozza az egyetlen újságot, amelyet Sidi bel Abbesből hoz a napi posta. Keserű, barátságtalan arca van, töltőtollat hord a felső zsebében, és olvasáshoz egy drótcsíptetőt használ, úgynevezett cvikkert, az optikusok történelemelőtti múltjából.

Keménykalapját ritkán veszi le a fejéről, általában csak hátratolja hüvelykujjával a tarkójára. Ha egyedül van, sóhajt és bólogat, egy-egy gondolatára szomorúan vállat von, és kifelé fordítja a tenyerét. Ilyenkor úgy fest, mint aki önmagával alkudozik, és sajnos nem adhat többet valamiért, bármennyire is szeremé különben. A parcellaszakmában volt néhány ilyen örökké elkeseredett, kitiport ócska flanelpapucsra emlékeztető öreg ügynök, dallamosan síró hanggal, akik úgy tudtak jó reggelt kívánni, mintha azt mondanák: Ez a nap is jól kezdődik.

Mire gondolataiban ideért, kiáltást hallott. Black úr felé ugyanis egy hatalmas kéz nyúlt ki a sötét fák közül, és megragadta a karját, ugyanakkor egy rohamkés állt meg a hasa előtt.

- Pardon… - mondta a kereskedő ijedten. Légionisták fogták körül.

- Hármat fogunk számolni, addig megmondja, hogy hová rejtette el a holmikat!

- De uraim… én maguknak nem tettem semmit…

- Mit mesélsz annyit! Szúrj bele!

- Megállj!

Johnson lépett közbe.

- Mit akartok ettől az embertől?

- A kincstári holmikat!

- Kérem, én esküszöm, hogy nem tudok semmit - siránkozott a megtámadott.

- Akkor most agyonverjük!

- Várjatok! Mennyivel tartoztok neki?

- Azt nem tudjuk megfizetni. Tizenöt ember kétszáz frankkal adós.

- Kifizetem magának a kétszáz frankot, akkor rendben van?

- Akkor rendben van! - felelte gyorsan Black úr, mert sejtett már valamit.

Johnson kifizette a kétszáz frankot. Nem bírta az erőszakosságot, verekedést, gyilkolást, és látta a feldühödött arcokon, hogy Black úr élete tizedmásodperceken múlik.

- Itt a pénz. Holnapra megkaptok mindent. Én kezeskedem. És most, miután megvásároltam tőletek Black urat, ha tisztességes emberek vagytok, egy ujjal sem nyúltok hozzá. A légionisták urak.

- Urak, urak - hagyta rá kedvetlenül egy másik katona, és szinte könyörögve tette hozzá -, legalább egy fogát hadd ütöm ki, vagy valami ilyent… Miért vagy kegyetlen, Johnson? Ennyire nem szabad visszaélned a jellemességünkkel.

Black úr rendkívül vegyes érzelmekkel hallgatta ezt a társalgást, és időnként megnedvesítette nyelve hegyével kiszáradt ajkait. Végül azonban a légionisták békésen elvonultak.

- Kérem, uram, vegye vissza a kétszáz frankját - mondta a kereskedő, mikor egyedül maradtak. - Tudom, hogy miről van szó. Közben rájöttem. A tulajdonos bolonddá tartott engem, és az én nevemben fosztogatta ezeket a katonákat. El fogok mindent intézni pénz nélkül azzal a mocskossal. Tessék.

Visszaadta a kétszáz frankot, ugyanolyan mogorva, kedvetlen arccal, mintha Johnson nem is az életét mentette volna meg, hanem molesztálná valamivel.

Azt sem mondta, hogy köszönöm. Megemelte keménykalapját, és eltűnt az éjszakában.

Black úrról senki sem tudta, hogy kenyerét, mint varázsló keresi. Senki sem tudta róla, hogy ő az eső, a folyók, a föld és a hold ura, az időjárás korlátlan igazgatója, akinek egyetlen kézmozdulatára elmúlik a szárazság. Ha valaki látta a kávéházban ülni, keménykalapjával és orrcsíptetőjével, igazán nem ez volt a futó benyomás róla. Pedig tény és való, hogy Black urat a fent felsorolt csodatételek tekintetében több száz ember a legelső szaktekintélynek ismerte el.

Még tizenöt éve sincs, hogy Algírban tönkrement, mint maradékáru-kereskedő. Miután mindene elveszett, szépen házalni kezdett, vándorolt az árujával délre, ahol a vad Tuat, a tuaregek hírhedt meghódíthatatlan földje kezdődik. Egészen Tangobo állam határáig merészkedett. Tangobo kis terület volt a tuaregek földje és a tengerpart között. Függetlenségét Marokkó szultánja is elismerte. Ez kissé kínos helyzet volt a franciák számára. Tangobo állam lakossága ugyanis gyanúsítható volt azzal, hogy titokban elhagyja országa határait, és a környező, franciáknak behódolt törzseket kirabolja. Ezt azonban sohasem lehetett rájuk bizonyítani, miután rendkívül kényesek voltak abban a tekintetben, hogy a megtámadott falvak lakosságát körültekintő alapossággal az utolsó emberig kiirtsák, hogy hírmondó a szó szoros értelmében ne maradjon belőlük. A szorgalmas, okos arab nép átoknak tekinti azt a néhány rabló sivatagi hordát, amely kétségbeesetten küzd a civilizáció ellen.

Black úr varázslói pályafutását egy úgynevezett punktroller nevű gumiból készült masszírozókészülék alapította meg. Lehet, hogy a punktroller rossz volt, vagy a gumi már régen feküdt, ki tudja ezt ma már?

Annyi bizonyos, hogy MBala főnök, aki két font elefántcsontot adott érte, elrontotta tőle a gyomrát, így azután, mikor Black úr legközelebb felkereste, a hasgörcsben szenvedő főnök egyszerűen elrabolta az áruját, megverette a kereskedőt, és tetőtől talpig véresen kilökte a sivatagba. Teve, élelem és hasonló szamárságok mellőzésével.

Hihetetlen szívóssággal vonszolta magát fél napig az összevert, éhes, szomjas, szerencsétlen ember, míg hogy, hogy nem, éppen Tangobo egyik oázisába jutott el. Az idetévedt fehér embereket eddig kivétel nélkül leöldösték. Black úr azonban lázasan, betegen, portól és vértől belepve, ijesztő külsővel érkezett meg, térdei rogyadoztak, egyik karját messze kinyújtotta, és közben harsányan énekelt. Ki merne hozzányúlni egy őrülthöz, akinek Allah magához szólította a lelkét? Az őrültet Afrika törzsei szentnek tekintik.

Mikor a jövevény leroskadt, megitatták, lemosták, és később, mikor kissé magához tért, frissen sütött kuszkuszt adtak neki. A kereskedő lassan ráeszmélt arra, hogy hol van, tehát amint kissé jobban érezte magát, kiállt a falu közepére, és elénekelte Tangobo népének a Good night sweetheart kezdetű dalt. Erre az emberek félve házaikba menekültek, anyák eltakarták gyermekeik arcát, és az idegent háromlépésnyire sem merték megközelíteni. Black úr jól tudta, hogy mi vár reá, ha megtörik az őrültnek kijáró babonás tisztelet, ezért néhányszor napjában elénekelte a Good night sweetheart-ot, és olykor táncolt is hozzá.

Később, hogy ne essen az egyhangúság hibájába, felfrissítette műsorát a God save the King-gel és a Télikertben minden este Mimit várom kezdetű kupiéval, utána, egy csődbe jutott maradékáru-kereskedőtől meglepő fürgeséggel, eljárta a doni kozákok nemzeti táncát. A törzs főnöke, Muktar bej alig tartózkodott az oázisban, állandóan martalócaival kószált rabolni. Felvilágosult gazember volt, de nem zavarta népe babonáit. Az új fehér varázslóval szemben várakozó álláspontot foglalt el. Ki tudja, mire lehet még használni?

Ekkor történt, hogy Black úr egy kitűnő ötlet segítségével váratlanul karriert csinált. Szó esett ugyanis arról, hogy az esős évszak beálltával lejönnek az Atlasz oldalából a berber pásztorok, és az oázisban húzzák meg magukat. Black úr jól tudta, hogy a hatóságok minden erőfeszítése dacára a hegységben néhány hónapra elharapódzott a száj- és körömfájás.

Ezért egy napon kimeredt szemmel, két karját az ég felé emelve beszédet tartott, amelyben közölte a néppel, hogy éjjel álmában a próféta vendége volt egy tál piláfra, és kitűnő barátja ebéd után így szólt hozzá: Mondd meg Tangobo népének, hogy az esős évszak alatt pásztorai ne térjenek vissza az oázisba, mert a rossz szellem van velük, és a Tangobo nép állatai megdöglenek, ha befogadják a berbereket.

Lilungu, a varázsló arca eperszínűvé vált a dühtől.

