Nem sokáig tart azonban a jóság:

 

Megvigasztal az a tudat, hogy ISTEN büntetése 1000-szer súlyosabb lesz bárminél, amit én mérhetnék magára. A legjobb, hogy egy örökkévalóságig FOG szenvedni azokért a bűnökért, amelyekről fogalma sincs. ISTEN haragja nem ismer könyörületet. A maga érdekében remélem, hogy az igazság feltárul maga előtt, mielőtt még a kés a húsába hatolna. Boldog KARÁCSONYT!!!!

Utóirat: Maguknak tényleg gőzük sincs, mi vár magukra... Hálát adok Istennek, hogy nem vagyok a maga helyében.

 

Őszintén zavarba ejtőnek találom, hogy egy merőben teológiai nézetkülönbség ekkora dühöt gerjesszen. Íme egy kis ízelítő (eredeti helyesírással) a Freedom from Religion Foundation (FFRF) (Szabadulás a Vallástól Alapítvány) által kiadott, az egyház és az állam alkotmányos különválasztásának gyengítése ellen békés kampányt folytató Freethought Today folyóirat szerkesztőjének postaládájából:

 

Heló, ti sajtzabáló szemétládák! Sokkal többen vagyunk mi, keresztények, mint ti, pancserok... Egyház és állam márpedig NEM lesz szétválasztva, ti, pogányok pedig szívni fogtok...

 

De vajon mi köze mindehhez a sajtnak? Amerikai barátaim próbáltak felfedezni valami kapcsolatot a hírhedten liberális Wisconsin állammal, az FFRF székhelyével és a tejipar központjával – de hát csak ennyiről lenne szó? És mi a helyzet azokkal a „sajtzabáló meghunyászkodó majom” franciákkal? Mi lehet itt a sajt szemiotikai, ikonográfiai jelentése? De folytatódik:

 

Te, sátánimádó mocsok... Légy szíves megdögleni és pokolra jutni... Remélem, kapsz majd valami fájdalmas betegséget, mondjuk végbélrákot, és lassú fájdalmas halált halsz, hogy találkozz végre Istennel, te SÁTÁN... Ugyan, öcskös, nagyon nem jön be ez a szabadság a vallástól... Úgyhogy, ti, buzik meg leszbik, nyugodjatok csak meg, de vigyázzatok, mibe nyúltok, mert Isten ott csap le rátok, ahol a legkevésbé várnátok... És ha nem tetszik ez az ország, meg amire és amiért alapították, hát menjetek innen a francba, egyenest a pokolba...

Ui.: Dögölj meg, te, kommunista kurva!... Hordd el a seggedet Amerikából!... Nincs mentséged... A teremtés több mint elegendő bizonyíték JÉZUS KRISZTUS URUNK mindenható hatalmára.

 

De miért nem Allah mindenható hatalmára? Vagy Bráhmáéra? Vagy akár Jahvééra?

 

Mi nem fogunk innen szép csendben elkullogni. Ha a jövőben erőszak kell hozzá, ne feledd, hogy te hoztad elő! Az én puskám meg van töltve.

 

Nem győzök álmélkodni, vajon miért gondolják, hogy Istennek ilyen dühödt védelemre van szüksége? Azt gondolhatnánk, hogy bőségesen meg tudja védeni magát. Mindeközben ne feledjük, az a szerkesztő, akit ezekkel az ádáz szitkokkal és fenyegetéssel illettek, egy elbűvölően bájos ifjú hölgy.
Talán, mert én nem élek Amerikában, a nekem címzett gyűlölködő levelek többsége nem megy ilyen messzire, de azért persze nem teng bennük túl az a jámborság, amelyről a kereszténység megalapítóját ismerjük. Az alábbi, 2005 májusában kelt levél egy angliai orvostól érkezett, és bár kétségkívül gyűlölködő hangvételű, inkább gyötrődőnek, mint undoknak érzem, de mindenképpen arról tanúskodik, hogy az ateizmussal szembeni ellenségesség mélyén az erkölcs egész problematikája rejlik. Néhány bevezető bekezdést követően, amelyben az evolúciót kárhoztatja (és gúnyosan felteszi a kérdést, vajon a négereknél még mindig tart-e az evolúció), személyes sértésekkel illeti Darwint, tévesen idézi Huxley-t mint az evolúció ellenségét, és arra bíztat, olvassak el egy könyvet, (mellesleg olvastam), amely szerint a világ mindössze nyolcezer éves (tényleg orvos lehet?), majd így fejezi be levelét:

 

Az Ön saját könyvei, oxfordi elismertsége, mindaz, amit szeret és valaha elért az életben, mind tökéletesen hiábavaló erőfeszítés... Megkerülhetetlenné válik Camus provokatív kérdése: miért nem követünk el mindannyian öngyilkosságot? Az Ön világnézete tényleg ilyen hatással van a diákokra, és még sok más emberre... hogy a vakszerencse révén fejlődtünk ki a semmiből, és oda is fogunk visszatérni. Még, ha a vallás nem is lenne igaz, sokkal, de sokkal jobb egy nemes mítoszban, például Plátónéban hinni, ha életünkben lelki megnyugváshoz vezet. Az Ön világnézetének következménye viszont csakis a szorongás, drogfüggőség, erőszak, nihilizmus, hedonizmus, Frankenstein-tudomány, földi pokol és III. világháború... Kíváncsi vagyok, mennyire boldog Ön a személyes kapcsolataiban? Elvált? Özvegy? Homoszexuális? Az Önhöz hasonlók sohasem boldogok, különben nem próbálnák olyan kitartóan bebizonyítani, hogy se boldogság nincs, se semminek semmi értelme.

 

E levél érzésvilága, ha hangvétele nem is, sokakra jellemző. A darwinizmus, véli ez a levélíró is, eredendően nihilista, azt tanítja, hogy a vakszerencse folytán fejlődtünk ki (pedig ezredszer mondom, a természetes kiválasztódás a véletlenszerű folyamatok szöges ellentéte), és halálunk után megsemmisülünk. Mindezen állítólagos negatívumok közvetlen következményeként adódik a világ minden gonoszsága. A levélíró feltehetőleg nem igazán azt akarta sejtetni, hogy az én darwinizmusomból egyenesen fakad az özvegység, mindenesetre levele ezen a ponton eljutott az izgatott rosszindulatúságnak arra a fokára, amelyet keresztény levelezőpartnereimnél időről időre felfedezek. Egy egész könyvet (A szivárvány szétbogozása) szenteltem a végső értelem kérdésének, a tudomány poétikájának és annak, hogy a nihilista negativizmus vádját konkrétan és részletesen visszautasítsam, úgyhogy mindettől itt el fogok tekinteni. Ez a fejezet a rosszal és annak ellentétével, a jóval foglalkozik, az erkölccsel, annak eredetével, hogy miért kell azonosulnunk vele, és hogy mindehhez szükségünk van-e a vallásra.

 

 

Erkölcsi érzékünk is darwini eredetű?

Számos könyv, így többek közt Robert Hinde Why Good is Good (Miért jó a jó?), Michael Shermer The Science of Good and Evil (A jó és a rossz tudománya), Robert Buckman Can We Be Good Without God (Lehetünk-e jók Isten nélkül?) vagy Marc Hauser Moral Minds (Erkölcsös elmék) című könyve amellett foglal állást, hogy a jó és rossz iránti érzékünk darwini múltunkból vezethető le. Ebben a részben saját érveimet fejtem ki ugyanerről.
Az a darwini gondolat, hogy az evolúciót a természetes kiválasztódás vezérli, látszólag kevéssé alkalmas a bennünk meglevő jóság, erkölcsi érzék, tisztesség, empátia és szánalom magyarázatára. A természetes szelekció könnyen meg tudja magyarázni az éhséget, félelmet, nemi vágyat, amelyek mind közvetlenül hozzájárulnak fennmaradásunkhoz vagy génjeink megőrződéséhez. Mi a helyzet azonban a szánalomnak azzal a gyötrő érzésével, amelyet síró árvagyerekek, magánytól kétségbeesett özvegyek vagy fájdalmukban nyüszítő állatok láttán élünk át? Mitől érzünk erős késztetést, hogy névtelen ruha- vagy pénzadományokat küldjünk a cunami áldozatainak a világ túlsó felére, miközben soha nem találkoztunk velük, és meglehetősen valószínűtlen, hogy valaha is viszonozni fogják a jóságunkat? Honnan bújik elő belőlünk az irgalmas szamaritánus? Nem összeegyeztethetetlen-e a jóság az önző gén elméletével? Nem! Ez csak az elmélet gyakori félreértelmezése – bosszantó (visszatekintve persze érthető) félreértés.⁽⁴⁹⁾ Fontos, hogy a megfelelő szóra helyezzük a hangsúlyt. A hangsúly helyesen az önző génre esik, amely itt az önző organizmussal vagy önző fajjal áll szemben. Mindjárt meg is magyarázom.
A darwinizmus logikája arrafelé mutat, hogy az élet hierarchiájában fennmaradó és a természetes szelekció szűrőjén átjutó egyed hajlamos az önzésre. A világban azok az egyedek maradnak fenn, amelyeknek a hierarchiájukban azonos szinten levő riválisaik rovására sikerül fennmaradniuk. Ebben a kontextusban az önzés pontosan ennyit jelent. Az a kérdés, milyen szinten hat. Az önző gén egész gondolata, ahol a helyesen kitett hangsúly a második szóra esik, abban áll, hogy a természetes szelekció egysége (vagyis az önérdek egysége) nem az önző organizmus, sem pedig az önző csoport, önző faj vagy önző ökoszisztéma, hanem az önző gén. Információ formájában a gén marad vagy nem marad fenn több generáción keresztül. A génnel (esetleg a mémmel) ellentétben a csoport, a faj ebben az értelemben véve nem a megfelelő egység, mert ezek nem hozzák létre önmaguk pontos másolatait, és nem versengenek egymással a hasonló önlemásoló entitások állományában. A gének viszont pontosan ezt teszik, és ez a – lényegében logikai – igazolása, amiért a gént szemeltük ki az önzés egységének, a szó darwinista értelmében.
A gének a legnyilvánvalóbb módon úgy biztosítják saját önző fennmaradásukat a többi génnel szemben, hogy az egyes organizmusokat is önzésre programozzák. Számtalan olyan helyzet van, amelyben az egyes szervezet fennmaradása kedvez az általa hordozott gén fennmaradásának. Ám a különböző feltételek különböző taktikáknak kedveznek. Vannak olyan feltételek is – nem is különösebben ritkán –, ahol egy gén úgy biztosítja saját önző fennmaradását, ha arra sarkallja a szervezetét, hogy altruista módon viselkedjék. Az ilyesfajta feltételeket ma már meglehetősen jól ismerjük és két fő kategóriába soroljuk. Az a gén, amely arra programozza az egyedi organizmusokat, hogy saját genetikai rokonaikat részesítsék előnyben, statisztikailag valószínű, hogy önmaga másolatainak is javára szolgál. Egy ilyen gén gyakorisága a génállományon belül olyan mértékben megemelkedhet, hogy a rokonok közti altruizmus normává válik. Nyilvánvaló példa, de nem az egyetlen, hogy az ember jó a saját gyermekeihez. A méhek, darazsak, hangyák, termeszek és kisebb mértékben bizonyos gerincesek mint például a vakondpatkányok, bozontos farkú rókamanguszták és gyűjtőküllők olyan társadalmakat alakítottak ki, amelyekben az idősebb testvérek gondozzák a kicsinyeket (akikben valószínűleg ugyanúgy megvannak a gondozásért felelős gének). Általában, ahogy néhai kollégám, W. D. Hamilton bizonyította, az állatok hajlamosak gondozni, védelmezni, készleteiket megosztani, veszélyekre figyelmeztetni és más módon is altruista magatartásban részesíteni közeli rokonaikat, mert statisztikailag valószínű, hogy a rokonokkal azonos génekben osztoznak.
Az altruizmus másik fő típusa, amelynek jól kidolgozott darwinista megalapozása van, a kölcsönös altruizmus („te megvakarod az én hátam, én pedig a tiédet”). Ez az elmélet, amelyet Robert Trivers vezetett be az evolúciós biológiába, és amelyet sokszor a játékelmélet matematikai nyelvén írnak le, nem feltételez közös géneket. Mi több, éppoly jól, vagy talán még jobban működik egészen eltérő fajok közt, amikor szimbiózisnak nevezzük. Ez az elv az alapja az emberek közti mindenféle kereskedelemnek és cserének is. A vadásznak lándzsa kell, a kovácsnak pedig hús. A köztük fennálló aszimmetria hozza össze az üzletet. A méhnek nektárra, a virágnak beporzásra van szüksége. A virág nem tud repülni, bérbe veszi hát a méh szárnyát, és nektárral fizet. A mézmutató madár rátalál a méhek fészkére, de nem tud betörni. A méhészborz be tud törni, neki viszont nincs szárnya, hogy fel tudja kutatni. Mindkét fél jól jár az üzleten. Az aranyrög olyan nehéz kő alatt rejtőzhet, hogy a felfedező meg sem bírja mozdítani. Mások segítségét veszi igénybe, még ha akkor osztoznia is kell az aranyon, hiszen segítség nélkül semennyi nem jutna neki. Az élő környezetek bővelkednek effajta kölcsönösen előnyös viszonyokban: bölények és sárgacsőrű nyűvágók, vörös csőszerű virágok és kolibrik, fűrészes sügérek és tisztogatóhalak, tehenek és bél-mikroorganizmusaik. A kölcsönös altruizmus a szükségletek és a kielégítésükre való képességek közötti aszimmetria miatt tud működni. És ezért működik kifejezetten jól távoli fajok közt – mert ott nagyobb az aszimmetria.
Az embernél a kölcsön és a pénz az az eszköz, amely lehetővé teszi a tranzakciók időbeli szétválasztását. Az üzletfelek nem egy időben nyújtják át a javakat, hanem hitelt vesznek fel, sőt, magát a hitelt is el tudják adni. Amennyire tudom, az emberen kívül egyetlen vadon élő állat sem ismeri a pénz közvetlen megfelelőjét. Ám az egyedi azonosító jegyekre való emlékezés informálisan ugyanezt a szerepet játssza. A vámpírdenevér megtanulja, csoportjának mely tagjában lehet megbízni, hogy begyűjtött vérrel meg fogja fizetni a kölcsönt, és mely egyedek csalnak. A természetes szelekció előnyben részesíti azokat a géneket, amelyek képessé teszik az egyedeket, hogy aszimmetrikus szükségleteket és képességeket mutató kapcsolatokban adjanak, ha adni tudnak, és kérjenek, amikor nem. És jutalmazza a kötelezettségek számontartását, az irigykedést, kölcsönös viszontszolgáltatások kialakítását, valamint a csalók megbüntetését, akik csak elvesznek, de nem adnak, amikor rajtuk lenne a sor.
Mert mindig lesz csalás, és a játékelméleti feladvány stabil megoldása mindig magában foglalja a csalók megbüntetését is. A matematikai elmélet az ilyesfajta „játékok” stabil megoldásának két nagy osztályát engedi meg. „Légy mindig rossz!” – ez a stratégia stabil, amennyiben, ha mindenki így tesz, az egyetlen rendes egyén nem tud jobban járni. Van azonban egy másik stabil stratégia is. (A stabil itt annyit jelent, hogy ha gyakorisága meghalad egy kritikus értéket a populációban, akkor nincs jobb alternatíva.) Ez a stratégia pedig így hangzik: „Kezdetben légy rendes és figyeld a többieket! Aztán pedig a jót fizesd vissza jóval, a rosszat pedig torold meg!” A játékelméletben ezt a stratégiát (vagy a rokon stratégiák osztályát) különböző néven említik: szemet szemért, megtorló és viszonzó. Bizonyos körülmények közt ez evolúciós szempontból stabil stratégia, abban az értelemben, hogy a viszonzók által dominált populációban sem a rossz, sem a feltétel nélkül jó egyén nem tud jobban járni. Vannak aztán a szemet szemért stratégiának más, bonyolultabb változatai is, amelyek bizonyos körülmények közepette még jobban működnek. Említettem, hogy a darwini világban az altruizmus kettős alapja a rokonság és a kölcsönösség, de léteznek ezeken az oszlopokon nyugvó másodlagos struktúrák is. Különösen az emberi társadalomban a nyelv és a szóbeszéd kialakulásával a megítélés is lényeges szerephez jut. Az egyik embernek az a híre, hogy kedves és jószívű. A másiknak, esetleg, hogy megbízhatatlan, csaló, megszegi a megállapodásokat. A kölcsönös altruizmus egyszerű elmélete alapján azt várnánk, hogy bármely faj egyedei az ilyen vonások öntudatlan viszonzására építsék viselkedésüket. Az emberi társadalomban ehhez még hozzá kell vennünk a nyelvnek (rendszerint szóbeszéd formájában) a megítélés továbbadásában játszott szerepét. Nem kell a saját bőrödön megtapasztalnod, hogy X soha nem fizeti a maga rundját a kocsmában. „A levegőben van”, hogy X egy kicsinyes alak, vagy – ami még egy vicces csavart ad a történetnek – hogy Y egy rosszindulatú pletykafészek. A megítélés lényeges dolog, és a biológusok darwini fennmaradási értéket tulajdonítanak annak, ha valaki nem csupán jó viszonzó, de jó viszonzó hírében is áll. Matt Riddley The Origins of Virtue (Az erény eredete) című könyve, azon túlmenően, hogy a darwini erkölcs egész kérdésköréről világos áttekintést ad, különösen jól ír a megítélésről. Thorstein Veblen norvég-amerikai közgazdász és egészen más módon Amotz Zahavi izraeli zoológus egy további izgalmas gondolatot vetett fel. Az altruista adakozás lehet a dominancia vagy felsőbbrendűség kinyilvánítása is. Az antopológusok Potlatch-effektusnak nevezik ezt, a Csendes-óceán észak-nyugati partvidékének törzseinél megfigyelhető szokás után, ahol a rivális törzsfőnökök pazarlóan bőséges ünnepségekben megtestesülő párviadalokat folytatnak. Szélsőséges esetben az egymáson túltevő mulatságok hullámai addig tartanak, amíg az egyik felet teljesen nyomorba nem döntik, de a győztes sem ússza meg sokkal olcsóbban. Veblen pazarló fogyasztás fogalma egybecseng korunk számos megfigyelőjének észrevételeivel. Zahavinak sikerült megalkotni a Potlatch-gondolat evolúciós változatát, noha eredményét a biológusok hosszú éveken át figyelemre sem méltatták, amíg csak Alan Grafen briliáns elméleti matematikai modellekkel alá nem támasztotta. Zahavi az arab rigótimália nevű kis barna madarat tanulmányozta, amely társas csoportokban él és közösen költ. Számos más kis madárhoz hasonlóan a rigótimáliák is hallatnak figyelmeztető kiáltásokat, és ajándékoznak egymásnak táplálékot. Az ilyesfajta altruista cselekvés szokásos darwinista elemzése elsősorban kölcsönösséget vagy rokoni kapcsolatot próbálna kimutatni a madarak között. Vajon, amikor a rigótimália megeteti egy társát, arra számít, hogy a későbbiekben ő is enni kap tőle? Vagy pedig közeli genetikai rokon részesül ebben a szívességben? Zahavi radikálisan újszerű értelmezéssel állt elő. A domináns rigótimália a dominanciáját nyilvánítja ki az alárendeltek etetésével. A Zahavi által előszeretettel használt antropomorf nyelven a domináns madár valami ilyesmit mond: „Nézd csak, mennyivel feletted állok! Még azt is megengedhetem magamnak, hogy ennivalót adjak neked!” Vagy: „Látod, mennyire felsőbbrendű vagyok? Azt is megengedhetem magamnak, hogy a magasabb ágakra ülve kiszolgáltatom magam a héjáknak és őrszemként figyelmeztetem a csapat földön táplálkozó többi részét.” A Zahavi és kollégái által végzett megfigyelések arra mutatnak, hogy a rigótimáliák kifejezetten versengenek az őrszem veszedelmes státuszáért. És amikor egy alárendelt rigótimália próbál ennivalót kínálni a dominánsnak, látványos nagylelkűsége durva visszautasításra talál. Zahavi gondolatának lényege, hogy a felsőbbrendűség kinyilvánítását éppen annak költségessége hitelesíti. Csak az igazán felsőbbrendű egyén engedheti meg magának, hogy felsőbbrendűségét költséges ajándékkal nyilvánítsa ki. Az egyedek például párjuk elkápráztatására felsőbbrendűségük költséges kinyilvánításával, így a nagylelkűség látványos akcióival és közönségszédítő kockázatvállalással vásárolják meg maguknak a sikert.
Immár négyféle darwini okot is ismerünk arra, hogy az egyedek altruista, nagylelkű vagy „erkölcsös” magatartást tanúsítsanak egymás iránt. Az első a genetikai rokonság speciális esete. A második a kölcsönösség: a kapott szívesség viszonzása, illetve az adásban a visszafizetés „megelőlegezése”. Ezek után következik a harmadik, a nagylelkűségért és kedvességért szerzett jó megítélés darwini előnye. Negyedszer pedig, ha hiszünk Zahavi igazában, van egy további speciális előny, amikor a látványos nagylelkűség vásárol magának utánozhatatlanul hiteles reklámot.
A történelem előtti idők nagy részében az ember olyan körülmények között élt, amelyek erősen kedveztek mind a négy típusú altruizmus evolúciójának. Falvakban éltünk, vagy még korábban olyan különálló kóborló bandákban, mint a páviánok, a szomszédos bandáktól vagy falvaktól részleges elszigeteltségben. Bandatársaink többsége rokon lehetett, akik más bandák tagjainál közelebbi rokonságban voltak velünk – így hát bőséges alkalom nyílt a rokoni altruizmus kifejlődésére. És rokon vagy nem rokon, az ember többnyire egész életében ugyanazokkal találkozott – ami ideális körülményeket teremtett a kölcsönös altruizmus kifejlődéséhez. De ideális feltételek ezek az altruizmuson alapuló jó hír kialakulásához is, akárcsak a látványos nagylelkűség kinyilvánítására. A korai embereknél az altruizmusra késztető genetikus hajlam a négy típus bármelyike vagy mindegyike révén előnyben részesülhetett. Könnyű belátni, miért viselkedhettek jól történelem előtti őseink saját csoportjuk tagjaival, és – egészen a xenofóbiáig menően – rosszul más csoportokkal. De miért van az, hogy – most, amikor legtöbben nagyvárosokban élünk, ahol már nem rokonok vesznek körül bennünket, és nap mint nap olyanokkal találozunk, akiket soha többé nem fogunk látni – még mindig jók vagyunk egymáshoz, sőt, néha olyanokhoz is, akikről úgy vélhetnénk, külső csoportokhoz tartoznak?
Fontos, hogy ne becsüljük túl a természetes szelekció lehetőségeit. A szelekció nem részesíti előnyben annak a tudatos felismerésnek a kialakulását, hogy mi a jó a génjeinknek. Ez a felismerés egészen a huszadik századig váratott magára, és teljes mélységében ma is csak a szaktudósok szűk köre érti. A természetes szelekció olyan ökölszabályokat részesít előnyben, amelyek a gyakorlatban úgy hatnak, hogy kedveznek az őket kialakító géneknek. Az ökölszabályok természetüknél fogva időnként tévesen működnek. A madár agyában az az ökölszabály, hogy „gondoskodj a fészkedben levő kis csipogó dolgokról, pottyants táplálékot tátongó kis piros üregeikbe” általában a szabályt kialakító gének megőrzése irányában hat, mert azok a tátongó, csipogó kis dolgok a felnőtt madár fészkében valójában a saját ivadéka. A szabály azonban hibásan működik, ha valahogy egy másik kis madárivadék kerül a fészekbe, épp ezt a körülményt használja ki a maga javára a kakukk. Lehetséges volna, hogy irgalmas szamaritánus késztetéseink is ilyen téves működésből fakadnak, ugyanúgy, ahogy a nádirigó szülői ösztöneinek téves működése miatt a nyakát töri egy kiskakukkért? De még közelebbi analógia az az emberi késztetés, hogy gyereket fogadjunk örökbe. Sietek persze hozzátenni, hogy a téves működést itt szigorúan darwini értelemben használom. A legkevésbé sincs szándékomban semmilyen pejoratív jelentést közvetíteni vele.
A tévedés vagy melléktermék gondolata, amelyet én is képviselek, valahogy a következőképpen működik. A természetes szelekció az ősi időkben, amikor a páviánokhoz hasonlóan kis, stabil csoportokban éltünk, altruista késztetéseket is programozott az agyunkba a szexuális, éhséggel kapcsolatos, idegengyűlölő stb. késztetések mellett. Ha egy intelligens pár elolvassa Darwint, tudni fogja, hogy szexuális késztetéseiknek végső célja az utódnemzés. Azt is tudják, hogy a nő nem eshet teherbe, mert pirulát szed. Ugyanakkor azt is tapasztalják, hogy ez a tudás semmivel sem csökkenti vágyukat. A nemi vágy az nemi vágy, amelynek hevessége az egyéni pszichológia szintjén független attól, hogy végső soron milyen darwini összefüggés fűti. Erős késztetés, amely alapvető céljától függetlenül létezik.
Azt állítom, hogy ugyanez érvényes a kedvesség – az altruizmus, nagylelkűség, empátia és szánalom késztetéseire. Az ősi időkben csak a közeli rokonokkal és potenciális viszonzókkal volt alkalmunk altruisztikusan viselkedni. Manapság ez a korlátozás már nem érvényes, az ökölszabály azonban megmaradt. Miért is ne maradt volna? Pont úgy, mint a szexuális vágy. Ugyanúgy nem tehetünk róla, ha a síró, szerencsétlen embert látva szánalmat érzünk (még ha nem is rokonunk és viszonzást sem várhatunk tőle), ahogy arról sem, ha vágyra gerjedünk a másik nem képviselője iránt (még ha esetleg meddő is, vagy valami más miatt nem szaporodóképes). Mindkét esetben téves működésről, darwini hibáról, persze áldott és becses hibáról van szó.
Egy pillanatra se gondoljuk, hogy a darwinizmus megvetné vagy lebecsülné az együttérzés és nagylelkűség nemes érzéseit. Vagy a nemi vágyat. A nyelvi kultúra csatornáiba terelt nemi vágyból olyan nagy költészet vagy dráma nőhet ki, mint mondjuk John Donne szerelmes versei vagy a Rómeó és Júlia. És persze ugyanez áll a rokonságon és kölcsönösségen alapuló, de tévútra terelődött együttérzésre is. Az adós iránti könyörületesség, kontextusából kiemelve éppen annyira kevéssé darwini attitűd, mint valaki másnak a gyerekét örökbe fogadni:

