Az Elefánt Tornya

Egy történet abból az időből, amikor az ifjú Conan kezdi megismerni a civilizációt, és Zamorában tolvajként tengeti életét.

Homályos fáklyák adtak világot a mulatozáshoz Maulban, ahol kelet tolvajai tartották ma éjszaka farsangjukat. Maulban kedvükre dőzsölhettek, ordibálhattak, mert a becsületes polgárok kerülték ezt a negyedet, a kenőpénzzel lefizetett őrség pedig nem avatkozott bele a szórakozásukba. A girbe-gurba, kövezetlen utcákon szeméthalmok és lucskos tócsák között részeg hetvenkedők tántorogtak, ordítoztak. Az árnyékokban kés villant, női kacagás csendült és dulakodások, verekedések zaja hallatszott. Ragyogó fáklyaláng nyelvek világlottak elő a törött ablakokból, kitárt ajtókból, melyeken át borszag, összezsúfolódott, izzadt testek áporodott bűze tódult ki; ivókupák csengése, öklök csattanása durva asztalokon, obszcén nóták foszlányai hallatszottak, és mindezek együtt úgy hatottak, akár egy arcul csapás.

Az egyik ilyen bűnbarlangban, ahol a jókedv az alacsony, füstáztatta mennyezetig csapott, csirkefogók gyülekeztek a legkülönbözőbb rongyokban és cafatokban – erszénymetszők, emberrablók, gyors ujjú zsebtolvajok, hencegő bérgyilkosok a szajháikkal, a csiricsáré cicomába öltözött, metsző hangú nőkkel. A helybéli zsiványok voltak többségben – a sötét bőrű, sötét szemű zamoraiak, tőrrel az övükön és csalárdsággal a szívükben. Azonban volt ott rajtuk kívül féltucatnyi külföldi haramia is: egy hallgatag, veszélyes külsejű, óriás termetű hyperboreai renegát, akinek széles kard lógott magas, ösztövér testéről – mert Maulban a férfiak nyíltan fegyvert viseltek; egy horgas orrú, kékesfekete, göndör szakállú shemita hamisító; egy unott tekintetű brithuniai szajha ült egy sárgásbarna hajú gunderman térdén, aki kóbor zsoldoskatona lehetett egy vereséget szenvedett seregből. És volt köztük egy kövér, vaskos zsivány, akinek az ocsmány tréfái jókedvű felzúdulást keltettek. Hivatásos emberrabló volt, a messzi Kothból érkezett, hogy nőrablásra tanítsa a zamoraiakat, akik már születésükkor jobban értettek ehhez a mesterséghez, mint amire ő valaha is viheti. Ez a férfi abbahagyta kiszemelt áldozata bájának ecsetelését, és a pofáját egy hatalmas kupányi habzó sörbe dugta. Aztán lefújta a habot húsos ajkáról, és így szólt:

– Belre mondom, minden tolvajok Istenére, majd én megmutatom nektek, hogy kell szajhákat lopni. Hajnalra túl leszek vele a zamorai határon, és egy karaván fog várni rá, hogy átvegye tőlem. Ophir grófja háromszáz ezüstöt ígért egy karcsú, ifjú, jobb származású brithun lányért. Hetekig mászkáltam koldusnak álcázva a határvárosokban, mire leltem egy megfelelőt. De ez a lány csinos kis áru!

Cuppanós csókot dobott a levegőbe.

– Ismerek olyan urakat Shemben, akik odaadnák érte az Elefánt Tornyának titkát – mondta, és újra a sörének szentelte a figyelmét.

Megbökték a zekéjét. Összevont szemöldökkel fordult az alkalmatlankodó felé. Magas, erős testalkatú ifjú állt mellette. Olyannyira nem illett ebbe a bűnbarlangba, mint ahogy egy szürke farkas is kirí a csatorna rühes patkányai közül. Olcsó zekéje nem rejtette el erőteljes alkatának kemény, nyúlánk vonalait, széles vállát, masszív mellkasát, karcsú derekát, súlyos karját. Bőrét idegen napsütés égette barnára, szeme kéken izzott; kócos hajtincs hullott széles homlokába. Az övéről kopott hüvelyben kard lógott.

A kothi önkéntelenül meghátrált, mert tudta, hogy ez az ember nem civilizált fajból származik.

– Az Elefánt Tornyát említetted – mondta az idegen. Furcsa kiejtéssel beszélte a zamorai nyelvet. – Sokat hallottam már erről a toronyról. Mi a titka?

A fickó viselkedése nem tűnt fenyegetőnek, a kothi bátorságát pedig megnövelte a sör hatása, és hallgatóságának nyilvánvaló rokonszenve. Fontoskodva pöffeszkedett.

– Az Elefánt Tornyának titka? – kiáltotta. – Hisz még a bolondok is tudják, hogy Yara, a pap lakik benne a hatalmas drágakővel, amit az emberek az Elefánt Szívének neveznek, és ez a kő a varázserejének a titka.

A barbár emésztette ezt egy darabig.

– Láttam ezt a tornyot – mondta. – Egy kert közepén helyezkedik el, a város fölé nyúlik, és magas falak veszik körül. Nem láttam őröket. A falakat könnyen meg lehet mászni. Miért nem lopta még el senki ezt a titokzatos drágakövet?

A kothi ellátottá a száját a másik együgyűségén, majd gúnyos hahotára fakadt, és a többiek csatlakoztak hozzá.

– Nézzétek ezt a pogányt! – bömbölte. – El akarja lopni Yara drágakövét!... Ide figyelj, pajtás – mondta, és baljóslatúan fordult a másikhoz. – Feltételezem, hogy valamelyik északi barbár törzsből...

– Kimmériai vagyok – felelte a külhoni, egyáltalán nem barátságosan. A válasz és annak mibenléte keveset mondott a kothinak; messzi délen, Shem határainál fekvő királyságban élt, csak homályosan ismerte az északi fajokat.

– Akkor hegyezd a füled, és tanulj bölcsességet, pajtás! – mondta, és ivókupáját a zavarba hozott ifjú felé emelte. – Tudd meg, hogy Zamorában, és főképpen e városban, merészebb tolvajok élnek, mint bárhol másutt a világon, még a kothiak sem érnek fel velük. Ha halandó ember képes lenne ellopni azt a drágakövet, biztos lehetsz benne, hogy már réges-rég elcsenték volna. Azt mondod, átmászol a falon... de amint átmászol, máris azt kívánod, bár ne tetted volna. Egyszerű az oka, hogy nincsenek őrök... merthogy nem emberek őrzik. De az őrszobában, a torony alsó szintjén vannak katonák, és mégha esetleg átjutnál is azokon a lényeken, amik éjszaka a kertben mászkálnak, át kell verekedned magad a katonákon, mert a drágakő valahol fent a toronyban rejtezik.

– De ha az ember már átjutott a kerten – vitatkozott a kimmériai –, miért ne tudná a toronyban lévő drágakövet felülről megszerezni, és így elkerülni a katonákat?

A kothi megint csak ellátottá a száját.

– Ezt hallgassátok! – kiáltotta gúnyosan. – Ez a barbár egy sas, aki fel bír repülni a torony ékköves peremére, amely alig ötven méternyire van a földtől, lekerekített oldalai vannak, melyek síkosabbak, mint a csiszolt üveg!

A kimmériai körülnézett, zavarba jött a megjegyzést követő, felcsattanó gúnyos röhögéstől. Ő egyáltalán nem találta humorosnak, és túl új volt számára a civilizáció, hogy felismerje az udvariatlanságot. A civilizált emberek udvariatlanabbak, mint a vadak, mivel tudják, gúnyolódhatnak anélkül, hogy széthasítsák a koponyájukat, mint általában a barbárok közt történik. Zavarba jött és bosszankodott. Minden bizonnyal megszégyenülten oldalgott volna el, ha a kothi tovább nem piszkálja.

– Gyerünk, gyerünk! – kiáltotta az. – Meséld el ezeknek a szerencsétleneknek, akik már a te születésedkor is tolvajok voltak, meséld csak el nekik, hogyan lopnád el a drágakövet!

