A FARKAS ÉJSZAKÁJA

Pajzsvágó Thorwald pillantása elkalandozott a vele szemben álló férfi kemény tekintetében megcsillanó fenyegetésről, és végigkóborolt nagy szkallija hosszán. A páncélos, szarvsisakos kalózok és sólyomarcú főnökeik hosszú sorait nézte, akik a lakomát félbehagyva figyeltek. És Pajzsvágó Thorwald felnevetett.

Igaz, a férfi, aki a viking képébe vágta kihívását nem keltett különösebb hatást a termet megtöltő, páncélos óriások között.

Alacsony, súlyos izmú, sima képű és nagyon sötét ember volt. Egyetlen öltözete illetve, dísze nyers szandálja a lábán, őzbőr ágyékkötő, és egy széles bőröv, amelyről rövid, érdekesen horgas végű kard csüngött. Nem viselt páncélt, és egyenesre nyírt, fekete sörényét csak egy vékony ezüstpánt fogta össze a halántékánál. Hideg fekete szemében rettentő düh csillogott, és belső szenvedélye megelevenítette általában rezzenéstelen arcát.

- Egy évvel ezelőtt - mondta norvégul, barbár kiejtéssel jöttél Golarára, és békét óhajtottál népemmel. Barátunk akartál lenni, és védeni bennünket átkozott fajod többi rablójától.

Ostobák voltunk; arról álmodtunk, megbízhatunk egy tengeri rablóban. Figyeltünk. Hoztunk neked szarvast, halat, és fát vágtunk, mikor építettétek a majort, és megvédtünk benneteket népünk más törzseitől, akik bölcsebbek voltak nálunk. Akkor csak maroknyian voltatok egy hosszúhajóval.

De amint felépült karósáncotok, még többen érkeztetek.

Most négyszáz harcost számláltok, és hat sárkányhajó hever a partra vontatva. Hamarosan gőgössé és fennhéjázóvá váltatok. Sértegettétek a főnökeinket, megvertétek a fiataljainkat... és később az ördögeid elhurcolták asszonyainkat, és legyilkolták gyerekeinket és harcosainkat.

- És mit kellett volna tennem? - kérdezte Thorwald cinikusan.

- Fejrátát kínáltam a főnökeiteknek minden harcosért, akit a legényeim indokolatlanul öltek meg. És a némbereitekkel meg a kölykeitekkel kapcsolatban...egy harcos nem aggasztaná magát ilyen csekélységek miatt.

- Fejráta! - A sötét főnök szemében heves düh villant fel.

Eltünteti az ezüst a kiontott vért? Mit ér az ezüst nekünk szigetlakóknak? Igen...más népek asszonyai csekélységek nektek, vikingeknek, tudom. De megtudhatjátok, hogy így bánni az erdei nép lányaival messze áll a csekélységtől!

- Hát - vágott közbe Thorwald élesen -, mondd meg, mit akarsz, azután tágulj innen! Feletteseidnek fontosabb dolga is akad, mint a te lármádat hallgatni.

Habár a másik tekintete farkasszerűen égett, nem válaszolt a sértésre.

- Menjetek! - felelte a tenger felé mutatva. - Vissza Norgéba(Norvégia), a pokolba, vagy ahonnan jöttetek! Ha elviszed innen átkos csürhédet, elmehetsz békében. Én, Brulia, Hjaltland (Shetland) főnöke, szólottam.

Thorwald hátradőlt, és mélyen nevetett; bajtársai visszhangozták nevetését, és a füstös gerendák rázkódtak a gúnyos ordításoktól.

- Hát, azt hiszed, te ostoba - mosolygott gúnyosan a norvég -, hogy a vikingek elengedik, amit egyszer megragadtak?

Ti piktek elég ostobák voltatok, hogy beengedtetek...

most mi vagyunk az erősebbek. Mi északiak uralkodunk!

Térdre, ostoba, és köszönd a sorsnak, hogy élni és szolgálni hagyunk benneteket, és nem töröljük el férgektől hemzsegő törzsedet mindenestől! De mostantól fogva titeket nem fognak Golara Szabad Népének hívni... nem, a rabszolgaság ezüst nyakörvét fogjátok hordani, és az emberek úgy ismernek majd benneteket, mint Thorwald szolgáit!

A pikt arca hamuszürkévé vált, önuralma eltűnt.

- Bolond! - vicsorogta olyan hangon, ami végigcsengett a termen, mint a kardcsengés csatában. - Megpecsételted a végzeted! Ti norvégok uraltok minden nemzetet, mi? Nos, talán lesznek néhányan, akik meghalnak, de sohasem fognak idegen urakat szolgálni!! Emlékezz erre, te szőke zsivány, mikor az erdő életre kél falaitok körül, és a szkallid lángokban és vérfolyamban fog összeomlani! Mi golaraiak voltunk a világ királyai a régmúltban, mikor őseitek még a farkasokkal barangoltak a sarki erdőkben, és mi nem hajtunk fejet ilyenek előtt, mint ti! A Végzet Ebei vonyítanak kapuitoknál, és halál vár rád. Pajzsvágó Thorwald, és rád is, Aslaf Jarlsbane, és rád is, Grimm Snorrison, és rád is Osric, és rád is, Hakon Skel, és... - A pikt ujja ami egymás után bökött a lenszőke főnökökre, megremegett, mert a férfi, aki Hakon Skel mellett ült, élesen elütött a többiektől. Nem mintha kevésbé lett volna vad és kegyetlen külsejű. Igazából sötét, sebhelyes arcával és keskeny, hidegszürke szemével vészjóslóbb volt, mint a többiek közül bárki. De fekete hajú volt, és simára borotvált, páncélja a norvégok pikkelyes páncélja helyett láncszövésű volt, amit ír páncélkészítők kovácsoltak.

Sisakja, aminek forgójából lófarok csüngött le, mellette hevert a lócán.

A pikt túlhaladt rajta, és a mellette ülőn fejezte be a végzet kihirdetését.

- És rád is, Holló Hordi!

Aslaf Jarlsbane, egy magas, gonosz ábrázatú főnök felugrott.

- Thor vérére, Thorwald, tűrnünk kell e sakál sértéseit? Én, ki egy jarl végzete voltam fénykoromban..

Thorwald egy intéssel elhallgattatta. A tengeri király sárga szakállú óriás volt, akinek szemén látszott, hogy uralkodáshoz szokott. Minden mozdulata és hanglejtése magában hordozott valami kegyetlen, férfias erőt.

- Sokat és hangosan beszéltél, Brulla - mondta szelíden. - Lehet, hogy megszomjaztál.

Csordultig telt kupát nyújtott felé, és a pikt, megfeledkezve az óvatosságról, meglepetésében gépiesen nyúlt érte, mintha akarata ellenére tenné. Ekkor Thorwald gyors csuklómozdulattal a képébe öntötte a kupa teljes tartalmát.

Brulla megtántorodott, pokoli haragra gerjedve macsk szemen felvisított, majd kardja megvillant, akár a nyári villám, és megalázójára vetette magát. De a maró sör elvakította, Thorwald gyorsan kivont kardja pedig kivédte vak vagdalkozását, s közben a viking gúnyosan nevetett. Azután Aslaf felkapott egy lócát, és rettenetes csapást mért a pikt fejére, hogy az eszméletlenül és véresen terült el Thorwald lábánál.

Hakon Skel kivonta tőrét, de Thorwald megállította.

- Ne szennyezze férgek vére a szkallim padlóját. Hé, legények, vonszoljátok ki ezt a dögöt!

A fegyveresek brutális buzgalommal ugrottak elő. Brulla, félig eszméletlenül és vérezve bizonytalanul kászálódott térdre, csupán fajának és korának vadállati harci ösztönétől hajtva. Pajzsokkal, lándzsanyelekkel és baltafokkal leütötték, kegyetlen csapások záporoztak védtelen testére, míg el nem csendesedett. Azután gúnyolódva és tréfálkozva keresztülvonszolták a termen a bokájánál, hogy karjai a földet söpörték, és egy rúgással meg egy átokkal, megvetően kilódították az ajtón. A pikt főnök ernyedten feküdt arccal a földön, a vörössé vált porban, és vér szivárgott péppé vert szájából - a vikingek könyörtelen hatalmának szimbólumaként.