A jóslás itt állami monopólium volt, amit ő gyakorolt, haszonélvezetét megosztva Muktar bejjel, a főnökkel. Nyomban látta, hogy egy kontár tisztességtelen versenyét kell leküzdenie, tehát azonnal előállt, és gúnyos mosollyal tudtára adta a népnek, hogy a tisztelt előtte szóló nyilván egy kalandor áldozata volt álmában, miután a próféta az éjszakát ővele, Lilunguval töltötte el, hajnalig veregették egymás vállát, sőt a próféta még homlokon is csókolta, azután kérte, hogy Lilungu nevezze őt igaz barátjának, és adja tudtára a lakosoknak, hogy a hegyből lejövő pásztorok csak szerencsét hoznak, a Tangobo nép állatai sokasodni fognak, és éppolyan egészségesek maradnak, mint ő maga, Lilungu. A tömeg boldogan fogadta a varázsló kellemes jóslatát, és már-már dühösen fordult a konkurens vátesz ellen, úgyhogy ki tudja, mi történt volna, ha Black úr az utolsó pillanatban nem dalolja el a Maxim a tanyám kezdetű slágert, megfelelő tánclépésekkel kísérve előadását.

Sajnos azonban Lilungu jóslata téves volt. A pásztorok behurcolták az oázisba nyájaikkal a száj- és körömfájást, a törzs állatállománya ijesztően pusztult, mire a lehiggadt öreg főnökökből álló tanács elhatározta, hogy másnap délelőtt, a királyi fogadtatás után, szemközt az Anyák Házával, Lilungut négy teljesen egyforma darabra vágják. Ez a művelet kisebb mértani eltérésekkel, úgy-ahogy sikerült is, és a nép most már áhítattal hallgatta Black úr legcsintalanabb műsorszámait is. Ha nem lett volna vérbeli kereskedő, mint énekes-táncos artista már egész jó elhelyezkedést talált volna a törzsnél. De most már jobb módszert ismert fel arra, hogy hasznosítsa a varázslói állást. Összehívta tehát a lakókat, közölte velük, hogy elvonul a tengerparti barlangba, beszélgetni a prófétával, aki randevút adott neki az említett helyen. Éjszaka kijött a barlangból, csónakba ült, és a tengerparton egy nap alatt szépen felevezett a közeli Mogadorig, itt átnézte a lapokat, elolvasta a meteorológiai jelentést, amely szerint az Atlasz magasabb részein erős havazás van, ennek következtében a beálló olvadással rövidesen megtelnek újra a kiszáradt medrek, az úgynevezett wadik, és néhány napon belül rendkívüli esőzések várhatók, némi hősüllyedéssel. Ezek után eltette cvikkerét, fizetett és távozott. Éjfélkor, mintha a barlangból jönne, megjelent a tábortűznél.

- Tangobo népe! Beszéltem barátommal, a prófétával! Azt üzeni nektek, hogy jól érzi magát! Kér benneteket, hogy foltozzátok meg csónakjaitokat, mert a szárazság újholdig véget ér! A wadik ismét megtelnek vízzel, sok-sok eső esetik, amitől kizöldül minden és jó termés lesz.

A nép ámultan hallgatta.

- A próféta megparancsolta nekem, hogy ne énekeljek többé Tangobo népének.

Ennek szemmel láthatólag örültek. Megelégedett mormogással vették tudomásul, hogy a próféta mégsem hagyja cserben az igazhívőket.

- Ezentúl a barlangban fogok lakni, és ti minden hónapban sok-sok arékabelet, elefántcsontot és gumit hoztok nekem. Mennél többet hoztok, annál többet fogok jósolni, mert a próféta magához ragadja a ti adományotokat, hogy a szegény sorsú holtak lelkeinek legyen miből élni odafenn.

- Ezt nem értem - jegyezte meg az egyik főnök.

- Mégis így van. A próféta szavai olykor érthetetlenek. Különben is fő az, hogy ti elhozzátok az árut, a többi az ő dolga.

És távozott. Muktar bej összeráncolt szemmel nézte, de nem szólt semmit. Végre is a szárazság bizonyára nem fog napokon belül elmúlni, és akkor ezt a varázslót is felszeletelik, mint Lilungut. Azután maga lesz a varázsló.. Azt az üzletet többé nem adja ki senkinek.

Muktar bej azonban tévedett. Néhány nap múlva igenis elmúlt a szárazság, és rohanni kezdtek a wadik. Muktar bej az ujját sem emelhette fel a jós ellen, és a nép hordta barlangjához az elefántcsontot meg az arékabelet. Black úr ezt meg is érdemelte.

Mindegy, hogy jósnak vagy varázslónak nevezték-e.

Ő fáradságos munkával meteorológiai intézetet tartott fenn a törzs számára, amiért kétségtelenül ellenszolgáltatás járt. Hogy a hősüllyedés köbméterenkénti nyomása és az időelemek várható értékei Tangobo számára átdolgozott formában kerültek közlésre, ez mit sem változtat az értesülések fontosságán, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a legkevésbé vad európai törzsek sem értik a meteorológiai jelentéseknek tengerszintre való átszámítását és hivatalos nyelvezetének egyéb hatásait. Így történt, hogy Black úr, mint hivatásos varázsló időnként megjelent a mogadori kávéházban, savanyú arccal átfutotta a lapot, beszélgetett a vásárosokkal, töltőtollával feljegyzéseket készített, azután visszament népéhez, mint aki a barlangból jön, és értesüléseit kinyilatkoztatta. Közölhette volna velük ezt egyszerűen is, de az afrikai népeknél csak az számíthat érvényesülésre, aki úgy mond igazat, mintha hazudna, és a tényeket az emberek fantáziájához és babonáihoz alkalmazza.

Egy szép napon megharsant a kürt a helyőrség udvarán, Johnson százada felsorakozott, kiosztották a töltényeket, egy kapitány állt a menet élére, kitárták a rácsos kaput, azután elvonultak. A tizedestől megtudták, hogy Bagomirban Tangobo határ menti helyőrségét váltják le. Átvágtak az Atlasz nyugati lejtőjén, és erőltetett meneteléssel reggelre elérték a sivatagot. Most azután itt volt a kaland! Az igazi légionista-kaland. Ötvenöt fokos hőségben, óránként öt perc megállással harminc kilométert menetelni naponta. Johnson meg volt győződve róla, hogy a szíve itt fogja felmondani a szolgálatot. Felhasadozott szájjal, dagadt nyelvvel, portól kisebesedett szemmel, összekarcolt gégével vonszolták magukat a homokhullámok között, bokáig a porban. Johnson szíve azonban nem mondta fel a szolgálatot. Mellette egy tizennyolc éves fiú úgy halt meg menetelés közben, mint akit villám sújtott. Egy másik letépte a felszerelést, és üvöltve rohant neki a sivatagnak, megkötözve vitték tovább a szekéren, és szörnyű volt hallgatni tébolyult éneklését. Johnson pedig rendkívül kimerülten, de ment, ment, mint valami gép. A menetelés nem tartott soká, két múlva megérkeztek Bagomirba. Kis erőd volt a sivatagban, mindössze néhány pálma állt körülötte elszórtan, kevés alang-alang fű között. Lakója nem volt az oázisnak, csak egyetlen hatalmas négyszögű sátorban élt egy vén, vak tuareg vendéglős néhány családtagjával. Átutazó cserekereskedők pihentek itt meg nagy ritkán, és némi árut hoztak északról, amit a katonák között el lehet adni: pipaszurkálót, öngyújtóbelet és zsebnaptárakat, amelyek évjárat tekintetében a legfinomabb óborokkal vetekedtek.

Az őrmester és a kapitány, a kísérő szekerekkel és a leváltott helyőrséggel, visszafordultak Mogador felé. Bagomirban csak a közlegényeket váltották le, az altisztek maradtak. Az újonnan kinevezett kapitány még nem érkezett meg, tehát az őrmester volt korlátlan ura a különítménynek. Széles vállú borotvált arcú, hiúzkifejezésű ember volt Rayonne sergant. Arcát az orruk elé tartva, egyenkint mustrálgatta végig a glédában álló legénységet.

- Komisz helyre kerültetek! Ez a legkutyább helyőrség a gyarmaton. És én vagyok a legkegyetlenebb őrmester. Itt nincs gyengélkedő és nincs beteg, itt szolgálat van, vagy haláleset. Értitek? Rompez!

