Farkasok éjszakája

1.

Pajzsvágó Thorvald pillantása elszakadt az előtte álló férfi szúrós, fenyegetően villogó szeméről, és körbejárt a nagy szkalliban. Végigvándorolt a pikkelyvértes, szarvas sisakos kalózok és sólyomképű főnökeik hosszú során, akik a lakomát félbehagyva figyelték őket. És Pajzsvágó Thorvald fölnevetett.

Való igaz, a férfi, aki az előbb a viking képébe vágta kihívását, a csarnokban tolongó páncélos óriásokhoz képest nem tűnt különösebben lenyűgözőnek. Alacsony, izmos ember volt, borotvált arcú, sötét bőrű és hajú. Egyszerű öltözéke egy pár hasított szandálból, egy őzbőr ágyékkötőből meg egy széles övből állt, amiről kurta, horgas hegyű kard lógott. Nem viselt vértezetet, és egyenesre nyírt, fekete sörényét vékony ezüstpánt fogta össze a halántékán. Hideg, fekete szeméből rettentő düh sütött, és az indulat kiült általában rezzenetlen arcára is.

- Egy éve jöttél Golarára - mondta norvégül, barbár akcentussal -, és csak békét kívántál a népemmel. A barátunk leszel, ígérted, és megvédesz minket a többi rablótól az elátkozott fajtádból. Ostobák voltunk; bíztunk egy tengeri tolvaj becsületében. Hallgattunk rád. Halat és vadat hoztunk nektek, fát vágtunk a hosszú házatokhoz, és eltereltük rólatok más törzsek haragját, akik bölcsebbek voltak nálunk. Akkor még csak maroknyian voltatok, egyetlen hajóval. De miután felépült a palánkotok, még többen jöttetek. Most négyszáz harcost számláltok, és hat sárkányhajó van kihúzva a partra. Ahogy gyarapodtatok, úgy váltatok egyre gőgösebbé és erőszakosabbá. Sértegettétek a főnököket, megvertétek az ifjakat... mostanában pedig asszonyokat hurcoltok el, és gyermekeket meg harcosokat gyilkoltok.

- Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? - kérdezte Thorvald cinikusan. - Vérváltságot kínáltam a főnökeiteknek minden harcosért, akit az embereim ok nélkül öltek meg. Ami meg a némbereket és a porontyaikat illeti, mióta törődik egy harcos ilyen potomságokkal?

- Vérváltság! - Ádáz düh villant a sötét bőrű főnök szemében. - Elmossa az ezüst a kiontott vért? Mit kezdjünk az ezüstötökkel mi, szigetlakók? Igen… ti, vikingek nem sokba nézitek más népek asszonyait, tudom. De még megtanulhatjátok, hogy a mieinkkel így bánni nem potomság!

- Nohát - vágott közbe Thorvald élesen -, bökd már ki végre, mit akarsz, aztán tágulj innen! A nálad különbeknek jobb dolguk is akad, mint a te zajongásodat hallgatni.

Bár a másik tekintetében farkaslángok lobbantak, nem viszonozta a sértést.

- Menjetek innen! - felelte a tenger felé mutatva. - Vissza Norgéba, a pokolba, vagy ahonnan jöttetek! Ha azonnal indultok, békében távozhattok. Én, Brulla, Hjaltland főnöke, szóltam.

Thorvald hátradőlt és öblösen felnevetett; bajtársai visszhangozták a hahotáját, és a füstös gerendák beleremegtek a bömbölő gúnykacajba.

- Hát azt hiszed, ostoba - húzta el a száját a norvég -, hogy a vikingek eleresztik, amit egyszer megragadtak? Ti, piktek elég bolondok voltatok, hogy a földetekre engedjetek bennünket; és most mi vagyunk az erősebbek. Uralkodni születtünk. Térdre, nyomorult, és adj hálát a sorsnak, hogy élni és szolgálni hagyunk titeket, és nem irtjuk ki mindestül a férges fajtádat. De a nevetek mostantól nem Golara szabad népe lesz - nem, ezüst rabszolganyakörvet fogtok hordani, és az emberek Thorvald jobbágyainak hívnak majd benneteket!

A pikt arca lángra gyűlt, önuralma elenyészett.

- Bolond. - vicsorogta, és hangja úgy járta be a csarnokot, mint kardcsengés a csatában. - Megpecsételted a sorsodat! Szóval ti, norvégok uralkodtok mindenkin? Nos, talán vannak, akik inkább meghalnak, de sohasem szolgálnak idegen urakat! Emlékezz erre, szőke disznó, amikor az erdő majd életre kél a falaitok körül, és látod a szkallidat lángokba és vérfolyamba omlani! Mi, golaraiak a világ királyai voltunk a rég letűnt időkben, amikor a ti őseitek még a farkasokkal barangoltak a sarki erdőkben, és nem hajtunk fejet a magadfajták előtt! A végzet ebei vonyítanak a kaputok előtt, és halál vár rád, Pajzsvágó Thorvald, és rád is, Jarlölő Aslaf, és rád is, Grimm Snorrisson, és rád is, Osric, és rád is, Hakon Skel… és... - A pikt ujja, mely egymás után bökött a lenszőke főnökökre, most megtorpant, mert a Hakon Skel mellett ülő férfi furcsamód különbözött a többitől. Nem mintha kevésbé tűnt volna vadnak és veszedelmesnek, sőt: sötét, forradásos arcával és keskeny, jégszürke szemével zordabb látványt nyújtott mindegyiknél. De fekete hajú volt és simára borotvált, a páncélja pedig ír sodronying, nem norvég pikkelyvért. Lószőr díszes sisakja mellette pihent a padon.

A pikt átugrotta őt, és a túloldali szomszédján fejezte be az átkot.

-.. .és rád is, Holló Hordi!

Jarlölő Aslaf, egy magas, gonosz ábrázatú főnök talpon termett.

- Thor vérére, Thorvald, muszáj tűrnünk ennek a sakálnak a pimaszságát? Én, aki régen egy jarl végzete voltam...

Thorvald egy intéssel elhallgattatta. A tengeri király szőke szakállú óriás volt, akinek a tekintetén látszott, hogy uralkodáshoz szokott. Minden mozdulatából és hanglejtéséből valami kegyetlen, férfias erő sugárzott;

- Sokat és hangosán beszéltél, Brulla - mondta szelíden. - Bizonyára megszomjaztál közben...

Csordultig telt ivótülköt kínált oda neki, és a meglepett pikt gépiesen érte nyúlt, mintegy akarata ellenére. Thorvald ekkor gyors csuklómozdulattal a képébe öntötte a kupa teljes tartalmát.

Brulla megtántorodott, macskaként fújva dühében, aztán a kardja, akár a nyári villámlás, ugrott elő a hüvelyéből, ahogy megalázójára vetette magát. De a csípős sör elvakította, és Thorvald fürgén kivont kardja hárította vak vagdalkozását, miközben a viking gúnyosan nevetett. Aztán Aslaf felkapott egy padot, és rettenetes csapást mért vele a piktre, aki ájultan és véresen terült el Thorvald lábánál.

Hakon Skel tőrt húzott, de Thorvald megállította.

- Ne szennyezze férgek vére a szkallim padlóját! Hé, legények, dobjátok ki ezt a dögöt.

A fegyveresek brutális buzgalommal ugrottak előre. A vérző Brulla félig eszméletlenül térdre kászálódott; csak népének és korának vadállati harci ösztöne tartotta benne a lelket. Pajzsokkal, dárdanyéllel és baltafokkal ütötték, kegyetlen csapásokat zúdítva védtelen testére, míg el nem csendesedett. Azután gúnyolódva és élcelődve végigvonszolták a csarnokon, a bokájánál fogva, hogy a karja a földet söpörte, és megvetően kilódították az ajtón, rúgásokkal és szitkokkal búcsúzva tőle. A pikt főnök arcra bukva, ernyedten hevert a pirosló porban, péppé vert szájából vér szivárgott - a vikingek irgalmat nem ismerő hatalmának jeléül.

Bent a lakomaasztalnál Thorvald felhajtott egy tülök habos sört, és nevetett.

- Úgy látom, piktvadászatot kell rendeznünk - mondta. - Ki kell kergetnünk ezeket a férgeket az erdőből, különben idelopóznak éjszaka és nyílzáport zúdítanak a palánkra.

- Pompás hajsza lesz! - fogadkozott Aslaf harsányan. - Tisztességes csatát nem vívhatunk ilyen hüllőfajzatokkal, de levadászhatjuk őket, mint a farkasokat...

- Te meg a hőzöngésed a tisztességről! - morogta savanyúan Grimm Snorrisson. Grimm öreg volt, ösztövér és megfontolt. Tisztességről és férgekről locsogtok - recsegte -, de egy felbőszült vipera marása is végezhet egy királlyal... Én azt mondom, Thorvald, óvatosabban kellett volna bánnod ezekkel az emberekkel. Tízszer annyian vannak, mint mi...

- Pucérok és gyávák - válaszolta Thorvald legyintve. - Egyetlen norvég ötven ilyennel felér. És ha már arról van szó, hogy kéne bánni velük, no, ki az, aki pikt lányokat raboltat magának az embereivel? Elég a fecsegésből, Grimm! Más megbeszélnivalónk is akad.

A vén Grimm a szakállába motyogott, Thorvald pedig a magas, keménykötésű idegenhez fordult, akinek sötét, kifürkészhetetlen arca meg sem rezzent az iménti közjáték során. Thorvald szeme kissé összeszűkült, és olyasfajta csillogás költözött a tekintetébe, mint a macskáéba, amelyik eljátszadozik az egérrel, mielőtt bekebelezi.

- Partha Mac Othna - ízlelgette a nevet -, elég különös, hogy egy magadfajta híres martalóc (habár az igazat megvallva eddig még nem hallottam rólad) egyedül, egy kis csónakon érkezik egy idegen szállásra.

- Nem annyira különös, mint ha a harcosaimmal megrakott hajómon jöttem volna - válaszolta a gael. - Mindnek van vagy fél tucat vérviszálya a norvégokkal. Ha magammal hozom Őket, azonnal egymás torkának esnek a legényeiddel, csinálhatunk mi ketten akármit. De attól még, hogy néha harcolunk egymással, nem muszáj olyan bolondnak lennünk, hogy a régi vetélkedés miatt lemondjunk a kölcsönös előnyökről.

- Igaz, a viking nép és az írföldi martalócok nem barátok.

- Ezért hát, mikor a gályám elhaladt a sziget déli csücske mellett - folytatta a gael -, csónakba ültem, egyedül, békezászló alatt, és napnyugtára értem ide, mint tudod. A hajóm továbbevezett Makki felé, és hajnalban ugyanott fog felvenni, ahol kirakott.

- Vagy úgy - merengett Thorvald, állát az öklére támasztva -, és ez a dolog a foglyommal... Fejtsd ki bővebben, Partha Mac Othna.

A gaelnek úgy tűnt, a viking túl nagy nyomatékkal ejtette a nevét; de azért válaszolt neki.

- Egyszerű. Niall kuzinqm a dánok foglya. A klánom nem tudja megfizetni a váltságdíjat. Nem fukarság kérdése - nincs annyink, amennyit kérnek. De hallottuk, hogy te Helgoland mellett egy tengeri csatában foglyul ejtettél egy dán főnököt. Meg akarom vásárolni tőled; hátha nyélbe tudunk ütni egy fogolycserét.

- A dánok folyton háborúznak egymással, Loki átka rájuk! Honnan tudod, hogy az én dánom nem ellensége azoknak, akik a rokonodat fogva tartják?

- Annál jobb! - vigyorodott el a gael. - Egy barát biztonsága sokat megér; de az, hogy hatalmunkba kerítsünk egy ellenséget, még többet.

Thorvald az ivótülökkel játszadozott.

- Így igaz; ti, gaelek ravaszak vagytok. Mit fizetsz ezért a dánért?... Hrutnak nevezi magát.

- Ötszáz ezüstöt.

- A nemzetsége többet adna.

- Lehetséges. Vagy egy fityinget sem. Ezt a kockázatot vállalni kell. Azonkívül hosszá és veszedelmes tengeri út választ el tőlük. Amit én ajánlok, azt reggelre megkaphatod - sosem jutottál még könnyebben pénzhez. A klánom nem gazdag. A viking tengeri királyok és nagy erini martalócok a tenger szélére szorítottak minket, gyöngébb farkasokat. De kell nekünk egy dán, és ha te túl sokat kérsz érte, keletre kell hajóznunk, és erővel fogni egyet.

- Az nem nehéz - tűnődött Thorvald. - Dániában belháború dúl. Két király harcol egymással... vagy már csak harcolt, mert úgy hallom, Eric kerekedett felül, és Thorfinn elmenekült az országból.

- Igen... így beszélik a tengerjárók. Thorfinn volt a jobb, és a nép őt szerette, de Ericet Anlaf jarl támogatta, aki a leghatalmasabb dán, a királyokat is beleértve.

- Úgy hallottam, Thorfinn egyetlen hajón, maroknyi hívével a jütökhöz menekült - mondta Thorvald. - Bár találkoztam volna azzal a hajóval! De ez a Hrut is megteszi. Akkor egy királyon élném ki a dánok iránti gyűlöletemet; így beérem egy csekélyebb nagyúrral. Mert ez az ember nagyúr, még ha nincs is nemesi címé. Legalább egy jarlnak hittem a csatában, amikor a levágott legényeim derékig érő halomba gyűltek körülötte. Thor vérére, micsoda éhes kardja volt! Elve fogattam el a farkasaimmal - de nem a váltságdíj miatt. A nemzetségéből nagyobb árat is kicsikarhatnék, mint amennyit te kínálsz érte, ám az én fülemnek egy dán halálhörgése szebb zene az arany csengésénél.

- Megmondtam. - A gael tehetetlenül tárta szét a karját. - Ötszáz ezüst, harminc arany nyakperec, tíz damaszkuszi penge, amit a serklandi barna emberektől ragadtunk el, és egy páncéling, amit egy frank herceg testéről húztam le. Többet nem ajánlhatok.

- Nem szívesen mondanék le az örömről, hogy belevágjam a véres sast ennek a dánnak a hátába - mormolta Thorvald hosszú, szőke szakállát simogatva. - Hogy akarod megfizetni a váltságdíjat - itt dugdosod az ezüstöt a gúnyádban?

A gael érezte a hangjában a gúnyt, de nem törődött vele.

- Holnap hajnalban mi ketten kivisszük a dánt a sziget déli csücskére. Tíz embert hozhatsz magaddal. Míg te a parton maradsz a dánnal, én kievezek a hajómhoz, és visszajövök az ezüsttel meg a többivel, tíz harcosom kíséretében. A parton megejtjük a cserét. Az embereim a csónakban maradnak, ki sem teszik a lábukat, ha nem akarsz rászedni.

- Jól beszéltél. - bólintott Thorvald, látszólag elégedetten; a gaelt azonban farkasösztöne figyelmeztette, hogy valami készül.

Feszültség gyűlt a levegőben. A szeme sarkából észrevette, hogy a főnökök, mintegy véletlenül, közelebb húzódnak hozzá. Grimm Snorrisson ráncos, ösztövér képe elborult, á keze idegesen rándult össze. Ám a gael semmi jelét nem adta, hogy gyanút fogott volna.

- Elég soványka ár ez egy olyan emberért, aki visszaállíthatna egy nagy ír herceget a klánja élére. - Thorvald hangja megváltozott; most már nyílt kihívás csengett benne. - Mégis azt hiszem, hogy bele fogom vágni a véres sast a hátába... és a tiédbe is…Cormac Mac Art!

Ahogy ezeket az utolsó szavakat odavetette, hirtelen talpon termett, a főnökei pedig köré sereglettek. Egy pillanatot sem késtek. Hallották a hírét, milyen villámgyors ez a rettegett ír kalóz, akinek éles esze és acélos izmai már akkor működésbe lépnek, amikor közönséges ember még csak a száját tátaná. Mire Thorvald kimondhatta volna a nevét, Cormac már rá is rontott, olyan szélsebesen,' hogy az egy kiéhezett csikaszt is megszégyenített volna. Pajzsvágó csupán annak köszönhette az életét, hogy hátravetette magát a lakomapadról, majdnem ugyanolyan gyorsan, mint Cormac, így a gael lesújtó pengéje a mögötte álló kalózt ölte meg.

Kardok villogása szabdalta a hatalmas szkalli füstös félhomályát. Cormac szándéka az volt, hogy gyorsan utat vág magának az ajtóig és ki a szabadba, de túl sűrűn tolongtak körülötte a vérszomjas harcosok.

Alig zuhant Thorvald szitkozódva a padlóra, Cormac máris megpördült, hogy hárítsa Jarlölő Aslaf csapását, aki a végzet árnyékaként toronylott fölé. A gael vöröslő pengéje félreütötte Aslafét, és mire a Jarlölő visszanyerte volna az egyensúlyát, a halál forrón és sósán öntötte el a torkát Cormac kardhegye nyomán. Egy visszakezes vágás nyakát szelte egy hatalmas baltát emelő kalóznak; ekkor sújtott le Holló Hordi, egyenest Cormac kulcscsontjára. Kardja azonban elvásott a sodronyingen, miközben az ő testén átszaladt a fürge acélhegy, amely mintha egyszerre villogott volna mindenütt, halálból szőve hálót a magas gael köré. Hakon Skel Cormac sisaktalan feje felé sújtott, jó lábnyira elvétette, cserébe kapott egy vágást az arcára; ám ebben a pillanatban a gael lába megakadt a padlón heverő hullákban, a pajzsok és törött padok között.

Egy összpontosított roham nekisodorta a lakomaasztalnak, ahol Thorvald átvágta a páncélját, a bordákat is felsértve alatta. Cormac kétségbeesetten csapott hátra, olyan erővel, hogy Thorvald kardja eltört hárítás közben, és a tengeri király térdre rogyott; ám egy tagbaszakadt kalóz bunkója a gael védtelen fején csattant, felhasítva a bőrét, és ahogy összerogyott, Grimm Snorrisson kiütötte a kezéből a kardot. Aztán Thorvald buzdítására a vikingek mind rávetették magukat, hogy puszta súlyukkal és túlerejükkel gyűrjék le a félájult martalócot. Még így sem volt könnyű, dolguk, ám végül sikerült lefejteniük egyikük bikanyakáról a vakon markolászó, acélos ujjakat, és kezén-lá- bán megkötözték a gaelt vastagra sodort zsinegekkel, amikkel még az ő ereje sem bírt. A kalóz, akit félig megfojtott, még mindig levegő után kapkodott a padlón, mikor talpra rángatták Cormacot, hogy szembenézzen a képébe nevető tengeri királlyal.

Cormac félelmetes látványt nyújtott. Valósággal úszott a vérben, a sajátjában és másokéban; fejsebéből vörös patak fakadt, mely lecsorgott és rászáradt forradásos arcára. Ám vadállati életereje már kezdett visszatérni, és hideg tekintetében, mellyel Thorvald dölyfös pillantását viszonozta, nyoma sem volt tompaságnak.

-Thor vérére! - káromkodott a tengeri király. - Örülök, hogy a társad - Wulfhere Hausakliufr, a Koponyahasító - nem volt veled. Hallottam már, hogy félelmetesen harcolsz, de ezt látni kellett, hogy méltányoljam. Az utóbbi három percben több kardforgató tudást láttam, mint nem egy órákig tartó csatában. Thorra, úgy vágtál keresztül az embereimen, mint egy kiéhezett. farkas a birkanyájon! Mindenki ilyen a fajtádból?

A martalóc nem méltatta válaszra.

- Az a fajta férfi vagy, akit szívesen fogadnék bajtársamul - mondta Thorvald őszintén. - Minden régi viszályt elfelejtek, ha beállsz hozzám. - Úgy beszélt, mint aki nem számít rá, hogy kívánsága teljesül.

Cormac csupán megvető, hideg szemvillanással válaszolt.

- Hát - mondta Thorvald -, nemigen bíztam benne, hogy ráállsz, és ez megpecsételi a sorsodat, mert ilyen ellenséget nem engedhetek szabadon. - Aztán fölnevetett. - A harci tudományodat nem túlozták el, de a ravaszságodat igen. Bolond: egy viking eszén akartál túljárni? Azonnal felismertelek, mikor a szemem elé kerültél, pedig nem láttalak évek óta. Hány hozzád fogható férfi járja még az északi tengereket: ilyen magas, ilyen széles vállú... és ilyen forradásos képű? Mindent előkészítettem már a számodra, mielőtt az első hazugság elhagyta a szádat. Bah! Ír martalócvezér? Igen... valaha rég, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. De most Cormac Mac Art an Cliuin vagy, más néven a Farkas, a dán viking, Wulfhere Hausakliufr jobb keze. Igen, Wulfhere Hausakliufré, akit a népem annyira gyűlöl.

- Ki akartad cserélni a foglyomat, Hrutot a kuzinodra? Ugyan! Ismerlek rég, legalábbis hírből. És láttalak egyszer, évekkel ezelőtt - akkor is hazugsággal az ajkadon jöttél a birtokomra, kikémlelni az erőmet és a gyöngéimet, hogy aztán valamelyik éjjel idelopakodjatok Wulfhere Hausakliufrral, és rám gyújtsátok a szkallit. No, most elárulhatod nekem: hány hajója van Wulfhere-nek és merre jár most?

Cormac erre csak fölnevetett, kemény és megvető hangon, ami felbőszítette Thorvaldot. A tengeri király szakálla felborzolódott, tekintetébe kegyetlenség költözött.