 

A kegyelem lényege nem a kényszer,
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből
A lenti földre.⁽⁵⁰⁾

 

Az emberi ambíciók és küzdelmek jelentős részének hajtóereje a szexuális vágy, annak is jó része téves működés. Nincs rá okunk, hogy ne ugyanezt gondoljuk a nagylelkűség és együttérzés vágyáról, ha egyszer ez is az ősi falusi élet következményeként előállt téves működés. A természetes szelekció mindkét fajta vágy esetében azáltal tudott a legjobban hatni, hogy ökölszabályokat telepített az agyunkba. Az ökölszabályok ma is ezek, és ott is hatnak, ahol a mai körülmények közepette eredeti funkciójukban már egyáltalán nem adekvátak.
Ma is ilyen ökölszabályok befolyásolják viselkedésünket, persze nem a kálvini determinizmussal, hanem az irodalom, a szokások, törvények, hagyományok – no és persze a vallás – civilizáló hatásain átszűrődve. Shakespeare Rómeó és Júliájában a szerelmi jelenetekben a civilizáción átszűrt szexuális vágy primitív agyi szabálya tör felszínre. A Capuletek és Montague-k közt folyó küzdelemben a mi-és-ők típusú vendetta primitív agyi szabályai nyilvánulnak meg, miközben az altruizmus és empátia primitív szabálya abban a téves működésben jelenik meg, amely az utolsó jelenet szent összebékülésében vidítja fel a lelkünket.

 

 

Esettanulmány az erkölcs gyökereiről

Ha az erkölcsi érzékünk a szexuális vágyhoz hasonlóan valóban olyan mélyen gyökerezik darwini múltunkban, időben megelőzve a vallást, akkor azt várhatnánk, hogy az emberi tudat kutatása földrajzi és kulturális határokon átnyúló erkölcsi univerzálékat fog feltárni, és ami nagyon lényeges, vallási korlátokat is. Marc Hauser, a Harvard biológusa Moral Minds: How Nature Designed our Universal Sense of Right and Wrong (Erkölcsös elmék: hogyan tervezte meg a természet egyetemes érzékünket a jó és rossz iránt?) című könyvében eredetileg morálfilozófusok által felvetett gyümölcsöző gondolatkísérleteket gondol tovább. Hauser tanulmánya azt a további célt is szolgálja, hogy megismertet bennünket a morálfilozófusok gondolkodásmódjával. Felvet egy hipotetikus erkölcsi problémát, és amilyen nehézségeket élünk át a megoldásában, az elárul valamit a jó és rossz iránti érzékünkről is. Hauser annyiban megy tovább, mint a filozófusok, hogy tényleges statisztikai felméréseket és pszichológiai kísérleteket végez az interneten közreadott kérdőívek segítségével, amelyek például valóságos emberek erkölcsi érzékét vizsgálják. Pillanatnyi nézőpontunkból az az érdekes, hogy a legtöbb ember, amikor ezekkel a dilemmákkal szembesül, ugyanolyan döntésekre jut, és sokkal inkább egyetért maguk a döntések, mint azok indoklása tekintetében. Pontosan ezt várnánk, ha agyunkba ugyanúgy be van építve az erkölcsi érzék, mint a szexuális ösztön, a magasságtól való félelem, vagy, mint Hauser szereti mondani, a nyelvi képesség (amelynek részletei kultúráról kultúrára változnak, miközben az alapjául szolgáló mélystruktúra egyetemes). Amint látni fogjuk, ahogy az emberek ezekre az erkölcsi kérdésekre reagálnak, és amennyire nem tudják megfogalmazni az indokaikat, nagymértékben független vallási meggyőződésüktől vagy annak hiányától. Hauser könyvének fő mondandója saját szavaival így foglalható össze: „Morális ítéleteinket egyetemes erkölcsi grammatika szabályozza, a tudat évmilliók alatt kifejlődött képessége, amely egy egész sor lehetséges erkölcsi rendszer kialakítására alkalmas elvek halmazát foglalja magában. Akárcsak a nyelv, az erkölcs grammatikáját alkotó elvek is túl mélyen repülnek ahhoz, hogy tudatunk radarernyője érzékelhesse őket.”
Hauser erkölcsi dilemmáinak egyik jellegzetes változata a vasúti pályán elszabadult és emberek életét veszélyeztető vagon témáját variálja. A legegyszerűbb történetben egy képzeletbeli, Denise nevű személy a legkülönbözőbb pontokon állva abban a helyzetben van, hogy mellékvágányra tudja terelni az elszabadult kocsit, ezáltal megmentve az előtte húzódó fővonal-szakaszon rekedt öt ember életét. Sajnos azonban a mellékvonalon is maradt valaki. Miután azonban ő egyedül van, a fővonalon rekedt öt ember pedig számban túltesz rajta, a legtöbben egyetértenek abban, hogy erkölcsileg lehetséges, ha nem is kifejezetten kötelező, hogy elrántsa a váltót és egy élet árán megmentsen öt embert. Olyasfajta hipotetikus lehetőségekkel, mint hogy az az ember esetleg Beethoven vagy az egyik közeli barátunk, itt most nem foglalkozunk.
A gondolatkísérlet további bonyolítása egy sor egyre izgalmasabb erkölcsi feladványt állít elénk. Mi van, ha a kocsit megállíthatja a felette vezető hídról a sínekre lökött nagy súly? Tiszta sor, persze, le kell dobnunk a súlyt. Igen ám, de mi van akkor, ha az egyetlen nagy súlyt az a kövér férfi jelenti, aki a hídon üldögélve a naplementében gyönyörködik? Majdnem mindenki egyetért abban, hogy erkölcstelenség volna lelökni a hídról, még ha ez bizonyos szempontból párhuzamosnak tűnik is Denise dilemmájával, ahol a váltó átállítása egy ember halála árán megment ötöt. Legtöbbünkben él az erős meggyőződés, hogy lényeges különbség van a két helyzet között, még ha nem is tudjuk szavakba foglalni.
A férfi lelökése a hídról Hauser egy másik dilemmáját idézi. Öt ember haldoklik egy kórházban, mindegyiknek más-más szerve mondta fel a szolgálatot. Mindegyikük megmenekülhetne, ha egy donor pótolná a hibás szervet, ilyen azonban nem áll rendelkezésre. A sebész észreveszi, hogy a váróban ül egy egészséges férfi, akinek mind az öt kérdéses szerve hibátlanul működik és alkalmas a transzplantációra. Ebben az esetben jóformán senki sincs, aki szerint morális cselekedet lenne megölni azt az egyet, hogy megmentsük a másik ötöt.
Akárcsak a hídon üldögélő kövér ember esetében, legtöbbünknek itt is az az ösztönös reakciója, hogy az ártatlan arrajárót nem szabad egyszercsak bajba keverni és hozzájárulása nélkül felhasználni a többiek érdekében. Immanuel Kant fogalmazta meg azt a híres elvet, hogy racionális lényt még mások érdekében sem szabad akarata ellenére puszta eszközként felhasználni. Úgy tűnik, mintha ez lenne a döntő különbség a hídon ülő kövér férfi vagy a váróteremben ülő páciens és Denise mellékvágányon rekedt embere között. A kövér férfit kifejezetten az elszabadult kocsi megállítására szolgáló eszközként használnánk, ami egyértelműen sértené a kanti elvet. Az első példában nem a mellékvágányon levő embert használnánk fel öt másik ember megmentésére, hanem magát a mellékvágányt, ő csak szerencsétlenségére éppen ott tartózkodik. De vajon miért elégít ki bennünket, ha így fogalmazzuk meg a különbséget? Kant szerint az erkölcsi abszolútum miatt, Hauser szerint pedig, mert az evolúció ezt programozta belénk.
Az elszabadult kocsival kapcsolatos hipotetikus szituációk egyre szövevényesebbek lesznek, ennek megfelelően az erkölcsi dilemma egyre kínzóbbá válik. Hauser két képzeletbeli személy, Ned és Oscar erkölcsi dilemmáit veti össze. Ned a sínek mellett áll. Míg Denise mellékvágányra terelné, Ned váltója egy kitérőre küldené a vagont, amely azonban éppen az öt ember előtt ismét rácsatlakozik a fővágányra. Maga a váltás tehát nem segít, a vagon most is belerohan az öt emberbe, miután a kitérő visszatér. A kitérő vágányon azonban állt egy rendkívül kövér ember, akinek a súlya elegendő a kocsi megállításához. Akkor most elfordítsa-e Ned a váltót? A legtöbb embernek azt súgja valami, hogy ne. De hát mi a különbség Ned és Denise dilemmája között? Az emberek feltehetőleg öntudatlanul Kant elvét alkalmazzák. Denise eltereli a kocsit, hogy le ne kaszálja az öt embert, a mellékvágányon álló szerencsétlen pedig – Rumsfeld bájos kifejezésével – úgynevezett járulékos veszteség. Denise nem őt használja a többiek megmentésére. Ned viszont kifejezetten a kövér férfit használja a kocsi megállítására, és a legtöbben (talán végig sem gondolva a dolgot) Kant nyomán (aki viszont mindenbe alaposan belegondolt) ebben látják a perdöntő különbséget.
Ezt a különbséget emeli ki Oscar dilemmája is. Oscar azonos helyzetben van Neddel, azzal a különbséggel, hogy a kitérő vágányon most van egy súlyos vasdarab, amely elég nehéz ahhoz, hogy megállítsa a kocsit. Világos tehát, hogy Oscarnak nem kellene fejtörést okozzon, hogy elfordítsa a váltót és elterelje a vagont. Csakhogy egy arra járó kiránduló éppen a vasnehezék előtt baktat. Biztos, hogy nem élné túl, ha Oscar elfordítaná a váltót, akárcsak Ned esetében a kövér férfi. Az egyetlen különbség, hogy Oscar nem a kirándulót használná a kocsi megállítására, ő is ugyanúgy járulékos veszteség lenne, mint Denise dilemmájában. Akárcsak Hauser vagy Hauser legtöbb kísérleti alanya, én is úgy érzem, hogy Oscarnak el szabad fordítani a váltót, Nednek viszont nem. Elég nehezen tudnám azonban megindokolni az ösztönös választásomat. Hauser szerint az ilyesfajta morális érzéseket nem gondoljuk alaposan végig, evolúciós örökségünk folytán mégis erősen hatnak ránk.
Hauser és kollégái izgalmas kitérőt tesznek az antropológia területére, amikor morális kísérleteiket arra a kis dél-amerikai kuna törzsre alkalmazzák, amelynek nem sok kapcsolata van a fehér emberrel, vallása pedig egyáltalán nincs. A kutatók náluk a „sínen guruló vagon” gondolatkísérletét a helyi körülményekhez alakították és a kenuk felé úszó krokodilokról beszéltek. Apró eltérésektől eltekintve a kuna törzs tagjai ugyanazokat az erkölcsi ítéleteket hozták, mint mi.
A könyvet különösen érdekessé teszi, hogy Hauser azt a kérdést is feltette, vajon a vallásos embereknél másként működnek-e a morális ösztönök, mint az ateistáknál. Ha erkölcsiségünket a vallásból merítjük, nyilván különbségnek kellene lennie. Úgy tűnik azonban, hogy nincs. Hauser, Peter Singer morálfilozófussal^[87] együttműködve három hipotetikus dilemmára koncentrálva vetette össze az ateisták és a vallásos emberek ítéleteit.
A kísérleti személyektől minden esetben azt kérték, egy hipotetikus cselekedetről döntsék el, hogy erkölcsileg kötelező, elfogadható vagy tilos-e. Három dilemmát vázoltak fel nekik:

 

1. Denise dilemmája. Az emberek kilencven százaléka megengedhetőnek tartotta a kocsi eltérítését, amely egy ember élete árán megmentette öt másikét.

2. Egy tóban fuldokló gyermeket látunk, és nincs más segítség a közelben. Mi meg tudjuk menteni a gyermeket, de eközben a nadrágunk biztosan tönkremegy. Kilencvenhét százalék egyetértett abban, hogy a gyereket kell megmenteni (meglepő módon három százalék inkább a nadrágját mentette volna).

3. A fent idézett szervátültetési dilemma. Kilencvenhét százalék egyetértett abban, hogy erkölcsileg tilalmas fogni a váróban ülő egészséges embert és megölni a szerveiért, még ha ezzel öt másik életét lehet is megmenteni.

 

Hauser és Singer tanulmányának fő konklúziója az volt, hogy ezeknek az ítéleteknek a meghozatalában nincs statisztikailag szignifikáns különbség ateisták és hívők között. Ez pedig összeegyeztethetőnek tűnik azzal a felfogással, amelyet többekkel együtt én is vallok, hogy nincs szükségünk Istenre ahhoz, hogy jók – vagy rosszak – legyünk.

 

 

Miért legyünk jók, ha nincs isten?

Ebben a megfogalmazásban a kérdés meglehetősen alantasan hangzik. Amikor hívő emberek fogalmaznak így (és sokan valóban így is fogalmaznak), legelső késztetésem, hogy valami ilyesmit kérdezzek vissza: „Komolyan azt akarja mondani, csak azért próbál jó lenni, hogy elnyerje Isten helyeslését és jutalmát, vagy elkerülje rosszallását és büntetését? Hát ez bizony nem erkölcs, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több mint lesni vállunk mögött a nagy égi biztonsági kamerát vagy fejünkben a kis néma poloskát, amely minden lépésünket, sőt minden piszkos gondolatunkat ellenőrzi.” Ahogy Einstein mondta: „ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk”. Michael Shermer The Science of Good and Evil (Jó és rossz tudománya) című könyvében ezt nevezte vitazáró gondolatnak. Aki úgy gondolja, Isten nélkül „rabló, erőszaktevő, gyilkos lenne”, az csak azt árulja el magáról, hogy immorális ember, „és legjobban tesszük, ha messziről elkerüljük”. Másfelől, aki elismeri, hogy akkor is ugyanolyan jó ember lenne, ha nem állna isteni felügyelet alatt, végzetes csapást mér arra a feltevésre, mely szerint szükség van Istenre, hogy jók legyünk. Azt gyanítom, elég sok hívő ember valóban úgy gondolja, hogy jóságukat a vallás motiválja, különösen, ha azokhoz a vallásokhoz tartoznak, amelyek módszeresen építenek az egyéni bűntudatra.
Számomra úgy tűnik, elég rossz véleménnyel van önmagáról, aki úgy gondolkodik, hogy ha Isten hirtelen eltűnne a világból, mindannyian szívtelen, önző hedonistákká válnánk, akikből hiányzik mindenféle kedvesség, könyörületesség, nagylelkűség és mindaz, amit méltán nevezünk jóságnak. Sokan hiszik, hogy Dosztojevszkij is ezen a véleményen volt, feltehetőleg néhány, Ivan Karamazov szájába adott megjegyzése miatt:

 

ünnepélyesen kijelentette egy vitában: semmi, de semmi nincs a világon, ami arra kényszerítené a földi halandókat, hogy szeressék embertársaikat; egyáltalán nincs olyan természeti törvény, hogy az ember szeresse az emberiséget, és hogyha ez ideig volt és van szeretet a földön, ez nem valami természeti törvényből ered, hanem csakis abból, hogy az emberek hittek a saját halhatatlanságukban. Ivan Fjodorovics zárójelben hozzátette még, hogy ebben rejlik az egész természeti törvény, úgyhogy ha megfosztják az emberiséget a saját halhatatlanságába vetett hitétől, rögtön kiapad benne a szeretet, sőt egyáltalán: minden eleven erő is ahhoz, hogy folytassa az evilági életet. Ráadásul akkor semmi sem lesz erkölcstelen, szabad lesz minden, még az emberevés is. De még ezen is túlment, és azzal az állítással fejezte be, hogy minden olyan magánszemély számára – amilyenek például mi vagyunk –, akik nem hisznek sem Istenben, sem a halhatatlanságukban, a természet erkölcsi törvényének azonnal a régi, a vallási törvény tökéletes ellentétévé kell változnia, és hogy a gaztettig fajuló önzést nemcsak meg kell engednie az embernek, hanem nélkülözhetetlen, a legokosabb és szinte a legnemesebb megoldásnak kell elismerni az ő helyzetében.^(51)[88]

 

Talán naiv vagyok, de az emberi természetet illetően mindig kevésbé cinikus álláspontra hajlottam, mint Ivan Karamazov. Valóban szükségünk van a megrendszabályozásra – akár Isten, akár egymás által –, hogy ne önző vagy cinikus módon viselkedjünk? Nagyon szeretném azt hinni, hogy nekem nincs szükségem ilyesfajta felügyeletre – ahogy Önnek sem, kedves Olvasó. Másfelől, hogy egy kicsit aláássam ezt a bizalmat, hallgassuk csak meg Steven Pinker kiábrándító élményeit egy montreali rendőri sztrájkkal kapcsolatban, amelyet a The Blank Slate (A tiszta lap) című könyvében ír le:

 

A romantikus 60-as évek békés Kanadájában felserdült kamaszként Bakunyin anarchizmusának lelkes hívéül szegődtem. Kikacagtam szüleimnek azt az állítását, hogy ha a kormány egyszer letenné a fegyvert, a pokol szabadulna ránk. Egymásnak szegülő jóslataink próbája az volt, amikor 1969. október 17-én reggel 8.00 órakor a montreali rendőrség sztrájkba lépett. Délelőtt 11:20-ra már ki is rabolták az első bankot. Délre a fosztogatások miatt bezárt a legtöbb belvárosi üzlet. Rá néhány órával taxisofőrök felgyújtották egy konkurrens limuzinszolgálat garázsát, akikkel versenyben voltak a repülőtéri fuvarokért, egy háztetőn megbújó orvlövész megölt egy vidéki rendőrtisztet, a zavargások résztvevői több szállodába és étterembe betörtek, egy orvos pedig külvárosi otthonában végzett egy betörővel. Estére hat bankot raboltak ki, száz üzletet fosztottak ki, tizenkét helyen gyújtogattak, negyven teherautónyi kirakatüveget törtek össze, hárommillió dollárnyi vagyoni kár keletkezett, mielőtt a város vezetése rákényszerült, hogy a katonaság és persze a lovasrendőrség segítségét kérje a rend helyreállításához. Ez a döntő gyakorlati próba aztán romba döntötte egész politikai felfogásomat...

 

Lehet, hogy én is olyan vagyok, mint Pollyanna, ha azt hiszem, az emberek jók lennének, ha Isten nem figyelné vagy rendszabályozná őket. Másrészt viszont Montreal lakosságának többsége feltehetőleg istenhívő volt. Isten vajon miért nem tartotta vissza őket, amíg a földi rendőrök egy ideig szolgálaton kívül voltak? A montreali sztrájk nem volt-e kiváló természetes próbája annak a hipotézisnek, hogy az istenhit tesz jóvá bennünket? Vagy inkább a cinikus H. L. Mencken keserű kijelentése tapintott a lényegre: „az emberek akkor mondják, hogy vallás kell nekünk, amikor igazából arra gondolnak, hogy rendőrségre lenne szükség”?
Nyilván Montrealban sem mindenki kezdett rakoncátlankodni, amint a rendőrség eltűnt a látótérből. Érdekes lenne tudni, fennállt-e olyan, mégoly halvány összefüggés, hogy a hívők kevésbé fosztogattak, romboltak, mint a vallástalanok. Mindenféle információ híján azt jósolnám, ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Gyakran mondogatják cinikusan, hogy senki sem ateista a lövészárokban. Gyanítom (némi adat birtokában, amelyből azonban csak elnagyolt következtetést lehet levonni), hogy nagyon kevés ateista ül a börtönökben. Nem feltétlenül állítom, hogy az ateizmus javítja az erkölcsöket, bár a humanizmus – az ateizmussal sokszor együtt járó etikai rendszer – valószínűleg igen. Másik lehetséges összefüggés, hogy az ateizmus korrelál valamely harmadik tényezővel, például a magasabb iskolai végzettséggel, intelligenciával vagy gondolkodási készséggel, amely a bűnöző késztetések ellen hat. A ma elérhető kutatási adatok bizonyosan nem támasztják alá azt a közvélekedést, hogy a vallásosság pozitív korrelációban áll az erkölcsösséggel. A korreláció soha nem perdöntő bizonyíték, ám azok az adatok, amelyekről Sam Harris számol be a Letter to a Christian Nation (Levél egy keresztény nemzethez) című könyvében, mindenesetre megdöbbentőek.

 

Miközben az Egyesült Államokban a politikai párthoz tartozás nem tökéletes mutatója a vallásosságnak, nem titok, hogy a „vörös (republikánus) államok” elsősorban a konzervatív keresztények elsöprő politikai befolyása miatt vörösek. Ha lenne erős korreláció a keresztény konzervativizmus és az egészséges társadalom között, azt várhatnánk, hogy ennek jeleit felfedezhetjük Amerika vörös államaiban. Ez azonban nincs így. Az erőszakos bűncselekmények arányában legalacsonyabb mutatóval rendelkező városok 62%-a „kék” (demokrata) és 38%-a vörös (republikánus). A huszonöt legveszélyesebb város 76%-a van a vörös és 24%-a a kék államokban. Mi több, az USA öt legveszélyesebb városa közül három a hitbuzgó Texasba esik. A legmagasabb betörési rátával rendelkező tizenkét állam vörös. A huszonkilenc legmagasabb lopási rátával rendelkező államból huszonnégy vörös. A huszonkét legmagasabb gyilkossági rátával rendelkező államból tizenhét vörös.⁽⁵²⁾

 

Legfeljebb a szisztematikus kutatás támaszthatja alá ezeket a korrelációs adatokat. Gregory S Paul a Journal of Religion and Society 2005-ös évfolyamában tizenhét gazdaságilag fejlett ország módszeres összehasonlításával arra a megdöbbentő következtetésre jutott, hogy „a fejlett demokráciákban a Teremtőben hívők részaránya korrelál az emberölés, a gyermek- és csecsemőhalandóság, a nemi betegségek, tinédzserkori terhességek és abortuszok magasabb arányával”. Dan Dennett a Breaking the Spell (Megtörni a varázslatot) című könyvében gúnyos megjegyzéssel illeti nem is konkrétan Harris könyvét, hanem általában az ilyen tanulmányokat:

 

Mondanom sem kell, ezek az eredmények olyan kemény csapást jelentenek a hívők erkölcsi magasabbrendűségének közkeletű feltételezésére, hogy mindezek cáfolatára jelentős kutatási hullám indult el a vallási szervezetekben... egy dologban biztosak lehetünk, hogy ha létezik szignifikáns pozitív kapcsolat az erkölcsös viselkedés és a vallási hovatartozás, gyakorlat vagy felfogás között, akkor az hamarosan ki fog derülni, miután oly sok vallásos szervezet mohón keresi az erre vonatkozó tradicionális hiedelmeik tudományos megerősítését. (A tudomány igazságfeltáró képessége meglehetősen lenyűgözi őket, amennyiben azt támasztja alá, amiben amúgyis hisznek.) Minden hónap, amely ilyen bizonyítékok nélkül múlik el, azt a gyanút erősíti, hogy ez mégsincs így.