– Mindig van rá mód, ha a vágy bátorsággal párosul – vetette oda a kimmériai kurtán.

A kothi ezt személyes sértésnek fogta fel. Arca kivörösödött a dühtől.

– Micsoda? – bömbölte. – Oktatni próbálsz bennünket, és azt állítod, gyávák vagyunk? Lódulj, tűnj a szemem elől! – vadul megtaszította a kimmériait.

– Gúnyolni merészelsz, aztán kezet emelsz rám? – csikorogta a barbár. Dühe azonnal magasra csapott, és a lökést egy pofonnal viszonozta, amellyel gyötrőjét a gyalulatlan asztalnak csapta. A sör kifröccsent a kupából; a kothi felordított haragjában, és kardot rántott.

– Pogány kutya! – bömbölte. – Ezért átszúrom a szíved!

Acél villant, és a csőcselék sietve félrehúzódott az útból. Siettükben feldöntötték az egyetlen gyertyát, és a bűnbarlang sötétségbe borult, amelyben feldöntött bútorok recsegése, futó lábak dobogása, kiáltások, egymásba botló emberek szitkozódása hallatszott, meg egyetlen fülhasogató üvöltés, amely megszakadt, mintha elvágták volna. Mikor gyertyát gyújtottak, a legtöbb vendég már kiszökött az ajtón meg a törött ablakokon, a többiek pedig boroshordók és asztalok alatt kuporogtak. A barbár eltűnt; a szoba közepe üres volt, eltekintve a kothi átszúrt testétől. A kimmériai, a sötétben és a zűrzavarban, a barbárok tévedhetetlen ösztönével szúrta le ezt az embert.

A homályos fények és a mulatozás zaja elmaradtak a kimmériai mögött. Ledobta tépett zekéjét, és egy szál ágyékkötőben, szandálban járt. Egy nagy tigris hajlékony könnyedségével mozgott, acélos izmai fodrozódtak barna bőre alatt.

Beért a város templomok számára fenntartott részébe. Mindenfelé fehéren csillogtak a csillagfényben Zamora furcsa istenségeinek szentélyei – hószínű márványoszlopok, aranykupolák, ezüstös boltívek. Conan nem zavartatta magát felőlük; tudta, hogy Zamora vallása, mint a civilizált, rég letelepedett népnél szinte minden, bonyolult, összetett, és elvesztette hajdani jelentését az előírások és rítusok szövevényében. Egykor órákon át kuporgott a filozófusok udvarán, hallgatva a teológusok és tanárok fejtegetéseit, és összezavartan távozott; csak egy valamiről győződött meg biztosan: hogy valamennyiüket alaposan fejbe vághatták.

Az ő istenei egyszerűek és érthetőek; Crom köztük a legfőbb: egy nagy hegyen él, ahonnan végzetet és halált oszt. Hasztalan Cromhoz imádkozni, mivel ő sötét, vad isten, aki gyűlöli a gyengéket. De az embert születésekor bátorsággal, elszántsággal és lehetőséggel ruházza fel, hogy megölje az ellenségeit, és a kimmériai szerint ez a volt legtöbb, amit az isten tőle elvárhat.

Szandálos lába nem ütött zajt a csillogó kövezeten. Egyetlen őr sem járt erre, mert még a mauli tolvajok is kerülték a templomokat, ahol különös végzet érte utol a szentségtörőket. Előtte derengett az Elefánt Tornya. Eltöprengett rajta, vajon miért nevezik így. Senki sem tudta. Sosem látott még elefántot, de annyit azért tudott, hogy egy roppant nagy állat, amelynek elöl is, hátul is van farka. Ezt egy vándor shemitától hallotta, aki esküdött rá, hogy ezrével látott ilyen állatokat a hyrkánok földjén; de mindenki tudja, milyen hazugok a shemiták. Bárhogy legyen is, Zamorában nincsenek elefántok.

A torony csillámló szára fagyosan nyújtózott a csillagok felé. Nappal olyan vakítóan fénylik, hogy csak kevesen képesek elviselni a ragyogását, és az emberek azt mondják, ezüstből épült. Kör alakú, nyúlánk henger volt, ötven méter magas, és a pereme tündökölt a csillagfényben a belerakott ékkövektől. A torony egy kert imbolygó, egzotikus fáitól körülvéve, jóval a város szintje fölé emelkedett. Magas fal kerítette be ezt a kertet, és a falon kívül még egy alacsonyabb is húzódott. Egyetlen fény sem világított; mintha a toronyban nem lettek volna ablakok – legalábbis a belső fal szintje fölött nem. Csak a fenti ékkövek szikráztak fagyosan a csillagfényben.

Sűrű bozót nőtt az alacsonyabb, külső fal tövében. A kimmériai közelebb húzódott, megállt az akadály előtt, és felmérte a tekintetével. Magas, de ha felugrik, el tudja kapni a tetejét az ujjaival. Onnan már gyerekjáték lesz felhúzódzkodni és átlendülni. Nem kételkedett benne, hogy a belső falon is átjut hasonló módon. De elbizonytalanodott a gondolatra, hogy milyen veszélyek várhatnak rá belül. Ezek a népek különösek és rejtélyesek voltak a számára; nem az ő fajtájához tartoztak mégcsak nem is ahhoz a vérhez, mint a legtöbb nyugati brithun, nemediai, kothi és aquilóniai. Hallott már hasonló rejtélyekről a múltban. Zamora népe ősi eredetű, és Conan tapasztalata szerint nagyon gonosz.

Yarára gondolt, a főpapra, aki szokatlan ítéleteket hozott ebben az ékköves toronyban, és a kimmériai haja égnek állt, amikor eszébe jutott a történet, amit egy részeg apród mesélt – hogy Yara az arcába nevetett egy ellenséges hercegnek, feltartott egy izzó, gonosz drágakövet, és vakító sugarak lövelltek elő az istentelen ékkőből. A fény elnyelte a herceget, az sikoltozott, lerogyott, és egy aszott, megfeketedett halommá zsugorodott, majd fekete pókká változott, amely összevissza szaladgált a teremben, amíg Yara agyon nem taposta.

Yara ritkán jön elő mágikus tornyából, és mindig rosszat forral valamely emberre vagy népre. Zamora királya jobban fél tőle, mint a haláltól, és örökösen részeg, mert józanul képtelen volna elviselni. Yara nagyon öreg – az emberek szerint több évszázada él, és még sokáig is fog a drágakő jóvoltából, amelyet az emberek az Elefánt Szívének neveznek. Emiatt hívják az épületet az Elefánt Tornyának.

A kimmériai ezekben a gondolatokban elmélyedve gyorsan a falhoz simult. Valaki járkált a kertben megfontolt léptekkel. Acél csörrenése hallatszott. Tehát mégis őrök vannak a kertben. A kimmériai várt, várta, hogy hallja, amint újra elhalad előtte; de a rejtélyes kertet csend uralta.

A kíváncsiság végül erőt vett rajta. Könnyed ugrással megragadta a fal szegélyét, fél kézzel felhúzódzkodott. Hason fekve a széles peremen lenézett a falak közti tágas területre. A közelében nem nőtt bozót, bár a belső fal alatt gondosan nyírt bokrok sorakoztak, a sima pázsit odáig csillagfényben fürdött, és valahol a közelben szökőkút csörgedezett.

A kimmériai óvatosan leereszkedett a belső oldalon, kivonta a kardját, és körülnézett. Vad idegesség rázta meg, hogy így, védtelenül áll a puszta csillagfényben. A fal árnyékában fürgén a fordulóig osont, míg a kinézett bokrokkal szemközt nem ért. Majd gyorsan odafutott, megbotlott, és majdnem átesett egy testen, amely a bokrok szélénél hevert kinyúlva.