- Nem válaszolsz, mi? - fakadt ki. - Annyi baj legyen. Akár továbbment Wulfhere Makkira, akár nem, három sárkányhajóm fog várni rá a déli foknál hajnalban. Aztán meglehet, hogy amikor belevágom a véres sast Hrutba, Wulfhere hátával is elszórakozhatok. .. te pedig megnézheted, hogy jól csinálom-e, mielőtt felakasztanálak Golara legmagasabb fájára. Tömlöcbe vele!

Miközben a harcosok elvonszolták Cormacot, hallotta Grimm Snorrisson fisztulás hangját, ahogy vitába keveredik a főnökéi vei. Észrevette, hogy az ajtó elől hiányzik a test a véráztatta porból. Brulla vagy felocsúdott és eltántorgott, vagy az emberei cipelték el. A pikteket nehezebb volt megölni, mint a macskákat; Cormac tudta, mivel harcolt már kaledóniai rokonaikkal. A verés, amit Brulla kapott, közönséges embert ronccsá nyomorított volna; a pikt azonban pár óra múlva alighanem magához tér, hacsak csontja nem tört.

2.

Pajzsvágó Thorvald szállása egy kis öbölre nézett, amelynek partjára hat hosszú, karcsú hajó volt kihúzva, pajzsdíszes palánkkal és sárkányorral. A legtöbb viking tanyához hasonlóan ez is egy nagy csarnokból állt - a szkalliból -, amit kisebb épületek vettek körül: istállók, raktárak és a harcosok kunyhói. Az egészet magas cölöpsánc övezte, ugyanolyan nehéz gerendákból, mint a házak. A cölöpök tíz láb magasak voltak, mélyen a föld-be ágyazva és felül kihegyezve. Szabályos térközönként lőrések nyíltak az íjászoknak, a belül körbefutó gyilokjáróról pedig a védők pusztító csapásokkal fogadhatták a falon felkúszó ostromlókat. A sáncon túl baljósan komorlott a magas, sötét erdő.

A palánk lópatkó formájú volt, nyitva állt a tenger felé. A patkó szára a sekély öbölbe nyúlt, hogy védje a partra vontatott sárkányhajókat. A szkalli és a part között belső kerítés húzódott az egyik patkószártól a másikig. A fősánc végét körülúszva ki lehetett jutni a partra, de a támadók akkor sem fértek hozzá közvetlenül a szkallihoz.

Thorvald szállása jól volt erődítve, de a harcosai nem őrködtek túl éberen. A Shetland-szigetek ekkoriban még nem hemzsegtek úgy a tengeri rablóktól, mint később. A kevés számú norvég birtok ugyanolyan volt, mint Thorvaldé: puszta kalóztanyák, ahonnan a vikingek végigportyázták a Hebridákat, az Orkney-szigeteket és Britanniát, ahol a romano-kelta civilizáció fénye utolsókat pislákolt a szász csizmatalpak alatt - meg Galliát, Ibériát és a Földközi-tengert.

Thorvald nemigen számított támadásra a tenger felől, és Cormac látta, milyen megvetéssel tekintenek a vikingek a shetlandi M bennszülöttekre. Wulfhere és a dánjai mások voltak; számkivetettek még saját népükből is, akik Thorvaldnál is távolabbra kalandoztak, s éles csőrű ragadozómadarakként nem válogatták meg, milyen prédába vájják a karmukat.

Cormacot egy kis kunyhóba hurcolták, amely a sánc tövében állt, nem messze a szkallitól, és itt verték vasra. Az ajtó rácsukódott, ő pedig magára maradt a gondolataival.

A gael sekély sebei megszűntek vérezni, és ő - vasember a vaskorban - ügyet sem vetett rájuk. Inkább a sértett hiúsága mardosta; milyen könnyen besétált Thorvald csapdájába, ő, akit királyok átkoztak és áldottak a ravaszságáért!

Legközelebb nem lesz ilyen magabiztos, tűnődött; és lesz legközelebb, határozta el. Wulfhere miatt nem aggódott különösebben, még akkor sem, amikor lármát hallott, hajógerincek m csikorgását a fövenyen, nem sokkal később pedig evezőcsobbanásokat - ami azt jelentette, hogy Thorvald hosszúhajói vízre szállnak. Leselkedhetnek a sziget déli csücskénél ítéletnapig! Sem ő, sem Wulfhere nem volt olyan ostoba, hogy kiszolgáltassák magukat Thorvald sokkal nagyobb fegyveres erejének. Wulfhere-nek csupán egy hajója volt, alig nyolcvan emberrel. Most biztonságban rejtőztek egy erdős kis öbölben a sziget túloldalán, amelynek szélessége itt az egy mérföldet sem érte el. 9Kicsi volt az esélye, hogy Thorvald emberei felfedezik, azt a kockázatot pedig, hogy valami pikt észreveszi őket, vállalni kellett. Ha Wulfhere a tervük szerint járt el, akkor sötétedés után futott be, mérőónnal tapogatva ki az utat; sem a pikteknek, sem a norvégoknak nem volt rá okuk, hogy arrafelé kószáljanak. A partszegélyt az öböl körül magas, töredezett és barátságtalan szirtek karéja alkotta; mi több, Cormac úgy hallotta, a piktek általában kerülik a szigetnek azt a részét, valami babona miatt. ősrégi kőoszlopok emelkedtek a szirteken, meg egy zord kőoltár, mely hátborzongató szertartásokat idézett rég letűnt korokból.

Wulfhere ott. fog lapulni, míg Cormac vissza nem tér, vagy füst nem száll fel a déli fokról, ami azt jelenti, hogy Thorvald ott van a fogollyal és árulásnak nincs jele. Cormac elővigyázatosságból nem mondott semmit a jelzésről, amivel odahívja majd Wulfhere-t, bár nem számított rá, hogy leleplezik. Thorvald tévedett, amikor azt feltételezte, hogy Cormac csak cselből emlegette a foglyot. A gael hazudott, amikor arról beszélt, miért akarja megvásárolni Hrutot; de igazat szólt, amikor azt állította, hogy a dán fogoly híre hozta Golarára.

Cormac fegyvercsörgést hallott, majd harcosok zsivajgását, aztán az óvatos evezőcsapások lassan elhaltak a távolban. Nem hallatszott más, csak az éjszakai strázsák ütemes léptei, ahogyan köreiket rótták a palánk mentén.

Éjfélre járhat, gondolta Cormac, kipillantva a csillagokra a kis, rácsos ablakon. A döngölt földpadlóhoz láncolták, még felülni sem bírt. Hátát a kunyhó hátsó falának vetette, amit a cölöpkerítés alkotott, és ahogy ott támaszkodott, mintha megütötte volna a fülét valami nesz, ami nem az éji szél sóhaja volt a roppant fák között. Lassan araszolva megfordult, és talált egy keskeny rést két gerendaszál között, amin kikukucskálhatott.

A hold már lement; a halvány csillagfényben hatalmas, szelíden ringó falombok derengtek az erdő fekete fala előtt. Csak nem hallani az árnyékból valami halk susogást és zörgést, ami nem a széltől és a levelektől származik? Finoman és alig kitapint- hatóan, akár a névtelen gonosz sugallata, az épp csak hallható zörejek körülfutották az egész palánkot. Az éjszaka kísérteties mormolással telt meg, mintha az éjféli erdő mozgolódna, árnyszörnyetegként támadva ijesztő életre. „Amikor az erdő majd életre kél," mondta a pikt...

Cormac hallotta, ahogy a sáncon az egyik őrszem odaszól a másiknak. Borízű szavai visszhangokat riasztottak a suttogó csendben.

- Thor vérére, trollok portyáznak ma éjjel. Hogy susog a szél a fák között...

Még a tompa agyú kalóz is megérezte a sötét árnyak mélyén a gonosz leheletét. Cormac a réshez tapasztotta szemét, és tekintetével megpróbált áthatolni a sűrű homályon. A gael kalóz érzékei annyival élesebbek voltak a közönséges emberénél, mint a farkasé a kandisznóénál; macskaként tájékozódott a sötétben. Ám ebben a rettentő feketeségben ő sem látott többet a legközelebbi fák elmosódott körvonalainál. Várjunk csak.'

Valami kibontakozott a homályból. Szellemalakok hosszú sora haladt a fák vetette árnyék szélén; Cormac megborzongott. Ezek a teremtmények bizonyára tündérek, az erdő gonosz démonai. Alacsonyak és tagbaszakadtak, kezük a földet sepri, ahogy szinte nesztelenül lépkednek egymás nyomában. Némaságuk és görnyedt tartásuk az emberi lények torz gúnyképének tüntette fel őket a sötétben. Félig a tudat ködös szakadékaiba veszett, ősi emlékek lopóztak most vissza, hogy jeges ujjakkal kapják marokra Cormac szívét. Nem úgy félt tőlük, ahogyan egy emberi ellenségtől; a világgal egyidős rémület ősi emléke ragadta magával, homályos érzések és zűrzavaros álomként gomolygó benyomások sötétebb korokból és zordabb napokból, amikor az ősember az uralomért csatázott egy új világban.

Mert ezek a piktek egy letűnt nép maradványai voltak - egy ősibb, korszak túlélői - az utolsó bástyái a sötét kőkorszaki birodalomnak, mely összeomlott az első kelták bronzkardjai alatt. Most ezek a túlélők kiszorultak a valaha általuk uralt világ peremére, és zord eltökéltséggel küzdöttek fennmaradásukért. A sötétség és fürgén osonó lépteik miatt nem lehetett pontosan megszámolni őket, de Cormac úgy becsülte, legalább négyszázan haladtak el a tekintete előtt. Ekkora horda már önmagában felért Thorvald teljes háznépével, és messze túlerőben volt a szkalliban maradiakhoz képest, miután Thorvald három hajóját a tenderre küldte. A lopakodó alakok nyom nélkül, nesztelenül tovatűntek, akár az éj szellemei.

Cormac szótlanul várt a feszültséggel telítődő csendben. Aztán hirtelen, figyelmeztetés nélkül félelmetes halálordítás hasított az éjszakába. Elszabadult a pokol, és őrületes, alvilági lárma reszkettette meg a levegőt. Az erdő életre kelt!

Mindenfelől görnyedt alakok bukkantak fel, és ellepték a falakat. Vakító ragyogás vont hátborzongató fénybe mindent, és Cormac veszettül rángatta láncait, megvadulva izgalmában. Iszonyú események történnek odakint, és ő itt van vasra verve, mint egy levágásra szánt birka! Szilajul káromkodott.

A norvégok tartották a falat; fülsiketítő acélcsattogás visszhangzott az éjszakában, nyílsuhogás szaggatta a levegőt, és a vikingek öblös, vad kiáltozása elkeveredett a piktek pokoli farkasüvöltésével. Cormac nem látta, de érezte, ahogy emberhullámok rontanak a palánknak, lándzsák és bárdok csapnak össze, a véres fejű visszavonulást újabb roham követi. Tudta, hogy a piktek nem viselnek páncélt, és a fegyvereik elég gyatrák. Nagyon is elképzelhető volt, hogy a maroknyi viking tartani tudja a szállást, míg Thorvald visszatér - amit bizonyára meg is tesz, amint meglátja a lángokat -, de honnan csapnak fel a lángok?'

Valaki matatott az ajtón. Kitárult, és Cormac a rőt ragyogásban Grimm Snorrisson hajlott, ösztövér alakját és vérvörösre gyúlt, szakállas arcát pillantotta meg. Egyik kezében sisakot és kardot tartott, amelyekben Cormac a sajátjára ismert, a másikban vaskos kulcscsomót, ami zörgött, ahogy a keze remegett.

- Halottak vagyunk mind! - károgta a vén viking. - Én figyelmeztettem Thorvaldot! Az erdő hemzseg a piktektől! Többi ezren vannak! Képtelenség tartani a szkallit, míg Thorvald visszatér! Neki is vége, mert a piktek elvágják a visszavonulását, mikor befut az öbölbe, és lenyilazzák az embereit, mire elérhetné őket! Beúsztak a palánk szára mögé, és tűzbe borították: a három maradék hajót! Az az ostoba Osric kirohant egy tucat harcos élén, hogy mentse a hajókat, de alig tette ki a lábát a kapun, máris tömegével fúródtak bele a fekete nyílvesszők, az embereit pedig száz üvöltő démon özönlötte körül és vágta el a sánctól. Senki sem jutott vissza, és alig maradt időnk becsukni a kaput, mielőtt az egész rikoltozó horda megrohanta!

-Tucatjával öljük őket, de mindegyik helyébe tüstént három másik ugrik. Több piktet láttam ma éjszaka, mint amennyit Golarán tudtam... vagy az egész világon. Cormac, te vakmerő férfi vagy; és van valahol egy hajód a sziget közelében... esküdj meg, hogy megmentesz, és kiszabadítalak! Téged talán nem bántanak a piktek... az az ördögi Brulla nem nevezett meg a halálrúnájában. Ha valaki még megmenthet, az te vagy! Megmutatom, hol őrzik Hrutot, és őt is magunkkal visszük... - Gyors pillantást! vetett hátra a válla fölött a csatazaj felé, és elfehéredett. - Thor vérére! - kiáltotta. - A kapu bedőlt, a piktek a bent vannak a sáncban!

Az ezer torokból felcsapó üvöltés démoni diadalordításként szárnyalt az éjszakai égre.

- Szabadíts már ki, te nyavalygó bolond. - dühöngött Cormac, a láncait rángatva. - Fecsegésre lesz még időd, ha...

Grimm Snorrisson félelmében vacogva belépett a kunyhóba, és a kulcsokkal babrált - de alig tette be lábát a küszöbön, a lánghímes árnyékból egy szikár alak rontott elő, fürgén és nesztelenül, akár a farkas. Egy sötét kar fonódott a vén viking ráncos nyakára, és hátrafeszítette a fejét. Iszonyú sikoly szakadt fel Grimm rángatózó ajkáról, hogy aztán hátborzongató gurgulázásba fúljon, ahogy az éles penge elmetszette á torkát.

Áldozatának vonagló hullája fölött a pikt Cormac Mac Artra nézett, a gael pedig halálra szántan, de félelem nélkül viszonozta a tekintetét. Azután az égő hajók fényében, amely nappallá tette a börtönkunyhó éjszakáját, Cormac látta, hogy a gyilkos nem más, mint Brulla, a főnök.

- Te vagy az, aki megölte Aslafot és Hordit. Figyeltem az ajtórésen, mielőtt elvonszoltam magam az erdőbe - mondta a pikt olyan nyugodtan, mintha odakinn nem pokoli ütközet tombolna. - Szóltam rólad a népemnek, hogy ne bántsanak, ha még élsz. Te legalább ugyanannyira gyűlölöd Thorvaldot, mint én. Kiszabadítalak; itasd meg a bosszúdat. Thorvald hamarosan visszatér a hajóin, és mi elvágjuk a torkát. Nem lesz több norvég Golarán. A környező szigetek minden szabad népe összegyűlt a támogatásunkra, és Thorvaldnak vége!

A gael fölé hajolt, és kiszabadította. Cormac felpattant; friss, magabiztos tűz áradt szét az ereiben. Felkapta lószőrdíszes sisakját és hosszú, egyenes kardját. A kulcsokat is kivette Brulla kezéből.

- Tudod, hol tartják fogva a Hrut nevű dánt? - kérdezte, ahogy kiléptek az ajtón.

Brulla a lángok és vagdalkozó kardok örvénylő forgatagán túlra mutatott.

- Most füst takarja a kunyhót, de közvetlenül a raktár mellett van, azon az oldalon.

Cormac bólintott, és futásnak eredt. Hogy Brulla hová megy, azt nem tudta, de nem is érdekelte. A piktek felgyújtották az istállót, a raktárakat és a szkallit, akárcsak a partra húzott hajókat. A szkalli körül és itt-ott a palánknál - ami szintén több ponton lángra kapott - folytatódott a véres küzdelem; a maroknyi túlélő vad elszántsággal verekedett, nem adták olcsón a bőrüket. A zömök, sötét bőrű támadók valóban ezrével nyüzsögtek és vagdalkoztak a szálas, szőke harcosok körül. A páncélos vikingek nehéz kardja rettenetes vámot szedett, ám alacsonyabb ellenségeik feldühödött fenevadként rohamozták őket, ügyet sem vetve a sebeikre, és puszta túlerejükkel gyűrték le az óriásokat. Aki a földre került, azzal rövid úton végeztek a horgas pengék. Halálsikolyok és haragos üvöltések szaggatták a lángoktól vöröslő eget, de ahogy Cormac fürgén a raktár felé futott, nem hallotta, hogy bárki kegyelemért könyörgött volna. A számtalan gaztett emlékétől megvadult piktek szabad folyást engedtek bosszúszomjuknak, a norvégok pedig nem vártak és nem is kértek kegyelmet. A szőke asszonyok szitkozódva köptek gyilkosaik arcába, amikor a kés elvágta fehér torkukat, a viking kisgyermekeket pedig ugyanolyan könyörtelenül kaszabolták le, ahogyan apáik korábban a pikt csecsemőket.

Cormac nem vett részt ebben a tömegmészárlásban. Egyik fél sem volt a barátja - mindketten örömest vették volna vérét, ha úgy adódik. Futás közben csak arra használta a kardját, hogy hárítsa a véletlen vágásokat, amiket norvégoktól és piktektől egyaránt kapott, és oly sebesen cikázott a tántorgó, ziháló,- vagdalkozó embergócok között, hogy komoly ellenállás nélkül jutott át a nyílt térségen. Elérte a kunyhót, és miután pár másodpercig babrált a zárral, belökte a nehéz ajtót. Épp idejében érkezett; a közelben égő raktárról szikrák pattantak a kunyhó zsúpfödelére, és a belseje már megtelt füsttel. Cormac keresztülbotorkált rajta egy alak felé, akit alig bírt kivenni a sarokban. Lánccsörgés hallatszott, és egy hang szólalt meg dán kiejtéssel:

- Ölj meg, Loki nevében. Jobb egy kardszúrás, mint ez az átkozott füst.

Cormac letérdelt, és matatni kezdett a láncokon.

- Azért jöttém, hogy kiszabadítsalak, Hrut - zihálta. Egy pillanattal később lábra segítette a döbbent foglyot, és együtt tántorogtak ki a kunyhóból, miközben a födél beomlott mögöttük.

Cormac nagy kortyokban nyelte a levegőt; megfordult, és kíváncsian nézett társára - egy pompás felépítésű, vörös sörényű, nemesi tartású óriásra. Félmeztelen volt, a többhetes rabság után rongyos és ápolatlan, de a szeme töretlen fénnyel csillogott.

- Kardot! - kiáltotta, és tekintete lángra gyúlt, ahogy végigsöpört az eléje táruló látványon. - Kardot, jó uram, Thor nevében! Itt derekasan csatáznak, mi pedig tétlenül állunk!

Cormac lehajolt, és kitépett egy vöröslő pengét egy nyílvesszőkkel teletűzdelt norvég merev markából.

- Itt a kard, Hrut - morogta -, de kire sújtasz le vele: a norvégokra, akik ketrecbe zárt farkasként tartottak és meg akartak ölni - vagy a piktekre, akik elvágnák a torkod a hajad színe miatt?

- Nincs sok választásunk - felelte a dán. - Asszonyok halálsikolyát hallottam...

- Az asszonyok már mind halottak! - csikorogta a gael. - Rajtuk nem segíthetünk; menekülnünk kell. Ez a farkasok éjszakája... és a farkasok marnak!

- Szívesen váltanék pengét Thorvalddal - habozott a nagy dán, ahogy Cormac a lángoló palánk felé húzta.

- Ne most, ne most - recsegte a martalóc sokkal több forog kockán, Thorf... Hrut! Később majd visszatérhetünk és befejezhetjük, amit a piktek félbehagytak... de most másokra is gondolnunk kell, mert ahogy Koponyahasító Wulfhere-t ismerem, már erőltetett iramban menetel az embereivel az erdőben!

A cölöpsánc több helyütt füstölgő üszőkké omlott össze; Cormac és társa utat tört magának, de ahogy a kinti fák árnyékába értek, három alak szökkent fel körülöttük, és vadállati üvöltéssel vetették magukat rájuk. Cormac figyelmeztetően felkiáltott, de hiába. Egy penge süvített a torkának, és ölnie kellett, hogy mentse magát. Elfordulva a tetemtől, akit nem szívesen terített le, látta, hogy Hrut átlép az egyik pikt összezúzott testén, és épp akkor találja bal karján a másik horgas végű kardja, amikor egy jól irányzott csapással kettéhasítja a fejét.

A gael káromkodva ugrott oda.

- Súlyos? - Vér patakzott a mély sebből Hrut fatörzsnyi karján.

- Karcolás. - A dán szeme harci lázban égett; Cormac azonban tiltakozása dacára letépett egy csíkot a saját ruhájából, és bekötözte a kart, hogy elzárja a vérfolyást.

- Gyere, segíts bevonszolni ezeket a bozótba! - mordult fel a martalóc. - Nem szívesen tettem; de mikor meglátták a vörös szakálladat, nem maradt más választásom. Azt hiszem, Brulla megértené, de ha a többiek rájönnek, hogy megöltük a testvéreiket, sem Brulla, sem az ördög le nem szedi a kardjukat a torkunkról.

Majd ahogy végeztek: - Hallgasd csak! - intette Hrut.