 

A legtöbb gondolkodó ember egyetértene abban, hogy a rendszabályozás nélkül is működő erkölcs valahogy igazán erkölcsösebb, mint az a fajta hamis erkölcs, amely azonnal elenyészik, mihelyt a rendőrség sztrájkba lép vagy kikapcsolják akár a rendőrségre befutó, akár a képzeletbeli, mennyei felvigyázó kamerákat. De talán nem tisztességes dolog ilyen cinikusan értelmezni azt a kérdést, hogy „ha nincs Isten, minek törjük magunkat, hogy jók legyünk?”⁽⁵³⁾ A vallásos gondolkodó talán valóban képes erkölcsösebben interpretálni, ahhoz hasonlóan, amit egy fiktív apologéta valahogy így fogalmazna meg: „Aki nem hisz Istenben, abban sem hisz, hogy lenne abszolút erkölcsi mérték. Ha akár a világ legjobb szándékával is becsületes kíván lenni, hogyan dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Végső soron csakis a vallás adhatja meg jó és rossz mértékét. Vallás híján előbb-utóbb nekünk kell valamit kitalálnunk. Ez pedig olyan erkölcs volna, amelynek nincs szabálykönyve, csak önmagunkra hagyatkozhatuk. Ha az erkölcs szigorúan ízlés kérdése, Hitler is mondhatná, hogy a saját eugénikus ihletésű erkölcsi mércéje szerint etikus volt, az ateista legfeljebb személyesen dönthet úgy, hogy másfajta elvek szerint él. Ezzel szemben a keresztény, zsidó vagy mohamedán mondhatja, hogy a gonosznak abszolút jelentése van, amely mindig mindenütt érvényes, eszerint pedig Hitler abszolút gonosz volt.”
És még ha valóban szükségünk volna is Istenre ahhoz, hogy erkölcsösek lehessünk, ettől persze Isten létezése semmivel sem lenne valószínűbb, legfeljebb kívánatosabb (sokan nem tudják megkülönböztetni a kettőt). De itt most nem erről van szó. Képzeletbeli hitszónokomnak nem szükséges beismernie, hogy a jó cselekedetet az Isten előtti hajbókolás motiválná. Inkább azt mondja, akárhonnan jön is a jóság motívuma, Isten nélkül nem volna mérték, eldönteni, hogy mi a jó. Mindannyian saját meghatározást adhatnánk a jó fogalmára és aszerint élhetnénk. Az olyan erkölcsi szabályokat, amelyek kizárólag a valláson alapulnak, abszolútistának mondhatjuk (szemben mondjuk az aranyszabállyal, amelyet szintén gyakran társítanak a vallásokkal, pedig máshonnan vezethető le). A jó az jó, a rossz meg rossz, és egyes esetek eldöntésébe nem keverhetünk bele olyasfajta szempontokat, hogy mondjuk, valaki szenved. Az én hitszónokom azt mondaná, csak a vallás alapozhatja meg döntésünket, hogy mi a jó.
Voltak olyan filozófusok, elsősorban Kant, akik a valláson kívüli forrásokból próbálták meg levezetni az abszolút erkölcsöt. Noha ő maga vallásos volt, ami az ő korában jóformán elkerülhetetlen volt⁽⁵⁴⁾, megpróbálta Isten helyett az önmagáért való kötelességre alapozni az erkölcsöt. Jól ismert kategorikus imperatívusza szerint „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind az általános törvényadás elveként érvényesülhessen”. Ez szépen működik a hazugság példáján. Képzeljük el azt a világot, ahol az emberek elvből hazudnak, a hazugságot erkölcsös és jó dolognak tekintik. Egy ilyen világban maga a hazugság nem jelentene többé semmit. A hazugsághoz definíció szerint szükséges az igazság. Ha az erkölcsi alapelv olyasmi, amiről azt szeretnénk, hogy mindenki kövesse, akkor a hazugság nem lehet erkölcsi alapelv, mert a végén magának az alapelvnek a jelentése veszne el. A hazugság mint életszabály, eredendően instabil. Még általánosabban, az önzés vagy mások jóindulatán való korlátlan élősködés lehet, hogy nekem, önző egyénnek hasznos, és személyes kielégüléshez vezet. Nem várhatom azonban, hogy mindenki elfogadja az önző parazitizmus erkölcsi alapelvét, ha másért nem, mert akkor nem volna kin élősködnöm.
A kanti imperatívusz tehát úgy tűnik, működik az igazmondásra és bizonyos más esetekben. Nem könnyű belátni azonban, hogyan lehetne kiterjeszteni általában az erkölcsre. Kanttól eltekintve nagy a kísértés, hogy egyetértsünk képzeletbeli hitszónokunk állításával, mely szerint az abszolutista morált rendszerint a vallás fűti. Mindig helytelen saját kérésére véget vetni egy végső stádiumban levő beteg szenvedéseinek? Mindig helytelen azonos neművel szeretkezni? Mindig helytelen elpusztítani egy embriót? Vannak, akik így gondolják, mégpedig abszolút okokból. Nem tűrnek sem vitát, sem győzködést. Aki másképpen gondolja, az pedig megérdemli, hogy lelőjék: persze csak metaforikusan, nem szó szerint – eltekintve amerikai abortusz-klinikák némely orvosainak esetétől (lásd a következő fejezet). Szerencsére azonban az erkölcsnek nem feltétlenül kell abszolútnak lennie.
Jó és rossz kérdésében a morálfilozófusok a szaktekintélyek. Amint Robert Hinde tömören fogalmazott, egyetértenek abban, hogy „ha az erkölcsi szabályokat nem is feltétlenül az értelem hozta létre, az értelemnek kell megvédenie őket”.^[89] Számtalan csoportba sorolják önmagukat, a modern terminológia szerint azonban a fő választóvonal a „deontológusok” (például Kant) és a „konzekvencionalisták” (többek közt az „utilitariták”, például Jeremy Bantham, 1743-1832) között húzódik. Deontológia annak a felfogásnak a beceneve, hogy az erkölcs szabályok követéséből áll. Szó szerint a kötelesség tudománya, az „ami kötelező” görög megfelelőjéből. A deontológia nem pontosan azonos az erkölcsi abszolútizmussal, ám egy vallásról szóló könyvben a legtöbb szempontból fölösleges volna a megkülönböztetésükkel bajlódni. Az abszolutisták hisznek a jó és rossz abszolút imperatívuszában, amelyek igazsága nem függ a következményektől. A konzekvencionalisták viszont pragmatikusabb módon azt vallják, hogy egy cselekedet erkölcsös voltát következményei alapján kell megítélni. A konzekvencionalizmus egyik válfaja az utilitarizmus, amelyet Bantham, James Mill (1773-1836) és fia, John Stuart Mill (1806-1873) nevéhez szokás társítani. Az utilitarizmust gyakran szokták Bantham sajnálatosan elnagyolt jelmondatával összefoglalni: „Minél többek minél nagyobb boldogsága, ez az erkölcs és a törvényesség alapja.”
Nem minden abszolutizmus vezethető le a vallásból. Mindazonáltal az abszolutista erkölcsöt másképp, mint vallási alapon rendkívül nehéz volna védelmezni. Az egyetlen általam elképzelhető alternatíva a hazaszeretet, különösen háború idején. Ahogy a kiváló spanyol filmrendező, Luis Bunuel mondta, „Isten és Haza legyőzhetetlen páros, ők tartják az elnyomás és vérontás minden rekordját”. A toborzótisztek erőteljesen támaszkodnak áldozataik patrióta kötelességtudására. Az I. világháborúban a nők fehér tollat adtak az egyenruhát nem viselő fiatalembereknek.

 

Akárhogy féltünk titeket, most mégis el kell mennetek.
A királyért, a hazáért ezt meg kell tennetek.

 

Az emberek még az ellenséges ország lelkiismereti fegyvermegtagadóit is megvetették, mert a patriotizmust abszolút erénynek tartották. Nehéz volna abszolútabb jelszót adni a hivatásos katonának mint, hogy „Jóban-rosszban a hazámért”, amelynek alapján bárkit meg kell ölnie, akit csak a jövő politikusai ellenségnek kívánnak nyilvánítani. A háborúba lépés politikai döntését esetleg még konzekvencionalista érvek alapozzák meg, ám mihelyt megtörtént a hadüzenet, az abszolutista patriotizmus lép életbe, ráadásul olyan vehemenciával, amilyet a vallástól eltekintve nem nagyon tapasztalhatunk. Az a katona, aki megengedi, hogy konzekvencionalista gondolatai erőt vegyenek rajta és megakadályozzák, hogy túlzásokba essen, hamar hadbíróság elé kerülhet és akár ki is végezhetik.
Ennek az erkölcsfilozófiai fejtegetésnek a kiindulópontja az a hipotetikus vallásos állítás volt, hogy Isten nélkül csak relatív és önkényes erkölcs képzelhető el. Kanttól és néhány másik morálfilozófustól eltekintve, a hazafias felbuzdulásnak is megadva a kellő tiszteletet, az abszolút erkölcs kedvelt forrása rendszerint valamilyen szent könyv, amelyet messzemenően nagyobb tekintéllyel szoktak felruházni, mint amit tényleges története igazolni tudna. És akik ragaszkodnak a Szentírás végső tekintélyéhez, tényleg lehangolóan kevés érdeklődést tanúsítanak a szent könyvek (rendszerint meglehetősen kétes) történeti eredete iránt. A következő fejezet azt fogja bemutatni, hogy akik állítólag a Szentírásból merítik erkölcseiket, a gyakorlatban mindenesetre nem így viselkednek. És még szerencse, hogy nem. És ha jól belegondolnak, ezzel talán ők maguk is egyet fognak érteni.

 

 

 

7. A „JÓ” KÖNYV, A ZEITGEIST ÉS
A VÁLTOZÓ ERKÖLCSÖK

A politika legyilkolta a maga ezreit, a vallás viszont a maga tízezreit.

– SEAN O’CASEY

 

A Szentírás kétféleképpen lehet az erkölcs vagy az életvezetési szabályok forrása. Egyfelől közvetlen utasítások, például a Tízparancsolat révén, amely oly heves viták tárgyát képezi az isten háta mögötti amerikai kulturális csatározásokban. Másfelől példaadás útján: ha Isten, vagy valamely más bibliai szereplő – mai szóval élve – példaképül szolgál. A Szentírás mindkét útja, ha vallásos áhítattal követjük (ezt a szót most metaforikusan használom, eredeti jelentését sem tévesztve szem elől), olyan erkölcsi rendszert sugall, amelyet minden civilizált mai ember, vallásos és nem vallásos egyaránt – nem mondhatom másképpen – visszataszítónak találna.
A tisztesség kedvéért el kell ismerni, hogy a Biblia jelentős része nem következetesen gonosz, egyszerűen csak furcsa, ahogyan kilenc évszázad során több száz előttünk és egymás előtt is ismeretlen névtelen szerző, szerkesztő, másoló által írt, szerkesztett, fordított, ferdített, „javított”, egymással össze nem tartozó dokumentum kaotikusan összefércelt gyűjteményétől várhatja is az ember.^[90] Ez részben megmagyarázhatja a Biblia merőben különös voltát. Sajnálatos módon azonban éppen ezt a fura opust tartják elénk a vakbuzgó hívek, mint erkölcsünk és életvezetési szabályaink csalhatatlan gyűjteményét. Aki az erkölcseit szó szerint a Bibliára kívánja alapozni, az vagy nem olvasta, vagy nem értette, amint John Shelby Spong püspök The Sins of Scripture (A Szentírás bűnei) című könyvében jogosan jegyzi meg. Spong püspök egyébként azon liberális püspökök jó példája, akiknek a nézetei olyannyira haladóak, hogy jóformán felfoghatatlanok a magukat kereszténynek tartó emberek többsége számára. Angol megfelelője, Richard Holloway nemrégiben vonult vissza edinburgh-i püspöki posztjáról, sőt „kigyógyult kereszténynek” nevezi önmagát. Volt vele egy nyilvános beszélgetésem Edinburgh-ben, amely életem egyik legmegtermékenyítőbb és legérdekesebb találkozása volt.^[91]

 

 

Ótestamentum

Kezdjük Mózes I. könyvéből Noé közkedvelt történetével, amely Ut-napistim babiloni mítoszából ered, de több más kultúra mitológiája is ismeri! A párosával bárkába vonuló állatok legendája bájos, ám Noé történetének tanulsága mégis riasztó. Isten borús képet alkotott az emberekről, tehát (egyetlen család kivételével) vízbe fojtotta őket, csecsemőkkel és – ha már lúd, legyen kövér – a (feltehetőleg) ártatlan állatokkal egyetemben.
Persze a teológusok felháborodottan fognak tiltakozni, mondván, ma már nem vesszük szó szerint Mózes I. könyvét. De hiszen én is éppen ezt mondom! Mi szemelgetünk ki részleteket a Szentírásból, melyeket kell el hinni és melyeknek merőben szimbolikus vagy allegorikus jelentést tulajdonítani. Az efféle szemelgetés éppen annyira vagy éppoly kevéssé személyes döntés kérdése, mint amikor az ateista úgy dönt, hogy abszolút megalapozás híján ezt vagy azt az erkölcsi előírást követi. Ha az egyik „ösztönös erkölcsi választás”, akkor a másik is az.
Mindenesetre a bölcs teológusok minden jóindulata ellenére még ma is félelmetesen sokan értik szó szerint a Szentírást, benne Noé történetét is. A Gallup szerint az USA szavazóinak közel a fele így gondolkodik. Akárcsak kétségtelenül az a számos ázsiai szent ember, akik a 2004-es cunamiért nem a tektonikus lemezek mozgását, hanem az emberi bűnöket, a bárokban folyó ivást és táncolást, valamint a szombat néhány jelentéktelen szabályának megsértését okolják.^[92] Ki hibáztathatná viszont őket, akik nyakig belemerültek Noé történetébe, a bibliai tanulmányokon kívül azonban teljesen tudatlanok? Egész neveltetésük arra készítette fel őket, hogy a természeti katasztrófákat emberi dolgokkal hozzák kapcsolatba, a rossz viselkedésért járó valamiféle büntetésnek tekintsék, nem pedig olyasfajta személytelen okok következményének, mint mondjuk a lemeztektonika. Mellesleg micsoda felfuvalkodott egocentrizmus az a gondolat, hogy olyan földrengető jelentőségű eseményeknek, amelyekben csak egy Isten (vagy a lemeztektonika) játszhat szerepet, mindig valamilyen emberi vonatkozása van. Miért kellene a teremtéssel és az örökkévalósággal elfoglalt isteni lénynek fikarcnyit is törődnie alantas emberi vétkekkel? Csak mi, emberek szeretnénk magunknak tetszelegni azzal, hogy pitiáner kis „bűneinket” kozmikus jelentőségűvé nagyítjuk.
Amikor Michael Bray tiszteletessel, a jeles amerikai abortuszellenes aktivistával készítettem televíziós interjút, megkérdeztem tőle, az evangéliumi keresztényeket miért foglalkoztatják ennyire az emberek magánjellegű szexuális hajlamai, mint mondjuk a homoszexualitás, amely senki másnak az életére nincs kihatással. Válasza némiképp védekezésként hatott. Járulékos veszteségként ártatlan polgárok életét fenyegeti, ha Isten úgy határoz, hogy valamilyen természeti katasztrófával sújt egy várost, amelyben bűnösök is élnek. 2005-ben a Katrina hurrikán következtében kataszrofális áradás sújtotta New Orleans szép városát. Pat Robertson tiszteletes, Amerika egyik legismertebb tévéevangelistája, valamikori elnökjelölt, állítólag egy éppen New Orleansban élő leszbikus komikust tett felelőssé a hurrikánért.⁽⁵⁵⁾ Az ember azt gondolná, egy mindenható Isten valamivel célirányosabban próbálna lesújtani a bűnösökre: mondjuk egy bölcs szívrohammal, nem pedig az egész város romba döntésével, csak mert merő véletlenségből otthont adott egy leszbikus komikusnak.
2005 novemberében a pennsylvaniai Dover polgárai a helyi iskola testületéből kiszavazták az összes fundamentalista képviselőt, akik azzal tették hírhedtté, sőt kifejezetten nevetségessé a várost, hogy az oktatásba bele próbálták erőszakolni az „intelligens tervezés” tanítását. Pat Robertson, hallva, hogy a fundamentalistákat demokratikus módon legyőzték a szavazáson, az alábbi súlyos fenyegetést intézte Dover városához:

 

Azt mondanám Dover jó polgárainak, ha katasztrófa következne be a környéken, ne forduljanak Istenhez. Éppen most vetették ki őt a városukból, ne csodálkozzanak, miért nem segít, amikor elkezdődnek a bajok, ha elkezdődnek, amit persze nem állítok. Ám ha elkezdődnek, ne feledjék, hogy nemrégiben kiszavazták őt a városukból. És ha megtörténik, ne kérjenek tőle segítséget, mert esetleg nem lesz ott.^[93]

 

