GWAHLUR FOGAI

Conan románca nem tart sokáig Valeriával. Valószínűleg az az oka szétválásuknak, hogy mindketten parancsoláshoz szoktak. Valeria visszatér a tengerre, Conan pedig a fekete királyságokban próbál szerencsét. Egy homályos legendát követve jut el Keshanba, hogy megtudja, valóban létezik-e az a mérhetetlen kincs, melyet Gwahlur Fogaiként emlegetnek.

1. Szövevényes intrika

A sziklafal meredeken emelkedett ki a dzsungelből. A felkelő nap fényében jade-kéken, tompa karmazsinszínben csillogó, toronyszerű kősáncot alkotott, mely messze-messze elnyúlt keletre és nyugatra a pálmalevelek és lombok hullámzó smaragdóceánja fölött. Ez az óriási sziklafal megmászhatatlannak tűnt meredek, puszta kőfalával, melyen szemkápráztató kvarcdarabok csillogtak a napfényben. De az a férfi, aki fáradhatatlanul mászott felfelé, már félúton volt a csúcshoz.

Hegylakó fajtából származott, hozzászokott már, hogy félelmetes szirtekre kapaszkodjon fel, ráadásul szokatlan erejű és fürgeségű ember volt. Mindössze egy vörös selyem térdnadrágot viselt, szandálját, akárcsak a kardját és a tőrét, a hátára kötötte, hogy ne zavarják a mászásban.

Erőteljes testalkatú férfi volt, hajlékony, akár egy párduc. Bőrét bronzszínűre égette a nap, rövidre nyírt, fekete sörényét ezüstpánt fogta össze a halántékánál. Vasizma, gyors szeme és biztos lába jó szolgálatot tett neki itt, mert ez a mászás alaposan próbára tette még az ő képességeit is. Ötvenméternyire alatta a dzsungel hullámzott. Hasonló távolságra fölötte a szirt pereme rajzolódott ki a reggeli égre.

Úgy dolgozott, mint akit roppant sietségre sarkall valami; mégis kénytelen volt csigatempóban haladni, hozzátapadva a sziklához, mint egy légy a falhoz. Tapogatózó keze és lába bemélyedésekre, bütykökre és legjobb esetben bizonytalan kapaszkodókra talált, és néha úgy tűnt, mintha a sziklába vájná a körmeit, és csak azon lógna. Mégis haladt fölfelé, kapaszkodva, izegve-mozogva, megküzdve minden egyes fogódzóért. Néha megállt, hogy pihentesse sajgó izmait, kirázza az izzadságot a szeméből, és kutatóan fordítsa fejét a dzsungel felé. Emberi élet vagy mozgás jeleit fürkészte a zöld rengetegben.

Most már nem volt messze az oromtól, és alig valamivel a feje fölött egy törést fedezett fel a puszta sziklafalban. Egy pillanat sem telt el, s elérte: kicsiny barlang volt, nem sokkal a szirt pereme alatt. Amikor a feje elérte a barlang padlójának szintjét, a férfi felmordult. Ott lógott, könyökén támaszkodva. A kicsiny barlang alig valamivel volt nagyobb egy kőbe vájt mélyedésnél, de volt benne valami. Egy zsugorodott, barna múmia ült a barlangban; lába keresztben, keze karba téve, aszott feje fonnyadt mellére bukva. Végtagjait bőrszíjakkal kötözték a helyükre, de a szíjak mostanra rothadó hánccsá váltak. Ha ez az alak valaha viselt is ruhát, az idő pusztítása rég elporlasztotta. Azonban a karba tett kéz és a mellkas közé egy pergamentekercset dugtak, mely elefántcsontszínt öltött.

A hegymászó kinyújtotta a kezét, és kihúzta ezt a tekercset. Anélkül, hogy megvizsgálta volna, az övébe dugta, felmászott, míg a fülke padlóján nem állt. Felugrott, elkapta a szirt felső peremét, és szinte ugyanazzal a mozdulattal felhúzódzkodott.

Ott megállt, és zihálva bámult lefelé a túloldalra.

Olyan volt, mintha egy roppant tál belsejébe meredt volna, melynek egy körkörös kőfal a pereme. A tál alját fák és sűrű növényzet borították, habár a benti erdő semmivel sem volt sűrűbb, mint a kinti. A szirt egyetlen törés vagy szintkülönbség nélkül vette körül. Ennek a természeti csodának talán az egész világon nincs párja: egy roppant méretű, természetes amfiteátrum, három-négy mérföld átmérőjű, kör alakú erdőrész, elvágva a világtól, körülkerítve ezzel a meredek sziklafalgyűrűvel.

A sziklafal tetején álló férfi azonban nem ezen a földrajzi jelenségen jártatta a gondolatait. Feszülten fürkészte a lenti facsúcsokat, és hevesen felsóhajtott, amikor márványkupolákat látott elővillanni a zöld lombok közül. Tehát mégsem csak legenda: alatta terül el Alkmeenon híres elhagyatott palotája.

Conan, a kimmériai, bejárta a Baracha-szigeteket, a Fekete-partot és számos más éghajlatot, ahol az élet vad volt, és ide jött a Keshan királyságba. Ide csalta annak a mesebeli kincsnek a híre, mely állítólag elhomályosítja a turáni királyok kincseskamráit.

A Keshan barbár királyság Kush keleti hátországaiban terült el, ahol a tágas legelők összevegyültek a délről hömpölygő nagy rengeteggel. Lakosai kevert fajba tartoztak; a néger népen barna bőrű nemesség uralkodott Az uralkodók - hercegek és főpapok - egy fehér faj leszármazottai voltak, amely egy misztikus korszakban afölött a királyság fölött uralkodott, melynek fővárosa Alkmeenon volt. Egymásnak ellentmondó legendák igyekeztek magyarázatot adni annak a fajnak a bukására és arra, miért hagyták el a várost a túlélők. Ugyanilyen homályos mesék emlegették Gwahlur Fogait, Alkmeenon kincsét. Ám ezek a ködös legendák is elegendőnek bizonyultak, hogy Conant Keshanba csábítsák, a roppant síkságon, folyóktól szabdalt dzsungelen és hegyeken keresztül.

Megtalálta Keshant, melyet számos északi és nyugati nemzet önmagában is mitikus városnak tartott, és eleget hallott, ami meggyőzte a Gwahlur Fogainak nevezett kincs létezéséről. Azonban a rejtekhelyét nem tudta meg, és hamarosan rákényszerült, hogy magyarázatot adjon arról, hogy mit keres Keshanban. Itt nem szívesen látták a hívatlan idegeneket.

Ő azonban nem jött zavarba. Hűvös magabiztossággal felajánlotta szolgálatait a barbár pompájú udvar méltóságteljes, tolldíszes, gyanakvó hatalmasságainak. Hivatásos harcos volt. Azt mondta, munkát keresve jött Keshanba. Jó pénzért hajlandó kiképezni a keshani sereget, és örökletes ellenségük, Punt ellen vezetni őket, mely királyság hadi sikerei felkeltették Keshan hirtelen haragú királyának dühét.

Ez az ajánlkozás nem volt olyan arcátlan, mint amilyennek látszik. Conan hírneve még a távoli Keshanba is eljutott; a fekete kalózok, a déli partok farkasainak főnökeként elkövetett tettei jóvoltából nevét tisztelték és félték mindenütt a fekete királyságokban. Nem utasította el a barna bőrű uraságok kigondolta próbákat. A szüntelen határ menti csetepaték bőséges lehetőséget nyújtottak a kimmériainak, hogy bizonyságot adjon közelharci tudásáról. Féktelen vadsága nagy hatást gyakorolt a keshani urakra, már ismerték hírből, hogy képes emberek vezetésére. és a kilátások kedvezőknek tűntek. Conan titokban csak azt remélte a beosztásától, hogy így lesz elég ideje törvényesen Keshanban tartózkodni, hogy megtalálja Gwahlur Fogainak a rejtekhelyét. Ám valami közbejött. Keshanba érkezett Thutmekri egy zembabwei követség fejeként.

Thutmekri, a kalandor és csirkefogó, eszével feljutott a soknapi menetelésre keletre fekvő nagy hibrid, kereskedő királyság ikerkirályaihoz. Ő és a kimmériai ismerték egymást régről, de nem annyira szívelték. Thutmekri hasonló ajánlatot tett Keshan királyának, és az szintén Punt meghódításával függött össze - mely királyság, mellékesen megjegyezve, Keshantól keletre feküdt, és mostanában elűzték a zembabwei kereskedőket, és felgyújtották az erődjeiket.

Az ő ajánlata még Conan tekintélyénél is többet nyomott a latban. Ő megígérte, hogy egy fekete lándzsásokból, shemita íjászokból és zsoldos kardforgatókból álló sereggel rátörnek keletről Pontra, és segítenek Keshan királyának elfoglalni az ellenséges királyságot. Zembabwe jóakaratú királyai csak kizárólagos jogot kívántak Keshan és adófizetőinek kereskedelmére, valamint a hűség zálogaként egy keveset Gwahlur Fogaiból. Ezeket nem vennék használatba, sietett Thutmekri elmagyarázni a gyanakvó főnököknek; Zembabwe templomában helyeznék el Dagon és Derketa ülő aranyszobra közé, szent vendégként a királyság szentélyében, megpecsételvén Keshan és Zembabwe szövetségét. Ez a kijelentés vad vigyort csalt Conan ajkaira.

A kimmériai meg sem kísérelte, hogy vitába szálljon Thutmekri és shemita társa, Zargheba áskálódásával. Mert tudta, hogyha Thutmekri nyer, javasolni fogja ellenlábasa azonnali elűzetését. Conan csak egyet tehetett: megtalálni a drágaköveket, és elszökni velük, mielőtt Keshan királya elhatározza magát. Azonban ekkorra már biztos volt benne, hogy a kincset nem Keshiában, a királyi fővárosban rejtegetik, mely egy csomó zsúpfedeles kunyhóból állt a vályogfal körül, mely elkerítette a kőből, sárból. bambuszból épült palotát.

Amíg ideges türelmetlenséggel bosszankodott, Gorulga, a főpap, bejelentette, hogy mielőtt bármilyen döntésre jutnának, meg kell bizonyosodni az istenek akaratáról a javasolt zembabwei szövetséggel kapcsolatban, és arról, hogy a szövetség hosszú ideig szent és sérthetetlen lesz-e. Meg kell kérdezni az alkmeenoni orákulumot.

Ez félelmetes dolog volt, és izgatott szóbeszéd kezdődött a palotában és a kaptárszerű kunyhókban. Száz éve, hogy nem látogatták már a papok a csendes várost. Az orákulum, mondták az emberek, Yelaya hercegnő volt, Alkmeenon utolsó uralkodója, aki ifjúsága és szépsége teljes virágzásában halt meg, és akinek a teste csodálatos módon szeplőtlen maradt az eltelt korszak alatt. Régebben a papok rendszeresen elmentek a kísértetjárta városba, és ő bölcsességre tanította őket. Az utolsó jóslatért ment pap bűnös teremtmény volt, el akarta lopni magának az érdekes formájú drágaköveket, amelyeket az emberek Gwahlur Fogainak neveznek. Iszonyatos halál várt rá az elhagyatott helyen, és az elmenekült akolitusok olyan rémtörténeteket meséltek, hogy száz évre elrettentette a papokat a várostól és az orákulumtól.

Azonban Gorulga, a jelenlegi főpap olyan biztos volt saját sérthetetlenségében, hogy kijelentette: maroknyi kísérettel fog menni, és feléleszti az ősi szokást. Az izgatott nyelvek mindent kifecsegtek, és Conan elkapott egy utalást, melyre oly sok hete áhítozott - kihallgatta egy alacsonyabb rangú pap suttogását. Így hát a kimmériai kilopózott Keshiából még az éjszaka, mielőtt a papok hajnalban útnak indulnak.

Olyan keményen vágtatott, ahogy csak mert: egész éjszaka, nappal, rákövetkező éjszaka, és kora hajnalra odaért Alkmeenon sziklafalához, amelyik a királyság délnyugati szögletében állt, lakatlan dzsungel közepén, mely tabu volt a közembereknek. Sokmérföldnyi távolságon belül csak a papok merészelték megközelíteni a kísértetjárta völgyet. Alkmeenonba pedig száz éven át még pap sem lépett be.

A legendák szerint nem akadt még ember, aki megmászta volna ezt a sziklafalat, és csak a papok ismerték a titkos bejáratot a völgybe. Conan nem vesztegette az időt a bejárat keresésére. Az olyan meredély, mely akadályt jelentett ezeknek a fekete népeknek, a lovasoknak, a síkvidékieknek meg az erdőlakóknak, nem volt lehetetlen olyan ember számára, aki Kimméria zord hegyvidékén született.

Most már a sziklafal tetejéről nézett le a kör alakú völgybe, és kíváncsi volt, miféle járvány, háború vagy babona űzte ki azt az ősi fehér fajt ebből az erődítményből, hogy keveredjenek és beleolvadjanak az őket körülvevő fekete törzsekbe.

Ez a völgy volt a fellegváruk. Ott állt a palota, és ott csak a királyi család élt az udvartartásával. A valódi város a szirten kívül helyezkedett el. Az a hullámzó, zöld dzsungelnövényzet rejtette a romjait. Azonban azok a kupolák, melyek kivillantak odalenn a levelek alól, Alkmeenon királyi palotájának tornyocskái voltak, és ellenálltak a pusztító időnek.

Conan átvetette a lábát a szirt peremén, és megindult lefelé. A sziklafal belső része töredezettebb volt, nem olyan sima. Feleannyi idő alatt ért le a völgy füves talajára, mint amennyibe a felkapaszkodás került.

Egyik kezével a kardját fogva, ugrásra készen nézett körül. Nem volt értelme feltételezni, hogy hazudtak azok, akik azt mondták, hogy Alkmeenon kihalt és elhagyatott, csak a halott múlt szellemei kísértenek benne. Conan természetéhez azonban hozzátartozott, hogy mindig gyanakvó és óvatos legyen. Ősi csend honolt; egyetlen levél sem rezdült. Amikor lehajolt, hogy benézzen a fák alá, semmi mást nem látott, csak sorakozó fatörzseket, amelyek belevesztek az erdőmélyi kékes homályba.