A csatazaj javarészt a lángok recsegés-ropogására meg a piktek iszonyú diadalüvöltésére mérséklődött. Csupán a lángoló szkalli egyetlen termében, ahová még nem ért el a tűz, védekezett még konokul egy maroknyi viking. A tűz bömbölésén ütemes evezőcsapások hangja szűrődött keresztül.

- Megjött Thorvald! - kiáltotta Cormac, és visszaszaladt az erdő szélére, hogy átnézzen a palánk romjai fölött. Egyetlen sárkányhajó siklott be az öbölbe. Hosszú kőrisfa evezők repítették a vízen, és a fedélzetre sereglett vikingek torkából öblös, kegyetlen ordítás tört fel, amikor meglátták tanyájuk füstölgő romjait és bajtársaik megcsonkított tetemeit. Az égő szkalliból válaszüvöltés harsant. A vörhenyes visszfényben, amely vértengerre változtatta az öblöt, Cormac és Hrut Hakon Skel sólyomarcát pillantotta meg a parancsnoki állásban. De hol a másik két hajó? Cormac úgy vélte, tudja; és forradásos arcán elismerő, zord mosoly suhant át.

A sárkányhajó máris a part felé siklott, és száz üvöltő pikt gázolt a tengerbe, hogy szembeszálljon vele. Derékig a vízben lőtték ki vesszőiket, a nehéz, fekete íjakat magasra tartva, hogy a húr száraz maradjon, és a sárkányhajót orrától a tatjáig nyílzápor árasztotta el. A leggyilkosabb szél ellenében haladt, amivel valaha találkozott; az emberek sorokban zuhantak át a palánkon, hosszú, fekete nyílvesszőkkel átjárva, amelyek átütöttek fapajzsot és pikkely vértet, hogy alatta a húsba mélyedjenek.

A túlélők a pajzsuk fedezékébe bújva eveztek és kormányoztak, amennyire telt tőlük. A hajóorr máris a fövenyen csikordult, és a nyüzsgő vadak körülözönlötték. Százával kapaszkodtak fel az oldaldeszkákon, a taton és az íves hajóorron, míg mások folyamatos fedezőtüzet adtak a sekély vízből és a partról. Lövésztudományuk szinte hátborzongató volt. Akár két vagdalkozó pikt között is elsuhant a hosszú nyílvessző, hogy leterítsen egy norvégot. De amikor közelharcra került a sor, a vikingek behozhatatlan előnyben voltak. Hatalmas termetük, páncéljuk, hosz- szú kardjuk, kedvező pozíciójuk a palánk fedezékében, a rohamozó ellenség fölött egyelőre legyőzhetetlenné tette őket.

Kardok és balták emelkedtek és csaptak le, vér és agyvelő fröccsent, zömök alakok hullottak az oldalpalánkról, hogy végvonaglásukban elmerüljenek, akár a kövek. A hajó körül a víz sűrű lett a halottaktól, és Cormacnak elakadt a lélegzete, amikor rájött, milyen pazarlóan bánnak az életükkel a meztelen piktek. De kisvártatva meghallotta a főnökök kiabálását, és ahogy a piktek vonakodva hátrahúzódtak, ráébredt, hogy a vezéreik hívják vissza őket, mert távolról akarnak végezni a vikingekkel.

Erre amazok is hamar rájöttek. Hakon Skel nyílvesszőtől átfúrt aggyal hanyatlott le, és a norvégok dühös üvöltéssel ugráltak a vízbe, hogy egy utolsó, elszánt rohamban összecsapjanak az ellenséggel, minél drágábban adva az életüket. A piktek elfogadták a kihívást. Minden egyes norvégot tucatnyian sereglettek körül, és az öböl a part mentén forrni és örvényleni kezdett a vad tusában. A hullámok vérvörösre színeződtek, és holttestek lebegtek a víz színén vagy süllyedtek a fenékre, megakasztva az élők lábát és felfogva a kilőtt nyilakat. A szkalliban rekedt harcosok kitörtek, hogy együtt haljanak meg bajtársaikkal.

Azután bekövetkezett, amire Cormac számított. Mélyről feltörő ordítás mennydörgött végig a csatatéren, és az öböl körüli erdőből Pajzsvágó Thorvald rontott ki, két sárkányhajó legénysége élén. A lármából nyilván megsejtette, mi történt, előreküldte az egyik hajóját, hogy kicsalogassa a pikteket, majd az így nyert időt kihasználva partra szállt az öböl alatt és átmasírozott az erdőn a többi emberével.

Most zárt alakzatban, pajzs pajzs mellett viharzottak ki a fák közül, végig a part mentén, az ellenség félé. A piktek ádáz üvöltésben törtek ki, nyílzáporral és nyaktörő ellenrohammal fogadták őket, horgas kardjukat döfésre szegezve. Ám a nyilak jórészt lepattantak az egymást átfedő pajzsokról, és a tömegroham tömör vasfalnak ütközött. A piktek elszántsága, amellyel az egész csatát végigharcolták, ezúttal sem lankadt, egyik támadást a másik után zúdítottak a pajzsfalra. Eleven tengerük vörös hullámokban tört meg a vasbástyán. Hullák borították el a földet, nem csupán piktek. Ám valahányszor egy norvég kidőlt, a többiek összehúzták fölötte nagy pajzsaikat, és a földbe gázolták az elesetteket.

A vikingek már nem rohamoztak, de sziklaszilárdan megvetették a lábukat, egyetlen lépést sem hátrálva. Ék alakzatuk szárnya lassanként behorpadt, ahogy a piktek teljesen körülvették őket, míg inkább négyzetre emlékeztetett már, minden irányban védekezve. És ez a négyszög állta a sarat, mintha kőből és vasból gyúrták volna; a piktek összes vad, vak rohama sem tudta megrendíteni, hiába rontottak csupasz mellkassal az acélnak, míg a hulláik halomba nem gyűltek a pajzsfal előtt, amin az élőknek át kellett mászniuk.

Ekkor a soraik hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül felbomlottak, és szerteszét futottak, egyesek a lángoló romok közé, mások az erdőbe. A vikingek diadalittas üvöltéssel törtek ki az alakzatból és vetették magukat utánuk, bár Cormac látta, hogy Thorvald eszelős parancsokat harsog, és vértől vöröslő kardlapjával üti az embereit. Csel! Ezt Cormac éppolyan jól tudta, mint Thorvald, de az őrjöngő küzdelemben elvakult vikingek lépre mentek, ahogy az ellenségeik számítottak rá. Abban a pillanatban, ahogy a menekülőket üldözve szétszóródtak, a piktek rikoltva fordultak szembe velük, és tucatnyi viking esett áldozatul nyílzáporuknak. Mielőtt a többiek rendezhették volna soraikat, körülvették őket elszigetelten vagy kis csoportokban, és megkezdődött a halál aratása. Az egyetlen nagy ütközetből sok elszórt csatározás lett a partszegélyen - ahová a sárkányhajó túlélői átverekedték magukat -, a szkalli zsarátnokai előtt és az erdőszélen.

Cormac hirtelen, mintha álomból ocsúdna, elkáromkodta; magát.

- Az istenek vérére, micsoda bolond vagyok! Hát kölykök vagyunk mi, akik meg sosem láttunk csatát, hogy itt tátjuk a szánkat, mikor át kellene lábalnunk az erdőn?

Hrutot szinte erővel kellett elvonszolnia. Fürgén futottak: a sötét éjszakában, körülöttük mindenfelől fegyvercsörgés és halálordítások. A harc átterjedt az erdőre, és a zord, sötét fák számos véres jelenetnek váltak tanúivá. Cormac és Hrut azonban figyelt a zajokra, és sikerült elkerülniük a csatározásokat, bár egy ízben homályos alakok ugrottak rájuk az árnyékból, és rákövetkező rövid összecsapás vak forgatagában azt sem tudták meg, piktek vagy norvégok hullottak-e el a kardjuk alatt.

A csatazaj lassanként elmaradt mögöttük, és szemből népes csapat lábdobogását hallották. Hrut véráztatta kardját szorongatva megtorpant, de Cormac tovább húzta.

- Épp időben; ezek csak Wulfhere farkasai lehetnek!

A következő pillanatban kibukkantak egy tisztásra, amit szürke derengésbe vont a hajnal első fénye. A szemközti oldalon egy csapat rőt szakállú óriás jelent meg; a vezetőjük úgy festett, mint egy valóságos hadisten, és öblös bömböléssel köszöntötte őket.

- Cormac! Thor vérére, mintha egy örökkévalóság óta járnánk ezt az átkozott erdőt! Mikor megláttam a fényt a fákon túl és meghallottam a csatazajt, minden harcost elhoztam a hajóról,: mert azt mégse hagyhatom, hogy egymagad gyújtsd föl és rabold ki Thorvald tanyáját! Mi folyik odaát... és ez meg kicsoda?

- Ő Hrut, akiért jöttünk - válaszolta Cormac. - És a pokol vörös árja folyik odaát... de véres a bárdod!

- Igen; át kellett vágnunk magunkat egy sereg sötét bőrű kis fickón - azt hiszem, te pikteknek hívod őket.

Cormac káromkodott.

- Annyi vért kiontottunk, amennyiért még Brulla sem tudna felelni...

- Hát - dörmögte az óriás -, tele van velük az erdő, és hallottuk, hogy vonítanak mögöttünk, mint a farkasok...

- Azt hittem, mind a tanyán vannak - jegyezte meg Hrut.

Cormac a fejét rázta.

- Brulla azt mondta, egész Hjaltlandról összegyűltek a törzsek, és valószínűleg a sziget minden zugában partra szálltak... Hallgassátok!

A csatazaj erősödött, ahogy a harcoló felek egyre mélyebbre sodródtak a szövevényes erdőbe, de amerről Wulfhere jött a vikingjeivel, most elnyújtott vonítás harsant, akár egy farkasfalka torkából, és egyre magasabbra szárnyalt.

- Alakzatba! - kiáltotta Cormac elsápadva, és a dánoknak alig maradt idejük összezárni a pajzsaikat, már rájuk is rontott a horda. A sötét fák közül száz pikt csörtetett elő, akiknek kardját még nem áztatta vér, és áradatként törtek meg a dánok pajzsfalán.

Cormac démonként vagdalkozva kiáltott oda Wulfhere-nek.

- Tartsd őket; meg kell találnom Brullát. Ő majd szól nekik, hogy Thorvald ellenségei vagyunk, hagyjanak minket békén elvonulni!

Az eredeti támadók maroknyi kivétellel elhullottak, vicsorogva rúgták az utolsókat a dán csizmák alatt. Cormac kiugrott az egymást átfedő pajzsok fedezékéből, és bevetette magát az erdőbe. Megkeresni a pikt főnököt ebben a harcok dúlta rengetegben valóságos őrültségnek tetszett, de ez volt az egyetlen esélyük. Amikor Cormac látta, hogy pihent pikt harcosok özönlenek elő mögöttük, ráébredt, hogy alighanem az egész szigeten át kell verekedniük magukat, ha vissza akarnak jutni a hajójukhoz. Ezek a piktek nyilván valami keleti szigetről jöttek, és csak most szálltak partra Golarán.

Ha megtalálná Brullát... alig tett pár lépést a tisztásról, amikor megbotlott két hullában, akik összeakaszkodtak halálukban. Egyikük Pajzsvágó Thorvald volt. A másik Brulla. Cormac rájuk meredt, és ahogy a piktek farkasüvöltése felharsant körülötte, libabőrös lett. Felpattant, és visszarohant oda, ahol a dánokat hagyta.

Wulf here roppant csatabárdjára támaszkodott, és a körülötte heverő holttesteket nézte. Az emberei szilárdan tartották az alakzatot.

- Brulla halott! - recsegte a gael. - Egyedül kell boldogulnunk. Ezek a piktek boldogan elvágják a torkunkat; csak az istenek a megmondhatói, mennyire gyűlölik a vikingeket. Az egyetlen esélyünk, ha valahogy visszajutunk a hajónkhoz; de ez is soványka, mert nem kétlem, hogy az erdő tele van vademberekkel. A fák között nem tudjuk tartani a pajzsfalat, de...

- Találj ki valami mást, Cormac! - mondta Wulfhere zordan, és hatalmas baltájával keletre mutatott. Ragyogó fény vöröslött át a lombokon, és távolról szörnyű üvöltözés csengett a fülükbe. Ez csak egyet jelenthetett.

- Megtalálták és felgyújtották a hajónkat - morogta Cormác. - Az istenek vérére, a sors ólmozott kockával játszik ellenünk!

Hirtelen eszébe jutott valami.

- Utánam! Maradjatok közel egymáshoz, és vágjátok keresztül magatokat mindenkin, aki az utatokba áll; de legyetek a nyomomban!

Kérdés nélkül követték a holttestekkel teleszórt rengetegben, mindenfelől harci zajtól övezve, míg ki nem jutottak az erdőszélre, és a romba dőlt sánc fölött meg nem pillantották a tanya romjait. Merő véletlenség volt, hogy útközben nem találkoztak piktekkel, de a hátuk mögött vérfagyasztó, bosszúszomjas lárma harsant, ahogy egy portyázó csapat rábukkant a hullákkal borított tisztásra, ahonnan az imént távoztak.

A szállás üszkein már elcsitult a küzdelem. Norvégokat csak megcsonkított hullák képében láttak. A harcok színhelye az erdőbe tevődött át, ahová a szorongatott vikingek visszavonultak vagy bemenekültek. A mélyéről hallatszó szakadatlan acélcsattogásból ítélve nem adták olcsón az életüket. A fák között, ahol az íjak többé-kevésbé hasznavehetetlenek voltak, a túlélők még órákig tarthatták magukat; ám sorsuk a piktektől hemzsegő szigeten megpecsételődött.

Három-négyszáz pikt végül belefáradt a csatába, s a befejezést pihentebb bajtársaikra hagyva azon fáradoztak, hogy a raktárak üszkéből kimentsék, ami zsákmány még épen maradt.

- Nézzétek. - Cormac kardja a sárkányhajóra mutatott, amelynek orra a fövenybe fúródott és megtartotta a parton, bár a fara szabadon lebegett. - Még egy pillanat, és ezer rikoltó démon veti ránk magát. Ott az utolsó esélyünk, farkasok - Hakon Skel Hollója. Átvágjuk magunkat hozzá, elfoglaljuk, vízre bocsátjuk és elevezünk, mielőtt a piktek megállíthatnának. Sokan meghalnak ma közülünk, az is lehet, hogy mindannyian, de ez az egyetlen lehetőségünk!

A vikingek nem szóltak semmit, de vad, világos szemük lángolt, és néhányan farkas módra elvicsorodtak." Szembe a viharral! Élet-halál kockára vetve! Csakis ennek élt az igazi viking!

- Pajzsokat össze! - ordította Wulfhere. - Felzárkózni! Repülő ékbe... Hrut középre!

- Micsoda?. . . - kezdte Hrut mérgesen, de Cormac minden teketória nélkül a páncélos hadsorok közé lökte.

- Nincs rajtad páncél - morogta türelmetlenül. - Készen állsz, vén farkas? Akkor előre, és döntsenek az istenek!

Az acélhegyű ék lavinaként zúdult ki a fák közül, egyenest a partszegély felé. A romokat fosztogató piktek döbbent üvöltéssel fordultak meg, és zilált sorokban próbálták útját állni, De a száguldó pajzsfal megtorpanás nélkül vágódott közéjük, szétszórta, összezúzta, letiporta őket, és keresztülgázolt vörös maradványaikon a part felé.

Az alakzat itt elkerülhetetlenül felbomlott. A vikingek derékig vízben, hullák közt botladozva, a partról rájuk zúduló nyílzáporban érték el a sárkányhajót, és másztak fel rá mindenfelől, miközben egy tucatnyi óriás nekivetette a vállát a hajóorrnak, hogy letaszítsák a fövényről, A felük odaveszett, de a többiek titáni erőfeszítése győzedelmeskedett, és a hajó lassan megmozdult.

A viking népek között a dánok voltak az íjászok. A nyolcvan-egynéhány harcosból, aki Wulfhere-t követte, harmincan nehéz íjat viseltek, és hosszú nyílvesszőkkel tömött puzdrát a hátukon. Közülük azok, akikre nem volt szükség az evezőknél meg a kormányrúdnál, lekapták a fegyverüket, .és célba vették; azokat a pikteket, akik a vízbe gázolva indultak rohamra az orrnak feszülő harcosok ellen. A kelő nap első fényében a dán nyilak félelmetes pusztítást végeztek, és a támadás megroppant, széthullott. Nyílvesszők záporoztak mindenfelől a hajóra, némelyik célba is talált, de a pajzsuk fedezékébe bújó férfiak rettentő erővel feküdtek az evezőknek; és bár nekik óráknak tűnt, nem telt sok időbe, míg a sárkányhajó recsegve-ropogva megbillent és lesiklott a fövényről. A vízben lévők felugráltak, és megkapaszkodtak a kötelekben, a palánkban meg a lenyújtott kezekben, és a hosszú evezők kiröpítették a hajót az öbölbe, épp amikor az erdőből egy sereg farkasként vonító vadember rontott elő a partszegélyre. Záporozó nyilaik ártalmatlanul pattantak le a pajzsokról és a mellvédről, ahogy a Holló a nyílt tenger felé vette az irányt.

- Szembe a viharral. - bömbölte Wulfhere harsogó hahotával, istenesen meglapogatva Cormac vállát.

Hrut a fejét rázta. Dühös volt a megaláztatás miatt, mert a harc közben egy tagbaszakadt kalóz azt a parancsot kapta, hogy védje őt a pajzsával.

- Sok bátor harcos hal meg amott az erdőben. Fáj a szívemnek, hogy így sorsukra kell hagynom őket, még ha ellenségeim is, akik a halálomat kívánták.

Cormac vállat vont.

- Én is segítettem volna nekik, ha van rá mód. De nem sok értelme lett volna ott maradni és velük pusztulni. Az istenek vérére, micsoda éjszaka volt ez. Golara megszabadult a vikingjeitől, de a piktek véres árat fizettek! Mostanra Thorvald mind a négyszáz embere halott, vagy az lesz hamarosan, de legalább ezer pikt esett el csak a szkalli körül, és egyedül az istenek a tudói, hogy még hányan az erdőben.

Wulfhere Hrutra nézett, aki a tatfedélzeten állt, kinyújtott karját a kardján nyugtatva, melynek vöröslő hegye a hajópadlónak támaszkodott. Mosdatlanul, vérmocskosan, megtépázva, sebesülten - királyi tartása még így sem csorbult.

- És most, hogy ilyen vakmerően kiszabadítottatok, amire az esélyetek egy volt az ezerhez - mondta -, mit kívántok még örök hálámon kívül, amely már a tiétek?

Wulfhere nem válaszolt; az embereihez fordult, akik abbahagyták az evezést, és feszült várakozással figyelték a tatfedélzeten állókat. A viking főnök felemelte vértől vöröslő csatabárdját, és felkiáltott:

- Skoal, farkasok! Mennydörgő üdvözlést Saskeblű Thorfinn-nak, Dánia királyának!

Égrengető ordítás harsant fel a kék, reggeli égre, elijesztve a tenger felett köröző sirályokat. A viharvert király meglepetten horkant fel, majd gyors pillantást vetett a két martalócvezérrel nem lévén biztos még a helyzetében.

- És most, hogy rám ismertetek - mondta -, a vendégetek vagyok-é, vagy a foglyotok?

Cormac elvigyorodott.

- Skagen óta követjük a nyomodat, ahonnan egyetlen hajóval szöktél Helgolandra; ott vettük hírét, hogy Pajzsvágó Thorvald foglyul ejtett egy dán nemesurat. Mivel közismert, hogy titkolod a kilétedet, nem tartottuk valószínűnek, hogy tudja, egy; dán király van a kezében. Nos, Thorfinn király, ez a hajó és a kardunk a tiéd. Mindkettőnket száműztek a hazánkból. Az én helyzetemen Erin szigetén nem tudsz Változtatni, de Wulfhere-nek megkegyelmezhetsz, és akkor a dán kikötők újra megnyílnak előttünk.

- Örömmel megtenném, barátaim - mondta Thorfinn megindultan. - De hogyan segíthetnék a barátaimon, amikor magamon sem tudok? Én is számkivetett vagyok, a dánokon Eric kuzinom uralkodik.

- Csak amíg mi dán földre nem tesszük a lábunk! - kiáltotta Cormac. - Ó, Thorfinn, túl hamar menekülőre fogtad! De ki láthatná előre a jövőt? Alighogy üldözött kalózként tengerre szálltál, a trón megingott Eric alatt. Míg te fogoly voltál Thorvald sárkányhajóján, Anlaf jarl elesett a jütökkel vívott ütközetben, és Eric elvesztette a legnagyobb támogatóját. Anlaf nélkül az uralma egyetlen éjszaka alatt összeomlik, és seregek tódulnak majd a zászlód alá!

Thorfinn szemében bámulatra méltó fény csillant. Hátravetette a fejét, ahogy oroszlán a sörényét, és vöröslő kardját a kelő napra emelte.

- Skoall - kiáltotta. - Irány Dánia, barátaim; Thor duzzassza a vitorláinkat!

- Fordítsátok a hajóorrt keletnek, legények - ordította Wulfhere a kormányrúdnál állóknak. - Megyünk, hogy új királyt ültessünk Dánia trónjára!