Benn, a lakoma asztalnál, Thorwald felhajtott egy korsó habos sört és nevetett.

- Úgy látom, pikt-vadászatot kell rendeznünk - szólott. - Ki kell űznünk ezeket a férgeket az erdőből, különben idelopakodnak éjszaka, és nyílzáport zúdítanak a majorra.

- Pompás vadászat lesz! - harsogta Aslaf esküdözve. - Nem bírunk becsületesen harcolni ezekkel a hüllőkkel, de levadászhatjuk őket, akár a farkasokat...

- Te meg a hőzöngésed a becsületről - morogta savanyúan Grimm Snorrison. Grimm öreg volt, sovány, és megfontolt.

- Becsületről és férgekről beszéltek - recsegte -, de csak egy őrült vipera öl meg egy királyt... Azt mondom, Thorwald, megfontoltabban kellett volna bánnod ezekkel az emberekkel. Tízszer annyian vannak mint mi...

- Meztelenek és gyávák - válaszolt Thorwald gondtalanul.

- Egyetlen norvég ötven ilyennel felér. És ha már a velük való bánásmódról esik szó, ki az akinek pikt lányokat rabolnak emberei? Elég a fecsegésből, Grimm. Más megbeszélnivalónk is akad.

A vén Grimm a szakállába motyogott, és Thorwald a magas, erőteljes felépítésű idegen felé fordult, akinek sötét, k fürkészhetetlen arca meg sem rezzent az elmúlt események alatt. Thorwald kissé összevonta szemét, és tekintetébe olyan csillogás költözött, mint egy macskáéba, aki játszik az egérrel, mielőtt felfalná.

- Partha Mac Othna - mondta ízlelgetve a nevet -, furcsa, hogy akármilyen neves martalóc vagy is... habár az igazat megvallva, ezidáig sosem hallottam a neved... egyedül jössz egy kis csónakban egy idegen majorba.

- Nem annyira különös, mintha egy csónaknyi emberemmel jöttem volna - válaszolt a gael. - Mindegyikük legalább féltucatnyi vérviszályban áll a norvégokkal. Ha magammal hoztam volna őket, ők meg a legényeid azonnal egymás torkának estek volna, mi ketten bármit is teszünk. De nekünk, bár harcolunk néha egymás ellen, nem szabad olyan ostobáknak lennünk, hogy lemondjunk a kölcsönös előnyökről a régi versengés miatt.

- Igaz, a viking nép és Írföld martalócai nem barátok.

- És ezért, mikor a gályám elhaladt a sziget alsó csücske mellett - folytatta a gael kis csónakba szálltam, egyedül, békezászlóval, és napnyugtára értem ide, mint tudod. A gályám továbbhaladt Makki felé, és hajnalban ugyanott fog felvenni, ahol kirakott.

- Aha - merengett Thorwald, állát öklére támasztva -, és az az ügy a foglyommal... beszelj részletesebben, Partha Mac Othna!

Úgy tűnt a gaelnek, hogy a viking túlságosan kihangsúlyozta a nevét, de válaszolt.

- Egyszerű. Unokabátyám, Nial, a dánok foglya. A klánom képtelen megfizetni a váltságdíjat. Nem fukarság kérdése...

nincs annyink, mint amennyit kérnek. De úgy hallottuk, hogy a Helgoland melletti tengeri csatában foglyul ejtettél egy dán főnököt. Meg akarom venni tőled; hátha sikerül rávenni a törzsét, hogy menjenek bele egy fogolycserébe.

- A dánok még egymással is háborúznak, Loki rohassza el őket! Honnan tudod, hogy az én dánom nem ellensége azoknak, akik az unokabátyád tarják fogva.

- Annál jobb - vigyorgott a gael. - Egy ember sokkal többet fizet, hogy a hatalmába kerítse egy ellenségét, mint amenynyit egy barátja biztonságáért fizetne.

Thorwald a szarvkupával játszadozott.

- Így igaz; ti gaelek rafináltak vagytok. Mit fizetsz ezért a dánért?... Hrutnak nevezi magát.

- Ötszáz ezüstöt.

- A népe többet fizetne.

- Lehetséges. Vagy egy fityinget sem. Ezt a kockázatot vállalni kell. Ráadásul, hosszú és veszélyes tengeri utazást jelent, hogy kapcsolatba lépj velük. Amit én ajánlottam, azt megkaphatod hajnalra... sosem jutottál még könnyebben pénzhez. A klánom nem gazdag. Észak tengeri királyai és Erin martalócai a tenger széléig űztek minket, kisebb farkasokat.

De kell egy dán, és ha te túl sokat kérnél, el kell h józnunk keletre, elfogni egyet fegyveres erővel.

- Az nem nehéz - merengett Thorwald -, Dániát belviszályok szabdalják. Két király küzd egymás ellen... vagy csak küzdött, mert úgy hallottam, Eric felülkerekedett, és Thorfinn elmenekült a földről.

- Igen... így mesélik a tengerjárók. Thorfinn volt a jobb, és a nép őt szerette, de Ericet Anlaf jarl támogatta, a leghatalmasabb ember a dánok között, beleértve magukat a királyokat is.

- Úgy hallottam, Thorfinn egyetlen hajóban, maroknyi követőjével a jütökhöz menekült - mondta Thorwald. - Bár találkoztam volna azzal a hajóval! De ez a Hrut is megteszi.

Egy királyon elégíteném ki a dánok iránt érzett gyűlöletemet, de megelégszem a legközelebbi nemessel. És ez az ember nemes, mégha nem is visel nemesi jelvényt. Legalább egy jarlnak gondoltam a tengeri csatában, mikor legényeim derékig érő halomban hevertek körülötte. Thor vérére, micsoda éhes kardja volt! Élve fogattam el a farkasaimmal...

de nem váltságdíjért.

Nagyobb árat is kifacsarhatnék a népéből, mint amit te kínálsz, de számomra meg az aranycsengésnél is kellemesebb egy dán halálhörgése.

- Megmondtam - a gael tehetetlenül tárta szét karját. - Ötszáz ezüst, harminc aranylánc, tíz damaszkusz kard, amit Serkföld barna embereitől szereztünk, és egy láncvértet, amit egy frank herceg testéről vettem le. Többet nem ajánlhatok.

- Nehezen, de mégis lemondok az örömről, hogy belevágjam a véres sast ennek a dánnak a hátába - mormolta Thorwald, hosszú, szőke szakállát simogatva. - Hogyan fizeted meg a váltságdíjat...itt van az ezüst meg a többi a zsebedben?

A gael érezte a gúnyos tónust, de nem törődött vele.

- Holnap hajnalban mi ketten meg a dán lemegyünk a sziget legalsó csücskéhez. Tíz embert magaddal hozhatsz. Míg te a parton maradsz a dánnal, én kievezek a hajómhoz, és az ezüsttel meg a többivel térek vissza, meg tíz emberemmel.

A parton lezajlik a csere. Az embereim a csónakban maradnak, partra sem teszik a lábukat, ha becsületes leszel hozzám.

- Jól beszéltél - bólintott Thorwald, mintha elégedett lenne, azonban a gaelt farkasösztöne figyelmeztette, hogy valami készül.

Növekvő feszültség ült a levegőben. Szeme sarkából észrevette, hogy a főnökök, mintegy véletlenül, köré gyűlnek.

Grimm Snorrison ráncos, sovány arca elsötétedett, és keze idegesen megrándult. De a gael viselkedésében egyetlen jel sem mutatta, hogy valami rendelleneset észlelt.

- Ez mégis szegény fizetség egy emberért, akinek vagyona visszajuttathatna egy nagy ír herceget klánja élére. - Thorwald hanghordozása megváltozott; most már nyiltan gyötörte a másikat. - Ráadásul azt hiszem, mindezek ellenére szívesebben vágom a véres sast a hátába... és a tiedbe is... CORMAC MAC ART!

Felegyenesedett, miközben odavetette ezeket az utolsó szavakat, és főnökei köré gyűltek. Egy pillanattal mégis megkéstek. Hírből ismerték már az ír kalóz villámgyors fe fogását, éles esze azonnal kapcsol, és acélos izmai már cselekszenek, míg egy átlagos ember csak a száját tátaná. Mielőtt a szavak teljesen elhagyhatták volna Thorwald ajkát, Cormac olyan vulkáni sebességgel rontott rá, amivel egy kiéhezett farkast is megszégyenített volna. Csak egyvalami mentette meg a Pajzsvágó életét; szinte ugyanolyan gyorsan, mint Cormac, hanyatt vetette magát a lócáról, és a gael zúgó kardja a mögötte álló kalózt ölte meg.