Mindazonáltal óvatosan haladt, karddal a kezében, nyughatatlan tekintete az árnyékokat fürkészte, ruganyos lépteivel nem ütött zajt a gyepen. Mindenfelé egy ősi kultúra jeleit látta: márvány szökőkutak, nesztelenül és beomolva, álltak sudár fák gyűrűjében, melyek túl szimmetrikusan voltak elrendezve ahhoz, hogy a természet műve legyen. Erdei növényzet és aljnövényzet lepte el az egyenletesre tervezett ligeteket, azonban a körvonalaik még mindig kirajzolódtak. Széles, kövezett utak vezettek a fák alatt, töredezetten, a tágas repedésekben fű nőtt. Díszes oromzatú falak tűntek fel, faragott kőrácsok, melyek egykor az örömházak falaiként szolgáltak.

Elöl, a fák között, egyre tisztábban látszottak a kupolák és az azokat tartó építmények. Conan hamarosan átverekedte magát az összegabalyodott indák falán, és egy viszonylag nyílt térségbe ért. A fák itt rendszertelenül nőttek, aljnövényzet nem volt, és előtűnt a palota széles, oszlopos kapuja.

Ahogy fellépkedett a széles márványlépcsőn, felfigyelt rá, hogy a palota sokkal jobb állapotban maradt meg, mint azon kisebb építmények, amiket eddig látott. A vastag falak és a masszív oszlopok túlságosan erősnek tűntek, semhogy összedőljenek az idő és az időjárás támadásai alatt. Ugyanaz a varázslatos csendesség honolt mindenütt. Szandálos lábának macskaszerű surranása ijesztően hangosnak tűnt a nagy csendben.

Valahol ebben a palotában hever az a képmás vagy szobor, mely a régmúlt időkben a keshani papok orákulumaként szolgált. És hacsak az a fecsegő pap nem valami hazugságot zagyvált össze, valahol a palotában rejtezik Alkmeenon elfeledett királyainak kincse.

Conan egy tágas, magas mennyezetű csarnokba ért, melyet vaskos oszlopok vettek körül, köztük boltívek tátongtak, ajtajuk rég elkorhadt. Alkonyi homályban vágott át a csarnokon, a túlsó végén pedig keresztülment egy nagy, kétreteszes bronzajtón, mely részben nyitva állt már évszázadok óta. Roppant méretű, kupolás helyiségbe jutott, amely egykor Alkmeenon királyainak fogadóterme lehetett.

Nyolcszögletes alapú volt, és fölül a hatalmas kupola, amely felé a magas mennyezet fortélyosan görbült, át lehetett lyuggatva, mivel ez a terem sokkal világosabb volt, mint az a csarnok, amely ide vezetett. A nagy terem túlsó végében lévő emelvényre széles lazúrkő lépcső vitt fel, és azon az emelvényen állt egy masszív szék díszes karfákkal és magas támlával; valaha minden bizonnyal aranyhuzat borította. Conan hevesen felmordult, és a szeme felcsillant. Alkmeenon aranytrónja, mely annyi, nevezetes legendában szerepel! Gyakorlott szemmel méregette. Önmagában is vagyont érhetne, ha el bírná vinni. Ez a gazdagság felgyújtotta a képzeletét a kinccsel kapcsolatban, és égett a buzgóságtól. Ujjai már alig várták, hogy belemarkoljanak a drágakövek közé. Számos leírást hallott már Keshia piactereinek mesemondóitól, akik szájhagyomány útján terjedő történeteket ismételgettek - olyan drágakövek, amelyeknek nincs párja a világon: rubinok, smaragdok, gyémántok, vérkövek, opálok, zafírok, az ősi világ kincsei.

Azt várta, hogy az orákulum szobrát a trónon találja, de mivel nem volt ott, valószínűleg a palota egy másik részében található, már amennyiben létezik egyáltalán. Azonban mióta Keshan felé fordította a figyelmét, olyan sok mítosz igaznak bizonyult, hogy nem kételkedett benne, rá fog találni az isten valamiféle képmására.

A trón mögött egy keskeny, boltíves ajtónyílás tátongott, amelyet kétségkívül függönnyel takartak el Alkmeenon idejében. Bepillantott, látta, hogy egy üres hálófülkébe nyílik, és jobb felé keskeny folyosó vezet el belőle. Elfordult, felfedezett egy másik ajtónyílást az emelvénytől balra, amelyet a többivel ellentétben ajtó védett. Nem is közönséges ajtó. Ugyanabból a nemesfémből készült, mint a trón, és számos furcsa arabeszk díszítette.

Érintésére olyan készségesen tárult ki, mintha a sarokvasait csak most olajozták volna be. Conan belépett, megállt, körülnézett.

Nem túl nagy kiterjedésű, szögletes helyiségbe jutott, melynek márványfalai arannyal berakott, gazdagon díszített mennyezetben végződtek. Aranyfrízek húzódtak végig a fal alján és a tetején, és nem volt más ajtó, csak az, amelyen át belépett. Azonban ezeket a részleteket csak gépiesen érzékelte. Teljes figyelme arra az alakra összpontosult, amely egy aranyemelvényen hevert előtte.

Szoborra számított, melyet valószínűleg egy elfelejtett művészet ügyességével faragtak ki. Azonban nincs olyan művészet, mely utánozhatta volna az előtte fekvő alak tökéletességét.

Ez a képmás nem kőből, fémből vagy elefántcsontból készült. Valódi női test volt. Conan nem is sejtette, hogy az ősök miféle sötét tudománnyal őrizték meg oly hosszú éveken át sértetlenül ezt a testet. Még a ruhája is érintetlennek tűnt! Conan összevonta a szemöldökét, és bizonytalan kényelmetlenség suhant végig a tudatán. A testet konzerváló balzsamok nem őrizhetik meg a ruhát is. Mégis épségben maradtak - arany kebeltányérok, koncentrikus körökben kirakva apró drágakövekkel, pántos szandálok és egy ékköves övvel felfogatott rövid selyemszoknya. Sem a ruha, sem a fém nem mutatta korhadás jeleit.

Yelaya még halálában is hűvös szépség volt. Teste mint az alabástrom, karcsú, mégis érzéki; hatalmas, karmazsinszínű drágakő csillogott sötét hajkoronájában.

Conan homlokát ráncolva nézte, majd megkopogtatta az emelvényt a kardjával. Arra gondolt, hogy talán az emelvény üregében lehet a kincs, az azonban tömören csengett. Elfordult, átment a helyiségen, némileg határozatlanul. Hol kezdje a keresést a rendelkezésére álló korlátozott időben? A pap valami kurtizánról zagyvált, aki szerint a kincs a palotában van. Azonban ez a megfogalmazás roppant kiterjedésű helyet takart. Lehet, hogy el kell rejtőznie, amíg a papok jönnek és elmennek, aztán folytatni a kutatást. Csakhogy fennáll a lehetőség, hogy magukkal viszik a drágaköveket Keshiába. Mert abban biztos volt, hogy Thutmekri megvesztegette Gorulgát.

Conan tudta. mire készül Thutmekri, hiszen ismerte azt az embert. Tudta, hogy Thutmekri volt az, aki Punt meghódítását javasolta Zembabwe királyainak, és ez csak egy lépés volt a valódi célja felé - megszerezni a Gwahlur Fogait. Azok az óvatos királyok bizonyítékot akarnak rá, hogy a kincs valóban létezik, mielőtt bármit is tesznek. Azok a drágakövek fogják szolgáltatni a bizonyítékot, amelyeket Thutmekri zálogba kért.

Zembabwe királyai amint megbizonyosodtak a kincs létezéséről, lépni fognak. Puntot megtámadják keletről és nyugatról, azonban a zembabweiek gondoskodni fognak arról, hogy a harc nagy része Keshanra háruljon. és akkor, amikor Punt és Keshan kimerült a küzdelemtót, a zembabweiek lecsapnak mindkét népre, kifosztják Keshant, és elveszik a kincset erővel, még ha minden épületet le kell rombolniuk és minden embert meg kell kínozniuk a királyságban.

És van még egy másik lehetőség is: ha Thutmekri ráteheti a kezét a kincsre, semmi kétség, becsapja még megbízóit is; ellopja magának a drágaköveket, szedi a sátorfáját, és otthagyja a követeket a pácban.

Conan biztos volt abban, hogy az orákulum megkérdezése csak trükk, mellyel rávehetik a királyt, hogy egyezzen bele Thutmekri kívánságaiba. Sohasem kételkedett benne, hogy Gorulga olyan fortélyos és körmönfont, mint mindazok, akik belekeveredtek ebbe a nagy szélhámosságba. Conan maga nem közeledett a főpaphoz, mivel a megvesztegetési játszmában esélye sem lett volna Thutmekrivel szemben, és ha megkísérli, közvetlenül a stygiai kezére játszik. Gorulga leleplezte volna a kimmériait a nép előtt, megszilárdította volna tisztességes hírét, és egy csapásra megszabadította volna Thutmekrit az ellenlábasától. Kíváncsi volt, mivel vesztegethette meg Thutmekri a tőpapot, mit ajánlhatott annak az embernek, akinek a kezében van a világ legnagyobb kincse.

Bárhogy legyen is, abban biztos volt, hogy a jóslat azt fogja tartalmazni, hogy az istenek azt óhajtják, Keshan kövesse Thutmekri kívánságait, és abban is biztos volt, hogy őt magát néhány kemény megjegyzés fogja érni. Ezek után Keshia túl forró lenne a kimmériainak. Azonban éjszaka úgy lovagolt el, hogy nem is állt szándékában visszatérni.

A jósterem semmit sem tartogatott számára. Visszament a nagy trónterembe, és a trónra tette a kezét. Súlyos volt, de meg bírta billenteni. A tartója, a vastag márványemelvény tömör volt. Ismét az alvófülke felé indult. Azon járt az esze, hogy lennie kell egy titkos üregnek a jósterem közelében. Gondosan elkezdte végigkopogtatni a falakat, és ütései hamarosan üregesen kongtak egy helyen, szemben a keskeny folyosó szájával. Közelebbről is megvizsgálta, és látta, hogy a márványlap itt és arrébb szélesebb volt, mint általában. Közédugta tőre hegyét, és feszíteni kezdte.

A márványlap nesztelenül kitárult, egy fülke jelent meg a falban, de nem volt benne semmi. Conan teljes szívéből káromkodott. A fülke üres volt, és nem is úgy nézett ki, mintha kincs rejtekének használták volna. Behajolt a fülkébe, és apró lyukak rendszerét pillantotta meg a falban, körülbelül szájmagasságban. Conan belenézett a lyukakba, és megértően felmordult. A falon túl a jósterem látszott. Onnan ezeknek a lyukaknak semmi nyomuk. Conan elvigyorodott. Ez magyarázta a jóslatok rejtélyét, de kissé durvább volt, mint gondolta. Gorulga azt tervezheti, hogy ő vagy valamelyik megbízható híve bebújik ebbe a fülkébe, a lyukakon keresztül beszél, és a hiszékeny akolitusok - mindannyiak fekete emberek Yelaya valós hangjának fogják vélni.

Conannak eszébe jutott valami. Előhúzta a múmiától elvett pergamentekercset, gondosan tekerte ki, mert félt, hogy szétporlad a kortól. Összevonta a szemöldökét az azon látható jelek láttán. Miközben bekalandozta a világot, felszedett némi tudást: számos idegen nyelvet megértett és olvasott. Sok nyugodt életű tudós megdöbbent volna a kimmériai nyelvtudásán, azonban ő számos olyan kalandon ment át, ahol a nyelvtudás az élet és a halál közti különbséget jelentette.

Ezek a jelölések zavarba ejtették. Egyszerre voltak ismerősek és ugyanakkor érthetetlenek, és hamarosan arra is rájött, miért. Archaikus pelisztikus betűk voltak, melyek számos pontban eltértek a modern írásmódtól, melyben jártas volt, és amely három évszázada módosult egy nomád törzs hódítása révén. Ez a régibb, tisztább írásmód zavarba hozta. Azonban felismert egy ismétlődő kifejezést, melyet egy névként azonosított: Bit-Yakin. Megértette, hogy ez csak az író neve lehet.

Homlokát ráncolta, ajka öntudatlanul mozgott, ahogy a feladattal birkózott, átrágta magát a kéziraton, nagy részét lefordíthatatlannak találta, a többit pedig homályosnak.

Annyit megértett, hogy az író, a rejtélyes Bit-Yakin messziről érkezett a szolgáival, és behatolt Alkmeenon völgyébe. Az ezt követő részek érthetetlenek voltak, tele ismeretlen szavakkal és kifejezésekkel. Amennyire le tudta fordítani, meglehetősen hosszú időperiódust fogott át. Yelaya neve állandóan ismétlődött, és a kézirat vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy Bit-Yakin tudta, halál vár rá. Conan némileg riadtan döbbent rá, hogy a barlangban talált múmia a kézirat írója, a rejtélyes pelisthi, Bit-Yakin lehetett. Az az ember meghalt, mint ahogy jövendölte, és valószínűleg a szolgái helyezték el abban a nyitott kriptában, magasan a sziklafal tetején, halála előtti utasításaihoz híven.

Furcsa, hogy Bit-Yakinról semmit sem említettek az alkmeenoni legendák. Valószínűleg azután jött ide, hogy eredeti lakói már elhagyták - a kéziratból ennyi kiderült -, az azonban különösnek tűnt, hogy azok a papok, akik a régmúltban idejöttek az orákulumhoz, nem látták azt az embert, sem a szolgáit. Conan biztosan érezte, hogy a múmia és a pergamenje öregebb százévesnél. Bit-Yakin a völgyben élt, amikor a papok egykor idejártak fejet hajtani a halott Yelaya előtt. Vele kapcsolatban a legendák mégis csendesek voltak, csak az elhagyott várost említették, amit csak a halottak kísértenek.

Miért élt az az ember ezen az elhagyatott helyen, és mi lett a szolgáival, miután elhelyezték a holttestét?