Szinte élettelenül zuhantak végig az ágyakon, és egy vizes pokrócot terítettek az ablakra, mert a beözönlő nap még lehunyt szemhéjukon át is elviselhetetlenül bántotta őket, a levegő pedig olyan izzóvá hevült, hogy némelyik csak tehetetlenül tátogatta a száját, és úgy érezte, hogy meg kell fulladnia. Ez volt hát a kaland. Meg kellene írni egyszer egy népszerű regényben, gondolta Johnson, hogy itt milyen büdös van, milyen unalmas, az emberek hogy utálják egymást, nincs, akivel egy közvetlen szót beszéljenek, a hálótermeket bagó, izzadság és vöröshagyma fullasztó párája üli meg. A szalmazsákok százlábúaktól hemzsegnek, egyik nap múlik, mint a másik, és mindig csak az őrjítőén egyforma vakító, sárga homokhullámok, krémszínűén izzó ég, a vén vak arab artikulálatlan dúdolása, miközben az ember testéről undok, apró erecskékben patakzik le a verejték. Azután változatosság is jött. Megérkezett egy kapitány két tiszttel. A környékbeli törzseknél tűrhetetlenné váltak a rablások. A helyőrség létszámát szaporították. Érthetetlenné vált, hogy a francia katonák közelében nyugodtan portyázik az ismeretlen rabló, akiről jól tudták, hogy Muktar bej, a szabad Tangobo ország ura. Csak éppen bizonyíték nem volt, hogy lecsapjanak rá. Ezért elhatározták, hogy rendszeresítik az őrjáratokat. Aznap nyomban kiküldtek húsz embert, hogy menjen el felderíteni a Kifra-oázisig vezető karavánutat, és visszafelé érintsék Bu Malem falut. Az őrjárat soha többé nem tért vissza. Kifra-oázist kirabolták és felgyújtották a rablók, utána lesből rajtaütöttek a közeledő őrjáraton. Másnap az új őrjárat létszámát fölemelték, melléjük adtak két kiskaliberű gépfegyvert. Egyben erősítést kértek Marokkóból.

Ebbe az őrjáratba beosztották Johnsont is. A csapatot most már nem bízták altisztre. Zarnac hadnagy vezette. Johnson szeretett volna meghalni. Félt a kíntól. Úgy érezte, küzdenie kell a sors ellen, amely azt akarja, hogy a kifejlődött betegség pusztítsa el lassú, szörnyű halállal…

A szállongó porszemecskék fémszerűen csillogtak az éles holdfényben. Mint valami sarki hómező, elhagyatottan, ezüstfehéren terült el a sivatag a világos éjszakában. Óvatosan haladtak előre néhány órán át.

Az egyik homokdomb mögül váratlan sortűz ropogott rájuk. A katonák mintaszerű fegyelemmel szóródtak szét, kisebb buckákkal fedezve magukat, és szintén megnyitották a tüzet. Hajnalodott. A hollandi festő Johnson mellett eleresztette a puskát, szétcsapta a karját, és a hátára fordult. Meghalt. Azután oldalról is tűz alá vették őket. Ott is arabok bújtak meg. Egy-egy burnusz elővillant olykor valamelyik domb mögül. Azután mind közelebb és közelebb kúsztak az arabok, hiába tüzeltek rájuk, számbeli fölényük minden veszteséget elbírt. Csak jöttek, jöttek…

Most! - mondta magában Johnson. - Most tehát vége a komédiának, szép, érdekes, nagyszerű halál. Szép volt a kaland is, és Edit remélhetőleg megtalálja majd a boldogságát máshol.

Mikor rohamot vezényeltek, elsőnek ugrott ki a fedezék mögül, szuronya egy szakállas arabnak a nyakán szaladt át, azután megfordította a fegyvert, és valami őrjöngő jókedvvel, a mit sem kockáztató ember elszántságával csapkodott maga körül, fejekre, mellkasokra, kardot emelő öklökre, eszeveszetten, eksztázisban. Csodálkozva látta egyszerre, hogy nincs körülötte senki, vonagló burnuszok hevernek a földön, és a sebesült hadnagy, kilőtt revolverét tartva, a homokban térdelve felnéz rá: - Jól van légionista! Ilyet még nem láttam!

A légionisták első rohama megállította az arabokat. Visszahúzódtak vagy százméternyire a homokdombok mögé. A katonákat magával ragadta Johnson elszántsága. A rablókat meglepte a váratlan, szilaj roham. De hiába volt minden. A katonák nagy része elhullott, sokan megsebesültek, és az ellenfél ismét támadott.

Johnsonnak egy lövés átlyukasztotta a kabátujját, egy kardvágás lecsúszott a vállszíjáról, végighasította a zsebét. A második roham már elpusztította volna őket, mindössze tízen álltak egy homokdomb aljában, ahová Johnson a tisztet is bevonszolta. A rájuk rontó arabok leapasztották a katonák számát négyre.

Ekkor szólalt meg a gépfegyver. Szahariánok érkeztek. Mogadorból küldték ki őket, hogy hozzák rendbe az elpusztított oázist, meghallották a lövöldözést, és nyomban elindultak a szorongatottak segítségére. A rablók menekültek. A szahariánok tevéi alkalmatlanok voltak arra, hogy a kitűnő lovakon nyargaló martalócokat sikerrel üldözzék. Összeszedték a sebesülteket, szekerekért küldtek az erődbe, és hajnalra visszaérkezett a szerencsétlen őrjárat. Mindössze tizenöten maradtak életben, ezek közül tizennégy súlyos sebesült.

Csak Johnsont nem érte egyetlen karcolás sem. A második roham előtt a sapkáját is átlőtték, és egy rettenetes kardvágás tőből szelte le tölténytáskáját.

Ebből is láthatjuk, hogy a halál nem olyan, mint a jégbe hűtött málnaszörp, amit bárki megrendelhet, ha gusztusa van rá.

 

Mr. Johnson szeretne meghalni, de csak szellem lesz

 

Johnson katonai pályája kezdett nekilendülni. A sebesült tiszt jelentése nyomán napiparancsban dicsérték meg, huszonnégy óra szabadságot kapott, és fölterjesztették a légió becsületrendjére. A rablók szemtelensége egyre tarthatatlanabbá vált. Bámulatos szerencsével csaptak le kisebb őrjáratokra, és csodálatos módon kerültek ki minden jól felszerelt osztagot.

Johnson egy alkalommal harmadmagával tért vissza húsz közül, máskor tizedmagával érkezett meg, és hetvenen maradtak a sivatagban. Ekkor már kezdett komolyabb lenni számára az ügy, mert végre egy golyó súrolta az arcát, és széles sebhelyet hagyott maga után. Később egy díszszemlén kitűzték mellére a becsületrendet, és meglengették feje felett háromszor a trikolórt.

Bu Denibnél a rablók felgyújtották az oázist, és az oltásra kivonult légionistákat leölték, kardélre hányták az egész lakosságot, felkoncoltak egy fél század szpáhit, azután elmenekültek. Másnap hajnalban, vonszolva magát, szinte hason csúszva, megjelent az erőd előtt a porban Johnson. Fölvitték az, ezredirodába, és mire letették a foszladozó bőrkanapéra, azt hitték, hogy nincs már élet benne. Szakadt ruhája alatt alvadt vérrel és korommal volt fedve minden porcikája. Foszlányokba szakadt ruhája több helyen beleragadt a sebeibe. Azután lemosták, és kiderült, hogy hihetetlenül sok horzsolás, karcolás, ütésektől származó kék folt, valamint zúzódás borítja, de egyetlen veszélyes sebe sincsen.

Ez időtől fogva úgy hívták, hogy Halál fia. A légionisták szerint ilyen kivételeket a halál csak az édesfiával tesz. Johnson tragikomikusnak találta ezt a helyzetet. Szóval, ha meg van írva a fuldoklás és a görcs, akkor ő hiába kívánkozik a hősi halál után.

Vagy talán előbb-utóbb önmagának elintézni egy golyóval az ügyet?

Közben ismét elsőrangú alkalma nyílt rá, hogy régen húzódó ügyét a halállal végre a lovagiasság szabályai szerint fegyveresen és szemtől szembe intézze el.

A legutóbbi támadás után kétségtelen volt, hogy Tangobót nem lehet tovább tűrni a környéken. Meg kell szállni. Milyen egyszerű lenne az egész, ha rájuk lehetne bizonyítani egy támadást, ha elhurcolnának néhány katonát, vagy valami erőszakosságot kövemének el, ami kétségtelen, és okot ad arra, hogy megszállják ezt a nyavalyás kis rablóállamot.

A véletlen segített rajtuk. A bagomiri helyőrség vendéglőjében egy átutazó arab felismerte valamelyik szőnyegben a saját tulajdonát. Kifra-oázisból menekült a rablótámadáskor, ott hagyta mindenét, tehát ez a szőnyeg csakis valamelyik rabló útján kerülhetett ide. A nyomozás megállapította, hogy a vendéglős egy Gázi nevű tangobói pásztortól vásárolta.

- Az eset most már egyszerű - mondta az ezredes este a két tisztnek. - Elküldünk egy katonát Tangobóba, hogy tartóztassa le és hozza el Gázit, a pásztort.

- Ugyan! Mielőtt ez a katona két lépést tehetne az országban, darabokra tépik.

- Akkor természetesen nyomban lecsapunk rájuk!

Megértették. Egy embert fel kell áldozni, hogy okuk legyen elejét venni a további rablásnak és gyilkolásnak.

- Megjegyzem… hm… alapjában véve nehéz ezt a parancsot kiadni - dünnyögte az egyik tiszt.

- Találok majd katonát, aki önként jelentkezik.

- Hol?

- A kantinban. A légionistákkal azt csinálsz, amit akarsz, ha eltalálod a hangot.