(Nemes István fordítása)

A tenger tigrisei

A leghosszabb Cormac Mac Art-történet tulajdonképpen egy terjedelmes töredék, amelynek cselekménye meg-lehetősen izgalmas ponton szakad félbe, és Howard sosem tisztázta le: a kéziratban még az egyes személy- és helynevek használata sem következetes. Ez a szövegállapot azonban csak fáradságos munkával rekonstruálható - A tenger tigriseihez ugyanis évtizedekkel a szerző halála után több, egymástól eltérő befejezést is írtak, hozzájuk igazítva az előző részeket, nyomtatásban pedig csupán ezek a változatok jelentek meg, az eredeti fragmentum nem. Az egyikből aztán magyar kiadás is készült, nem a legszerencsésebb módon, mivel a fordítás alapjául szolgáló szöveget legfeljebb ötven százalékban lehet Howard művének tekinteni. Mi az alábbiakban a hiteles töredéket közöljük, a belső terminológiai következetlenségek kiiktatásával, de egyébként úgy, ahogyan az a szerző tolla alól kikerült.

 

 

 

 

 

 

 

A tenger tigrisei

1.

- A tenger tigrisei! Farkasszívű, acélizmú, lánglelkű férfiak! Hollók jóllakatói, akiknek egyetlen öröme az ölés és a megöletés! óriások ők, édesebb számukra a kard suhogása, mint egy szűz lány szerelmes éneke...

Gerinth király fáradt szeme alatt mély karikák sötétlettek.

- Ez nem újdonság számomra; már évtizedek óta ilyen férfiak prédálják a népemet, kiéhezett csikaszok gyanánt.

- Végy egy oldalt Caesar könyvéből! - felelte Donal, a dalnok, miközben fölemelt egy boroskupát, és mélyet kortyolt belőle. - Tán nem olvastuk a római históriákban, hogyan játszott: ki farkast farkas ellen? Igen - így hódította meg a mi őseinket is, akik a maguk idejében szintén farkasok voltak.

- Most viszont már inkább birkák - mormolta a király, csöndes keserűséggel a hangjában. - Róma békéjének éveiben a népünk elfeledte a háború művészetét. Most Róma elbukott, mi az életünkért harcolunk - és még az asszonyainkat sem tudjuk megvédeni.

Donal letette a kupát, és a míves faragású tölgyfa asztal fölé hajolt.

- Farkast farkas ellen! - kiáltotta. - Magad mondtad nekem! - mintha én nem tudtam volna -, hogy a határról nem nélkülözhetünk katonákat, hogy a húgod, Heléna hercegnő keresésére küldjük őket; még akkor sem, ha volna róla valami elképzelésünk, hol keressék. így hát mások segítségét kell igénybe vennünk; és akikről az imént beszéltem neked, azok annyival ádázabbak és könyörtelenebbek a bennünket sanyargató vad angoloknál, mint amennyivel az angolok a mi elpuhult parasztjainknál.

- De miért szolgálnának egy britet a saját fajtájuk ellen? - tűnődött a király. - És megtartanák-e a nekem adott szavukat?

- Ugyanúgy gyűlölik egymást, ahogyan mi gyűlöljük őket - felelte a dalnok. - Jutalmat pedig csak akkor ígérj nekik, ha visszatérnek Heléna hercegnővel.

- Beszélj még róluk. - kérte Gerinth király.

- Koponyahasító Wulfhere, a főnökük, rőt szakállú óriás, mint a népéből sokan. Megvan a magához való esze, de inkább a harci dühe miatt vezeti ő a vikingjeit. Nehéz, hosszú nyelű csatabárdját oly könnyedén forgatja, mint holmi játékszert, és szétzúzza vele az ellenség kardját és pajzsát, sisakját és koponyáját. Ha Wulfhere vérmocskosan átcsörtet a hadsorokon, vörös szakálla felborzolódik, szeme félelmetesen lángol, roppant baltája vértől és agyvelőtői csatakos; bizony, nem sokan mernek szembeszállni vele.

- Ám ha tervezni és gondolkodni kell, Wulfhere a jobbkezére és tanácsadójára hagyatkozik. Ez a férfi ravasz, mint a kígyó, és mi, britek régről ismerjük - mert születésére nézve nem viking, hanem erini gael. A neve Cormac Mac Art, de hívják an Cliuin-nak, vagyis Farkasnak is. Régebben ír martalócok élén fosztogatta a Brit-szigetek, Gallia és Ibéria partjait - sőt, magukat a vikingeket is. De a belviszály szétszórta az embereit, így hát beállt Wulfhere csapatába; ők dánok, az országuk délre van a norvégokétól.

- Cormac Mac Art csavaros eszű és a vakmerőségig bátor, ahogyan népének legjobbjai. Magas és nyúlánk, inkább tigris, ha Wulfhere vad bika. Kard a fegyvere, és hihetetlen ügyességgel forgatja. A vikingek nem ismerik a vívás művészetét; ha küzdenek, erőből és lendületből osztogatják a csapásokat. Nos, a gael ebben is fölveszi velük a versenyt, de szívesebben használj ja a kardhegyet. Manapság, amikor a római kardforgatók régi tudománya csaknem feledésbe merült, Cormac Mac Art szinte legyőzhetetlen. Hideg és halálos, mint a farkas, amiről a nevét kapta, de a csata hevében néha mégis olyan őrület szállja meg, amelyhez képest a berserkerek dühe semmiség. Ilyenkor félelmetesebb, mint Wulfhere, és akik szembe mernek szállni a dánnal, megfutamodnak a gael vérszomja elől.

Gerinth király bólintott. - És elő tudod keríteni nekem ezeket az embereket?

- Épp itt vannak a közelben, királyom. A nyugati partunkon, kötöttek ki egy félreeső öbölben; a sárkányhajójukat ellenőrzik, hogy biztosan bírja a tengert, mielőtt portyára indulnak az angolok ellen. Wulfhere nem tengeri király, csak egy hajója van, - de olyan gyorsan mozog és olyan ádáz a legénysége, hogy az angolok, a jütök meg a szászok jobban félnek tőle, mint bárki más ellenségüktől. Élvezi, ha csatázhat. Kívánságod szerint fog; cselekedni, ha a jutalom elég nagy.

- Ígérj neki bármit - válaszolta Gerinth. - Nem csupán egy hercegnőt raboltak el... hanem a kicsi húgomat. - És finom metszésű, mélyen barázdált arcára furcsamód gyengéd kifejezés ült ki.

- Bízd csak rám! - mondta Donal, újratöltve kupáját. - Tudom, hol találom ezeket a vikingeket; volt már dolgom velük. De indulás előtt hadd mondjak valamit: ha Cormac Mac Art-ot bármire rá akarjuk beszélni, ahhoz felséged szavára lesz szükség, a tulajdon ajkáról! Ezek a nyugati kelták még a vikingeknél is bizalmatlanabbak.

Gerinth király újra bólintott. Tudta, hogy a dalnok különös utakon jár, s míg bizonyos témákban bőbeszédű, másokban szűken méri a szót. Donal furcsa, kalandos szellemmel volt megáldva vagy - átkozva, és a lantja sok olyan ajtót nyitott ki neki, ami a csatabárdokkal dacolt volna. Ahol a harcosok meghaltak, ott Donal, a dalnok bántódás nélkül járt. Jól ismert nem egy ádáz tengeri királyt, aki Britannia népének csak zord legenda volt; ám Gerinth sohasem kételkedett a dalnok hűségében.

2.

A dán Wulfhere vörös szakállában turkált és a homlokát ráncolta. Valóságos óriás volt; mellizmai úgy duzzadtak, mintha két pajzsot viselne a pikkelypáncélja alatt. Szarvas sisakja még nagyobbnak tüntette föl, és roppant markával, mely szinte hozzánőtt nagy csatabárdja hosszú nyeléhez, a féktelen barbárság eleven szobra volt; aki egyszer látta, nem egykönnyen felejtette el. De bármilyen ijesztő látványt nyújtott, a dán főnök most kissé zavartnak és határozatlannak tűnt. Elfordult, és egy kérdést morgott a közelében ülő férfinak.

Ez az ember magas volt és karcsú, izmos és erőteljes, és bár méretben elmaradt a dán mögött, ezt tigrisszerű ruganyossággal ellensúlyozta. A bőre sötét volt, az arca simára borotvált, a haja fekete és egyenesre nyírt. Semmilyen arany karperecet vagy más olyasfajta ékszert nem viselt, amit a vikingek annyira kedveltek. A páncélját sodronyszemekből szőtték, a mellette pihenő sisak forgóját pedig lószőr fonat díszítette.

- Hát, Cormac - dörmögte a kalózvezér -, mit gondolsz?

Cormac Mac Art nem közvetlenül a barátjának válaszolt; Hideg, résnyire szűkült, szürke szeme Donal kék tekintetét mustrálta. A dalnok vékony ember volt, az átlagosnál magasabb, rakoncátlan, szőke hajfürtökkel. Most nem viselt sem lantot, sem kardot, hóbortos-tarka öltözéke leginkább egy udvari bolondéra emlékeztetett. Keskeny, előkelő metszésű arca e pillanatban éppoly kifürkészhetetlen volt, mint a gael baljóslatú, forradásos ábrázata.

- Bízom benned annyira, mint másban - mondta Cormac. -: De ebben az ügyben többre van szükségem a puszta szavadnál. Honnan tudjam, hogy ez néni valami csel, hogy a vesztünkbe csalj, vagy épp ellenségeink fészkébe? Nekünk a keleti brit parton van dolgunk...

- Amiről beszélek, kifizetődőbb lesz, mint holmi kalózbárkák kifosztása - válaszolta a dalnok. - Ha velem jöttök, elvezetlek valakihez, aki meg tud majd győzni titeket. De csak ti ketten jöhettek; te és Wulfhere.

- Csapda - mordult fel a dán. - Donal, csalódtam benned...

Cormac mélyen a dalnok furcsa tekintetébe nézett, és lassan megrázta a fejét.

- Nem, Wulfhere, ha ez csapda lenne, akkor Donalt is rászedték, amit nem hiszek.

- Ha ez a véleményed - mondta Donal -, miért nem elég az adott szavam a másik ügyben is?

- Az más - válaszolta a martalóc. - Itt csak az én életemről van szó, meg a Wulfhere-éről. A másikban az egész legénységéről. Tartozom nekik annyival, hogy bizonyítékot követeljek. Nem hiszem, hogy te hazudnál, de neked is hazudhattak.

- Jöjj hát, és elvezetlek valakihez, akinek hinni fogsz...

Cormac felkelt a nagy kőtömbről, amin ült, és feltette a sisakját.

Wulfhere még morgott valamit, a fejét rázta, aztán parancsot kiáltott embereinek, akik nem messze egy tüzet ültek körül és őzcombot sütöttek. Néhányan a homokban kockáztak, míg mások a partra vontatott sárkányhajón dolgoztak. Sörű erdő nőtte körül ezt a kis tengeröblöt, ami a környék lakatlanságával párosulva eszményi búvóhellyé tette a kalózok számára.

- Kezd tengerbíró formája lenni - morogta Wulfhere a hajó felé intve. - Holnap már újra nekivághatnánk a vikingek ösvényének. ..

- Nyugalom, Wulfhere! - tanácsolta a gael. - Ha ez a valaki nem győz meg bennünket, csak visszajövünk, és már indulhatunk is.

- Igen... ha visszajövünk.

- Nézd, Donal tudta, hol táborozunk. Ha el akarna árulni, ránk hozhatta volna Gerinth lovasságát, vagy bekeríthetett volna brit íjászokkal. Szerintem Donal őszinte velünk, ahogyan eddig is. Abban az emberben nem bízok, aki Donal mögött áll.

Elhagyták az öblöt, és az erdő árnyékában haladtak. A terep meredeken emelkedett, az erdő szórványos facsoportokká és a sziklák között növő, hatalmas, göcsörtös törzsekké ritkult. Mindenhol törött szirtek meredeztek, titánok játékszerei gyanánt. A táj egyenetlen volt és végtelenül vad. Aztán végül megkerültek egy sziklaszálat, és egy bíborpalástos férfit pillantottak meg égy hegyi tölgy alatt. Egyedül volt, és Donal sietve feléje vette az irányt, intve a társainak, hogy kövessék. Cormac nem mutatta ki, mire gondol, de Wulfhere valamit dörmögött a szakállába, szorosabban markolta baltája nyelét, és mindenfelé gyanakodva pislogott, mintha azt várná, hogy harcosok ronthatnak elő a sűrűből. Megálltak a szótlan férfi előtt, és Donal lekapta tollas süvegét. Az idegen lebocsátotta a palástját, és Cormac halkan felkiáltott:

- Az istenek vérére. Gerinth király személyesen!

Nem mozdult, hogy letérdeljen vagy levegye a sisakját, ahogyan Wulfhere sem. Ezek a vad tengeri rablók nem ismertek el királyt maguk fölött. Harcosnak kijáró tisztelettel kezelték, de ez volt minden. Viselkedésükben nem volt sem arcátlanságé sem megalázkodás, bár Wulfhere szeme kissé elkerekedett az ember láttán, aki - bár minden esély ellene szólt - éles eszével és páratlan hősiességével hosszú évekre megállította a szászok' győzelmes menetelését a nyugati tenger felé.

A dán egy magas, nyúlánk férfit látott, akinek előkelő vonású arcából jóindulatú, szürke szempár tekintett rá. Az ereiben; folyó latin vérről csak fekete haja árulkodott. Annak a civilizációnak az évszázadai álltak mögötte, mely most omlott porrá az előretörő barbárok csizmái alatt, ő képviselte a hajdan hatalmas Róma utolsó, messzi maradékát, a barbárság árjával birkózva, mely egyetlen vörös szökőárban nyelte el a birodalom többi részét. Cormac, bár általában hamisítatlan gael ellenszenvet táplált kymri rokonai iránt, megsejtette ennek a bátor, hiábavaló küzdelemnek a hősi emelkedettségét, és még Wulfhere-t is lenyűgözte kissé, amikor a brit király messzire tekintő szemébe nézett. Itt egy nép, amelyik hátát a falnak vetve, elkeseredetten küzd az életéért, és közben hasztalan igyekszik fenntartani egy örökre letűnt kor kultúráját és eszményeit. Róma istenei elenyésztek a gótok és a vandálok kíméletlen csizmái alatt. Lenhajú vademberek uralkodtak a hajdanvolt cézárok bíborcsarnokaiban. Csak ezen a távoli szigeten ragaszkodott egy maroknyi romanizált kelta a tegnap hagyományaihoz.

- Íme a harcosok, felség - mondta Donal, és Gerinth egy született nemesúr csendes méltóságával bólintott köszönet gyanánt. - Újra hallani kívánják felséged ajkáról, amit én már elmondtam nekik.

- Barátaim - szólt a király halkan -, azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem. A húgomat, Heléna hercegnőt, aki alig töltötte be a húsz esztendőt, elrabolták... Hogyan és kicsoda, azt nem tudom. Egyik reggel kilovagolt az erdőbe a komornájával meg az apródjával, és nem tért vissza. Ez a ritka időszakok egyikében történt, amikor senki nem háborgatta a partjainkat; de mikor katonákat küldtem a keresésére, az erdő mélyén, egy kis tisztáson holtan és iszonyatosan megcsonkítva bukkantak rá az apródok. A lovak csak később kerültek elő, szabadon kószáltak, de Heléna hercegnőnek és a komornának nyoma veszett. Később is hiába kutattunk utánuk, pedig a határtól a tengerig átfésültük az egész királyságot. Az angolok és szászok közé küldött kémeim mit sem hallottak róla, és végül arra a következtetésre jutottunk, valami kóbor tengerjáró banda ejtette foglyul, akik partra szálltak, elragadták, aztán elhajóztak.

- Nem tudjuk olyan erővel folytatni a keresést, amilyenre szükség lenne. Nincsenek hajóink - a brit flotta utolsó maradékát a cornwalli csatában a tenger fenekére küldték a szászok. És még ha volnának is hajóink, nem nélkülözhetnénk a legénységüket, még Heléna hercegnő miatt sem. Az angolok kemény nyomást gyakorolnak a keleti határainkra, dél felől pedig Cedric ivadékai marcangolnak bennünket. Nyomorúságomban hozzátok fordulok. Fogalmam sincs, merre keressétek a húgom. Fogalmam sincs, hogy szerezzétek vissza, ha rábukkantok. Csak annyit mondhatok: Isten nevében tegyétek érte tűvé a világot, ha pedig megtaláljátok, térjetek vissza vele, és nevezzétek meg a jutalmatokat.

Wulfhere Cormacra pillantott, mint mindig, ha gondolkodást igénylő ügyekről volt szó.

- Jobb lesz, ha indulás előtt egyezünk meg az árban - mordult fel a gael.

- Tehát vállaljátok? - kiáltott a király, s finom metszésű arca földerült.

- Lassan a testtel! - válaszolta az óvatos gael. - Előbb állapodjunk meg! A feladat nem könnyű: átfésülni a tengereket egy lány után, akiről csak annyit tudunk, hogy elrabolták. Mi van, ha felforgatjuk érte az óceánt, és üres kézzel térünk vissza?

- Akkor is megjutalmazlak benneteket - felelte a király. - Van elég aranyam. Bárcsak harcosokra válthatnám; de Vortigern! példája lebeg a szemem előtt.

- Ha elmegyünk és élve vagy holtan visszahozzuk a hercegnőt - mondta Gormac -, száz font szűzaranyat kapunk, és tíz fontot minden elvesztett emberünkért. Ha megteszünk mindent, és mégsem találjuk meg, akkor is tíz font arany jár minden halottunkért, de a további jutalomról lemondunk. Nem vagyunk szászok, hogy pénzről alkudozzunk. Továbbá mindkét esetben engedélyezed, hogy bevonuljunk a hosszúhajónkkal valamelyik kikötődbe, és ellátsz minket mindennel, amire szükségünk van, ; hogy kijavítsuk az utazás során szenvedett károkat. Megegyeztünk?

- Szavam és kezem adom rá - válaszolta a király a karját nyújtva, és ahogy a kezük találkozott, Cormac érezte az ideges erőt a brit ujjaiban.

- Azonnal indultok?

- Amint visszatérünk az öbölbe.

- Én veletek tartok - mondta Donal váratlanul. - És van még valaki, aki szeretne.

Füttyentett egyet - és ezzel közelebb került a lefejezéshez, mint hitte volna; a hang túlságosan hasonlított a támadásra hívó jeladáshoz, hogy ne borzolta volna föl a tengerjárók farkasidegeit. Cormac és Wulfhere azonban megnyugodott, mert az erdőből csak egyetlen férfi bukkant elő.

- Ez Marcus, brit nemesi családból - mondta Dónál - Heléna hercegnő jegyese, ő is velünk jönne, ha lehet.

Az ifjú középtermetű volt és erős testalkatú. Teljes sodronypáncélt viselt és tollforgós légionárius sisakot; az övén döfésre való, egyenes kard lógott. A szeme szürke volt, de fekete haja és olajbarna árnyalatú bőre mutatta, hogy a forró déli vér sűrűbb az ő ereiben, mint a királyáéban. Tagadhatatlanul jóképű volt, bár arcát most aggodalom árnyékolta.

- Könyörgök, hadd tartsak veletek! - szólt Wulfhere-hez. - A hadimesterség nem ismeretlen számomra, és tehetetlenül várni, miközben a menyasszonyom sorsa forog kockán, rosszabb a halálnál.

- Gyere, ha akarsz - dörmögte Wulfhere. - Valószínűleg szükségünk lesz minden kardra, amit csak össze tudunk szedni. Gerinth király, nem gyanakszol senkire, ki rabolhatta el a hercegnőt?

- Senkire. Csupán egyetlen szokatlan nyomot találtunk az erdőben. Tessék.

A király egy apró tárgyat húzott elő az öltözékéből, és odanyújtotta a főnöknek. Wulfhere értetlenül meredt a kicsi, fényesre csiszolt, kovakő nyílhegyre a markában. Cormac elvette, és tüzetesen megvizsgálta. Arca kifürkészhetetlen maradt, de hideg szeme egy pillanatra megvillant. Aztán valami különöset mondott.

- Azt hiszem, ma mégsem borotválkozom.

3.

Friss szél dagasztotta a sárkányhajó vitorláit, az evezősök öblös kántálása elvegyült a lapátok ütemes csobbanásaival. Cormac

Mac Art a tatfedélzet palánkjának támaszkodott, teljes vértezetben; szél lengette a lószőr díszt a sisakján. Wulfhere a fedélzetdeszkára koppantott a csatabárdja nyelével, és odabömbölt a kormányosnak egy teljesen felesleges parancsot.

- Cormac - kérdezte a tagbaszakadt viking -, ki most Britannia királya?

- Ki Hádész királya, ha nincs otthon Plútó? - kérdezett vissza a gael.

- Ne olvass nekem rúnákat a római regéidből! - mordult fel Wulfhere.