A roppant, füstös szkalliban egy pillanat alatt kardszikrázástól lett világos. Cormac egy gyors kitöréssel akarta keresztülvágni magát az ajtóhoz és a szabadsághoz, de túl szorosan vették körül a vérszomjas harcosok.

Alig zuhant Thorwald átkozódva a padlóra, Cormac máris megperdült, hogy hárítsa Aslaf Jarlsbane csapását, aki úgy emelkedett fölé, mint a végzet árnyéka. A gael vörös pengéje félreütötte Aslaf csapását, és mielőtt a jarl-gyilkos vissz nyerhette volna egyensúlyát, halál zúdult a torkára Cormac kardhegye képében.

Egy visszakezes csapás keresztülszelte annak a kalóznak a nyakizmait, aki egy nagy baltát emelt, és ugyanakkor Holló Hordi lecsapott, amivel Cormac vállcsontját akarta szétroppantani, de a láncing felfogta Holló kardélét, és majdnem ugyanakkor Hordit felnyársalta az a kardhegy, ami egyszerre mintha mindenhol ott lett volna, halálos hálót szőve a magas gael köré. Hakon Skel Cormac fedetlen feje felé sújtott, de elhibázta, és kapott egy vágást az arcára, de abban a pillanatban a gael lába beleakadt a hullákba, amik pajzsokkal és törött lócákkal együtt hevertek a padlón.

Egy együttes roham az asztalnak szorította, ahol Thorwald átdöfte a páncélját, és az alatta lévő bordákat. Cormac kétségbeesetten sújtott hátra, hogy Thorwald karja összetört, és a tengeri király térdre rogyott a csapás súlya alatt, egy erős kalóz buzogánya a gael védtelen fején csattant, hogy fejbőre szétnyílt, és ahogy összerogyott, Grimm Snorrison kiütötte kezéből a kardot. Azután Thorwaldtól sürgetve a legények ráugrottak, fojtogatták és legyűrték a félig öntudatlan martalócot puszta túlerejükkel. Feladatuk még így sem volt könnyű, de végül sikerült letépniük a vakon markolászó, acélos ujjakat egyikük bikanyakáról, és megkötözték a gael kezét és lábát olyan kötelekkel, amit még az ő irtóztató ereje sem bírt elszakítani. A kalóz, akit majdnem megfojtott, levegő után kapkodott a padlón, ahogy arccal felfelé vonszolták Cormacot a tengeri királyhoz, aki a képébe nevetett.

Cormac félelmetes látványt nyújtott. Vörösre áztatta saját és ellenfelei vére, és fejsebéből karmazsin patak csorgott alá, és alvadt meg sebhelyes arcán. De vadállati életereje már visszatért, és tompaságnak nyoma sem volt, a hideg szemben, ami viszonozta Thorwald fennhéjázó tekintetét.

- Thor vérére! - szitkozódott a tengeri király. - Örülök, hogy a társad, Wulfhere Hausakliufr... a Koponyahasító...

nem volt veled. Hallottam már a harciasságodról, de ahhoz, hogy az ember méltányolja, saját szemével kell látnia. Az elmúlt három percben több kardjátékot láttam, mint órákig tartó csatákban. Thorra, úgy törtél keresztül a harcosaimon, mint valami éhségtől hajtott farkas egy juhnyájon! Mindenki ilyen a fajtádból?

A martalóc nem méltatta válaszra.

- Olyan férfi vagy, akit szívesen fogadnék bajtársamnak - mondta Thorwald őszintén. - Minden régi viszályról megfeledkezek, ha beállsz hozzám.

Úgy beszélt, mint aki nem várja, hogv kívánsága teljesül.

Cormac csupán egy elutasító, hideg szemvillanással válaszolt.

- Hát - mondta Thorwald -, nem hittem, hogy elfogadod az ajánlatom, és ez megpecsételi a sorsodat, mivel nem hagyhatom, hogy népem ilyen ellensége szabadon mászkáljon.

Azután Thorwald felnevetett.

- A fegyverforgató-képességedet nem túlozták el, de a dörzsöltségedet igen. Te ostoba... egy viking eszén akartál túljárni! Azonnal megismertelek, amint megpillantottalak, pedig évek óta nem láttalak. Hol van az Északi-tengereken még egy ilyen magasságú, vállszélességű... és sebhelyes arcú férfi, mint te? Már akkor mindent elterveztem számodra, mielőtt az első hazugságodat végigmondtad volna.

Eh! Egy ír martalóc vezér. Igen...valaha, évekkel ezelőtt. De most CORMAC MAC ART AN CLIUIN vagy, más néven a Farkas, és a dán viking, Wulfhere Hausakliufr jobb keze. Igen, az általunk gyűlölt Wulfhere Hausakliufré.

- El akartad cserélni a foglyomat, Hrutot az unokabátyádért!

Ugyan! Ismerlek régről, legalábbis hírből. És láttalak egyszer, évekkel ezelőtt... hazugsággal az ajkadon jöttél ide, hogy kikémleld az majoromat, és jelentsd az erőmet és gyenge pontjaimat Wulfhere-nek, hogy azután valamelyik éjszaka idelopakodjatok, és a fejemre gyújtsátok a szkallit.

- Hát most te mondd meg nekem... hány hajója van Wulfhere-nek, és merre jár most?

Cormac csak kacagott, rendkívül kemény, megvető hangon, ami feldühítette Thorwaldot. A tengeri király szakálla felborzolódott, és tekintete kegyetlenné vált.

- Nem válaszolsz, mi? - káromkodott. - Hát nem baj. Akár továbbment Wulfhere Makkira, akár nem, három sárkányhajóm fog várni rá a déli foknál hajnalban. Aztán, lehet, hogy amikor belevágom a véres sast Hrutba, rendelkezésemre áll majd Wulfhere háta is a szórakozáshoz... és te megnézheted, és hogy lásd, jól csinálják-e, felakasztalak Golara legmagasabb fájára. A fogdába vele!

Miközben a harcosok elvonszolták Cormacot, a gael hallotta Grimm Snorrison nyafogó, kellemetlen hangját, ahogy veszekszik főnökével. Felfigyelt rá, hogy az ajtón kívül nem hever test a véráztatta porban. Brulla vagy magához tért, és eltántorgott, vagy törzsének tagjai vitték el. Ezeket a pikteket nehéz megölni, akár a macskákat. Cormac tudta, mivel harcolt a kaledóniai rokonaikkal. Egy olyan ütéstől, mint amit Brulla kapott, egy átlagember megnyomorodott volna, de a pikt valószínűleg néhány órán belül teljesen rendbe jön, hacsak csontja nem tört.

II.

Pajzsvágó Thorwald majorja egy kis öbölre nézett, a melynek partjara hat, hosszú, korláttal védett, sárkányorrú, es karcsú hajó hevert. Mint általában, ez a major is egy nagy csarnokból állt - a szkalliból -, ami körül kisebb épületek csoportosultak - istállók, raktárházak, és a harcosok kunyhói.

Az egészet magas cölöpkerítés vette körül, ami ugyanolyan súlyos gerendákból épült, mint a házak. A kerítés cölöpjei három méter magasak voltak, mélyen a földbe ágyazva és felül kihegyezve.

Itt-ott lőrések voltak benne az íjászok számára, és szabályos távolságokra, párkányok a belső oldalon, amire a védők felállhattak, és lecsaphattak a kívülről támadókra.

A cölöpkerítésen túl fenyegetően derengett a magas, sötét erdő.

A karósánc lópatkó formájú volt, nyitva állt a tenger felé. A patkó szára a sekély öbölbe nyúlt, hogy védje a partra vontatott sárkányhajókat. A belső kerítés egyenesen haladt, azután el a szkalli előtt egyik szártól a másikig, hogy elválassza a partot a szkallitól. Körbe lehetett úszni a főkerítés végeit, és a partra jutni, de akkor meg mindig el lesznek zárva magától a majortól.