A kantinban olyan füst volt, mintha kiesett volna egy kályha csöve. Egy sarokasztalnál négy német komor arccal, méla basszus hangon, érzelmesen énekelt: Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum… Fenyőfákról énekeltek. Karácsonyi dalt. És bizonyára látták is ezeket a fenyőket, hólepte ágaikkal, amelyek mint dermedt gyermekkezek nyúlnak ki a törzs felső részén. Valószínűleg a kantin bűze helyett karácsonyi gyertyák ünnepi szagát érezték. Egy másik asztalnál az alacsony, kövér Krimalsky és az óriás, kopasz Korzakoff kártyázott. Különben alig voltak beszélő viszonyban, kizárólag a legszükségesebb bemondásokra korlátozták mondanivalóikat, és hogy a további undok nézeteltérésnek elejét vegyék, mindkettő kitette maga mellé rohamkését az asztalra.

- Ön felfelejtett tízet befizetni - szólt kurtán Krimalsky, mert általában a huszadik parti után már önözték egymást. Korzakoff jegesen válaszolt: - Ön ne figyelmeztessen engem. Egy olyan ember, aki az ötödik ásszal csinálja az utolsó ütést, az én számomra erkölcsi halott.

Egy másik, hatalmas asztalnál tizenöten beszéltek egyszerre, egyik sem hallotta a másikat, azért mind jól mulatott azon, amit saját maga mondott. A söntéspolcon egy békebeli fonográf a Kék Duna keringőt nyekeregte, de már két perce ugyanabban a kivájt járatban szaladt a tű, ugyanazt a csonka taktust ismételte, mint valami zakatoló vonatkerék. Ezt a képet a pálinka, a fegyvertisztításhoz használt viasz, a Caporal cigaretta és valami romlott halféle szagegyvelege tette tökéletessé.

- Gardez vous! - kiáltott a tizedes, és úgy ugrott fel, hogy messze repült alóla a szék. Rövid robajjal feszesen állt mindenki az asztala mellett, a belépő kapitány felé nézve. A hirtelen támadt csendben csak a gramofon tűje ismételgette ugyanazt a csonka taktust, körbeszaladva tehetetlenül a kimélyült járatban, mint valami megkergült, ketrecbe zárt vadállat.

- Csak üljetek le fiúk! Csak úgy, mintha itt sem lennék! A kantin szent dolog. Halló! Kantinos, egy grogot, jó rumosan, közlegény módra!

Mindenki visszaült a helyére. A légionista nem tiszteli a feljebbvalóját, ha nem muszáj, tehát rövidesen minden a régi lett, éneklés, veszekedés, nevetés.

A kapitány megfogta a söntéspultra tett grogot, odavitte a hosszú asztalhoz, és leült.

- Ide hallgassatok, fiúk. Volna egy csecsebecsém, amit valamelyiktek elküldhetné a szeretőjének vagy a rokonainak. Olyasfajta, mint mondjuk egy első osztályú légionista érdemkereszt, amit őrmesteren alul még ritkán kapott katona.

Csend lett.

- Mondom, csak olyan jelentkezzék, aki beéri azzal, hogy a szeretője kapja meg egy szép levél kíséretében a rendjelet.

- Miről lenne szó, mon commendant? - kérdezte Rollins.

- Egy halálosan vakmerő vállalkozásról, amiért cserébe a légió érdemkeresztje jár. Gondoltam, valaki esetleg használhatja itt, de ha nem, akkor találok rá embert más századnál.

Erre már többen felugráltak, de Rollins megelőzte mindet: - Alázatosan jelentkezem, kapitány úr.

- Helyes. Holnap elmégy Tangobóba, letartóztatod Gázit, a tolvajt, mert alaposan gyanúsítható, hogy részt vett Kifra-oázis kirablásában.

Néma csend lett. Akik az előbb felugráltak, most kissé elhúzódtak. Rollins arcából hirtelen úgy lement minden vér, hogy elszürkült az ajka. Halálos ítélet sem jelenthet biztosabb véget. A légionista bátorsága nem ismer határokat. Ha csak egy tizedrész lehetősége van arra, hogy életben maradjon, bízik ebben a valószínűtlen sanszban, és dalolva megy a sorsa felé.

De itt egyetlen esély sem volt. Ez a Rollins alig múlt húszéves, a szeme csak úgy fénylett fiatalságtól, hatalmas, ép fogai talán a patkószöget is elharapták volna, és úgy tudott kacagni, hogy vidámságával túlharsogta a kantint. Most ott állt halálra ítélve.

- Természetesen, ha meggondoltad magad fiam… - mondta kissé bizonytalanul a kapitány.

- Jelentkeztem, mon commendant, és további utasításokat kérek - felelte határozottan. De mielőtt a kapitány felelhetett volna, valamelyik szomszédos asztaltól Johnson lépett oda, könnyedén és vidáman.

Végre ütött az ő órája!

- Alázatosan jelentem, mon commendant, hogy két hónappal régebben szolgálok, mint Rollins, tehát rangidősnek számítok, és így az elsőbbség engem illet meg.

A kapitány végignézte. Szóval van a légióban olyan ember, aki teljesen tudatában a feladatnak elvállalta. Ezt nem hitte volna.

- Igazad van. Katonáéknál első a sorrend. Sajnálom. Rollins, nem fogadhatom el a jelentkezésedet. De megjegyeztelek magamnak. - És mintha nem vette volna észre Rollins ernyedő arcvonásain a megkönnyebbülést, Johnsonhoz fordult.

- Huszonnégy óra szabadságot kapsz. Holnap este hatkor menetkészen jelentkezel nálam a századirodában. Rompez. Jó mulatást, fiúk.

Odadobott egy pénzdarabot és elment. A helyiség egyetlen privát helyén, a sátorponyvából álló vendégfogadó előtt megállt egy teve, amelyen egy szokatlanul magas, burnuszos ember ült.

Miután leszállt a nyeregből és levette lebernyegét, kiderült, hogy nem is olyan magas, csak az a furcsaság tette szokatlanná az alakját, hogy burnusza alatt keménykalapot visel. Mondanom sem kell, hogy e speciális sivatagi utas Black úr volt, a varázsló, a próféta régi cimborája és Muktar bej népének meteorológusa. Kénytelen volt ezzel a kerülővel Mogadorba menni, miután a város kikötője himlőeset miatt vesztegzár alatt állt. Ezért teveháton, a sivatagot érintve járta az útját, értesüléseket és készpénzt szerezve a csempészáruért. Egy kis tízéves arab fiúcska elvezette az állatot. A vak arab vendéglős jól hallotta, hogy teve állt meg kint, tehát így üdvözölte a belépőt: - Szálem…

- Van szerencsém - felelte a látnok, megemelve keménykalapját, azután leült. - Feketét kérek, cukor nélkül, és ha van valami újságja. Mozgás, öregem.

A vak ember elképedt. A burnusz, a teve és a kifogástalan tájszólású arab nyelv ijesztően összeegyeztethetetlen volt ezzel a stílussal. Hozta a feketét, azonfelül két újságot, amelyek közül az egyiket Black úr nyomban félretette, miután kiderült, hogy a betöltendő állások hirdetésével foglalkozó szaklap, és Lokalanzeiger névén Berlinben jelent meg a balkán háború idején. A másik újság egy algíri lap volt. A varázsló nyomban feltette drótcsíptetőjét, amelyet egy biztosítótű segítségével barna cipőzsinórral rögzített a felső zsebéhez, és buzgón tanulmányozta az időjárásrovatot. Már éppen jegyezni kezdte, hogy nyugatról élénk esőzések várhatók, mikor a következő hirdetést pillantotta meg:

UTAZZUNK STOCKHOLMBA AZ OLIMPIÁSZRA!

Utálattal dobta el az újságot Közben a vak arab odakuporodott melléje a gyékényre. Kávét tett maga mellé, és cigarettát sodort.

- Merről jössz, idegen?

- Délről.

- Arrafelé most bizonytalan az út. Azt mondják, a tangobóiak nagyon kegyetlenek.

- Mi? - kérdezte kissé idegesen, és lehajtotta a fejét, hogy csíptetője felett kinézve jobban lássa az arabot. - Honnan tudják, hogy a tangobóiak?

- Tudják, hogy ők a gyilkosok. De már nem tart soká…

- És miért, ha szabad tudnom, kedves üzletvezető úr?

Az öreg maga elé meredt világtalan szemeivel, és csak annyit mondott: - A próféta kezei hosszúak.

- Na és? Ez születési hiba. Nekem van egy unokafivérem, az csámpás. Mennyiben tartozik Mohamed végtagjainak mértéke a tangobói nép előre látható sorsára?

- Rövidesen letiporják őket, megjósolhatom.

Black úr felhördült: - Maga akar nekem jósolni?!

- A tangobói nép csillaga letűnőben van - folytatta a vendéglős. - Az előbb katonák jártak nálam. Holnap elküldenek egy légionistát Tangobóba, hogy letartóztassa Gázit, a tolvajt.

Black úr döbbenten emelkedett fel: - Mi?… Megőrültek? Hiszen…

- Azt a katonát széttépik. A rumiknak van eszük. Mindig úgy kezdődik a leigázás, hogy ezeket a védtelen légionistákat bántják.