Conan megvonta a vállát, és visszadugta a pergament az övébe. Aztán vadul megrándult, és keze fején felállt a szőr. Ijesztően, megdöbbentően a szunnyadó csendben egy nagy gong mély, fülhasogató hangja döndült!

Conan megperdült, lekuporodott, mint egy nagy macska, karddal a kezében bebámult a keskeny folyosóra, ahonnan a zaj eredt. Keshia papjai érkeztek volna meg? Ez elképzelhetetlen, abban biztos volt; még nem érhettek a völgybe. Azonban a gongszó félreérthetetlenül emberek jelenlétéről árulkodott.

Conan alapvetően az azonnali cselekvés híve volt. Ennek nagy hasznát látta a csavarosabb észjárású fajokkal való kapcsolatában. Amikor valamilyen váratlan esemény készületlenül érte, ösztönösen vágott vissza. Így hát most ahelyett, hogy elrejtőzött vagy elsurrant volna az ellenkező irányba, ahogy egy átlagember tette volna, ő egyenesen a zaj irányába rohant a folyosón. Szandálja nem ütött nagyobb neszt, mint egy párduc mancsa tette volna; szeme résnyire szűkült, ajka öntudatlanul vicsorgott. Pillanatnyi pánik suhant végig a lelkén a váratlak visszhangra, és az a primitív, égető düh, mely feléledt a veszélyes fenyegetésre, mindig is közel lappangott a kimmériai viselkedéseinek felszínéhez.

A kanyargó folyosóról hamarosan egy kicsi, nyitott udvarra ért. Valami csillogást kapott el a tekintetével. A gong volt az; nagy aranylemez lógott a rogyadozó falból kinyúló aranykaron. Egy rézkalapács hevert a közelében, de embernek nyoma sem volt. A környező boltívek üresen tátongtak. Conan hosszú ideig kuporgott az ajtónyílásban. A nagy palotában semmi mozgást nem lehetett érzékelni. Végül elfogyott a türelme, végigsurrant az udvar szélén, belesett a boltívekbe. villámgyorsan ugrált oldalra, kardjával jobbra-balra csapkodott, akár a támadó kobra.

Odaért a gonghoz, benézett a legközelebbi bolthajtásba. Csak egy homályos helyiséget látott, teleszórva a korhadás roncsaival. A gong alatt a fényes márványlapokon nem látszottak lábnyomok, de a levegőben furcsa szag lebegett - kissé büdös szag, amit nem tudott hova tenni: orrlyukai kitágultak, akár egy ragadozóé, de ettől sem lett okosabb.

A boltív felé fordult. A látszólag szilárd márványlapok megdöbbentő hirtelenségkel szétnyíltak, és beszakadtak a lába alatt. Ahogy zuhanni kezdett, kinyújtotta a karját, és elkapta az alatta tátongó nyílás szélét. A szélek szétmorzsolódtak az ujjai alatt. Conan lezuhant az áthatolhatatlan sötétségbe. Jeges, fekete vízbe csobbant, az elragadta, és nyaktörő sebességgel sodorta.

2. Egy istennő életre kél

A kimmériai eleinte meg sem kísérelt küzdeni az árral, amely a fénytelen éjszakát» sodorta. A felszínen tartotta magát, kardját a fogai között szorította, még zuhantában sem engedte el, és meg se próbálta kitalálni, miféle végzet várhat rá. Hirtelen fénysugár fúrta át a sötétséget előtte. Látta a vágtató, kavargó fekete vízfelszínt, mely olyan nyugtalan volt, mintha a mélység valamely szörnyetege zavarta volna fel és látta, hogy a csatorna sima kőfalai egész a mennyezetig érnek. Mindkét oldalon keskeny perem húzódott, épphogy a boltíves mennyezet alatt, de messze fenn; nem érhette el. Egy ponton ez a tető megtört, valószínűleg beszakadt, és ezen a nyíláson át hatolt be a fény. Azon a megvilágított részen túl kimondott sötétség uralkodott, és rémület hasított a kimmériaiba, amikor látta, hogy az ár hamarosan túlsodorja azon a fényfolton, bele az ismeretlen feketeségbe.

Aztán valami mást is megpillantott: bronzlétrák nyúltak a peremről a víz felszínébe egymástól szabályos távolságra, és az egyik épp ott volt előtte. Azonnal arrafelé csapott, küzdött az árral, mely a folyam közepén tartotta volna. Úgy vonszolta, mintha a víznek hajlékony, mozgó, síkos kezei lettek volna, azonban ő kétségbeesett erőfeszítéssel birkózott a vágtató árral. Egyre közelebb, közelebb jutott a parthoz, és dühösen megküzdött minden centiért. Most már egy vonalba került a létrával, és heves, vad alámerüléssel megragadta az alsó fokot, belekapaszkodott, és zihálva lógott rajta.

Néhány másodperc múlva kikapaszkodott a kavargó vízből, bizonytalanul helyezte testsúlyát a rozsdás fokokra. Elgörbültek és meghajlottak, de kitartottak. Sikerült felkapaszkodnia a keskeny peremre, mely alig egy ember magasságával a tető alatt húzódott. A magas kimmériainak le kellett hajtania a fejét, amikor felállt. Súlyos bronzajtó látszott a kőben a létra tetejénél, de ellenállt Conan erőfeszítéseinek. Vért köpött, mert a kard éles pengéje megvágta ajkát. Most végre a fegyvert fogai közül a derekán lógó kardhüvelybe helyezhette, s a folyóval vívott heves küzdelem után a törött mennyezetet vette szemügyre.

Fel tudott nyúlni a réshez, megragadni a szegélyét, és gondos próbálkozás után megbizonyosodott róla, hogy az el fogja bírni a súlyát. Máris felhúzódzkodott, kibújt a lyukon, és egy tágas teremben találta magát, mely rendkívül elhanyagolt állapotban volt. A tető nagy része beomlott, akárcsak a padló, mely a föld alatti folyó mennyezete volt. Rozzant boltívek nyíltak más helyiségekbe és folyosókba, s Conan úgy vélte, még mindig a hatalmas palotában van. Kényelmetlenül gondolt arra, mennyi szoba alatt lehet közvetlenül a föld alatti folyó. Ha az ősi kőtömbök és kőlapok ismét beszakadnak, akkor újra belezuhan abba az árba, amelyből csak most mászott ki.

És az is megfordult a fejében, hogy zuhanása vajon csak a véletlen műve volt-e. Azok a régi kőlapok csak véletlenül szakadtak be a súlya alatt, vagy valami baljóslatúbb magyarázat van rá? Egyvalami mindenesetre biztos: nem ő az egyetlen élőlény a palotában. A gong nem magától szólalt meg, akár arra szolgált, hogy csapdába csalja őt, akár nem. A palota csendje hirtelen hátborzongatóvá vált, ólálkodó veszélyt sejtetett.

Valaki ugyanolyan szándékkal jár itt, mint ő? Eszébe jutott a rejtélyes Bit-Yakin, és váratlan gondolat mart belé. Nem lehetséges, hogy az az ember hosszú ínléte alatt megtalálta Gwahlur Fogait - a szolgái pedig magukkal vitték, amikor távoztak? A lehetőség, hogy ez megtörténhetett, lidércnyomásként nehezedett a kimmériaira.

Kiválasztott egy folyosót, mely szerinte ahhoz a palotarészhez vezetett, ahová először érkezett, végigsietett rajta, és óvatosan lépkedett, mert eszében volt a lába alatt vágtató és kavargó föld alatti folyó.

Gondolatai folyamatosan a jósterem és síron túli lakója körül keringtek. Valahol annak a közelségében kell lenni valami utalásnak a kincs hollétére, ha az még ottmaradt időtlen rejtekén.

A hatalmas palota csendesebb volt, mint valaha, csak gyorsan haladó, szandálos lábának surrogása hallatszott. A termek és a helyiségek, amelyeken átsietett, romokban hevertek, de ahogy haladt előre, a pusztulásnak egyre kevesebb nyomával találkozott. Egy pillanatig eltöprengett rajta, vajon miféle céllal függesztették a létrákat a peremről a föld alatti folyóba, aztán egy vállvonással elvetette az ügyet. Nem nagyon érdekelték a nem kifizetődő, régészeti problémák.

Nem volt benne biztos, merre lehet a jósterem onnan, ahol ő volt, de hamarosan egy folyosóra ért, mely az egyik boltíven keresztül a nagy trónterembe vezetett. Elhatározásra jutott: semmi értelme céltalanul kószálni a palotában, s a kincset keresni. Valahol itt elrejtőzik, megvárja a keshani papok érkezését, és miután azok végigcsinálták az orákulum megkérdezésének komédiáját, követni fogja őket a drágakövek rejtekhelyéhez. Biztos volt benne, hogy oda fognak menni. Hátha csak egy keveset akarnak magukkal vinni belőle. A többit majd ő veszi gondjaiba.

Beteges vonzerő húzta vissza a jósterembe, és ismét rámeredt az istennőként imádott hercegnő mozdulatlan alakjára, és elmerült a nő hűvös szépségében. Miféle síron túli titkot hordoz ez a csodálatosan megőrzött test?

Vadul rámeredt. A lélegzet kipréselődött fogai között, a szőr felállt tarkóján. A test ugyanúgy feküdt, ahogy előzőleg találta, csendesen, mozdulatlanul, ékköves arany mellvédőben, aranyozott szandálban és selyemszoknyában. Csakhogy most volt egy kis eltérés. A hajlékony végtagok nem voltak merevek, arca hamvas rózsaszín volt, az ajka piros…

Conan rémült szitokkal rántotta ki a kardját.

- Crom! Ez él!

Szavaira a hosszú, sötét szempillák felemelkedtek, a szemek kinyíltak és felpillantottak rá kifürkészhetetlen, sötét, fényes, misztikus tekintettel. Conan dermedten, szótlanul bámulta.

A nő ruganyos könnyedséggel ült fel, még mindig elvarázsolt kifejezéssel.

Conan megnyalta száraz ajkát, és megtalálta a hangját.

- Ye… Ye… Yelaya vagy? - hebegte.

- Yelaya vagyok! - Gazdag és dallamos hang volt, és ettől Conan még inkább elcsodálkozott. - Ne félj! Nem bántalak, ha teljesíted a kívánságaimat!

- Hogyan kelhet életre egy nő ennyi évszázad után? - kérdezte elképedve, mintha nem akarna hinni az érzékeinek. Kíváncsiság kezdett izzani a szemében.

A nő misztikus mozdulattal felemelte a kezét.

- Istennő vagyok. Ezer évvel ezelőtt hatalmasabb istenek átka szállt reám: a fény határain túli sötétség isteneinek átka. A halandó elpusztult; a bennem lakozó istenség azonban sohasem tudott meghalni. Sok-sok évszázada fekszem már itt, minden alkonyatkor felébredek, és magam köré gyűjtöm hajdani udvaroncaimat: szellemeket, a múlt árnyait. Ember, ha nem kívánsz olyasmit látni, ami örökre megrontja lelkedet, nyomban távozz innen! Parancsolom! Menj! - A hang nem tűrt ellentmondást, a karcsú kéz felemelkedett, és utat mutatott.

Conan lángoló szemmel lassan a hüvelyébe rejtette kardját, de nem engedelmeskedett a parancsnak. Közelebb lépett, mintha megigézték volna, és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül medveszerű ölelésbe kapta a nőt. Egyáltalán nem istennőszerű volt a sikoltás, és a hasadó selyem hangja tisztán hallatszott, ahogy Conan könyörtelen mozdulattal elszakította a szoknyáját.

- Még hogy istennő! - vakkantott rá haragosan. Nem törődött foglya eszeveszett rángatózásával. - Különös, hogy egy alkmeenoni hercegnő corinthiai kiejtéssel beszél! Amint gondolkodni kezdtem, tudtam, hogy már láttalak valahol. Te Muriela vagy, Zargheba corinthiai táncosnője. Ez a sarló alakú anyajegy a csípődön bizonyítja. Egyszer már láttam, amikor Zargheba megkorbácsolt téged. Még hogy istennő! - Tenyerével haragosan rácsapott az árulkodó csípőre, csak úgy csattant; a lány szánalmasan felkiáltott.

Minden dölyfősség eltűnt belőle. Már nem egy ősi, rejtélyes alak volt, csak egy rémült, megalázott táncosnő, olyan, amilyet bármelyik shemita piacon lehet vásárolni. Fennhangon, szemérmetlenül sírva fakadt. Fogva tartója haragos diadallal nézte.

- Még hogy istennő! Tehát te voltál az egyik lefátyolozott asszony, akit Zargheba magával hozott Keshiába. Azt hitted, át tudsz verni, te kis bolond? Egy évvel ezelőtt láttalak Akbitanában azzal a disznó Zarghebával, és én nem felejtem el az arcokat… sem a női alakokat.

A nő fészkelődött a szorításban, karcsú karjaival átölelte a férfi vaskos nyakát, és alábbhagyott a rémülete; könnyek csorogtak le az arcán, teste hisztérikus zokogástól rázkódott.

- Kérlek, ne bánts! Ne! Meg kellett tennem! Zargheba azért hozott ide, hogy eljátsszam az orákulum szerepét!

- Miért, te szentségtörő kis ringyó? - förmedt rá Conan. - Nem félsz az istenektől? Cromra! Hát már mindenhonnan kiveszett a tisztesség?

- Ó, kérlek! - könyörgött a nő, nyomorultul remegve a félelemtől. - Nem szállhattam szembe Zarghebával. Mit is tehettem volna? Rám fog szállni e pogány istenek átka!

- Mit gondolsz, mit tesznek majd veled a papok, ha rájönnek, hogy csaló vagy?

Erre a gondolatra a lány összeroskadt, remegő rongycsomóként borult Conan térdére, és kivehetetlenül rimánkodott irgalomért, segítségért. Szánalomra méltóan igyekezett bizonygatni, hogy ó ártatlan minden gonosz szándékú ügyben. Ez élénk változás volt ahhoz képest, hogy az előbb még istennőként viselkedett, de nem meglepő. A félelemtől azt sem tudta, mit csinál.

- Hol van Zargheba? - akarta tudni Conan. - Hagyd abba a nyafogást, a fenébe is, és telelj!