Gyors pillantás jobbra, balra: ellenség sehol, legalábbis látható nem. Közel hajolt, hogy megvizsgálja a testet. Éles szeme még e homályos csillagfényben is jól látta, hogy egy erős felépítésű férfi az, a zamorai királyi őrség ezüstös páncéljában meg forgós sisakjában. Pajzs meg lándzsa hevert a közelében, és első pillantásra látszott, hogy megfojtották. A barbár kényelmetlenül tekintett körül. Tudta, hogy ez az az őr lehet, akit hallott elhaladni a rejtekhelye mellett a falnál. Csak rövid idő telt el azóta, de azalatt ismeretlen kezek nyúltak ki a sötétből, és kiszorították a katonából az életet.

A homályba meresztette a szemét, és valami mozgást észlelt a bokrok között a fal közelében. Nem ütött nagyobb zajt, mint egy lopakodó párduc, a követett egyén mégis meghallotta. A kimmériai egy hatalmas test körvonalait pillantotta meg a fal közelében, és megkönnyebbülést érzett, hogy legalább ember; aztán a fickó gyorsan megperdült, elakadt a lélegzete, és úgy tűnt, megijedt. Ökölbe szorított kézzel máris előrelendült, aztán hátrahőkölt, ahogy a kimmériai pengéjén csillagfény villant. Egy feszült pillantig egyikük sem szólt, ugrásra készen álltak.

– Te nem katona vagy – sziszegte végül az idegen –, hanem tolvaj, akárcsak én.

– És ki vagy te? – suttogta gyanakodva a kimmériai.

– Taurus, Nemediából.

A kimmériai leengedte a kardját.

– Hallottam rólad. Az emberek a tolvajok hercegének hívnak.

Halk nevetés volt a válasz. Taurus olyan magas volt, mint a kimmériai, és súlyosabb; nagy hasú volt és kövér, de minden mozdulata erőt sejtetett, éles szeméből életerő sugárzott még a csillagfényben is. Mezítláb volt, és szabályos közönként összetekert, vékony, erős kötél volt nála.

– Ki vagy? – suttogta.

– Conan, a kimmériai – felelte a másik. – Azért jöttem, hogy megtaláljam a módját, miként lopjam el Yara ékkövét, melyet az Elefánt Szívének neveznek.

Conan érzékelte, hogy a férfi nagy hasa rázkódik a nevetéstől, de nem gúnyosan.

– Belre, a tolvajok istenére! – sziszegte Taurus. – És én még azt hittem, csak én merészelem megkísérelni ezt a behatolást. És még ezek a zamoraiak nevezik magukat tolvajoknak... eh! Conan, tetszik a karakánságod.

Sosem dolgoztam még senkivel ezelőtt, de Belre mondom, ha akarod, próbáljuk meg együtt.

– Ezek szerint te is a kőért jöttél?

– Mi másért? Hónapokig tervezgettem, de ahogy elnézlek, te hirtelen elhatározásból cselekedtél, barátom.

– Te ölted meg a katonát?

– Persze. Amikor a kert túloldalán járt, átugrottam a falon. Elrejtőztem a bokrok közt; meghallotta, vagy azt hitte, hogy hallott valamit. Mikor idebotorkált, nem volt nagy ügy mögé óvakodni, hirtelen megragadni a nyakát, és kiszorítani a szuszt ebből az ostobából. Olyan volt, mint a legtöbb ember: félig vak a sötétben. A jó tolvajnak olyan legyen a szeme, mint a macskáé.

– Elkövettél egy hibát – mondta Conan. Taurus szeme haragosan megvillant.

– Én? Én hibát? Lehetetlen!

– Be kellett volna húznod a testet a bokrok közé.

– Mondja a kezdő a szakma mesterének. Éjfélig nem váltják az őrt. Ha valaki mégis keresni kezdi, és megtalálja a testét, a hírt üvöltve azonnal Yarához rohan, és lesz időnk elmenekülni. Ha nem találnák meg, elkezdik átkutatni a bokrokat, és elkapnak bennünket, mint a csapdába esett nyulakat.

– Igazad van – ismerte el Conan.

– Úgy van. Most figyelj! Erre az átkozott fecsegésre vesztegetjük az időt. A belső kertben nincsenek őrök... mármint emberi őrök, azonban még veszedelmesebb őrzői vannak. Miattuk nem mertem nekivágni sokáig, de végül kieszeltem egy módot, hogyan intézzem el őket.

– És a torony aljában lévő katonák?

– A vén Yara a fenti szobákat lakja. Arrafelé megyünk... és jövünk is, remélem. Ne kérdezd, hogyan! Találtam rá módot. A torony teteje felől surranunk le, és megfojtjuk a vén Yarát, mielőtt egyetlen átkozott varázslatát ránk mondhatná. Legalább megpróbáljuk; előfordulhat, hogy pókká vagy békává változunk, de ha nem, akkor gazdagok és hatalmasak leszünk. Minden jó tolvajnak tudnia kell vállalni a kockázatot.

– Vállalok annyit, mint bárki – mondta Conan, és lehúzta a szandálját.

– Akkor hát kövess! – Taurus megfordult, felugrott, elkapta a fal peremét, és felhúzódzkodott. Termetét figyelembe véve a ruganyossága elképesztő volt; valósággal felcsússzant a fal tetejére. Conan követte, hasra feküdt a fal széles tetején, és óvatosan suttogtak.

– Nem látok fényt – motyogta Conan. A torony alja pontosan olyan volt, mint a kertben kívülről látható része. Egy tökéletesen zárt, csillogó henger, látható nyílások nélkül.

– Ügyesen megalkotott ajtói és ablakai vannak – felelte Taurus –, de most zárva. A katonák a fentről beáramló levegőt lélegzik.

A kert olyan volt, mint egy roppant árnyéktó, ahol pelyhes bokrok és alacsony, terjeszkedő fák hullámzottak sötéten a csillagfényben. Conan óvatos lelke érezte a lesben álló veszedelem jelenlétét. Láthatatlan szemek égő tekintetét érezte, és megszimatolt egy szagot, amitől a szőr ösztönösen felborzolódott a tarkóján, mint ahogy a vadászkutya szőre felborzolódik ősi ellensége szagára.

– Kövess! – suttogta Taurus. – Maradj mögöttem, ha kedves az életed!

A nemediai egy rézcsövet húzott elő a derékövéből, és könnyedén leugrott a falon belüli pázsitra. Conan máris követte, kardját készen tartotta, de Taurus hátrébb tolta, és ő maga sem mutatott hajlandóságot továbbmenni. Egész viselkedése feszült várakozásról árulkodott, és tekintete, akárcsak Conané, a pár méterre lévő bozótos árnyas sűrűjét fürkészte. A bozótos remegett, bár a szél elült. Aztán hirtelen nagy szempár izzott fel a hullámzó árnyak közt, és mögötte más szikrák is csillantak a sötétben.

– Oroszlánok! – motyogta Conan.

– Aha. Nappal földalatti barlangokban tartják őket a torony alatt. Ezért nincsenek őrök ebben a kertben.

Conan sietve számolta a szemeket.

– Öt látszik, és lehet még több is a bokrok közt. Azonnal támadni fognak...

– Maradj csendben! – sziszegte Taurus. Ellépett a faltól, olyan óvatosan, mintha borotvákon járna, és felemelte a vékony csövet. Halk morgás támadt az árnyékban, és a lángoló szempárok egyre közeledtek. Conan szinte látta a nyáladzó pofákat, a homokszínű testeket csapkodó, bojtos farkakat. A levegőben növekedett a feszültség – a kimmériai megmarkolta a kardját, várta a támadást, és a hatalmas testek ellenállhatatlan rohamát. Ekkor Taurus az ajkához emelte a cső végét, és erősen belefújt. Hosszú, sárgás porsugár lövellt ki a cső másik végéből, sűrű, zöldessárga felhővé duzzadt, a bozótra telepedett, és eltakarta az izzó szemeket.

Taurus sietve visszafutott a falhoz. Conan értetlenül bámulta. A sűrű felhő beburkolta a bokrokat, és nem hallatszott zaj felőlük.

– Mi az a köd? – kérdezte a kimmériai nyugtalanul.

– Halál! – sziszegte a nemediai. – Ha szél támad, és visszafújja ránk, át kell másznunk a falon. De nem, szélcsend van, és a por felhője mindjárt szétoszlik. Várj, amíg teljesen eltűnik. Belélegezni halálos.

Már csak kísérteties sárga foszlányok lebegtek a levegőben; majd azok is eltűntek, és Taurus intett a társának, hogy mehetnek. A bokrok felé osontak, és Conannak elállt a lélegzete. Az árnyékban kinyújtózva öt nagy homokszínű test hevert. Fenyegető szemük tüze kialudt örökre. Édeskés, émelyítő illat lebegett a levegőben.

– Nyikkanás nélkül múltak ki! – motyogta a kimmériai. – Taurus, mi volt az a por?

– Fekete lótuszból készült, melynek virágai Khitaj elveszett dzsungeleiben nyílnak, ahol csak sárga koponyájú Yun-papok élnek. E virágok azonnal halált hoznak arra, aki megszagolja őket.

Conan letérdelt a nagy testek mellé, meggyőződött róla, hogy már valóban nem árthatnak. A fejét rázta; az egzotikus vidékek varázslata rejtélyesnek és rettenetesnek hat észak barbárai számára.

– Miért nem ölöd meg a toronybeli katonákat ugyanezzel a módszerrel? – kérdezte.

– Mert mindössze ennyi porom volt. Ennek megszerzése is olyan tett volt, amely önmagában elég lenne, hogy híressé tegyen a világ tolvajai között. Egy Stygiába tartó karavánból loptam el. A port tartalmazó aranyszálas erszényt az azt őrző, összetekeredett kígyó tekercsei közül emeltem ki anélkül, hogy felébresztettem volna. De Bel nevére, gyerünk már! Egész éjjel fecsegni fogunk?

Keresztülsurrantak a bozóton a torony csillogó lábához, és ott Taurus csendet parancsoló mozdulattal kibontotta összetekert kötelét, amelynek az egyik végén erős acél kampó volt. Conan megértette a tervét, és nem tett fel kérdéseket. A nemediai nem sokkal a kampó alatt ragadta meg a kötelet, és pörgetni kezdte a feje fölött. Conan a sima falhoz nyomta a fülét, és hallgatózott, de nem hallott semmit. A benti katonák nyilván nem gyanították a behatolók jelenlétét, hiszen nem ütöttek több zajt, mint a szél szöszmötölése a fák között. De a barbáron különös idegesség vett erőt; talán csak a mindent átható oroszlánszagtól.

Taurus erőteljes karmozdulattal hajította el a kötelet. A kampó nehezen leírható, sajátságos ívben repült felfelé, és eltűnt az ékköves perem mögött. Nyilván szilárdan beakadhatott, mert sem óvatos rángatásra, sem az azt követő erőteljes rántásra nem csúszott meg.

– Első dobásra siker – mormolta Taurus. – Én...

Conan vad ösztönétől hajtva hirtelen megperdült; a rá leselkedő halál nem csapott zajt. A kimmériai egy röpke pillanat erejéig hatalmas, bundás testet látott, amint a csillagok felé rugaszkodik, és halálos csapásra készül. Egyetlen civilizált ember sem bírt volna fele olyan gyorsan cselekedni, mint a barbár. Kardja hidegen villant a csillagfényben, ahogy kétségbeesetten minden erejét beleadta a mozdulatba. Ember és állat együtt zuhant el.

Taurus suttogva, összefüggéstelenül átkozódott, a testek fölé hajolt, és látta, hogy társa végtagjai mozognak, ahogy próbál kikászálódni a rajta heverő, ernyedt test roppant súlya alól. Az ijedt nemediai egy pillantással látta, hogy az oroszlán kimúlt, koponyája kettészelve tátongott. Megemelte a tetemet, Conan kibújt alóla, és vértől csöpögő kardját szorongatva feltápászkodott.

– Megsérültél? – lehelte Taurus, még mindig a villámgyorsan lejátszódott jelenet hatása alatt.

– Cromra, nem! – felelte a barbár. – De olyan közel álltam hozzá, mint egykor a vad életben. Miért nem bömbölt ez az átkozott bestia támadás közben?

– Ebben a kertben minden oly különös – mondta Taurus. – Az oroszlánok csendben támadnak... és ilyen minden más veszedelem. De gyere... kevés zajt ütöttél öles közben, a katonák azonban meghallhatták, hacsak nem alszanak vagy részegek. Ez a fenevad a kert túlsó részében tartózkodhatott, s így megmenekült az illatos haláltól. Valószínűleg nincsenek többen. Fel kell másznunk ezen a kötélen... szükségtelen kérdezni egy kimmériaitól, hogy tud-e mászni.

– Amennyiben elbírja a súlyomat – mordult föl Conan, és kardját a fűbe törölte.

– Az enyém háromszorosát is megbírja – felelte Taurus. – Halott asszonyok hajából fonták, amit a sírjukból vettem ki éjfélkor, és upászfa halálos nedvében áztattam, hogy erős legyen. Én megyek elöl... maradj a nyomomban!

A nemediai megragadta a kötelet, lábával átkulcsolta, és mászni kezdett; úgy kúszott, mint egy macska, meghazudtolta testének látszólagos esetlenségét. A zsineg ingott és megfeszült, de a mászókat ez nem zavarta; mindketten nehezebb feladattal is megbirkóztak már ezelőtt. Az ékköves perem magasan csillogott fölöttük, kiugrott a körkörös falból úgy, hogy a kötél alig harminc centire lógott a torony oldalától – s ez a tény nagyban hozzájárult a könnyű mászáshoz.

Egyre feljebb jutottak, a város fényei egyre távolabb és távolabb fénylettek alant, a csillagokat pedig mindinkább elhomályosították a perem mentén ragyogó drágakövek. Taurus felnyúlt, megragadta a perem szegélyét, felhúzódzkodott, és átlendült. Conan egy pillanatig elidőzött a peremnél, mert elbűvölték a hatalmas, hidegfényű drágakövek, melyek csillogásától káprázott a szeme – csillámló ezüstbe rakott gyémántok, rubinok, smaragdok, zafírok, türkizek, holdkövek olyan sűrűn, mint a csillagok. Messziről egyetlen lüktető, fehér ragyogássá olvadtak; de most ilyen közelről a szivárvány minden színében tündököltek, és szinte megbabonázták sziporkázásukkal.

– Mesés vagyon hever itt, Taurus – suttogta; de a nemediai türelmetlenül válaszolt.

– Gyerünk már! Ha megszereztük a Szívet, itt minden a miénk lesz.

Conan átmászott a tündöklő peremen. A torony tetejének szintje valamivel lentebb volt a drágaköves szegélynél. Sima volt, valami aranyberakásos, sötétkék anyagból készült, amelyen megcsillant a csillagfény, és az egész olyannak tűnt, mint egy csillogó aranyporral beszórt, széles zafírlemez. Túlnan, mint ahol felmásztak, egyfajta házikó látszott a tetőre építve. Ugyanabból az ezüstös anyagból készült, mint a toronyfal, kisebb ékkövekből kirakott jelekkel díszítve; egyetlen ajtaja aranyból volt, melynek drágaköves pikkelyverete fagyosan csillogott.

Conan még egy utolsó pillantást vetett a messze lenn elterülő, lüktető fényóceánra, aztán Taurusra nézett. A nemediai felhúzta a kötelét, és összetekerte. Mutatta Conannak, hova akadt be a kampó – majdnem ujjhegynyi bemélyedés látszott a perem belső oldalán egy hatalmas, lángszínű ékkő alatt.

– A szerencse újra velünk volt – mormolta. – Az ember azt hihetné, hogy az együttes súlyunknak ki kellett volna tépnie azt a követ. Utánam! A kaland igazán veszélyes része csak most kezdődik. A kígyó fészkében vagyunk, és nem tudhatjuk, hol lapul.

Lopakodó tigrisekként osontak a sötéten fénylő padló túlrészére, és megálltak a szikrázó ajtó előtt. Taurus fürge és óvatos mozdulattal megbökte. Az ajtó nem állt ellen, és ők ugrásra készen néztek be. A nemediai válla fölött Conan egy csillogó helyiséget látott: falait, mennyezetét és padlóját hatalmas, fehér ékkövek díszítették, ragyogón bevilágították, és úgy tűnt, odabenn ez az egyetlen fényforrás. Mozgásnak nyomát sem látták benne.

– Mielőtt végleg elvágjuk magunk mögött a visszavonulási lehetőséget – sziszegte Taurus –, menj vissza a peremhez, és jó alaposan néz körül; ha egyetlen katonát is látsz járkálni a kertben, vagy valami gyanús mozgást észlelsz, térj vissza és szólj nekem! Odabenn várlak.

Conan ebben nem sok ésszerűséget látott, és társát illetően halvány gyanú ébredt óvatos lelkében, de engedelmeskedett Taurusnak. Alig fordult el, a nemediai máris besurrant az ajtón, és behúzta maga mögött. Conan körbelopódzott a torony pereme mentén, és anélkül tért vissza a kiindulópontjához, hogy bármi gyanús mozgást észlelt volna a bizonytalanul hullámzó, lenti lombtengerben. Az ajtón túlról fojtott kiáltás hallatszott.

A kimmériai villámgyorsan előreugrott – a csillogó ajtó kivágódott, és keretében Taurus alakja rajzolódott ki a hideg ragyogásban. Megingott, ajka szétnyílt, de csak száraz hörgés tört elő torkából. Az aranyajtó után kapva kitántorgott a tetőre, aztán torkát markolászva elzuhant. Az ajtó becsapódott mögötte.

Conan sarokba szorított párducként kuporogva semmit sem látott a szobában a megsebzett nemediai mögött abban a rövidke pillanatban, amíg az ajtó részben nyitva volt – legfeljebb, ha nem csak fényjáték tévesztette meg, mintha egy árnyék suhant volna át a csillogó padlón. Taurust semmi sem követte a háztetőre, így hát Conan a férfi fölé hajolt.

A nemediai tágra nyílt, üveges szemmel meredt fel, és tekintetében rettenetes zavarodottság lakozott. Kezével a torkát markolászta, nyáladzott és hörgött; hirtelen megmerevedett, és a megdöbbent kimmériai tudta, hogy meghalt. És érezte, Taurus anélkül halt meg, hogy megtudta volna, miféle halál sújtott le rá. Conan értetlenül meredt a rejtélyes aranyajtóra. Abban az ékkövektől csillogó falú, üres szobában a halál olyan gyorsan és rejtélyesen érte utol a tolvajok hercegét, mint ahogy ő bánt el a kertben az oroszlánokkal. A barbár óvatosan végighúzta kezét a férfi félmeztelen testén, kereste a sebet. Az egyetlen külsérelmi nyom a vállai között látszott, magasan fenn, bikanyaka kezdeténél – három parányi sebhely; mintha három szöget vertek volna be a húsába, és húztak volna ki belőle. E sebek széle megfeketedett, és máris rothadás szaga érződött. Mérgezett dárdák, gondolta Conan – de akkor még a sebben kellene lenniük.

Óvatosan az aranyajtóhoz osont, betaszította, és benézett. A szoba üresen tátongott, miriád drágakő lüktető, hideg fényében fürdött. A mennyezet középpontjánál érdekes jel látszott – egy fekete, nyolcszögletű ábra, melynek közepén a többi ékkő fehér fényével ellentétben vörösen lángoló drágakövek szikráztak.

A szoba túloldalán újabb ajtó nyílt, hasonlatos ahhoz, amelyikben Conan állt, de nem díszítették pikkelyszerű vesétek. Abból az ajtóból jött a halál? És miután lesújtott áldozatára, ugyanarra vonult vissza?

A kimmériai belépett a szobába, és bezárta az ajtót maga mögött. Meztelen talpa nem ütött zajt a kristálypadlón. Ebben a helyiségben nem voltak székek vagy asztalok, csak három-négy, aranyszálakkal kígyószerű mintára szőtt, selyemdívány meg néhány ezüstbevonatú mahagóni láda. Egy részüket súlyos aranylakatok zárták; mások hátravetett, faragott fedéllel nyitva álltak, feltárva ezzel egy rakás drágakövet, a pompa oly sziporkázó orgiáját, mely elkápráztatta a kimmériai szemét. Conan halkan szitkozódott; ezen az éjjelen máris több kincset látott, mint amennyi szerinte a világon létezik, és megszédült a gondolatra, mennyit érhet az a drágakő, amelyre áhítozott.

Már a szoba közepén állt, óvatosan eltartott fejjel, kinyújtott karddal előre akart hajolni, amikor újra nesztelen veszedelem csapott le rá. Csak a csillogó padlón átsuhanó árnyék figyelmeztette, és csak ösztönös oldaltvetődése mentette meg az életét. Villanásnyi időre szőrös, fekete rémséget pillantott meg, mely összecsattanó, habzó agyarakkal zúgott el mellette, és valamit csupasz vállára fröccsentett; égetett, mint a pokol folyékony tüzének cseppje. Magasra emelt karddal szökkent hátra. Látta, hogy a szörnyeteg a padlónak csapódik, megperdül, és megdöbbentő sebességgel lódul feléje egy roppant méretű fekete pók, amilyet legfeljebb lidércálomban lát az ember.

Akkora volt, mint egy disznó, és nyolc vastag, szőrös láb lökte el az óriási testet a padlótól nyaktörő iramban; nyolc gonoszul csillogó szemében iszonyú intelligencia fénylett. Agyarairól méreg csöpögött, és Conan tudta abból a néhány cseppből, mely a vállára fröccsent, amikor a lény elhibázta a támadását, hogy gyors halált hordoz. Ez volt a gyilkos, mely leereszkedett a magasból, a mennyezet közepén lévő pókhálóból a nemediai nyakára. Milyen ostobák voltak, amiért nem sejtették, hogy a felső szobákat is legalább úgy őrzik, mint az alsókat!

Ezek a gondolatok villanták át kurtán Conan tudatán, miközben a szörny rárontott. A kimmériai felugrott, és a lény elrohant alatta, megperdült, és máris újra támadott. Most egy gyors oldalszökkenéssel kerülte el a rohamot, és visszafelé csapott, akár egy macska. Kardja leszelte az egyik szőrös lábat, és éppen hogy csak sikerült megmenekülnie, ahogy a szörnyűség pokolian összecsattintva agyarait, feléje kapott. De a teremtmény nem nyomult utána; megfordult, végigkotort a kristály padlón, felfutott a falon a plafonra, ott kuporgott egy pillanatig, és ördögien gonosz, vörös szemével őt bámulta. Aztán nyálkás, szürke szálat húzva maga után, figyelmeztetés nélkül kilőtte magát a levegőbe.

Conan hátralépett, hogy elkerülje a lezúduló testet majd kétségbeesetten előrevetette magát, épp időben, hogy kibújjon a repülő pókszál elől. Felismerte a szörnyeteg szándékát, és az ajtó felé ugrott, de a lény gyorsabb volt, és egy ragadós szálat keresztülhúzva az ajtón, bebörtönözte. Conan nem merte elvágni a kardjával; tudta, hogy az anyag azonnal a pengéhez ragadna; és mire kiszabadíthatná, az ördög a hátába mélyesztené az agyarait.

Ekkor elkeseredett játékba fogott, az ember esze és gyorsasága mérkőzött az óriáspók ördögi ravaszságával és sebességével. Az már nem kotort felé a padlón közvetlen rohammal, és nem is lőtte ki feléje a testét a plafonról. Összevissza száguldozott a plafonon meg a falakon, próbálta körbevenni a férfit a hosszú, nyúlós, szürke pókszál hurkokkal, melyeket pokoli pontossággal hajított. Ezek a fonalak kötélnyi vastagok voltak, és Conan tudta, hogy ha egyszer köré csavarodnak, kétségbeesett erőfeszítése sem lesz elég, hogy kiszabaduljon, mielőtt a szörnyeteg lecsap rá.

Ez az ördögi tánc kimondott csendben folyt a terem teljes szélességében, és csak a férfi zihálása, csupasz lábának halk csoszogása, meg a rémség agyarainak kasztanyettaszerű csattogása hallatszott. A szürke fonál nagy tekercsekben hevert a padlón, rátapadt a falra, befonta a kincsesládákat, a selyemdíványokat, és sötét füzérekben lógott a drágaköves mennyezetről. Conant egyelőre megóvta villámgyors szeme és a fürgesége, de a nyúlós hurkok olyan közel zúgtak el mellette, hogy szinte súrolták meztelen bőrét. Tudta, hogy nem lesz képes állandóan elkerülni őket; nem csak a plafonról himbálódzó füzérekre kell figyelnie, de a padlón is rajta kell tartania a szemét, különben megbotlik az ott heverő tekercsekben. Előbb vagy utóbb egy ragadós hurok köréje fog csavarodni, akár egy kígyó, és akkor ott áll majd beburkolva, mint egy selyemgubó, és ki lesz szolgáltatva a szörnyeteg kényére.

A pók végigszáguldott a padlón, a szürke szál hullámzott mögötte. Conan felugrott – az ördög megkerült egy díványt, gyors fordulattal felszaladt a falon, a fonál, akár egy élő csáp felpattant a padlóról, és a kimmériai bokájára csavarodott. Conan maga elé kapta a kezét esés közben, kétségbesetten vergődött a hálóban, mintha hajlékony satuba fogták volna vagy egy óriáskígyó kapta volna el. A szőrös rém máris száguldott lefelé a falon, hogy végezzen áldozatával. Conan őrjöngve felkapott egy kincsesládát, és teljes erőből nekivágta. A súlyos láda telibe találta a fekete potrohot, és undorító, tompa roppanással a falhoz lapította. Véres, zöldes genny fröccsent szerte, és a szétzúzott test a szétrepedt kincsesládával együtt a padlóra hullott. Lángszínű drágakőrakás ömlött a szétroppantott, fekete testre; a szőrös lábak céltalanul rángatóztak, a haldokló szemek vörösen izzottak a tündöklő drágakövek között.

Conan körülnézett, de nem jelent meg újabb rémség, hát megpróbált kiszabadulni a pókhálóból. Az anyag állhatatosán tapadt a bokájához meg a kezéhez, de végül megszabadult tőle. Felvette kardját, és a szürke tekercseket, hurkokat kerülgetve a belső ajtó felé vette útját. Nem tudta, miféle rémségek leshetnek rá odabenn. A kimmériainak fortyogott a vére, és mivel már ilyen messzire hatolt és eddig túljutott minden veszélyen, elhatározta, hogy végigcsinálja a kalandot, bármily komor vége lesz is. És érezte, hogy az áhított drágakő nincs a csillogó kamrában oly gondatlanul szétszórtak között.

Letépte a belső ajtót bemocskoló hurkokat, és látta, hogy ez sincs zárva. Nem tudta, hogy a lenti katonák felfedezték-e már a jelenlétét. Nos, magasan fölöttük van, és ha a történeteknek hinni lehet, megszokták már, hogy különös zajokat hallanak felülről – vészjósló hangokat, gyötrődő kiáltásokat és rémült ordításokat.

Yarára gondolt, és egyáltalán nem volt nyugodt, amikor kinyitotta az aranyajtót. De csak egy lefelé vezető ezüst lépcsőt látott; a homályos megvilágítás forrását nem tudta megállapítani. Kardját markolva, nesztelenül indult lefelé. Nem hallott zajt, és hamarosan vérkövekkel kirakott elefántcsontajtóhoz ért. Hallgatózott, de belülről semmit sem hallott; csak furcsa, egzotikus illatot hordozó, ritka füstgomolyagok lebegtek fel a padló alól. Az ezüstlépcső tovább kanyargott lefelé, míg el nem tűnt a homályban, és ebből az árnyas kútból sem hallatszott nesz; az a hátborzongató érzése támadt, hogy egyedül van egy szellemektől és fantomoktól lakott toronyban.

Óvatosan megtaszította az elefántcsont ajtót, és az nesztelenül nyílt. Conan úgy bámult be a csillogó küszöbről, akár egy idegen környezetbe tévedt farkas; készen, hogy harcoljon vagy szökjön, ha kell. Aranykupolás, tágas szobát látott; a falak zöld jádéból voltak, az elefántcsontpadló nagyrészét vastag szőnyegek borították. Egy háromlábú aranyállványon heverő serpenyőből tömjénfüst szállt fel, mögötte pedig egy bálvány ült egyfajta márvány díványon. Conan szeme tágra nyílt; a szobor embertestű volt, meztelen és zöld színű; de a feje akár egy őrületes lidércálom. Az emberi testhez képest túl nagy; nem viselte magán az emberi nem jegyeit. Conan nézte az elálló füleket, a legörbülő ormányt, melynek mindkét oldalán aranygömbökben végződő agyarak meredeztek. A lény szeme csukva volt, mintha aludna.

Innen ered hát az elnevezés, az Elefánt Tornya, mert a lény feje pontosan olyan volt, mint amilyennek a shemita vándor az elefántot leírta. Ez Yara istene; tehát a drágakőnek is itt kell lennie. De a bálványban elrejtve? Hiszen a követ az Elefánt Szívének hívják.

Ahogy Conan tekintetét a mozdulatlan halványra szegezve előrelépett, a lény hirtelen kinyitotta a szemét! A kimmériai nyomban megdermedt. Ez nem szobor – hanem élőlény, ő pedig csapdába került a szobájában!

Hogy nem tört rá azonnal gyilkos őrjöngés, az csak rémületének mértékét mutatja, amely álltó helyében megbénította. Az ő helyében egy civilizált ember megpróbált volna abban a hiszemben menedéket találni, hogy megőrült; a kimmériainak eszébe sem jutott kételkedni az érzékeiben. Tudta, hogy az Ősi Világok egyik démonával áll szemtől szemben, és ez a felismerés megfosztotta minden érzékétől, a látását kivéve.

A szörnyeteg ormánya felemelkedett és tapogatózott, a topáz szemek világtalanul bámultak, és Conan rájött, hogy a szörny vak. Erre a gondolatra megelevenedtek az izmai, és csendesen az ajtó felé kezdett hátrálni. De a teremtmény meghallotta. Az érzékeny ormány feléje nyúlt, és Conant újra dermesztő rémület kerítette hatalmába, amikor a lény különös, dadogó hangon megszólalt; változatlan hangsúllyal, hangszínnel beszélt. A kimmériai tudta, hogy ez a száj nem emberi beszédre termett.

– Ki jár itt? Újra kínozni készülsz, Yara? Sohasem lesz már vége? Ó, Yag-kosha, sosincs vége a gyötrelemnek?

Könnycseppek gördültek a világtalan szemekből, és Conan pillantása a márvány díványon nyugvó végtagokra vetődött. És érezte, a szörnyeteg nem fog felállni, hogy rátámadjon. Ismerte a kínpad és az izzó parázs nyomait, és bár kemény lelkű volt, döbbenten állt a megnyomorított testrészek láttán, melyekről józan esze úgy vélte, hogy egykor ugyanolyan végtagok lehettek, mint az övéi. És hirtelen minden félelem és iszonyat kiszállt belőle, és nagy sajnálat váltotta fel. Nem tudta, miféle szörnyeteg ez, de szenvedéseinek látható volta oly rettenetes és szánalmas volt, hogy furcsa, fájdalmas szomorúság vett erőt a kimmériain, bár nem tudta miért. Csak azt érezte, hogy egy kozmikus tragédiát lát, és meggörnyedt a szégyentől, mintha az egész faj bűne szállna rá.

– Nem Yara vagyok – mondta. – Csak egy tolvaj. Nem bántalak.

– Jer közel, hogy megérinthesselek – mondta akadozva a teremtmény, és Conan félelem nélkül, leengedett karddal lépett közelebb. Az érzékeny ormány kinyúlt, végigtapogatta az arcát, a vállát, mint ahogy egy vak ember tapogatózik, és érintése könnyű volt, mint egy lányé.

– Te nem Yara pokoli fajtájához tartozol – sóhajtott a teremtmény. – A puszták tiszta, szilaj hevességét hordozod magadban. Ismerem néped a régi időkből. Más néven hívták őket egykoron, midőn még egy másik világ ékköves tornyai nyúltak a csillagokba. Véresek az ujjaid.

– Egy pók odafenn meg egy oroszlán a kertben suttogta Conan.

– Ma este embert is öltél – felelte a másik. – És odafönn szintén fekszik egy halott. Érzem; tudom.

– Aha – mormolta Conan. – Minden tolvajok hercege hever ott, holtan egy mérgező harapástól.

– És... így tovább! – A furcsa, nem emberi hang mintha halkan kántált volna. – Egy gyilkosság a kocsmában, egy gyilkosság a tetőn... tudom; érzem. A harmadik pedig oly varázslat lesz, amilyenről még Yara sem álmodik... ó, a megszabadító-varázslat, Yag zöld istenei!

Ismét potyogtak a könnyei, és az elkínzott test váltakozó érzelmek között rángatózott. Conan értetlenül nézte.

Aztán a görcsök elmúltak; a lágy, világtalan szem a kimmériai felé fordult, az ormány intett.

– Ó, ember, figyelj! – mondta a különös lény. – Ocsmány és iszonyú vagyok számodra, ugye? Nem, ne válaszolj; tudom! De te legalább olyan furcsának tűnnél a szememben, ha látnálak. Sok más világ létezik még a Földön kívül, és az élet sokféle alakot ölt. Nem vagyok sem isten, sem démon, hanem hús és vér, mint te magad, bár alkotóelemeink részben eltérnek, felépítésünk pedig sokban különbözik. Rettentő öreg vagyok, ó, puszták embere; réges-rég jöttem ezen bolygóra többedmagammal a világomról, Yag zöld planétájáról, mely örökkön e világegyetem peremén kering. Az űrt hatalmas szárnyakon szeltük át, és ezek a fénynél is sebesebben repítettek bennünket keresztül a kozmoszon.

Jönnünk kellett, mivel szembeszálltunk Yag királyaival, vereséget szenvedtünk, és számkivetettek lettünk. De sohasem térhettünk vissza, mert a Földön a szárnyunk lesorvadt a vállunkról. Külön telepedtünk le a földi lényektől. Furcsa és rettenetes létformákkal harcoltunk, amelyek akkor éltek a földön, féltek tőlünk, és nem háborgatták telepeinket a keleti homályos dzsungelekben. Láttuk, mint fejlődik ki az ember a majomból, és építi fel Valusia, Kamelia, Commoria fénylő városait, és a többit. Láttuk, mint inognak meg a pogány atlantisziak, piktek, lemúrok rohamai előtt. Láttuk, mint emelkednek meg az óceánok, és nyelik el Atlantiszt, Lemúriát meg a piktek szigeteit, és a civilizáció dicső városait. Láttuk, mint építik fel a Piktség és Atlantisz túlélői kőkori birodalmukat, és mint omlanak össze romokban véres háborúkban. Láttuk, mint zuhannak vissza a piktek barlanglakókká, az atlantisziak pedig újra majmokká. Láttuk, mint özönlenek déli irányba új vadak hódító hullámokban az északi sarkkör felől, hogy új civilizációt építsenek, új királyságokkal, melyeket Nemediának, Kothnak, Aquilóniának és hasonlónak neveztek el. Láttuk, mint bukkan fel a ti népetek új néven az atlantisziakból lett majmok őserdejéből. Láttuk, mint emelkednek ki újra a lemúrok leszármazottai, akik túlélték az özönvizet, újra felülemelkedtek a vadságon, és nyugat felé lovagoltak, mint hyrkánok. És láttuk, amint ez az ördögi faj, annak az ősi civilizációnak a túlélői, mely Atlantisz elsüllyedése előtt létezett, újra szárba szökken és virágzani kezd... ez az átkozott Zamorai Királyság! Mi mindezt láttuk, nem segítettük, nem akadályoztuk a megmásíthatatlan kozmikus törvényt, és egymás után haltunk meg; mert mi, yagik sem vagyunk halhatatlanok, habár életünk hossza bolygókéval, csillagzatokéval vetekszik. Végül magam maradtam, az ősi időkről álmodva Khitaj dzsungelba veszett, lerombolt templomában, ahol istenként imádott egy ősi, sárgabőrű faj. Aztán jött Yara, ki járatos a sötét tudományban, melynek gyökerei a barbarizmus napjain keresztül az Atlantisz elsüllyedése előtti időkbe nyúlnak vissza. Először a lábamhoz ült és bölcsességet tanult. De nem elégedett meg azzal, amit tanítottam neki, mert az fehérmágia volt, ő viszont a gonosz tudományra áhítozott, hogy rabszolgájává tegye a királyokat, és kielégíthesse pokoli vágyait. Nem akartam megtanítani neki semmit a fekete titkokból, melyekhez az eltelt eonok alatt nem önszántamból jutottam hozzá. De Yara agyafúrtabb volt, mint gondoltam. A sötét Stygia homályos sírboltjaiból előkotort fortéllyal rászedett, hogy kifecsegjek egy titkot, melyet nem szándékoztam elárulni; és saját erőmet fordította ellenem, a rabszolgájává tett. Ah, Yag istenei, azon óra óta keserű a sorsom! Elhozott Khitaj letűnt őserdejéből, hol szürke majmok táncoltak a sárga papok sípszavára, kik áldozati gyümölcsöt és bort helyeztek törött oltáraimra. Nem vagyok többé a kedves erdei nép istene – hanem egy emberformájú ördög rabszolgája.

Újra könnyek szöktek elő a világtalan szemekből.

– Bezárt ebbe a toronyba, melyet parancsára egyetlen éjszaka alatt építettem fel neki. Tűzzel és kínpaddal uralkodott rajtam, és különös, nem földi kínzásokkal, melyeket nem értenél meg. Gyötrelmemben már rég véget vetettem volna az életemnek, ha lett volna rá módom. De ő életben tartott megnyomorítva, megvakítva, összetörve, hogy teljesítsem az ocsmány parancsait. És háromszáz éve már, hogy teljesítem utasításait erről a márvány díványról, befeketítettem lelkem kozmikus vétkekkel, és átitattam bölcsességem bűnökkel, mivel nem volt más választásom. Mégsem tudta az összes ősi titkomat kifacsarni belőlem, és az utolsó ajándékom a Vér és Drágakő varázslata lesz. Mert érzem, hogy közeledik az idő. Te a Sors keze vagy. Könyörgök, vidd a követ, melyet ott találsz azon az oltáron!

Conan a jelzett arany és elefántcsont oltár felé fordult, és egy hatalmas, gömbszerű drágakövet emelt fel, mely olyan volt, mint egy vérszínű kristály; tudta, hogy ez az Elefánt Szíve.

– Most jöjjön a nagy mágia, a hatalmas varázslat, amilyet a föld nem látott még ezelőtt, és nem is lát újra millió, millió évezredig. Önnön véremmel idézem meg, a vérrel, mely az Űr roppant kékségében lebegő, álmodó Yag zöld mellén született. Fogd a kardod, ember, és vágd ki a szívem; szorítsd össze, hogy a vér rácsorogjon a vörös kőre. Aztán menj le ezen a lépcsőn, és lépj az ébenszobába, hol Yara ül gonosz lótuszálomba burkolózva. Szólítsd nevén, és felébred. Aztán tartsd felé ezt a drágakövet, és mondd neki: “Yag-kosha küldi utolsó ajándékát, az utolsó varázslatát." Aztán gyorsan tűnj el a toronyból! Ne félj, utad tiszta lesz. Az emberi élet nem yagi élet, s az emberi halál nem yagi halál. Szabadíts meg e megtört, vak húsbörtönből, és újra yagi yógi leszek, fényes hajnalcsillag; lesz szárnyam, mellyel repülhetek, lábam, mellyel táncolhatok, szemem, mellyel láthatok, kezem, mellyel törhetek.

Conan bizonytalanul közeledett, és Yag-kosha, avagy a yógi, mintha csak érzékelte volna a bizonytalanságát, mutatta, hova vágjon. Conan összeszorította a fogát, és mélyen beledöfte a kardot. Vér folyt a pengére meg a kezére, és a szörnyeteg megkezdte haláltusáját, majd csendesen hátradőlt. Látván, hogy biztosan kiszállt belőle az élet, legalábbis emberi értelemben, Conan nekilátott rémes feladatának, és gyorsan kivágott valamit, amiről úgy gondolta, a lény szíve lehet, bár az nem hasonlított semmire, amit ismert. A még lüktető szervet a tündöklő ékkő fölé tartotta, mindkét kezével megnyomta, és a kőre vér záporozott. Meglepetésére nem csörgött le róla, hanem beleivódott a drágakőbe, mint ahogy a vizet felszívja a szivacs.

Óvatosan tartva a követ kiment a fantasztikus teremből, és az ezüstlépcsőhöz ért. Nem nézett hátra; ösztönösen érezte, hogy valamilyen átalakulás megy végbe a márványdíványon heverő testben, és azt is érezte, hogy ez nem emberi szemnek való látvány.

Bezárta maga mögött az elefántcsont ajtót, és habozás nélkül megindult lefelé a lépcsőn. Meg sem fordult a fejében, hogy másképp cselekedjen, mint ahogy kérték. Megállt egy ébenszínű ajtónál, melynek közepén vigyorgó, ezüst halálfej díszelgett. Benyitott. Benézett az ében, szurokszínű szobába, és egy fekete selyemdíványon magas, sovány alakot pillantott meg. Yara, a varázslópap hevert előtte, nyitott szeme kitágult a sárga lótuszfüsttől, távolba nézett, mintha az emberi ismeretet meghaladó örvényekbe és sötét szakadékokba látna.

– Yara! – szólt Conan, akár egy ítéletet hirdető bíró. Ébredj!

A fekvő férfi tekintete nyomban kitisztult, hideggé és kegyetlenné vált, mint egy keselyűé. A magas, selyemruhás alak felegyenesedett, és kísértetiesen tornyosult a kimmériai fölé.

– Kutya! – úgy sziszegett, akár egy kobra. – Mit keresel itt?

Conan a nagy, ébenszínű asztalra rakta a drágakövet.

– Aki ezt küldte, a következőt üzeni: “Yag-kosha küldi utolsó ajándékát, az utolsó varázslatát".

Yara hátrahőkölt, arca hamuszürkévé vált. A drágakő már nem volt kristálytiszta; ködös mélye pulzált, lüktetett és furcsa, változó színű füsthullámok libegtek sima felületén. Yara az asztal fölé hajolt, megragadta a drágakövet, és belebámult kavargó mélyébe, mintha valami hipnotikusan húzná, mintha egy mágnes vonzaná ki borzongó lelkét a testéből. Conan azt hitte, káprázik a szeme. Mert amikor Yara felkelt a díványról, természetellenesen magasnak hatott; most pedig alig ért a kimmériai váltáig. Conan pislogott, töprengett, és aznap éjjel először nem hitt az érzékeinek. Aztán egyszerre rádöbbent, hogy a pap egyre zsugorodik – összemegy a szeme előtt.

Kívülállóként szemlélte, mintha egy játékot figyelne; elmerült az ellenállhatatlan valótlanságban; még saját kilétében sem volt biztos; csak azt tudta, hogy felfoghatatlan, roppant hatalmú, külső erők láthatatlan játékának bizonyítékait látja.

Yara most már nem volt nagyobb, mint egy gyermek; szinte csecsemőként hevert az asztalon, még mindig a drágakövet markolva. És a varázsló ekkor hirtelen rádöbbent a sorsára, felpattant és elengedte a követ. De még mindig kisebbedért, és Conan egy apró, törpe alakot látott rohangálni vadul az ébenfa asztallapon, aki apró karjával hadonászott, és olyan erőtlen hangon sikoltozott, mint ahogy egy rovar ciripel.

Már olyan parányivá zsugorodott, hogy a drágakő hegyként tornyosult föléje, és Conan látta, ahogy a pap befogja a szemét, mintha védeni akarná a ragyogástól, s közben tántorgott, mint egy elmeháborodott. Conan érezte, hogy valami láthatatlan erő húzza Yarát az ékkőbe. A pap háromszor körülfutotta, egyre szűkülő körben, háromszor is igyekezett kitörni, és elszaladni az asztalról; majd egy sikoltással, mely gyengén visszhangzóit Conan fülében, a pap felvetette a karjait, és egyenesen a lángoló gömb felé kezdett rohanni.

Conan közelhajolt, és látta, hogy Yara felkapaszkodik a sima, görbülő felületre; olyan lehetetlenség volt ez, mintha valaki egy üveghegyre mászna fel. A pap már a csúcson állt, még mindig felemelt karokkal, s csak az istenek tudják, miféle kegyetlen démonokat szólított. Ám hirtelen belesüppedt az ékkő belsejébe, mintha tenger nyelte volna el, és Conan látta, amint a füsthullámok összecsapnak a feje fölött. A drágakő karmazsinszínű mélye ismét kristálytisztává vált, Conan belelátott, mintha egy messzi, parányi jelenetet látna nagy távolságból. És a drágakő belsejében egy zöld, fényes szárnyú, embertestű, elefántfejű alak jelent meg – már nem vakként, nyomorékként. Yara égnek emelte a karjait, és menekült, mint egy őrült. A nyomában azonban ott repült a bosszúálló. Aztán, mint ahogy egy buborék elpukkan, a nagy ékkő szivárványszínekben pompázva felvillant és eltűnt, az ébenfaasztal üres és elhagyatott maradt – olyan elhagyatott, Conan biztos volt benne, mint a márványdívány a fenti szobában, ahol a Yag-kosha, a yógi, a kozmoszból jött idegen lény teste hevert.

A kimmériai megfordult, és kirohant a szobából, le az ezüstlépcsőn. Olyan zavart volt, hogy eszébe sem jutott azon az úton menekülni a toronyból, melyen át behatolt. Lerohant a kanyargós, árnyas ezüst csigalépcsőn, és a végén egy nagy terembe ért. Ott egy pillanatra megtorpant; az őrszobába jutott. Látta az őrök csillogó mellvértjét, fényes, drágaköves kard markolatát. A nagy asztalra borulva ültek a padon, barna tollforgójuk komoran lengett asztalon nyugvó sisakos fejük felett; dobókockák és feldöntött boroskupák hevertek körülöttük, s a lapislazuli padlón bortócsák gyűltek. Conan tudta, hogy halottak. A lény megtartotta ígéretét. Hogy varázslattal, boszorkánysággal vagy a lecsapó nagy zöld szárnyaival csendesítette-e le a mulatozást, azt Conan nem tudta, de tiszta út várt rá. Nyitott ezüstajtó rajzolódott ki előtte a hajnali fehérségben.

A kimmériai a hullámzó, zöld kertbe jutott, és ahogy a hajnali szél luxusnövények illatát sodorta felé, megrázkódott, mintha álomból ébredt volna. Bizonytalanul fordult meg, és a kriptaszerű toronyra meredt, amelyet maga mögött hagyott. Megbűvölték, és bűbáj áldozata lett? Csak álmodta volna mindazt, ami megtörténtnek tűnt? Ahogy nézte, látta, hogy a csillogó torony meginog a vérszínű hajnali ég háttere előtt, ékköves pereme szikrázik a növekvő fényben, és ragyogó darabokra hullik.