- Hm… értem…

- Van a rumik között egy katona. A Halál fiának hívják. Azt küldik ki holnap, hogy tartóztassa le a Gázit, a tolvajt.

- Ott áll éppen a mangrovefa alatt - mondta hirtelen a fiúcska, és kimutatott a sátor előtti térre. A varázsló egy szépen dekoltált légionistát pillantott meg. Nyomban felismerte azt a katonát, aki Mogadorban megmentette. Jobb arcán vörös vonal húzódott. Golyó súrolta valamelyik harcban. A zöld, kör alakú nagy jelvény a légió becsületrendje és egy ezüst vitézségi érem csillogott zubbonyán a napfényben.

- Hogy hívják ezt a katonát?

- A Halál fia. Nem fog rajta a fegyver, bátor és szerencsés. Az igazi neve, azt hiszem, Johnson.

Ő az! Black úr visszaemlékezett a gyomrának feszülő rohamkésre.

- Nem érdekelnek ezek a marhaságok, fizetek - mondta. - Egy feketém volt.

Kiment, feltette a keménykalapját, tetejébe a burnuszt, tevéjére ült, és elsietett olyan gyorsan és szórakozottan, hogy drótcsíptetőjét az orrán felejtette, és most olyan volt mélabús arcával, mint a sivatag szelleme, aki egy vénasszony alakját öltötte magára.

Virradt. Johnson könnyű léptekkel sietett át a Tangobo folyó felé elterülő ritkás pálmaerdőn. Az afrikai éjszaka nulla alatti hőmérséklete finom dérrel vonta be a sok furcsa alakú növényt, és amint az ébredő föld túlsó oldaláról érkező nap első hűs sugarai végigterültek a tájon, millió és millió olvadt csepp ragyogott fel szivárványszínűen.

Igazán kitűnően érezte magát. Ment meghalni és fütyörészett; így képzelte el. A hűvös reggeli levegőt a thimiánfű átható, de kellemes szaga töltötte be.

Ahogy elérte az erdő szélét, már fel is tűnt a rablóosztag első duárja, mögötte néhány jókora kunyhó, némelyik cölöpre építve. Csak ment, ment egyenesen és rendíthetetlenül. Nem félt, inkább valami különös izgalmat érzett, és Editre gondolt néhány másodpercig, mintegy búcsúzva. Felrémlett előtte a Piccadilly Circus forgalmas környéke is, Grimm úr, amint a parcellák tervrajzát nézi örökké elégedetlenül, nehogy dicséretével anyagi várakozást ébresszen valamelyik alkalmazottjában…

Elérte az első duárt. Három arab jött elő a kunyhó mögül, felfegyverzett, hatalmas martalócok. Még egy másodperc az élet - gondolta Johnson.

A három rabló észrevette. Meghökkentek. Azután egészen váratlan dolog történt. Szemüket eltakarva, arcra borultak a földön. Hát ez mi? Az áldozatért mondandó halotti imádság lenne? Az arabok azonban nem mozdultak a földről. Emelt fővel, egyenesen nekivágott a főtérnek, ahol tucatjával ácsorogtak a falu lakói. Tíz lépés sem választotta már el a néptől, mikor néhányan észrevették. Akik a közelében voltak, a földre vetették magukat, a távolabb ácsorgók szétszaladtak, mintha egy vágtató szpáhiezred érkezne, és mocskos gyermekeiket magukkal ráncigálva elbújtak kunyhóik mélyén.

Johnson úgy állt egyedül a főtéren, mint egy bika. Nyitva volt a szája, hülyén nézett jobbra-balra, azután megrázta néhányszor a fejét, mint mikor a szenvedélyes feketekávé-ivó a csészét mozgatja meg az utolsó korty előtt, hogy felkavarodjék a kávé alja Megvesztek ezek?

Körüljárt a faluban, de a földre borult alakok nem mozdultak, és senki sem jött elő a kunyhójából. Végre is odament az egyik földre borult kétméteres martalóchoz, és hogy lelket öntsön beléje, biztatóan oldalba rúgta néhányszor.

- Ember! A marokkói szultán küldött, hogy letartóztassam Gázit, a tolvajt.

- Minden szavad parancs, hatalmas fia a halálnak.

- Tessék? - Zavarba jött. Mi ez, népszerűség, vagy téboly? - Hozzátok elém Gázit, a tolvajt.

Egy perc múlva ott állt előtte Gázi, a tolvaj, rogyadozó lábakkal. Úgy látszik, ez nem álom. Mi üthetett ezekbe? Nem kérdezősködött sokáig, megkötözte a tolvajt, és vezette magával.

- Most mondd meg nekem, Gázi, hogy miért borultak arcra és miért rettegtek úgy a próféta kötélre való hívei?

- Ó, szent fia a halálnak…

- Várjunk. Honnan tudod, hogy engem így hívnak?

- A varázslótól. A varázsló éjszaka összehívta a népet, nagy tüzet gyújtatott és jövendölt. Ugyanis barlangjában megjelent a próféta, és üzent a tangobóiaknak: Mondd meg a népemnek, hogy reggel megjelenik a Halál fia Tangobo falujában, katonaruhában. Lesz rajta egy zöld és egy ezüstszínű jelvény, amilyenből sok van az öreg rumi kuty… katonának, arcát megjelölte Allah egy vörös sebhellyel. Ez a szellem szemében hordja a halál hatalmát, és Gázit, a tolvajt elviszi magával, hogy a Morhut lángjaiba dobja, mert Gázi a sátrában egy fél elefántagyarat ásott el gyékénye alá, és ezt az agyarat múlt hónapban lopta a varázslónak szánt adományból. Ezért rumi katona képében eljön érte a Halál fia. Adjátok oda Gázit a szellemnek és az elefántcsontot a varázslónak. Akkor béke lesz Tangobo népén. Aki megérinti vagy megsebzi a Halál fiát, annak sivatagi tűz égeti vörösre a szemét, és holta napjáig az elátkozott kolduló, vak glauákkal bolyong oázisról oázisra. Ezt mondta a varázsló, és még sok mindent, ami azokkal történni fog, akik a Halál fiát bántják.

Johnson töprengett.

- Mondd csak Gázi, hogy nézi ki ez a varázsló?

- A varázsló fehér ember, kis bajusza van. Két foga olyan, mintha aranyból lenne. Ezt a prófétától kapta emlékül néhány ezer év előtt egy mennyei összejövetelen. Nagyon szép ember. A két füle olyan, hogy kis elefántokra emlékeztet, és sokszor dug a fogai közé egy egészen apró fácskát.

Lehetetlen volt a leírás alapján tévedni. Ez Black úr. Hogy a csudába lehet valaki pénzkölcsönző, csempész és varázsló egyszerre? De ami sokkal különösebb: honnan szerezte kitűnő értesüléseit a varázsló? Hónapok óta keresik azt a kémet, aki Muktar bejt állandóan pontosan informálja és annyi jó katona halálát okozta már. Black úr lenne? Vagy pedig megtudta, hogy Johnsont szemelték ki a küldetésre, és revánsképpen most ő mentette meg a légionista életét?

Nem látott világosan. Vajon kötelessége most feljelenteni Black urat? Vagy hálátlanság lenne tőle, ha ezt tenné?

Késő délután volt, mikor feltűnt távolról az erőd.

Ahogy közeledett és az őrszem jelentette, a tisztek hitetlenkedve jöttek fel a bástyára. A messzelátó azonban szemük elé hozta a légionistát és a megkötözött arabot. A helyőrségben valósággal felbomlott a fegyelem. A katonák a tisztek körül tolongva ágaskodtak, megtöltötték a délnyugati mellvédet, egyre többen és többen nyüzsögtek, kiabáltak, izgatottan hadonásztak, és a légionista csak közeledett a megkötött arabbal. A kapitány, aki valahogy nem jól aludt az éjszaka, kimeredt szemmel bámulta a két közeledőt, és mikor a kapuhoz értek, harsányan elkiáltotta magát: - Aux armes!

Felharsant a kürt, és a fegyverbe szólított legénység másodpercek alatt merev glédában sorakozott fel az erőd udvarán. Ez a fogadtatás csak igen kitűnő katonai személyiségeknek jár. Mikor kinyílt az erőd kapuja, az őrmester elkiáltja magát: Gardez vous!

A vezényszóra minden fegyver egyetlen mozdulattal a vállról a test hossztengelyével párhuzamos vonalba kerül, és valamennyi arc az érkező felé fordul. Az érkező Johnson közlegény és egy megkötözött arab.

A tisztek önkéntelenül sapkájukhoz emelik egy másodpercre a kezüket.

A kürt pedig szakadatlanul fújja a fegyverbe jelzést.

 

Johnson belátja, hogy élet ellen nincs orvosság

 

A halálra rémült Gázit a tisztek magukkal vitték Marokkóba. Ebből a fiúból kellett kicsikarni a bizonyítékot Tangobo népe ellen. Az erőd ismét az őrmester uralma alá került. Amíg a tisztek ott tartózkodtak, fékezte magát. Most azonban Rayonne őrmesterből kamatostul áradt a kegyetlen rosszindulat.