Thorwald erődje jól védettnek tűnt, de az éberség laza volt. A Shetland-szigetek ekkor még nem nyüzsögtek a tengeri rablóktól, mint az rákövetkező időkben. Az a kevés norvég erődítmény olyan volt, akár a Thorwaldé... csupán kalóztanyák, ahonnan a vikingek lecsaptak a Hebridákra, az Orkney-szigetekre és Britanniára, ahol a szászok taposták el a halványuló római-kelta civilizációt...meg Galliára, Spániára és a Mediterrán-tengerre.

Thorwald nemigen várt támadást a tengerről, és Cormac tapasztalhatta, milyen megvetéssel tekintenek a vikingek Shetland benszülötteire. Wulfhere és dánjai mások voltak; számkivetettek még saját népükből is, még messzebb mentek, mint maga Thorwald, s éles csőrű ragadozó madarak voltak, akiknek karmai válogatás nélkül beletéptek mindenbe.

Cormacot egy kis kunyhóba hurcolták, ami a kerítés mellett épült némi távolságra a szkallitól, és ebben láncolták meg. Az ajtó becsukódott mögötte, és magára maradt töprengéseivel.

Sekély vágásai már nem véreztek, ő pedig hozzáedződött a sebekhez - vasember a vaskorban -, alig foglalkozott velük. Hiúsága mardosta; milyen könnyen belesétált Thorwald csapdájába, ő, akit királyok átkoznak vagy áldanak ravaszságáért!

Legközelebb nem lesz olyan magabiztos, töprengett; és lesz legközelebb, határozta el. Wulfhere miatt nem aggódott túlságosán, még akkor sem, mikor kiabálást, csúszó hajótestek súrlódását, és valamivel később evezőcsobbanásokat hallott, ami azt jelentette, hogy Thorwald hosszúhajói útnak indultak. Álljanak csak lesben a sziget legdélebbi pontján, és várjanak az ítéletnap hajnaláig! Sem ő, sem Wulfhere nem olyan tökkelütött ostoba, hogy kiszolgáltassák magukat Thorwald sokkal hatalmasabb erejének. Wulfhere-nek csak egy hajója volt, és alig nyolcvan embere. ők meg a hajó még most is biztonságosan rejtőztek egy erdőtől takart kis öbölben a sziget másik oldalán, ami alig egy mérföldnyire volt ettől a ponttól. Kicsi volt az esélye, hogy Thorwald emberei felfedezik, azt a kockázatot pedig, hogy valami pikt kikémleli, vállalni kellett. Ha Wulfhere követte a megbeszélt tervüket, sötétedés után futott be, kitapogatva útját; nem volt rá semmi indok, hogy pikt vagy norvég ott kószált volna. A part az öblöcske körül nagyrészt vad volt, kiugró és barátságtalan, magas sziklák; továbbá Cormac hallotta, hogy a piktek szokás szerint elkerülik a szigetnek azt a részét, valami babona miatt. ősi kőoszlopok emelkedtek a szirten, és egy zord kőoltár, ami hátborzongató szertartásokat idézett letűnt korokból.

Wulfhere ott fog lapulni, míg Cormac vissza nem tér, vagy amíg füst nem száll fel a legdélebbi pontról, ami azt jelenti, hogy Thorwald ott van a fogollyal, és nincs jele árulásnak.

Cormac gondosan hallgatott a jelzésről, ami odahívja Wulfhere-t, bár nem várta, hogy leleplezik kilétét. Thorwald tévedett, mikor feltételezte, hogy Cormac csak álcázásként beszélt a fogolyról. A gael hazudott, mikor magáról és szándékáról beszélt, hogy megvegye Hrutot, de igaz volt, mikor azt mondta, hogy a dán fogságba esésének híre hozta Golarára.

Cormac hallotta, hogy az óvatos evezőcsapások elhalnak a csendben. Fegyvercsörgést és harcosok kiabálását hallotta.

Azután ezek a zajok is elültek, csak az éjszakai támadás ellen felállított őrök szilárd léptei hallatszottak.

Éjfél körül járhat az idő, döntötte el Cormac, felpillantva a csillagokra a kis, súlyos rácsozatú ablakon át. Közel a mocskos padlóhoz láncolták, még felülni sem bírt. Háta a kunyhó hátsó falának ért, amit a cölöpkerítés alkotott, és ahogy ott támaszkodott, mintha hallott volna valamit, ami nem az éjszakai szél sóhajtása volt a hatalmas fák között. Lassú vonaglással megfordult, és talált egy keskeny rést két felfelé meredő gerenda között, ahol kikukucskálhatott.

A hold már lenyugodott; a homályos csillagfényben nagy, alig hullámzó falombok körvonalait vette ki az erdő fekete fala előtt. Hallatszik valami surrogás és súrlódás azok között az árnyak között, ami nem a széltől és a levelektől származik?

Gyengén, alig hallhatóan, megnevezhetetlen gonoszságot sugallva, alig észlelhető zajok futottak végig a cölöpfal mentén.

Az egész éjszaka megtelt hátborzongató mormolásokkal...

mintha maga a sötét erdő bolydult volna meg, akár egy árnyszerű szörnyeteg kélne természetfölötti életre. "Mikor az erdő megelevenedik", mondta a pikt...

Cormac hallotta, amint a cölöpkerítésen az egyik harcos odaszól társának. Nyers hangja visszhangzott a suttogó csendben.

- Thor vérére, trollok portyáznak ma éjjel! Hogy susog a szél a fák közt.

Még a tompa agyú kalóz is megérezte a gonoszságot a sötétségben és az árnyékokban. Cormac a réshez tapasztotta szemét, és tekintetével megpróbált keresztülhatolni a sötétségen.

A gael kalóz érzékei annyival jobbak voltak egy átlagemberénél, mint amennyivel egy farkasé jobbak egy disznóénál; macskaként látott a sötétben. De abban a rettentő feketeségben ő sem látott többet, mint a legközelebbi fák elmosódott körvonalait. Várjunk csak!

Valami kibontakozott az árnyékban. Szellemalakok hosszú sora haladt épp a fák adta árnyék szélén; Cormac megborzongott.

Ezek a teremtmények minden bizonnyal elfek, az erdő gonosz démonai. Alacsonyak, erős testalkatúak, kissé görnyedten, csaknem nesztelenül lépkedtek egymás mögött.

Csendességük a homályban és görnyedt testtartásuk az emberi lények szörnyű paródiájaként hatott. A tudat ködös szakadékaiban félig már elveszett, ősi emlékek lopóztak most vissza, hogy jeges ujjakkal markolásszak Cormac szívét.

Nem úgy félt tőlük, mint ahogy egy ellenséges embertől félhetne; a világgal egyidős rémület ősi emléke ragadta magával - homályos érzések, kaotikus álomszerű visszaemlékezések sötétebb korokra és komorabb napokra, mikor a primitív ember az uralomért csatázott egy új világban.

Mert ezek a piktek egy letűnt törzs maradványai voltak - egy ősibb korszak túlélői - az utolsó bástyái a sötét kőkorszaki birodalomnak, ami összeomlott az első kelták bronz kardjai előtt. Most ezek a túlélők kikényszerültek a világ szélére, amit valaha uraltak, és zordan küzdöttek fennmaradásukért.

A nagy sötétség és osonó lépteik fürgesége miatt nem lehetett pontosan megszámolni őket, de Cormac úgy becsülte, legalább négyszázan haladtak el tekintete előtt. Ekkora banda egyedül felért Thorwald teljes erejével, és messze túlerőben volt a most a majorban maradt emberekhez képest, mivel Thorwald kiküldte három hajóját. A lopakodó alakok nyomot sem hagyva nesztelenül tovatűntek, akár az éj szellemei.

Cormac várt a hirtelen feszültté váló csendben. Azután figyelmeztetés nélkül félelmetes halálordítás hasított az éjszakába! Elszabadult a pandemonium, és őrületes, pokoli zaj reszkettette meg a levegőt. Az erdő most megelevenedett!

Minden irányból zömök alakok bukkantak fel, és ellepték a falakat. Vakító ragyogás vont hátborzongató fénybe mindent, és Cormac veszettül rángatta láncait, megvadulva izgalmában. Iszonyú események történnek nélküle, és ő itt van, leláncolva, akár egy levágásra szánt juh! Hihetetlenül káromkodott.