- Britanniát úgy uralta Róma, ahogyan Plútó Hádészt - felelte Cormac. - Most Róma elbukott, és a csekélyebb démonok csatáznak egymással a hatalomért. Négy nemzedékkel ezelőtt,: amikor Alaric és a gótjai kirabolták a birodalmi székvárost, a légiókat visszavonták a szigetről. Britannia királya akkor Vortigern volt - vagyis inkább királyt csinált magából, mikor a britek magukra maradtak. A farkasokat ő maga engedte be, amikor felfogadta Hengistet és Horsát, hogy a jütjeik élén űzzék el a pikteket. Utánuk beözönlöttek az angolok meg a szászok, mint valami vörös hullám, és Vortigern elbukott. Britannia most három kelta királyságra szakadt, a keleti part meg a kalózoké, akik lassan, de biztosan nyomulnak nyugat felé. A déli királyságot, Damnóniát és a Caer Odunig terjedő területet, Uther Pendragon uralja. A középső királyság, Uther határaitól a Cumbriai-hegység lábáig, Gerinth kezén van. Ettől északra terül el az az ország, amit a britek Strath-Clyde-nak hívnak - Garth király birtoka. Az ő emberei a legvadabbak az összes brit közül, mert arrafelé sok törzs sohasem hódolt meg igazán Rómának. Damnónia nyugati csücskében és Gerinth országának nyugati hegyeiben pedig olyan barbárok laknak, akik sohasem ismerték el Rómát, és a három király egyikét sem. Az egész földi rablók és banditák prédája, még a három király sem él mindig békében, hála Uther őrülettel határos önfejűségének és Garth veleszületett vadságának. Ha Gerinth nem állna közöttük ütközőként, már rég egymás torkának estek volna.

- Így hát ritkán hangolják össze a haditerveiket. Az őket támadó jütök, angolok és szászok szintén örökösen marakodnak, de a hosszúhajók kimeríthetetlen áradatban szállítják az utánpótlást a Keskeny-tenger túloldaláról.

- Ezt jól tudom - morogta a dán -, mivel sok ilyen hajót én küldtem Midgardra. Egy nap majd eljön az én népem, és elragadja tőlük Britanniát.

- Ezért az országért érdemes harcolni - felelte a gael. - Mi a véleményed a két útitársunkról?

- Donalt ismerjük rég. Ha úgy tartja kedve, kitépi a szívemet a lantjával, vagy újra kisgyereket csinál belőlem. És tudjuk róla, hogy szükség esetén a kardot is jól forgatja. Ami pedig a rómait illeti - Wulfhere így hívta Marcust -, kipróbált harcosnak látszik.

- Az ősei három évszázadon át a brit légiók parancsnokai voltak, előtte meg Caesarral járták Gallia és Itália harcmezőit. A brit lovagok csak azért bírták ilyen sokáig visszaverni a szászokat, mert ott szunnyad bennük a római hadtudomány emléke. De, Wulfhere, mit szólsz a szakállamhoz? - A gael megvakarta az arcán sarjadó borostát.

- Sose láttalak még ilyen ápolatlannak - dörmögte Wulfhere -, kivéve amikor napokig menekültünk vagy harcoltunk, és nem vagdalhattad az arcodat a borotváddal.

- Még pár nap, és eltakarja a forradásaimat - vigyorgott Cormac. - Mikor azt mondtam, hogy forduljunk a dalriádiai Ara felé, semmi nem jutott eszedbe?

- Hát, fölteszem, a vad skótok között akarsz érdeklődni a hercegnőről.

- És miből gondolod, hogy tudhatnak valamit?

Wulfhere vállat vont, - Ráuntam már, hogy azt firtassam, mit miért csinálsz.

Cormac előhúzta tarsolyából a kovakő nyílhegyet.

- Csak egyetlen nép lakik a brit szigeteken, amelyik ilyen nyílhegyeket készít: a kaledóniai piktek, akik a kőkorszakban, a kelták előtt uralkodtak Britanniában. Még ma is gyakran használnak kovakő nyílhegyeket, ahogy a dalriádiai Gol király alatt harcolva tapasztaltam. Nem sokkal a légiók kivonulása után volt idő, amikor a piktek egészen a déli partokig kóboroltak, falkákban, mint a farkasok. De a jütök, az angolok és a szászok visszakergették őket a pusztaságba, és Gerinth népe azóta feledte el a hadakozást, amióta Garth király ütközőként szolgál közöttük.

- Szóval szerinted a piktek rabolták el a hercegnőt? De hogy a csudába...

- Ezt kell megtudnunk; ezért megyünk Arába. A dalriádiaiak meg a piktek több mint száz éve felváltva harcolnak együtt és egymással. Most épp békében élnek, és a skótok valószínűleg; sokat tudnak róla, mi folyik a sötét birodalomban, ahogy a pikt királyságot hívják. Mint ahogy az is: sötét és különös. Mert ezek a piktek réges-régi törzsökről fakadnak, és kifürkészhetetlenek az útjaik.

- Tehát elfogunk egy skótot, és kivallatjuk?

Cormac a fejét rázta.

- Partra szállok és elvegyülök közöttük; az én népem, az én nyelvemet beszélik.

- És ha felismernek - dörmögte Wulfhere -, felkötnek a legmagasabb fára. Nincs okuk rá, hogy szeressenek. Igaz, kora ifjúságodban Gol király alatt harcoltál, de azóta nemegyszer kifosztottad már a dalriádiai partokat - nemcsak az ír martalócaiddal, hanem velem is.

- Épp ezért növesztek szakállat, vén tengeri sárkány! - nevetett a gael.

4.

Éjszaka borult Kaledónia sziklás nyugati partvidékére. Keleten a csillagok előtt távolba veszőhegyek derengtek; nyugaton a sötét tenger terült el feltérképezetlen örvényekkel és ismeretlen partokkal. A Holló horgonyt vetett egy vad, sziklás hegyfok északi oldalán, ami a tengerbe nyúlt, mintha magához akarná ölelni a szirteket. A sötétség leple alatt kikerülték a zord part alattomos zátonyait, és a hosszú tapasztalat szülte tudással a szárazföldhöz kormányozták a hajót. Cormac Mac Art Írországban született, de a Nyugati-tenger minden szigete magán viselte lába nyomát, amióta első kardját felkötötte.

- És most - mondta Cormac - partra szállok - egyedül.

- Hadd menjek veled! - kiáltotta Marcus buzgón, de a gael a fejét rázta.

- A külsőd és a kiejtésed mindkettőnket elárulna. Es te sem jöhetsz, Donal, mert tudom ugyan, hogy a skótok királya hallgatta már a lantodat, de te vagy az egyetlen rajtam kívül, aki ismeri ezt a partvidéket, és ha nem térek vissza, neked kell kivezetned a hajót.

A gael megjelenése alaposan megváltozott. Sűrű, rövid szakáll sarjadt az arcán, eltakarva a forradásokat. Megvált lószőr díszes sisakjától és remekmívű láncingétől, helyettük dalriádiai kerek sisakot és durván kalapált pikkely vértet vett föl. A Holló rakományában sokféle nép fegyverzetét meg lehetett találni.,

- Hát, vén tengeri farkas - mondta hűvös vigyorral, miközben átmászni készült a palánkon -, egy szót sem szóltál, de látom, hogy csillog a szemed. Te is szeretnél velem jönni, mi? A dalriádiaiak bizonyára örömmel köszöntenének egy ilyen kedves vendéget, aki felégette a falvaikat és elsüllyesztette a bőrfenekű ladikjaikat.

Wulfhere szívből káromkodott.

- Minket, tengerjárókat annyira szeretnek a skótok, hogy a vörös szakállam önmagában elég lenne hozzá, hogy felkössenek. De ha nem volnék ennek a hajónak a kapitánya, még így is inkább megkockáztatnám a dolgot, semhogy elnézzem, hogyan rohansz a vesztedbe egyedül, te üresfejű bolond!

Cormac öblös hangon fölnevetett.

- Hajnalig várjatok rám! - mondta. - De ne tovább!

Azután a hátsó palánkról a tengerbe vetette magát, a part felé fordult, s páncélja és fegyverzete súlya dacára erős csapásokkal úszni kezdett. Követte a szirtfal görbületét, míg talált egy párkányt, ahonnan meredek emelkedő vitt felfelé. Ennek a megmászása egy hegyi kecske képességeit is próbára tette volna^ de Cormac nem óhajtott kerülőt tenni a hegyfok körül. Nekivágott hát, egyenest fölfelé, s miután nem csekély erőfeszítés árán elérte a szirtfal tetejét, a szélén haladt tovább addig a pontig, ahol egy meredek gerinc ágazott le belőle a szárazföld irányába. Ennek a déli oldalán indult el a távoli tüzek fénye felé, amelyek a dalriádiai Ara városát jelezték.

Fél tucat lépest sem tett, amikor zajt hallott a háta mögül, és karddal a kezében megperdült. Egy tagbaszakadt alak magasodott előtte a csillagfényben.

- Hrut! A hét ördög nevében, mi a...

- Wulfhere küldött utánad - dörmögte a nagydarab kalóz. - Félt, hogy bajod esik.

Cormac hirtelen haragú ember volt. Egy lélegzettel átkozta el Hrutot és Wulfhere-t. Hrut egykedvűen hallgatta, és Cormac tudta, semmi értelme vitába szállni vele. A tagbaszakadt dán csöndes, borongós férfi volt, akinek az esze járását kissé lelassította egy kardvágás, amit a fejére kapott. De bátor volt és hűséges, és erdőjáró tudományban nem sokkal maradt el Cormac mögött.

- Gyere hát! - Cormac véget vetett a tirádáinak. - De a faluba nem jöhetsz be velem. A falakon kívül kell elrejtőznöd, érted?

A kalóz bólintott; Cormac intett neki, hogy kövesse, és futólépésben folytatta útját. Akármilyen nagydarab volt, Hrut olyan gyorsan és nesztelenül eredt utána, akár egy kísértet. Cormac sietett, mert igencsak szorította az idő, ha mindent el akart intézni reggelig - de óvatosan haladt, mert bármikor összefuthatott a várost elhagyó vagy oda visszatérő harcosokkal. A szerencse azonban nem pártolt el mellőle, és csakhamar a falutól nyíllövésnyi távolságban lapult a fák között.

- Itt bújj el - suttogta Hrutnak -, és semmi szín alatt ne gyere közelebb! Ha lármát hallasz, várj egy órával pirkadat előttig, aztán ha nincs hír rólam, menj vissza Wulfhere-hez! Megértetted?

A szokásos bólintás volt a válasz, és amint Hrut eltűnt a fák közt, Cormac nyíltan, rejtőzködés nélkül megindult a falu felé.

Ara egy kicsi, szűk öbölben épült, és Cormac látta a parton a dalriádiaiak kezdetleges bőrcsónakjait. Ezeken intéztek ádáz portyákat a britek és a szászok ellen, vagy keltek át Ulsterbe készletekért és utánpótlásért. Ara inkább fegyveres tábor volt, mint város; Dalriádia törzsterülete beljebb esett a szárazföldön.

Ara nem volt különösebben lenyűgöző. Néhány száz vesszőfonatos, sárból tapasztott kunyhóját alacsony, terméskő fal vette körül, de Cormac jól ismerte a lakói vérmérsékletét. Ami a kaledóniai gaeleknek hiányzott jómódban és fegyverzetben, azt csillapíthatatlan vadsággal pótolták. Száz év szüntelen hadakozás a piktekkel, rómaiakkal, britekkel és szászokkal nem sok esélyt hagyott nekik, hogy elültessék a civilizáció természetes magját, szülőföldjük örökségét. A kaledóniai gaelek visszafelé léptek; kultúrában és kézművességben ír rokonaik mögé csúsztak, de harciasságukból jottányit sem veszítettek. Őseiket az; erősebb déli ír törzsek űzték át Ulahdból Kaledóniába. Cormac, aki a később Connachtként ismert vidéken született, ezeknek a hódítóknak a sarja volt, és nemcsak az áttelepült gaeleknél tartotta különbnek magát, hanem észak-erini rokonaiknál is. De úgy vélte, elég időt töltött köztük, hogy megtévessze őket.

Egyenesen a durván megmunkált kapuhoz sétált. Az őrök| csak akkor vették észre, amikor felkiáltott nekik, hogy engedjék be; a látszólagos nyugalom a kelták jellegzetes módján ellustította őket. Nyers hang parancsolt rá, hogy álljon nyugodtan,, míg a kapu fölé emelt fáklya rá nem vetette imbolygó fényét. A bizonytalan megvilágításban Cormac ádáz arcokat pillantott meg a lőrésekben, torzonborz szakállal és hideg szürke vagy kék szemekkel.

- Ki vagy? - tudakolta az egyik strázsa.

- Partha Mac Othna, Ulahdból. Azért jöttem, hogy a főnökötök, Eochaidh Mac Ailbe szolgálatába álljak.

- A ruhád csuromvíz.

- Csoda lenne, ha másképp volna - válaszolta Cormac. - Egy csónakban bontottunk vitorlát Ulahdban ma reggel. Útközben egy szász tengeri rabló legázolt minket, és rajtam kívül mindenki odaveszett a hullámokban meg a nyílzáporban. Én elkaptam az árbocrúd egyik darabját, belekapaszkodtam és kiúsztam a partra.

- És a szászok?

- Déli irányban tűnt el a vitorlájuk. Talán a britek ellen mennek.

- Hogyhogy nem látott a tengeri őrségünk, mikor partot értél?

- Az több mint egy mérfölddel délebbre volt; a fák között pislákoló fény vezetett ide. Jártam már itt, és tudtam, hogy ez csak Ara lehet, ahová tartottunk.

- Eresszétek be. - morogta az egyik dalriádiai, - A meséje igaznak tűnik.

Az ormótlan kapu feltárult, és Gormac belépett ősi ellenségei erődített táborába. A kunyhók között tüzek égtek, és a bejárat köré bámész tömeg gyűlt azokból, akik hallották, amikor az őrszem megszólította Cormacot. Férfiak, nők, gyermekek egyaránt magukon viselték vad, embert próbáló hazájuk bélyegét. Az asszonyok - csupa pompás testű amazon - kibontott hajjal, kíváncsian méregették; szurtos képű kölykök pislogtak föl rá kócos fürtjeik alól - és Cormac észrevette, hogy mindegyiküknél van valami fegyver. Még a totyogni alig tudó kisdedek is kő- vagy fadarabokat szorongattak. Ez mutatta, milyen viszontagságos életet élnek, amelyben még a kisbabák is megtanulják, hogy a veszély elsőre jelére fegyvert ragadjanak - és hogy sebzett vadmacskaként küzdjenek, ha a szükség úgy kívánja. Cormac figyelmét nem kerülte szikár, szíjas izmú vadságuk. Nem csoda, hogy Róma sohasem tudta leigázni ezt a népet!

Vagy tizenöt év telt el, amióta Cormac együtt verekedett ezekkel az ádáz harcosokkal. Nem tartott tőle, hogy régi bajtársai felismerik. És vastag szakálla álcájában az is valószínűtlennek tűnt, hogy valakinek Koponyahasító Wulfhere kísérője jut eszébe róla.

Cormac követte a strázsát, aki a falu legnagyobb kunyhójához vezette. Biztosra vette, hogy ebben lakik a törzsfő és háznépe. Kaledónia nem ismerte a finom ízlést. Gol király palotája paticsfalú kunyhó volt. Cormac elmosolyodott magában, ahogy összevetette a falut azokkal a városokkal, ahol kóborlásai során megfordult. De nem a falak és a tornyok teszik a várost, emlékeztette rá magát, hanem a nép, ami lakja.

A nagy kunyhóba kísérték, ahol egy csapat harcos ivott fedeles bőrkupákból egy durván ácsolt asztal körül. Az asztalfőn a főnök ült, akit Cormac régről ismert, mellette pedig az elmaradhatatlan dalnok - a kelta udvari élet tartozéka, bármilyen egyszerű az udvar. Cormac önkéntelenül összehasonlította a bőrruhás, boglyas fejű bárdot a művelt, lovagias Donallal.

- Ailbe fia - mondta Cormac kísérője -, itt egy fegyveres Erinről, aki fel kívánja ajánlani neked a szolgálatait.

- Ki a főnököd? - csuklott Eochaidh, és Cormac látta, hogy tökrészeg.

- Szabad vándor vagyok - válaszolta a Farkas. - Korábban Donn Ruadh Mac Finn hajóorrát követtem, Jlaith na Ulahd.

- Ülj le és igyál! - parancsolta Eochaidh, bizonytalanul intve szőrös kezével. - Majd később beszélünk.

Senki sem foglalkozott tovább Cormackal, eltekintve attól, hogy a skótok helyet szorítottak neki, és egy kócos hajú szolgáló-; lány telitöltötte a kupáját tüzes szeszpárlattal, a gaelek kedvencével. A Farkas éber pillantása fölmérte környezetének összes apró részletét, átsiklott a dalriádiai harcosokon, és megállapodott két férfin, akik szemközt ültek vele. Egyiküket ismerte - renegát norvég volt, Sigrel nevezetű, aki népének ellenségei között talált menedéket. Cormac érverése felgyorsult, amikor észrevette, hogy Sigrel gonosz tekintete szúrósan elpihen rajta, de a mellette ülő férfi látványa azonnal elfeledtette vele a norvégot.

Ez az ember zömök volt, izmos és sötét bőrű, még Cormacnál is sötétebb; mozdulatlan bálványarcában hüllőszerűen csillogott a fekete szempár. Egyenesre nyírt, fekete haját keskeny ezüstpánt fogta össze a halántékán, és csak ágyékkötőt meg egy széles bőrövet viselt, amiről kurta, horgas hegyű kard lógott. Egy pikt! Cormac szíve megdobbant. Az volt a szándéka, hogy beszélgetésbe elegyedik Eochaidhdal, és már ki is találta a történetet, amivel feltűnés nélkül ki tud szedni belőle mindent, amit Heléna hercegnőről tud. A dalriádiai főnök azonban most túl részeg volt ehhez. Barbár nótákat gajdolt, kardmarkolatával az asztalt csapkodta a bárd hárfájának ütemére, és közben döbbenetes mennyiségű italt döntött le torkán. Mind részegek voltak - Cormacót és Sigrelt kivéve, aki lopva figyelte a gaelt kupájának karimája fölött.

Miközben Cormac azon törte a fejét, hogyan kezdeményezhetne beszélgetést a pikttel, a bárd fülbemászó rímek áradatával fejezte be egyik szilaj csatadalát, amelyben Eochaidh Mac Ailbét „Alba farkasának, a hollók bőkezű jóllakatójának" nevezte.

A pikt részegen talpra kászálódott, ivókupáját az asztalra csapva. A piktek egyszerű hajdinasört ittak, a gael gabonapárlat elvette az eszüket. Ennek itt már lángolt az agya. Az arca rég nem volt már mozdulatlan, démoni rángások futottak át rajta; a szeme pedig feketén izzott, akár a parázsra vetett szén.

- Igen, Eochaidh Mac Ailbe nagy harcos - kiáltotta barbár gael kiejtéssel, de mégsem ő a legnagyobb Kaledóniában! Mert ki lehetne nagyobb Sötét Brogar királynál, aki a piktek ősi trónusán ül? És utána Grulk következik! Én vagyok Grulk, a Koponyalékelő! Grothgában, a házamban van egy szőnyeg, amit brit, angol, szász és... igen, skót harcosok hajából fontak!

Cormac türelmetlenül vonta meg a vállát. A vadember részeg kérkedésével előbb-utóbb ki fog érdemelni egy kardszúrást a szesztől feltüzelt skótoktól, és ezzel vége a lehetőségnek, hogy bármit megtudjon tőle. Ám a pikt következő szavai felkorbácsolták a gael ereiben a vért.

- Ki rabolt Kaledóniában szebb nőket a déli britektől, mint Grulk? - kiáltotta tántorogva, guvadó szemekkel, - Öten ültünk a bőrfenekű csónakban, amit a vihar délre sodort. Friss vízért szálltunk partra Gerinth országában, és mélyen az erdőben három britre akadtunk: egy kölyökre és két gyönyörű szűzre. A kölyök harcolni próbált, de én, Grulk, a vállára ugrottam, a földre tepertem, és kizsigereltem a kardommal. A nőket a csónakba raktuk, északra menekültünk velük, elértük Kaledónia partjait, és Grothgába vittük őket.

- Szavak... üres szavak. - mosolyodott el gúnyosan Cormac, áthajolva az asztalon. - Nincsenek is ilyen nők Grothgában! - kockáztatta meg.

A pikt felüvöltött, mint egy farkas, és részegen a kardja után kezdett matatni.

- Mikor a vén Gonar, a főpap a szebbik ruhájú szűz arcába nézett - aki Atalanténak nevezte magát -, felkiáltott, hogy ő a holdistené, hogy a mellén ott van a jel, amit rajta kívül senki nem lát. Ezért a másik szűzzel, Marciával együtt az Oltárok szigetére küldte Hjaltlandra, tizenöt harcossal egy hosszú csónakon, amit a skótok adtak kölcsön neki. Ez az Atalanté egy brit nagyúr lánya, és méltó Golkához, a Holdhoz.

- Mikor indultak Hjaltlandra? - kérdezte Cormac, mivel a pikt úgy viselkedett, mint aki viszályra készül.

- Három hete; a holdnásznak még nincs itt az ideje. De te hazugnak neveztél...

- Igyál, és felejtsd el! - horkant fel egy harcos, odalökve neki egy színültig telt kupát. A pikt két marokra kapta, és beletemette arcát az italba, hatalmas kortyokban nyeldekelve, miközben a szesz csupasz mellkasára csorgott. Cormac felkelt a padról. Mindent megtudott, amit akart, és úgy vélte, a skótok túl részegek hozzá, hogy szemet szúrjon nekik, ha feltűnés nélkül távozik a kunyhóból. Odakint a falon átjutni már nehezebb lesz. Ám alig állt föl, egy másik vendég is talpon termett. Sigrel, a renegát viking az asztalt megkerülve közeledett.

- Nohát, Partha - mondta kajánul -, máris dobottad a szomjadat?