- A palotán kívül - nyöszörögte a lány. - Várja a papokat. - Hányan vannak vele?

- Senki. Csak mi ketten jöttünk.

- Ah! - Ez olyan volt, mint egy vadászó oroszlán elégedett mordulása. - Néhány órával utánam jöhettetek el Keshiából. Megmásztátok a sziklafalat?

A lány a fejét rázta; túlságosan fojtogatta a zokogás ahhoz, hogy értelmesen tudjon beszélni. Conan türelmetlenül káromkodott, megragadta a lány törékeny vállát, és addig rázta, míg az lélegzetért nem kapkodott.

- Abbahagynád végre a bőgést, és válaszolnál? Hogy jutottatok be a völgybe?

- Zargheba ismerte a titkos utat - zihálta a lány. - Gwarunga, a pap elárulta neki és Thutmekrinek. A déli oldalon van egy jókora tó a sziklafal tövében. Létezik egy barlangnyílás a vízfelszín alatt, mely nem fedezhető fel véletlenül. Alá kell merülni a vízbe, csak úgy lehet bejutni. A barlang gyorsan kiemelkedik a vízből, és átvezet a sziklafalon. A völgy felőli nyílást sűrű bozót takarja.

- Én keleten másztam át - morogta Conan. - És utána mi történt?

- Idejöttünk a palotához, Zargheba elbújtatott a fák között, míg ő elment megkeresni a jós termét. Nem hiszem, hogy teljes egészében megbízik Gwarungában. Míg távol volt, mintha gongszót hallottam volna, de nem vagyok biztos benne. Zargheba hamarosan visszatért, behozott a palotába, ebbe a szobába, ahol Yelaya istennő hevert az emelvényen. Levetkőztette a testet, és rám adta a ruháit meg a díszeit. Aztán elment, hogy elrejtse a testet és meglesse a papokat. Én féltem. Amikor beléptél, fel akartam ugrani, és könyörögni neked, hogy vigyél el innen, de féltem Zarghebától. Amikor felfedezted, hogy élő vagyok, megpróbáltalak elijeszteni innen.

- Mit kellene mondanod orákulumként?

- Megparancsolni a papoknak, hogy vigyék Gwahlur Fogait, adjanak belőle néhányat Thutmekrinek zálogul, a többit pedig a keshiai palotában rejtsék el. Azt kellett volna mondanom nekik, hogy rettenetes végzet vár Keshanra, ha nem fogadják el Thutmekri ajánlatát. És… ó, igen, azt is meg kellett volna mondanom nekik, hogy téged haladéktalanul nyúzzanak meg élve.

- Thutmekri azt akarja, hogy a kincs olyan helyen legyen, ahol ő… vagy a zembabweiek… könnyen rátehetik a kezüket - mormolta Conan, rá se hederítve a rá vonatkozó megjegyzésre. - Egyszer még kivágom a máját… Gondolom, Gorulga megfelelő társ ebben a disznóságban.

- Nem. Ő hisz az isteneiben, és megvesztegethetetlen. Mit sem tud erről. Engedelmeskedni fog a jóslatnak. Mindent Thutmekri tervezett ki. Tudta, hogy a keshaniak megkérdezik az orákulumukat, rávette Zarghebát, hogy hozzon magával a zembabwei követséggel, lefátyolozva és elkülönítve.

- Átkozott legyek! - mormogta Conan. - Egy pap, aki becsületesen hisz a jóslatban, és akit nem lehet megvesztegetni! Crom! Vajon Zargheba ütötte meg azt a gongot? Tudja, hogy itt vagyok? Tudhatott arról az elkorhadt kőlapról. Most hol van, kislány?

- A lótuszfák sűrűjében rejtőzött el, közel az ősi úthoz, mely a déli sziklafaltól a palotához vezet - felelte a lány. Aztán újra sürgetni kezdte. - Ó, Conan, szánj meg! Félek ettől a gonosz ősi helytől. Biztos vagyok benne, hogy osonó lábak surrogását hallottam a közelből… Ó, Conan, vigyél magaddal! Tudom, hogy Zargheba meg fog ölni, amint… elvégeztem a feladatomat! A papok úgyszintén megölnek, ha rájönnek, hogy csaló vagyok. Zargheba egy ördög… egy rabszolga-kereskedőtől vett, aki pedig egy Dél-Kothba tartó karavántól rabolt el, és azóta is cselszövényei eszközéül használ. Vigyél el tőle! Te nem lehetsz olyan kegyetlen, mint ő. Ne hagyj itt meghalni! Kérlek! Kérlek!

Térdelt, hisztérikusan szorongatta Conan lábát, felfelé fordította szépséges, könnyáztatta arcát, selymes, sötét haja rendetlenül omlott fehér vállára. Conan felemelte, és a térdére ültette.

- Figyelj rám. Megvédelek Zarghebától. A papok nem fognak rájönni az álnokságra. De azt kell tenned, amit mondok.

A lány dadogva ígérte meg, hogy mindenben engedelmeskedik, és úgy ölelte a férfi izmos nyakát, mintha biztonságot akarna meríteni az érintkezésből.

-- Jó. Amikor megjönnek a papok, el fogod játszani Yelaya szerepét, ahogy Zargheba kieszelte… Sötét lesz, a fáklyafénynél észre sem fogják venni a különbséget. Te azonban ezt fogod mondani nekik: "Az istenek akarata az, hogy a stygiai és a shemita kutyákat zavarják ki Keshanból. Ők tolvajok és árulók, akik meg akarják rabolni az isteneket. Bízzák Gwahlur Fogait a tábornokuk, Conan gondjaira. Vezesse ő a keshani seregeket- Őt szeretik az istenek."

A lány kétségbeesett arccal remegett meg. de belenyugodott mindenbe.

- És Zargheba? - kiáltotta. - Meg fog ölni!

- Ne törődj Zarghebával - mordult fel Conan. - Majd én elbánok azzal a kutyával. Te tedd. amit mondtam. Tessék, kontyozd fel újra a hajad. Teljesen a válladra omlott. És a drágakő kihullott belőle.

Ő maga rakta he a nagy. ragyogó drágakövet, és elégedetten bólintott.

- Ez magában megér egy szobányi rabszolgát. Gyerünk, vedd vissza a szoknyád. Elszakadt az oldalán, de a papok észre se fogják venni. Töröld meg az arcod. Egy istennő nem bőg, mint egy megkorbácsolt iskolás lány. Cromra, te pont úgy nézel ki, mint Yelaya, arcra, hajra, alakra, mindenre. Ha olyan jól játszod az istennőt a papoknak is, mint nekem, könnyen rászedheted őket.

- Megpróbálom - rebegte a lány.

- Jó. Én megyek, megkeresem Zarghebát. Erre ismét rémület vett eret a lányon.

- Ne! Ne hagyj egyedül! Ez kísértetjárta hely!

- Nincs itt senki, aki bánthatna - nyugtatta meg a lányt türelmetlenül. - Senki, csak Zargheba, és megyek, hogy elbánjak vele. Hamarosan visszatérek. A közelben fogok rejtőzködni azért, hogyha valami mégis rosszai sikerülne a szertartás alatt; de ha jól fogod játszani a szerepedet, nem lehet baj.

Megfordult, kisietett a jósteremből; mögötte Muriela nyomorultul nyöszörgött távozását látva.

Bealkonyodott. A hatalmas termek és szobák árnyékba borultak, és homályosak lettek; rézfrízek csillogtak keresztül a félhomályon.

Conan csendes fantomként lépkedett keresztül a nagy termeken, és az a kényelmetlen érzése támadt, mintha a múlt láthatatlan szellemei bámulnának rá az árnyékos zugokból. Nem csoda, hogy a lány ideges ilyen körülmények között.

Úgy surrant le a márványlépcsőkön karddal a kezében, akár egy lopakodó párduc. Csend honolt a völgyben, és a sziklafal pereme fölött a csillagok pislákoltak. Ha Keshia papjai már beléptek a völgybe, egyetlen nesz vagy mozgás sem árulkodott róluk az erdőben. Meglátta az ősi, kikövezett utat, amely délnek vitt, és beleveszett a páfrányok és vastag levelű bokrok sűrűjébe. Óvatosan indult meg rajta, az út széléhez húzódva ott, ahol a bozót túl sűrű volt, amíg meg nem látott maga előtt, homályosan a szürkületben, egy csoport lótuszfát, azokat a különös növényeket, melyek csak Kush fekete földjein honosak. A lány szerint Zargheba valahol ott rejtőzködik. Conan a megtestesült lopakodássá vált. Bársonyos talpú árnyként olvadt bele a sűrűbe.

Nagy kört írva le közeledett a lótuszligethez, és szinte egy levél sem rezdült körülötte. A fák szélénél hirtelen megtorpant, és gyanakvó párducként kuporodott le a bokrok közé. Előtte, a sűrű levelek között egy fakó ovális látszott homályosan a bizonytalan fényben. Akár egy nagy fehér virág is lehetett volna, melyek sűrűn villantak ki a lombok közül. Azonban Conan tudta, hogy az egy ember arca. Méghozzá felé fordulva. Gyorsan visszahúzódott az árnyékba. Vajon meglátta Zargheba? Az a férfi közvetlenül feléje nézett. Másodpercek teltek. A fakó arc nem mozdult. Conan ki tudta venni Zargheba rövid, fekete szakállának sötét foltját.

És Conan hirtelen rádöbbent, hogy itt valami nincsen rendjén. Tudta, hogy Zargheba nem magas ember. Kihúzott testtel is alig ér a kimmériai válláig; az az arc mégis egy magasságban volt Conan arcával. Felállt volna valamire? Conan lehajolt, és arra a helyre bámult, ami fölött az arc látszott, látását azonban az aljnövényzet és a vastag fatörzsek akadályozták. Hirtelen meglátott valami mást, amitől megdermedt. A bokrok közti résen át megpillantotta annak a fának a törzsét, mely alatt Zargheba állt. Az arc egy vonalban volt azzal a fával. Az arc alatt nem a fatörzset kellett volna látnia, hanem Zargheba testét - csakhogy ott nem volt test.

Egy zsákmányra leső tigris feszültségével Conan még előbbre osont a sűrűbe, félrehúzott egy leveles ágat, és rámeredt a mozdulatlan fejre. Látta, hogy soha többé nem is fog mozdulni, legalábbis saját elhatározásából nem. Zargheba levágott feje lógott a fa ágáról, hosszú fekete hajánál fogva felkötve.

3. Az orákulum visszatér

Conan ruganyosan megperdült, és heves, kutató pillantással fürkészte az árnyakat. A meggyilkolt ember testének nyoma sem volt, de kissé távolabb a magas, buja füvet letiporták, letörték, és a gyepen sötét, nedves foltok látszottak. Conan lélegzet visszatartva hallgatózott a csendben. A fák és a nagy fakó virágú bokrok sötéten, csendesen, baljóslatúan rajzolódtak ki az egyre mélyülő szürkületben.

Primitív félelmek suhantak át Conan elméjének minden zugában. A keshani papok tették ezt? Ha igen, akkor hová tűntek? És végül is, Zargheba volt az, aki megszólaltatta a gongot? Újra eszébe jutott Bit-Yakin és rejtélyes szolgái. Bit-Yakin meghalt, teste összezsugorodott ráncos bőrében, és ott ül nyitott sírkamrájában, hogy örökké a felkelő napot köszöntse. Azonban Bit-Yakin szolgáiról semmit sem tudni. Semmi sem bizonyítja, hogy valaha is elhagyták volna a völgyet.

Conannak eszébe villant, hogy Muriela ott van egyedül és őrizetlenül a hatalmas, árnyékos palotában. Megperdült, és rohant visszafelé a homályos úton, úgy futott, akár egy gyanakvó párduc, még teljes rohantában is készen állt, hogy jobbra vagy balra vesse magát, és halálos csapást mérjen bárkire.

A palota keresztülderengett a fák közt, és valami mást is megpillantott - tűz fénye tükröződött vissza vörösen a fényes márványról. Conan beleolvadt az utat szegélyező bokrokba, keresztülosont a sűrű bozótoson, és a bejárat előtti nyitott térség széléhez ért. Hangokat hallott; fáklyák lobogtak, és fényük olajos, ébenszínű vállakon csillant. Keshan papjai megérkeztek.

Nem azon a széles, fűvel benőtt úton jöttek, ahol Zargheba várta őket. Nyilván nemcsak egy titkos bejárat nyílt Alkmeenon völgyébe. Magasra tartott fáklyákkal lépkedtek fel a márványlépcsőn. Gorulga haladt az élükön, bronzvonású arcéle kirajzolódott a fáklyafényben. A többiek akolitusok voltak, óriás termetű feketék, akiknek a bőrszínét a fáklyák igencsak kihangsúlyozták. A menet végén egy roppant nagy néger haladt, akinek szokatlanul gonosz vonásai láttán Conan haragosan összevonta a szemöldökét. Gwarunga volt, akiről Muriela azt mondta, hogy elárulta a tavi bejárat titkát Zarghebának. Conan kíváncsi volt, vajon mekkora szerepet játszik ez a férfi a stygiai cselszövésében.

Megkerülte a nyitott térséget, és mindig az árnyékban maradva a kapu felé sietett. A bejárat őrzésére senkit sem hagytak. A fáklyák határozottan imbolyogtak végig a hosszú, sötét folyosón. Mielőtt a kettős reteszű ajtóhoz értek volna a túlsó végén, Conan már felsietett a külső lépcsőn, és máris a csarnokba lépett mögöttük. Gyorsan végigsurrant az oszlopsorok mentén, és a nagy ajtóhoz ért, amikor azok beléptek a trónszobába; fáklyáik visszavetítették az árnyékaikat. Hátra se néztek. Összetömörülve, billegő, strucctollas fejdíszben, leopárdbőr tunikájukban különös ellentétet képeztek az ősi palota márvány és arabeszkes fémjével. Keresztülmentek a tágas szobán, és egy pillanatra megálltak a trónemelvény balján lévő aranyajtónál.