Naponta nyolc-tíz pelotte-ra ítélt baka futott körbe, kövekkel megrakott zsákkal a napon, amíg összeroskadt.

Közben megjött Johnson érdemkeresztje és előléptetése őrvezetővé. A Halál fiáról megemlékezett a gyarmati sajtó, és bekerült a párizsi lapokba is. Az őrmesternél ez nem javított a helyzetén, sőt.

- Ha azt hiszi, hogy nekem imponál a szerencséje, akkor téved! És ha elkapatja magát, majd megtanítom, hogy a légióban egy őrvezető nulla! Érti? Nulla!

Johnson olyan szelíden és derűsen nézett rá, hogy az őrmestert kis híján megütötte a guta mérgében.

Miután az altisztet mégsem üldözhette kedve szerint, minden gyűlöletét a szerencsétlen fiatal Rollinsra összpontosította, mert úgy látta, hogy jó barátságban van Johnsonnal. A kantinban lejátszódott jelenet óta a fiú mindenképpen igyekezett háláját és szeretetét kimutatni az őrvezetővel szemben. Ezért először nyolc nap börtönt sózott rá az őrmester. Azután a légióban régen tilos en crapodin módon karikára kötözve egy ponyvával letakart verembe dobta két napra.

Váratlanul azonban megélénkült a környék. A közelben egy páncélososztag ütött tanyát, és távol a sivatagban a szpáhik fehér sátrai tűntek fel egy napon.

Bu Malemet megerősítették egy század szenegáli vadásszal. Ez katonai nyelven annyit jelentett, hogy Tangobo megszállására készültek. Az eset előzményeképpen a Sidi bel Abbes-i katonai fogházban vallatóra fogták Gázit, a tolvajt. Nem lehet tudni, hogy mennyi ideig foglalkoztak vele, de valószínűleg igen hatásos eszközökkel beszéltek a lelkére, mert Gázi rendkívül érdekes dolgokat vallott. A vallomások alapján érdekes körözvény jelent meg. A rádió is hírül adta mindennap, s ott függött a városok hirdetőoszlopain, forgalmasabb utcák házfalán és az oázisok pálmafáin: 20000 FRANK JUTALOM annak, aki kézre keríti vagy megöli az ismeretlen hazaárulót!

A fenti szöveg alatt Black úr pontos személyleírása következett. Végül megemlítik róla, hogy Tangobo ország rabló népét állandóan tájékoztatja, és ezzel számos francia katona és polgári lakos legyilkolását idézte már elő. Aki a hazaárulót megöli, húszezer frank jutalomban részesül. Egy hét múlva kétszáz légionista erődítést kezdett építeni titokban egy erdei részen. Valaki azonban ismét elárulta őket. Muktar bej rajtuk ütött, lemészárolta a katonákat, és megszállta az erődöt. A plakátok szövege megváltozott.

A marokkói szultán magánpénztárából százezer frankra emelte fel annak az embernek a jutalmát, aki Muktar bej kémét élve vagy halva kiadja a hatóságoknak.

Muktar bej közben kiépítette az erődöt, amelyet elfoglalt, megszállta a környező erdőt, valamennyi dombot, és ki tudja, milyen sötét szándékú európai kezekből, kitűnő fegyverekkel készült a harcra. A francia hadvezetőség a háború esetére összevont századokat utasította, hogy ne kezdjenek támadásba további parancsig. Ez kellemetlen és megalázó volt.

Néhány száz méternyire álltak az elfoglalt erődtől, tisztán látszottak az arabok, és várni kellett. A francia légió három százada, két század szenegáli vadász és egy teljes szpáhiezred ott állt mozdulatlanságra kárhoztatva, szemben a csúfolódó arabokkal.

Délelőtt kínos meglepetésben volt részük. Az éjszaka folyamán a két állás közé kitűzték Muktar bej emberei a lemészárolt katonáktól zsákmányolt franci trikolórt, és egy turbánt tűztek a tetejébe. Az embereket alig lehetett visszatartani, hogy ne menjenek rohamra minden vezényszó nélkül. A tisztek idegesén csapkodták csizmájukat, az altisztek felülmúlták önmagukat a káromkodásban. Egyszer csak Mérimée káplár kiugrott az állásból, és néhány ugrással megindult a zászló felé. Amint lőtávolba ért, megszólaltak a fegyverek. A káplár sziklák és fák mögé bukva fedezte magát. Két pálma között azonban, mialatt ugrott, golyó találta, és odazuhant, hosszan csúszva a porban, néhány méternyire a trikolór mellé. De már útban volt a másik. Ezt az ügyetlen fickót, mielőtt az első szikla mögé bújhatott volna, szitává lőtték. Azután jött a harmadik és a negyedik is, a tisztek a fogukat szívták, elfordították a fejüket, és idegesen járkáltak. A tizenötödik áldozat utón a kapitány megragadta zubbonyánál az éppen induló légionistát. Szünet következett. Majd újra elindult egy katona.

- A Halál fia… A Halál fia… - mondják egymásnak a katonák. A mormogás végigfut a légionisták sorain, a szenegáli vadászokon keresztül a szpáhikon át a két tank műszaki osztagáig: A Halál fia…

Johnson ment a zászlóért.

Most! - gondolta megelégedetten. Most végre sikerülni fog meszesedő szívereivel megelőzni a legcsúfabb elmúlást, és itt halni meg gyorsan, romantikusan a becsületért, a lobogóért! Nyugodtan, zsebre dugott kézzel indult el a sziporkázó napfényben. Még néhány lépés, és lőtávolba kerül. Most ért az első katona teteméhez, és nyugodtan átlépve rajta, halad tovább. Megszólalnak a fegyverek.

Vége!

Mikor az arabok meglátták a sebhelyes arcú katonát jellegzetes érdemrendjével, ugyanúgy végigfutott köztük a mormogás, mint előbb a franciáknál: A Halál fia…A Halál fia…

Muktar bej dühödten üvöltözött: - Lőni kutyák! Lelőni akkor is, ha maga a Halál!

Erre valamennyien tüzelni kezdtek. És valamennyien azt gondolták magukban, hogy majd a másik lövi le, ő meg melléje céloz, és szorgalmasan tüzeltek, csupa kitűnő lövő, tehát egyikkel sem fordulhatott elő, hogy véletlenségből eltalálja Johnsont. Majd bolond lesz lelőni, hogy azután élete végéig a vak glaua törzzsel koldulva kóboroljon oázisról oázisra.

Soha ilyen csodát!

…A gyarmati katonaság bibliai jelenéshez hasonló látványnak volt tanúja. Fiatalabb legények levették sapkájukat, és keresztet vetettek, ősz őrmesterek megkísérelték, hogy emlékezetükbe idézzenek egy imádságot, és marcona, vad bakáknak le kellett térdelniök.

Johnson nyugodtan, egyenletesen haladt, közötte félméteres felhőkben porzott a föld a lecsapódó golyóktól, az ellenséges állás a heves tüzelés, következtében lőporfüstbe merült, de a katona csak ment, ment, sértetlenül, zsebre dugott kezekkel, átlépte a káplárt, elérte a dombot, felment rá, és megragadta a zászlót. A golyók tömege másodpercek alatt foszlánnyá tépte a trikolórt, a domb kavicsai csomóstul fröccsentek szét, és ez az ember csak áll a domb tetején, azután magasra tartja a zászlót, és meglengeti.

A francia katonaság rivalgása minden képzeletet felülmúlt. Azután valamennyien ezt ordítozták: Jöjjön le, jöjjön le!

Johnson azonban nem jött. Ő meg akart halni.

Tehát várt a dombon. Majd ismét meglengette a trikolórt. A golyók, mint rajzó méhek röpködtek körülötte, de nem is súrolták.

Azután leült, mert fáradt volt. De hiába: egy golyó sem érte!

Muktar bej a haját tépte, majd a szakállát, üvöltött és átkozódott.

Végre elindult visszafelé, miután látta, hogy hiába vár. Egyenesen ment, magasra tartva a zászlót, szinte díszlépésben. És a golyók tucatjával fütyültek körülötte. Ilyen még nem volt! És megtörtént a csoda: sértetlenül visszatért a zászlóval.

A lelkesedés leírhatatlan volt. A katonák levegőbe dobálták a kalapjukat, és a kalapok helyett Johnsont emelték fel, úgy hordták körül üvöltve öreg tüzérek, közlegények, hadnagyok és káplárok csókolták, ölelték. A kapitány csendet teremtett. Azután odalépett Johnson elé, levette saját melléről a legszebb rendjelet, és odatűzte az őrvezető zubbonyára.

A tangobóiakat visszaszorították az országukba.

Északról megérkeztek az újoncok, és így valamennyi helyőrség ismét elfoglalta a régi állomáshelyét. Közben beállt az esős évszak, és így előreláthatólag csak lassú állóharcok után foglalhatják el a franciák Tangobót.