Hirtelen előrekapott, és hátralökte a gael homlokáról a sisakot, Cormac mérgesen ütötte félre a kezét, és Sigrel ádáz diadal-kiáltással hátraugrott.

- Eochaidh.' Kaledónia népei Tolvaj és hazug jár közöttetek!

A részeg harcosok bután meredtek rá.

- Ez itt Cormac an Cliuin! - harsogta Sigrel a kardjáért nyúlva. - Cormac Mac Art, a viking Wulfhere társa!

Cormac egy megsebzett tigris gyorsaságával mozdult. Az imbolygó fáklyafényben acél villant, és Sigrel vigyorgó feje a döbbent tivornyázók lábához gurult. A martalóc egyetlen rugaszkodással az ajtónál termett és eltűnt, míg a skótok igyekeztek lábra állni, zavarodottan ordítoztak és a kardjukat rángatták.

Egy pillanat alatt az egész falu felbolydult. Az emberek látták, hogy Cormac vérmocskos karddal a markában ugrik ki a főnök szállásáról, és nem firtatták, miért fogta menekülőre, csak üldözőbe vették. A félig kijózanodott tivornyázók üvöltve és szitkozódva tódultak ki a kunyhóból, és amikor kiabálni kezdték, ki volt valójában a vendégük, mennydörgő ordítás harsant, és az egész falu bosszúszomjasan csatlakozott a hajszához.

Cormac suhanó árnyként kígyózott a kunyhók között, majd a fal egyik őrizetlen pontjához ért, és szemernyit sem csökkentve az iramán, egyetlen ugrással átvetette magát az alacsony akadályon, hogy odakint aztán az erdő felé vegye az irányt. Egy gyors pillantás a válla fölött elárulta neki, hogy menekülése nem maradt észrevétlen. Harcosok özönlöttek át a falon, fegyverrel a kezükben.

Az első fáktól még elég nagy távolság választotta el. Cormac teljes sebességgel, mélyen meggörnyedve tette meg, és minden pillanatban várta, hogy nyílvessző fúródik a lapockái közé. Ám a dalriádiaiak nem voltak jó íjászok, így sértetlenül elérte az erdőszegélyt.

Lehagyta a fürge lábú kaledóniaiakat, egyet kivéve, aki jó száz yarddal megelőzte a többit, és a martalóc sarkában lihegett. Cormac megpördült, hogy levágja magányos ellenfelét, de ahogy mozdult, egy kő kigördült a talpa alól, és térdre esett. Magasra kapta pengéjét, hogy hárítsa a kardot, amely a végzet árnyékaként lebegett fölötte - mielőtt azonban lesújthatott volna, egy tagbaszakadt alak zúdult elő a fák takarásából, nehéz fegyvere lecsapott, és a skót széthasított koponyával bukott át Cormacon.

A gael lelökte magáról a hullát, és talpra ugrott. Az ordibáló üldözők most már közel jártak, és Hrut vadállati morgással fordult szembe velük, de Cormac csukón ragadta és berángatta a fák közé. A következő pillanatban már arrafelé futottak, amerről megközelítették Arát, ágak elől hajolgatva és fatörzseket kerülgetve.

Hátulról, és hamarosan oldalt is mindkét felől, emberek csörtetését hallották a bozótban, vad kiáltásokkal elegyesen. Harcosok százai eredtek ősellenségük nyomába. Cormac és Hrut lassított és éberen haladt tovább, a mély árnyékokba húzódva, fától fáig osonva, olykor hasra fekve a sűrű aljnövényzetben, míg egy üldöző csapata elhaladt mellettük. Némi távolságot megtéve Cormac fülét öblös kutyaugatás ütötte meg messziről.

- Azt hiszem, lehagytuk őket - suttogta a gael. - Ha most kitörünk, elérhetjük a gerincet, onnan meg a hegyfokot és a hajót. De farkaskutyákat eresztettek a nyomunkra, és ha így teszünk; egyenesen Wulfhere hajójához vezetjük őket meg a harcosokat.;

Elegen vannak, hogy úszva megrohanják és elfoglalják, úsznunk kell.

Cormac nyugatnak fordult, majdnem merőlegesen az eddigi útirányukra. Nyaktörő tempóra gyorsítottak... és egy kis tisztáson belefutottak három dalriádiaiba, akik szitkozódva rontottak rájuk. Nyilván nem jártak annyival az üldözők előtt, mint Cormac gondolta; és amikor a gael harcba vetette/magát, tudta, hogy ezt gyorsan kell elintézniük, különben a lárma tömegével hozza a nyakukra a skótokat.

Az egyik dalriádiai Cormackal csapott össze, míg a másik kettő az óriás Hrutnak esett. Egy kis, kerek pajzs hárította Cormac első vad döfését, a sisakján csattanó kard pedig átharapta a fémet és belecsípett a fejbőrébe. Mielőtt azonban a harcos ismét lesújthatott volna, Cormac kardja térdben kivágta a bal lábát alóla, és ahogy összerogyott, egy újabb vágás átszelte a nyakizmait.

Időközben Hrut megölte az egyik ellenfelét egy medveszerű csapással, mely úgy hasította ketté a feltartott pajzsot, mintha papírból lett volna, és szétzúzta a koponyát, amit védeni próbált. Amikor Cormac odafordult, hogy segítsen neki, az utolsó skót egy haldokló farkas elszánt vakmerőségével rugaszkodott el, és a gael úgy látta, hogy a döfésre lendülő kard majd’ félhossznyira szalad a dán hatalmas mellkasába. Ám Hrut roppant baljával torkon ragadta a dalriádiait, ellökte magától, és olyan csapást mért rá, ami átvágta a vértet és a bordákat, a penge pedig beletört a halott gerincoszlopába.

- Súlyos a sebed? - Cormac a dán mellett termett, és meg akarta oldani átszakított pikkelypáncélját, hogy elállítsa a vérzést. A tagbaszakadt kalóz azonban félretolta.

- Karcolás - mondta nehezen forgó nyelvvel. - Eltört a kardom. Siessünk!

Cormac kétkedő pillantást vetett a társára, aztán sarkon fordult és tovább ügetett abba az irányba, amerre tartottak. Mivel látta, hogy Hrut lépést bír tartani vele, a kutyák csaholása pedig egyre közelebbről hallatszott, fokozta az iramot; szélsebesen futottak az erdőben. Végül meghallották a hullámok zúgását, és mire Hrut lélegzete akadozni kezdett, kibukkantak egy meredek, sziklás partszegélyre, ahol a fák a víz fölé hajoltak. Északon látszott a tengerbe nyúló hegyfok, ami mögött a Holló rejtőzött. A hegyfokot ez a partszegély választotta el az Ara- öböltől, úgy három mérföld hosszan, Cormac és Hrut nagyjából félúton voltak, kicsit talán közelebb a hegyfokhoz.

- Innen úszni fogunk - mordult fel Cormac -, és hosszú lesz az út Wulfhere hajójáig, a hegyfokot megkerülve; mert a szirtfal ezen az oldalon túl meredek, hogy megmásszuk... De képesek vagyunk rá, és a kutyák nem tudják követni a nyomunkat a. vízben... Az istenek nevére, mi..,.?

Hrut megtántorodott, és arcra bukott a meredek parton, karja a vízbe lógott. Cormac azonnal utána kapott és hanyatt fordította; ám a dán ádáz arcára már kiült a halál merevsége. A gael feltépte a pikkelyvértjét, és egy pillanatra benyúlt alá; aztán visszahúzta a kezét és döbbenten elkáromkodta magát. Micsoda életerő munkálhatott a tagbaszakadt kalózban, hogy közel fél mérföldet bírt futni egy ilyen rettenetes sebbel a szíve alatt. A gael habozott; aztán megütötte fülét a kutyák mély csaholása. Keserű szitokkal dobta le vértjét és sisakját, a lábáról lerúgott szandál melléül Szorosabbra húzta a fegyverderekát, belegázolt a vízbe, majd erős karcsapásokkal úszni kezdett.

* * * * *

A szürkület előtti sötétben a sárkányhajója fedélzetén fel-alá járkáló Wulfhere halk zajt hallott, amit nem a hajóoldalt és a szirtfalat nyaldosó hullámok csaptak. Gyorsan riasztotta társait, aztán a palánkhoz lépett, és letekintett. Marcus és Donal a nyomában voltak, s mindhárman látták, amint egy kísérteties alak mászik ki a vízből, fel a hajóra. Cormac Mac Art véresen és félmeztelenül lendült át a palánkon.

- Az evezőkhöz, farkasok! - vicsorogta. - Irány a nyílt tenger, mielőtt félezer dalriádiai zúdul a nyakunkba! Hjaltland felé fordítsátok a hajóorrt - oda hurcolták a piktek Gérinth húgát.

- Hol van Hrut? - dörmögte Wulfhere, ahogy Cormac a kormányrúd felé indult.

- Verjetek egy rézszöget a főárbocba! - vetette oda a gael. - Gerinth máris tíz font arannyal tartozik nekünk.

A keserűség a tekintetében meghazudtolta szavainak nyers érzéketlenségét.

5.

Marcus fel-alá járkált a sárkányhajó fedélzeten. Szél feszítette a vitorlákat, és a kőrisfa evezők szinte repítették a vízen a hosszú, karcsú járművet, a türelmetlen brit mégis úgy érezte, csigalassúsággal haladnak.

- De miért nevezte őt a pikt Atalanténak? - fakadt ki Cormacnak. - A komornát valóban Marciának hívják - de semmi bizonyítékunk nincs rá, hogy a másik foglyuk Heléna.

- A világon minden bizonyítékunk megvan - felelte a gael. - Gondolod, hogy a hercegnő fölfedné magát az elrablóinak? Ha megtudnák, hogy Gerinth húgát fogták el, a fele királyságát követelnék váltságdíjul.

- És mit értett a pikt a holdnász alatt?

Wulfhere Cormacra nézett, ő pedig szóra nyitotta a száját, aztán gyors pillantást vetett Marcusra, és elhallgatott.

- Mondd el neki! - bólintott Donal. - Előbb-utóbb úgyis, meg kell tudnia.

- A piktek különös és visszataszító isteneket imádnak - kezdte a gael -, ezt minden tengerjáró tudja, igaz, Wulfhere?

- Úgy ám - morogta az óriás. - Nem egy viking halt meg az oltárköveiken.

- Az egyik istenük Golka, a Hold. Időnként felajánlanak neki egy előkelő fogoly szüzet. Egy furcsa, félreeső hjaltlandi szigeten áll egy zord, fekete oltár; kőoszlopokkal körülvéve, mint Stonehenge-ben. Azon az oltáron, amikor a hold kitelik, feláldozzák a lányt Golkának.

Marcus megremegett; körmeit a tenyerébe vájta.

- Róma istenei, lehetséges ez?

- Róma elbukott! - mordult föl a Koponyahasító. - Az istenei halottak. Ők nem fognak segíteni. De egyet se félj - emelte meg csillogó, borotvaéles csatabárdját -, segít majd helyettük ez! Ha én abba a kőkörbe vezetem a farkasaimat, olyan véráldozattal örvendeztetjük meg Golkát, amiről álmodni sem mert; soha!

- Vitorla balról! - hangzott fel hirtelen a megfigyelő kiáltáséi a keresztárbocról. Wulfhere azonnal megpördült, szakálla felborzolódott. Pár pillanat múlva mind ki tudták venni az idegen jármű körvonalait.

- Sárkányhajó - szisszent fel Cormac -, és teljes sebességgel halad, vitorlával és evezőkkel. El akarja vágni az utunkat, Wulfhere!

A főnök elkáromkodta magát, hidegkék szemében lángok gyúltak. Egész testében remegett a mohóságtól, és amikor parancsokat kezdett kiabálni a legénységének, hangjába újfajta izgalom költözött.

- Thor csontjaira, ez bolond! De rajtunk majd elvásik a foga!

Marcus megragadta a dán vaskos karját, és megperdítette.

- Nem az a dolgunk, hogy megverekedjünk minden tengeri tolvajjal, akivel találkozunk! - kiáltotta az ifjú brit mérgesen. - Téged azért fogadtunk fel, hogy megkeresd Heléna hercegnőt; a küldetést nem veszélyeztetheted! Végre nyomon vagyunk; képes volnál elszalasztani a lehetőséget, csak hogy kielégítsd az ostoba vérszomjadat?

Wulfhere szeme lángolt.      

- Így beszélsz velem a saját fedélzetemen? - bömbölte. - Nincs Gerinthnek annyi aranya, amennyiért én a tatomat mutatnám bármelyik martalócnak! Ha ez harcot akar, megkapja.

- A legénynek igaza van, Wulfhere - mondta Cormac csendesen -, de az istenek vérére, ha el akarjuk kerülni a harcot, bizony futnunk kell, mert az a hajó amott egyenesen felénk tart, és nagy nyüzsgést látok a fedélzeten, ami nem jelenthet mást, mint hogy csatára készülnek.

- Futni pedig nem tudunk - mondta Wulfhere mély elégtétellel -, mert ezt a hajót ismerem: Rudd Thorvald Tűzasszonya, aki ősi ellenségem. Legalább olyan fürge, mint a Holló, és ha menekülőre fogjuk, a sarkunkban lesz egészen Hjaltlandig. Harcolnunk kell.

- Akkor essünk túl rajta mielőbb! - csattant fel Cormac; az arca elborult. - Nem sok értelme lenne oldalba kapni; húzzunk mellé, aztán rohammal elfoglaljuk.

- Tengeri csatában születtem, és tucatnyi sárkányhajót süllyesztettem el, mielőtt megismertelek! - bömbölte Wulfhere. - Eredj a kormányrúdhoz! - Marcushoz fordult. - Verekedtél már tengeren, kölyök?

- Még soha; de ha nem jutok el addig, ameddig vezetsz, fellógathatsz a hajód sárkánycsőrére. - fortyant fel a dühös brit. Wulfhere hideg szemében derűs elismerés csillant, ahogy elfordult tőle.

Ezekben a régi időkben nem ismerték a bonyolult manővereket. A vikingek csak később tettek szert a tengerjáró tudományra, amiről elhíresültek. A hosszú, alacsony építésű hajók egyenesen egymásnak tartottak; oldalukat harcosok szegélyezték, üvöltözve és kardjukkal verve a pajzsukat.

A palánknak támaszkodó Marcus végigpillantott a harchoz készülődő farkasképű harcosokon, aztán át a hullámok fölött az ádáz, világos szemű, szőke szakállú vikingekre, akik a másik hajó oldalvédje mentén sorakoztak föl - jütök voltak, a vörös sörényű dánok ősellenségei. A fiatat brit önkéntelenül megborzongott, nem ijedtében, hanem a látvány őserejű, zsigeri vadsága miatt, ahogy a kiéhezett farkasfalka láttán is megborzonghat az ember - anélkül, hogy félne tőlük.

Ekkor sok-sok ideg pendülése hallatszott, és haláleső szökkent a levegőbe. Itt a dánok voltak előnyben; ők voltak az Északi-tenger íjászai. A jütök, akárcsak szász rokonaik, nem sokat értettek az íjászathoz. Nyilak záporoztak a fedélzetre, de röptük nélkülözte a dán vesszők halálos pontosságát. Marcus látta, hogy a jüt hajón asztagként dőlnek az emberek, a túlélők pedig a palánkon sorakozó pajzsok mögött keresnek menedéket. A kormányrúdnál álló három férfi elesett, és a hosszú kormánylapot széles, szeszélyes ívben körbelendült. A hajó letért a pályájáról és Marcus látta, hogy egy szőke óriás ugrik a kormányhoz, akiről ösztönösen tudta, hogy csak maga Rudd Thorvald lehet. A nyilak jégesőként kopogtak a vértezetén; aztán a két hajói egymás mellé siklott, törött evezők recsegés-ropogása és gerendák csikorgása közepette.

A vikingek farkasüvöltése meghasította az eget, és egy pillanat alatt minden vöröslő káoszba borult. A csáklyák a deszkákba haraptak, egymáshoz kötözve a két hajót. Az egymást átfedő pajzsok kettős sora kígyózott és vonaglott, ahogy mindkét fél igyekezett hátraszorítani a másikat a palánktól, és átjutni az ellenséges fedélzetre. Marcus, aki egy szilaj tekintetű óriással bonyolódott szapora ütésváltásba, ellenfele válla fölött látta, hogy Rudd Thorvald a kormányrúdtól az oldalvédhez csörtet. Aztán egyenes kardja átjárta a jüt torkát, és fél lábát átlendítette a palánkon. Mielőtt azonban átugorhatott volna a másik hajóra, egy másik üvöltő ördög borította el rettenetes erejű csapásokkal, és az életét csak egy hátulról a feje fölé tartott pajzs mentette meg. Donal, a dalnok sietett a segítségére.

Középütt Wulfhere gázolt bele a kézitusába, és csatabárdját hatalmas félkörívben meglendítve egy pillanatra megtisztította maga előtt a terepet. Ezt a pillanatot arra használta ki, hogy a palánkon át a Tűzasszony fedélzetén teremjen; Cormac, Thorfinn, Edric és Snorri nem sokkal maradtak le mögötte. Snorri azonnal meghalt, ahogy a lába megérintette a Tűzasszony deszkáit, és egy másodpercre rá egy jüt balta beszakította Edric koponyáját, ám a dánok már özönlöttek befelé a védővonalban támadt résen, és a jütök máris hátukat a falnak vetve verekedtek.

A két viking főnök a vértől sikamlós fedélzeten találkozott, Wulfhere csatabárdja kettészelte Rudd Thorvald lándzsaszárát, ám mielőtt a dán újra lesújthatott volna, a jüt kiragadott egy kardot egy haldokló kezéből, melynek éle átvágta Wulfhere pikkelyvértjét és a bordáiba mart. A Koponyahasító páncélja pillanatok alatt vörösre színeződött, ő azonban őrjöngő bömböléssel két kézre kapta csatabárdját,és oly rettentő ívben lendítette meg, hogy a csapás papírként szakította be Rudd Thorvald vértezetét, kettéhasítva a kulcscsontját és a gerincét. A jüt főnök vörös vérzáporban bukott hanyatt, a csüggedő jüt harcosok pedig hátrálni kezdtek, elkeseredetten védekezve.

A dánok ádáz örömmel üvöltöttek. De a küzdelem még nem ért véget. A jütök tudták, hogy a tengeri csata veszteseinek nincs kegyelem, így hát konokul kitartottak. Marcus a kézitusa sűrűjében forgatta a kardját, Donallal az oldalán. Az ifjú britet különös őrület kerítette hatalmába. Elméjére fátyol borult a harc forgatagában, és úgy érezte, ezek a jütök tartják őt vissza Helénától. Az útjában állnak, és míg ő meg a bajtársai rájuk pazarolják az idejüket, Helénának talán kétségbeesett szüksége lenne a segítségre. Vörös köd égett Marcus tekintete előtt, és a kardja halálból szőtt hálót körülötte. Egy tagbaszakadt jüt behorpasztotta a pajzsát egy baltacsapással, mire Marcus elhajította a pajzsot és puszta kézzel tépte ki a torkát.

- Az istenek vérére - zihálta Cormac -, sose hallottam még olyat, hogy egy rómain kitörjön a berserker-düh, de...

Marcus átverekedte magát a hullákkal borított evezőpadokon a tatfedélzetig. Amikor felugrott rá, egy kard csattant a sisakján, de nem törődött vele; és ahogy gépiesen visszaszúrt, pillantását egy furcsán ide nem illó ékszerre esett, mely vékony aranyláncon lógott a jüt bikanyakában. A lánc végén, a széles, páncélozott mellkason egy apró drágakő csillogott - egy akantusz formára csiszolt rubin. Marcus úgy hördült fel, mint aki halálos sebet; kapott, és vak tombolással rontott ellenfelének, valóságos önkívületben. Erezte, hogy pengéje mélyre vág; a roham lendülete őt is lesodorta a lábáról, rázuhant leterített ellenfelére.

A körülötte dühöngő csatáról teljesen megfeledkezve térdepelt fel; letépte a kalóz nyakából a drágakövet, és az ajkához szorította. Aztán vadul vállon ragadta a jütöt.

- Gyorsan! - kiáltotta angol nyelven, amit a jütök is értettek. - Mondd meg, hol szerezted ezt a követ, mielőtt kitépem a szívedet.

A jüt szeme már üvegesedett. Túl volt azon, hogy saját akaratából cselekedjen. Annyit hallott, hogy egy hang kitartóan faggatja, és tompán válaszolt, alig tudva, mit tesz.

- Az egyik lánytól... a pikt csónakból...

Marcus megrázta, magánkívül a hirtelen aggodalomtól.

- Mi van velük? Hol vannak?

Cormac, aki látta, hogy valami történik, kivált a küzdelemből, és most Donallal együtt hajolt a haldokló kalóz fölé.

- Eladtuk... őket... - motyogta a jüt egyre halkuló hangon.

- Thorleif... Hordissonnak... a...

A feje hátracsuklott, és elhallgatott.

Marcus űzött tekintettel pillantott fel Donalra.

- Nézd, Donal! - kiáltotta, fölemelve a rubinfüggős láncot.

- Látod? Ez Helénáé. Tőlem kapta ajándékba... itt voltak a hajón Marciával... most viszont... ki ez a Thorleif Hordosson?

- Erre könnyű megfelelni - szólt közbe Cormac. - Egy norvég martalóc, aki a Hebridákon rendezkedett be. Föl a fejjel, fiatalúr; Heléna jobb helyen van a vikingek kezében, mint azoknál a hjaltlandi pikt vadaknál!