Pat Robertson ártatlan tréfa lenne csupán, ha nem volna oly jellemző azokra az emberekre, akik ma hatalommal és befolyással rendelkeznek az Egyesült Államokban.
Szodoma és Gomorra pusztulásánál Noé szerepét Lót, Ábrahám unokaöccse játszotta, aki egyedül élt olyan igaz életet, hogy családjával együtt méltóvá váljon a megmenekülésre. Az Úr két férfi angyalt küldött Szodomába, hogy figyelmeztesse Lótot, hagyja el a várost, mielőtt beütne a kénkő. Lót a házába invitálta az angyalokat, minekutána Szodoma minden férfija összegyűlt a háza körül és követelte Lóttól, adja ki nekik az angyalokat (persze mi másért, mint), hogy szodómiát kövessenek el rajtuk. „Hol vannak a férfiak, a kik te hozzád jövének az éjjel? Hozd ki azokat mi hozzánk, hadd ismerjük őket” (Mózes I. 19:5). Persze az „ismerjük” szó az Ótestamentum szokásos eufemisztikus jelentésében értendő, amely ebben a kontextusban igen mulatságosan hat. Lót lovagiassága, amellyel visszautasítja a követelést, arra utal, hogy Isten valamit sejthetett, amikor kiválasztotta mint egyetlen igaz embert Szodomában. Bár valamelyest Lót glóriáját is megtépázza, hogy milyen feltételekkel utasította el őket: „Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot. Ímé van énnékem két leányom, a kik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök a mint néktek tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttenek” (Mózes 1.19:7-8).
Akármit is jelent ez a történet, mindenképpen elárul nekünk valamit arról, hogy mennyi tisztelet járt ki a nőknek ebben az erőteljesen vallásos kultúrában. Végül is úgy esett, hogy Lót alkudozása, amelyben lányai szüzességét ajánlotta volna fel, szükségtelennek bizonyult, mert az angyaloknak sikerült elűzniük a támadókat azáltal, hogy csodaképpen vaksággal sújtották őket. És akkor rögtön figyelmeztették Lótot, azonnal szedje a sátorfáját családostul, mert a város el fog pusztulni. Egész háza népének sikerült is megmenekülnie, kivéve szerencsétlen feleségét, akit az Úr sóbálvánnyá változtatott, mert elkövetett egy – azt gondolhatnánk, viszonylag jelentéktelen – vétket: hátranézett a válla fölött és kileste a látványos tűzijátékot.
Lót két lánya csak futólag tűnik fel a történetben. Miután anyjuk sóbálvánnyá változott, apjukkal éltek egy barlangban, fenn a hegyen. Férfitársaságra áhítozva elhatározták, hogy leitatják apjukat és közösülnek vele. Lót ugyan nem volt annyira magánál, hogy észrevegye, amikor nagyobbik lánya lefeküdt mellé, sem, amikor felkelt, mindenesetre annyira nem volt részeg, hogy meg ne tudja termékenyíteni. Másnap éjjel a két nővér megállapodott, hogy most a kisebbik lányon van a sor. Lót megint túl részeg volt, hogy észrevegye, de azért őt is megtermékenyítette (Mózes I. 19:31-36). Ha Szodoma ennél a defektes családnál erkölcsileg nem tudott jobbat nyújtani, az ember kezdi érteni Isten bölcs kénköves esőjét.
Lót és a szodomaiak történetének riasztó változata bukkan fel a Bírák könyvének 19. fejezetében, amelyben egy névtelen lévita (azaz pap) ágyasával Gibeába utazik. Egy vendégszerető öregember házában töltik az éjszakát. Vacsora közben a város férfiai odajönnek és verni kezdik az ajtót, követelve, hogy az öreg adja át nekik férfivendégét, hogy „megismerjék”. Az öregember jóformán ugyanazokkal a szavakkal, mint Lót, így felelt: „Ne, atyámfiai, ne cselekedjetek ilyen gonoszt, minekutána az a férfiú az én házamhoz jött, ne tegyétek vele azt az alávaló dolgot. Ímé itt van hajadon leányom és az ő ágyasa, ezeket hozom ki néktek, és ezeket nyomorgassátok, és tegyétek velök azt, a mit csak tetszik, csak e férfiúval ne cselekedjétek azt az alávaló dolgot” (Bírák könyve, 19). A nőgyülölő étosz itt is nagyon szépen kijön, az „ezeket nyomorgassátok” különösen kiábrándító. Élvezkedjetek csak, nyomorgassátok a lányomat és ennek a papnak az ágyasát, de tartsátok tiszteletben a vendégemet, aki mégiscsak férfi. A két történet hasonlósága ellenére a lévita ágyasa számára kevésbé vidáman alakult a végkifejlet, mint Lót két leányának.
A lévita kiadta ágyasát a tömegnek, akit aztán a csőcselék éjjel csoportosan megerőszakolt: „Ezek pedig megszeplősíték őt, és gonoszul élének vele egész éjszaka reggelig, és csak mikor feltetszett a hajnal, akkor bocsátották el. És elment az asszony virradat előtt, és reggel ott rogyott össze annak a férfiúnak háza ajtajánál, a melyben az ő ura volt reggelig” (Bírák könyve 19:25-26). Reggelre kelve a lévita látta, hogy ágyasa ott fekszik a küszöbre omolva, és azt mondta neki – amit ma durva érzéketlenségnek tekintenénk: – Kelj fel és menjünk el. A nő azonban nem felelt. Meghalt. Erre „kést vett elő, és megfogta ágyasát, és tagról-tagra szétvagdalta őt tizenkét darabba, és szétküldözte Izráel minden határába”. Igen, jól olvasták. Nézzenek csak utána a Bírák könyve, 19:29 részben! Rendben van, számítsuk jóindulatúan ezt is a Biblia mindenütt megfigyelhető furcsaságai közé! Mellesleg az egész annyira emlékeztet Lót történetére, hogy az ember óhatatlanul eltűnődik, vajon nem rossz helyre került-e a kézirat egy részlete valamelyik rég elfelejtett másolóműhelyben, jól példázva a szent szövegek kalandos sorsát.
Lót nagybátyja, Ábrahám mindhárom „nagy” monoteista vallás alapító atyja. Pátriárcha lévén alig valamivel kevésbé esélyes a példakép szerepére, mint maga Isten. Ám melyik mai moralista kívánná követni? Hosszú életének viszonylag korai szakaszában Egyiptomba ment Sárával, a feleségével, hogy átvészeljék az éhínséget. Eszébe jutott, hogy ez a gyönyörű nő az egyiptomiak számára is kívánatos lesz, következésképpen Sára férjeként az ő élete is veszélybe kerülhet. Ezért úgy döntött, saját húgaként fogja bemutatni. Ebben a minőségében aztán a fáraó háremébe került, így Ábrahám a fáraó kegyeibe férkőzhetett, és gazdag ember lett. Istennek azonban nem volt ínyére ez a kényelmes elrendezés, így csapásokat küldött a fáraóra és háznépére (miért nem Ábrahámra?) Az érthető módon bosszús fáraó tudni akarta, Ábrahám vajon miért nem mondta el neki, hogy Sára a felesége. Majd visszaadta Sárát Ábrahámnak, és mindkettejüket kiebrudalta Egyiptomból (Mózes I. könyve 12:18-19). Különös módon a házaspár mintha még egyszer megpróbálta volna eljátszani ugyanezt a trükköt, ezúttal Abimélekkel, Gérár királyával. Ábrahám vele is elvetette Sárát, miután elhitette vele, hogy a húgáról, nem a feleségéről van szó (Mózes I. könyve 20:2-5). Ő is majdnem ugyanazokkal a szavakkal fejezte ki a felháborodását, mint a fáraó, és az ember kénytelen mindkettőjükkel egyetérteni. Vajon ez az egyezés nem ismét a szöveg megbízhatatlanságát jelzi-e?
Ábrahám életének mindezen kellemetlen epizódjai azonban merő botlásnak számítanak ahhoz a dicstelen történethez képest, amely saját fiának, Izsáknak a feláldozásáról szól (muzulmán szent iratokban ugyanez a történet Ábrahám másik fiával, Izmáellel történik meg). Isten azt parancsolta Ábrahámnak, hogy készítsen égő áldozatot saját, olyannyira várt fiából. Ábrahám oltárt épített, tüzifát helyezett rá, és Izsákot a tetejébe kötözte. Már kezében tartotta a gyilkos kést, amikor egy angyal az utolsó pillanatban teátrálisan közbelépett a hírrel: megváltozott a terv: Isten csak tréfált, „megkísértette” Ábrahámot, próbára tette hitét. A mai moralista akaratlanul is azon kezdene töprengeni, hogyan épülhet fel egy gyerek ilyen lelki traumából. A mai erkölcs normái szerint ez a dicstelen történet egyszerre példázza a gyermekkínzást, két egyenlőtlen hatalmi helyzetben levő ember zsarnokoskodását és a „csak parancsot teljesítettem” nürnbergi típusú védekezés első dokumentált esetét. Ez a legenda mégis mindhárom monoteista vallás egyik alapmítosza.
A modern teológusok bizonyára ismét azt vetik majd a szememre, hogy az Izsákot feláldozó Ábrahám történetét nem szó szerint kell érteni. És a megfelelő válasz ismét csak kétirányú. Először is nagyon-nagyon sok ember a szent könyvet mind a mai napig szó szerint érti, és ilyen emberek rendelkeznek jelentős politikai hatalommal felettünk, különösen az Egyesült Államokban és az iszlám világban. Másodszor, ha ne szó szerint értsük a történetet, akkor vajon hogyan? Allegorikusan? Minek az allegóriájaként? Biztos, hogy semmiféle épületes dolognak. Vagy erkölcsi tanulságként? De hát miféle erkölcsöt lehet levezetni ebből a rémisztő történetből? Ne feledjük, pillanatnyilag pusztán annyit szeretnék leszögezni, hogy erkölcseinket éppenséggel nem a Szentírásból eredeztetjük. Vagy ha igen, akkor szemezgetünk a Szentírásban, kivesszük belőle a szép részeket és eldobjuk a csúnyákat. Akkor viszont kell, hogy legyen valamilyen független kritérium, amelynek alapján eldöntjük, melyek az erkölcsös részletek: amely kritérium, akárhonnan is származik, nem jöhet a Szentírásból, és feltehetőleg mindannyiunknak rendelkezésére áll, attól függetlenül, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem.
A hit szószólói még valamiféle tisztességet is megkövetelnének e rettenetes történet Isten-figurájának. Nem volt-e vajon szép dolog Istentől, hogy az utolsó pillanatban megkímélte Izsák életét? Abban a valószínűtlen esetben, ha bármelyik olvasómat meggyőzte volna ez a különlegesen morbid okoskodás, hadd utaljak egy másik emberáldozatos történetre, amely kevésbé szerencsésen alakult. A Bírák könyve 11. fejezetében Jefte hadvezér úgy alkudott meg Istennel, hogy ha Isten biztosítja győzelmét az ammoniták felett, Jefte gondolkodás nélkül feláldozza égő áldozatként, „valami kijövénd az én házamnak ajtaján előmbe, mikor békével visszatérek az Ammon fiaitól”. Jefte (a Bírák könyvében cseppet sem szokatlan „nagy vérontással”) valóban legyőzte az ammonitákat és győzedelmesen tért haza. Nem meglepő módon egyetlen gyermeke, a leánya kijött a házból, hogy „dobokkal és tánczoló sereggel” köszöntse, és – ó, jaj – ő volt az első, akit meglátott. Jefte érthető módon megszaggatta ruháit, de nem volt mit tenni. Isten nyilván nagyon várta már a beígért égő áldozatot, a lány pedig az adott körülmények közepette nagyon tisztességes módon beleegyezett, hogy feláldozzák. Csak annyit kért, hadd menjen két hónapra a hegyek közé, hogy szüzességét elsirassa. A kért idő leteltével engedelmesen visszatért, és Jefta rendesen meg is főzte. Isten ezúttal nem látta okát, hogy beavatkozzon.
Isten dörgedelmes haragja, valahányszor kiválasztott népe valamely másik istennel kacérkodott, leginkább a legrosszabb fajta szexuális féltékenységre emlékeztet, és a mai moralista szemében megint csak távolról sem tűnik példaképhez méltónak. A szexuális hűtlenség kísértése könnyen érthető annak is, aki nem enged neki, ez számos regény és dráma központi témája Shakespeare-től a mai hálószobai bohózatokig. Ám az idegen istenekkel való kacérkodás láthatólag ellenállhatatlan kísértése olyasmi, amibe korunk moralistája már nehezebben tudja beleélni magát. Az én naiv szememben könnyen megtartható parancsolatnak tűnik, hogy „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”, azt gondolnánk, ez kismiska ahhoz képest, hogy „Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét!”. Se szolgálóleányát. (Se szamarát.) Mégis, végig az egész Ótestamentumon, akárcsak a hálószobai bohózatban, bizonyos előre kiszámítható gyakorisággal előfordul, hogy amint Isten hátat fordít egy pillanatra, Izrael gyermekei máris összeszűrik a levet Baállal vagy egy szajhával vagy faragott képpel.⁽⁵⁶⁾ Vagy abban a szerencsétlen esetben az aranyborjúval...
Mózes még Ábrahámnál is esélyesebb a példakép szerepére mindhárom monoteisztikus vallás követői szemében. Lehet, hogy Ábrahám volt az első pátriárka, de ha valakiről mondhatjuk, hogy a judaizmus és a belőle eredő vallások tanításainak megalapítója, az csakis Mózes lehet. Az aranyborjús epizód alkalmával Mózes biztonságos távolságban járt, fenn Sínai hegyén, éppen Istennel beszélgetett, és általa vésett kőtáblákat kapott. Odalenn az emberek (akiknek halálbüntetés terhe mellett tartózkodniuk kellett még a hegy megérintésétől is), egy percet sem vesztegettek:

 

Mikor látá a nép, hogy Mózes késik a hegyről leszállani, egybegyűle a nép Áron ellen és mondá néki: Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk mint lőn dolga ama férfiúnak Mózesnek, a ki minket Egyiptom földéből kihozott (Mózes II. 32:1).

 

Áron mindenkit rávett, hogy dobja össze, amennyi aranya csak van, ezt mind beolvasztotta, és aranyborjút készített, sőt, az újonnan kitalált istenség számára oltárt is épített, hogy mindannyian áldozzanak neki.
Hát több eszük is lehetett volna, mint hogy Isten háta mögött így kirúgnak a hámból. Lehet, hogy épp fenn volt a hegyen, de hát végül is mindentudó, így aztán egy percet sem vesztegetett, leküldte Mózest, hogy szerezzen érvényt akaratának. Mózes inaszakadtából rohant le a hegyről, kezében a kőtáblákkal, amelyekre Isten a Tízparancsolatot rótta. Amikor leérve meglátta az aranyborjút, úgy megdühödött, hogy földhöz vágta és össze is törte a kőtáblákat (Isten később pótolta őket, úgyhogy ebből nem lett semmi baj). Mózes fogta az aranyborjút, elégette, porrá őrölte, vízzel keverte össze és lenyelette az emberekkel. Aztán pedig Lévi papi törzsében utasított mindenkit, hogy ragadjanak kardot, és öljenek meg, ahány embert csak tudnak. Ez nagyjából háromezer embert jelentett, ami, azt gondolhatnánk, elég volt, hogy enyhítse Isten féltékenységi rohamát. De nem, Isten nem érte be ennyivel. Ennek a borzalmas fejezetnek az utolsó versében még meg is verte a megmaradottakat, „amiért megcsinálták az aranyborjút, amelyet Áron készített”.
Mózes IV. könyve elbeszéli, Isten hogyan vette rá Mózest, hogy támadja meg a midiánitákat. Hadserege rövid úton legyilkolt minden férfit, felgyújtott minden midiánita várost, de a nőket és a gyermekeket nem gyilkolták le. A katonák könyörületessége annyira felbosszantotta Mózest, hogy megparancsolta, öljenek meg minden fiúgyermeket, és minden nőt, aki nem szűz. „Minden leánygyermeket pedig, a kik nem háltak férfiúval, tartsatok életben magatoknak” (Mózes IV 31:18). Nem, Mózes sem volt az a nagy példakép a mai moralisták számára.
Amennyiben a modern vallásos szerzők bármiféle szimbolikus vagy allegorikus értelmet tulajdonítanak a midiániták legyilkolásának, ez is visszafelé sül el. A szerencsétlen midiánitákat, amennyire a bibliai beszámolóból meg lehet ítélni, saját hazájukban irtották ki. A keresztény hagyományban nevük mégis csak abban a közkedvelt himnuszban él tovább (amelyet ötven év után ma is kívülről el tudnék énekelni, két különböző, egyaránt komor moll hangnemű dallamra):

 

Látod-e, keresztény,
Szentföld talaján
Rabló hadával mint
Portyázik Midián?
Kelj fel és üsd, keresztény,
Űzd el őket messze,
Üsd és függeszd szemed
A szent keresztre!

 

Szegény meggyilkolt, lemészárolt midiániták csak az egyetemes rossz költői szimbólumaként élnek tovább ebben a viktoriánus kori himnuszban.
Úgy tűnik, a rivális Baál isten örökös kísértést jelentett a csapongó imádat számára. Mózes IV. könyvének 25. fejezetében sok izraelita férfit vett rá a moabita asszonyok csábítása, hogy Baál istennek áldozzanak. Amire Isten megint a maga jellegzetes dühkitörésével reagált. Megparancsolta Mózesnek: „Vedd elő e népnek minden főemberét, és akasztasd fel őket az Úrnak fényes nappal; hogy elforduljon az Úr haragjának gerjedezése Izráeltől.” Az ember ismét csak álmélkodik a rivális istennel való kacérkodás bűnének ilyen drákói felfogása láttán. Mai értékrendünk és igazságérzetünk szerint ez legfeljebb apró botlás, mondjuk ahhoz képest, hogy saját lányunkat csoportos erőszaknak tesszük ki. Újabb példa arra, mennyire elszakadt egymástól a Szentírás és a modern kor (szívesen mondanám: civilizált) erkölcsisége. Mindez természetesen nagyon is könnyen érthető a mémelmélet alapján, ha végiggondoljuk, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy istennek a mémállományban való fennmaradáshoz.
Az egész Ótestamentumban folyamatosan visszaköszön Isten más istenek iránti féltékenységének tragikomikus témája. Ez motiválta a Tízparancsolat első parancsolatát (amelyet Mózes a táblákkal együtt összetört, Mózes II. 20, Mózes III. 5), de még jobban kiviláglik Istennek az összetört kőtáblák helyett nyújtott (egyébként meglehetősen eltérő) pótlólagos parancsaiban (Mózes II. 34). Miután megígérte, hogy elűzi lakóhelyükről a szerencsétlen kananeusokat, emoreusokat, khitteusokat, perizeusokat, khirreusokat és jebuzeusokat, Isten végre eljut oda, ami igazán számít: a rivális istenekhez!