Gorulga hangja hátborzongatóan visszhangzott a nagy, üres térségben, hangzatos kifejezéseket formált, melyeket a hallgatózó nem értett. Aztán a főpap kinyitotta az aranyajtót, belépett, többször is meghajolt derékból, és mögötte a fáklyák lesüllyedtek és felemelkedtek, szikrák záporoztak, ahogy a hívek utánozták mesterüket. Az aranyajtó bezárult mögöttük, eltakarta a tényt és a zajt, és Conan keresztülszaladt a tróntermen, a trón mögötti fülkéhez, Kevesebb zajt ütött, mintha a szél fújt volna át a termen.

Apró fénysugarak szűrődtek át a fali nyílásokon, amikor sikerült kinyitnia a titkos panelt. Bebújt a bemélyedésbe, és keresztüllesett. Muriela egyenesen ült az emelvényen, karba tett kézzel, fejét lehajtva. háttal a falnak, alig néhány centire Conan szemétől. Érezte pompás parfümjének illatát az orrlyukában. Természetesen nem látta az arcát, de a Lány tartása olyan volt, mintha a tér valamely távoli pontjára meredne, valahová az előtte térdelő fekete óriások feje fölé. Conan elégedetten elvigyorodott. "A kis ringyó jól csinálja", gondolta. Tudta, hogy a lány bizonyára remeg félelmében, de ez nem látszott rajta. A fáklyák bizonytalan fényében pontosan olyan volt, mint az az istennő, akit korábban az emelvényen talált, már amennyiben valaki el tudja képzelni, hogy az istennőt vibráló élet tölti el.

Gorulga - Conan számára ismeretlen kiejtéssel - Alkmeenon ősi nyelvén valószínűleg idéző varázsszavakat kezdett kántálni, melyet a főpapok generációról generációra adtak tovább. Sehogy sem akart a végére érni. Conan egyre nyugtalanabb lett. Mennél tovább tart a dolog, annál feszültebb lesz Muriela. Mi lesz, ha a lány összeroppan? - erre a gondolatra előkészítette a kardját és a tőrét. Nem bírta volna látni, hogy a kis nőcskét a feketék megkínozzák és megölik.

Azonban az a mély, leírhatatlanul haljóslatú kántálás végre a végéhez ért, és az akolitusok kiáltásával zárult. Gorulga felemelte a fejét, karját az emelvényen fekvő csendes alak felé tárta, és a rá jellemző mély, gazdag, zengő hangon felkiáltott:

- Ó, nagy istennő, ki a sötétség hatalmasságaival élsz, olvadjon meg szíved, nyisd szádat rabszolgáid füléhez, kiknek feje a porban hever a lábaidnál! Szólalj meg, szent völgy hatalmas istennője! Mutass utat nékünk; a sötétség zavar minket, ahogy a déli nap fénye zavar téged. Ontsd sugárzó bölcsességed szolgáid ösvényére! Mondd el nekünk, ó, istenek szószólója: mi vagyon akaratuk Thutmekri, a stygiai ügyében?

A feltornyozott hajkorona, melyen tompa bronzszínben csillant meg a fáklyafény, kissé megremegett. Viharos sóhaj szakadt ki a feketékből, részben a tisztelettől, részben a félelemtől. Muriela hangja tisztán csengett a lélegzet-visszatartott csendben; hűvösnek, tárgyilagosnak, személytelennek tűnt, bár Conan megrezzent az erős corinthiai kiejtéstől.

- Az istenek akarata az, hogy a stygiai és a shemita kutyákat zavarták ki Keshanból. - A lány szóról szóra ismételte Conan szavait. - Ők tolvajok és árulók, akik meg akarják rabolni az isteneket. Bízzák Gwahlur Fogait a tábornokuk, Conan gondjaira. Vezesse ő a keshani seregeket. Őt szeretik az istenek.

A vége felé kissé megremegett a hangja, és Conan verejtékezni kezdett, mert biztos volt benne, hogy a lány a hisztéria határán áll. Azonban a feketék még annyira sem vették észre, mint ahogy a corinthiai kiejtésre sem figyeltek fel. Halkan összesimították a tenyerüket, és csodálkozó, tiszteletteljes mormolás hallatszott felőlük. Gorulga szeme fanatikusan csillogott a fáklyafényben.

- Yelaya szólt hozzánk! - kiáltotta átszellemült hangon. - Ez az istenek akarata! Réges-rég, őseink korában, e kincsre tabut mondtak ki, és elrejtették az istenek parancsára, akik kirángatták azokat a sötétség királyának, Gwahlurnak az állkapcsából, a világ születésekor. Az istenek parancsára Gwahlur Fogait elrejtették; és az ő parancsukra most ismét előhozzuk azokat. Ó, istennő, csillagok szülötte, engedd meg, hogy távozzunk a fogak rejtekhelyére, hogy átadhassuk annak, akit az istenek szeretnek!

- Megkapjátok engedélyemet a távozásra - felelte az álistennő olyan dölyfös, elbocsátó intéssel, hogy Conan ismét elvigyorodott. A papok kihátráltak, strucctollaik és fáklyáik csak úgy imbolyogtak, ahogy térdet hajtottak.

Az aranyajtó bezárult, és az istennő nyöszörögve, ernyedten hanyatlott vissza az emelvényre.

- Conan! - nyöszörögte halkan. - Conan!

- Pszt! - suttogta az a nyílásokon keresztül, megfordult, kibújt a bemélyedésből, és bezárta a panelt. Elnézett a faragott ajtó ajtófélfája mellett, és látta a trónteremtől távolodó fáklyák sorát, azonban ugyanakkor rádöbbent, hogy valami világít, és ez a fény nem a távolodó fáklyáktól ered. Megijedt, de a megoldás magától kínálkozott. Korai hold kelt fel, annak a fénye szűrődött át a kupolán, mely valami mestermunka révén felerősítette saját vényét. Ezek szerint Alkmeenon fénylő kupolái mégsem mesebeliek. Talán a belseje abból a különös, fehéren lángoló kristályból készült, mely csak a fekete vidékek hegységeiben találhatók. A fény elárasztotta a tróntermet, és beszűrődött a szomszédos szobákba.

Ám ahogy Conan az ajtó felé indult, mely a trónterembe nyílt, hirtelen megtorpant egy zajra, mely a fülkétől elvezető folyosó felől hallatszott. Lekuporodott a bejáratnál, belesett; eszébe jutott a gongszó, mely onnan visszhangzott, és csapdába csalta. A kupolából beszűrődő fény csak egy kicsit esett be a keskeny folyosóra, és ott csak az üresség látszott. Mégis megesküdött volna rá, hogy lopakodó lábak neszét hallotta valahol bentebb.

Habozásából fojtott női sikoly rázta fel. Beugrott a trón mögötti ajtón, és váratlan látvány tárult elé a kristályos tényben.

A papok fáklyái már eltűntek a nagy csarnokból - de egy pap még a palotában tartózkodott: Gwarunga. Gonosz arcvonásai rángatóztak a haragtól, a rémült Muriela torkát szorongatta, elfojtotta annak sikoltását és rimánkodását. brutálisan rázta a szerencsétlent.

- Áruló! - sziszegte vastag vörös ajkai között, akár egy kobra. Miféle játékot játszol? Nem megmondta Zargheba, hogy mit kell mondanod? Igen, Thutmekritől tudom! Te árultad el a gazdádat, vagy ő árulta el a barátait rajtad keresztül? Szutyok! Kitekerem azt a csalárd nyakad… de előbb…

Az, hogy foglyának szépséges szeme tágra nyílt, és a válla fölött elnézett, figyelmeztette a roppant termetű feketét. Elengedte a lányt, és megperdült, épp amikor Conan kardja lecsapott. A csapás erejétől a fekete hanyatt esett a márványpadlón, ott rángatózott, vér szivárgott csúnya fejsebéből.

Conan előrelépett, hogy befejezze a munkát - mert tudta, a fekete váratlan mozdulata miatt a kardlap találta el -, azonban Muriela görcsösen rátapadt.

- Úgy tettem, ahogy parancsoltad! - zihálta hisztérikusan. - Vigyél el innen! Ó, kérlek, vigyél el innen!

- Még nem mehetünk - mordult fel a kimmériai. - Követni akarom a papokat, és megnézni, honnan veszik elő a drágaköveket. Lehet, hogy még több kincs is van ott. De velem jöhetsz. Hol az a drágakő, amit a hajadban viseltél?

- Leeshetett az emelvényre - motyogta, és tapogatva keresni kezdte. - Annyira féltem… amikor a papok elmentek, kirohantam, hogy megkeresselek, de ez a nagy állat hátramaradt és elkapott…

- Hát akkor menj és hozd ide, míg én eltávolítom ezt a tetemet parancsolta. - Gyerünk! Az a drágakő magában is egy vagyont ér. A lány habozott, mintha undorodna visszamenni abba a kriptaszerű helyiségbe; akkor, ahogy Conan megragadta Gwarunga övét, és bevonszolta a fülkébe, a lány megfordult, és bement a jósterembe. Conan lelökte az eszméletlen feketét a padlóra, és felemelte a kardját. A kimmériai túl sok időt töltött már a világ legvadabb helyein ahhoz, hogy bármilyen illúziót tápláljon a könyörülettel kapcsolatban. Az egyetlen biztonságos ellenség a lefejezett ellenség. Azonban mielőtt lecsaphatott volna, iszonyatos sikoly fogta vissza a felemelt pengét. A jósteremből jött.

- Conan! Conan! Az istennő!

A sikoly hörgésben és súrlódó csoszogásban végződött.

Conan egy szitokkal a szájában kirohant a fülkéből, át a trónemelvényen, be a jósterembe, szinte azelőtt, hogy a zaj elült. Ott megtorpant, zavartan meredt a lányra. Muriela látszólag békésen feküdt az emelvényen, lehunyt szemmel, mintha szenderegne.

- Mi az isten nyilát művelsz? - förmedt rá Conan dühösen. Szerinted ez a legjobb időpont a tréfára…

Elakadt a szava. Tekintete végigsiklott a szűk selyemszoknyán, az elefántcsontszínű combon. Azon a szoknyán egy nagy szakadásnak kellene lennie deréktól az aljáig. Tudta, mivel saját kezével szakította szét, amikor könyörtelenül letépte a ruhát a rángatózó táncosnőről. Csakhogy ezen a szoknyán nem látszott szakadás. Egyetlen ugrással az emelvény mellett termett, és kezét az elefántcsontszínű testre fektette. De el is rántotta rögtön, mintha forró vasat érintett volna a halál hűvös merevsége helyett.

- Crom! - mormogta. Szeme baljóslatúan izzott. - Ez nem Muriela! Ez Yelaya!

Most már értette azt az eszeveszett sikolyt, ami Muriela ajkairól tört fel, amikor belépett a helyiségbe. Az istennő visszatért. A test, amit Zargheba levetkőztetett, és ruházatát utánzójára adta. Most mégis selyembe és drágakövekbe volt öltözve, ahogy Conan először látta. Fejbőre furcsán bizsergett, és a tarkóján felállt a szór.

- Muriela! - kiáltotta hirtelen. - Muriela! Hol a pokolban vagy? A falak gúnyolódva verték vissza a hangját. Egyetlen bejáratot sem lehetett látni, kivéve az aranyajtót, és azon keresztül senki sem jöhetett vagy távozhatott volna anélkül, hogy észre ne vette volna. Valami kétségtelen: Yelayát azalatt a néhány perc alatt helyezték vissza, míg Muriela először hagyta el a helyiséget, hogy Gwarunga elkapja; a fülében még ott csengett Muriela sikolyának visszhangja, a corinthiai lány mégis eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Csak egyetlen magyarázat létezhet, ha elveti a sötétebb, természetfölötti magyarázatot - valahol ebben a helyiségben van egy titkos ajtó. És ahogy a gondolat átsuhant a fején, máris megtalálta.

A látszólag szilárd márványfalban egy vékony, függőleges rés húzódott, és abban a résben selyemfoszlány látszott. Muriela tépett szoknyájából szakadhatott le. A dolog egyértelmű volt. Beleakadt a bezáródó ajtóba, és elszakadt, ahogy elcipelték szegényt. A ruhadarab azonban megakadályozta az ajtó tökéletes becsukódását.

Conan bedugta a tőre hegyét a résbe, és izmos alsókarjával megfeszítette azt. A penge, mely törhetetlen akbitaniai acélból készült, kissé elhajolt, a márványajtó pedig kinyílt. Conan felemelt karddal bámult be a mögötte tátongó nyílásba, de nem látott fenyegető alakot. A jósterembe szűrődő fényben egy rövid, márványból faragott lépcső látszott. Az ajtót addig nyitotta, amíg lehetett, a tőrét a padló egy repedésébe dugta, hogy kitámassza a nyílást. Habozás nélkül lesietett a lépcsőn. Nem látott semmit, nem hallott semmit. Tucatnyi lépcsőfok után a lejárat keskeny folyosóban végződött, mely egyenesen vezetett a homályba.

Hirtelen megtorpant, szoborként megmerevedett a lépcső lábánál, és a falat díszítő freskókra meredt, melyek alig látszottak a fentről beszűrődő halvány fényben. Félreérthetetlenül pelisthi vonásokat viseltek; Conan látott már hasonló jellegű freskókat Asgalun falain. Azonban az itt ábrázolt jeleneteknek semmi közük nem volt Pelisthihez, kivéve egyetlen emberi alakot, mely szinte minden képen felbukkant: egy szikár, fehér szakállú vénember, akinek faji jellegzetessége mással összetéveszthetetlen volt. A fenti palota különböző részeit ábrázolták. Néhány jelenet egy helyiséget mutatott, melyben felismerte a jóstermet; ott hevert Yelaya alakja az elefántcsont emelvényen, és hatalmas termetű feketék térdeltek előtte. És ott a fal mögött a bemélyedésben rejtőzködött a vén pelisthi. És voltak más alakok is - alakok, amelyek az elhagyott palotában járkáltak, végrehajtották a pelisthi kívánságait, és megnevezhetetlen dolgokat vonszoltak ki a föld alatti folyóból. Conan néhány másodpercig dermedten állt, mivel a pergamen kézirat ez ideig érthetetlen kifejezései most hűvös tisztasággal megvilágosodtak az elméjében. A minta összeállt. Bit-Yakin rejtélye most már nem volt rejtély, és a szolgáié sem.