A norvégok tartották a falat; fülsiketítő acélcsattogás rázta az éjszakát, nyílsüvítés töltötte be a levegőt, és a mély, tüzes viking kiáltások a piktek pokoli farkasüvöltésével keveredett.

Cormac nem látta, de érezte, mint rontanak emberek hullámai a cölöpfalnak, a lándzsák és balták összecsapását, a szédítő visszavonulást, és a megújuló rohamot. Tudta, hogy a piktek nem viselnek páncélt, és fegyvereik elég gyengék. Nagyon is elképzelhető volt, hogy a csekély viking erő képes tartani addig az erődítményt, míg Thorwald visszatér a többiekkel, amit bizonyára meg is tesz, amint meglátja a lángokat - de honnan jönnek a lángok?

Valaki kaparászott az ajtónál. Kitárult, és Cormac Grimm Snorrison hajlott, cammogó alakját és élénk, szakállas arcát pillantotta meg kirajzolódni a vörös ragyogásban.

Egyik kezében sisakot és kardot tartott, amelyekben Cormac felismerte, a sajátját, a másikban egy kulcscsomót, ami zörgött, ahogy a keze remegett.

- Halott emberek vagyunk valamennyien! - károgta a vén viking.

- Én figyelmeztettem Thorwaldot! Az erdő piktektől hemzseg!

Több ezren vannak! Lehetetlen tartani az erődöt Thorwald visszatértéig! Neki is vége, mert a piktek elvágják a visszavonulását, mikor az öbölbe jön, és teletűzdelik embereit nyílvesszőkkel, mielőtt közel érhetnének! Körbeúsztak a cölöpkerítés szarvain, és tűzbe borították a három maradék gályát! Osric ostobán ki akart rohanni, egy tucat harcossal, hogy mentse a hajókat, de alig jutott ki a kapun, máris tömegével fúródtak bele a fekete nyílvesszők; embereit száz üvöltő démon kerítette be és vágták el az erődtől! Egyetlen ember sem menekült meg, és alig maradt időnk becsukni a kapukat, mikor a teljes rikoltozó horda ostromolta meg!

- Tucatjával öljük őket, de minden halott helyébe azonnal három másik ugrik. Több piktet láttam ma éjszaka, mint amennyit Golarán tudtam...vagy a világban. Cormac, te merész ember vagy; van valahol egy hajód a sziget közelében...

esküdj meg, hogy megmentesz, és én kiszabadítalak!

Téged talán nem bántanak a piktek... az az ördögi Brulla nem nevezett meg a halálos rúnájában.

- Csak te menthetsz meg! Megmutatom, hova dugták Hrutot, és őt is magunkkal visszük... - Gyors pillantást vetett a válla fölött a partfelőli csatazaj felé, és elfehéredett. - Thor vérére! - sikoltotta. - A kapuk bedőltek, és a piktek a belső kerítésen belül vannak!

Az üvöltés démonikus szenvedély és ördögi diadalordítássá fokozódott.

- Szabadíts már ki, te locsogó bolond! - dühöngött Cormac, és a láncait rángatta. - Lesz még elég időd a fecsegésre, mikor...

Félelmében vacogva Grim Snorrison belépett a kunyhóba, a kulcsokkal babrált - de alig tette át lábat a küszöbön, egy sovány alak rontott elő gyorsan és nesztelenül, akár egy farkas a tűzszínű árnyékból. Sötét kar fonódott a vén viking ráncos nyaka köré, ami felfeszítette fejét. Iszonyú sikoltás tört ki Grim rángatózó ajkai közül, hogy azután hátborzongató gurgulázásba fulladjon, mikor egy éles penge elmetszette a torkát.

Áldozatának vonagló hullája fölött a pikt Cormac Mac Artot nézte, és a gael halálra számítva, de ijedtség nélkül bámult vissza. Azután az égő hajók fényében, amitől olyan világos lett a kunyhóban, akár nappal, Cormac látta, hogy a gyilkos nem más, mint Brulla, a főnök.

- Te az vagy, aki megölte Aslafot és Hordit. Figyeltem az ajtórésen keresztül, mielőtt elvonszoltam magam az erdőbe - mondta a pikt olyan nyugodtan, mintha odakinn nem pokoli csata dühöngne. - Szóltam rólad a népemnek, és figyelmeztettem őket, hogy ne bántsanak, ha még élsz. Te legalább annyira gyűlölöd Thorwaldot, mint én. Megszabadítalak; elégítsd ki bosszúdat; Thorwald hamarosan visszatér hajóival, és mi elvágjuk a torkát. Nem lesz többé norvég Golarán.

A környékbeli szigetek minden szabad népe összegyűlt a megsegítésünkre, és Thorwaldnak vége!

A gael felé hajolt, és kiszabadította. Cormac felpattant, friss, magabiztos tűz terjedt keresztül erein. Felkapta lófarkas forgójú sisakját és hosszú, egyenes kardját. A kulcsokat is elvette Brullától.

-Tudod, hová börtönözték azt a Hrut nevű dánt? - kérdezte, ahogy kiléptek az ajtón. Brulla a forrongó lángörvényen és vagdalkozó kardokon túlra mutatott.

- Most füst takarja a kunyhót, de közvetlenül a raktárház mellett van azon az oldalon.

Cormac bólintott, és futásnak eredt. Hogy Brulla hová ment azt nem tudta, de nem is érdekelte. A piktek felgyújtották az istállót, a raktárházat és a szkallit, csakúgy mint a belső kerítésen kívüli hajókat. A szkalli körül és itt-ott a cölöpfal közelében, ami számos helyen égett, makacs küzdelem folyt, ahogy a maroknyi túlélő csak fajának minden elszánt vadságával adta életét. A tömzsi, sötét emberek, akik a magas, szőke harcosok körül nyüzsögtek és vagdalkoztak, valóban több ezren voltak.

A páncélos vikingek súlyos kardja rettenetes vámot szedett, de az alacsonyabb emberek feldühödött fenevadként estek nekik, amitől nem érezték sebeiket, és legyűrték óriás ellenségeiket puszta túlerejükkel. A földre kerülteken sötét emberek vagdaló kardjai elvégezték a munkát. Halálsikolyok és feldühödött üvöltések rengették meg a lángtól vöröslő eget, de ahogy Cormac fürgén a raktárház felé futott, nem hallotta, hogy valaki is kegyelemért könyörgött volna. A piktek a megszámlálhatatlan gaztettől az őrületbe kergetve a végletekig kielégítették bosszúvágyukat, és a norvégok pedig nem vártak és nem is kértek kegyelmet.

Átkozódó és gyilkosuk képébe köpő, szőkehajú asszonyok fehér torkát kések metszették el, és norvég csecsemőket mészároltak le nem nagyobb bűntudattal, mint amit uraik mutattak a pikt gyermekek - kedvtelésből való - legyilkolásakor.

Cormac nem vett részt ebben a tömeges emberáldozatban.

Egyik nép sem volt a barátja - mindkét faj meggyilkolta volna, ha úgy adódik. Futás közben csak arra használta a kardját, hogy hárítsa a véletlen vágásokat, amiket norvégoktól és piktektől egyaránt kapott, és olyan sebesen mozgott a tántorgó, ziháló, vagdalkozó embercsoportok között, hogy komoly ellenállás nélkül jutott át a nyílt területen. Elérte a kunyhót, és néhány másodpercig babrált a zárral, azután kinyitotta a súlyos ajtót. Épp idejében érkezett; a közelben égő raktárházról szikrák pattantak a kunyhó nádtetejére, és a belseje mar megtelt füsttel. Cormac ezen keresztül tapogatózott egy alak felé, akit alig bírt kivenni a sarokban. Lánccsörgés hallatszott, és egy hang dán kiejtéssel azt mondta: - Ölj meg, Loki nevében! Jobb egy kardszúrás, mint ez az átkozott füst!

Cormac letérdelt, és a láncnál kaparászott.

- Azért jöttem, hogy megszabadítsalak, Hrut - zihálta. Egy pillanattal később lábra segítette a megdöbbent harcost, és együtt kitántorogtak a kunyhóból, pont mikor a fedél bezuhant.

Cormac nagy kortyokban nyelte a levegőt, megfordult, és érdeklődve bámult társára - egy pompás felépítésű, vörös sörényű, nemesi tartasú óriásra. Félmeztelen volt, rongyos, és ápolatlan a több hetes rabságtól, de szeme töretlen fénnyel csillogott.