 

...Hanem oltáraikat rontsátok el, törjétek össze bálványaikat, és vágjátok ki berkeiket. Mert nem szabad imádnod más istent; mert az Úr, a kinek neve féltőn szerető, féltőn szerető Isten ő. Hogy valamiképen szövetséget ne köss annak a földnek lakosaival, hogy a mikor isteneiket követvén paráználkodnak, és áldoznak az ő isteneiknek, és meghívnak téged, egyél az ő áldozatukból. És feleséget ne végy az ő leányaik közül a te fiaidnak, hogy mikor paráználkodnak az ő leányaik isteneiket követvén, a te fiaidat is paráználkodásra vigyék, az ő isteneiket követvén. Ne csinálj magadnak öntött isteneket (Mózes II. 34:13-17).

 

Igen, tudom, persze-persze, megváltoztak az idők, és ma már egyetlen vallási vezető nem gondolkodik úgy, mint Mózes (kivéve talán a tálibokat és amerikai keresztény társaikat). De pontosan erről beszélek. Mindössze annyit kívánok megállapítani, hogy a mai erkölcsiség bárhonnan eredhet, csak nem a Bibliából. A hitvédők nem úszhatják meg azzal az állítással, hogy a vallás valamiféle belső utat nyújt nekik a jó és rossz meghatározásához – és ez a kivételezett forrás elérhetetlen az ateisták számára. Ez nem elegendő, még akkor se, ha kedvenc fogásukat bevetve a kiválasztott szent iratokat „szimbolikusan”, nem pedig szó szerint értelmezik. Vajon milyen kritériumok alapján dönthetnénk el, hogy melyik rész szimbolikus és melyik értendő szó szerint?
A Mózes idejében megkezdett etnikai tisztogatás Józsué könyvében éri el véres tetőpontját, amely egészen rendkívül vérszomjas öldöklésekről számol be, ráadásul micsoda idegengyűlölő kéjjel! Ahogy a bájos régi dal mondja ujjongó lelkesedéssel, „Józsué hadát nyögte Jerikó, ledőltek mind a falak... Jó öreg Józsué, párja nincs, úgy nyögte Jerikó”. Hát a jó öreg Józsué meg sem állt, amíg „teljesen kipusztítának mindent, a mi csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig, fegyver élivel....” (Józsué, 6:21).
A teológusok persze megint tiltakozni fognak, mondván, mindez meg sem történt. Nos, valóban nem – a történet szerint a falak pusztán a férfiak kiáltására és a kürtök szavára omlottak le, tehát tényleg nem történt meg – de nem erről van szó. Hanem arról, hogy akár igaz, akár nem, a Bibliát szokás felmutatni, mint erkölcseink forrását. A Jerikót leromboló Józsuéról, és általában a Szentföld megszállásáról szóló bibliai történet pedig erkölcsi szempontból semmivel sem különb, mint Lengyelország hitleri megszállása, vagy a kurdok és a mocsári arabok lemészárlása Szaddam Husszein parancsára. A Biblia mint irodalmi alkotás talán magával ragadó és költői lehet, de semmiképpen nem az a fajta könyv, amelyet gyerekeink erkölcsi épülésére a kezükbe adnánk. Véletlenségből éppen Józsué és Jerikó története a tárgya annak a gyerekek erkölcsiségével foglalkozó érdekes kísérletnek, amelyről még szó lesz a fejezet későbbi részében.
Mellesleg ne gondoljuk, hogy a történetben leírt Istennek bármiféle skrupulusai vagy fenntartásai lettek volna az ígéret földjének meghódításával járó vérontást és népek kiirtását illetően! Ellenkezőleg, nyíltan kegyetlen parancsokat adott (lásd például Mózes III. 20). Világosan megkülönböztette az igényelt területen és az attól távol élő népeket. Az utóbbiakat békésen kell megadásra felszólítani. Ha ellenállnak, minden férfit meg kell ölni, a nőket pedig elhurcolni anyáknak. Ezzel a viszonylag emberséges bánásmóddal szemben lássuk csak, mi várt azokra a törzsekre, amelyek szerencsétlenségükre az ígért Lebensraum területén éltek. „De e népek városaiban, a melyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is; hanem mindenestől veszítsd el őket: a khittheust, az emoreust, a kananeust, a perizeust, a khivveust és a jebuzeust, a mint megparancsolta néked az Úr, a te Istened.”
Vajon azoknak, akik az erkölcsi tisztaság mintájaként mutogatják a Bibliát, van-e halvány fogalmuk, hogy valójában mi áll benne? Mózes III. 20. szerint halálbüntetés jár az alábbi vétkekért: a szülők szidalmazása, házasságtörés, közösülés az ember anyósával vagy menyével, homoszexualitás, házasság egy nővel és a lányával, barommal való közösülés (és ha már lúd, legyen kövér: le kell ölni a szerencsétlen barmot is). Természetesen akkor is kivégzést érdemel az ember, ha szombaton dolgozik, amit az Ótestamentum következetesen sulykol. Mózes IV.15.-ben Izráel fiai találtak egy férfit a vadonban, aki rőzsét gyűjtött a tilalmas napon. Lefogták, és Istentől tudakolták, mitévők legyenek vele. Isten aznap valahogy nem volt a félmegoldások híve. „És monda az Úr Mózesnek: halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kivül. Kivivé azért őt az egész gyülekezet a táboron kivül, és agyon kövezék őt, és meghala”. Vajon volt-e ennek az ártalmatlan rőzsegyűjtögetőnek felesége és családja, aki elsirassa? Zokogott-e vajon könnyeket a félelemtől, amikor felé szállt az első kő, és ordított-e fájdalmában, amikor a kőzuhatag a fején találta? Ma engem nem az ráz meg ezekben a történetekben, hogy valóban megtörténtek-e. Valószínűleg nem. Attól esik le az állam, hogy ma is vannak emberek, akik egy ilyen félelmetes példaképre alapozzák az életüket, mint Jahve – és ami még rosszabb, parancsoló hangon ránk, többiekre is megpróbálják ráerőltetni ezt a gonosz szörnyeteget (akár valóság, akár fikció). A Tízparancsolat kőtábláival hadonászó amerikaiak politikai hatalma különösen elszomorító ebben a nagyszerű köztársaságban, amelynek alkotmányát az alapító atyák végső soron a felvilágosodás kifejezetten világi szellemében alkották meg. Ha komolyan vennénk a Tízparancsolatot, az idegen istenek imádását és faragott képek készítését tekintenénk az első és második legfőbb bűnnek. Ahelyett, hogy elítélnénk a tálibok elmondhatatlan vandalizmusát, amikor felrobbantották a 45 méter magas Barniyan Buddhákat az afgán hegyekben, vallásos jámborságukat kellene dicsérnünk. Amit mi vandalizmusnak látunk, azt egészen bizonyosan őszinte vallásos hevület motiválta. Ragyogóan tanúsítja ezt az az igazán bizarr történet, amelyről a (londoni) Independent 2005. aug. 6-i vezércikkében olvashattunk. Az első oldalon, Mekka lerombolása címmel az Independent a következőket jelentette:

 

A történelmi Mekkát, az iszlám bölcsőjét a vallási fanatikusok soha nem látott áradata borítja el. A szent város gazdag és sokrétegű történelme egyszerűen eltűnt... Most magának Mohamed prófétának a szülőháza is buldózerre vár, a szaúdi vallási vezetők hallgatólagos beleegyezésével, akiket keményvonalas iszlámértelmezésük arra kényszerít, hogy saját örökségüket is töröljék el a föld színéről... A rombolás indoka a wahabiták fanatikus félelme, hogy a történelmi és vallásos érdeklődésre számot tartó helyek bálványimádásra és politeizmusra, több, potenciálisan egyenrangú istennek való hódolásra adnak alkalmat. A bálványimádás gyakorlata Szaúd-Arábiában elvben még ma is halállal büntethető.

 

Nem hinném, hogy akadna olyan ateista a világon, aki le akarná dózerolni Mekkát – vagy Chartres-t, a yorki katedrálist, a Notre Dame-ot, a Shwe Dagont, a kyotói templomot vagy akár a barniyani Buddhákat. Ahogy Steven Weinberg Nobel-díjas amerikai fizikus mondta: „A vallás sérti az emberi méltóságot. Akár lenne vallás, akár nem, mindig volnának jó emberek, akik jót tennének és rosszak, akik rosszat. Ahhoz azonban már vallás kell, hogy a jó emberek is rosszat tegyenek.” Blaise Pascal (tudják, a latolgató) is valami hasonlót mondott: „Az ember soha nem követ el olyan maradéktalan gonoszságot és olyan boldogan, mint amikor vallásos meggyőződésből teszi.”
Ezúttal nem azt kívánom kimutatni, hogy nem a szent iratokból kellene merítenünk erkölcseinket (noha ez a véleményem). Célom inkább annak igazolása, hogy (a legtöbb hívőt is beleértve) ténylegesen nem a Szentírásból merítjük erkölcseinket. Ha azt tennénk, szigorúan betartanánk a szombatot, valamint jogosnak és helyénvalónak tartanánk, hogy aki nem így tesz, az halállal lakoljon. Halálra köveznénk minden ifjú menyasszonyt, aki nem tud bizonyságot adni szüzességéről, és a férje kijelenti, hogy nem elégedett vele. Azt is megtennénk... de várjunk csak! Talán nem voltam elég tisztességes. Lehet, hogy a jó keresztények egészen idáig szakadatlanul tiltakoztak. Mindenki tudja, hogy az Ótestamentum tele van csúnya dolgokkal. Jézus Krisztus Új Testamentuma azonban jóváteszi a kárt, és helyrebillenti a dolgokat. Nos, valóban?

 

 

Mennyivel jobb az Új Testamentum?

Nos, meg kell hagyni, erkölcsi szempontból Jézus valóban nagy előrelépést jelent az Ótestamentum gonosz szörnyetegéhez képest. Jézus, ha létezett (vagy ha nem, aki az általa mondottakat leírta) minden bizonnyal a történelem nagy etikai újítói közé tartozik. A hegyi beszéd jóval megelőzi korát. A „nyújtsd oda a másik arcodat” gondolata kétezer évvel Gandhi és Martin Luther King előtt jár. Nem véletlenül írtam meg Ateisták Jézusért című cikkemet (és boldogan vettem át később azt az ajándék trikót, amelyre az egész legenda fel volt jegyezve).^[94]
Ám Jézus erkölcsi felsőbbrendűsége pontosan azt igazolja, amit itt el szeretnék mondani. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy etikáját a neveltetésekor kapott szent iratokból vezesse le. Kifejezetten eltért tőlük, amikor például elutasította a szombat megtörésére vonatkozó súlyos fenyegetéseket. „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” – általános érvényű bölcsességgé vált. Miután ennek a fejezetnek egyik fő tézise, hogy erkölcseinket nem a Szentírásból vezetjük le, sőt, nem is szabadna onnan levezetnünk, Jézusban éppen ennek a tételnek az előfutárát kell tisztelnünk.
Jézus családi érzelmeire, valljuk meg, nem nagyon érdemes szót vesztegetni. Anyjához modortalan szűkszavúsággal beszélt, tanítványait pedig arra biztatta, hogy hagyják el családjaikat és őt kövessék. „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Julia Sweeney amerikai komikus Letting Go of God (Istent elengedni)^[95] című egyszemélyes műsorában így fejezte ki saját meghökkenését: „Hát nem pont ezt teszik a különféle vallások? Rávesznek, hagyd ott a családod, hogy jobban beléd fészkelhessék magukat.”^[96]
Leszámítva családi érzelmeinek kissé megbízhatatlan voltát, Jézus etikai tanításai csodálatra méltóak – legalábbis az etikai szempontból katasztrófa sújtotta övezetnek tekinthető Ótestamentummal összehasonlítva. Ám vannak az Új Testamentumban más tanítások is, amelyeket rendes ember nem támogatna. Különösen arra gondolok, ami a kereszténység doktrínája: az „eredendő bűnért” való „vezeklés”. Ez a tanítás, amely az újtestamentumi teológia középpontjában áll, erkölcsileg majdnem annyira visszataszító, mint Ábrahám története, amikor elindul megsütni Izsákot. Hasonlóságuk nem is véletlen, amint arra Vermes Géza a Jézus változó arcai című könyvében rá is világít. Az eredendő bűn egyenesen Ádám és Éva ótestamentumi mítoszából jön. Bűnük – hogy ettek a tiltott fa gyümölcséből – semmiségnek tűnik, egyszerű dorgálással el is lehetne intézni. Ám a gyümölcs szimbolikus jellege (jó és rossz tudása, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy felfigyeltek saját meztelenségükre) elég volt, hogy az almalopás csínye minden bűnök anyjává és atyjává avassa őket.⁽⁵⁷⁾ Minden leszármazottjukkal egyetemben örök időkre kitiltattak az Édenkertből, megfosztattak az örök élet adományától és mind a mezei munka, mind a gyermekszülés terén verejtékes munkára ítéltettek.
Eddig hát jól bosszút álltunk, amolyan ótestamentumi szellemben. Az Új Testamentum viszont újabb igazságtalansággal és ráadásul újfajta szadomazochizmussal tetézi a dolgot, amelynek gonoszsága már-már felér az Ótestamentuméval. Ha belegondolunk, elég különös, hogy egy vallás valamely kínzó- és kivégzőeszközt válasszon szent szimbólumának, amelyet rengeteg ember a nyaka körül visel. Jogos volt Lenny Bruce szellemes megjegyzése: „Ha Jézust húsz éve ölték volna meg, a katolikus diákok ma kereszt helyett kis villamosszéket hordanak a nyakukban.” De még rosszabb az a teológia- és büntetéselmélet, amely mögötte meghúzódik. Ádám és Éva bűne vélhetőleg férfiágon öröklődött – Szent Ágoston szerint az ondó közvetítésével. Miféle etikai filozófia az, amely minden gyereket, már megszületése előtt arra ítél, hogy örökölje valamely távoli őse bűnét? Mellesleg éppen az a Szent Ágoston vezette be az eredendő bűn kifejezést, aki a bűn kérdésében joggal tekintette magát személyes szaktekintélynek. Korábban az ősök bűnének nevezték ugyanezt. Ágoston nyilatkozatai és vitái számomra a korai keresztény teológusok egészségtelen bűnmániáját jelenítik meg. Azt a rengeteg oldalt és példabeszédet szentelhették volna a csillagoktól hemzsegő égbolt, hegyek és zöldellő erdők, tengerek és a hajnali madárcsicsergés dicséretének is. Időnként ugyan ezekről is említés esik, ám a keresztények figyelmének középpontjában túlnyomórészt a bűn, bűn, bűn, bűn és megint csak a bűn áll. Micsoda alávaló dolog, hogy ez töltse be az életünket! Sam Harris nagyszerűen vág oda Letter to a Christian Nation (Levél egy keresztény nemzethez) című írásában: „Mintha Önöknek az lenne a legfőbb gondjuk, hogy a világegyetem Teremtője megsértődik valamin, amit az emberek ruhátlanul csinálnak. Ez a prüdériájuk nap mint nap hozzájárul a fölösleges emberi szenvedéshez.”
Nézzük most a szadomazochizmust! Isten azért öltötte fel Jézus emberi alakját, hogy megkínozzák és kivégezzék, vezeklésképpen Ádám örökletes bűnéért. Amióta csak Szent Pál kifejtette ezt a visszataszító doktrínát, Jézust úgy imádjuk, mint aki megváltja bűneinket. És nem csak Ádám múltbeli bűnét, de a jövőbeli bűnöket is, akár úgy hozza az eljövendő emberek kedve, hogy elkövetik őket, akár nem.
Még egy közbevető megjegyzés: sok mindenkinek feltűnt, köztük Robert Gravesnek is a Jézus király című történelmi regényében, hogy szegény Iskáriótes Júdással rútul elbánt a történelem, tekintve, hogy az ő „árulása” a kozmikus terv szükségszerű része volt. Ugyanezt mondhatjuk el Jézus állítólagos gyilkosairól is. Ha Jézus azt akarta, hogy elárulják és meggyilkolják, hogy mindnyájunkat megválthasson, nem meglehetősen tisztességtelen mindazoktól, akik megváltottnak gondolják magukat, hogy évezredeken át Júdáson és a zsidókon éljük ki minden haragunkat? Már említettem a nem kanonizált evangéliumok hosszú sorát. Nemrégiben lefordítottak egy kéziratot, amely állítólag Júdás elveszett evangéliuma, és amely így nyilvánosságot kapott.^[97] Felfedezésének körülményei vitatottak, de feltehetőleg Egyiptomban tűnt fel valamikor az 1960-as vagy 70-es évek táján. Kopt írással írták hatvankét papiruszoldalra, a szénizotópos kormeghatározás szerint Kr. u. 300 táján, de valószínűleg egy korábbi görög kézirat alapján született. Akárki volt is a szerzője, az evangélium Iskáriótes Júdás nézőpontjából íródott, és azt állítja, hogy csak azért árulta el Jézust, mert ő kérte meg ennek a szerepnek az eljátszására. Benne volt a tervben, hogy Jézust megfeszítsék, és ezáltal megválthassa az emberiséget. E visszataszító történet kellemetlenségét csak fokozza, hogy Júdást azóta is egyfolytában szapuljuk.
A bűnbánatot, a kereszténység központi tanítását ártalmasnak, szadomazochistának és visszataszítónak neveztem. Égbekiáltó ostobaságnak is mondhatnánk, ha mindenki előtt mélységesen ismerős volta el nem homályosítaná objektivitásunkat. Ha Isten meg akarta bocsátani a bűneinket, miért nem bocsátotta meg csak úgy, egyszerűen, anélkül, hogy ennek fejében megkínoztatta és keresztre feszíttette volna magát – ezáltal mellesleg mint „Jézus-gyilkosokat”, üldözésre és pogromokra ítélve zsidók egész eljövendő generációit: vajon ez az örökletes bűn is az ondó útján adódott át?
Pál, amint Vermes Géza judaista tudós rámutatott, jól ismerte azt a régi zsidó teológiai elvet, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.^[98] A Zsidókhoz írt levelében (9:22) ezt valóban ki is mondja. A mai haladó moralistáknak nehéz megvédeni bármely ilyesfajta megtorló büntetéselméletet, bűnbakelméletről nem is beszélve – egy ártatlan kivégzésével törleszteni a vétkesek bűneiért. Akárhogy is (az ember óhatatlanul eltűnődik) – kinek akart Isten tetszeni? Feltehetőleg saját magának – aki bíróság, bíró és kivégzendő áldozat is volt egy személyben. Mindennek a tetejébe Ádám, az eredendő bűn feltételezett elkövetője eleve nem is létezett: amit Pál érthetően nem tudott, de valószínűleg ismeretes volt a mindentudó Isten előtt (és Jézus előtt, ha őt is Istennek hisszük?) – ez pedig alapjaiban rendíti meg az egész kínosan csúnya elméletet. Ó, persze, hát Ádám és Éva története mindig is csak szimbolikus volt, ugye? Szimbolikus? Vagyis Jézus, hogy önmaga előtt tetszelegjen, megkínzatta és keresztre feszíttette önmagát, átvállalt büntetésként egy nem létező személy által elkövetett szimbolikus bűnért? Mint mondtam, égbekiáltó ostobaság, túl azon, hogy bántóan kellemetlen.
Mielőtt végeznénk a Bibliával, fel kell hívnom a figyelmet etikai tanításainak egy különlegesen kínos oldalára. A keresztények ritkán vannak tudatában, hogy az Ó- és Új testamentum által hirdetett, másokat illető morális megfontolások jó része eredetileg csak egy szűken értelmezett belső csoportra vonatkozott. „Szeresd felebarátod!” – ez nem azt jelentette, amit ma gondolunk. Csak annyit, hogy „Szeresd a másik zsidót!” Ezt a gondolatot megdöbbentően izgalmasan fejti ki John Hartung amerikai orvos és evolúciós antropológus, írt egy rendkívül figyelemreméltó dolgozatot^[99] a csoporton belüli erkölcs evolúciójáról és bibliai történetéről, kellő súlyt helyezve a másik oldalra, a csoporton kívüli ellenségességre is.