Conan megfordult, belebámult a sötétségbe, és úgy érezte, mintha jeges ujjak cirógatnák a gerincét. Aztán megindult a folyosón, nesztelen léptekkel, habozás nélkül, egyre mélyebben hatolva a rőtétségbe, ahogy a lépcsőtől távolodott. A levegőt súlyosan ülte meg az a bűz, amit a gong udvarában érzett.

Most a kimondott sötétben zajt hallott elölről - meztelen talpak surrogását vagy lelógó ruhák kőhöz súrlódását, ezt nem tudta eldönteni. Azonban egy pillanatra rá kinyújtott keze akadályba ütközött, melyet szilárd fémajtóként azonosított. Nekifeszült, de nem járt eredménnyel, és kardhegyével hiába keresett rést. Úgy illett a keretébe, mintha beleöntötték volna. Teljes erőből nekifeküdt, lábát a padlónak feszítette, az erek kidagadtak a halántékán. Minden hiába; egy elefánt rohama se nagyon bírta volna megingatni azt a titáni kaput.

Ahogy nekidőlve állt, túlfelől valami zajt hallott, amit füle azonnal felismert - rozsdás vas csikorgása volt, ahogy egy kar súrlódik a vájatában. Az ösztönös cselekvés olyan gyorsan követte a felismerést, hogy a csikorgás, a felfogás és a cselekvés gyakorlatilag egyszerre történtek. És ahogy hatalmas ugrással hátravetette magát, roppant tömegű tárgy zúdult le felülről, és az alagutat fülsiketítő robaj rázta meg. Repülő szilánkok találták el. Roppant kőtömb - ezt a hangjából tudta - hullott oda, ahol az előbb még ő állt. Ha egy pillanatig is késlekedik, összelapította volna, mint egy hangyát.

Conan visszavonult. Valahol annak a fémajtónak a túloldalán Muriela fogságban van, ha él még egyáltalán. Azonban ó nem juthat be azon az ajtón, és ha továbbra is az alagútban marad, újabb tömb zuhanhat le, és lehet, hogy nem lesz ilyen szerencsés. A lány semmit sem nyer vele, ha ő péppé zúzódik. Ebben az irányban nem folytathatja a keresést. Fel kell jutnia a felszínre, és találni valamilyen másik utat.

Megfordult, a lépcső felé sietett, és felsóhajtott, amikor viszonylag világosba ért. Ám ahogy lábát a legalsó lépcsőfokra tette, a fény kihunyt, és fölötte a márványajtó nagy döndüléssel zárult be.

Erre már valami pánikféle ragadta el a kimmériait, csapdába esve ebben a fekete alagútban. A lépcsőn megperdült, felemelte a kardját, és gyilkos pillantással meredt a sötétségbe, várva, hogy hátborzongató támadók rontanak rá. Azonban az alagútban nem hallatszott és nem is látszott mozgás. Vajon az ajtón túli emberek - már amennyiben emberek - azt hiszik, hogy a mennyezetről lezuhanó kő, melyet nyilván valamilyen gépezettel engedtek le, szétlapította?

Akkor miért csukták be a fenti ajtót? Conan felhagyott a töprengéssel, tapogatózva haladt felfelé a lépcsőn, háta borsódzott a gondolatra, hogy bármelyik lépésnél késszúrást kaphat a hátába, és szerette volna ijedelmét barbár vérontásban feloldani.

A lépcső tetején nekiesett az ajtónak, és tiszta szívből átkozódott, amikor rájött, hogy nem enged az erőfeszítésének. Ám amikor felemelte a kardját, és nagyot csapott a márványajtóra, tapogatózó bal keze egy fémkallantyút érzett, mely nyilván a helyére esett az ajtó bezáródásakor. Egy pillanat alatt kiemelte a helyéből ezt a kallantyút, és az ajtó most már engedett a nyomásnak. Résnyire szűkült szemmel, vicsorgásban megnyilvánuló dühvel ugrott a jósterembe, és vadul kívánta, bár szembetalálkozna az őt üldöző ellenséggel.

A tőr hiányzott a padlóból. A helyiség üres volt, az emelvény úgyszintén. Yelaya ismét eltűnt.

- Cromra! - mormogta a kimmériai. - Végül mégiscsak él? Zavartan sietett ki a trónterembe, és akkor váratlan gondolat jutott eszébe. A trón mögé lépett, és bepillantott a fülkébe. A márvány véres volt ott, ahová az eszméletlen Gwarungát dobta - ez volt minden. A fekete ember ugyanúgy eltűnt, mint Yelaya.

4. Gwahlur Fogai

Conan, a kimmériai agyában csalódottság és harag kavargott. Legalább annyira sejtelme sem volt, hol fogjon hozzá Muriela kereséséhez, mint ahogy azt sem tudta, hol keresse a Gwahlur Fogait. Csak egy gondolat jutott eszébe - követni a papokat. Talán a kincs rejtekhelyén talál némi utalást. Ez csekély lehetőség, de jobb, mint összevissza ténferegni.

Ahogy keresztülsietett a hatalmas, árnyas csarnokon, mely a bejárathoz vezetett, mindig azt várta, mikor kelnek életre mögötte a lopakodó árnyak agyarakkal és karmokkal. Azonban csak gyors szívdobogása kísérte ki a csillogó márványt tarkázó holdfénybe.

A széles lépcső lábánál körülnézett, lát-e valami jelet, mely mutatja neki, merre kell mennie. És megtalálta - a gyepen szétszóródott szirmok mutatták, hogy egy kéz vagy egy ruha lesodorhatta őket a virágbokorról. A gyepen súlyos lábak lenyomata látszott. Conannak, aki valaha farkasokat követett szülőföldje hegységeiben, nem ütközött túl nagy nehézségbe, hogy kövesse a keshani papok nyomát.

A nyom távolodott a palotától, egzotikus illatú bozótoson vezetett keresztül, ahol nagy, fakó virágok terítették ki szirmaikat, aztán zöldellő, összegabalyodott bokrokon át, ahol virágeső hullott az érintésére, míg végül egy hatalmas kőtömbhöz ért, mely titáni kastélyként nyúlt ki a palotához legközelebbi ponton a sziklafalból, ezt azonban szinte teljesen elrejtették szem elől az összefolyó indák és fák. Az a fecsegő pap Keshiában nyilván tévedett, amikor azt állt tolta, hogy Gwahlur Fogai a palotában vannak elrejtve. Ez a nyom elfelé vezetett attól a helytől, ahol Muriela eltűnt, de Conanban az a meggyőződés erősödött, hogy a völgy minden része összeköttetésben áll a palotával föld alatti járatokon.

A bokrok mély, bársonyfekete árnyékában kuporogva egy jókora kiugró sziklát vett észre, mely merész domborműként nyúlt ki a holdfénybe. Különös, groteszk vésetek borították, állatokat és embereket ábrázoltak, és félállati teremtményeket, amik akár istenek vagy ördögök is lehettek. A művészet stílusa olyan erősen eltért a völgy többi részén található vésetektől, hogy Conan csodálkozott, vajon nem egy különböző korszakból és fajtól származott-e, egy távoli korból fennmaradt relikvia, amit Alkmeenon népe már itt talált az elhagyatott völgyben, amikor először behatolt.

Nagy ajtó állt nyitva a puszta sziklafalban, gigászi sárkányfej volt köré faragva úgy, hogy a nyíló ajtó olyan volt, mintha a sárkány tátott szájába vezetne. Maga az ajtó vésett bronzból volt, és látszólag több tonnát nyomhatott. Zár nem látszott, csak egy csomó retesz sorakozott az ajtó szélén, ahogy az nyitva állt, és ebből kitűnt, hogy mégiscsak létezik valami rendszer az ajtó zárására és nyitására egy olyan rendszer, melyet minden bizonnyal csak a keshani papok ismernek.

A nyomokból látszott, hogy Gorulga és csatlósai már bementek azon az ajtón. Conan azonban habozott. Ha vár, míg a papok kijönnek, egyszerűen becsaphatják az ajtót az orra előtt, és lehet, hogy nem lesz képes megoldani a zár rejtélyét. Másrészt viszont ha követi őket, lehet, hegy valahol máshol jönnek ki, és az ajtót egyszerűen rázárják.

Az óvatosságot sutba dobva, keresztülosont a nagy kapun. Ott benn vannak a papok, Gwahlur Fogai és talán még némi utalás Muriela sorsával kapcsolatban is. A személyes kockázat Conant még soha semmitől nem rettentette vissza.

Néhány méterig még bevilágított a holdfény a széles alagútba. Valahol elöl halvány világosságot látott, és különös kántálás visszhangját hallotta. A papok nem jártak olyan sokkal előtte, mint gondolta. Az alagút egy tágas terembe torkollott, melyet a holdfény megvilágított. Nem túl nagy kiterjedésű, üres barlang volt, de magas, boltíves mennyezete foszforeszkáló berakásoktól ragyogott, melyről Conan tudta, hogy ennek a világrésznek ez általános jellegzetessége. A kísérteties félhomályban a kimmériai egy állatot ábrázoló szobrot látott kuporogni az oltáron, de felmérte azt is, hogy ebből a helyiséghól hat-hét alagút fekete szája nyílik. A legszélesebbikben - abban, amelyik közvetlenül a szobor háta mögött nyílt, s mely egyenesen a kijárat felé nézett - fáklyák libegő fényét pillantotta meg. A foszforeszkáló fény elhalványult. és egyre erősödő kántálás hallatszott.

Vakmerően megindult azon a járaton, és hamarosan egy nagyobb barlanghoz ért, mint az, amelyiket maga mögött hagyott. Itt nem volt foszforos ragyogás, de a fáklyák fénye egy nagyobb oltárra esett, amelyen egy még undorítóbb, visszataszítóbb isten kuporgott békaszerűen. Ez előtt az ellenszenves istenség előtt ott térdelt Gorulga és tíz akolitusa; fejüket a földhöz verdesték monoton kántálásuk közben. Conan rájött, miért haladtak olyan lassan. A fogak kriptájának megközelítése minden bizonnyal bonyolult, körülményes szertartást követelt.

Türelmetlenül izgett-mozgott, míg a kántálás és a hajlongás véget nem ért, azonban a papok hamarosan felkeltek, és beléptek a bálvány mögötti járatba. Fáklyáik fénye a magas mennyezeten táncolt. Conan sietve indult utánuk. Nem különösebben fenyegetett annak a veszélye, hogy felfedezik. Úgy surrant az árnyékban, mint egy éjszakai lény, a fekete papok pedig teljesen belefeledkeztek a ceremóniájukba. Nyilván még Gwarunga távollétét sem vették észre.

Egy roppant méretű barlangba értek, melynek felfelé ívelő falai körül karzatszerű perem vonult körbe szintenként, és a papok újra kezdték az imádkozásukat egy oltár előtt, mely az eddigieknél nagyobb volt, és az isten rajta még ocsmányabb, mint azok, amelyekkel eddig találkoztak.

Conan az alagút fekete szájában kuporgott, és az élénk fáklyafényt visszaverő falakat bámulta. Látta, hogy egy faragott kőlépcső kanyarog fel karzatszintről karzatszintre; a mennyezet beleveszett a sötétségbe.

Conan vadul megrezzent, a kántálás félbeszakadt, és a feketék hirtelen felvetették a tejüket. Embertelen hang hangzott fel fölettük. Térdelve megmerevedtek, felfelé fordított arcuk kísérteties, kékes árnyalatot öltött abban a vakító, hátborzongató fényben, mely a mennyezet közelében lobbant fel, aztán lüktető ragyogással égett. A fény bevilágította a karzatokat, és a főpapból sikoly tört fel, melyet visszhangként követett akolitusai sikolya. A felvillanó fény rövid időre láthatóvá tett számukra egy nyúlánk, fehér alakot, amely egyenesen állt csillogó selyemben és káprázatos drágakő berakásos aranyban. Aztán a fény kihunyt, alig lüktetett, fényessége csökkent, már semmit sem lehetett tisztán látni, és a nyúlánk alak pislákoló elefántcsontszínű folttá vált.

- Yelaya! - sikoltotta Gorulga, barna arca hamuszürkévé vált. Miért jöttél utánunk? Mi a célod vele?

Ismét az a hátborzongató, emberinek csöppet sem mondható hang dördült fel a mennyezet felől, és visszhangzott a boltíves kupolában, mely felerősítette, és a felismerhetetlenségig eltorzította.

- Jaj a hitszegőknek! Jaj Keshia hamis gyermekeinek! Végzet vár rájuk, amiért megtagadták az istenüket!

Iszonyodó sikoltás tört fel a papokból. Gorulga úgy nézett ki a fáklyafénynél, mint egy megdöbbent keselyű.

- Nem értem - hebegte. - Mi hűek vagyunk. A jósteremben azt mondtad…

- Ne hidd el, amit a jósteremben hallottál! - dörgött a rettenetes hang, mely felerősödött, és végül már olyan volt, mintha ezernyi hang suttogná és dörögné ugyanazt a figyelmeztetést. - Óvakodjatok a hamis prófétáktól és a hamis istenektől! A palotában egy démon beszélt hozzátok, aki felöltötte a képemet, és hamis jóslatot adott. Most figyeljetek és engedelmeskedjetek, mert az igazi istennő én vagyok! Adok nektek egy lehetőséget, hogy megmeneküljetek a végzettől! Vegyétek el Gwahlur Fogait, a kriptából, hol annyi ideje nyugszanak. Alkmeenon már nem szent, mivel gyalázatos istenkáromlók megszentségtelenítették. Adjátok Gwahlur Fogait Thutmekri, a stygiai kezébe, hogy elhelyezze Dagon és Derketa szentélyében. Csak ez mentheti meg Keshant attól a végzettől, melyet az éj démonai szántak nektek. Fogjátok Gwahlur Fogait és menjetek; azonnal térjetek vissza Keshiába; ott adjátok a drágaköveket Thutmekrinek, fogjátok el Conant, azt az idegen ördögöt, és élve égessétek el a főtéren.