- De most már tényleg nem vesztegethetjük az időnket! - kiáltotta Marcus. - Ez a véletlen az istenek adománya volt; ha tovább késlekedünk, megint hamis nyomra tévedhetünk!

Wulfhere és a harcosai közben megtisztították a tatfedélzetet és a fedélközt, ám az orrban a túlélők még konokul küzdöttek a dánokkal. Ebben az időben a tengeri csatákban nem volt irgalom. Ha a jütök győznek, senkit sem kíméltek volna meg; de ők sem vártak vagy kértek kegyelmet.

Cormac átvágott a fedélközön, ahol holtak és haldoklók gyűltek halomba, és az ordítozó dánok között átfurakodott oda, ahol Wulfhere forgatta vértcsatakos csatabárdját. Erővel vonszolta el a Koponyahasítót, és maga felé fordította.

- Vége van, vén farkas. - mordult fel. - A csatát megnyertük; Rudd Thorvald halott! Miért vesztegetnéd az acélt ezekre a nyomorult haramiákra?

- Csak akkor hagyom el ezt a hajót, ha az utolsó jüt is halott. - mennydörögte a harci mámorban égő dán.

Cormac komoran fölnevetett.

- Elég már! Mi nagyobb prédára vadászunk. Ezek a jütök vért fognak inni, mielőtt kardélre hányod őket, és nekünk minden emberre szükségünk lesz az úton. Egy haldokló jüttől megtudtuk, hogy a hercegnő Thorleif Hordisson szállásán van a Hebridákon.

Wulfhere szakálla felborzolódott ádáz örömében. Annyi ellensége volt, hogy nehéz lett volna olyan viking vezért megnevezni, akivel ne állt volna viszályban.

- Úgy? Akkor, hé, farkasok, hagyjátok ezeknek a tengeri patkányoknak a maradékát úszni vagy megfulladni, ahogy tetszik!| Megyünk, hogy Thorleif Hordisson fejére gyújtsuk a szkalliját.

Szép sorjában, szavakkal és ütlegekkel megfékezte dühöngő dánjait, összeterelte őket, és visszavezette a saját hajójára. A kimerült, vérző jütök mogorva csendben figyelték a távozásukat, vöröslő fegyvereikre támaszkodva. A halál aratása rettenetes , volt, de a Tűzasszony legénysége sínylette meg jobban. Az orrától a tatfedélzetéig halottak borították, vérszennyes habokban hánykolódva a törött padok között.

- Hé, patkányok! - kiáltotta Wulfhere, amikor az emberei ellökték a hajójukat a másiktól, és a Holló evezői szelni kezdték a vizet. - Meghagyom nektek a kibelezett ladikotokat meg a dögöt, akit Rudd Thorvaldnak hívtak. Csináljatok velük, amit akartok, és adjatok hálát az isteneknek, hogy megkíméltem az életeteket!

A legyőzöttek mogorva csendben hallgatták, csak sötét pillantásokkal válaszoltak neki, egyvalakit kivéve - egy szikár, farkasképű harcost, aki véres, csorba csatabárdját meglengetve visszakiáltott.

- Meglehet, egy napon majd elátkozod az isteneket, Koponyahasító, amiért megkímélted Farkasfogú Halfgart!

És erre a névre Wulfhere-nek valóban lett oka emlékezni az elkövetkezendő időkben. Most azonban csak harsogó hahotára fakadt, bár Cormac a homlokát ráncolta.

- Nem bölcs dolog csúfot űzni a legyőzöttekből, Wulfhere - mondta.. - De kaptál egy csúnya vágást a bordáidra. Hadd nézzem!

Marcus elfordult, kezében Heléna drágakövével. Az elmúlt órák mindent elárasztó barbársága elszédítette és kimerítette. Ugyanakkor furcsa, sötét mélységeket fedezett fel a saját lelkében. Par perc ádáz kézitusa egy kalózhajó palánkján elegendő volt a három évszázados szakadék áthidalásához. A hidegfejű nyugalmat, amit számtalan római tiszt sulykolt bele a felmenőibe, ő pedig örökölte tőlük, most szemrebbenés alatt elsöpörte az ősi, szilaj kelta düh, ami előtt még Caesar is megingott a céanni partokon. Néhány őrült pillanatig egy volt csupán a körülötte tomboló vademberek közül. Róma árnyéka elhalványul; nem tér-e vissza ő is, akárcsak a világ többi része, brit őseinek természetéhez, akik vadságban vértestvérei voltak Wulfhere-nek, a Koponyahasítónak?

6.

- Innen nincs messze Kaldjörn, ahol Thorleif Hordisson székel - mondta Cormac, szórakozott pillantást vetve a főárbocra, amelyben immár tizenhat rézszög csillogott tompa fénnyel.

A norvégok ekkoriban már megvetették a lábukat a Hebridákon, az Orkney-szigeteken és Hjaltlandon. Később ebből a beszivárgásból majd valódi telepesmozgalom lesz; egyelőre azonban a szállásaik csupán kalóztanyák voltak.

- A Hebridák keletre esnek, épp csak kívül a látóhatáron!! - folytatta Cormac. - Megint cselhez kell folyamodnunk. Thorleif Hordissonnak négy hosszúhajója és háromszáz harcosul van. Nekünk csak egy hajónk és alig nyolcvan emberünk. Nem foghatunk úgy a dologhoz, ahogyan Wulfhere szeretné: hogy partra szállunk és rágyújtjuk Thorleifre a szkalliját. Az pedig fölöttébb valószínűtlen, hogy egy olyan értékes fogolyról, mint Heléna hercegnő, harc nélkül lemondana.

- A következőt javaslom: Thorleif tanyája a Kaldjörn-sziget keleti részén van, ami szerencsére elég kicsi. Mi az éj leple alatti kötünk ki, a nyugati oldalon. Ott magas szirtek vannak, és a hajót nemigen kell félteni a kíváncsi szemektől, hiszen Thorleif háznépéből senkinek nincs rá oka, hogy arrafelé kószáljon. Aztán én partra szállok, és megpróbálom megszöktetni a hercegnőt.

Wulfhere felnevetett.

- Meglátod, a norvégokat nem lesz olyan könnyű rászednél mint a skótokat! A hajad rögtön elárulja, hogy gael vagy, és a hátadba vágják a véres sast.

- Úgy siklok közéjük, mint a kígyó, föl sem neszelnek rá, hogy ott vagyok - válaszolta a gael. - Ha lopakodásról van szó minden norvég tökfej; könnyen túljárok az eszükön.

- Veled megyek - vágott közbe Marcus. - Ezúttal nem tudsz lebeszélni róla.

- Én meg közben a körmömet rágom a sziget nyugati oldalán! - morogta Wulfhere irigyen.

- Várjatok! - mondta Donal. - Jobb tervem van, Cormac.

(Nemes István és Kornya Zsolt fordítása) \

 

 

 

A tenger tigrisei

(befejezés: első változat)

A szerző által torzóban hagyott elbeszéléshez utólag több befejezés is készült; az alább következőt, amely a legismertebb közülük, Richárd Tierney írta. Cselekményfűzés terén aggályosan ragaszkodik a Howard által lefektetett alapokhoz, nem igazán sikerül viszont visszaadnia az eredeti töredék hangulatát. Érdekes megfigyelni, hogy a howardi panelek hűséges egymás mellé rakosgatása hogyan eredményez olyan történetet, amelyből hiányzik Howard szelleme. A vérbő akciójelenetek sem tudják palástolni a szereplők elszíntelenedését. Cormacból és Wulfhere-ből a brit hercegnő önzetlen lovagjai lesznek, ellenségeikből pedig gonosz karikatúrák; a váltást azonban leginkább Marcus, Donal és Heléna alakja sínyli meg. Az sem tesz jót a történetnek, hogy a nagy csatajelenet kedvéért Tierney valóságos pikt és norvég hordákat idéz a semmiből a Hebridákra, a hősei pedig éppúgy megfeledkeznek a felderítésről és az elemi stratégiáról, mint az ellenlábasaik. Zárásképpen végül, a Farkasok éjszakája felvizezett változatát kapjuk, egy kétes értékű versbetéttel megtetézve, ami jól példázza a minőségi különbséget Howard és epigonjai között...

 

 

 

A tenger tigrisei

(befejezés: első változat)

- Mondjad!

- Megvesszük a hercegnőt Thorleif Hordissontól. Wulfhere, mennyi kincsetek van a hajón?

- Egy nemeshölgy kiváltására talán elég - mordult föl a dán -, de Gerinth húgáéra nem; az egy fél királyságba kerülne. Ráadásul Thorleif az ősellenségem, és szívesebben látná a fejemet egy lándzsán a szkallija kapuja fölött, mint Gerinth minden aranyát a ládáiban.

-Thorleifnek nem muszáj tudnia, hogy ez a te hajód - mondta Donal. - És azt sem, hogy a foglya Heléna hercegnő;; számára ő csak Atalanté úrnő, nem több. A tervem a következő: Te, Wulfhere elvegyülsz a harcosaid közt, és Thorfinn, az alvezéred játssza majd a kapitányt. Marcus lesz Atalanté fivére, én meg a régi nevelőjük; azt mondjuk, azért jöttünk, hogy kiváltsuk, kerül, amibe kerül - pénzen fogadott viking legénységgel, mivel a briteknek nincsenek hajóik, és katonákat sem tudnak nélkülözni a határról.

- Nem lesz olcsó - dörmögte Wulfhere. - Thorleif legalább olyan agyafúrt, mint amilyen mohó; keményen fog alkudni.

- Legyen. Gerinth mindent vissza fog fizetni nektek, még akkor is, ha az összes kincseteket odaadjátok. A király azért küldött veletek, hogy az ő szájával szóljak; és a fejemmel felelek érte, hogy minden ígéretet megtart, amit a nevében teszek!

- Én bízok benned, meg Gerinthben is - mondta Wulfhere -, de ez a terv nincs ínyemre. Inkább villámcsapásként rontanék Thorleif szkallijára, nyílzáporral és éles acéllal.

- Akárcsak én - mondta Cormac -, ám ha Heléna hercegnő megmentése a célunk, Donal terve a jobb. Thorleif kalózai legalább háromszoros túlerőben vannak, és még ha sikerülne is meglepetésszerűen rajtuk ütnünk, a hercegnőnek baja eshet a csatában. Donal terve jó; Thorleif karddal a kezében fogadna minket, ha tudná, ki a foglya, de ha csak egy Atalanté nevű brit nemeshölgynek hiszi, akkor szívesebben vesz érte gazdag váltságdíjat, semhogy harcban kockáztassa a hajóit és az embereit. És ha Donal terve kudarcot vall, még mindig próbálkozhatunk az enyémmel.

- Hát - csóválta a fejét Wulfhere -, van némi veleje annak, amit Donal mond, nem tagadom. De én a legénységgel maradok a parton, míg Thorfinn, Marcus és Donal Gerinth lányára alkuszik, nehogy leleplezzem magunkat; mert megesküdtem, hogy ha legközelebb meglátom Thorleif Hordisson áruló képét, az álláig hasítom!

- Én ott leszek a tárgyaláson - mondta Cormac. - Thorleif nem fog felismerni ezzel a szakállal.

- Valószínűleg nem - morogta a dán. - Elvégre csak futólag látott, egy tengeri csatában. De én azért résen leszek, hogy rohamra induljak a legénységgel, ha valami rosszul sülne el. Kormányos! - bömbölte. - Irány a skót szárazföld: szükségünk van egy nap pihenésre, hogy a sebeinket nyalogassuk és felfrissítsük a készleteinket, mielőtt vitorlát bontunk a Hebridák felé.

Miközben a Holló a vad partvidék felé vette az irányt, a fedélzetén egyetlen éles szemű kalóz sem vette észre a megvert jütök hajóját, épp csak elegendő emberrel, hogy kezeljék az evezőket, amint északkeletnek tart a tenger szürke síkján: vitorláját szél dagasztja, legénysége izzadva feszül a lapátoknak..

És még kevésbé figyeltek föl a kicsi és sötét csónakra, amely; messze lemaradva, szinte láthatatlanul haladt a nyomdokvizén, kicsi és sötét emberekkel megrakva - akik íjakat és kovakőhegyű nyilakat markoltak, sötét szemükben pedig éberség és zord elszántság honolt.

* * * * *

Hideg, ritkás esőpermet szitált a levegőben, csillogóvá téve a sziklákat Thorleif Hordisson tanyája előtt a parton, mintha sötét iszap lepné őket. A szállongó ködlidérceken túl homály tengerből kimeredő minaretekként magasodtak az erdő fenyőszálai. Négy hosszúhajó volt kihúzva a partszegélyre, és valamivel távolabb egy ötödik, aminek csak az orra pihent a fövenyen; ennek a közelében nagy csapat rőt szakállú férfi állt pikkelypáncélban és szarvas sisakban, lándzsával, íjjal és pajzzsal fölfegyverezve. A partvonallal párhuzamosan magas fal futott kihegyezett cölöpökből; a túloldaláról füst szállt föl Thorleif szkallijából és a környező kunyhókból, széles kapuja előtt pedig több mint száz. szőke viking sorakozott, hasonló fegyverzetben, mint a magányos sárkányhajó körül csoportosulók. A két nagy csapat között, mindkettőtől egyenlő távolságra, egy maroknyi férfi állt, két részre osztva néztek farkasszemet egymással.

- Mutassátok a váltságdíjat! - robajlotta Thorleif Hordisson. - Atalanté sokba fog kerülni nektek. Odinra, helyre kis nőszemély, kedvem volna megtartani magamnak!

Cormac alaposan szemügyre vette a szálas viking főnököt;. Thorleif valóságos óriás volt, még Wulfhere-nél is nagyobb, arcát forradások és kegyetlen ráncok szabdalták. Az állán egy hosszú, fehér heg vágott árkot a dús, szőke szakállba, és Cormac őszintén remélte, hogy nem emlékszik rá, kitől kapta a sebet; ám a gael vonásait most sűrű, sötét szakáll takarta, és amióta megkezdődtek a tárgyalások, Thorleif semmi jelét nem adta, hogy ráismert volna.

- Mit ér egy asszony, akármilyen nemes - mondta Cormac - egy hajórakomány kincshez képest? Vezesd elő, és elhalmozunk arannyal.

- Előbb az arany! - mordult fel Thorleif. - Ha nem elég, megtartom a lányt.

- Kitől számíthatnál több váltságdíjra - kérdezte Donal -, mint a tulajdon bátyjától? Asszonyt bármikor rabolhatsz, még nemes vérből valót is; de Atalantéért senki sem fog nagyobb árat kínálni neked, mint fivére, a vitéz Marcus - és ezt te is jól tudod.

- Igen - mondta Marcus -, és ha elutasítod ezt a temérdek aranyat, még többet fogok költeni rá, hogy egész flottával térjek vissza és megtisztítsam ezt a szigetet a kalózoktól! Krisztusra, amikor Róma hatalma teljében állt...

Thorleif fölkacagott; Cormac Marcus vállára tette a kezét.

- Róma halott! - bömbölte a viking. - És a kardja a hatalma teljében sem ért el ezekig a szigetekig. De te kemény fejű kölyök vagy. Ha egy hadsereget is tudtál volna hozni, miért csak egyetlen dán kalózhajóval jöttél? Bah! Hozzátok az aranyat, majd eldöntöm, hogy odaadom-e érte Atalantét meg a komornáját.

Cormac jelzett a hosszúhajó körül csoportosuló dánoknak; egy tucatnyian közülük málhát emeltek a vállukra, és megindultak vele a tárgyaló felekhez,

- Vigyázz, hátha csapda! - morogta Thorleif egyik alvezére, egy szikár és kőkemény tengeri farkas. - Mi itt csak húszan vagyunk, ezzel a tizenkettővel túlerőben lesznek.

- Ebben az esetben... - Thorleif felemelte a kezét, mire húsz férfi vált ki a cölöpfalnál sorakozók közül, hogy csatlakozzanak a parton alkudozó csapathoz. Gyanakvás felhőzte Cormac homlokát; Thorleif pedig Thorfinnhez fordult. - Megismerem a hajódat, a Hollót: Wulfhere Hausakluifré volt, ellenségemé! Hogy jutott hozzád?

- Wulfhere a kapitányom volt - mondta Thorfinn -, de megsértett, én pedig párbajban széthasítottam a koponyáját.

A dán hajóról közeledő tucatnyi viking csatlakozott hozzájuk, és ledobták terhüket a partra. Kések hasították fel a posztózsákokat; remekmívű aranykincsek és sziporkázó drágakövek ömlöttek a fövenyre csillogó folyamban.

- Ez a váltságdíj egy hercegnőt is megér - mondta Donal -, nemhogy egy nemes szüzet. Add át Atalantét, és békében távozunk.

Thorleif Hordisson szeme felfénylett ennyi kincs láttán. - Legyen! - mondta, és Cormac feszültsége kissé engedett.

A húsz-egynéhány harcok, aki a palánknál sorakozók közül vált ki, most csatlakozott Thorleif csapatához; a gael láttái hogy egy páratlan szépségű hajadont fognak közre, aki nem lehetett más, csak Heléna hercegnő. Ám ahogy közelebb értek vele, észrevette azt is, hogy fehér ruhája meg van tépázva; fekete haja borzas; arca fáradt és elgyötört; nagy, kerek szeméből pedig kétségbeesés sugárzik, néma esdeklés már-már reménytelen beletörődéssel vegyesen,

- Heléna!

Marcus önkéntelen kiáltására a lány felkapta a fejét; arcáról tüstént lehullott a csüggedés, megtelt örömmel és elevenséggel. Mielőtt az őrei megakadályozhatták volna, kiszökkent közülük, átiramodott a szemközt álló csapatokat elválasztó keskeny térségen, és kedvesének karjába vetette magát.

- Marcus; ó, Marcus, segíts! - kiáltotta. - Megkínozták Marciát; ó, Istenem! Mindent kiszedtek belőle, aztán megölték; és meg akarnak ölni téged is. Fuss, Marcus; menekülj! Ez csapda!

Cormacba ekkor belenyilallt az elkésett felismerés, hogy a Thorleifhez csatlakozó férfiak nem norvégok, hanem jütök. Farkasfogú Halfgar vezette őket - és Cormac hirtelen rádöbbent, hogy ezek itt a Tűzasszony túlélői.

- Bolondok! - harsogta Thorleif. - Rögtön tudtam, kik vagytok, amint tolvaj módjára leálltatok velem alkudozni! Ezek a jüt farkasok éjjel-nappal eveztek, hogy hamarabb érjenek ide nálatok, mert egy sebesültjük hallotta, mit mondott Marcusnak a haldokló kalóz. Igen, ti Heléna hercegnőt keresitek, Gerinth húgát - ne tagadjátok, mert Halfgarral kicsikartuk az igazságot a Marcia nevű komornából, mielőtt belehalt a kínzásba! És most meghalsz te is, Cormac Mac Art, meg a féleszű kapitányod is, aki nyilván a rőt szakállú rablók közt bujkál a sárkányhajónál. Enyém lesz a kincsetek, a hajótok, Heléna hercegnő - és Wulfhere feje!

Marcus, aki jó, ha felét értette az elhangzottaknak, felnézett Heléna hercegnő könnyáztatta arcáról, és ráébredt, hogy Thorleif és Halfgar voltak azok, akik a lányt az elviselhetetlenségig kínozták. Vad ordítással kardot rántott és Thorleifre vetette magát. A viking vezér nevetve vonta ki saját fegyverét, és könnyedén hárította az eszeveszett csapást.

- Ördög! - rikoltotta Marcus. - Enyém a szíved!

Thorleif megint nevetett, megint hárított, és üvegként törte szét ellenfele kardját. A düh, ahogyan Marcus nekirontott, felért egy viking berserker tombolásával; az ifjú koponyáját csak Cormac kardja óvta meg a szétloccsanástól, épp időben útját állva Thorleif szisszenő pengéjének; így azonban a gael kardja is szilánkokra hullott. Ekkor Marcus előreszökkent, és ujjai összezárultak Thorleif nyakán. A medvényi viking levegő útára kapkodott a feleakkora brit vasmarkának elkeseredett szorításában; kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Eldobtál a kardját, aminek ilyen közelről nem sok hasznát vette volnál és hatalmas öklével az ifjú bordáit kezdte püfölni, míg Marcusl félájultan hátra nem hanyatlott, továbbra is konokul a viking bikanyakát szorongatva...

A harcba tóduló norvégok hátrasodorták Cormacot, mielőtt leszedhette volna Marcust a bikaszerű Thorleifről. Egy ádáz, szőke kalóz lendítette felé a csatabárdját; Gormac pajzsa felfogta az ütést, de törött kardjával nem tudott válaszolni rá; aztán, ahogy a viking újabb csapásra emelte a baltát, Donal pengéje villant előre, alulról becsúszva az egymást átfedő fémpikkelyek közé, és a harcos elvágódott, akár egy kidőlt fa. Cormac látta, hogy egy jüt veszett farkasként ront Donalnak; inaszakadtából ugrott, hogy a csatabárd elé kapja viharvert pajzsát. A lesújtó fegyver széthasította a magasra emelt pajzsot, és Cormac önkéntelenül felkiáltott, ahogy fájdalom nyilallt a bal karjába;; aztán Donal kardja ezüst félkörívet írt le, és a jüt félig átvágott nyakkal bukott le; vér fröcskölt az ütőeréből, miközben; utolsó csatakiáltása véres gurgulázásba fulladt átmetszett gégéjében.