- Kardot! - kiáltotta lángoló tekintettel, ahogy végigpillantottak a jeleneten. - Kardot, jó uram, Thor nevében! Jókora küzdelem folyik, mi pedig tétlenül állunk!

Cormac lehajolt, és kitépett egy vöröslő pengét egy nyílvesszőkkel teletűzdelt norvég megmerevedő kezéből.

- Itt egy kard, Hrut - morogta -, de kire akarsz támadni...

a norvégokra, akik úgy tartottak fogva, mint egy ketrecbe zárt farkast, és meg akartak ölni... vagy a piktekre, akik el fogják vágni a torkod a hajad színe miatt?

- Kevés választásunk van - felelte a dán. - Asszonyok sikoltásáthallottam...

- Az asszonyok mar mind meghaltak - dörmögte a gael. - Rajtuk nem segíthetünk; menekülnünk kell. Ez a farkas éjszakája...

és a farkasok harapnak!

- Szeretnék kardcsapást váltani Thorwalddal - habozott a nagy dán, ahogy Cormac a lángoló akadály felé húzta.

- Ne most, ne most - csikorogta a martalóc -, sokkal több forog kockán, Thorf... Hrut! Később visszatérhetünk, és bevégezhetjük, amit a piktek meghagynak... de most nem csak magunkra keli gondolnunk, mert ahogy Wulfhere-t, a Koponyahasítót ismerem, már megkettőzött gyorsasággal menetel embereivel az erdőben!

A cölöpkerítés néhol elszenesedett üszőkké vált; Cormac és társa utat tört magának, de ahogy a kinti fák árnyékába értek, három alak emelkedett fel körülöttük, és vadállati üvöltéssel vetették magukat rájuk. Cormac figyelmeztetően felkiáltott, de hiába. Egy penge süvített a torka fele, hát csapnia kellett, hogy védje magát. Elfordult a hullától, akit nem szívesen ölt meg, látta, hogy Hrut átlép egy pikt megcsonkított teste felett, a bal kezén találja a másik horgasvégű kardja, és kettévágja forgatója koponyáját egy jól irányozott csapással.

A gael átkozódva szökkent előre.

- Súlyos a sebed? - Vér patakzott a mély sebből Hrut vaskos karján.

- Karcolás. - A dán szeme harci lázban éget. De tiltakozásai dacára Cormac letépett egy csíkot sa ját ruhá jából, és bekötözte a kart, hogy elzárja a vérfolyást.

- Gyere, segíts bevonszolni ezeket a testeket a bokor alá mordult fel a martalóc. - Nem szívesen tettem...de mikor megpillantották a vörös szakállad, nem volt más választásom.

Azt hiszem, Brulla megértené az álláspontunkat, de ha a többiek rájönnek, hogy megöltük a testvéreiket, sem Brulla, sem az ördög nem szedi le kardjaikat a torkunkról.

- Hallgasd csak! - parancsolta Hrut, mikor ezzel végeztek.

A csatazaj nagyrészt a lángok recsegésére, ropogására csökkent, és a piktek iszonyú diadalüvöltésére. Csak a lángoló szkalli egyetlen szobájában, amit még nem ért el a tűz, védte magát makacsul egy maroknyi viking. A tűz hangját keresztül ütemes csobbanások hallatszottak!

- Thorwald visszatért! - kiáltotta Cormac, és visszaszaladt az erdő széléhez, hogy átnézzen a cölöpkerítés maradványai fölött. Az öbölbe egyetlen sárkányhajó siklott. A hosszú kőrisevezők repítették a vizén, és az evezősökből meg a fedélzetre sereglettekből mély, kegyetlen ordítás tört elő, mikor megpillantották tanyájuk füstölgő romjait és embereik megcsonkított testét. Az égő szkalliból mintegy válaszként üvöltés harsant fel. Az izzó fényben, ami véres örvénnyé változtatta az öbölt, Cormac és Hrut Hakon Skel sólyomarcát pillantotta meg, aki a taton állt. De hova lett a másik két hajó? Cormac úgy vélte, tudja, és elismerő, zord mosoly suhant át komor arcán.

A sárkányhajó máris a part felé siklott, és száz üvöltő pikt gázolt a vízbe, hogy szembeszálljon velük. Derékig a vízben, súlyos, fekete íjaikat magasra tartva, hogy az íjhúr száraz maradjon, kilőtték nyilaikat, és nyílzápor árasztotta el a sárkányhajót orrtól farig. A sárkányhajó szemben haladt a leghalálosabb széllel, amivel ezidáig találkozott. Emberek zuhantak át a hajóperem mentén lévő ablakokon, megtűzdelve nyílvesszőkkel, amik átütötték a hársfa pajzsokat, pikkelyvérteket, hogy alatta a húsba mélyedjenek. A többiek pajzsaik mögött kuporogtak, eveztek, és kormányoztak, ahogy csak tudtak. Az orr máris megcsikordult a vízzel lepett fövenyen, és a nyüzsgő vadak körbe vették. Százával kapaszkodtak fel az oldalakon, a faron és az íves hajóorron, míg mások folyamatos tűz alá vették a vízből és a partról.

Lövésztudományuk szinte hátborzongató volt. Akár két vagdalkozó pikt között is elsuhant a hosszú nyílvessző, hogy leterítsen egy norvégot. De mikor közelharcra került a sor, a vikingek roppant előnyben voltak. Óriás alakjuk, páncéljuk, hosszú kardjuk, a korlát mögötti helyzetük ellenségeik fölött, pillanatnyilag legyőzhetetlenné tette őket.

Kardok és balták emelkedtek és csaptak le, vér és agyvelő fröccsent szét, és vonagló, zömök alakok hullottak alá a gálya oldaláról, hogy elmerüljenek, akár a kövek. A hajó körül a víz sűrű lett a halottaktól, és Cormacnak elakadt a lélegzete, mikor rájött, milyen pazarlóan adják a meztelen piktek életüket. De hamarosan hallotta, hogy főnökeik kiabálnak feléjük, mire a piktek mogorván elhúzódtak, és ebből rájött, hogy visszavonulásra adtak parancsot. Távolabbról akartak végezni a vikingekkel.

Erre a vikingek is hamarosan rájöttek. Hakon Skel nyílvesszőtől átfúrt aggyal hanyatlott le, és a norvégok dühös üvöltéssel kezdtek a vízbe ugrálni, kétségbeesetten igyekezve, hogy összecsapjanak ellenségeikkel és halálos vámot szedjenek.

A piktek elfogadták a kihívást. Minden norvégot egy tucat pikt vett körül, és az öböl a part mentén csatától forrongott és örvénylett. A hullámok vérvörössé váltak, és vastagon lebegtek a hullák, vagy elszórtan hevertek a fenéken, az élők lába megbotlott bennük, és fegyvereik beléjük akadtak.

A szkalliban rekedt harcosok kitörtek, hogy együtt haljanak meg társaikkal.

Azután bekövetkezett az, amire Cormac számított. Mélyről feltörő ordítás menydörgött a küzdelem dühe fölött, és az öbölt körülvevő erdőből Pajzsvágó Thorwald tört ki két sárkányhajónyi legénység élén. Cormac kitalálta, mi történt.

Előreküldte a harmadik hajót, hogy előcsalogassa a pikteket, és ezzel időt adjon magának, hogy kiköthessen valamivel lentebb a parton, és lecsaphasson az embereivel.

Most zárt alakzatban, pajzs pajzs mellett rohantak ki az erdőből, végig a part mentén, és eltiporták az elesetteket. A piktek az olthatatlan dühtől üvöltve nyílzáporral fogadták őket, és a zömök testek nyaktörő iramban, horgasvégű kardjaikkal vetették rájuk magukat. De a nyilak nagy része lepattant az egymást majdnem átfedő pajzsokról, és az előrerontó tömeg szilárd acélfallal találkozott. De ugyanolyan elszántsággal, mint amit az előző küzdelem alatt mutattak, a piktek támadást támadás után zúdítottak a pajzsfalra. Élő tenger volt, ami vöröslő hullámokban tört meg azon az acél védőfalon. A földhullákkal lelt meg a lábuk alatt, de nem csak piktekkel. Azonban valahányszor egy norvég kidőlt, bajtársai még szorosabban húzták össze nagy pajzsaikat, és a földbe gázolták a halottakat.