A papok nem haboztak engedelmeskedni. A félelemtől motyogva tápaszkodtak fel, és rohantak a bestiális isten mögött nyíló ajtóhoz. Gorulga vágtatott az élen. Az ajtóban egy rövid időre összetömörültek, csaholtak, ahogy a vadul lengetett fáklyák hozzáértek a remegő fekete testekhez; berontottak, és sietős lábdobogásuk visszhangzott végig az alagútban.

Conan nem követte őket. Dühös vágy hajtotta, hogy kiderítse az igazságot ebben a fantasztikus ügyben. Valóban Yelaya volt, mint ahogy a kézfején kiütköző verejték mondta, vagy csak Muriela volt, az a kis ringyó, aki végül mégiscsak árulóvá vált? Ha így van…

Mielőtt az utolsó fáklya is eltűnt volna a fekete alagútban, bosszúszomjasan ugrott a kőlépcsőre. A kékes ragyogás már szinte teljesen kialudt, azonban ő még látta azt a mozdulatlan elefántcsontszínű alakot a karzaton. Ereiben megdermedt a vér, de Conan mégsem

habozott. Felemelt karddal ért oda, és halálos fenyegetésként tornyosult a rejtélyes alak fölé.

- Yelaya! - mordult rá. - Halott, mint ahogy az volt már ezer év óta! Ah!

Az alagút sötét szájából fekete test ugrott elő. Ám a kimmériai éles hallása felismerte a váratlan, halálos rohamra induló, meztelen talpak súrlódását. Macskaként perdült meg, és elkerülte a tarkójára irányzott gyilkos csapást. Ahogy a sötétben megvillanó acél elzúgott a füle mellett, ő egy megzavart óriáskígyó dühével sújtott vissza, és egyenes, hosszú pengéjével felnyársalta ellenfelét; a kard hegye majd fél méterre szaladt ki a nyomorult hátán.

- Aha! - Conan kirántotta a kardját. Az áldozat tátogva, hörögve a padlóra rogyott. A férfi még egy ideig vonaglott, aztán megmerevedett. A kihunyó fényben Conan egy fekete testet látott, ébenszínű arcvonásokat, melyek iszonyatosak voltak a kékes izzásban. Gwarunga volt az.

Conan a hullától az istennő felé fordult. A térdénél és a mellén szoros kötelek tartották egy kőoszlophoz kötözve, és az oszlophoz kötözött sűrű haja tartotta egyenesen a fejét. A bizonytalan fényben ezek a kötelek néhány méternyi távolságból már nem látszottak.

- Gwarunga utánam jöhetett, amikor bemásztam abba a járatba mormogta Conan. - Gyaníthatta, hogy lementem. Tehát ő húzta ki a tőrt… - Conan lehajolt, és kicsavarta az ismerős fegyvert az elmerevedő ujjak közül, rápillantott, és visszarakta az övébe -…aztán rám zárta az ajtót. Majd fogta Yelayát, és idehozta, hogy elbolondítsa vele azokat az idiótákat. Ő kiáltott. Nem lehetett felismerni a hangját a visszhangos kupola miatt. Az a fellobbanó kék láng pedig - azonnal ismerős volt. Stygiai papi fogás. Thutmekri adhatott belőle egy keveset Gwarungának.

Könnyen ideérhetett a társai előtt. Nyilván hallomásból vagy a papság között közkézen forgó térképről már ismerte a barlangok elrendezését, belépett a járatba a többiek után, valami oldaljáraton megkerülte a társait, és elbújt a karzaton terhével együtt, míg Gorulga és az akolitusok belefeledkeztek végeérhetetlen szertartásukba.

A kék fény már teljesen kihunyt. Conan azonban most egy másik ragyogásra lett figyelmes, mely a peremen nyíló egyik járat szájából eredt. Valahol bentebb azon a folyosón újabb foszforeszkáló rész lehetett; felismerte a jellegzetes sugárzást. A folyosó abba az irányba vezetett, amerre a papok mentek, és Conan úgy határozott, inkább itt követi őket, semhogy lemenjen a lenti nagy, sötét barlangba. Ez a járat minden bizonnyal egy másik karzathoz fog vezetni, abba a terembe, mely kétséget kizáróan a papok célja lehet. Sietve indult meg rajta, a világosság egyre nőtt, ahogy közeledett, míg végül már ki tudta venni a járat tetejét és falait Valahol előtte, lentről ismét meghallotta a papok kántálását.

Váratlanul a bal oldali falban egy ajtónyílás rajzolódott ki foszforeszkáló ragyogással, és halk, hisztérikus zokogás hallatszott. Megperdült, és belesett az ajtón.

Egy kisebb terembe nézett. Szilárd sziklából vájták ki, nem természetes barlang volt, mint a többi. A boltíves mennyezet foszforeszkáló ragyogással világított, és a falakat vertarany arabeszkek borították.

A túlsó fal mellett egy gránittrónon, örökké a boltíves ajtónyílás felé nézve, ült az iszonyú és ocsmány Pteor, a pelisthiek istene, rézből kifaragva, kihangsúlyozott jellemzői adták vissza kultusza hatalmasságát. Az isten ölében egy ernyedt fehér alak hevert.

- Átkozott legyek, ha nem ő az! - morogta Conan. Gyanakvóan pillantott körbe a helyiségben, nem látott más bejáratot, sem más jelen lévő személyt. Nesztelenül közelebb ment, és rámeredt a lányra, aki arcát a karjába fúrta, és akinek karcsú vállait nyomorult zokogás rázta. A bálvány karjain lévő vastag aranypántokat vékonyabb aranyláncok kötötték össze a lány csuklóin lévő kisebb pántokkal. Conan a meztelen vállra tette a kezét, a lány görcsösen megrándult, felsikkantott, és könnyáztatta arcát ereivel fordította felé.

- Conan! - Görcsösen a férfi nyakába akarta vetni magát, de a láncok visszarántották. Conan amilyen közel csak tudta, elvágta a lágy aranyláncot a lány csuklója mellett.

- Addig viselned kell ezeket a karkötőket - morogta -, míg nem találok egy vésőt vagy egy reszelőt. Eressz el, a fenébe is! Ti, táncosnők, átkozottul érzelmesek vagytok! Inkább azt mondd el, mi történt veled!

- Amikor visszamentem a jósterembe - nyöszörögte a lány -, megláttam, hogy az istennő ott hever az emelvényen, ahogy először láttam. Felkiáltottam, aztán futni akartam az ajtó felé… De valaki elkapott hátulról. A számra tapasztotta a kezét, becipelt a fal egy nyílásán, le a lépcsőn és végig egy sötét folyosón keresztül. Addig nem láttam, mi tart fogva, míg keresztül nem mentünk egy óriási fémajtón, és egy folyosóra nem értünk, melynek mennyezete pont ilyen megvilágítású volt, mint ezé. Ó, majdnem elájultam, amikor megláttam! Ezek nem emberek! Szürke, szőrös ördögök, akik két lábon járnak, mintha emberek lennének, és érthetetlenül makognak. Úgy álltak ott. mintha várnának valamire, és egyszer úgy tűnt, mintha valaki az ajtónál kaparászott volna. Akkor az egyik ilyen lény meghúzott egy fémkart a falban, és hatalmas döbbenés hallatszott az ajtó túloldaláról. Azután kanyargós folyosókon vonszoltak végig, majd kőlépcsőkön fel ebbe a helyiségbe, ide láncoltak ennek az ocsmány bálványnak a térdére, aztán elmentek. Ó, Conan, mik ezek?

- Bit-Yakin szolgái - dörmögte. - Találtam egy pergament, amiből sok mindent megtudtam, aztán néhány freskóba botlottam, azokból rájöttem a többire. Bit-Yakin egy pelisthi volt, aki szolgáival együtt jött ebbe a völgybe, miután Alkmeenon népe elvándorolt. Megtalálta Yelaya hercegnő testét, és rájött, hogy a papok időről időre visszatérnek, hogy áldozzanak az istennőnek, mert már akkor is istennőként imádták. Bit-Yakin orákulumot csinált belőle, és ő beszélt helyette az emelvény mögötti fülkéből, amit ő vágatott a falba. A papok sohasem sejtették, sohasem látták meg sem ót, sem a szolgáit, mert mindig elrejtőztek, valahányszor emberek jöttek erre. Bit-Yakin anélkül élt és halt meg itt, hogy a papok rájöttek volna ittlétére. Crom tudja, meddig élt ő itt, de lehet, hogy évszázadokig is. Pelisthi bölcsei tudják, miként hosszítsák meg életüket több száz évre. Néhányukat saját szememmel láttam. Hogy miért élt itt egyedül, és hogy miért játszotta el az orákulum szerepét, emberi lény fel nem foghatja, de gyanítom, hogy a jósszerep arra szolgált, hogy megtartsa a várost szent és sérthetetlen mivoltában, hogy ne háborgassák. Azt az élelmet ette, amit a papok áldozat gyanánt hoztak Yelayának, a szolgái pedig más dolgokkal táplálkoztak… Mindig is tudtam, hogy létezik egy föld alatti lefolyása annak a tónak, amelybe a punt felföldek népe a halottait veti. Az a folyó itt vezet a palota alatt. Létrák nyúlnak a folyóba, amelyeken megkapaszkodhattak, és kihalászhatták a leúszó hullákat. Bit-Yakin mindent feljegyzett a pergamenre, és megörökítette a falra. Ám ó végül meghalt, a szolgái mumifikálták azon utasítások szerint, melyeket halála előtt adott nekik, és kiültették a tetemét egy barlangnyílásba a sziklafal tetejére. A többit könnyű kitalálni. A szolgái, akik még nála is halhatatlanabbak, továbbra is itt éltek, azonban amikor következő alkalommal egy főpap érkezett, hogy megkérdezze az orákulumot, már nem volt úr, aki megfékezhette volna őket. Darabokra tépték a papokat. Így hát azóta… egészen mostanáig… senki sem jött jóslatot kérni. Valószínű, hogy felújították az istennő ruházatát és ékszereit, ahogy Bit-Yakintól látták. Minden bizonnyal vannak valahol lezárt helyiségek, ahol a selymet tartják, hogy ne fogjon rajta a rothadás. Felöltöztették az istennőt, és visszavitték a jósterembe, miután Zargheba elvitte. És, míg el nem felejtem, levágták Zargheba fejét, és felakasztották a ligetben.

A lány megborzongott, de ugyanakkor megkönnyebbülten fel is sóhajtott.

- Soha többé nem fog megkorbácsolni.

- A poklon innen aztán nem - értett egyet Conan. - Azonban gyerünk innen! Gwarunga alaposan kitolt velem az ellopott istennővel. Követni fogom a papokat, és megpróbálom elszedni tőlük a zsákmányt. Te pedig maradj a közelemben. Nem tölthetem minden időmet azzal, hogy örökké téged keresselek.

- És Bit-Yakin szolgái? - suttogta a lány rettegve.

- Meg kell kockáztatnunk - mordult fel Conan. - Nem tudom, mi jár a fejükben, de ez ideig még semmi hajlandóságot nem mutattak rá, hogy előjöjjenek, és nyíltan harcoljanak. Gyerünk!

A csuklójánál fogva vezette ki a lányt a helyiségből, majd végigsétáltak a folyosón. Ahogy közeledtek a nagy barlang felé, hallották a papok kántálását, mely összevegyült a rohanó víz komor morajlásával. Egyre világosabb lett, ahogy a hatalmas barlang meredek falán lévő karzatra értek: lenéztek a hátborzongató, fantasztikus helyszínre.

Fölöttük a foszforeszkáló mennyezet csillogott; harminc méterre alattuk pedig a barlang sima padlója terült el. A túlsó falnál mély és keskeny vágatban a folyó vágtatott sziklaágyában. Átláthatatlan homályból zúdult elő, keresztülszáguldott a barlangon, és újra a sötétségbe veszett. A látható vízfelület visszaverte a fenti ragyogást; a kavargó, sötét víz úgy csillogott, mintha élő drágakövek szikráznának benne: fagyoskéken, élénkpírosan, csillámlózölden, örökké váltakozó árnyalatokban.

Conan és társnője az egyik karzatszerű peremen álltak, mely követte a magas fal görbületeit, és erről a peremről természetes kőhíd szelte át lélegzetelállító ívben a barlang roppant szakadékát és a folyót. Három méterrel lejjebb egy másik, szélesebb ív nyúlt a barlang fölé. E szélsőséges repülő ívek egyik széléhez faragott lépcső csatlakozott.

Conan tekintete végigfutott annak az fenek a görbületén, mely az g szintjükről nyúlt ki, és valami fényt látott, ami nem a barlang foszforeszkáló mennyezetéből eredt. Velük szemben a kis peremen egy nyílás tátongott a barlangfalban, amelyen át a csillagok ragyogtak.

Conan teljes figyelmét a lenti jelenet kötötte le. A papok odaértek a céljukhoz. A barlang hatalmas hajlatában egy kőoltár állt, ám azon nem ült bálvány. Hogy mögötte volt-e valami, azt Conan nem tudta megítélni, mert egy fénytrükkből vagy a barlang hajlatából kifolyólag az oltár mögötti területet teljes sötétség borította.

A papok beékelték fáklyáikat a kőpadló réseibe, fényes félkört formáltak az oltár előtt néhány méternyi távolságban. Aztán maguk a papok is félkörben felsorakoztak a fáklyák sarlója előtt, majd Gorulga magasra emelve a kezét varázsszavakat mormolt, az oltárra hajolt, és ráfektette a tenyerét. Az megemelkedett, hátrafelé kinyílt a fedele, akár egy ládáé, és egy kis kripta tárult fel előttük.

Gorulga belenyúlt hosszú karjával az üregbe, kis rézládikót emelt ki onnan. Lecsukta az oltárt, rárakta a ládikót, és felnyitotta a fedelét. A magas karzaton mohón figyelő számára úgy tűnt, mintha ezzel a cselekedettel a pap élő tüzet szabadított volna ki, mely a nyitott ládikó körül lüktetett és remegett. Conan szíve megdobbant, és keze összeszorult a kardmarkolaton. Végre megpillantotta Gwahlur Fogait! A kincs, melynek birtoklója a leggazdagabb ember lesz a világon! Szaporán szedte a levegőt a fogai között.

Ekkor hirtelen rádöbbent, hogy új elem lépett be a fáklyák és a foszforeszkáló mennyezet fényébe, elnyomva mindkét területet. Sötétség borult az oltárra, kivéve azt a tündöklő helyet, ahová Gwahlur Fogainak gonosz ragyogása vetült, és a sötétség egyre csak mélyült. A feketék bazaltszobrokká merevedtek, árnyékuk groteszk óriássá nyúlt mögöttük.

Az oltár most már tényben úszott, Gorulga megdöbbent arcvonásai élesen kirajzolódtak. Aztán az oltár mögötti rejtélyes feketeség tűnt elő a szélesedő megvilágításban. És a kúszó fénnyel együtt lassan alakok váltak láthatóvá, mintha az éjből és csendből nőttek volna ki.

Eleinte szürke kőszobroknak tűntek ezek a mozdulatlan alakok, szőrösnek, emberszerűnek, mégis rettenetesen emberinek; a szemük azonban élt, jeges szürke tűzzel égett. És ahogy a kísérteties fény megvilágította állatias vonásaikat, Gorulga felsikoltott, meghátrált, és iszonyatos rémülettel emelte maga elé a karját.

Ám egy hosszabb kar nyúlt ki az oltár fölött, és egy torz kéz kulcsolódott a torkára. A sikoltozó és vergődő főpapot bevonszolták az oltár mögé; egy pörölyszerű ököl lecsapott, és Gorulga sikolya abbamaradt. Ernyedten roskadt az oltárra, agyveleje szivárgott a szétzúzott koponyából. Bit-Yakin szolgái a pokol rohanó folyamaként zúdultak elő, és rávetették magukat a papokra, akiknek földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől.

Zord, szörnyű mészárlás vette kezdetét.

Conan látta, hogy az emberéhez csöppet sem hasonlító gyilkos kezek pelyvaként szórják szét a fekete testeket, rettenetes erejük és vadságuk ellen a papok tőrei, kardjai hatástalanok voltak. Látta, hogy egyszerűen felkapják az ember egész testét, és fejét szétloccsantják a kőoltáron. Látta, hogy egy égő fáklyát egy szörnyű kéz kérlelhetetlenül gyömöszöl le egy kínlódó nyomorult torkán, aki hiába vonaglott az őt lefogó karok között. Látta, mint téptek kettőbe egy akolitust, mintha csak egy csirke lenne, és a véres darabokat a barlang túlfelére hajították. A vérontás olyan rövid és pusztító volt, akár egy hurrikán. Feneketlen, véres vadság kezdődött, és már véget is ért. Csak egy szerencsétlen menekült sikoltott arról, amerről jöttek, és egy csapat vérmocskos rémalak üldözte felé nyújtva vörös kezét. Üldözött és üldözői egyaránt eltűntek a fekete alagútban, és az ember jajkiáltása egyre messzebbről és zavarosabban hallatszott.

Muriela Conan előtt térdelt, és a férfi lábát szorongatta; arcát a térdéhez préselte, és szemét szorosan behunyva tartotta. Reszketett, remegett iszonyatos rémületében. Conan azonban hirtelen megrázkódott. Gyors pillantást vetett a tátongó résre, melyen át beragyogtak a csillagok, egy másik pillantás a még nyitva álló, tündöklő ládikóra a vértől iszamos oltáron: felismerte és kihasználta a kockázatos lehetőséget.

- Lemegyek a ládikóért! - recsegte. - Maradj itt!

- Ó, Mitrára, ne! - A lány elszörnyedve borult le, és elkapta Conan szandálját. - Ne tedd! Ne tedd! Ne hagyj itt!

- Feküdj csendben, és csukd be a szád! - csattant fel, és kirántotta a lábát a lány eszelős szorításából.

Nem akart a fárasztó lépcsőkön lemászni. Nyugtalan sietséggel ugrott peremről peremre. Odalenn a szörnyetegeknek nyomuk sem volt, amikor lába a padlót érintette. Néhány fáklya még égett foglalatában, a foszforeszkáló ragyogás lüktetett és remegett, a folyó már-már érthető morajlással folyt, elképzelhetetlen sugaraktól csillámlott. A ragyogás, mely mintegy jelezte a szolgák megjelenését, velük együtt eltűnt. Csak a rézládikóban lévő ékkövek fénye lüktetett és tündökölt.

Conan megragadta a ládikót; egyetlen mohó pillantással felmérte a tartalmát - furcsa, érdekes formájú drágakövek voltak benne, melyek jeges, nem e világi tűzzel ragyogtak. Rácsapta a fedelét, a hóna alá vette a ládikót, és futni kezdett vele felfelé a lépcsőn. Nem szívesen találkozott volna Bit-Yakin pokoli szolgáival. Harc közben látva őket, küzdőképességük minden illúziót eloszlatott. Hogy miért vártak ilyen sokáig, mielőtt lecsaptak a behatolókra, arról sejtelme sem volt. De melyik ember találhatná ki ezeknek a szörnyeknek az észjárását? Az, hogy legalább olyan eszesek és fondorlatosak, mint az emberek, már megmutatkozott. És ott a barlang padlóján hevert vadállati kegyetlenségük bizonyítéka.

A corinthiai lány még ott lapult a karzaton, ahol hagyta. Conan megragadta a csuklóját, és felhúzta.

- Szerintem ideje menni! - morogta.

A lány túlságosan kába volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte, hagyta, hogy átvezessék a szédítő magasságban átívelő nyúlványon. Ám amikor a rohanó víz fölé értek, lenézett, ijedt sikoltás tört ki belőle, és lezuhant volna, ha Conan erős karja nincs körülötte. Conan korholón mordult a fülébe, szabad karjába kapta, és hiába rúgkapált, átsietett vele az íven a túloldalon tátongó réshez. Anélkül, hogy a lányt letette volna, besietett a rövid alagútba, amelybe a rés nyílt. Rövidesen a völgyet övező sziklafal külső szegélyén bukkantak ki. Alig harmincméternyire alattuk a dzsungel ringott csillagfényben.

Conan lenézett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hitte, hogy még a lánnyal és a ládikával terhelve is le tud mászni; azonban kételkedett benne, hogy akár még teher nélkül is fel tudott volna kapaszkodni ide. Lerakta a Gorulga vérével és agyvelődarabkáival szennyezett ládikót a szegélyre, és épp le akarta csatolni az övét, hogy a hátára kötözze a dobozt, amikor megrezzent egy mögüle eredő zajra, egy baljóslatú és összetéveszthetetlen zajra.

- Maradj itt! - förmedt rá a rémült corinthiai lányra. - Ne mozdulj!

Kivont karddal besurrant az alagútba, és lenézett a barlangba.

A felső nyúlványon félúton meglátott egy torz, szürke testet. Bit-Yakin egyik szolgája már a nyomába eredt. Semmi kétség, hogy a hatalmas barom meglátta, és követni fogja őket. Conan nem habozott. Könnyebb lett volna az alagút szájában védekezni - csakhogy ezt a küzdelmet gyorsan be kell fejezni, mielőtt a többi szolga visszatér.

Kirohant a nyúlványra, egyenesen a közeledő szörnyeteg felé. Nem majom volt, de nem is ember. Cammogó rém, mely dél misztikus dzsungelében született, ahol különös étet nyüzsgött az emberi uralmat mellőző bűzös rothadásban, és dobok dübörögtek olyan templomokban, ahová ember még nem tette be a lábát. Hogy a vén pelisthi hogyan tett szert uralomra fölöttük - és azzal örökös kitaszítottságra az emberiségből -, ocsmány rejtély volt, amin Conan nem kívánt töprengeni, még ha lett is volna rá lehetősége.

Ember és szörnyeteg; az ív legmagasabb pontján találkoztak, ahol harminc méterrel alattuk a dühös fekete folyó zúgott. Ahogy a leprás szürke testű, nem emberi bálvány arcvonásait viselő szörnyalak föléje magasodott, Conan egy megsebzett tigris lendületével támadott, és minden izomszálát és dühét beleadta az ütésbe. Ezzel a csapással egy emberi testet kettészelt volna; ám Bit-Yakin szolgájának a csontja olyan volt, mint az edzett acél. Sót még az edzett acél sem bírt volna ellenállni ennek a dühös vágásnak. A vállcsont eltört, és vér ömlött a nagy sebből.

Második csapásra nem volt idő. Mielőtt a kimmériai ismét felemelhette volna a kardját, vagy elugorhatott volna, a szörny hatalmas kardja lesodorta az ívről, mintha csak egy legyet hessegetett volna el a falról. Ahogy lefelé zuhant, a folyó lélekharangként zúgott a fűlétien, azonban rángatózó teste a félúton lévő alsóbb nyúlványra zuhant. Egy vérfagyasztó pillanatig bizonytalanul lógott, aztán erős ujjaival megragadta a túlsó szegélyt, és sikerült biztonságosan megállnia; másik kezében még szorította a kardját.

Ahogy felpattant, látta, hogy a szörnyeteg a híd sziklafal felőli vége felé rohan, valószínűleg le akar jönni a nyúlványokat összekötő lépcsőn, folytatni a küzdelmet. A perem szélénél a rém megtorpant futás közben - és Conan is meglátta, miért: Muriela jelent meg a drágaköves ládikóval a hóna alatt, és vadul bámult az alagút szájára.

A szörnyeteg diadalmas üvöltéssel nyalábolta fel a lányt az egyik karjára, a másikkal elkapta a leeső ládikót, megfordult, és visszafelé cammogott a hídon. Conan szenvedélyesen átkozódott, és ő is a másik oldal felé rohant. Nem hitte, hogy fel tud jutni a lépcsőn a magasabb ívre, hogy elkapja a szörnyet, mielőtt az beér az alagút-labirintusba a másik oldalon.

Azonban a szörnyeteg is lassult, mint ahogyan az óra jár le néha. Vér patakzott a mellkasán tátongó rettenetes sebből, és részegként támolygott jobbra-balra. Hirtelen megbotlott, megperdült, és oldalra bukott - fejjel lefelé lezuhant a hídról. A lány és a ládikó kihullott érzéketlen kezeiből, és Muriela rettenetes sikolya hasított a levegőbe a lenti víz acsarkodása felett.

Conan majdnem az alatt a pont alatt állt, ahonnan a teremtmény lezuhant. A szörnyeteg egy pillanatra nekicsapódott az alsó ívnek, de lecsúszott. A kalimpáló lány azonban nekiütődött és megkapaszkodott; a ládikó a közelében találta el a nyúlvány szélét. A lány Conan egyik oldalán, a ládikó a másikon. Mindkettő kartávolságon belül. A másodperc tört részéig a ládikó ott billegett a híd szélén, Muriela pedig fél kézzel kapaszkodott, arca kétségbeesetten fordult Conan felé, szeme kitágult a halálfélelemtől, ajka kétségbeesett sikolyra nyílt.

Conan nem habozott, még csak rá se pillantott a legendás kincset tartalmazó ládikóra. Egy éhes jaguárt is megszégyenítő gyorsasággal lecsapott, megragadta Muriela karját, épp amikor a lány ujjai lecsúsztak a kőről; egyetlen erőteljes mozdulattal felrántotta őt. A ládikó lecsúszott, és a vízbe csobbant huszonhét méterrel lentebb, ott, ahol Bit-Yakin szolgájának teste már eltűnt. Egy csobbanás, felszökő habok jelezték, hol tűntek el Gwahlur Fogai örökre emberi szem elől.

Conan nem vesztegetett rá további pillantást. Végigszaladt a nyúlványon, macskaként futott fel a sziklafalra, és úgy húzta magával az ernyedt lányt, mintha valami gyerek lenne. Iszonyatos üvöltés harsant fel, amikor elérték a magasabb ívet. Lepillantott, és látta, hogy Bit-Yakin szolgái özönlenek be a lenti barlangba vértől csöpögő agyarakkal. Megindultak felfelé a szintről szintre vezető, kanyargó lépcsőkön, és bosszúszomjasan ordítottak. Conan azonban nem sokat teketóriázott, vállára kapta a lányt, keresztülrohant az alagúton, és nyaktörő sebességgel mászott lefelé a sziklafalon támaszról támaszra szökellve, akár egy majom. Amikor a heves arcvonású fejek megjelentek a perem felett, már csak azt látták, ahogy a kimmériai és a lány eltűnnek a sziklafalat övező erdőben.

- Hát - mondta Conan, és letette a lányt a védelmet nyújtó lombok alatt -, most már ráérünk. Nem hiszem, hogy ezek a vadak kijönnének utánunk a völgyből. Ráadásul egy ló vár kikötve egy víztócsánál, ha nem ették meg az oroszlánok. Crom ördögeire! Most meg mit bőgsz?

A lány a kezébe rejtette könnyáztatta arcát, és karcsú válla rázkódott a zokogástól.

- Elvesztettem a drágaköveidet - nyöszörögte szánalomraméltóan. - Az én hibám volt. Ha szót fogadok, és kinn maradok a peremen, az az állat nem látott volna meg. A drágaköveket kellett volna elkapnod, nem engem!

- Igen, szerintem is - ismerte el a férfi. - De hagyjuk! Ami elmúlt, azon kár bánkódni. Nem hagynád már abba a bőgést? Így már jobb. Gyerünk!

- Ezt úgy érted, hogy megtartasz? - kérdezte a lány reménykedve. - Magaddal viszel?

- Mit gondoltál, mi mást tehetnék veled? - Elismerő pillantással jártatta végig tekintetét a lány alakján, elvigyorodott a tépett szoknya láttán, mely bőségesen feltárta a csábos, elefántcsontszínű idomokat. - Jól jön egy ilyen jó színésznő. Semmi értelme visszamenni Keshiába. Semmi sincs már Keshanban, amit akarnék. Puntba megyünk. Punt népe egy elefántcsont istennőt imád, és a folyóból aranyat mosnak. Majd azt mondom nekik, Keshan összejátszik ellenük Thutmekrivel, hogy rabszolgaságba hajtsa őket, és hogy az istenek engem azért küldtek, hogy megvédjem őket… persze egy rakás aranyért. Ha sikerülne becsempésznem téged a templomukba, és kicserélni az elefántcsont istennőjükkel, még a bőrt is lenyúzzuk róluk, mire végzünk velük!