Harci kiáltások harsogtak, acélcsattogás töltötte be a levgőt. Cormac szédelegve egyenesedett föl a forgatagban; jobbj keze a törött kardot markolta, pajzsa két darabban lógott vérzői balján. A körülötte kavargó kézitusában látta, hogy Thorleif Hordisson Wulfhere kapitányával, Thorfinnel csapott összeg aki keményen állta a sarát, miközben Marcus megpróbált odébb mászni a félájult Helénával. Épp amikor Cormac odanézett, egy haldokló jüt a tőrével elvágta az inat Thorfinn lábán. A dán elesett - és Thorleif pengéje estében széthasította a koponyáját. Donal a szikár vikinggel küzdött, Thorleif alvezérével, és Cormac elszörnyedve látta, hogy Thorleif Hordisson mindjárt kettévágja a Helénával a biztonság felé igyekvő Marcttst. Cormac gondolkodás nélkül felordított és a norvég főnöknek ugrott; Thorleif megpördült, és amikor látta, hogy a gael törött karddal-pajzzsal rohamozza, harsány nevetéssel emelte fegyverét a halálos csapásra...

Cormac az utolsó pillanatban szökkent félre a szisszenő penge útjából. Aztán a lába megcsúszott egy iszapfolton, és elterült. Thorleif már emelte a kardját, hogy végezzen vele - ám ahogy lesújtott, a penge egy közbetartott pajzson csattant, és hirtelen Koponyahasító Wulfhere-nek meredt a szemébe.

- Üss újra! - ordította a dán vezér. - Ne csak sebesülteken és védtelen nőkön próbálgasd az acélodat, Helheim fattya!

Cormac tántorogva állt talpra, és Marcus segítségére sietett; egy norvég harcos ugrott, hogy útját állja, de Cormac macskaként bukott a lendülő csatabárd alá, és kardcsonkját a torkába mártotta.

Thorleif Hordisson dühös bömböléssel sújtott le, minden erejét beleadva a csapásba; hatalmas, vastag pengéjű kardja szikrát szórva csendült Wulfhere szarvas sisakján. A dán főnök kábultan hátratántorodott, Thorleif pedig utána, hogy végezzen vele; Wulfhere azonban összeszedte magát, és ordítva lendítette meg a csatabárdját. A baltaél bebukott a pajzsszegély alá, átharapta a páncélt és az eleven húsba mélyedt. A megvadult Thorleif válaszcsapásától Wulfhere pajzsa kettérepedt - ám a dán megsebzett medveként bőgve ütött vissza, átvágta a norvég sisakját és az állkapcsáig széthasította a koponyáját. Thorleif kidöntött fatörzsként zuhant a földre.

A csata acélörvény gyanánt dühöngött, ahogy a sárkányhajóról érkező dánok összecsaptak a cölöpfal felől rohamozó norvégokkal. Cormac Marcus mellett termett, aki Donal segítségével védelmezte Heléna hercegnőt.

- Vissza a hajórai - harsogta Cormac. - Hagyjátok a kincset, meg a vérviszályokat. Védjétek a hercegnőt!

A dánok megálltak visszavonulás közben, hogy fülig húzzák az íjhúrokat, és a norvégok közül legalább húszan buktak fel a nyílzáporban, ami valamelyest javított az esélyeken - ám a többi jött tovább. Halfgar és a jütök kissé meghátráltak, most azonban, ahogy a palánk felől befutott az erősítés, vad csatakiáltással újra támadásba lendültek. A két fél csattogó acélviharban: rontott egymásnak; villogó pengék martak páncélba és húsba|| csontok törtek a rettentő csapások alatt, és a parti kövek iszamóssá váltak a vértől, ahogy a dánok verekedtek a jütökkel és a norvégokkal, nem kérve és nem adva kegyelmet. Halfgar egy hatalmas fejszecsapással megölt egy dánt, aztán Donal felé ugrott, aki a holtra rémült hercegnőt védelmezte. Donal jó kardforgató;: volt, de a harci lázban égő jüt vad rohama előtt nem állhatott meg; alig tudta idejében maga elé kapni a pajzsát, és a rázúdulta ütések súlya alatt térdre roskadt. Halfgar már emelte a csatalj bárdját, hogy végezzen vele.

Cormac, kard és pajzs nélkül, kész volt puszta kézzel támadni Halfgarra - ám elkeseredetten döbbent rá, hogy túl messze van: mire odaér, Donal már halott lesz. Ekkor dühödt ordítással egy rohanó alak vetette magát a jütre; együtt zuhantak a földre, acsarogva és rúgkapálva. Marcus volt az, fegyvertelenül; de a tombolása vetekedett bármely viking berserkerével.

Cormac lebukott egy kard elől, belül került ellenfele védelmén, és teljes erőből a pikkely vértjébe döfte a tőrét. A penge elpattant - de előbb átszúrta a páncélt és a viking szívébe fúródott.

A gael felkapta a halott kalóz kardját-pajzsát, és odaugrott, ahol Marcus viaskodott Halfgarral. A brit szénája állt rosszabbul; a sebei legyengítették, és az ereje nem ért fel a dühével. Ahogy Cormac közelebb szökkent, Halfgar kitört ellenfele szorításából és pajzzsal az arcába vágott; aztán, amikor fölemelte a csatabárdját, hogy megölje a kábult Marcust, valami élénkpiros csillogásra lett figyelmes a lába előtt. Heléna hercegnő drágaköve volt az, amit most Marcus viselt a nyakában: birkózás közben leszakadt vékony láncáról. Halfgar fürgén lehajolt érte, felkapta és a fegyverderekára hurkolta. Erre a pillanatnyi kapzsiságra volt szüksége Cormacnak, hogy megtegye a köztük lévő távolságot és megmentse Marcust; mire a jüt felnézett, már rajta is volt, akár a tomboló forgószél. Halfgar ösztönösen feljebb emelte a csatabárdot, hogy hárítsa Cormac vad csapását, de a kardpenge átvágta a nyelet, a baltafej lerepült, és darabokra tört a vassisakján. A jó fém megóvta Halfgar koponyáját, de az ütés erejétől eszméletlenül vágódott el a parton,

- Vissza a hajóra! - kiáltotta Cormac. - Segítséget Marcus hercegnek!

Donal bukkant föl mellette, és vele együtt Heléna hercegnő, sápadtan és könnyes arccal, de eltökélten: a féltés legyűrte benne a félelmet. Cormac zavart szitkaira ügyet sem vetve segített a dalnoknak feltámogatni és odébb vonszolni a kábult Marcust.

A két főnök elestével a jütök és a norvégok harci kedve egy pillanatra alábbhagyott; amikor azonban látták, hogy a dánok sietősen vonulnak vissza a hajójuk felé, a fogoly brit nemeshölgyet közrefogva, megkettőzött erővel vetették magukat újra a küzdelembe. És ekkor, mintegy jeladásra, egy hatalmas sereg csatakiáltása harsant a part másik végéből, túl azon a ponton, ahol a Holló orra pihent a fövenyen - és az erdőből tömegével rontottak elő a rohamozó norvégok. Többen voltak, mint a parton harcoló két fél együttvéve.

- Csapda! - rikoltotta Cormac dühösen. - A hajóra!

- Odin! - Wulfhere kiloccsantotta egy norvég agyát baltájának iszonyú csapásával. - Igyanak vért a pengék, Dánia fiai!

Ám ahogy a visszavonuló dánok elérték a Hollót, Cormack látta, hogy már késő. Alig volt idejük alakzatba fejlődni a hajóorr körül, az egymást átfedő pajzsok közül acéltüskékként meredező pengékkel, amikor Thorleif csapatai mindkét irányból rájuk zúdultak, akár az óceán hullámai a sziklaszirtre. A harci lázban égő dánok úgy tomboltak, mint az óriások a Ragnarok éjszakáján, két halottal fizettek meg minden elesettjükért, de miközben Cormac együtt őrjöngött és ölt a legjobbjaikkal, tudta, hogy az esélyek ellenük szólnak. A norvégok háromszorosa túlerőben voltak, nagy csapat pihent harcossal. A kézitusában a dánok nem sok hasznát vették az íjásztudományuknak, és a sárkányhajójukra sem tudtak felkapaszkodni.

Hirtelen veszett üvöltés rengette meg a földet - a féktelen harci düh ezer torokból feltörő rikoltása -, és az amúgy is borús eget mindenfelől nyílzápor sötétítette el. A vesszők jégesőként kopogtak és törtek dán, jüt és norvég pikkelyvérteken egyaránt. Cormac látta megtántorodni Wulfhere egyik emberét, akinek a torkát sötét, kovakőhegyű nyíl járta át; odébb egy szőke norvég harcos ingott meg és esett el, ugyanilyen vesszővel a jobb szemgödrében. A célba csapó nyilak javarészt törötten és ártalmatlanul pattantak le a vikingek pajzsáról és páncéljáról; ám sok ezerből így is több mint elég fúródott eleven húsba.

A norvégok és a jütök sarkon fordultak, hogy szembenézzenek ezzel a váratlanul érkező ellenséggel, a nyakát nyújtogató Cormack pedig látta a fejük fölött, hogy a partszegély mindkét irányban! feketéllik a rohanvást előrajzó alakoktól - piktek! A nyílzápor hirtelen abbamaradt, és a sötét bőrű támadók vérszomjas harca üvöltéssel vetették magukat a zavarodott norvégok hátsó hadsoraira.

- A hajóra! - kiáltotta Cormac, ahogy a csata nyomása enyhült. - Onnan a pikteket és a norvégokat egyaránt távol tarthatjuk a nyilainkkal.

Most, hogy a norvégok szembefordultak a piktek vad rohamával, a dánok akadálytalanul felkapaszkodhattak a hajójuk oldalán - vagyis hát majdnem, mert egy újabb pikt nyílzápor épp akkor söpört végig a fedélzeten, amikor az első harcosok átmásztak a palánkon. Donal és Cormac; akik a pajzsukkal a saját életüket kockáztatva fedezték Heléna hercegnőt, lesiettek vele a fedélközbe, ügyet sem vetve a tiltakozására. A sebesült Marcus miatt aggódott, akit maga Wulfhere segített a fedélzetre emelni és biztonságba helyezni.

- Kardot! - zihálta az ifjú félönkívületben. - Adjatok egy kardot, hogy megöljem azt az átkozott jütöt, aki a hölgyem szeme láttára kínozta halálra a komornáját!

- Szerintem Halfgar halott - dörmögte a dán szinte gyengéden; ádáz lelkében elismerés kélt a brit bátorsága iránt. - Láttam, hogy Cormac sisakon találja, és nem állt föl a csapásból.

- Akkor túl gyorsan halt meg! - kiáltotta Marcus, és megpróbált fölkelni, de Wulfhere ellentmondást nem tűrően visszanyomta.

Az életben maradt dánok már mind a fedélzeten voltak, íjukat készenlétben tartva húzódtak meg a palánkon sorakozó pajzsok fedezékében; ám a hajó orrát még tartotta a föveny, nem tudtak kifutni a tengerre. A norvégok a parton felocsúdtak a váratlan pikt támadás meglepetéséből, alakzatba fejlődtek, pajzsot zártak, és lassú visszavonulásba fogtak a cölöpsánc irányába, amelynek nyitott kapuján már javában tódultak befelé a sötét bőrű harcosok. A piktek őrjöngve és rikoltozva vetették magukat a hátráló pajzsfalra. Állatbőrökben, bronz- és kovakő fegyverekkel rohamozták a vaspáncélos, acélpengés vikingeket, és szemlátomást készek voltak három-négy halottal fizetni minden ellenségért, akit magukkal ránthatnak a halálba. Aztán füst csapott fel a sánc mögül, és a vikingek keserű üvöltéssel döbbentek rá, hogy a kunyhóik és a raktáraik égnek. A pajzsfal megingott, majd felbomlott, ahogy a haragra gyúlt norvégok átkozódva rohantak a szkalli felé, lekaszabolva az útjukba álló meztelen harcosokat, míg a pikt derékhad farkasként kaffogott a nyomukban, át a kapun, be a sáncba.

Egy pikt hullám a sárkányhajót is megrohanta, de Wulfhere íjászainak nyílzápora visszaűzte őket. A sötét bőrű harcosok az erdőszélre vonultak vissza, ahol újracsoportosultak. A dánok felkészültek a második rohamra, ám helyette békezászló emelkedett a fák árnyékából. Fél tucat harcos vonult le a tengerpartra, és megálltak a hosszúhajó orra előtt. Egy ösztövér, de egyenes tartású öregembert fogtak közre, aki farkasbőr köntöst viselt, barbára módon feldíszítve tollas madárfejekkel és állati koponyákkal.

- Mit akartok? - tudakolta Cormac pikt nyelven.

- Gonar vagyok, a piktek főpapja. - Az öreg hangja vékony volt ugyan, de és erős és magabiztos. - Adjátok át a holdhajadont, aki az áldozatunk lesz Golkának, és akit a jütök raboltak el tőlünk, különben tüzes nyilakkal rátok gyújtjuk a hajót.

- Itt nincs semmiféle holdhajadon - mondta Cormac.

- Láttuk, hogy fölvittétek a fedélzetre. - A pikt pap nem tágított. - Egy messzi déli országból került hozzánk, és a Hold vérkövét viselte aranyláncon. Azt a követ egy nemzedékkel ezelőtt lopták el a szentélyéből az Oltárok szigetén, és Golka most visszaküldte nekünk a holdhajadon nyakában.

- A rubin! - mormolta Donal, akire vándoréletében elég sok ragadt a pikt nyelvből. - Már emlékszem: Marcus egyszer azt mondta, az apja a tengerparton találta, egy pikt csónak roncsai között...

Cormacnak eszébe jutott, hogy a vörös drágakövet Halfgar kapta fel a fövényről, Önkéntelenül odanézett, ahol elesni látta - és lám, a jüt főnök mozgolódott, bizonytalanul próbált lábra állni. Cormac kardcsapása nyilván csak elkábította.

- Adjátok át a lányt, aki a vérkövet viseli! - követelte a pikt,

- Az istenetek mást választott helyette - mondta Cormac a partszegélyre mutatva. - Nézd azt az embert, Gonar, aki most emelkedik ki a hullák közül; nála találjátok Golka jelét.

Az öregember odapillantott, majd intett a kíséretében lévő harcosoknak, akik szikár farkasokként iramodtak meg, és tüstént körülvették Halfgart. Aztán szilaj örömkiáltások harsantak, amikor észrevették az övén lógó drágakövet. Halfgar tőrt rántott és harcolni próbált, de félig kábán könnyű préda volt a pikteknek, akik legyűrték és nyersbőr szíjakkal megkötözték.

- Menjetek hát, dánok - kiáltotta a vén Gonar -, és soha többé ne gyertek vissza, mert ez a sziget a pikteké! Norvég rokonaitok fejszéi túl sokáig nehezedtek itt a fákra, ahogyan a lépteik a parti fövenyre.

Szálas dánok ugráltak át a palánkon és vetették vállukat a deszkáknak; a hajóorr csikorogva szántotta föl a partszegélyt, míg a sárkányhajó végre vízre szaladt. A legénység harsány örömkiáltással adott hangot megkönnyebbülésének, hogy kifut-hatnak a tengerre.

- De az a drágakő - kiáltotta Cormac a fedélzetről a távolodó part felé - inkább római lehet, mint pikt, mert korinthoszi formára van csiszolva!

- Az nem az akantuszfő - felelte emelt hangon Gonar -, hanem az áldozati vér: a vörös forrás, amely a felvágott mellkasból fakad, hogy megörvendeztesse Golka, a Hold szívét.

Cormac hirtelen támadt undorral fordult el, ahogy a Holló széles kanyart írt le, és az evezősök húzni kezdtek a tiszta, nyílt tenger felé. Mögöttük éles sikoly hallatszott, akár'jM elveszett lélek siráma, és a gael megborzongott, amikor rájött, hogy Halfgar most ébredt teljesen tudatára, milyen sors vár. Cormac kemény, barbár lelkéhez semmilyen civilizált esendő nem tapadt - ám a piktek nyers, ősvilági vadságában volt valami, ami megcsikordította a páncélt a szíve körül.

- Nohát, igazad volt, Cormac - dörmögte Wulfhere, ahogy Kaldjörn partjai ködbe vesztek mögöttük. - Rosszul tettem, hogy kigúnyoltam egy legyőzött embert, mert a csúfolódással csak arra ösztökélte Halfgart, hogy bármi áron bosszút álljon, és ez végül a fele legénységembe került. Vissza kell menni Dániába, hogy embereket toborozzunk.

- Halfgar áruló volt és asszonykínzó - mondta Cormac komoran -, de bátor harcos, és nekem nincs ínyemre, hogy egy tengeri farkas Golka, a Hold oltárán folyassa el a szíve véréül

- Ez esetben - szólt Donal - derítse föl lelkedet a boldogság, amely Heléna hercegnő és a jegyese, Marcus arcáról sugárzik. Nézd: még ebben a borús időben, az ólomszín ég alatt is nyilvánvaló, mennyire örömüket lelik egymás látásában, megfeledkezve rólunk, többiekről! Olyan ez, mint az istenek visszatérését hírül adó pirkadat. És örvendeztessen meg az arany gondolata, amit Gerinth király fog nektek fizetni, ha élve és egészségesen viszontlátja a húgát; ez a summa pedig, ismerve az ő bőkezűségét, legalább a kétszerese lesz annak, amennyit ti kértek tőle.

Ezeket mondván a dalnok fölemelte régi római lantját, megpendítette a húrokat, és énekelni kezdett:

Gerinth húga pikt rablók kezében;

Sír a király sötét csüggedésben.

Tépelődik: „Mitévő lehetnék?

Földön-vízen szorít az ellenség.

Ezer dolga a hű lovagoknak,

Drága húgom míg fogságban sorvad."

Dalnoka szól ekkor a királyhoz:

„Rövid az út Wulfhere sárkányához,

Amott pihen a szomszéd öbölben;

Kapitánya nincsen szív szűkében.

Egytől egyig mind vitéz vikingek -

Kérd őket, s ők megsegélnek minket."

Kél a király könnyes vándorútra,

Búbánatát hogy elpanaszolja.

Wulfhere így szól: „Itt a csatabárdom:

Rabló vérét fogja inni, látom."

Cormac pedig a kardjára csapva

Készül máris a nagy feladatra.

Szél korbácsol bőgve messzi tengert,

Bőszen tépáz evezőt és embert;

Két sárkány csap össze a viharban,

Rőtvörös és aranyló alakban.

S mire a nap még egyszer kitelne,

Vér festi az aranyszínt vörösre.

Keservesen sír a szép hercegnő,

Egyre messzebb a vágyott menyegző;

Kaldjörn partján búslakodik egyre -

Szárnyaszegve hová is mehetne.

Elrablója másik szőke sárkány:

Nincs, ki ne remegne kardja láttán.

Szőke Thorleif, ne légy olyan nagyra.

Jól teszed, ha vigyázol magadra -

Közeleg a győztes vörös sárkány,

Cormacot és Wulfhere-t hozza hátán.

És bizony, ha ők itt partra szállnak,

Veszedelme lészen koponyádnak!

Hollók s piktek portyázzák a partot,

Sok viking hol a fövenyre hullott;

Hazafelé vitorlák dagadnak -

Tartja a sárkány a fogadalmat.

Vért ivott, hogy szép szüzet szerezzen,

Vigalomban brit földre evezzen.

-Thorra, Donal! - recsegte Wulfhere meghatottan; nagy szeme könnybe lábadt. - Ez a dal az istenek fülébe való. Énekeld el még egyszer... de most ne felejtsd ki, hogy hárítottam;. Thorleif csapását, és hogy hasítottam át a páncélját a csatabárdommal! Mit szólsz hozzá, Cormac, szerinted nem jó dal?

Cormac komor gondolatokba merülve figyelte a partot, ahonnan az égő szkalli lángjai vörösen pislákoltak át a homályon.

- Igen, jó dal, nem tagadom. De máris különbözik egy kicsit attól, amit láttam, és biztos vagyok benne, hogy valahányszor eléneklik, ez a különbség csak növekedni fog. Akárhogy is, nem számít - maga a világ is ugyanúgy alakul, változik és enyészik, mint a dallamok a bárd lantján, és a mi álmaink talán maradandóbbak a királyok és az istenek munkáinál.

(Nemes István és Kornya Zsolt fordítása)

 

 

A tenger tigrisei

(befejezés: második változat)

Ez az alternatív befejezés, Dávid Drake tollából, mintegy ellenpólusa az előzőnek. A cselekményt egy meglepő fordulattal teljesen más irányba kanyarítja (Farkasfogú Halfgar például egyszerűen eltűnik a történetből, Thorleif Hordisson pedig színre sem lép, Marcusról viszont hirtelen kiderül, hogy mégis ismeri őt), vagyis letér a Howard által kijelölt ösvényről; ugyanakkor viszont hű marad a szelleméhez. A civilizáció és a barbárság ellentéte egy váratlan konfliktusban teljesedik ki, Heléna hercegnő alakja kiválik a háttérből és markáns karaktert kap, s bár az obligát csatajelenetet ezúttal nélkülöznünk kell, hőseink ugyanúgy megőrzik félelmetes vonásaikat, mintha ellenségek tengerén gázolnának át. A végkifejlet, híven a howardi hagyományokhoz, zord és borongós - jóllehet maga Drake is elismeri, hogy Howard aligha így írta volna meg…

 

A tenger tigrisei