A vikingek már nem rohantak előre, de álltak, mint egy szilárd szikla, egyetlen lépést sem tettek hatrafele. Ék formájú alakzatuk szárnyai befelé kényszerültek, ahogy a piktek teljesen körülvették őket, míg inkább négyszög alakúvá vált, fordulva minden irányba. És állt, akar egy kő és acél négyszög, és a piktek minden vad, vak rohama sem tudta megrendíteni, habár nekivetették csupasz mellüket az acélnak, míg hulláik falat nem képeztek, amire az élők felkapaszkodtak.

Azután hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, soraik felbomlottak, és szerteszét futottak, néhányan a lángoktól megvilágított majorba, mások az erdőbe. A vikingek diadalittas üvöltéssel törtek ki az alakzatból, és utánuk vetették magukat, bár Cormac látta, hogy Thorwald eszelősen parancsokat rikolt, és vértől vörös kardlapjával üti embereit.

Csel! Thorwald legalább olyan jól tudta, mint Cormac, de az őrjöngő küzdelemben elvakult harcosok lépre mentek, mint ahogy ellenségeik várták. Abban a pillanatban, ahogy szétszóródtak a menekülők követésére, a piktek üvöltve fordultak meg, és tucatnyi viking esett áldozatul nyílzáporuknak.

Mielőtt a többiek rendezhették volna alakzatukat, körülvették őket elszigetelten vagy küzdő csoportokban, és megkezdődött a halál aratása. Az egyetlen tömegküzdelemből, a csata szétszórt kis harcoló csoportokká vált a parton - ahol a sárkányhajó túlélői próbálták átverekedni magukat -, és a borostyánszínű szkalli előtt, meg az erdő peremén.

Cormac hirtelen, mintha álomból ébredt volna, magát átkozta.

- Az istenek vérére, micsoda bolond vagyok! Talán fiúk vagyunk, akik meg sosem láttak csatát, hogy itt tátjuk a szánkat mikor át kellene lábalnunk az erdőn?

Hrutot úgy kellett elvonszolni, csak ketten fürgén futottak keresztül az erdőn, minden oldalról fegyvercsattogásokat és halálordításokat hallva. A küzdelem átterjedt az erdőre, és az a komor, sötét erdő, számos véres jelenet helyszínévé vált.

Cormacot és Hrutot figyelmeztették ezek a zajok, és sikerült kimaradniuk ezekből a küzdelmekből, bár egyszer homályos alakok ugrottak eléjük az árnyékból, és az azt követő, rövid csata vak forgatagában azt sem tudták, piktek vagy norvégok estek el kardjaik alatt.

Lassacskán a verekedés zaja elmaradt mögöttük, és élőiről sok ember lábdobogása hallatszott. Hrut, vörös nedves kardját szorongatva megtorpant, de Cormac tovább húzta.

- Épp időben jönnek; csak Wulfhere farkasai lehetnek!

A következő pillanatban kibukkantak egy tisztásra, amit homályosan megvilágítottak a hajnal első fényei. Az ellentétes oldalon egy csapat vörösszakállú óriás jelent meg, akiknek vezetője úgy nézett ki, mint az igazi háború istene, és üdvözlőén felüvöltött.

- Cormac! Thor vérére, úgy tűnik, mar egy örökkévalóság óta járjuk ezt az átkozott erdőt! Mikor megláttam a fényt a fák fölött, és meghallottam az üvöltözést, minden harcost elhoztam a hajóról, mert nem tudtam, minek gyújtottad fel és fosztogatod Thorwald tanyáját egyedül! Mi folyik ott...és ki ez?

- ő Hrut...akiért jöttünk - válaszolta Cormac. - Pokol és vöröslő csata örvénylik ott...véres a baltád!

- Igen...át kellett vágnunk magunkat egy seregnyi sötét, kis fickón...azt hiszem, te pikteknek hívod őket.

Cormac káromkodott.

- Annyi vért kiontottunk, amiért még Brulla sem tudna felelni...

- Hát - dörmögte az óriás -, tele van velük az erdő, és hallottuk, hogy vonítanak mögöttünk, mint a farkasok...

- Azt hittem, mind a tanyán van - jegyezte meg Hrut.

Cormac a fejét rázta.

- Brulla azt mondta összegyűltek a klánok; eljöttek a Hjaltlandok minden szigetéről, és valószínűleg a sziget minden oldalán kikötöttek...hallgassátok!

A csatazaj felerősödött, ahogy a harcoló felek egyre mélyebben behatoltak a szövevényes erdőbe, de amerről Wulfhere és vikingjei jöttek, elnyújtott vonítás hangzott fel, mintha egy rohanó farkas falka adná, és a hang egyre vékonyodott.

- Összetömörülni! - üvöltötte Cormac elsápadva, és a dánoknak alig volt idejük összezárni pajzsaikat, mielőtt a banda már rájuk is rontott. A sűrű fák közül száz pikt rontott elő, akiknek kardját még nem áztatta vér, és árhullámként törtek meg a dánok pajzsain.

Cormac szúrkált és vagdalkozott, mint egy démon, és odakiáltott Wulfhere-nek.

- Tartod őket keményen... Meg kell találnom Brullát. Majd ő szól nekik, hogy Thorwald ellenségei vagyunk, és engedjenek távozni békében!

Az eredeti támadók mindannyian elhullottak egy maroknyit kivéve, letaposták őket, és vicsorogva utolsókat rúgták.

Cormac kiugrott az egymást érő pajzsok védelme mögül, és berohant az erdőbe. A pikt főnököt keresni ebben a csatától gyötört erdőben kissé őrültség volt, de ez volt az egyetlen esélyük. Látva, hogy friss piktek áramlanak elő mögülük, jelezte Cormacnak, hogy valószínűleg végig kellene verekedniük magukat az egész szigeten, hogy visszajussanak a gályájukhoz.

Ezek a harcosok minden bizonnyal valami keleti szigetről jöttek, hogy Golara keleti partján kötöttek ki.

Ha megtalálná Brullát...alig tett pár lépést a tisztásról, mikor megbotlott két hullában, akik összeakaszkodtak halálukban.

Egyikük Pajzsvágó Thorwald volt. A másik Brulla. Cormac rájuk meredt, és ahogy a piktek farkasüvöltése felharsant körülötte, libabőrös lett. Felpattant, és visszarohant oda, ahol a dánokat hagyta.

Wulfhere nagy baltájára dőlt, és a lábánál heverő holttesteket bámulta. Emberei szilárdan tartották helyzetüket.

- Brulla halott - recsegte a gael. - Magunk kell boldogulnunk.

Ezek a piktek elvágnák a torkunkat, ha tudnák, és csak az istenek a megmondhatói, mennyire gyűlölik a vikingeket.

Egyetlen eshetőségünk, hogy megpróbáljunk visszajutni a hajónkhoz.

De ez igazán nem nagy esély, mivel nem kétlem, hogy az erdő vadakkal van tele. A fák közt nem tudjuk tartani a pajzsfalat, de...

- Találj ki valami mást, Cormac! - mondta Wulfhere zordan, és nagy baltájával kelet felé mutatott. Ragyogó fény látszott a fák közt, és iszonyatos üvöltés-egyveleg hatolt messziről a fülükbe.

Ez csak egy dolgot jelenthetett.

- Megtalálták, és felgyújtották a hajónkat - motyogta Cormac.

- Az istenek vérére, a sors ólmozott kockával játszik ellenünk!

Hirtelen kigondolt valamit.

- Utánam! Maradjatok közel egymáshoz, és vágjátok keresztül magatokat mindenkin, ha a szükség úgy kívánja, de legyetek a nyomomban!

Kérdés nélkül követték keresztül a holttestekkel teleszórt erdőn, minden irányból harcoló emberek hangját hallva, míg el nem jutottak az erdő szeléhez, és a rombadőlt kerítés fölött a tanya romjaira bámultak. Puszta véletlenségből nem került pikt sereg az útjukba, de mögöttük iszonyatos és bosszúszomjas lárma harsant, ahogy egy csapat odaért a hullákkal teleszórt tisztásra, ahonnan a dánok távoztak.

Nem folyt küzdelem a tanya romjai között. Norvégokat csak megcsonkított hullákként láttak. A küzdelem az erdőbe szorult, az összetömörült vikingek vagy visszavonultak, vagy szétkergették őket. Az erdő mélyéről jövő, szakadatlan acélcsattogásból ítélve, a még élők nem adták olcsón az életüket. A fák alatt, ahol az íjak többé-kevésbé használhatatlanok voltak, a túlélők órákig védhették magukat, azonban e piktektől hemzsegő szigeten sorsuk megpecsételődött.

Három vagy négyszáz bennszülött végül belefáradt a csatába, és frissebb harcosokra hagyta a küzdelmet, és fosztogattak, ami zsákmányt csak össze tudtak szedni a raktárak zsarátnokából.

- Nézzétek! - Cormac kardja a sárkányhajóra mutatott, aminek orra a homokba mélyedt, bár fara lebegett. - Egy pillanat múlva ezer üvöltő démon veti ránk magát. Ott fekszik az egyetlen lehetőségünk, farkasok... Hakon Skel "Holló"-ja. Keresztül kell vágnunk magunkat, megszerezni, vízbe tolni, és elevezni, mielőtt a piktek megállíthatnának. Sokan meghalnak ma közülünk, sőt lehet, hogy mind meghalunk, de ez az egyetlen lehetőségünk!

A vikingek nem szóltak semmit, de vad, világos szemük lángolt, és jónéhányan farkasszerűen vicsorogtak. Nagyon kockázatos!

Élet vagy halál múlik a kockadobáson! Az ilyesmit egy viking megbocsátotta az életnek!

- Pajzsokat össze! - ordította Wulfhere. - Összetömörülni! A rohanó ék alakzatba... Hruttal a közepén!

- Micsoda...! - kezdte Hrut mérgesen, de Cormac teketória nélkül a páncélos sorok közé tolta.

- Nincs páncélod - morogta türelmetlenül. - Kész, vén farkas?

Akkor támadás, és döntsenek az istenek!

Az acélhegyű ék lavinaként zúdult ki a fák közül, és a part felé száguldott. A romokat fosztogató piktek megdöbbent üvöltéssel fordultak meg, és egy össze-vissza sor állta el az utat a víz széléhez. De a rohanó pajzsfal megtorpanás nélkül vágódott bele a pikt sorokba, megbontotta, szétzúzta, levágta, és keresztülgázolt vörös maradványaikon a part felé.

Az alakzat itt elkerülhetetlenül felbomlott. Derékig vízben, hullák közt botladozva, nyílzáportól sújtva, ami most zúdult rájuk a partról, a vikingek elérték a sárkányhajót, és másztak fel minden oldalon, míg egy tucatnyi óriás nekivetette a vállát a hajóorrnak, hogy letaszítsák a homokról. Felük elpusztult eközben, de a többiek titáni erőfeszítése győzedelmeskedett, és a gálya megbillent.

A viking fajok között a dánok voltak az íjászok. A nyolcvanegynéhány harcosból, aki Wulfhere-t követte, harminc súlyos íjat viselt, és hosszú nyílvesszőkkel telt tegezt a hátukra erősítve.

Ezek közül azok, akikre nem volt szükség az evezőknél meg a kormánylapátnál, lecsatoltak fegyverüket, és azokat, a pikteket vették célba, akik belegázoltak a vízbe, hogy megtámadják az orrt toló embereket. A felkelő nap első fényében a dán nyilak félelmetes pusztítást végeztek, és az előrenyomulás meginogott, visszaesett. Nyílvesszők záporoztak mindenfelé a vizijárműre, és némelyikük célba talált, de a pajzsuk mögött kuporgó emberek hatalmas erővel dolgoztak, és hamarosan, ámbár mintha órák teltek volna el, a sárkányhajó meglódult, és elszabadult. A vízben lévők felugráltak, és felkapaszkodtak a láncokra és a korlátra, és a hosszú evezők kirepítették az öbölből, épp ahogy egy üvöltő farkasszerű falka rontott ki az erdőből és le a partra. Nyilaik záporozták, de ártalmatlanul hullottak le a mellvédről és a törzsről, ahogy a Holló a nyílt tenger felé suhant.

- Éppenhogy! - bömbölte Wulfhere harsogó nevetéssel, rettenetesen meglapogatva Cormac vállat. Hrut a fejét rázta.

Dühét csak fokozta a megalázó tény, hogy a küzdelem alatt egy nagydarab harcos azt a parancsot kapta, hogy tartsa fölé a pajzsát.

- Sok bátor harcos hal meg amott az erdőben. Fáj nekem, hogy így sorsukra kell hagynom őket, még ha ellenségeink is, akik halálomat kívánták.

Cormac vállat vont.

- Én is segítettem volna nekik, ha lett volna rá mód. De nem sokat ért volna ott maradni és meghalni velük. Az istenek vérére, micsoda éjszaka volt! Golara megszabadult a vikingjeitől, de a piktek véres árat fizettek! Mostanra Thorwald mind a négyszáz embere halott, vagy az lesz hamarosan, de legalább ezer pikt halt meg csak a tanyán, és csak az istenek tudják, még mennyi az erdőben.

Wulfhere Hrutra pillantott, aki a taton állt, kinyújtott karja a kardján, aminek vöröslő hegye a hajópadlón nyugodott.

Mosdatlanul, vértől szennyezve, zúzódásokkal, sebesülten, királyi tartását mégsem adta fel.

- És most, hogy ilyen vakmerően kiszabadítottatok e lehetetlen esélyek ellenében - mondta -, mit kívántok még örök hálám mellett, amely már a tietek?

Wulfhere nem válaszolt; embereihez fordult, akik abbahagyták az evezést, és buzgón várakozva barnultak a taton állókra. A viking főnök felemelte vértől vöröslő baltáját, és felkiáltott.

- Skoal, farkasok! Dörögve üdvözöljétek Sascímeres Thorfinn-t, Dánia királyát!

Égrengető ordítás harsant fel a reggeli kék égre, ami megijesztette a köröző tengeri sirályokat. A megviselt király levegő után kapkodott meglepetésében, gyorsan egyikről a másikra pillantott, még mindig nem volt biztos helyzetében.

- És most, hogy tudjátok, ki vagyok - mondta vendég vagyok vagy fogoly?

Cormac elvigyorodott.

- Skagentől követjük a nyomod, ahonnan egyetlen hajóval szöktél Helgolandra, és ott megtudtuk, hogy Pajzsvágó Thorwald foglyul ejtett egy királyi viselkedésű dánt. Tudva, hogy titokban tartod kiléted, nem gondoltuk, hogy tudja, egy dán király van a kezében.

-Nos, Thorfinn király, e hajó és kardunk a tied.

Törvényenkívüliek vagyunk mindketten a saját földünkről.

Az én helyzetemen Erinben nem javíthatsz, de Wulfhere-t befogadhatod, és megnyithatod számunkra a dán kikötőket.

- Örömmel megtenném, barátaim - mondta Thorfinn mélyen megindultan. - De hogy tudnék segíteni a barátaimon, aki magamon sem segíthetek? Én is számkivetett vagyok, és unokatestvérem, Eric uralkodik a dánok felett.

- Csak amíg mi dán földre nem tesszük a lábunk! - kiáltotta Cormac. - Ó, Thorfinn, túl hamar szöktél el, de ki láthatná előre a jövőt? Alig szálltál tengerre, mint egy üldözött kalóz, a trón megingott Eric lába alatt. Míg fogolyként hevertél Thorwald sárkányhajóján, Anlaf jarl elesett egy jütökkel vívott ütközetben, és Eric elvesztette legnagyobb támogatóját. Anlaf nélkül uralma egyetlen éjszaka alatt összeomlik, és seregek fognak a zászlód alá özönleni!

Thorfinn szeme csodálkozó fénnyel felcsillant. Hátravetette fejét, mint ahogy egy oroszlán veti hátra a sörényét, és feltartotta vöröslő kardját a felkelő nap szemébe.

- Skoal! - kiáltotta. - Irány Dánia, barátaim, és Thor duzzassza a vitorlánkat!

- Fordítsátok a hajóorrt kelet felé, legények - ordította Wulfhere a kormánylapátnál állóknak. - Megyünk, hogy új királyt ültessünk Dánia trónjára!