 

 

Szeresd felebarátod!

John Hartung fekete humora kezdettől fogva megnyilvánul, például amikor a pokolra jutott alabamaiak megszámolását célzó déli baptista kezdeményezésről számol be. A New York Times és a Newsday jelentése szerint az 1,86 milliós eredmény becslésénél olyan titkos súlyozási formulát alkalmaztak, amelyben a metodisták nagyobb eséllyel üdvözülnek a római katolikusoknál, miközben „jóformán mindenkit, aki nem tartozik templomi gyülekezethez, a veszteség oldalhoz kell írni”. Az effajta emberek emberfeletti önteltsége tűnik ki manapság a különböző „üdvözülés”-weboldalakon is, amelyek szerzői mindig tökéletesen magától értetődőnek tartják, hogy azok közé tartoznak, akik a mennybe fognak „tűnni”, amint elérkezik a „végső idő”. Íme egy példa a Rapture Ready (Üdvözülésre kész) weboldalról, amely a műfaj egyik legutálatosabban szentségeskedő példánya: „Ha bekövetkezik az üdvözülés, minek következtében én már távol leszek, a megpróbáltatások szentjeinek kell gondoskodniuk a honlap tükrözéséről és pénzügyi támogatásáról.”⁽⁵⁸⁾
Hartung Biblia-értelmezése azt sejteti, hogy a Biblia nem ad alapot a keresztények ilyen nagyképű elbizakodottságára. Jézus az üdvözültek belső körét kizárólag a zsidókra korlátozta, amiben persze az ótestamentumi hagyományt követte, hiszen mást nem is ismerhetett. Hartung világosan bizonyítja, hogy a „Ne ölj!” parancsát soha nem úgy értették, ahogyan mi ma gondoljuk. Egészen pontosan azt jelentette, hogy: „Ne ölj zsidókat!” És a „felebarátodra” vonatkozó parancsokat mind ilyen kirekesztően kell értelmezni. „Felebarát” annyit jelent: zsidó embertárs. Majmonidész, a nagy tekintélyű tizenkettedik századi rabbi és orvos a következőképpen fejti ki a „Ne ölj!” teljes jelentését: „Ha valaki megöl egyetlen izraelitát, áthág egy tiltó parancsot, mert az Írás azt mondja, Ne gyilkolj! Ha valaki szándékosan és tanúk jelenlétében gyilkol, kard általi halállal lakol. Mondanom sem kell, nem lakol meg, ha pogányt gyilkol.” Mondanom sem kell!
Hartung a Szanhedrint (a főpap vezetette Zsidó Legfelsőbb Bíróságot) idézi hasonló szellemben, amely felment egy férfit, aki a gyanú szerint véletlenül megölt egy izraelitát, pedig csak egy állatot vagy egy pogányt akart megölni. Ez az ínycsiklandó kis erkölcsi fejtörő érdekes kérdést vet fel. Mi volna, ha kilenc pogányból és egy izraelitából álló csoport közé kellene követ hajítania, és szerencsétlenségére a kő az izraelitát ölné meg? Hmm, ugye milyen nehéz? Pedig már kész a válasz. „Akkor a büntetlenségét le lehet vezetni abból, hogy a többség pogány volt.”
Hartung számos bibliai idézetet felhoz azok közül, amelyeket ebben a fejezetben én is említettem az ígéret földjének elfoglalásáról Mózes, Józsué és a bírák által. Én óvatosan megengedtem, hogy az emberek ma már nem a bibliai módon gondolkodnak. Számomra ez azt bizonyítja, hogy vallásos és nem vallásos erkölcseink más forrásból származnak, és ez a forrás, bármi legyen is, mindannyiunk számára elérhető, függetlenül attól, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem. Hartung azonban beszámol egy izraeli pszichológus, George Tamarin riasztó vizsgálatáról is. Tamarin több mint ezer, nyolc és tizennégy év közti izraeli iskolás gyereknek mutatta meg Józsué könyvéből a jerikói csatáról szóló beszámolót:

 

Józsué pedig monda a népnek: „Kiáltsatok, mert néktek adta az ÚR a várost! És legyen a város maga, és minden, a mi benne van, teljesen az ÚRNAK szentelve... Hanem mivel minden ezüst- és arany-, meg réz- és vasedény az ÚRNAK van szentelve, az ÚRNAK kincse közé jusson”... És teljesen kipusztítának mindent, a mi csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig, fegyver élivel... A várost pedig megégeték tűzzel, és mind azt, a mi benne vala; csakis az ezüstöt és aranyat és a réz- és vasedényeket rakták az ÚR házának kincsei közé.

 

Tamarin ezek után egyszerű erkölcsi kérdést tett fel a gyerekeknek: „Mit gondoltok, Józsué és az izraeliták helyesen cselekedtek-e, vagy sem?” Három lehetséges választásuk volt: A (teljesen egyetértek), B (részben egyetértek) és C (teljesen elutasítom). A válaszok erőteljesen polarizálódtak: 66 százalék a teljes egyetértést választotta, 26 százalék a teljes elutasítást, középen, a részleges egyetértéssel sokkal kevesebben (8 százalék) álltak. Íme három tipikus válasz az A (teljes egyetértés) csoportból:

 

Véleményem szerint Józsué és Izráel fiai helyesen cselekedtek, mégpedig azért, mert Isten nekik ígérte ezt a földet, és megengedte, hogy meghódítsák. Ha nem így viselkedtek volna, és senkit nem ölnek meg, fennállt volna a veszély, hogy Izráel fiai beolvadnak a gójok közé.

Véleményem szerint Józsuénak igaza volt, amikor ezt tette, mert Isten megparancsolta neki, hogy pusztítsa ki a népet, hogy Izrael törzsei ne tudjanak beolvadni közéjük és eltanulni a rossz szokásaikat.

Józsué jót cselekedett, mert az országot lakó nép más vallású volt, és amikor Józsué megölte őket, a vallásukat is eltörölte a föld színéről.

 

A véres népirtást mindegyik esetben vallási alapon igazolják. De még aki a C-kategóriában a teljes elutasítást választotta, néha az is ki nem mondott vallási indokok alapján választott.
Az egyik például azért helytelenítette Jerikó meghódítását, mert ahhoz Józsuénak be kellett oda lépni:

 

Azt hiszem, azért rossz, mert az arabok tisztátalanok, aki pedig belép egy tisztátalan földre, az maga is tisztátalan lesz, és rá is teljesül az átok.

 

Ketten is azért választották a teljes elutasítást, mert Józsué mindent elpusztított, az állatokat és a javakat is beleértve, ahelyett, hogy zsákmány fejében megtartott volna valamit az izraelieknek.

 

Azt hiszem, Józsué nem jól járt el, mert az állatokat megmenthették volna maguknak.

Azt hiszem, Józsué nem jól cselekdett, mert meghagyhatta volna a javakat, és ha meghagyja, akkor az izraelieké lett volna.

 

A bölcs tudósként sokat idézett Majmonidész ezúttal sem hagy kétséget, hogy melyik oldalon áll: „A hét nemzet elpusztítását külön parancsolat írja elő, megmondatott: Pusztítsd ki az írmagjukat is! Ha nem öljük meg valamelyiküket, akit hatalmunkban állna megölni, áthágunk egy tiltó parancsot, mert megmondatott: Ne kímélj semmit, ami lélegzik!”
Majmonidésszel ellentétben a Tamarin-féle kísérletben részt vevő gyerekek elég fiatalok voltak, hogy ártatlanoknak tekintsük őket. Feltehetőleg a szüleiknek vagy annak a kulturális csoportnak az ádáz nézeteit képviselték, amelyben felnevelkedtek. Gondolom, nem elképzelhetetlen, hogy az ugyanebben a háborútól szétszakított országban felnövő palesztin gyerekek ugyanilyen véleményeknek adjanak hangot, csak éppen az ellenkező irányban. Ez a gondolat kétségbeeséssel tölt el. Mert azt jelzi, micsoda hatalma van a vallásnak, különösen a gyermekek vallásos nevelésének az emberek megosztásában, a történelmi ellentétek és az örökölt vérbosszú fenntartásában. Muszáj megjegyeznem, hogy Tamarin kutatásában a három, A-csoportból vett reprezentatív idézet közül kettő az asszimiláció rémét említette, egy harmadik pedig a vallásuk kiirtása céljából tartotta fontosnak emberek meggyilkolását.
Tamarin fantasztikus kontrollcsoportot használt a kísérletéhez. Egy másik, 168 izraeli gyerekből álló csoportnak odaadták ugyanezt a Józsué könyvéből vett szöveget, csak most Józsué nevét „Lin tábornokkal” helyettesítették, „Izraelt” pedig „egy 3000 évvel ezelőtti kínai királysággal”. A kísérlet ezúttal ellentétes eredményhez vezetett. Csak 7 százalék helyeselte Lin tábornok viselkedését, 75 százalék pedig elutasította. Más szóval, ha a judaizmus iránti lojalitásukat kivonták a számításból, a gyerekek azokkal a morális ítéletekkel értettek egyet, amelyekben a legtöbb mai ember osztozik. Józsué cselekedete barbár népirtás volt. Vallásos nézőpontból azonban másképpen néz ki az egész. És a különbség már egészen korán megmutatkozik. A népirtást elítélő és megengedő gyerekeket a vallás különböztette meg.
Dolgozatának második felében Hartung áttér az Új Testamentumra. Tézisét röviden úgy foglalhatnám össze, hogy Jézus ugyanannak a belső csoportra vonatkozó és a külső csoport iránt ellenséges erkölcsiségnek a híve volt, amelyet az Ótestamentum oly természetesnek tekintett. Jézus lojális zsidó volt. Pálnak támadt az az ötlete, hogy a zsidó Istent el kell vinni a gójokhoz. Hartung olyan szókimondóan fogalmaz, ahogyan én nem mernék: „Jézus megfordult volna a sírjában, ha megtudja, hogy Pál a disznók elé vetette a gyöngyöt.”
Hartung jól elszórakozott a Jelenések könyvével, amely bizonyára az egész Biblia egyik legkülönösebb könyve. Úgy tartják, Szent János írta, és Ken Smith Ken’s Guide to the Bible című könyvének remek megfogalmazása szerint ha a levelei egy befüvezett Szent Jánost, a Jelenések könyve egy LSD-től kábult Szent Jánost tárnak elénk.^[100] Hartung felhívja a figyelmet a Jelenések két versére, amelyben a „megpecsételtek” (ami egyes szekták, például a Jehova tanúi értelmezése szerint az üdvözülteket jelenti) száma 144 ezerre korlátozódik. Hartung azt mondja, mindegyiküknek zsidóknak kellett lenniük: 12 ezer mind a tizenkét törzsből. Ken Smith még tovább megy, rámutatva, hogy a 144 ezer kiválasztott „nem szennyezte be magát nőkkel”, ami feltehetőleg annyit jelentett, hogy egyikük sem lehetett nő. No de az ilyesmihez már hozzá vagyunk szokva.
És még nagyon sok minden van Hartung szórakoztató dolgozatában, amelyet egyszerűen csak még egyszer melegen ajánlok, és egy másik idézettel foglalom össze:

 

A Biblia a csoporton belüli erkölcsiség lenyomata, tele külső csoportok kiirtásával, rabszolgasorba vetésével és világuralommal. Ám céljai folytán, de még a gyilkosság, kegyetlenség, erőszak dicsőítésével sem válik a Biblia rosszá. Nagyon sok ősi mű ugyanezt teszi – például az Iliász, az izlandi Sagák, az ókori szíriaiak, vagy a régi maja feliratok. Csakhogy az Iliászt senki nem próbálja meg úgy eladni, mint az erkölcs alapkövét. Ebben rejlik a probléma. A Bibliát életvezetési útmutatóként árulják és veszik meg az emberek. És persze messze minden idők legjobban fogyó könyve.

 

Nehogy azt gondolják, hogy a judaista hagyomány egyedül áll a vallások között a maga kirekesztő szemléletével! Nézzük csak meg az alábbi vallomásos versszakot Isaac Watts (1674-1748) egyik himnuszából:

 

Uram, tudom, a Te Kegyed,
S nem véletlennek mondható,
Hogy keresztény fajú egyed
Lettem, nem pogány vagy zsidó.