Közben az erőd ismét Rayonne őrmester zsarnoksága alá került. Johnson teljesen kicsúszott a kezei közül. Előléptették káplárrá, bizonyos volt, hogy soron kívül tiszthelyettes lesz, és a hadjárat végén kihallgatáson fog megjelenni Párizsban a köztársaság elnöke előtt. A Halál fia a francia lapokból a világsajtóba avanzsált. Az őrmester viszont egyre jobban gyűlölte, és minden gyűlöletével a szerencsétlen Rollins életét tette pokollá. A fiú melankolikus lett, szemein már a téboly ült.

Végsőkig feszítette a húrt, mikor az őrmester újabb három hétre megvonta a postát Rollinstól. A fiú tudta, hogy levelet kapott a menyasszonyától, ott van az ezredirodában, és nem olvashatja el. Egy otthoni levél esetleg hetekre elviselhetővé teszi a Szaharái garnizon sivár, monoton életét.

Elmúlt a három hét is. Johnson, aki mindenféle módon igyekezett a fiút vigasztalni, vidáman kísérte az ezredirodához, és kint várt rá.

Az őrmester meghallgatta a kérelmet, és a jelentkezést, keskeny szemei szúrósan néztek, és táguló orrcimpáin két gyors füstfelleget fújt ki. Azután felállt: - Miután oldalfegyver nélkül jelentkezett kihallgatásra, fegyelmi büntetésképpen megtoldom a posta elvonását hat hétre. Rompez!

Rollins körül egyet fordult a szoba. A nyitott ablakon beözönlő napsugarak rezegve mosódtak el könnyein keresztül. Az őrmester hátratett kézzel néhány tempós lépést tett a szobában.

- Nem hallotta?! Rompez! - és ismét elsétált előtte, gőgös, nagy, széles hátát fordítva a fiú felé.

Dús arany vállrózsái minden lépésnél megrezdültek.

A következő pillanatban az írnok falon függő szuronyos puskája Rollins kezében volt, azután az éguille nevű hosszú, hegyes szurony markolatig szaladt bele az őrmester két vállrózsája között a hátába, olyan erővel, hogy a hatalmas testet a szemközti szekrénynek csapta, odaszegezve a mellkasán keresztül. Csak egyetlen gurgulázó, csodálkozó hörgés hallatszott, recsegés, és zuhanás…

Johnson beugrott az irodába. Álltak.

- Megöltem… - mondta Rollins csendesen. - Újabb hat hétre elvonta a postát.

Johnson lehajolt az őrmesterhez. Természetesen halott volt. Nézték egymást. Aztán Johnson így szólt.

- Ide hallgass, Rollins, ezért a halálbüntetést senki sem veheti le rólad, Viszont én annyira kitüntettem magam…

- Ostobaság! És ha teli van a melled kitüntetéssel, ha megmentetted a köztársasági elnököt, mit számít az? Feljebbvalót legyilkolni, és… ami a legnagyobb hülyeség volt: hátulról szúrtam le, ezért halál jár. Halál jár a vezérkari főnök fiának is…

- Hát akkor mást mondok. Hónapok óta hiába teszem kockára az életemet, hogy meghaljak. Súlyos szívbajom van. Azért jöttem ide, hogy egy golyó megszabadítson a kínos végtől. Magad láttad, hányszor próbálkoztam vele. Engedd át nekem ezt a biztos módját a gyors halálnak, hogy ne kelljen öngyilkosnak lennem. Szép lenne ez a vég azért is, mert egy fiatalembernek visszaadhatom az életét. Becsületszavamra mondom, hogy minden szavam igaz.

Rollins tiltakozott. De végre is olyan fiatal volt és annyira kétségbeesett máris attól, amit tett, azután olyan meggyőző volt mindaz, amit a káplár mondott… Lehatott fejjel, nagyon megvetve önmagát, de mégiscsak elment.

Néhány perc múlva Johnson kiszólt az ablakon: - Hé, napos! Vezesd fel az őrséget!

- Mi történt?

- Megöltem az őrmestert.

 

Johnson megtudja, hogy semmi baja, csak meg kell halnia

 

A növekvő sár és az esőtől megduzzadt Tangobo folyó feltartotta a francia offenzívát. Muktar bej már régen ismerte Black úr kéz alatt beszerzett jóslatainak titkát, és vele együtt kihasználta ennek különleges hatását a népre, azonfelül harminc százalékot kapott a varázsló bruttó jövedelméből. Ezen az estén két barátját látta vendégül a bej. Berber hegyilakók voltak, és éppen úgy, mint Muktar bej a felvilágosodottabb, elcsirkefogósodott arabok közé tartoztak. Írásokat hoztak, amiket Muktar bej figyelmesen átnézett. Jól tudott franciául, ezenfelül írt, olvasott, és általában áthatotta a gyarmat legveszélyesebb mérge, a félcivilizáció. A levelek franciául voltak írva, ugyancsak franciául felelt rájuk, és két vendége közül az egyik nyomban elvágtatott. A másikkal hosszasan suttogtak.

Társasüzletet alapítottak a százezer frank vérdíjra. Az esős évszak elmúltával úgyis benyomulnak a franciák, legokosabb lesz némi pénzzel visszatérni Gambiába, ahol szolid betörőtársaságot alapítanak, ahogy a régi szép időkben volt. Black úr szomorúan hallgatta az ablaknál, hogy milyen tisztességesen osztoznak meg az ő fejére kitűzött vérdíjon. A varázsló mindig hallgatódzott, ha a bejnek vendége volt, mert szeretett megtudni egyet-mást. Kitűnően lehetett hallgatódzni, mert a bej, ha vendége jött, elküldte az őröket. Miután a másik berber is elment, Black úr is elosont. Megjelent egy Hamil nevű halász sátrában, és a holtra rémült tuareg családnak nagy jövendölést tartott. Azután egy fogpiszkálót harapdálva visszament a bejhez. Meglehetősen tisztában voltak egymással.

Négyszemközt nem beszéltek misztikusan.

- Búcsúzni jöttem, Mr. Muktar… - mondotta köszönés helyett.

- Mondtam már magának, hogy nem vagyok mister, hanem bej!

- Ezen nem fogunk összeveszni. Úgyis itt hagyom végleg Tangobót.

- Remélem, tisztában van azzal, hogy az én engedélyem nélkül nem távozhat. Most nem engedem el.

- Fogadjunk, hogy ráveszem, ha akarom…

- Ugyan! Mivel tudna rávenni? - felelte a rabló megvetően.

- A következőre gondoltam… - Mutatóujjával kitartásra intette a bejt, azután benyúlt a belső zsebébe, kaparászott a töltőtolla és a cvikkere között, mintha valami cédulát keresne, végül elővett egy kis belga hatlövetű revolvert, és négyszer egymás után a bej hasába lőtt.

Muktarnak, miközben lefordult a székről és elmerült körülötte a világ, futólag átvillant kihunyó öntudatán, hogy a négy lövésre összecsődül a tábor…

Tévedett. A varázsló ugyanis Hamilt, a halászt, néhány perc előtt felszólította, hogy járjon kunyhóról kunyhóra, és mondja meg mindenkinek, hogy ha négy durranást hallanak, arcra borulva mondjanak el ötven imádságot, mert Guth, a gonosz szellem ezen az estén megtiszteli látogatásával a tábort. A bej már régen kihűlt, Black különös életével, keménykalapjával, cvikkere mellett a hatlövetűvel messze nyargalt az éjszakai sivatagban, és Tangobo lakói még mindig őrizkedtek attól, hogy kilépjenek kunyhóikból.

Black úr magával vitte a bej aranymarkolatú tőrét, valamennyi írását és némi készpénzt, mert úgy érezte, hogy felmondás és végkielégítés feltétlenül jár egy olyan varázslónak, aki modern szellemben folytatta tevékenységét ezen a ronda helyen.

Rollins később bizonyára megbánta volna, hogy elfogadta Johnson nagylelkűségét, és talán nem hagyja halálra ítélni a káplárt, de egy éjszakai őrjárat alkalmával súlyos sebet kapott, és öntudatlanul feküdt kórházban. A lapok hosszan foglalkoztak a Halál fiá-nak fantasztikus eltévelyedésével. Az bizonyos volt, hogy a Halál fia most az egyszer, édesatyja minden befolyása dacára, földi pályafutását befejezi, és rangjától, rendjeleitől megfosztva kivégzik, mert feljebbvalóját megölte. Súlyosbító körülmény, hogy orvul követte el tettét. Védője, egy kövér főhadnagy, megmondta őszintén, hogy nem számíthat kegyelemre. Ha van valami tennivalója még, hagyaték, hozzátartozók, akkor intézkedjen.

- Nem, nem… Semmi. Azazhogy mégis. Ha lehetne, a rendjeleimet juttassa el egy ifjú hölgy címére Londonba.

- Hogy hívják azt az ifjú hölgyet?

- Edit Harlow.

- Ha jól emlékszem, ilyen nevű hölgy éppen az előbb kért az oráni haditörvényszék elnökétől beszélgetési engedélyt.

Johnson kezéből kihullott a cigaretta.

- Edit? Itt van… Eljött Oranba! Istenem, milyen nő!

És jött Edit. Kissé megviselten, de éppolyan szép és komoly volt, mint mikor a szomszéd íróasztalnál ült. Csak halványabb lett az arca.

- Edit, az istenért! Hogy kerülsz ide?!

- Azóta járok utánad, mióta eljöttél Londonból. Hiszen bizonyára már te is régen rájöttél, hogy milyen ostobaság volt az a diagnózis. Ó, bárcsak megtaláltalak volna akkor…

- Micsoda?

- Mikor Ramsay doktor meghallotta, hogy eltűntél, visszaadta Grimmnek az ezer fontot, amivel megvesztegette… Erről persze te nem tudsz. Grimm vesztegette meg Ramsayt, hogy csináljon hamis diagnózist a szívedről, mert meg akarta akadályozni, hogy elvegyél. De Ramsay nem bírta végigcsinálni. Hozzám sietett, elmondta az igazat, és én rohantam hozzád. Azt mondták, néhány perc előtt mentél el taxin… Kikutattalak és megtaláltalak Párizsban… De te nem jelentkeztél többé a szállóban. Azóta járok utánad… Afrikában… Négy hónapja már… Ó, Teddy!

Johnson közben leült, és most a padlót bámulta.

Istenem, milyen világos. Dehogyis szívbajos ő…

De most már… mindegy..

- Teddy! Ugye, van remény?! Te olyan hős voltál… Talán csak betudják…

Ijedten hátralépett.

Johnson két öklére hajtotta a fejét, és elkezdett kacagni, kacagni olyan harsogóan, hogy az őr ijedten dugta be a fejét.

A haditörvényszék tárgyalása jóformán csak formaságnak látszott. Fáradt kérdések, szokványos jogi megjegyzések. Ilyen esetben az ítélet megdönthetetlen, kőbe vésett sablon. Az elnök odafordult a vádlotthoz, hogy kíván-e az utolsó szó jogával élni?

- Azt hiszem, felesleges - feleli Johnson.

- De én igenis kívánok az igen tisztelt vádlott utolsó szavának a jogával élni - mondja most valaki, aki nemrég érkezhetett, és ijedtségében még a keménykalapját is elfelejtette levenni.

- A gyilkosság ügyében akar vallomást tenni?

- Azt hiszem, kérem.

Johnson megrökönyödve nézi Black urat, akinek kabáthajtókáján egy imént kiköpött fogpiszkáló pihent.

- Neve?

- Thomas Black. De talán hagyjuk ezeket…

- Ember! Haditörvényszék előtt áll.

Black úr megadóan vállat vont.

- Foglalkozása?

- Varázsló. - Az elnök figyelmezteti a hallgatóságot, hogy hasonló zajos derültség esetén kiürítteti a tárgyalótermet.

- Igenis, kérem, varázsló vagyok. A tangobói nép kebelében működtem, mint ilyen.

Mindenki felugrál! A személyleírás! Tangobó! Ez az! Összevissza kiabálnak. Itt áll az áruló, akinek a fejére százezer frank van kitűzve. Black úr gyorsan felmutat egy számmal ellátott csontlapot. A tiszt nyomban elengedi, mindenki visszalép. A titkosszolgálat Afrikában hősies vállalkozás. Szinten korlátlan hatalmat jelent ez a csontlap, amelynek tulajdonosa az állam érdekében rangra való tekintet nélkül bárkit elfoghat, vagy a helyszínen megölhet, és felelősséggel nem tartozik más hatóságnak, csak a feljebbvalóinak.

- Mint tönkrement kereskedő, váratlanul abba a kedvező helyzetbe kerültem, hogy bejutottam Tangobó országába, és életben maradtam. Ilyen módon szolgálatára lehettem bizonyos katonai hatóságoknak, akik egy kellemes csontlappal tüntettek ki ezért. Feladatom volt megtudni, hogy ki vagy kik tájékoztatják Muktar bejt a francia csapatmozdulatokról.

- Nagyon érdekes, amit mond, de mi a közlendője a vádlott káplár ügyében?

- Hogy tessék neki nyomban százezer frankot adni, miután élve vagy halva keresztülszúrta Rayonne őrmestert, aki a rádió állandó műsorszáma szerint százezer frankot ért. Ugyanis Rayonne őrmester azonos Muktar bej kémjével.

Nagy csend lett. Többen ismét felugráltak, az elnök erélyesen kopogott, és Edit hangosan sírt az egyik padban.

- Mivel tudja bizonyítani ezt az állítását?

- Hogyhogy mivel? - felelte Black úr az dallamosan kérdő formájában. - Tessék, itt vannak az iratok. Utolsó este szívélyes eszmecserét folytattam a bejjel, és néhány üdvlövés után távoztam, de előzőleg kutattam az asztalán, és végre sikerült elfognom a kém leveleit, sőt a bej néhány jegyzetét is, amelyben előfordul néhai kedvenc altisztünk neve.

Igen sok kenyérmorzsa, cvikker, töltőtoll és egyéb holmija közül végtelenül mély felső zsebéből előkapart egy hatlövetűt, majd három ceruzavéget, egy piros ászt, néhány tubus aszpirint, és végül napvilágra kerültek, érthetően megviselt állapotban, a levelek.

Odatette a bíró asztalára.

- De hiszen magát körözték… Díjat tűztek ki a fejére. Hogy lehet ez? - jegyezte meg az elnök.

- Tévedés. A hazaáruló fejére tűzték ki a díjat. Kifejezetten. Csak az én személyleírásomat adták le a tolvaj Gázi vallomása után. Mikor feletteseimet ezért kérdőre vontam, azt tanácsolták, hogy ne helyesbítsük a tévedést, amit egy tájékozatlan tiszt gyanúja idézett elő, mert így még jobban a bizalmára férkőztem a bejnek és általában minden afrikai gazembernek.

- A tárgyalást elhalasztom. Új főtárgyalást fogunk kitűzni.

Hátra lett volna még a komplikált jogi kérdés, hogy nem bűnös-e feljebbvalójának gyilkosa akkor, ha a feljebbvaló hazaáruló volt, de a gyilkos nem ezért ölte meg, és nem is tudott erről? Az kétségtelenné vált, miután összehasonlították az őrmester írását a bejnél talált értesítésekkel, hogy Rayonne kém volt. Megkönnyítette a helyzetet, hogy Rollins, mikor visszanyerte az eszméletét, jegyzőkönyvbe mondta a gyilkosság egész történetét. Harlow Edittől megtudták a hadbírók Johnson vállalkozásának előzményét: a hamis diagnózist. A legfelsőbb haditörvényszék meghatott csodálattal értesült mindezekről, és egy igazi nagy jellem bontakozott ki előttük Mr. Johnson csodálatos és tragikomikus történetéből.

- Ez az ember megérdemli, hogy Rollins vallomását ne vegyük tudomásul - mondta az elnök a tárgyalás előtt a kaszinóban.

- Miért? - kérdezte a főhadnagy ügyvéd, aki szintén jelen volt.

- Mert akkor te azzal fogsz védekezni, hogy Johnson megölte az üldözött hazaárulót, és ezért nemcsak rehabilitálják, hanem megkapja a kitűzött jutalmat is, amivel újrakezdheti hazájában tönkretett egzisztenciáját.

A százezer frankot a bíróság felmentő ítélete után elosztották Mr. Johnson és Black úr között.

Párizsban, mikor a Halál fia a köztársasági elnöknél kihallgatáson jelentkezett, úgy ünnepelték, mint valami filmsztárt. Állandóan magnézium lobbant körülötte, és kellemes érzés volt, hogy kellett minden lobbanásra hasra vágni magát, fedezéket keresve.

Kérvényét a hadügyminiszter elintézte, és leszerelték.

Ebből az alkalomból még egyszer találkozott Oranban Black úrral.

- Köszönöm, amit értem tett.

- Ugyan, hagyjuk ezeket… Igazán csekélység volt. Most elutazom, és az ötvenezer frankból kipihenem magam.

- Mit fog ezután csinálni?

- Maga igazán azt hiszi, hogy én a jövőbe látok? Sajnos az emberek sorsa nem szerepel a meteorológiai jelentésekben.

Edittel már, mint férj és feleség utaztak Londonba.

A sok szenvedés nélkül talán nem is lett volna ilyen szép az élet.

- A vén gazembernek, Grimmnek sohasem fizetem meg, amit elsikkasztottam tőle, hogy visszavásároljam az Angol Deauville-parcellákat.

Edit csodálkozva nézett rá.

- Hát nem mondtam neked, hogy mikor el akarták hordani a csatornahálózatot, barnaszenet találtak az Angol Deauville földjében? Grimm úr milliomos lett a te jóvoltodból.

- Most kezdek félni. Mikor meg akartam halni, nem sikerült. Mikor élni szerettem volna, kis híján halálra ítéltek. Grimmet bosszantani akartam, és vagyonos lett. Minden vágyam fordítva teljesült. Ettől félek. Ugyanis most nagyon szeretnélek téged boldoggá tenni, vajon ez sikerül-e?

Ez sikerült.