 

Ebben a versszakban nem is annyira a kivételezettség döbbent meg, hanem a logikája. Miután rengeteg ember ténylegesen nem a kereszténységbe, hanem más vallásba született, hogyan döntötte el Isten, a jövőben mely emberek részesüljenek ebben a kedvezményben? Miért pont Isaac Watts meg azok, akiket himnuszéneklés közben el lehet képzelni? Másfelől Isaac Watts megszületése előtt milyen jellegű volt az az entitás, amely ezt a kedvezményt kapta? Nehéz kérdések ezek, talán csak a teológiára hangolt értelem számára nem azok. Isaac Watt himnusza arra az imára emlékeztet, amelyet az ortodox és konzervatív (de nem reform) zsidó férfiaknak naponta háromszor el kell mondani: „Áldott légy, amiért nem gójnak teremtettél. Áldott légy, amiért nem nőnek teremtettél. Áldott légy amiért nem rabszolgának teremtettél.”
A vallás kétségtelenül megosztó erő, ez is az egyik legfőbb vád vele szemben. Bár gyakran mondják, hogy a vallásos csoportok, szekták közötti háborúk és ellentétek ritkán szólnak teológiai nézeteltérésekről, amiben igazuk is van. Amikor az írországi protestáns fegyveres meggyilkol egy katolikust, nem azt mormogja a foga között, hogy „Nesze neked Jézus teste és vére, te Mária-imádó, tömjénszagú gazfickó!” Sokkal valószínűbb, hogy a generációkon áthúzódó folyamatos vendetta jegyében éppen egy másik katolikus által meggyilkolt másik protestánsért áll bosszút. A vallás csak címkéje a belső és külső csoport közti ellenségeskedésnek és bosszúállásnak, nem is feltétlenül rosszabb olyan más címkéknél, mint a bőrszín, a nyelv, a kedvenc futballcsapat, viszont sokszor azok híján is kéznél van.
Persze-persze, az észak-írországi problémák politikai természetűek. Valójában az egyik csoportnak a másik általi gazdasági és politikai elnyomása évszázadokra nyúlik vissza. Tényleg vannak igazi sérelmek és igazságtalanságok, amelyeknek mintha nem sok közük lenne a valláshoz, attól eltekintve, hogy – és erről sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig fontos – a vallás nélkül nem lenne olyan címke, amely alapján eldönthetjük, kit kell elnyomni és megbosszulni. És Észak-Írországban az az igazi baj, hogy ezek a címkék generációkon át öröklődnek. A katolikusok, akiknek a szülei, nagyszülei, dédszülei is katolikusok voltak, a gyerekeiket is katolikus iskolákba küldik. A protestánsok, akiknek szülei, nagyszülei, dédszülei is protestánsok voltak, a gyerekeiket is protestáns iskolákba küldik. Ennek a két embercsoportnak ugyanolyan a bőrszíne, ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazoknak a dolgoknak örülnek, mégis olyan mély történelmi megosztottság áll fenn közöttük, hogy akár különböző fajokhoz is tartozhatnának. És vallás meg vallás szerint szegregált oktatás nélkül a választóvonal egyszerűen nem létezne. Koszovótól Palesztináig, Iraktól Szudánig, Írországtól az indiai szubkontinensig, nézzük meg alaposan a világ bármely régióját, ahol egymással szemben álló csoportok közti feloldhatatlan ellenségesség és erőszak tombol. Nem garantálom, hogy a belső és külső csoportok domináns címkéin mindig a vallást találjuk. Csak nagyon jó rá az esély.
Indiában a szétválás idején a hinduk és muzulmánok közti vallási zavargásokban több mint egymillió embert mészároltak le (és tizenöt milliót üldöztek el az otthonából). A vallási címkéken kívül nem volt más, amivel meg lehetett jelölni, kit kell legyilkolni. Salman Rushdie-t, az indiai vallási öldöklés egy újabb keletű fellángolása indította Religion, as ever, is the poison in India’s blood (Mint mindig, most is a vallás a méreg India vérében) című cikkének^[101] megírására, amely az alábbi bekezdéssel zárul:

 

Mi a tiszteletre méltó mindebben, vagy azon bűnök bármelyikében, amelyeket szinte naponta követnek el világszerte a vallás rettenetes nevében? Milyen remek, milyen végzetes következményekkel járó totemeket tud emelni a vallás, és mennyire készen állunk akár gyilkolni is a nevükben! És ha már elég sokszor megtettük, az ettől támadt révületben csak még könnyebb lesz újra megtenni.
India bajáról kiderül tehát, hogy az egész világ problémája. Ami Indiában történt, Isten nevében történt.
A problémát úgy hívják: Isten.

 

Nem tagadom, hogy az emberiségnek a csoporton belüli lojalitásra és csoporton kívüli ellenségességre való erős hajlama vallás híján is létezne. A rivális futballcsapatok szurkolói jó példával szolgálnak (vajon kinek?) erre a jelenségre. De néha még a drukkerek is vallási alapon oszlanak meg, mint a Glasgow Rangers és a Glasgow Celtic esetében. A nyelv (például Belgiumban), a faji és törzsi hovatartozás (különösen Afrikában) szintén a megosztottság fontos jegye lehet. A vallás azonban legalább háromféle módon fokozza és mélyíti el a kárt:

 

– A gyerekek címkézésével. A gyerekeket kiskoruktól kezdve katolikus gyereknek vagy protestáns gyereknek címkézik, amikor még messze túl kicsik ahhoz, hogy eldönthessék, mit gondolnak a vallásról (a gyerekekkel szembeni visszaélésre még visszatérek a 9. fejezetben).

– Szegregált iskolákkal. A gyereket (megint csak egészen kis koruktól kezdve) a vallási belső csoport tagjai nevelik, elzárva azoktól a gyerekektől, akiknek szülei más vallásokhoz kötődnek. Nem túlzás azt állítani, hogy Észak-Írország bajai egyetlen nemzedék alatt eltűnnének, ha eltörölnék a szegregált iskolákat.

– A kiházasodás tilalmával, ami a szemben álló csoportok keveredésének megakadályozása révén fenntartja az örökletes szembenállást és vendettát. Ha megengednék a csoportok közötti házasodási, természetes módon csökkenne a szembenállás.

 

Az észak-írországi Glenarm falva Antrim grófjainak székhelye. Emberemlékezet óta egyetlenegyszer történt meg, hogy egy gróf megcselekedte az elképzelhetetlent, és katolikus lányt vett feleségül. Glenarm házaiban azon nyomban elsötétítéssel adtak kifejezést a gyásznak. A kiházasodás rettenete a vallásos zsidók közt is széles körben ismert. A Jerikót ostromló Józsué védelmében az említett izraeli gyerekek közül többen az asszimiláció szörnyű veszélyét hozták fel fő érvként. Amikor két különböző vallású ember mégis összeházasodik, azt balsejtelmektől gyötörve mindkét oldalon, „vegyes házasságnak” titulálják, és sokszor hosszas csatározások folynak arról, hogy a gyerekeket hogyan neveljék. Emlékszem, gyerekkoromban, amikor még az Anglikán Egyház lelkes fáklyavivője voltam, mennyire meghökkentem annak a szabálynak a hallatán, hogy római katolikus és anglikán vegyes házasságban a gyerekeket mindig katolikusnak nevelik. Azt rögtön értettem, hogy bármelyik felekezet papjai miért igyekeznek ilyen feltételekhez ragaszkodni. Nem értettem (ma sem értem) viszont ezt az egyoldalúságot. Vajon az anglikán papok miért nem követelik ugyanezt a szabályt, csak megfordítva? Biztosan nem annyira könyörtelenek, gondoltam. Egykori lelkészem, meg a Betjeman-féle „Mi Atyánk” túlságosan kedves emberek voltak.
Szociológusok készítettek statisztikai felméréseket a vallási homogámia (azonos vallásúak házassága) és heterogámia (különböző vallásúak házassága) tárgykörében. Norval D. Glenn az austini University of Texas munkatársa egy sor hasonló vizsgálatot gyűjtött össze egészen 1978-ig, és együttesen elemezte őket.^[102] Arra a következtetésre jutott, hogy a keresztények között jelentős tendencia mutatkozik a vallási homogámiára (protestánsok protestánsokkal, katolikusok katolikusokkal házasodnak, messze túl a szokásos „szomszéd fiú” effektuson), de ez különösen kifejezett a zsidók körében. A kérdőív 6201 házas válaszadójából 140 nevezte magát zsidónak, közülük 85,7 százalék zsidóval házasodott. Ez jelentősen magasabb a homogám házasságok véletlenszerűen várt arányánál. És persze senkit nem ér meglepetésként. A hithű zsidókat erőteljesen eltanácsolják attól, hogy kiházasodjanak, ez a tabu jelenik meg azokban a zsidó viccekben is, amelyekben az anya óva inti fiát az elcsábítására kész szőke sikszétől. Három amerikai rabbi tipikus kijelentései az alábbiak:

 

– „Nem szentesítek vallások közti házasságokat.”

– „Akkor szentesítem, ha a pár kifejezi szándékát, hogy a gyerekeket zsidónak nevelik.”

– „Akkor szentesítem, ha a pár hajlandó házasság előtti tanácsadáson részt venni.”

 

Ritka az olyan rabbi, aki hajlandó keresztény pappal együtt szentesíteni a házasságot, pedig nagy szükség volna rá.
Még ha a vallás önmagában semmilyen kárt nem is okozna, mohó és gondosan fenntartott megosztó képessége – ahogy tudatosan és nagy rutinnal hízeleg a belső csoport választására és a külső csoport elutasítására kész természetes emberi hajlamnak – már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy a világban jelen levő gonosz jelentős ereje legyen.

 

 

Az erkölcsi zeitgeist

A fejezet elején megmutattuk, hogy erkölcseiket még vallásos embertársaink sem a szent könyvekből merítik, akármilyen jó érzéssel gondolnak is rájuk. Akkor hát hogyan döntjük el, mi a jó, mi a rossz? Akárhogyan felelünk is erre a kérdésre, a tekintetben, hogy ténylegesen mit tartunk jónak vagy rossznak, meglepően széles körű konszenzus uralkodik, amely nem függ össze nyilvánvaló módon a vallással. Kiterjed viszont a legtöbb hívőre is, függetlenül attól, hogy úgy gondolják, erkölcseik a Szentírásból erednek-e, vagy sem. Jelentős kivételektől (például az afgán táliboktól és amerikai keresztény megfelelőiktől) eltekintve a legtöbb ember ugyanazon etikai elvek széles liberális konszenzusának a híve. A legtöbben nem okozunk fölösleges szenvedést, hiszünk a szólásszabadságban és még olyankor is megvédjük, amikor a kimondottakkal nem értünk egyet, befizetjük az adóinkat, nem csalunk, nem gyilkolunk, nem követünk el vérfertőzést, nem teszünk olyasmit, amit magunknak nem kívánnánk. E jó elvek némelyike megtalálható a szent könyvekben is, csak sok minden más között, amit rendes ember nem követne szívesen, arra nézve pedig, hogy hogyan különítsük el a jó elveket a rosszaktól, a szent könyvek nem adnak előírásokat.
Konszenzusos etikánk megjelenítésének egyik módja az olyasfajta Új Tízparancsolat, amilyet számtalan egyén és intézmény már megkísérelt összeállítani. A legfontosabb az, hogy ezek meglehetősen hasonló eredményre szoktak vezetni, és nagyon jellemzőek arra a korra, amelyben születtek. Íme egy mai Új Tízparancsolat, amelyre mellesleg egy ateista honlapon bukkantam:^[103]

 

– Ne tégy olyat másokkal, amit nem szeretnél, hogy ők tegyenek veled!

– Mindenben törekedj arra, hogy ne okozz kárt!

– Embertársaidhoz, élőlénytársaidhoz, általában az egész világhoz szeretettel, becsületesen, hűségesen és tisztelettel viszonyulj!

– Ne hunyj szemet a gonoszság felett, és ne vonakodj igazságot szolgáltatni, de mindig állj készen megbocsátani az önként bevallott és őszintén megbánt rossz cselekedeteket!

– Örömmel és csodálattal éld az életed!

– Mindig igyekezz valami újat tanulni!

– Mindent ellenőrizz, mindig vesd össze elképzeléseidet a tényekkel, és ha nem felel meg nekik, még a legkedvesebb vélekedésedet is légy kész elvetni!

– Soha ne próbáld cenzúrázni és elzárni magadtól az ellentétes véleményeket! Mindig tartsd tiszteletben mások jogát, hogy ne értsenek veled egyet!

– Saját értelmed és tapasztalataid alapján próbálj véleményt formálni, ne hagyd, hogy mások vakon vezessenek!

– Mindenre kérdezz rá!

 

Ezt a kis gyűjteményt nem egy nagy bölcs, próféta vagy hivatásos etikai szaktekintély dolgozta ki. Egy hétköznapi blogger meglehetősen szeretetreméltó kísérlete a mai jó élet elveinek a bibliai Tízparancsolattal egybevethető összefoglalására. Azt írtam be a keresőbe, hogy New Ten Commandments (Új Tízparancsolat), és ez volt a legelső találat. Szándékosan nem is kerestem tovább. Éppen arra szeretnék kilyukadni, hogy ma minden rendes hétköznapi ember pontosan ilyen jellegű listával állna elő. Nem pontosan ugyanezekkel a parancsolatokkal. John Rawls filozófus talán a következőt is belevenné: „Mindig úgy találd ki a szabályokat, mintha nem tudnád, hogy a csipkedési sor elejére vagy a végére fogsz kerülni.” Állítólag az eszkimók használtak egy olyan módszert az élelem elosztására, amely a gyakorlatban is jól illusztrálja Rawls elvét: aki feldarabolja az ételt, az veszi el az utolsó darabot.
Saját javított Tízparancsolatomba belevenném a fentiek némelyikét is, de az alábbiakból is megpróbálnék belesüríteni néhányat:

 

– Élvezd a saját szexuális életed (amennyiben senki másnak nem okozol kárt vele), és hagyd, hogy mások is diszkréten élvezhessék a sajátjukat, orientációjuktól függetlenül (amihez senkinek semmi köze)!

– Ne diszkriminálj és ne nyomj el senkit nem, fajta, sőt (amennyire lehetséges) faj alapján sem!

– Ne sulykolj semmit a gyermekeidnek. Tanítsd meg őket gondolkodni, tapasztalatokat értékelni és veled ellenkezni!

– A jövőt a sajátodnál tágabb időléptékben értékeld!

 

De ne is törődjünk ezekkel az apró értékrendbeli eltérésekkel! A lényeg, hogy szinte mindannyian nagy lépést tettünk előre a bibliai időkhöz képest. A rabszolgaságot, amelyet a Bibliában és a történelem jó részében még természetesnek tartottak, a civilizált országok a tizenkilencedik században eltörölték. Ma már minden civilizált ország elismeri, amit az 1920-as évekig még széles körben tagadtak, hogy a nők szavazata a választáson vagy bármely testületben a férfiakéval egyenértékű. A mai felvilágosodott társadalmakban (amelyek közé nyilvánvalóan nem sorolható például Szaúd-Arábia), a nőket már nem tekintik vagyontárgyaknak, mint ahogy a bibliai időkben még egyértelműen azok voltak. Minden mai jogrendszer üldözné Ábrahámot gyermekkínzás miatt. Ha pedig valóban keresztülvitte volna tervét, hogy feláldozza Izsákot, elítélnék gyilkosságért. Pedig, a kor moráljának megfelelően egészen csodálatosan viselkedett, hiszen Isten parancsának engedelmeskedett. Jó és rossz kérdésében vallásosaknak és hitetleneknek egyaránt alapvetően megváltozott a hozzáállása. Milyen természetű ez a változás és mi a hajtóereje?
Minden társadalomban létezik egy némileg rejtélyes konszenzus, amely az évtizedek során megváltozik, és amelyre nem nagyképűség a német Zeitgeist (korszellem) kifejezést használni. Említettem, hogy a nők szavazati joga ma már általános a világ demokráciáiban, pedig ez a reform valójában megdöbbentően újkeletű. Alább találjuk a női választójog bevezetésének dátumát néhány országban:

 

Új Zéland: 1893
Ausztrália: 1902
Finnország: 1906
Norvégia: 1913
Magyarország: 1919
Egyesült Államok: 1920
Nagy Britannia: 1928
Franciaország: 1945
Belgium: 1946
Svájc: 1971
Kuwait: 2006

 

Az adatok szóródása a huszadik század során a Zeitgeist változását jelzi. A másik a faji kérdés. A huszadik század elején Nagy-Britanniában (és még sok más országban) a mai mércével majdnem mindenkit rasszistának lehetett volna mondani. A legtöbb fehér ember úgy gondolta, hogy a feketék (amely kategóriába az igen különböző afrikaiakat, valamint a velük semmiféle kapcsolatban nem álló indiai, ausztráliai, melanéziai népcsoportokat mind beleértette) majdnem minden tekintetben alacsonyabb rendűek a fehéreknél, talán – némi jóindulattal – a ritmusérzéktől eltekintve. Az 1920-as évek James Bondja a kisfiúk jókedvű bálványa volt Bulldog Drummond. A The Black Gang (A fekete banda) című regényben Drummond a „zsidók, idegenek és más mosdatlan népek” kifejezést használja. Drummond a Female of the Species (A faj nőstényei) csúcsjelenetében Pedro, a legfőbb gazember fekete szolgájának álruhájában jelenik meg. Abban a drámai pillanatban, amikor mind az olvasó, mind a gazember előtt lelepleződött, hogy Pedro valójában Drummond, valami ilyesmit kellett volna mondania: „Maga Pedrónak gondol engem. Nem jött rá, hogy én valójában a legnagyobb ellensége vagyok, Drummond, csak feketére mázolva.” Ehelyett azonban a következőt találta mondani: „Nem minden szakáll hamis, de minden néger bűzlik. Ez a szakáll nem hamis, aranyom, és ez a néger nem is bűzlik. Úgyhogy azt hiszem, van itt egy kis probléma.” Én az ötvenes években olvastam, három évtizeddel a megírása után, és akkor (még) egy kisfiú anélkül élvezhette a drámát, hogy feltűnt volna neki a benne megnyilvánuló rasszizmus. Ma már mindez elképzelhetetlen.
Thomas Henry Huxley saját korának mércéje szerint felvilágosult, liberális, haladó embernek számított. Ám az a kor nem a mi korunk volt, 1871-ben például az alábbiakat írta le: