NEKEM A BALHÉ A SPECIALITÁSOM

1

Anna Halsey legalább kétszáznegyven fontot nyomott – vagyis mondhatni, hogy a kissé püffedt arcú, középkorú asszony elég jó húsban volt. Elegáns, kis fekete ruhát viselt, fekete szeme úgy csillogott, mint egy cipőgomb, de az arca sárgás és petyhüdt volt. Egy fekete, üvegtetejű íróasztalnál ült, amely a leginkább Napóleon szarkofágjára emlékeztetett, és cigarettázott. Fekete szipkája alig maradt el egy összecsavart esernyő hosszától. – Egy férfira van szükségem – mondta.

Elnéztem, ahogy a cigarettája végéről leveri a hamut a fényes, fekete asztallapra, ahol a lehulló pihék felpöndörödtek, és a nyitott ablakon beáramló szellőben leszánkáztak az asztalról.

– Egy olyan férfira, aki elég jóképű ahhoz, hogy fel tudjon szedni egy úrinőt, továbbá van stílusa, de egyben elég tökös, hogy egy dömpernek is nekimenjen. Tudjon úgy viselkedni, mint egy zsúrfiú, legyen olyan humora, mint Fred Allennek, és ha fejbe verik egy söröshordóval, tegyen úgy, mintha csak egy csinibaba legyintette volna meg egy francia kenyérrel.

– Mi sem egyszerűbb ennél – mondtam. – Kegyednek a New York Yankees baseballcsapatára, Robert Donatra és a Yacht Club-vokálra van szüksége egy személyben.

– Maga is jó lesz – mondta Anna –, ha egy kicsit kivakarózik. Napi húsz dollár, plusz költségek. Évek óta nem foglalkozom közvetítéssel, és ez a munka különben sem az én profilom. Én inkább a szakma felsőbb régióiban mozgok. Nem azzal keresem a kenyeremet, hogy beveretem a fejemet. Na, lássuk, hogy tetszik az ábrázata Gladysnek.

Megfordította a szipkát, és felkattintotta az előtte álló nagy, fekete, krómozott kapcsolótábla egyik billentyűjét. – Gyere be, kicsikém, és ürítsd ki Anna hamutartóját.

Aztán vártunk.

Nyílt az ajtó, és egy magas, szőke lány lépett be, aki jobban volt öltözve, mint a windsori hercegnő.

A lány elegánsan átlibegett a szobán, kiürítette Anna hamutartóját, megpaskolta Anna pufók arcát, miközben én is kaptam egy csábos oldalpillantást, majd távozott.

– Úgy láttam, elpirult – mondta Anna, miután becsukódott az ajtó. – Úgy látszik, magában még mindig megvan az a bizonyos valami.

– Hogyne, elpirult… én meg vacsorára vagyok hivatalos Darryl F. Zanuckhoz. Hagyjuk a süket dumát, Anna. Miről van szó?

– Be kell feketíteni egy nőt. Egy döglesztő pillantású, vörös szexbombát. Egy játékbarlang felhajtója, és ráakaszkodott egy gazdag ember fiacskájára.

– És nekem mit kell tennem?

– Sajnos, Philip, azt hiszem, ez elég piszkos munka lesz – mondta Anna felsóhajtva. – Felkutatja, hogy van-e esetleg valami a rovásán, és ráhúzza a vizes lepedőt. Ha nem talál semmit, ami valószínű, mert elég jó családból származik, akkor magára bízom, hogy mit csinál. Néha magának is szoktak ötletei lenni, nem igaz?

– Már nem is emlékszem, mikor jutott az eszembe valami utoljára. Kié a játékbarlang, és ki a gazdag ember?

– Marty Estelé.

Már fel akartam állni a székből, amikor az eszembe jutott, hogy az utóbbi időben elég rosszul ment az üzlet, és jól jönne az a kis pénz.

Visszaültem.

– Persze, balhés helyzetek is előfordulhatnak – mondta Anna. – Bár még sosem hallottam, hogy Marty fényes nappal, nyilvános helyen lelövetett volna valakit, de az is igaz, hogy nem sliccgombban szokott játszani.

– Nekem a balhé a specialitásom – mondtam. – Napi huszonöt, és kétszázötven sikerdíj a végén.

– De Philip! Nekem is kell valamit keresnem az üzleten – mondta sopánkodva Anna.

– Megértem. De akkor keressen magának valaki mást… éppen elég mezítlábas kuli szaladgál a városban. Örvendtem a találkozásnak, és hogy magát ilyen jó színben találtam. Viszlát, Anna.

Ezúttal fel is keltem a székről. Tudom, hogy nem sokat ér az életem, de azért ennél talán mégiscsak többet. Marty Estelnek az volt a híre, hogy kíméletlen pali, akinek megvannak a megfelelő segédei, és pártfogói is a háttérben. Kinn, Nyugat Hollywoodban van a háza, a Sunset közepén. Nem valószínű, hogy nagyon durva dolgokat csináljon – de ha egyszer rászánja magát valamire, akkor az biztosan nagyot fog durranni.

– Üljön vissza, Philip. Megegyeztünk – vicsorgott rám Anna. – Én egy szegény, megtört öregasszony vagyok, aki véres verejtékkel próbálja fenntartani ezt a finom kis előkelő nyomozóirodát, maga meg az utolsó filléremből is kiforgatna. Hát jól van, csak vigye, aztán röhögjön a markába.

– Ki a nő?

– Harriett Huntressnek hívják. Az El Milanóban lakik, ami a Sycamore Avenue északi részén van… nagyon előkelő hely. Az apja csődbe ment még harmincegyben, és kiugrott az irodája ablakán. Anyja nem él. Van egy húga, aki egy connecticuti internátusban tanul. Talán ennyivel már lehet valamit kezdeni.

– Ezeket ki kaparta össze?

– Az ügyfélnek van egy csomó fotokópiája mindenféle kötelezvényekről, amiket a gyerek adott Martynak. Összesen ötven grandról. A gyerek – aki fogadott fia az öregnek – mindent tagad, annak rendje-módja szerint. Erre az ügyfél megvizsgáltatta a kópiákat egy Arbogast nevű pasassal, aki állítólag nagyon érti a dolgát. El is vállalta a melót, egy kicsit körülszaglászott, de olyan kövér, hogy már nem bírja a talpalást, és ki se húzza a lábát az irodájából… akárcsak én, és most már nem is foglalkozik az üggyel.

– De azért beszélhetek vele?

– Miért is ne?

– És mondja, ennek az ügyfélnek neve is van?

– Philip, magának malaca van! Személyesen is megismerkedhet vele, mégpedig most, rögtön.

Újra felkattintotta a kapcsolótábla billentyűjét. – Küldd be Mr. Jeetert, kicsikém.

– Ennek a Gladysnek – kérdeztem – van udvarlója?

– El a kezekkel Gladystől! – ripakodott rám Anna szinte visítva. – Ez a lány legalább évi tizennyolcezer dollárt ér nekem egy válóperben. Aki egy ujjal is hozzáér, Philip Marlowe, az már meg is válthatja a jegyét a krematóriumba.

– Előbb vagy utóbb úgyis megbotlik – mondtam. – És miért ne lehetnék én az, aki elkapja?

Ekkor nyílt az ajtó, és a beszélgetés félbeszakadt.

Amikor bejöttem, nem láttam a pasast az előszobában, vagyis nyilván az egyik irodában várakozott. Látszott rajta, hogy nem nagyon élvezte. Gyors léptekkel jött be a szobába, sietve becsukta maga mögött az ajtót, előkapott a mellényzsebéből egy nyolcszögletű platina zsebórát, és dühösen a számlapjára pillantott. Magas, fakószőke ember volt, fiatalos szabású, hajszálcsíkos flanelöltönyben. A gomblyukában halványpiros rózsabimbót viselt. Szigorú, fagyos arca volt – a szeme alatt kissé táskás, és az ajka kissé duzzadt. Ezüstfejű, elefántcsont sétapálca volt a kezében, hatvanasnak nézett ki, de szerintem legalább egy tízessel több volt. Nem volt nagyon rokonszenves.

– Miss Halsey, huszonhat percig váratott – mondta jeges hangon. – Nekem történetesen nagyon drága az időm. És már nagyon sok pénzt kerestem azzal, hogy nem szoktam elfecsérelni.

– Kedves Mr. Jeeter – mondta Anna nyájasan, vontatott hangon −, mi is éppen azon vagyunk, hogy megtakarítsunk önnek némi pénzt. – Neki sem volt rokonszenves a férfi. – Végtelenül sajnálom, hogy megvárakoztattam, de ön látni kívánta a személyt, akit kiválasztottam a feladatra, és el kellett küldenem érte.

– Szerintem nem a megfelelő típus – mondta Mr. Jeeter. Szinte utálkozva nézett rám. – Én inkább egy úriemberfélére gondoltam…

– Maga nem az a tuskó Jeeter, aki a Dohányföldek főszereplője, ugye? – kérdeztem hirtelen.

Lassan elindult felém a félig ütésre emelt sétapálcával. Úgy nézett rám, mintha szét akarna tépni. – Maga sértegetni merészel engem? – kérdezte felháborodva. – Engem, az én pozíciómban?

– Csak egy perc türelmét… – kezdte Anna.

– Egy percig se maradok itt tovább – mondtam erre én. – Ez az illető arra célzott, hogy én nem vagyok úriember. Lehet, hogy úgy képzeli, hogy az ő pozíciójában, bármi legyen is az, ő megengedheti ezt magának, én viszont, az én pozíciómban, kikérem magamnak az ilyen aljas célozgatást. Még az úrtól sem vagyok hajlandó eltűrni. Feltéve persze, hogy a sértés nem volt szándékos.

Mr. Jeeter kővé dermedt, és villogó szemmel nézett rám. Megint elővette a zsebóráját, és rápillantott. – Huszonnyolc perc – állapította meg. – Bocsánatot kérek. Nem állt szándékomban megsérteni önt.

– Akkor minden rendben van – mondtam. – Mindjárt tudtam, hogy ön nem az a Jeeter.

Ettől majdnem újra begerjedt, de aztán inkább elengedte a füle mellett. Nem volt benne egészen biztos, hogyan értettem.

– Kihasználnám a személyes találkozást, és feltennék néhány kérdést – mondtam. – Hajlandó-e ön némi pénzt az illető hölgy rendelkezésére bocsátani? Mármint a költségei fedezésére.

– Egy centet se – vakkantotta. – Miért tenném?

– Mert így szokás. Tegyük fel, hogy a hölgy feleségül megy az ön fiához. Ebben az esetben milyen jövedelemre számíthat a gyermek?

– Abban a pillanatban havi ezer dollárt folyósít neki az alapítvány, amit az anyja, az én néhai feleségem tett a javára. – Lehajtotta a fejét. – Ami sokkal több a kelleténél egy huszonnyolc éves fiatalembernek.

– Nem tehetünk szemrehányást a hölgynek, amiért próbálkozik – mondtam. – Amilyen időket élünk… És mi van Marty Estellel? Nem lehet szó valami kiegyezésről?

A kesztyűjét gyűrögette. Kezén kidagadtak a kék erek. – Az adósság behajthatatlan. Játékadósság.

Anna fáradtan felsóhajtott, és az asztal üveglapjára pöccintette a cigarettahamut.

– Természetesen – mondtam. – Egy játékkaszinó azonban nem engedheti meg magának, hogy az adósai meglógjanak. Végtére is, ha az ön fia nyert volna, Marty fizetett volna neki.

– Ez engem nem érdekel – mondta a magas, sovány férfi ridegen.

– Értem, de képzelje magát Marty helyébe, aki ott ül a kezében a kötelezvényekkel, melyek ötvenezer dollárról szólnak, de nem érnek egy fillért se. Ön hogyan érezné magát?

Mr. Jeeter ezen kissé elgondolkodott. – Úgy érti, hogy esetleg erőszakhoz folyamodhat? – kérdezte szinte behízelgő hangon.

– Nehéz megjósolni. Marty egy exkluzív mulatóhely tulajdonosa, ahová sok filmes jár. Gondolnia kell a hírnevére. Másrészt van egy másik foglalkozása is, aminek révén sok ismerőse van. Esetleg történhetnek dolgok… messze-messze attól a helytől, ahol Marty éppen tartózkodik. Értse meg, Marty nem egy fürdőszobaszőnyeg. Hanem felkel és jár.

Mr. Jeeter újból a zsebórájára pillantott, és elkomorodott. Dühösen visszatette a mellényzsebébe. – Mindez a maga dolga, nem az enyém – csattant fel. – A kerületi ügyész személyes jó barátom. Ha úgy gondolja, hogy ez az ügy meghaladja az ön képességeit…

– Értem – mondtam. – Ön azonban mégis ide jött, a mi utcánkba. Még ha a kerületi ügyész a mellényzsebében van is… mindjárt a zsebórája mellett.

Feltette a kalapját, felhúzta az egyik kesztyűjét, a sétapálcája hegyével rábökött a cipőtalpa peremére, aztán az ajtóhoz ment, és kinyitotta.

– Eredményeket várok öntől, és ha ön szállít, én fizetek – mondta jeges hangon. -– Mégpedig azonnal. Sőt olykor nagyvonalúan, habár általában nem tartanak nagyvonalú embernek. Azt hiszem, értjük egymást.

Szinte mintha kacsintott volna, amikor elment. Az ajtó hangtalanul becsukódott utána. Elvigyorodtam, és Annára pillantottam.

– Cuki, mi? – mondta. – Jó lenne belőle egy tucat a bárszekrényembe.

Aztán kivasaltam belőle egy húszast… a költségeimre.

2

Az a bizonyos Arbogast, akit én kerestem, John D. Arbogast volt, és a Sunseten volt irodája, nem messze az Ivar sarkától. Egy telefonfülkéből hívtam fel. Még a hangja is kövér volt. Úgy szuszogott, mint aki most nyert meg egy gombócevő versenyt.

– Mr. John D. Arbogast?

– Igen.

– Philip Marlowe vagyok, magánnyomozó. Van egy olyan ügyem, amelyben ön is dolgozott szakértőként. Az ügyfél neve Jeeter.

– Igen, és?

– Felugorhatnék önhöz, hogy váltsunk róla néhány szót… úgy értem, miután megebédeltem?

– Igen, jöjjön csak. – Azzal letette a kagylót. Magamban megállapítottam, hogy valószínűleg nem nagyon beszédes ember.

Megebédeltem, aztán beültem a kocsiba, és kimentem a Sunsetre. A ház az Ivar sarkától keletre állt. Öreg, egyemeletes épület volt, a homlokzata frissen festve. A földszintjén üzletek voltak, meg egy vendéglő. Az emeletre vezető hosszú, magas lépcső mindjárt a ház bejárati ajtaja mögött indult. A lépcső aljában névtáblák sorakoztak a falon. Köztük az is, amelyet kerestem: John D. Arbogast, 212. Felmentem a lépcsőn, és egy széles, egyenes folyosóra értem, mely az utcával párhuzamosan futott. Tőlem jobbra fehér köpenyes férfi állt egy nyitott ajtóban. A homlokán egy kerek tükör volt, melyet kissé hátratolt, és értetlen tekintettel nézett rám. Aztán visszament a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Én a másik irányba indultam el a folyosón. Körülbelül a közepe táján, a Sunsettel ellenkező oldalon, egy ajtón ez állt: JOHN D. ARBOGAST, MAGÁNNYOMOZÓ. IRATOK HITELESSÉGÉNEK VIZSGÁLATA. TESSÉK BELÉPNI. Az ajtó egy kis ablaktalan előszobába nyílt; néhány fotel, képeslapok, két talpas, alumínium hamutartó. Továbbá két állólámpa és egy lámpa a mennyezeten – mind meggyújtva. Az olcsó, de vastag és új szőnyeg túlsó oldalán újabb ajtó, rajta ez a felirat: JOHN D. ARBOGAST. OKIRATOK HITELESSÉGÉNEK VIZSGÁLATA. TILOS A BELÉPÉS.

Amikor a külső ajtón benyitottam, megszólalt egy berregő, és nem is hallgatott el, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót. De nem történt semmi. A várószobában nem volt senki. A belső ajtó zárva maradt. Odamentem az ajtóhoz, és hallgatóztam – de nem hallottam semmit, se beszélgetést, se mást. Bekopogtam. Ezzel se mentem semmire. Aztán megpróbálkoztam az ajtógombbal. Elfordult, mire kinyílt az ajtó, és én beléptem rajta.

A szobának két északra néző ablaka volt, mind a kettő zárva, a függöny félig behúzva. A párkányokon vastagon állt a por. A szobában egy íróasztal meg két iratszekrény, köztük egy egészen közönséges szőnyeg, és a falakon se volt semmi különös. Balra még egy ajtó nyílt, melynek üvegén ez állt: JOHN D. ARBOGAST. LABORATÓRIUM. TILOS A BELÉPÉS.

Biztos voltam benne, hogy ezek után sosem fogom elfelejteni ezt a nevet.

Egy nagyon kicsi szobában találtam magam. Szinte még az íróasztal szélén mozdulatlanul nyugvó kövérkés kéznek is kicsi volt, mely egy vastag ceruzát tartott. Majdnem olyan vastag volt, mint egy ácsceruza. A kézhez egy csukló tartozott, olyan szőrtelen, mint egy tányér, meg egy begombolt mandzsetta, nem épp tiszta, amely egy zakó ujjából bújt elő. A zakóujj folytatása eltűnt az asztal lapja mögött, és a semmibe veszett. Az asztal alig hat láb széles volt, vagyis a mögötte ülő férfi nem lehetett nagyon magas. Onnan, ahol álltam, csak a kabátujjból kibújó kezeket láttam belőle. Halkan visszamentem a kis előszobába, és ráhajtottam a reteszt az ajtóra, hogy kívülről ne lehessen kinyitni, eloltottam mind a három lámpát, és visszamentem az irodába. Megkerültem az íróasztalt.

A férfi tényleg nagyon kövér volt, rettenetesen kövér, sokkal kövérebb, mint Anna Halsey. Az arca – legalábbis amennyit láttam belőle – akkora volt, mint egy futball-labda. A bőre még most is malacrózsaszín. A padlón térdepelt. Nagy, kerek feje az asztal lábnyílása éles belső sarkának dőlt, a bal keze pedig a padlón támaszkodott, egy sárga papírlapon, szétterpesztett ujjakkal – már amennyire kövér ujjait szét tudta terpeszteni. Úgy festett, mintha fel akarna tápászkodni, erről azonban szó sem volt. Csak a háj tömegtől nem tudott eldőlni. Teste rárogyott vaskos combjaira, melyek olyan kövérek voltak, hogy megtartották térdeplő helyzetben. Legalább két-három jól irányzott horogütés kellett volna hozzá, hogy eldőljön. A körülményeket tekintve ez nem volt nagyon méltányos gondolat tőlem, de nekem önkéntelenül is ez jutott róla az eszembe. Megpihentem egy kicsit, hogy letörölgessem a verejtéket a tarkómról, bár aznap nem is volt nagyon meleg.

Ősz, rövidre vágott haja volt, és a tarkóján sűrű redőket vetett a háj. Kicsi lába volt, mint más kövér embereknek is. Fényes, fekete cipőt viselt, mely oldalvást kifordulva hevert a padlón, szépen egymás mellett. Viszolyogtató látvány volt. Sötét ruhában volt, mely megérett már a tisztítóra. Lehajoltam, és belenyomtam az ujjam a vastag tokájába. Kellett hogy legyen ott valahol egy verőér, én azonban hiába kerestem, neki meg már úgyis mindegy volt. Két dagadt térde közt nagy folt sötétlett a szőnyegen, mely nőttön-nőtt.

Melléje térdeltem, és felemeltem virsliujjait a sárga papírlapról. Hideg volt már a keze, de nem nagyon. Az ujjai puhák és kicsit ragacsosak. A papírlap egy jegyzettömbből volt kitépve. Szép lett volna, ha van rajta valami üzenet is, de hát nem volt. Csak bizonytalan, kígyózó vonalak, melyek nem jelentettek semmit – de se szavak, se értelmes jelek, még csak betűk se. Alighanem megpróbált leírni valamit, miután lelőtték – talán még azt is hitte, hogy ír valamit – de már csak valami macskakaparás telt tőle.

Amikor lerogyott, a keze lerántotta a papírlapot, és rátenyerelt a padlón, míg a másik keze még a vastag ceruzát szorongatta. Testével vaskos combjára roskadva halt meg. John D. Arbogast. Okiratok hitelességének vizsgálata. Tilos a belépés. De még mennyire, hogy tilos! Nekem a telefonba még háromszor egymás után is azt mondta, hogy „igen”.

Most meg itt térdel az íróasztalánál.

A zsebkendőmmel letörölgettem az ajtók gombjait, a várószobában eloltottam a lámpákat, a külső ajtón kiakasztottam a zár nyelvét, hogy kívülről is nyitni lehessen az ajtót, végigmentem a folyosón, le a lépcsőn, és ki a házból – aztán el, még a környékről is. Amennyire meg tudtam állapítani, senki sem látott kilépni a házból. Legalábbis, amennyire meg tudtam állapítani.

3

Az El Milano valóban ott volt a Sycamore Avenue északi részén, az 1900-as háztömbben, melyet majdnem egészen elfoglalt. A cirádás előudvartól nem messze tettem le a kocsit, kiszálltam, és elmentem az alagsori garázs bejáratát jelző halványkék neonnyílig. Aztán le a bordázott rámpán a fényes kivilágításban álló csillogó autók közé, a finom hűvösbe. Egy tiszta és rendes, csokoládébarna néger jött elém a kis üvegfalú fülkéjéből, kék mandzsettás, makulátlan overallban. Fekete haja úgy le volt nyalva, mint egy szaxofonosnak.

– Ráér? – kérdeztem.

– Igen is, meg nem is.

– Itt áll a kocsim a ház előtt. Ki kellene takarítani. Van rá öt dollárom.

De ez nem jött be. Ez a néger nem az a fajta néger volt. Egyszerre nagyon tartózkodó lett. – Öt dollárért én ötször is kitakarítom az úr kocsiját. Szabadjon megkérdeznem, hogy talán valami más szolgáltatásra is igényt tetszik tartani?

– Mondja, Miss Huntress kocsija benn van?

Végighordozta a tekintetét a kocsik csillogó során, és egy kanárisárga sportkocsin állapodott meg. A kocsi úgy kirítt a többi közül, mint egy budi az El Milano előtti járdán.

– Igen, uram. Benn van.

– Szeretném, ha megadná nekem a lakosztálya számát, és elárulná, hogyan jutok fel az emeletre anélkül, hogy át kellene mennem a hallon. Magánnyomozó vagyok. – Megmutattam neki a névjegyemet. Szemrevételezte, de nem volt rá nagy hatással.

Olyan finoman elmosolyodott, hogy én olyan finom mosolyt még nem is láttam. – Öt dollár, uram, nagyon szép pénz egy dolgozó embernek. De nem annyi, hogy kockára tegyem érte az állásomat. Azt javaslom az úrnak, hogy tartsa meg az öt dollárt, és használja a szokásos útvonalat.

– Maga nagyon rendes ember. Mi lesz magából, ha felnő… kétágú létra?

– Uram, én már felnőtt vagyok. Betöltöttem a harmincnégyet, boldog házasságban élek, és van két gyerekem. A viszontlátásra, uram – mondta, és azzal sarkon fordult.

– A viszontlátásra – mondtam.

Fölmentem a rámpán, és elindultam a járdán oda, ahová eleve is mennem kellett volna. Tudhattam volna, hogy egy olyan helyen, mint az El Milano, egy ötössel meg egy névjeggyel semmire se megyek.

A néger azóta már alighanem a portát tárcsázta.

Az El Milano hatalmas, csupa stukkó, cirádás, hófehér épület volt, mór stílusban, óriási, kovácsoltvas lámpásokkal az előudvarban és magasra nőtt datolyapálmákkal. A bejárat egy nagy L betű belső sarkában volt, egy széles márványlépcső tetején, melyhez egy mozaikkal kirakott diadalív alatt vezetett át az út.

Ajtónálló nyitotta az ajtót előttem. A hall alig volt kisebb a Yankee-stadionnál. A padlót gumiszivacsra terített halványkék szőnyeg borította. Olyan ruganyos volt, hogy kedvem lett leheveredni és meghempergőzni rajta. Átgázoltam a portáspulthoz, rákönyököltem, és ránéztem a sápadt, sovány portásra, akinek az a fajta vacak kis bajuszkája volt, amely beakad az ember körme alá. Ujjai az arcszőrzetét babrálták, a szeme a vállam fölött a távolba révedt, és egy nagy, öblös cserépkorsót bámult, mely akkora volt, hogy tigrist lehetett volna benne tartani.

– Miss Huntress itthon van?

– Kit jelenthetek be?

– Mr. Marty Estelt.

Ez a trükk se jött be, ahogy a négernél is felsültem. Alighanem rátaposott egy gombra, mert a portáspult végénél kinyílt egy kék-arany ajtó, és egy jól megtermett, kese ember lépett ki rajta, szivarhamuval a mellényén, odakönyökölt a pultra, és ő is a korsót kezdte bámulni szórakozottan, mintha azon töprengene, hogy nem lehetne-e köpőcsészének használni.

A portás megemelte a hangját: – Ön Mr. Marty Estel?

– Ő küldött.

– Az, ugyebár, nem egészen ugyanaz? Önnek mi a neve? Ha szabad kérdeznem.

– Szabadni szabad – feleltem. – Aztán vagy megmondom, vagy nem. Utasítás szerint járok el. Nagyon sajnálom.

Nagyon nem tetszett neki a modorom. Sőt egyáltalában nem nyertem el a tetszését. – Attól tartok, ez esetben nem jelenthetem be önt – mondta hidegen. – Mr. Hawkins, kérem… szeretnék öntől valamit kérdezni.

A kese férfi elfordította a tekintetét a korsóról, és odaslattyogott hozzám a pult mentén. Amikor körülbelül ólmosbotnyi távolságba ért, megállt.

– Tessék, Mr. Gregory – mondta ásítva.

– A franc essen magukba! – mondtam.

Hawkins elvigyorodott. – Jöjjön be velem az irodámba. Meglátjuk, mit tehetünk magáért.

Beléptem utána a kutyaólba, ahonnan előbújt. Éppen elfért benne egy két tenyérnyi íróasztal, két szék, egy köpőcsésze meg egy felhajtott tetejű szivarosdoboz. Hawkins a hátsójával az asztalkának dőlt és barátságosan rám vigyorgott.

– Nem volt valami barátságos. Egyébként én vagyok a házi detektív. Most pedig meséljen.

– Az úgy van, tudja, hogy vannak udvarias napjaim – mondtam −, meg vannak goromba napjaim, amikor olyan vagyok, mint a drótkefe. – Elővettem a levéltárcámat, és megmutattam neki a névjegyemet meg a működési engedélyem fotokópiáját, amit egy kis celluloidtasakban tartottam.

– Maga tehát kolléga – mondta bólintva. – Mindjárt hozzám kellett volna jönnie.

– Persze. Csak azt sem tudtam, hogy maga a világon van. Ezzel a Huntress nevű spinével kellene beszélnem. Ő nem ismer engem, nekem viszont beszédem van vele. Bizalmas dolog.

Tett másfél lépést jobbra, és a szivart áttolta a szája másik sarkába. A szemét a jobb szemöldökömre szegezte.

– Na, és miben mesterkedik itt a kolléga úr? Miért próbálta megkenni a szerecsent a garázsban? Azt is el tudja számolni költségnek?

– Esetleg.

– Nézze, én nem vagyok harapós ember – mondta. – De az a dolgom, hogy megvédjem a lakókat.

– Fogytán van már a szivarja – mondtam, arra a legalább kilencven darabra pillantva, amely a nyitott fedelű dobozban volt. Kivettem egy párat, megszagolgattam a szivarokat, hozzájuk fogtam egy összehajtogatott tízdollárost, és azzal együtt visszatettem a szivarokat a dobozba.

– Maga nagyon jópofa ember – mondta. – Úgy látom, jól ki fogunk jönni egymással. Mit szeretne tőlem?

– Mondja meg a nőnek, hogy Marty Estel küldött. Akkor szóba áll velem.

– Meglesz, ha nekem is leesik valami.

– De nem fog. Nézze, elég fontos emberek a megbízóim. – Már nyúltam, hogy visszavegyem a tízest, de Hawkins félretolta a kezemet. – Jól van, megpróbálom – mondta. Felvette a telefont, és a 814-es lakosztályt kérte, aztán dudorászni kezdett. Olyan volt, mint a tehénkérődzés. Aztán hirtelen előrehajolt, és az arca olyan lett, mint az olvasztott méz. Szinte csöpögött a hangja.

– Miss Huntress? Itt Hawkins, a házi detektív. Hawkins vagyok. Igen… Hawkins. Csak azt akarom mondani, hogy van itt nálam az irodában egy ember, aki azt mondja, hogy üzenetet hozott önnek Mr. Esteltől. Az ön beleegyezése nélkül nem engedhetjük fel, mert nekünk nem akarja megadni a nevét… Igen, Miss Huntress, Hawkins vagyok, a házi detektív. Igen, az illető azt mondja, hogy ön nem ismeri őt személyesen, de szerintem rendben van az illető… oké. Köszönöm, Miss Huntress. Azonnal felküldöm.

Letette a kagylót, és barátságosan rákoppintott az ujjával.

– Na látja… csak egy kis háttérzene kellett hozzá – mondtam.

– Felmehet – mondta álmatagon. Szórakozottan belenyúlt a szivardobozba, és kivette belőle az összehajtogatott tízest. – Micsoda nő! – suttogta maga elé. – Ha csak eszembe jut is, utána ki kell mennem, körüljárni a tömböt. Na, induljunk.

Visszamentünk a hallba, Hawkins odakísért a lifthez, és udvariasan betessékelt.

A csukódó liftajtó mögül még láttam, hogy a bejárat felé indul – alighanem azért, hogy körbejárja a tömböt.

A lift padlóján szőnyeg volt, a fala tükör, és nem lehetett tudni, honnan jön a világítás. Olyan hangtalanul suhant fölfelé, mint a lázmérőben a higany. Egyetlen halk szisszenéssel nyílt az ajtaja, és én kiléptem a mohaszőnyegre, amely a folyosót borította. A 814-es ajtóhoz érve megnyomtam mellette egy apró gombocskát a falon. Bentről egy kis harangjáték hallatszott, és máris nyílt az ajtó.

A nő halványzöld, gyapjú utcai ruhában volt, a fején kacér kis kalap, mely úgy billegett a fülén, mint egy pillangó. Távol ülő szeme volt, s a kettő között kissé elgondolkodhatott az ember. A színe azúrkék volt, a haja sötétvörös, mint egy veszedelmes bozóttűz, mely könnyen elharapózhat. Ahhoz túlságosan is magas volt, hogy helyes kis nőnek lehessen mondani. Vastagon ki volt festve, de csak a megfelelő helyeken, és a szájában tartott cigarettájának legalább háromujjnyi hosszúságú papírszopókája volt. Nem látszott nagyon kemény nőnek, épp csak az a fajta volt, aki nem egykönnyen jön zavarba.

Hidegen végig mért. – Na, szépfiú, mi az üzenet?

– Inkább bemennék – feleltem. – Szívesebben mondanám el ülve.

Közönyösen felkacagott, és én a cigarettája parazsa mellett oldalazva beléptem a hosszú és meglehetősen keskeny szobába, mely tele volt szép régi bútorokkal, széles ablakokkal, súlyos függönyökkel és drága miegyébbel. A kályhaellenző mögött tűz lobogott – egy gázlángra helyezett fahasáb. A barátságos tűz mellett szép, rózsapiros kanapé, az előtt egy selyemperzsa, a másik oldalán meg, kerek zsámolyra állítva, egy üveg skót whisky és jégvödör – egyszóval minden, amitől a férfiember otthon érzi magát.

– Tudja mit? Igyon egy kortyot – mondta a nő. – Szerintem maga csak pohárral a kézben tud beszélni.

Leültem, és nyakon ragadtam a whiskyt. A nő velem szemközt, egy mély fotelben foglalt helyet, és keresztbe tette a lábát. Erről nekem mindjárt Hawkins jutott az eszembe, amint a köröket rója a háztömb körül. Kezdtem együtt érezni vele.

– Magát tehát Marty Estel küldte – mondta a nő, visszautasítva a kínálásomat.

– Még nem volt hozzá szerencsém.

– Volt egy ilyen érzésem. Mondja, szépfiú, akkor mi a maga bulija? Marty nagy érdeklődéssel fogja hallgatni, hogy maga az ő nevével dobálózik.

– Reszketek, mint a nyárfalevél. Miért engedett fel?

– Kíváncsiságból. Fel vagyok készülve a magafajta látogatókra. Nem vagyok ijedős. Maga olyan nyomozóféle, igaz?

Rágyújtottam egy cigarettára, és bólintottam.

– Magánnyomozó vagyok. Lenne egy ajánlatom az ön számára.

– Tegye meg – mondta ásítva.

– Mennyiért lenne hajlandó leszállni az ifjú Jeeterről?

Megint ásított. – Annyira nem érdekel az ajánlata, hogy azt én el se tudom mondani magának.

– Ne ijesztgessen, hölgyem. Arra kértem, mondja meg őszintén, hogy mennyit kér. Vagy ez talán sértés?

Elmosolyodott. Szép mosolya volt. És szép fogai. – Én rosszlány vagyok – mondta. – Nekem kérnem se kell. Odahozzák nekem masnival átkötve.

– Az öreg nagyon fafejű. És azt mondják, elég nagy habot tud kavarni.

– Hadd kavarjon.

Bólintottam, és ittam egy kortyot. Nagyon jó whisky volt. Mondhatnám, tökéletes. – Ő úgy képzeli, hogy kegyed nem kap egy vasat se. Ellenben majd jól befeketítjük. És akkor majd megnézheti magát. Nekem más elképzeléseim vannak.

– Viszont neki dolgozik. Igaz?

– Vicces, nem? Biztos vagyok benne, hogy van jó megoldás, csak egyelőre még sejtelmem sincs róla, hogy mi volna az. De mégis, mennyit lenne hajlandó elfogadni… ha egyáltalán…

– Legyen, mondjuk, ötven grand.

– Ötven grand kegyednek, és másik ötven Martynak?

Felnevetett. – Ha maga ismerné Martyt, tudhatná, hogy nem szereti, ha valaki beleártja magát a dolgaiba. Nem, barátom, én csak magamról beszéltem.

Megint keresztbe tette a lábát – csak ezúttal lábat cserélt. Én meg még egy jégkockát pottyantottam a poharamba.

– Én ötszázra gondoltam – mondtam.

– Ötszáz micsodára? – kérdezte, kissé értetlenül.

– Dollárra… nem is Rolls Royce-ra.

Nagyot nevetett. – Maga nagyon tréfás ember. Most ki kellene dobnom, de tetszik az a szép, barna szeme. Meleg, barna szemek… aranyos pettyekkel.

– Fölöslegesen strapálja magát. Nekem egy büdös vasam sincs.

Elmosolyodott, és új cigarettát vett a szájába. Odaléptem hozzá, hogy tüzet adjak. Felnézett, és a szemembe nézett. Kis szikrák gyúltak a szemében.

– Na látja… máris megérte.

– Én meg már értem, hogy miért azt a dagi fiút bízta meg – őt biztosan nem tudná táncba vinni.

– Ki bízott meg, és milyen dagi fiút?

– Az öreg Jeeter megbízást adott egy Arbogast nevű nagyon kövér embernek. Előttem ő dolgozott az ügyön. Maga nem is tudott róla? Mellesleg ma délután kinyírták a pasast.

Csak úgy odavetettem, mintegy mellékesen, a nagyobb hatás kedvéért, a nőnek azonban arcizma sem rezdült. Ugyanolyan kihívóan somolygott, és ugyanolyan szemmel nézett rám, mint addig. Csak mintha egy pillanatra elakadt volna a lélegzete.

– Van nekem ehhez valami közöm? – kérdezte csendesen.

– Nem tudom. Ahogy azt sem tudom, hogy ki ölte meg. Az irodájában ölték meg, déltájt, vagy egy kicsit később. Lehet, hogy a dolognak semmi köze a Jeeter-ügyhöz. Mindenesetre eléggé egybevágnak a dolgok… alighogy megkaptam a megbízást, és mielőtt még beszélhettem volna a pasassal.

A nő bólintott. – Értem. És maga persze azt gondolja, hogy Marty keze van a dologban. Természetesen értesítette már a rendőrséget.

– Természetesen nem.

– Milyen megértő lett egyszerre.

– Hát, igen. De azt javaslom, mindenekelőtt állapodjunk meg az árban. Ne akarjon túl sokat kapni, mert lehet, hogy engem is megnyúznak majd a zsaruk, de az semmi se lesz ahhoz képest, amit Marty Estel kap, meg magácska, ha a fülükbe jut az ügy… mármint, ha a fülükbe jut.

– Lám-lám! Egy kis zsarolás – mondta a nő jeges hangon. – Legalábbis én azt hiszem, ezt hívják zsarolásnak. Vigyázzon, szépfiú, nehogy túlfeszítse a húrt. Mellesleg, bemutatkozott már?

– Philip Marlowe vagyok.

– Akkor most jól figyeljen, kedves Philip. Én valamikor benne voltam a Társasági Almanachban is. Nagyon jó családból származom. Az apámat az öreg Jeeter kergette csődbe… persze szigorúan törvényes eszközökkel, ahogy az ilyen gazemberek csinálni szokták… de a lényeg az, hogy tönkretette, és az apám öngyilkos lett, aztán meghalt az anyám is, és rám maradt a kishúgom, aki keleten van egy nevelőintézetben, és nem vagyok nagyon válogatós az eszközökben, hogy előteremtsem az iskoláztatása költségeit. És egy szép napon talán még az öreg Jeeterrel is rendezem majd a számlámat… még ha ehhez hozzá is kell mennem feleségül a fiához.

– Csak a nevelt fia. Fogadott gyerek – mondtam. – Nem vérrokon.

– Nem baj. Azért neki éppúgy fog fájni. Még egy-két év, és ennek a gyereknek rengeteg dohánya lesz. Azt hiszem, rosszabbul is járhatnék… még ha egy kicsit többet iszik is a kelleténél.

– Biztosan másképp beszélne, ha ő is hallaná.

– Gondolja? Forduljon csak hátra, zsarukám. Ki kellett volna vennie a füldugóját.

Felugrottam, és megfordultam. A fiatalember körülbelül két lépésre állt tőlem. Valami oldalajtón jöhetett be, és a szőnyegen lopózott oda, mialatt én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy nagyokat mondjak. Nagydarab, szőke fiú volt, sportzakóban, s a nyitott ingnyakában selyemsálat viselt. Vörös volt a képe, a szeme gyanúsan csillogott, és már kissé keresztbe állt. Elég részeg volt, ahhoz képest, hogy még messze volt az este.

– Tűnés innen, amíg ki nem töröm a nyakad – vicsorgott rám. – Mindent hallottam. De Harriet azt mond rólam, amit akar. Én nem bánom. Takarodj innen, mert akkorát kapsz, hogy kipotyognak a fogaid.

Mögöttem a nő nagyot nevetett. De nekem ettől nem lett jobb a kedvem. Tettem egy lépést a nagy, szőke gyerek felé. Hunyorogva nézett rám. Amilyen nagy mélák volt, olyan könnyen leütöttem.

– Ne hagyd magad, bébi – mondta a nő a hátam mögött, jéghideg hangon. – Szeretem nézni, amikor az ilyen nagypofájú barmok hason csúszva vinnyognak.

Gúnyosan hátrapillantottam rá. Ez hiba volt. Akármilyen részeg volt is a gyerek, azért egy közfalat még el tudott találni az öklével – főleg, ha az a fal nem ugrott félre. Éppen akkor ütött meg, amikor oldalt fordítottam a fejemet. Ilyenkor különösen fájdalmas, és a gyerek nagyon nagyot ütött. Az állkapcsom végét találta el.

Oldalt tántorodtam, és terpeszbe akartam állni, de megcsúsztam a selyemperzsán. Orra buktam, és bevertem a fejem valami bútordarabba, ami keményebb volt, mint a fejem.

Egy pillanatra még homályosan láttam a vérmes ábrázatát, ahogy diadalmasan és gúnyosan levigyorgott rám. Azt hiszem, még akkor is sajnáltam egy kicsit.

Aztán rám borult a sötétség, és elveszítettem az eszméletemet.

4

Arra tértem magamhoz, hogy az ablakon besütő napsugár éppen a szemembe tűz. Hátul nagyon fájt a fejem, és mintha egy kicsit ragacsos lett volna a hajam. Négykézlábra álltam, és lassan, óvatosan megindultam, mint egy macska, ha ismeretlen lakásban találja magát. Feltérdeltem, és elvettem az üveg whiskyt a kanapé végében álló kerek zsámolyról. Valami csoda folytán nem löktem fel estemben. A fejemet az egyik fotel oroszlánmancsforma lábába vertem be. Sokkal jobban fájt, mint az ifjú Jeeter jobbosa. Sajgott az állkapcsom is, de azért nem annyira, hogy a naplómban is megemlékezzem róla.

Feltápászkodtam, meghúztam a whiskysüveget, aztán körül néztem. Nem sok látnivalót találtam. A szoba üres volt. Csupa csönd és parfümillat – valami drága parfüm halványuló emléke lebegett a bútorok közt. Az a fajta parfüm volt, amely fel se tűnik az embernek, mígnem szinte már el is enyészik az illata. Olyan, mint az utolsó őszi falevél az ágon. Újra megtapogattam a fejemet, rányomkodtam a zsebkendőmet a ragacsos foltra. Megállapítottam, hogy emiatt nem érdemes nagy lármát csapni, és inkább ittam még egy korty whiskyt.

Leültem, a térdemre támasztottam a whiskysüveget, és hallgattam a forgalom beszűrödő zaját. Szép szoba, állapítottam meg, Miss Harriet Huntress pedig nagyon helyes lány. Van egypár rossz tulajdonsága, de hát kinek nincs? Az ilyen apróságok említésre se méltók. Meghúztam az üveget. A whisky szintje jelentősen alább szállt. Nagyon jó whisky volt. Olyan olajosan sima, hogy az ember szinte észre se vette, úgy csúszott le a torkán. Nem úgy, mint némelyik kerítésszaggató, amelyik a manduláját is leégeti az embernek. Ittam még egy kortyot. Közben a fejem is rendbejött már. Kezdtem jól érezni magam. Kedvem lett volna elénekelni a Bajazzók prológját. Igen, határozottan helyes lány. És nagyon jól teszi, ha gondoskodik magáról, és saját maga fizeti a lakbérét. Drukkolni fogok neki. Nagyon derék lány. Újra visszatértem a whiskyjéhez.

Az üveg még mindig félig volt. Meglötyögtettem, és óvatosan becsúsztattam a felöltőm zsebébe, feltettem a kalapomat valahová a fejem búbjára, és távoztam. Sikerült eljutnom a lifthez, úgy, hogy még a falnak se ütköztem neki. Alászálltam a földszintre, és kiléptem a hallba.

Hawkins, a házi detektív ott könyökölt a portáspult végében, és azt a nagy cserépkorsót bámulta mereven. A pult mögött most is az előbbi portás húzkodta a bajuszkáját. Rámosolyogtam. Visszamosolygott. Hawkins is rám mosolygott. Én meg visszamosolyogtam rá. Láthatólag mindenki remekül érezte magát.

Elsőre sikerült eltalálnom a főbejáratot, adtam egy kis aprót az ajtónállónak, és lelebegtem a lépcsőn, aztán végig a járdán, a kocsimig. Sebesen közeledett a hirtelen leszálló kaliforniai alkony. Szép este volt. A Vénusz olyan fényesen világított a nyugati égen, mint egy utcai lámpa, olyan tündökletes volt, mint maga az élet, mint Miss Huntress szeme, s olyan szívderítő, mint egy üveg whisky. Erről az eszembe jutott az üveg. Elővettem a zsebemből a szögletes üveget, diszkréten meghúztam, aztán visszadugaszoltam, és begyömöszöltem a zsebembe. Még mindig volt benne annyi, hogy kitartson hazáig.

Öt piroson hajtottam át, de szerencsém volt, és senki sem állított meg. Sikerült többé-kevésbé a házkapu előtt beállnom, és nagyjából a járdaszélnél. Felmentem a lifttel az emeletre, egy kis üggyel-bajjal kinyitottam a lakásajtót, és még az ajtó előtt állva újra megkínáltam magam az üvegből. Aztán kihúztam a zárból a kulcsot, beléptem a lakásomba, és megkerestem a villanykapcsolót. Mielőtt még további fáradalmaknak is kitettem volna magam, ittam még egy kicsit az orvosságból. Ezután a konyha felé vettem az irányt, jégkockáért és gyömbérsörért, hogy keverjek magamnak egy rendes koktélt.

Már amikor beléptem, valami furcsa szagot éreztem a lakásban – de nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Olyan patikaszag volt. El sem tudtam képzelni, hogy mitől, és amikor elmentem otthonról, még nyoma sem volt. Mindenesetre sokkal jobban éreztem magam, semhogy ilyen apróságon fennakadjak. Elindultam a konyha felé.

Körülbelül félúton jártam, amikor elém toppantak. Ketten voltak, és a felhajtható ágy melletti gardróbszobából jöttek elő – és pisztoly volt a kezükben. A magasabbik szélesen vigyorgott. Mélyen a szemébe volt húzva a kalapja, és éles baltaarca volt, mely olyan hegyes csúcsban végződött, mint a káró ász alsó fele. Sötét, nedvesen csillogó szeme volt, és olyan vértelen orra, hogy akár viaszból is lehetett volna. Hosszú csövű Coltja volt, melyről lereszelte a célzógömböt. Nyilván azt gondolta magáról, hogy anélkül is célba talál.

A másik egy kis kotorékeb volt, vörös sörte hajjal. Neki nem volt kalapja, viszont vizenyős szemmel, üres tekintettel nézett a világba. Nagy lapátfüle volt, és viszonylag kicsi lába. Piszkos fehér teniszcipőt viselt. Akkora pisztolya volt, hogy az ember azt hitte volna, meg se tudja emelni. De meg tudta. Nyitott szájjal szedte a levegőt – zihálva, és közben hullámokban dőlt belőle az a szag, amit a beléptemkor éreztem. Mentolszaga volt a lélegzetének.

– Fel a kezekkel, te rohadék! – mondta.

Feltettem a kezem. Mi mást tehettem volna?

A kicsi odajött hozzám, egyszer megkerült, aztán oldalról mellém lépett. – Na, most mondd azt, hogy ezt úgyse fogjuk megúszni.

– Úgyse fogjátok megúszni – mondtam.

A magas szótlanul vigyorgott tovább, és az a hosszú orra továbbra is olyan volt, mintha viaszból lenne. A kicsi megvetően odaköpött a szőnyegemre. – Pfuj! – Odalépett elém, és gúnyosan mosolyogva az állam felé csapott a mordályával.

Elhajoltam az ütés elől. Hasonló körülmények között máskor egy ilyen ütés nekem meg se kottyan, és szó nélkül tudomásul veszem. Most azonban széles jókedvemben voltam. Úgy éreztem, bajnoki formában vagyok. Sorra vettem a két ürgét. A kicsit torkon ragadtam, és keményen odarántottam a megfeszített hasizmomra, miközben a másik kezemmel kiütöttem a kezéből a pisztolyt. Könnyen ment. Rendes gyerek volt, csak a lehelete bűzlött. Elcsordult a nyála, és vadul átkozódott.

A magas csak állt, és tovább vigyorgott, de nem lőtt. Meg se moccant. Úgy láttam, kicsit aggodalmasan néz rám, de nem volt érkezésem, hogy ezzel foglalkozzam. Leguggoltam a kis seggdugasz mögé, fél kézzel a nyakát szorongatva, magam elé tartottam, és fölkaptam a földről a pisztolyát. Ez hiba volt. A magamét kellett volna elővennem.

Ellöktem magamtól, a kis ürge nekipenderedett egy széknek, és lehuppant a padlóra. Mérgében rugdosni kezdte a széket. A magas meg hangosán felröhögött.

– Nincs is benne ütőszeg – mondta.

– Ide hallgasson – mondtam neki komolyan. – Én most nagyon be vagyok szíva, úgyhogy hajlandó vagyok bárhova elmenni magukkal, hogy lerendezzük a dolgokat. De ne fecséreljék tovább az időmet. Ki vele, mit akarnak tőlem?

– Mondtam már, hogy nincs benne ütőszeg – mondta a hegyes orrú. – Nézze meg, ha nem hiszi. Sose engedem el a Cidrit otthonról töltött fegyverrel. Nagyon hebehurgya. Maga mindenesetre nagyon ügyesen leszerelte, azt meg kell hagyni.

Cidri felült a szőnyegen, megint jó nagyot köpött, aztán elnevette magát. A földnek fordítottam az automata csövét, és meghúztam a ravaszt. Száraz kattanás volt a válasz, de a súlyából éreztem, hogy töltve van.

– Nem akarjuk mi bántani magát – mondta a hosszú orrú. – Egyelőre. Talán majd legközelebb. Ki tudja? Lehet, hogy maga az a fajta, aki ért a szóból. Az üzenet úgy szól, hogy kopjon le a kis Jeeterről. Világos?

– Nem.

– Nem akar lekopni róla?

– Nem, csak nem világos, hogy mit akar. Ki az a kis Jeeter?

A hosszú orrúnak nem tetszett a válaszom. Szelíden megfenyegetett a hosszú csövű 22-essel. – Ajánlom, frissítse fel a memóriáját, és én mellesleg egy jobb zárat is felszereltetnék a maga helyében. Ezt a mostanit gyerekjáték volt kinyitni. Cidrinek csak rá kellett fújni.

– Nem vagyok meglepve – mondtam.

– Tessék visszaadni a stukkeremet – vakkantotta Cidri. Időközben felkelt a padlóról, de ezúttal a társát nyaggatta. Rólam leszállt.

– Hagyjál már békén, te hülye – szólt rá a magas. – Csak egy üzenetet hoztunk az úrnak. Nem akarjuk kinyírni. Legalábbis most nem.

– Azt csak te mondod! – mordult fel a kis ember, és megpróbálta kikapni a 22-est a hosszú orrú kezéből. A hosszú orrú könnyedén oldalt penderítette, de én a kis közjáték alatt gyorsan áttettem a nagy automatát a bal kezembe, és előrántottam a Lugeremet. Ráfogtam a hosszú orrúra, hogy lássa. Bólintott, hogy látja, de nem tett rá különösebb hatást.

– Szegénynek nincsenek szülei – mondta szomorúan. – Árva gyerek. Hozzám csapódott, én meg eltűröm, hogy itt futkározzon körülöttem. Ne is törődjön vele, hacsak meg nem harapja magát. Mi akkor most már megyünk is. Érti az üzenetet, ugye? Kopjon le a kis Jeeterről.

– Ez itt egy Luger, amit a kezemben tartok – mondtam. – Ki az a kis Jeeter? És mi lenne, ha meghívnánk a zsarukat is a vendégségbe, amíg még az urak itt időznek nálam?

A hosszú orrú fáradtan elmosolyodott. – Nézze, mister, én azért járok ezzel a kisöbűvel, mert nagyon jól lövök. Ha azt gondolja, hogy maga gyorsabb nálam, tegyünk egy próbát.

– Oké – mondtam. – Ismer maga egy Arbogast nevű embert?

– Annyi embert ismerek – mondta ismét fáradtan elmosolyodva. – Talán igen, talán nem. A viszontlátásra, haver. És legyen jó fiú.

Odaballagott az ajtóhoz, kissé oldalvást lépkedve, hogy végig szemmel tarthasson, aminthogy én is szemmel tartottam őt. A kérdés úgy szólt, melyikünk lő előbb és pontosabban, vagy hogy érdemes-e nekem egyáltalán lőni, illetve, hogy képes vagyok-e bármit is eltalálni annyi finom whiskyvel a gyomromban. Egyszóval, hagytam elmenni. Tulajdonképpen egyáltalán nem nézett ki gyilkosnak, de az is lehet, hogy tévedtem.

Mialatt a helyzeten töprengtem, a kis seggdugasz hirtelen megint rám vetette magát. Kikapta a bal kezemből a nagy automatát, aztán odaugrott az ajtóhoz, megint odaköpött a szőnyegemre, és kisurrant az ajtón. A hosszú orrú kihátrált utána – hosszú pengearc, fehér orr, hegyes áll, unott arckifejezés. Azt hiszem, nem fogom elfelejteni ezt az arcot.

Puhán behúzta maga mögött az ajtót, én meg csak álltam, mint a hülye, és néztem a pisztollyal a kezemben. Hallottam, ahogy a lift megállt az emeleten, aztán, hogy lemegy és megáll a földszinten. Én meg még mindig ott álltam kukán. Nem valószínű, hogy Marty Estel béreljen fel két ilyen bohócot, hogy ráijesszen az ügyfeleire. Törtem a fejemet, de nem jutott az eszembe semmi. Csak a maradék fél üveg whisky. Fogtam a palackot, és elvonultam vele, hogy megtanácskozzam magammal a dolgot.

Másfél órával később újra remekül éreztem magam, de semmivel se lettem okosabb. Viszont nagyon elálmosodtam.

A telefon csöngetésére riadtam. A fotelben nyomott el az álom, ami nagy hiba volt, mert amikor felébredtem, a szám mintha tele lett volna vattával, hasogatott a fejem, sebes volt a fejem és az állkapcsom, és bár egyik zúzódás sem volt nagyobb, mint egy vadalma, azért éppen eléggé fájt mind a kettő. Pocsékul voltam. Úgy éreztem magam, mint egy amputált láb.

Odatámolyogtam a telefonhoz, lerogytam egy székre, és felvettem a kagylót. A férfihang olyan volt, mint egy jégcsap.

– Mr. Marlowe? Itt Jeeter beszél. Ma délelőtt találkoztunk. Sajnálom, ha kicsit kimért voltam önnel.

– Én se vagyok éppen jó kedvemben. A kedves fia jól állon vágott. Mármint a mostohafia vagy a fogadott fia… vagy ki is a fiatalember tulajdonképpen.

– A mostohafiam, és egyszersmind a fogadott fiam is. Valóban megütötte önt? – Bizonyos érdeklődést hallottam ki a hangjából. – És hol találkozott vele?

– Miss Huntress lakásán.

– Értem. – Egyszeriben megenyhült a hangja. Olvadozni kezdett a jégcsap. – Nagyon érdekes. És Miss Huntress mit szólt hozzá?

– Nagyon tetszett neki. Még biztatta is.

– Értem. És a fiam miért ütötte meg önt?

– Ott volt elbújva a lakásban, és részben kihallgatta a beszélgetésünket Miss Huntresszel. Kissé felbosszantotta, amit hallott.

– Értem. Arra gondoltam, hogy talán felajánlhatnánk a kisasszonynak egy méltányos összeget… persze csak egy szerényebb összeget… az együttműködés fejében. Amennyiben hajlandó vállalni, hogy együttműködik.

– Ötvenezer grand az ára.

– Attól tartok, hogy nem…

– Ne bosszantson, kérem – mondtam felfortyanva. – Ennyi az ára. Ötvenezer dollár, és pont. Én ötszázat ajánlottam neki… de csak a vicc kedvéért.

– Úgy veszem észre, hogy ön nem a kellő komolysággal kezeli ezt a kérdést – mondta nemkülönben dühösen. – Egyáltalában nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, és nem is vagyok hajlandó tudomásul venni.

Nagyot ásítottam. A legkevésbé sem érdekelt, hogy mit hajlandó tudomásul venni, és mit nem. – Nézze, Mr. Jeeter, attól, hogy én szeretek elhülyéskedni a nőkkel, még nagyon is komolyan veszem a dolgomat. És az a helyzet, hogy ez a munka elég furcsán alakul. Az előbb betört hozzám két fegyveres alak, és felszólított, hogy szálljak le a Jeeter-ügyről. Én pedig nem értem, hogy miért kell így eldurvulni a dolognak.

– Egek ura! – Úgy tűnt, őszintén meg van döbbenve. – Azt hiszem, a legjobb lenne, ha most mindjárt átjönne hozzám, hogy megbeszéljük a helyzetet. Elküldöm önért a kocsimat. Tud rögtön indulni?

– Igen. De inkább a saját kocsimmal mennék…

– Nem-nem. Elküldöm önért a sofőrömet. George-nak hívják, és tökéletesen megbízhat benne. Körülbelül húsz perc múlva ott lesz.

– Oké – mondtam. – Akkor még épp van annyi időm, hogy megigyam a vacsorámat. Mondja meg neki, hogy a Kenmore sarkán álljon meg, orral a Franklin felé. – Azzal letettem a kagylót.

Lezuhanyoztam, a hideg és a forró vizet váltogatva, aztán fehérneműt váltottam, tiszta inget vettem, és mindjárt úriembernek éreztem magam. Megittam két-három pohárral – bár a változatosság kedvéért ezúttal csak két-három kupicával −, aztán felvettem egy könnyű felöltőt, és lementem az utcára.

A kocsi már várt rám. Messziről kirítt a kis mellékutcában. Olyan volt, mint egy kivilágított óceánjáró. Akkora lámpái voltak, mint egy fényszóró, s két sárga ködlámpája a sárhányón, meg ráadásul még néhány oldallámpája, melyek semmivel sem voltak kisebbek, mint más autón a reflektor. Amikor odaértem melléje, egy férfi lépett ki az árnyékból, kecses csuklómozdulattal a háta mögé dobva a cigarettáját. Magas, széles vállú, sötét képű alak volt, nyakig begombolt oroszos zubbonyban, vállon átvetett kardszíjjal, fényes lábszárvédővel, és olyan sonkanadrágban, mint egy brit vezérkari tiszt.

– Mr. Marlowe? – Kesztyűs mutatóujjával megpöccintette a tányérsapkája ellenzőjét.

– Igen – mondtam. – Pihenj. Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az öreg Jeeter kocsija?

– Az egyik – felelte hűvösen.

Kinyitotta a hátsó ajtót, én beszálltam, belesüppedtem a párnázott ülésbe, mialatt George beült a kormányhoz és elindította a hatalmas kocsit. Elkanyarodott a járdaszéltől, és befordult a sarkon, miközben annyit se hallottam, mint amikor az ember becsúsztat egy bankjegyet a pénztárcájába. Nyugat felé tartottunk. Úgy éreztem, mintha csak a nagy autófolyammal sodródnánk, valójában azonban minden kocsit megelőztünk. Átsuhantunk Hollywood szívén, pontosabban a nyugati szélén, lekanyarodtunk a Sunsetre, végighajtottunk a csillogó-villogó neonfények közt, majd ott, ahol a sugárút közepén elkezdődik a lovaglóút, befordultunk Beverly Hills hűvös csöndjébe.

Egyetlen iramodással magunk mögött hagytuk Beverly Hillst, és a hegyek lábánál megindultunk fölfelé, láttuk magunk alatt az egyetemi épületek távoli fényeit, majd elkanyarodtunk észak felé, Bel-Airbe. Rácsos kapujú magas kőfalakkal szegélyezett, járda nélküli, keskeny utcákban kanyarogtunk. A kertekben rejtőző kastélyok fényei diszkréten hunyorogtak a leszálló alkonyban. Egy levél se rezdült. A kerekek halk surrogásán kívül csak a teljes csönd hallatszott. Amikor ismét balra fordultunk egy utcán, a sarkon megpillantottam az utcanévtáblát: Calvello Drive. Körülbelül az utca közepén jártunk, amikor George finoman balra kanyarodott, hogy behajtsunk egy széles, kétszárnyú, kovácsoltvas kapun. Ekkor azonban történt valami.

Hirtelen két autólámpa világított ránk a kertből, hangos tülkölés hallatszott, és felbőgött egy motor. Egy autó robogott felénk. George egy csuklómozdulattal egyenesbe fordította a kocsit, fékezett, és a jobb kezéről lerántotta a kesztyűjét. Mindezt egyetlen mozdulattal.

A kocsi jobbra-balra kacsázva, de egyre csak felénk tartott. – Valami részeg hülye – mondta George, félig hátrafordulva az ülésben.

Lehet, hogy tényleg valami részeg ember ült a kocsiban. Az emberek bárhol képesek leinni magukat. Lehet, hogy tényleg valami részeg hülye volt az. Én mindenesetre lecsúsztam a kocsi padlójára, előkaptam a hónom alól a Lugert, és már nyúltam is, hogy kinyissam az ajtót. Résnyire nyitottam, és kilestem az ablak alján. A felénk robogó kocsi reflektora épp a szemembe világított, mire lebuktam, és csak akkor bújtam ki újra, amikor a fénykéve már átsöpört rajtunk.

A másik kocsi csikorogva fékezett. Kiugrott belőle egy pisztollyal hadonászva ordibáló alak. Mindjárt felismertem a hangot.

– Fel a kezekkel! – üvöltött ránk Cidri.

George a bal kezét a kormánykerékre tette, én meg kissé szélesebbre nyitottam az ajtómat. A kis ember föl-le pattogott előttünk az utcán, és a torkaszakadtából üvöltözött. Közben a kis fekete kocsiból, amelyből kiugrott, semmi hang nem hallatszott, csak a motor zúgása.

– Rablótámadás! – visította fejhangon. – Kiszállás, és sorba állni, a kurva anyátokat!

Kirúgtam az ajtót, és a combomhoz szorított Lugerrel ki akartam szállni, amikor a kis seggdugasz rám üvöltött:

– Ez kell neked?

A padlóra vetettem magam. A kezében felugatott a pisztoly – és láng csapott ki a csövén. Úgy látszik, mégiscsak kapott valakitől egy ütőszeget hozzá. Üvegszilánkok hullottak a fejemre. Ugyanebben a pillanatban a szemem sarkából észrevettem – pedig okosabb lett volna, ha semerre se nézek még a szemem sarkából se –, hogy George tesz egy gyors, finom kis mozdulatot, de csak mint amikor megrebben a pillangó szárnya. Felemeltem a Lugert, és már éppen meg akartam húzni a ravaszt, amikor egy lövés dörrent a fülem mellett. George volt az.

Megdermedt az ujjam a ravaszon. Rám már nem volt semmi szükség.

A fekete kocsi hirtelen megugrott, és őrült iramban elszáguldott a lejtős úton. Már messze járt, amikor a kis ember még ott tántorgott az úttest közepén a kerítés kőfaláról visszaverődő fényben.

Valami sötét folt volt az arcán, mely egyre jobban szétterült rajta. A pisztolya kiesett a kezéből. Ekkor megroggyant a térde, oldalt dőlt, és arrébb hengeredett, aztán egyszer csak nem mozdult többet.

– Eh! – mondta George, és megszagolgatta a revolvere csövét.

– Szép lövés! – mondtam én, és kiszálltam a kocsiból. Megálltam, és elnéztem a kis embert – olyan volt, mint egy rongykupac. Piszkos fehér teniszcipője kivirított a rongyok közül az autó reflektorának éles fényében.

George is kiszállt, és megállt mellettem. – Miért pont én?

– Én már nem is lőttem – mondtam. – Csak néztem szájtátva azt a szédületes csuklómozdulatot, amivel maga előrántotta a fegyvert. Olyan volt, mint egy ostorcsapás.

– Köszönöm. Természetesen Mr. Geraldot akarták elkapni. Ilyenkor szoktam hazahozni a klubból. Általában jól beszíva, az elvesztett bridzspartik után.

– Oltson már el egypár reflektort – dörmögtem –, és gyorsan lépjünk le innen.

– Itt lakunk szemközt, az utca túloldalán – mondta George olyan közönyös hangon, mintha csak egy csikket taposott volna el, és nem egy embert.

– Azt javaslom, Jeeteréket hagyjuk ki ebből… ha kedves az állása. Ezt jobb, ha tőlem tudja. Most visszamegyünk a lakásomra, és elölről kezdjük az egészet.

– Értem – mondta kurtán, és gyorsan beugrott a volánhoz. Kikapcsolta a ködlámpákat meg az oldallámpákat, én pedig melléje szálltam be, az első ülésre.

Hegynek felfelé indultunk el, aztán át a hegygerincen. Hátrapillantottam a betört ablakra. A leghátsó kis ablak volt az, mely ezek szerint nem lehetett golyóálló. Egy tenyérnyi darab hiányzott belőle. Nem lesz nagy ügy kicserélni, ha majd egyszer sort kerítenek rá, és tárgyi bizonyítéknak is jó lesz. Nem gondoltam, hogy ilyesmire szükség lenne, de sosem lehet tudni.

Fenn, a gerincen egy hatalmas limuzin jött szembe az úton. Lefelé tartott, a völgybe. Égett benne a belső világítás, és ahogy elsuhant mellettünk, mint egy kivilágított vitrin, egy idősebb házaspárt láttam. Olyan mereven ültek egymás mellett, mint egy királyi pár, amikor a díszőrség tisztelgését fogadja. A férfi frakkban volt, a nyakában fehér selyemsál, a kezében összelapítható cilinder. A felesége szőrmekabátba és gyémántokba öltözve ült mellette.

George közönyös képpel elhajtott mellettük, aztán gázt adott, és éles kanyart véve, befordultunk egy sötét mellékutcába. – Ma este sok finom vacsorának lőttek – jegyezte meg vontatott hangon. – És lefogadom, hogy senki se fogja bejelenteni a rendőrségnek.

– Az könnyen meglehet. Akkor most menjünk haza hozzám, és igyunk valamit – mondtam.

– Az a helyzet, hogy nem nagyon szeretek embert ölni.

5

Letelepedtünk Miss Harriet Huntress whiskyjével a poharunkban, és a pohár pereme fölött méregettük egymást. George, a tányérsapkája nélkül, egész jóképű fiú volt. Hullámos, sötétbarna haját a fejére simítva hordta, és csillogóan fehér, makulátlanul tiszta foga volt. Elgondolkozva szopogatta a whiskyjét, és közben kicsiket szippantott a cigarettájából. Eleven fekete szemében hideg fények csillogtak.

– Yale? – kérdeztem.

– Dartmouth, ha már annyira érdekli.

– Engem minden érdekel. Mit ér manapság egy egyetemi diploma?

– Napi háromszori étkezést, meg egy egyenruhát.

– Mondja, miféle ember az ifjú Jeeter?

– Nagydarab, szőke mélák. Szeret verekedni, tűrhetően golfozik, azt képzeli, döglenek utána a nők, sokat iszik, de egyelőre még nem szokott a szőnyegre hányni.

– És milyen ember az öreg?

– Olyan, aki képes tíz cent borravalót adni… hacsak épp nincs nála ötcentes.

– Ccö-ccö. Vigyázzon, George, a gazdájáról beszél.

George elvigyorodott. – Olyan fukar, hogy már abba is belebetegszik, ha csak a kezét veszi elő a zsebéből. Én mindig vállalom a kockázatot. Biztosan azért is vagyok csak sofőr. Jó ez a whisky.

Mindkettőnknek töltöttem még egy pohárral, és ezzel ki is ürült a palack. Visszaültem a székemre.

– Szóval, azt gondolja, hogy ezek ketten a maga gazdáját akarták elkapni?

– Mi mást akartak volna? Mindig ebben az időben szoktam hazafuvarozni. A mai nap kivétel volt. Másnapos volt, ezért csak későn ment el hazulról. De hát maga a hekus, nem én. Magának jobban kell tudnia, hogy mi volt ez az egész.

– Ki mondta magának, hogy hekus vagyok?

– Senki, de csak egy hekus tud ennyit kérdezni.

Hitetlenkedve ingattam a fejemet. – Értem. De eddig összesen csak hat kérdést tettem fel. A főnöke nagyon megbízik magában. Nyilván tőle tudja.

A sofőr bólintott, finoman elmosolyodott, és ivott egy kortyot. – Eléggé egyértelmű volt a helyzet – mondta. – A fiúk akkor léptek akcióba, amikor be akartam kanyarodni a kapun. Valahogy az az érzésem, hogy nem akartak megölni senkit. Mintha inkább csak ránk akartak volna ijeszteni. Csak az a kis mandró tiszta elmebeteg volt.

Én közben George szemöldökét néztem. Szép, fekete szemöldöke volt, és olyan fényesen csillogott, mint a lószőr.

– Nehezen tudom elképzelni, hogy Marty Estel ilyen segéderőket válasszon magának.

– Persze. Talán éppen ezért választott ilyeneket.

– Milyen csavarosan jár az esze! Jól ki fogunk jönni egymással. De attól, hogy lelőtte ezt a törpét, egy kicsit komplikált lett a helyzet. Most mi a terve?

– Semmi.

– Helyes. Ha a rendőrség eljut magához, és ha megállapítják, hogy a maga fegyveréből adták le a halálos lövést… mármint, ha megtalálják magánál a fegyvert, amit kétlek… nyilván szépen beletörődnek majd, hogy rablási kísérlet történt. De akkor is van még itt egy kis bökkenő.

– Mi volna az? – George kiitta a maradék whiskyjét, letette a poharat, és mosolyogva újra rágyújtott.

– Elég nehéz szemből azonosítani egy kocsit, főleg sötétben. Még ha égnek is a lámpái. Egy látogató is ülhetett volna benne.

Vállat vont, aztán bólintott. – Nekem az is megfelel, ha kiderül, hogy csak vaklárma volt. A család nyilván értesül majd a dologról, az öreg meg egyből tudni fogja, hogy ki küldte a fiúkat, és hogy miért.

– Nagyon vág az esze! – mondtam elismerően. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.

Az a bizonyos kimérten előkelő angol lakájhang szólt bele a kagylóba, és azt mondta, hogy amennyiben Mr. Philip Marlowe vagyok, Mr. Jeeter szeretne beszélni velem. Abban a pillanatban az öreg már át is vette a kagylót. Dermesztő volt a hangja, ahogy beleszólt.

– Úgy látom, ön nem sieti el, hogy kövesse az utasításaimat – hörögte. – Vagy netán a sofőröm nem…

– De igen, Mr. Jeeter. George itt ül nálam – mondtam. – Az a helyzet, hogy volt egy kis fennakadás útközben. De majd George elmondja részletesen.

– Fiatalember, ha én utasítást adok valamire…

– Nézze, Mr. Jeeter, nekem ma nagyon nehéz napom volt. A fia állon vágott, amitől hanyatt estem, és felszakadt a fejbőröm. Amikor inkább holtan, mint elevenen, hazatámolyogtam a lakásomba, rám tört két fegyveres alak, azzal, hogy szálljak le a Jeeter-ügyről. Lássa be, hogy én minden tőlem telhetőt elkövetek, most azonban egy kicsit fáradt vagyok, úgyhogy ne kiabáljon velem.

– Fiatalember, én…

– Kérem, Mr. Jeeter – mondtam komolyan −, ha ön mindent jobban tud nálam, akkor boldoguljon egyedül. Vagy rengeteg pénzt megspórolhat, ha keres magának valakit, aki hajlandó teljesíteni az utasításait. Én viszont csak úgy tudok dolgozni, ha a magam feje után megyek. Egyébként, nem látogatták meg a zsaruk véletlenül az este?

– A zsaruk? – visszhangozta fenyegető hangon. – Úgy érti, hogy a rendőrök?

– Igen… úgy értem, hogy a rendőrök.

– És vajon miért jártak volna nálam rendőrök? – kérdezte szinte fogcsikorgatva.

– Mert legalábbis egy fél órával ezelőtt még egy meszes hevert a kapuja előtt. A meszes annyit tesz, hogy halott. Egy egészen kicsi ember. Akár egy szemeteslapáttal is összeszedheti, ha nagyon zavarja.

– Úristen! Komolyan beszél?

– A legkomolyabban. Mi több, a kis ember ránk is lőtt… George-ra és énrám. Mivelhogy megismerte a kocsit. Nagyon úgy fest a dolog, Mr. Jeeter, hogy magára vadászott.

Feszült hallgatás következett. – Mintha az előbb egy halottat említett volna – mondta Mr. Jeeter, jeges nyugalommal. – Most meg azt mondja, hogy rálőtt magukra.

– Amikor ránk lőtt, még nem volt halott – feleltem. – De majd George mindent elmond magának. George…

– Most azonnal kijön ide, hozzám! – üvöltötte a telefonba. – Azt mondtam, azonnal! Érti? Azonnal!

– Majd George mindent elmagyaráz – mondtam halkan, és letettem a telefont.

George hűvösen nézett rám. Felállt, és feltette a sapkáját. – Oké – mondta. – Majd egyszer talán alkalmam lesz viszonozni a szívességet. – Az ajtó felé indult.

– Nem tehettem mást. Rajta áll a dolog. Neki kell eldöntenie, hogy mit akar.

– Hülyeség – mondta George, hátrafordulva. – És ne koptassa a száját fölöslegesen. Nekem úgyis hiába mond akármit.

Kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, behúzta maga után, én meg csak ültem ott, a telefonnal a kezemben, tátva maradt szájjal és a nyelvemen egy rosszízű beszélgetés emlékével.

Kimentem a konyhába, meglötyögtettem a whiskysüveget, de még mindig üres volt. Kinyitottam egy üveg amerikai whiskyt, beleittam, de kicsit savanykásnak találtam. Nem tudtam, mi az, de valami nagyon zavart. És az volt az érzésem, hogy nemsokára még jobban fog zavarni ez a valami.

Egy hajszállal kerülhették csak el George-ot. Ahogy leért a földszintre, szinte azonnal hallottam is már, hogy jön a lift fölfelé. Aztán egyre hangosabbak lettek a folyosón közelgő súlyos léptek. Valaki ököllel megverte az ajtót. Felkeltem, és kinyitottam.

Az egyik barna öltönyben volt, a másik kékben, de mind a kettő egyformán megtermett és izmos volt. És mind a kettő egyformán unott képet vágott.

A barna ruhás hátratolta a kalapját a szeplős kezével, és megkérdezte: – Maga Philip Marlowe?

– Én – feleltem.

Finoman, feltűnés nélkül visszatereltek a szobába, és a kék ruhás becsukta az ajtót. A barna ruhás a tenyerébe fogva felmutatta a jelvényét, bár én csak az aranyozást meg a fényes zománcot láttam megcsillanni rajta.

– Finlayson nyomozó hadnagy vagyok, a Központi Gyilkossági Csoporttól – mondta, majd a másikra mutatott: – Sebold közrendőr, a kollégám. Belevaló fiúk vagyunk, de nem szeretjük a tréfát. Azt hallottuk, hogy a maga kezében könnyen elsül a pisztoly.

Sebold levette a kalapját, és a tenyerével végigsimított mákos haján. Észrevétlenül kioldalgott a konyhába.

Finlayson letelepedett egy szék szélére, és az állát kezdte kapargatni a körmével, amely olyan szögletes volt, mint egy jégkocka, és olyan sárga, mint egy mustártapasz. Idősebb volt, mint Sebold, de nem olyan jóképű. Lompos és ápolatlan volt, mint az olyan veterán rendőrök, akik nem sokra vitték a pályán.

Én is leültem, és megkérdeztem tőle: – Hogy értsem azt, hogy a kezemben könnyen elsül a pisztoly?

– Úgy, hogy emberekre lövöldöz.

Rágyújtottam egy cigarettára. Sebold visszajött a konyhából, és bement a felhajtható ágy mögötti gardróbszobába.

– Ha jól tudom, magának magánnyomozói engedélye van – mondta Finlayson jelentőségteljesen.

– Úgy van.

– Hadd lássam. – És kinyújtotta a kezét. Odaadtam neki a levéltárcámat. Átbogarászta, aztán visszaadta. – Fegyvere van?

Bólintottam. Finlayson a kezét nyújtotta érte. Sebold közben végzett a gardróbbal. Finlayson beleszagolt a Luger csövébe, kipattintotta a tárat, kiejtette a töltényűrből a golyót, és feltartotta a fegyvert, hogy a csövön át egy kis fénysugár épp a töltényűrbe világított. Hunyorogva belesett a csőtorokba, aztán átadta a fegyvert Seboldnak. Sebold is megvizsgálta.

– Nem hinném – jelentette ki Sebold. – Tiszta, de nem nagyon. Nem hiszem, hogy egy órán belül tisztították volna. Egy kicsit poros.

– Helyes megállapítás.

Finlayson felvette a szőnyegről a kiejtett töltényt, visszatette a töltényűrbe, és helyretolta a szánt. Aztán visszaadta a fegyvert, én meg betettem a hónom alá.

– Járt valahol ma este? – kérdezte kurtán.

– Hagyjuk a hosszú mesét – mondtam. – Én csak epizodista vagyok.

– Nagyon fineszes a barátunk – mondta Sebold szenvtelenül. Megint végigsimított a haján, és közben kihúzott egy íróasztalfiókot. – Elég érdekes dolgok vannak itt. Kitelik belőlük egy jó kis újságcikk. De én pont így szeretem… ólmosbottal körítve.

– Na, mondja már, jóember – mondta Finlayson sóhajtva −, járt valahol az este?

– Hogyne. Ki-be jártam egész este. Miért kérdi?

Finlayson elengedte a füle mellett a kérdést. – Hol volt?

– Vacsorázni. Ügyeket intézni.

– Hol és merre?

– Ne haragudjanak, de minden cégnél vannak akták, amiket bizalmasan kezelnek.

– Vendége is volt a barátunknak – állapította meg Sebold, felemelve George poharát, és beleszagolgatva. – És nem is olyan régen ment el… egy órán belül.

– Mellétrafált – mondtam fanyarul.

– Esetleg autóztunk egy kicsit, egy szép nagy Cadillackel? – Faggatózott tovább Finlayson, nagy levegőt véve. – Mondjuk, Nyugat-Los Angelesben?

– Inkább egy Chryslerrel… a Vine Street környékén.

– Mi lenne, ha egyszerűen bevinnénk? – tette fel a kérdést Sebold Finlaysonnak, a körmét nézegetve.

– Mi lenne, hogy ha abbahagynák ezt a rabló-pandúr játékot, és egyszerűen elmondanák, hogy mi bántja a csőrüket? Én ki szoktam jönni a zsarukkal… kivéve, ha úgy viselkednek, mintha a törvény csak az állampolgárokra vonatkoznék.

Finlayson elgondolkozva méregetett. Eddig bármit mondtam neki, minden lepattant róla. Megvolt a maga teóriája, és úgy ragaszkodott hozzá, mint anya a beteg gyermekéhez.

– Ismer maga egy Cidri Lavon nevű kis patkányt? – kérdezte sóhajtva. – Eredetileg másoknak falazott, de aztán rájött, hogy rablásból is meg tud élni. Most már vagy tíz éve ez a szakmája. Fegyvert hord magánál, és azt játssza, hogy hülye. Pontosabban azt játszotta, ma este körülbelül fél nyolcig. De akkor kapott egy golyót a fejébe.

– Sose hallottam róla – mondtam.

– Nem durrantott le véletlenül valakit ma este?

– Utána kellene néznem a noteszomban.

Sebold udvariasan előrehajolt. – Óhajtja, hogy pofán vágjam az urat? – érdeklődött.

Finlayson feltartotta a kezét, és élesen rászólt: – Hagyd ezt a dumát, Ben. Ide hallgasson, Marlowe. Lehet, hogy rossz nyomon járunk. Én egy szóval sem említettem gyilkosságot. Könnyen elképzelhető, hogy teljesen törvényes volt a dolog. Mindenesetre ezt a Cidri Lavont lepuffantották ma este a bel-airi Calvello Drive-on. A nyílt utcán. Miközben se nem látott, se nem hallott senki se semmit. Egyszerűen csak szeretnénk tudni, hogy mi történt.

– Megértem, uraim – dörmögtem. – De miből gondolják, hogy nekem valami közöm lehet az esethez? És kérem, szóljon ennek a zongorahangolónak, hogy szálljon már le rólam. Nem mondom, nagyon rendes az öltönye, és a körme is tiszta, de egy kicsit túl sokat képzel a jelvényéről.

– Nyald ki a seggem – mondta Sebold.

– Kaptunk egy furcsa telefonhívást – mondta Finlayson. – Itt lép be maga a képbe. Szóval nem csak handabandázunk. Mellesleg egy negyvenötöst keresünk. Még nem tudjuk, hogy milyen típust.

– Van ennek magához való esze – vicsorgott rám Sebold. – Nyilván bedobta a pult alá a bárban.

-– Soha életemben nem volt negyvenötösöm – mondtam. – Akinek ekkora ágyú kell, az járjon már inkább csákánnyal.

Finlayson mogorván nézett rám, és az ujjait számlálgatta. Aztán nagy levegőt vett, és egyszerre emberi hangra váltott. – Nagyon jól tudom, hogy én csak egy buta kíber vagyok – mondta. – És azt se veszem észre, ha maga lelegeli a hajamat. De mondok valamit. Hagyjuk a süketelést, és beszéljünk értelmesen.

– Cidri Lavont holtan találtuk a helyszínen, egy szép, nagy ház előtt, az utcán, miután a Nyugat-Los Angeles-i rendőrség kapott egy névtelen telefonhívást. A ház egy bizonyos Jeeter nevű emberé, aki különféle befektetési társaságok tulajdonosa. Jeeter a cipője talpát se törölné bele egy olyan alakba, mint Cidri, úgyhogy ezzel nincs mit kezdeni. A személyzet nem hallott semmit, nemcsak Jeeter házában, de a szomszédos négy házban sem. Ahogy Cidri ott hevert az úttesten, valaki áthajtott a lábán, de ez már nem sokat ártott neki, mert előzőleg kapott egy golyót az arcába egy negyvenötösből. A Nyugat-Los Angeles-i kollégák éppen csak hogy hozzáláttak a nyomok rögzítéséhez, amikor valaki betelefonált a központba, hogy szóljanak a gyilkosságiaknak, ha kíváncsiak rá, hogy ki intézte el Cidri Lavont, kérdezzenek meg egy Philip Marlowe nevű magánnyomozót, és megadta a pontos címet, aztán gyorsan letette a kagylót.

A telefonközpontos tehát leadta nekem a drótot, nekem viszont halvány fogalmam se volt róla, hogy ki ez a Cidri, de megkérdeztem a Nyilvántartót, és nekik persze megvolt a mandró, és épp az anyagát nézegettem, amikor befutott a jelentés Nyugat-Los Angelesből, és a személyleírás elég jól ráillett az én kuncsaftomra. Erre összedugtuk a fejünket, megállapítottuk, hogy ugyanarról a személyről van szó, a nyomozók főnöke meg kiadta az ukázt, hogy szálljunk ki magához. Úgyhogy kijöttünk.

– És most itt vannak – mondtam. – Megkínálhatom az urakat egy itallal?

– Csak ha előbb házkutatást tarthatunk.

– Hát persze, csak nyugodtan. Egyébként, azt hiszem, jó nyom lehet… mármint az a névtelen telefonhívás… ha hajlandók rászánni körülbelül hat hónapot.

– Erre már mi is gondoltunk – morogta Finlayson. – Legalább százan lehetnek, akiknek volt rá elég okuk, hogy eltapossák ezt a varangyot, de közülük legfeljebb csak ketten-hárman vannak, akiknek olyan zseniális ötletük támadhatott, hogy magára kenik. Ezek a ketten-hárman érdekelnének minket.

Csak a fejemet ingattam.

– Nincs semmi ötlete?

– Ennek? Ötlete? – mondta Sebold megvetően.

Finlayson nehézkesen felállt. – Na, akkor most nézzünk körül egy kicsit.

– Talán nem ártott volna, ha hozunk magunkkal házkutatási parancsot – mondta Sebold, a nyelve hegyével a felső ajkát nyalogatva.

– Ugye nem kell, hogy személyesen intézzem el ezt a pasast? – kérdeztem Finlaysonhoz fordulva. – Úgy értem, nincs ellene kifogása, ha elengedem a fülem mellett a poénjait, és közben igyekszem megőrizni az önuralmamat?

Finlayson fölnézett a mennyezetre, és szárazon így szólt: – Tegnapelőtt elhagyta a felesége. És most egy kicsit kompenzál.

Sebold elfehéredett, és vadul tördelte az ujjait mérgében. Aztán kurtán felnevetett, és felállt.

Hozzáláttak a házkutatáshoz. Tíz percig húzogatták ki-be a fiókokat, benéztek a polcok mögé meg a fotelpárnák alá, lehajtották az ágyamat, és leltárt készítettek a hűtőszekrényem meg szemetesvödröm tartalmáról, aztán ráuntak.

Visszajöttek a szobába, és leültek. – Valami kretén lehetett – mondta Finlayson fáradtan. – Aki a telefonkönyvből nézte ki a maga nevét. Vagy mit tudom én…

– Akkor most hozom azt az italt – mondtam.

– Én nem iszom – vakkantotta Sebold.

Finlayson összekulcsolta a kezeit a hasán. – Azért azt ne gondold, hogy a te poharadból a muskátlit fogjuk öntözni.

Behoztam a három poharat, és kettőt Finlayson elé tettem. Egyből félig kiitta az egyiket, aztán felnézett a mennyezetre. – Van egy másik gyilkosságom is – mondta elgondolkozva. – Magának szakmabelije volt a pasas. Nagy, kövér ember, a Sunseten van az irodája. Arbogastnak hívják. Hallott már róla?

– Úgy tudtam, írásszakértő – mondtam.

– Ez bizalmas szolgálati ügy – szólt rá Sebold a kollégájára hideg szemrehányással.

– Persze hogy az. Csak épp már benne volt a reggeli lapokban is. Ez az Arbogast három golyót kapott egy huszonkettesből. Ezt a huszonkettest kellene megtalálni. Nem ismer olyan zsiványt, aki ilyennel jár?

Szorosan megmarkoltam a poharamat, és jó hosszan belekortyoltam. Nem hittem volna, hogy a hegyes orrú ilyen veszélyes legyen. De hát az ember sohasem tudhatja.

– De, ismertem egyet – mondtam lassan. – Egy Al Tessilore nevű bérgyilkost. De ő most a Folsomban ül. Mindig egy hosszú csövű Coltot használt.

Finlayson kiitta az első poharat, és a második se tartott neki sokkal tovább. Aztán felállt. Aztán Sebold is, még mindig pukkadozva a méregtől.

Finlayson kinyitotta a bejárati ajtót. – Gyere, Ben. Menjünk. – Azzal távoztak.

Hallottam, ahogy végigmennek a folyosón, aztán megint hallottam, ahogy csönget a lift, amikor kinyílt az ajtaja. Lenn, az utcán, éppen az ablakom alatt, felberregett egy autómotor, majd elhajtott az éjszakába.

– Az ilyen bohócok nem gyilkolnak – mondtam magam elé fennhangon. De úgy látszott, hogy néha mégis.

Vártam tizenöt percet, mielőtt újra elmentem otthonról. Mialatt vártam, hogy teljen az idő, megint megszólalt a telefonom, de nem vettem fel.

Az El Milano felé hajtottam. Egy kicsit keringtem a környéken, mert biztos akartam lenni benne, hogy senki sem követ.

6

A hall nem sokat változott, amióta utoljára itt jártam. A kék szőnyeg most is olyan süppedős volt, hogy a bokámat csiklandozták a szálai, ahogy végigmentem rajta a pult felé, ahol ugyanaz a sápadt arcú portás nyújtotta épp át a kulcsokat egypár tweedbe öltözött, lóarcú asszonyságnak. Amikor meglátott, megint rátaposott a gombra, a pult végében pedig újra rögvest nyílt a kis ajtó, és kilépett rajta a dundi, erotomán Hawkins, alkalmasint ugyanazzal a szivarcsutkával a bagólesőjében.

Serény léptekkel odajött hozzám, s ezúttal széles, meleg mosollyal üdvözölt, majd belém karolt. – Épp a legjobbkor jött – mondta heherészve. – Jöjjön, menjünk fel egy pillanatra.

– Mi a baj?

– Baj? – kérdezte, és most már olyan szélesen vigyorgott, mint egy kitárt, kétszárnyú garázsajtó.

– Semmi az égvilágon. Erre tessék.

Bekormányozott a liftbe, és – A hetedikre megyünk −, mondta vidoran azon a zsíros hangján. Felröppentünk a hetedikre, aztán szárnyas léptekkel végiglibegtünk a folyosón. Hawkinsnak kemény szorítása volt, és pontosan tudta, hol kell megfognia a karomat. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből, ezért hagytam, hadd szorongassa a karomat. Megnyomta a Miss Huntress ajtaja melletti csengőgombot, mire bentről megszólalt a Big Ben toronyórájának a harangjátéka, majd nyílt az ajtó, és egy keménykalapos, szmokingos fapofa nézett szembe velem. A jobb kezét a szmokingja zsebében tartotta. Forradásokkal szabdalt szemöldöke volt, és a szeme olyan kifejezéstelen pillantással nézett rám, mint egy tanksapka.

A száját épp csak annyira nyitotta ki, hogy kibökje: – Mi van?

– Társaságot hoztam a főnöknek – mondta Hawkins, ehhez képest szinte bőbeszédűen.

– Milyen társaságot?

– Hadd szállók be én is a játékba, fiúk – szóltam közbe. – Egy Korlátolt Felelősségű Társaságot. Haha. Én nyertem, kérem a nyereményt.

– Mi van? – kérdezte a pasas, miközben a szemöldöke jobbra-balra felszaladt a homlokára, és az álla előreugrott. – Tréfás kedvünkben vagyunk?

– No de, uraim… uraim… – kezdte volna Hawkins.

De a keménykalapos mögött a szobában megszólalt egy hang, és félbeszakította. – Mi a baj, Husi?

– Semmi semmi, csak pácban van – feleltem Husi helyett.

– Mi az isten…

– Uraim… kérem, uraim… – ismételgette magát Hawkins.

– Nincsen semmi baj – dobta hátra a szót Husi, mint egy lasszót. – Csak a szállodai detektív felhozott egy manuszt, és azt mondja, hogy társaságnak hozta.

– Akkor vezesd be a társaságot, Husi. – Nagyon rokonszenvesnek találtam a hangot. Olyan sima és acélosan higgadt volt, hogy az ember legfeljebb hidegvágóval és kalapáccsal írhatta volna rá a monogramját.

– Nyomás befelé – mondta Husi, és félreállt.

Én mentem elöl, utánam jött Hawkins, és utolsónak Husi, olyan szorosan, mint egy forgóajtó szárnya. Úgy festettünk, mint egy emeletes szendvics.

Miss Huntress nem volt a szobában. A kandallóban már alig parázslott a fahasáb. De a szantálfa illata még ott lebegett a szobában. Cigarettafüsttel keveredve.

A kanapé túlsó végénél egy férfi állt, mindkét kezét kék teveszőr kabátja zsebébe mélyesztve. Feltűrt gallérja a kalapja karimájáig ért. Hanyagul nyakába vetett sálja a kabáton kívül lógott. Mozdulatlanul állt, cigarettával a szájában, melyből vékony füstcsík szállt felfelé. Magas volt, fekete hajú, jóképű, és nagyon veszedelmesnek látszott. Nem szólt egy szót sem.

Hawkins odaóvatoskodott hozzá. – Ez az az ember, akiről beszéltem önnek, Mr. Estel – mormolta halkan a kövér házi detektív. – Aki azzal jött, hogy ön küldte. Én meg bevettem.

– Adj neki egy tízest, Husi.

Mire a keménykalapos előhúzta valahonnan a bal kezét, és egy tízest tartott az ujjai közt. Odatartotta Hawkins orra alá. Hawkins elpirult, és zavartan elvette.

– Ez nem szükséges, Mr. Estel. De mindenesetre nagyon köszönöm.

– Hordja el magát.

– Tessék? – hüledezett Hawkins.

– Nem hallotta? – förmedt rá a keménykalapos. – Vigye innen azt a kövér seggét!

Hawkins kihúzta magát. – Nekem az a dolgom, hogy megvédjem a lakókat. Önök is tudják, uraim, hogy van ez. Az én állásomban az ember…

– Hordja el magát – szúrta oda Estel a foga közt.

Hawkins megfordult, és gyors, hangtalan léptekkel távozott. Halk kattanással becsukódott mögötte az ajtó. Husi az ajtóra pillantott, aztán odalépett a hátam mögé.

– Nézd meg, hogy van-e stukkere.

A keménykalapos végigtapogatott. Elvette a Lugert, aztán távolabb húzódott vele. Estel egykedvűen megnézte a Lugert, aztán rám emelte a tekintetét. Halvány undor volt a tekintetében.

– Maga Philip Marlowe magánnyomozó, igaz?

– És akkor mi van? – kérdeztem vissza.

– Az van, hogy valaki itt mindjárt hason csúszva fogja felnyalni a padlót – mondta Husi fenyegetőn.

– Hagyjuk ezt a dumát – mondtam. – Mára már elegem van az ilyen tökös fiúkból. Én csak azt mondtam, hogy „és akkor mi van”, ami pontosan azt jelenti, amit jelent.

Marty Estel kedélyesen elmosolyodott. – Ne húzza már fel magát annyira. Nekem is meg kell védenem a barátaimat. Maga pontosan tudja, hogy én ki vagyok. Természetesen tudom, hogy miről beszélgettek Miss Huntress-szel. És magáról is tudok valamit, amiről maga nem tudja, hogy én tudom.

– Akkor elmondom, hogy ez a kövér seggű Hawkins ma délután rólam is legombolt egy tízest, amiért feleresztett – miközben pontosan tudta, hogy ki vagyok −, most meg a maga vasöklű mikulásától is bekasszírozott ugyanannyit, amiért bemószerolt magánál. Most pedig adja vissza a fegyveremet, és magyarázza el, hogy magának mi köze van ahhoz, hogy én mivel foglalkozom.

– Rengeteg közöm van hozzá. Először is, Harriet nincs itthon. Őrá várunk, mert közben történt valami. De most már nem tudok tovább várni rá. Be kell mennem a klubba dolgozni. És most megkérdezem, hogy ezúttal miért jött ide.

– A Jeeter fiút keresem. Ma este valaki rálőtt a kocsijára. Mostantól fogva ajánlatos, hogy valaki folyton rajta tartsa a szemét.

– És maga képes feltételezni rólam, hogy ilyen trükkjeim vannak? – kérdezte Estel hidegen.

Odamentem a bárszekrényhez, kinyitottam az ajtaját, és kivettem belőle egy üveg skót whiskyt. Lecsavartam a kupakját, elvettem egy poharat a kis kerek asztalkáról, és töltöttem bele. Megkóstoltam. Nagyon jó whisky volt.

Aztán jeget kerestem, de nem találtam. A jégvödörben régen elolvadtak már a jégkockák.

– Kérdeztem valamit az előbb – mondta Estel komoran.

– Hallottam. Éppen a válaszon töröm a fejemet. A válaszom pedig az, hogy… nem. Nem feltételezem. Viszont a dolog megtörtént. Ott voltam. Ugyanis én ültem a kocsiban az ifjú Jeeter helyett. Az apja küldte értem, mert magához hívatott, hogy megbeszéljük a dolgokat.

– Milyen dolgokat?

Nem is fárasztottam magam azzal, hogy meglepetést színleljek. – Magának ötvenezer dollár ára kötelezvénye van a fiútól. Nagyon rossz fényt vetne magára, ha netán történnék valami a gyerekkel.

– Én nem így látom. Mivel ebben az esetben leírhatnám a pénzemet. Az öreg nem fog fizetni helyette, erre mérget vehet. Jobban járok, ha várok egy-két évet, és a fiától hajtom be a követelésemet. Amikor betölti a huszonegyet, rászáll a része az alapítványból. Most csak havi ezer dollár apanázst kap, és még csak nem is végrendelkezhet, mert az örökség egyelőre még nincs elkülönítve az alapítványi vagyonból. Érti?

– Ebből tehát az következik, hogy maga nem fogja kinyíratni – mondtam, miközben belekortyoltam a whiskymbe. – De az talán elképzelhető, hogy rá akar ijeszteni egy kicsit.

Estel összehúzott szemöldökkel, elgondolkozva nézett maga elé. Beledobta a cigarettáját egy hamutartóba, és egy pillanatig elnézte a bodorodó füstöt, aztán kivette a hamutartóból, és elnyomta csikket. A fejét rázta.

– Ha ezentúl maga lesz a testőre, nekem szinte még kifizetődő is lenne, ha átvállalnám a honoráriuma egy részét. Nem gondolja? Az én szakmámban az ember nem törődhet mindennel személyesen. A fiú nagykorú, és az ő dolga, hogy milyen nők után futkos. Ami pedig a nőket illeti… ha már itt tartunk… nem látom be, hogy egy széplány miért ne akarhatná kihasítani magának a részét egy ötmillió dolláros cubákból?

– Igaza van – mondtam. – De mondja, mi az, amit maga tud rólam, és amiről én nem tudom, hogy maga tudja?

Estel finoman elmosolyodott.

– És mi az a valami, amiért maga Miss Huntressre vár, hogy elmondja neki… mi az a valami, ami történt?

Estel erre is csak mosolygott.

– Nézze, Marlowe, mindenki másképp játssza a játékát. Én úgy játszom, hogy csak a pinkapénzre bazírozok, mert az nekem éppen elég. Miért kezdenék el egyszerre keménykedni?

Mielőtt rágyújtottam volna, egy kicsit játékosan az ujjam körül pörgettem a következő cigarettát, és megpróbáltam két ujjal körbesodorni a pohár szélén. – Mondtam én, hogy maga keménykedik? Én mindenkitől csak csupa szépet és jót hallottam magáról.

Marty Estel bólintott, és szinte nyájasan nézett rám. – Vannak bizonyos forrásaim – mondta csendesen. – Tudja, ha az ember befektet egy ügyfélbe ötvenezer dollárt, akkor egy kicsit jobban is utánanéz az illetőnek. Az öreg Jeeter megbízott egy Arbogast nevű embert, hogy végezzen el egy bizonyos feladatot. Ezt az Arbogastot ma megölték az irodájában… egy huszonkettessel. Lehetséges, hogy ennek semmi köze nem volt Jeeter megbízásához. Magát viszont látta valaki bemenni az irodájába, és magának esze ágában sem volt bejelentést tenni a rendőrségen. Ennyi elég ahhoz, hogy jó barátok legyünk?

Megnyaltam a poharam peremét, és bólintottam. – Alighanem.

– Akkor mostantól fogva maga szépen békén hagyja Harrietet. Világos?

– Világos.

– Tehát értjük egymást.

– Értjük.

– Akkor én most megyek is. Husi, add vissza neki azt a parabellumot.

A keménykalapos odajött hozzám, és a kezembe csapta a pisztolyt, de olyan erővel, hogy kis híján eltörte vele a csontomat.

– Maga még marad? – kérdezte Estel, az ajtó felé menet.

– Azt hiszem, még egy kicsit várok. Megvárom, hogy Hawkins feljöjjön, és megpróbáljon megvágni még egy tízesre.

Estel mosolyra húzta a száját. Husi ment elöl, faarccal, és nyitotta az ajtót Estelnek. Aztán becsukódott az ajtó. Csend lett a szobában. Beszippantottam a szantálfa lassan elszálló illatát. Mozdulatlanul álltam. Körülnéztem.

Itt valaki hülyeségeket beszél. Elsősorban én. De még inkább mindenki hülyeségeket beszél. Egyszerűen nem akart összeállni a kép. Marty Estelnek, ahogy mondta is, semmi indítéka nem volt, hogy bárkit is megölessen, mert ezzel minden esélyét elvágta volna, hogy hozzájusson a pénzéhez. De ha lett volna is valami indítéka, hogy megölessen valakit, valószínűtlen volt, hogy épp a hosszú orrút és Cidrit bérelje fel. Én viszont a rendőrségnél jól elbaltáztam a dolgomat, miközben teljesen fölöslegesen elszórtam a húszdolláros költségátalányom felét, és annyira se mentem vele, mint egy miatyánkkal.

Megittam a whiskymet, letettem a poharamat az asztalkára, és fel-alá sétáltam a szobában. Elszívtam a harmadik cigarettát is, a karórámra pillantottam, és megvontam a vállamat. Nagyon utáltam magamat. A lakosztály belső ajtói csukva voltak. Gondoltam egyet, és benyitottam azon, amelyen alkalmasint az ifjú Jeeter előlopakodhatott a délután. Egy elefántcsontszín és hamvas rózsaszín árnyalatú hálószobába vezetett. Nagy franciaágy állt benne, brokát ágytakaróval leterítve. A falnál beépített öltözőasztal, csillogó toalettholmikkal, és fölötte rejtett világítás, ami égett. Az ajtó melletti asztalon álló kis lámpa szintén meg volt gyújtva. Az öltözködőasztal mellett nyitott ajtó, melyen át egy zöld csempés fürdőszobába láttam.

Odamentem az ajtóhoz, és benéztem rajta. Csillogó krómozás, üvegfalú zuhanyozókabin, monogramos törülközők a szárítón, a kád végében üvegpolc, rajta illatszerek, fürdősók – szépség és elegancia. Miss Huntress szerette kényeztetni magát. Nagyon reméltem, hogy saját maga fizeti a lakbérét, és nem valaki más. Nem mintha nekem nem lett volna mindegy. Éppen csak jobban éreztem volna magam tőle.

A nappaliba visszafelé menet megálltam egy pillanatra, hogy még egyszer legeltessem a szememet egy kicsit, és akkor észrevettem valamit, amit már akkor észre kellett volna vennem, amikor beléptem a hálószobába. A lőpor csípős szaga ütötte meg az orromat – már alig lehetett érezni, de nekem jó szaglásom van. Aztán még valamit észrevettem.

Az ágy kissé el volt tolva a helyéről, mégpedig úgy, hogy a sarka belógjon egy ruhásszekrény elé, melynek az ajtaja nem volt egészen becsukva. Csak az ágy tartotta csukva. Odamentem, hogy megnézzem, miért akarhat kinyílni. Lassan lépkedtem, és csak körülbelül félúton kaptam észbe, hogy egy pisztolyt tartok a kezemben.

Nekidőltem a szekrényajtónak. Nem mozdult. Erre kicsit jobban nekiveselkedtem. Még mindig nem mozdult. Hátamat az ajtónak vetve, lábbal eltoltam az ágyat, és akkor végre lassan kinyílt az ajtó.

Valami nagy súly nyomta kifelé. Próbáltam megtartani, lassan hátráltam egy lépést, és akkor hirtelen kidőlt a szekrényből az a valami. Oldalvást dőlt ki – az oldalára hengeredve. Újra nekidőltem az ajtónak, hogy megtartsam a testet ebben a helyzetben, és közben megnéztem magamnak.

Ugyanolyan nagy, szőke és megtermett volt, ugyanabban a sportzakóban, amiben délután láttam, ugyanazzal a selyemsállal a nyitott gallérú inge alatt. Éppen csak a képe nem volt úgy kivörösödve, mint délután.

Hagytam, Hogy az ajtó lassan kinyíljon, és a nagy test, háttal az ajtónak dőlve, kiessen a padlóra. Estében tett egy fél fordulatot, mint egy úszó, aztán ott hevert előttem, majdnem a hátára fordulva, és engem nézett. Éppen rá világított az éjjeliszekrényen álló lámpa fénye. A zakóján egy pörkölt peremű, ragacsos folt volt – körülbelül a szíve tájékán. Vagyis végül is nem fogja megörökölni azt az ötmilliót. Sőt, senki se kap semmit, és még Marty Estel is elbúcsúzhat az ötvenezrétől. Mert az ifjú Gerald halott volt.

Benéztem a szekrénybe, ahová elrejtették. Az ajtaja most már tárva állt. A fogasokon női ruhák. Nagyon szép ruhák. Úgy történhetett, hogy háttal előre beterelték a szekrénybe, alkalmasint egy pisztolycsövet nyomva a mellének. Aztán amikor benn volt, agyonlőtték. Akárki volt is, ahhoz nem volt elég gyors, vagy elég erős, hogy rácsukja az ajtót. De az is lehet, hogy megijedt, és siettében csak odarántotta az ágyat a szekrényajtó elé, aztán úgy hagyta.

Ekkor észrevettem a padlón valami csillogó tárgyat. Lehajoltam érte. Egy 25-ös kaliberű, kis automata volt az. Női pisztoly, ezüst és elefántcsont berakásos aggyal. Zsebre tettem. Tulajdonképpen magam se tudtam, hogy miért.

A hullához egy ujjal se nyúltam. Az ifjú Gerald éppúgy halott volt, mint John D. Arbogast, csak még nála is halottabbnak látszott. Nyitva hagytam a szekrény aj tót, és füleltem. Aztán visszamentem a nappaliba, behúztam magam mögött a hálószobaajtót, és közben letörölgettem az ajtó gombját.

Hallottam, hogy valaki bedug egy kulcsot a szobaajtó zárjába. Hawkins jött vissza, hogy megnézze, mi tartóztat még a lakosztályban. A főkulccsal jött be.

Éppen töltöttem magamnak egy pohárral, amikor belépett.

Előrejött a szoba közepéig, ott megállt, szétvetett lábbal, és hűvösen végigmért.

– Láttam, hogy Estel meg az embere távozik – mondta. – De maga nem volt velük. Gondoltam magamban, akkor feljövök körülnézni. Nekem az a dolgom…

– Tudom. Hogy megvédje a lakókat – mondtam.

– Igen. Hogy megvédjem a lakókat. Maga nem időzhet itt tovább. A lakosztályt bérlő hölgy távollétében.

– Ellentétben Marty Estellel meg a vasöklűvel.

Erre kicsit közelebb jött. Sunyin sandított rám. Lehet, hogy mindig ilyen sunyi nézése volt, de most valahogy jobban feltűnt.

– De nem akar ebből most ügyet csinálni, ugye? – kérdezte.

– Nem. Mindenki törődjön a maga dolgával. Jöjjön, igyon egyet.

– Ez nem a maga whiskyje.

– Miss Huntress ajándéka. Nagyon jóban vagyunk. Marty Estellel is nagyon jóban vagyunk. Én mindenkivel jóban vagyok. Maga nem akar velem jóban lenni?

– Most ugrat?

– Igyon egyet, és ne is gondoljon többet az egészre.

Fogtam egy poharat, és töltöttem neki. Elfogadta.

Lassan iszogatta, ízlelgetve. – Kitűnő whisky.

– Ne mondja, hogy most először kóstolja. Igazam van?

Megint megmerevedett az arca, de aztán elengedte magát. – Látom, maga nagyon vicces ember. – Megitta a whiskyjét, letette a poharat, gyűrött zsebkendőjével megszárítgatta a szája szélét, aztán nagyot sóhajtott.

– Na, jól van – mondta. – Akkor én most megyek.

– Minden a legnagyobb rendben. A nő még egy jó darabig nem fog hazajönni. Látta elmenni őket?

– Igen. A nőt meg a fiúját. De már jó régen.

Bólintottam. Elindultunk az ajtó felé. Hawkins kikísért a folyosóra. Aztán lekísért a hallba, és ki az utcára. Azt persze nem látta, hogy mi volt Miss Huntress hálószobájában. Felötlött bennem, hogy most majd alighanem újra felmegy a lakosztályba. De úgyse jut messzebb a whiskysüvegnél.

Beültem a kocsiba, hogy hazamenjek – fel akartam hívni Anna Halseyt. Mivelhogy az ügy véget ért – legalábbis a mi szempontunkból. Ezúttal sikerült beállnom szorosan a járda mellé. De közben elszállt a jókedvem. Felmentem a lifttel, kinyitottam az ajtót és felkattintottam a villanyt.

Ott ült a hegyes orrú, a legjobb karszékemben, az ujjai közt egy kézzel sodort, barna cigarettával, mely nem égett, csontos térde keresztbe téve, és a hosszú csövű Coltja a combjára fektetve. Mosolygott. Láttam már ennél megnyerőbb mosolyt is életemben.

– Helló, haver! – mondta lassan, vontatottan. – Még mindig nem cseréltette ki azt a zárat. Becsukná az ajtót? – Halálos fenyegetés volt a hangjában.

Becsuktam az ajtót, és megálltam a szoba végében. Vártam.

– Szóval megölte a haveromat.

Lassan felállt, odajött hozzám, és az állam alá nyomta a 22-est. Mosolygott, de keskeny szája a mosoly dacára is éppen olyan kifejezéstelen volt, mint az a fehér orra. Nyugodt mozdulattal benyúlt a zakómba, és elvette a Lugeremet. Arra gondoltam, teljesen fölösleges magammal hordanom. Ezentúl akár otthon is hagyhatom. Ha egyszer úgyis csak az nem veszi el tőlem, aki nem akarja.

Visszament a karosszékhez, és leült.

– Csak semmi izgalom – mondta szinte kedvesen. – A legjobb lesz, ha nem ugrál. Mert egy rossz mozdulat, és megbánja. Inkább meg se moccanjon. Maga meg én most a startvonalon állunk. Ketyeg az óra, és mi várjuk a startjelet.

Leültem, és rámeresztettem a szememet. Nagyon fura madár volt. Megnedvesítettem az ajkamat, mert időközben kiszáradt. – Maga azt mondta, hogy nincs ütőszeg a stukkerében – mondtam.

– Hát, igen. Átejtett a kis gézengúz. De azt is mondtam, hogy szálljon le a kis Jeeterről. Most már mindegy. Nekem most már csak Cidri jár a fejemben. Nem érti, mi? Hogy miért dajkálok egy ilyen kis gyagyást, minek hurcolom magammal mindenhová? Hogy aztán a végén lelövesse magát a kis hülye. – Felsóhajtott, és aztán egyszerűen csak hozzátette: – Mert a kisöcsém volt.

– Nem én lőttem le – mondtam.

Tovább mosolygott. Sose hagyta abba a mosolygást. Csak egy kicsit jobban széthúzta a száját.

– Igazán?

Kibiztosította a Lugert, és óvatosan letette a szék jobb oldali karfájára, és benyúlt a zakója zsebébe. Valami olyasmit vett elő belőle, amitől úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a fejemre.

Egy fémcső volt. Fekete, rücskös és otromba. Körülbelül arasznyi hosszú, az oldalán sok kicsi furat. A bal kezébe vette a Coltját, és hozzálátott, hogy rácsavarja a fémcsövet.

– Hangtompító – mondta. – Szart se ér – hiszik maguk, nagyokosok. De ez príma áru, ez kibír három lövést is. Én csak tudom. Magam csináltam, a saját kezemmel.

Megint megnyaltam a szájam szélét. – Egyet lehet vele lőni – mondtam. – Aztán beragadt tőle a fegyver. Ez a darab, úgy látom, öntött vas. Valószínűleg szétveti a nyomás, és leszakítja a kezét.

Rendületlenül mosolygott, mint egy viaszbáb. Lassan, szeretettel és vigyázva tovább csavargatta a csőre a hangtompítót, aztán amikor véget ért a menet, egy utolsó, erőteljes mozdulattal rászorította, és elégedetten hátradőlt. – Ez aztán nem. Acélgyapottal van kibélelve, és legalább három lövést kibír. Aztán cserélni kell a bélést. De a gáz lökése nem olyan erős, hogy blokkolja a fegyvert, jól érzi magát? Szeretném, ha jól érezné magát.

– Remekül érzem magam, maga szadista állat – mondtam.

– Majd nemsokára megkérem, hogy feküdjön le az ágyra. Nem fog érezni semmit. Mindig nagyon körültekintőn szoktam ölni. Azt hiszem, Cidri sem érzett semmit. Maga nagyon jól céloz.

– Maga viszont téved – mondtam gúnyosan. – A sofőr lőtte le egy 45-ös Smith & Wessonnal. Én el se sütöttem a pisztolyomat.

– Aha.

– Oké. Látom, egy szavamat se hiszi – mondtam. – Akkor arra feleljen nekem, hogy Arbogastot meg miért ölte meg? Vele nem sokat teketóriázott. Az íróasztalánál ült, amikor lelőtték, három golyót kapott egy huszonkettesből, és lezuhant a földre. Ő mit ártott a maga mocskos kis öcsikéjének?

Felrántotta a fegyver csövét, de a viaszos mosoly az arcára volt fagyva. – Maga nem egy beszari alak, ugye? – mondta. – Ki ez az Arbogast?

Elmondtam neki. Lassan és részletesen. És azon kívül is még sok mindent elmondtam neki. Mintha kicsit aggodalmasan nézett volna rám. Hol rám pislantott, hol meg elfordította a tekintetét. Úgy repdesett a szeme, mint egy pillangó.

– Nem ismerek semmiféle Arbogastot – mondta lassan. – Soha nem is hallottam róla. És nem igaz, hogy lelőttem egy dagadt pasast.

– Pedig maga ölte meg – mondtam. – És maga ölte meg az ifjú Jeetert is… a nő lakásán, az El Milanóban. Most is ott fekszik még holtan. Maga Marty Estelnek dolgozik. De ezt az utolsó gyilkosságot nagyon meg fogja bánni, mert Marty haragudni fog érte. Ne húzza az időt. Ha már belefogott, legyen meg a mesterhármas.

Megdermedt az arca. Végre eltűnt róla az a hátborzongató mosoly. Olyan lett az arca, mint egy viaszbabáé. Leesett az álla, és nyitott szájjal, hangosan zihálva szedte a levegőt. Nagyon idegesítő volt. Verejtékcseppek csillogtak a homlokán. Nekem viszont a felszáradó izzadságtól hideg lett a homlokom.

– Nem öltem én meg senkit, haver – mondta a hosszú orrú szelíden. – Senkit a világon. Nem az volt a dolgom. Eszembe se jutott ilyesmi, amíg Cidri bele nem szaladt abba a golyóba. Úgy igaz, ahogy mondom.

Megpróbáltam nem odanézni arra a vascsőre a Coltja végén.

Ekkor egy kis láng lobbant a szemében, halványan pislákoló, fekete, kormos lángocska. Aztán egyre nagyobb lett, és közben kitisztult. Lepillantott maga elé a padlóra. A szemem a villanykapcsolót kereste, de sajnos nagyon messze volt. Aztán a hosszú orrú felemelte a tekintetét, és elkezdte lassan lecsavarozni a hangtompítót. Lazán a tenyerébe fogta. Visszatette a zsebébe. Felállt – mind a két kezében volt egy pisztoly. De meggondolta magát. Visszaült a karszékbe, gyors mozdulatokkal kivette a töltényeket a Lugerből, aztán a fegyvert is utánuk dobta a padlóra.

Hangtalan léptekkel elindult felém. – Magának ma szerencsés napja van – mondta. -– El kell mennem, mert beszélni akarok valakivel.

– Tudtam én. Valahogy egész nap olyan jól éreztem magam.

Óvatosan megkerült, odament az ajtóhoz és kinyitotta, de csak kétarasznyira. Betette a lábát a keskeny résbe. És közben már megint mosolygott.

– Beszélnem kell valakivel – mondta kedvesen, és végignyalta a szája szélét.

– Állj! – kiáltottam rá, és odaugrottam az ajtóhoz.

A pisztolyt tartó keze az ajtófélfán volt, szinte már az ajtón kívül. Olyan gyorsan és olyan erővel csaptam rá az ajtót, hogy már nem tudta elkapni. Se ki, se be – nem szabadulhatott. Odaszegeztem az ajtónyílásba, és teljes erőből rászorítottam az ajtót. Tudtam, hogy őrültség, amit teszek. Már épp futni hagyott, és nekem nem kellett volna mást tennem, csak hagyni, hogy elmenjen. Csak épp nekem is beszédem volt valakivel – de előbb még vele akartam rendezni a számlát.

Kiguvadt szemmel nézett rám. Felmordult. A szabad kezével megpróbált megütni. Áthelyeztem a súlyomat a másik lábamra, és teljes erőmmel állon vágtam. Már ez is elég volt neki. Elernyedt a teste, de kapott még egyet ráadásul. A feje nekiütődött az ajtófélfának. Hallottam, hogy az ajtó előtt valami koppanva leesik a földre. Harmadszor is megütöttem. Soha életemben nem ütöttem még nagyobbat.

Amikor elengedtem az ajtót, felém dőlt – üveges szemmel, megroggyant térddel. Esés közben felfogtam, hátracsavartam a kezét, aztán hagytam, hogy lezuhanjon. Lihegve megálltam fölötte. Kinéztem az ajtón. A Coltja ott hevert előtte, majdnem a küszöbön. Lehajoltam érte, és zsebre tettem – nem abba a zsebembe, amelyben Miss Huntress pisztolya volt, hanem a másikba. A kis pisztolyt meg se találta.

Ott feküdt előttem a padlón. Sovány ember volt, alig volt súlya, én mégis lihegtem tőle. Aztán kis idő múlva megrebbent a szemhéja, és kinyitotta a szemét. Felnézett rám.

– A kapzsiság! – suttogta elgyötört hangon. – Miért kellett nekem eljönnöm Saint Louisból?

Megbilincseltem a csuklóján, aztán a hóna alá nyúlva bevonszoltam a gardróbszobába, és a bokáját is összekötöztem egy kötéllel. Hanyatt fekve hagytam, csak kicsit oldalt fordítottam. Az orra fehérebb volt, mint valaha, üres tekintettel bámult maga elé, és az ajka mozgott, mintha beszélne magában. Fura pók volt, talán nem is olyan megátalkodott. De azért nem is olyan ártatlan bárány, hogy sajnálnom kellett volna.

Összeraktam a Lugeremet, és távoztam a három pisztollyal. A ház előtt nem láttam senkit.

7

Jeeter villája egy öt- vagy hathektáros dombocska tetején állt. Hatalmas, gyarmati stílusban épült ház volt, akkora, mint egy kastély, vaskos, fehér oszlopokkal, manzárdablakokkal, körülötte magnóliabokrokkal és négyajtós garázzsal. A kocsifelhajtó tetején kör alakú parkoló volt, ahol két kocsi állt – az egyik az a nagy cirkáló, melyet már ismertem, a másik meg egy kanárisárga kis sportkocsi, melyet szintén láttam már.

Megnyomtam a csöngő gombját, mely akkora volt, mint egy ezüstdolláros. Nyílt az ajtó, és egy feketébe öltözött, magas, sovány, hidegszemű ürge nézett ki rám.

– Mr. Jeeter itthon van? Úgy értem, az idősebb Mr. Jeeter.

– Megkérdezhetem, ki keresi? – Kicsit túlságosan is töményen angolos volt a kiejtése. Mint a hamisított whisky.

– Philip Marlowe. Mr. Jeeter a megbízóm. Lehet, hogy inkább a cselédbejáratnál kellett volna jelentkeznem.

Egy ujjal benyúlt a sarkos keménygallérja alá, egy kicsit tágított rajta, és közben viszolyogva nézett rám. – Az lehet. De azért csak jöjjön be. Tájékoztatom Mr. Jeetert. Jelenleg el van foglalva. Itt várjon, a hallban.

– Kicsit eltúlozza a mutatványát, öregem – mondtam. – Angol komornyikok közt az idén nem divat orrhangon beszélni.

– Le van maga szarva – mondta vicsorogva, hamisítatlan New York-i hanghordozással. – Itt várjon. – Azzal eltűnt.

Letelepedtem egy faragott karosszékbe, és rájöttem, hogy megszomjaztam. Kisvártatva újra megjelent macskaléptekkel az inas, és az állával undorodva odaintett, hogy kövessem.

Végigmentünk egy mérföldes folyosón, mely a végén télikertté szélesedett. Az inas kitárt egy ajtót a télikert túlsó oldalán, és én mellette elhaladva beléptem rajta egy ovális szobába, melyet ovális fekete-szürke szőnyeg borított. Az ovális szőnyeg közepén egy ovális fekete márványasztal állt, a fal mentén magas hátú, faragott székek. A falon egy ovális tükör, melynek domború üvegében olyan voltam, mint egy pigmeus, vízhordó korsóval a fején.

A szobában hárman voltak. Szemben az ajtóval, amelyen beléptem, George állt, a sofőr, nyársat nyelve, a szép, sötét egyenruhájában, a tányérsapkájával a kezében. A legkevésbé kényelmetlen székben Miss Harriet Huntress ült, kezében egy félig ivott pohár itallal. Az ovális szőnyeg szürke peremén pedig Mr. Jeeter, az idősb, vágtázott körbe-körbe. Még uralkodott magán, de látszott rajta, hogy majdnem felrobban. Vörös volt a képe, és az orrán kitágultak az erek. Kezét a bársony szmokingkabátja zsebébe mélyesztette. Fodros mellű inget viselt, fekete gyöngy díszgombbal, széles, fekete csokornyakkendővel, és a szokásos borjúboksz cipőinek egyike volt a lábán, csak épp ennek ki volt oldozódva a fűzője.

Sarkon perdült, és ráförmedt a lakájra: – Hordja el innen magát, és csukja be maga után az ajtót! Senkinek se vagyok itthon. Érti? Senkinek!

A lakáj behúzta maga után az ajtót. Vélhetőleg elment. Habár én nem hallottam távolodó lépteket.

George hűvösen rám mosolygott, amit nem viszonoztam, Miss Harriet Huntress viszont szemérmetlenül a szemem közé nézett. – Micsoda diadalmas visszatérés – mondta negédesen.

– A kisasszony nagy kockázatot vállalt, amikor egyedül hagyott a lakásán – mondtam. – Nem félt, hogy elcsenem valamelyik parfümjét?

– Még ide mer jönni? – rivallt rám Jeeter. – Szép kis nyomozó maga, mondhatom. Kap egy bizalmas megbízást, és magának első dolga, hogy elmenjen Miss Huntresshez, és mindent kitálaljon neki.

– De hatásos volt, vagy talán nem?

Jeeter rám meredt. Mindenki rám meredt. – Azt meg maga honnan tudja? – vakkantotta.

– Ismerem a nőket. A kisasszony azért jött, hogy elmondja, támadt egy remek ötlete, amivel megoldja az ön összes gondját. De hol marad az ifjú Gerald?

Az öreg Mr. Jeeter megtorpant, és szúrósan nézett rám. – Továbbra is az a véleményem, hogy maga leszerepelt nálam ebben az ügyben – mondta. – A fiam eltűnt.

– Én nem az ön megbízásából dolgozom. Engem Anna Halsey kért fel erre a munkára. A panaszaival szíveskedjék közvetlenül hozzá fordulni. Én töltsek magamnak, vagy van erre egy külön piros ruhás lakája? Egyébként, hogyan értsem azt, hogy a fia eltűnt?

– Kitegyem innen, uram? – kérdezte George diszkréten.

Jeeter egy hanyag kézmozdulattal a fekete márványasztalon álló kristálypalackra és a szódásszifonra mutatott, meg a poharakra, aztán tovább rótta a köröket a szőnyeg szélén. – Ne hülyéskedjen – csattant rá George-ra.

George kissé elvörösödött. Összeszorította a száját.

Kevertem magamnak egy italt, leültem vele, megízleltem, aztán újra feltettem az előbbi kérdést: – Hogy érti azt, Mr. Jeeter, hogy a fia eltűnt?

– Ide hallgasson, én nagyon jól megfizetem magát – ripakodott rám a hangját felemelve. Majdnem szétvetette a düh.

– Csakugyan?

Megtorpant, és újra rám emelte a tekintetét. Miss Huntress lengén felkacagott. George szeme villámokat szórt.

– Mi az, hogy hogyan értem? – vakkantott rám. – Azt hittem volna, hogy ezt még maga is felfogja. Úgy értem, hogy senki sem tudja, hol van. Miss Huntress se tudja, és én sem tudom. És nem tudják azokon a helyeken sem, ahová járni szokott.

– Én viszont annyival okosabb vagyok mindenki másnál, hogy én tudom.

Mindenki kővé dermedt. Jeeter rám meresztette azt a halszemét. George is rám meredt. És Miss Huntress is. Értetlenül nézett rám. A másik kettő csak meredten bámult.

Ekkor a nőre néztem. – Mondja, hová ment, amikor elment otthonról?… Ha hajlandó megmondani.

Sötétkék szeme olyan tiszta volt, mint egy pohár víz. – Nem titok. Geralddal együtt taxit hívtunk. Gerald jogosítványát bevonták egy hónapra. Nagyon felszaporodtak a szabálysértések. Le akartunk menni a tengerpartra, de aztán útközben meggondoltam magam… ahogy maga is sejtette. Rájöttem, hogy aljas szélhámosság, amit művelek. És hogy nekem valójában nem Gerald pénze kell. Én tulajdonképpen bosszút akarok állni. Mr. Jeeteren, amiért tönkretette az apámat. Természetesen törvényes keretek között, de bosszút akarok állni rajta. Azonban olyan helyzetbe hoztam magam, hogy csak úgy bosszulhattam volna meg az apámat, ha közben úgy viselkedem, mint egy szélhámosnő. Ezért megmondtam Geraldnak, hogy keressen magának másik játszótársat. Nagyon kijött a sodrából, és veszekedtünk. Erre én Beverley Hillsben megállítottam a taxit, és kiszálltam. Ő továbbment. Nem tudom, hová. Később visszamentem az El Milanóba, kihoztam a kocsimat a garázsból, és ide jöttem. Meg akartam mondani Mr. Jeeternek, hogy felejtse el ezt az egészet, és többet ne küldje rám a kopóit.

– Tehát azt állítja, hogy együtt jöttek el az El Milanóból, taxival – mondtam. – Miért nem George fuvarozta a fiatalembert, ha egyszer ő nem vezethetett?

A nőre néztem, de nem hozzá beszéltem. Jeeter válaszolt a kérdésemre, jéghideg hangon. – George természetesen ma is hazahozott engem az irodából. Akkor Gerald már nem volt itt. Miért érdekes ez?

Feléje fordultam. – Mindjárt megtudja, Mr. Jeeter. Az ifjú Gerald az El Milanóban van. Ezt Hawkinstól tudom, a házi detektívtől. Gerald visszament, hogy a lakásán várja meg Miss Huntresst. Hawkins engedte be. Hawkins hajlamos rá, hogy megtegyen ilyen kis szívességeket… egy tízesért. Lehet, hogy azóta is ott van Miss Huntress lakosztályában… de az is lehet, hogy már eljött.

Azon voltam, hogy szemmel tartsam őket. Nem volt könnyű, egyszerre három embert. De legalább egy helyben ültek. Engem néztek mind a hárman.

– Nos, ezt örömmel hallom – mondta az öreg Jeeter. – Már attól féltem, hogy elment valahová leinni magát.

– Nem fogja leinni magát – mondtam. – Mellesleg, amikor körbetelefonálták a szokott helyeit, hogy nincs-e ott, az El Milanót nem hívták fel?

George bólintott. – De igen. Én hívtam fel az El Milanót. Azt mondták, nincs ott. Ezek szerint a házi szimat figyelmeztette a telefonos kisasszonyt, hogy ne mondjon semmit.

– Nem hinném, hogy ezt tette volna. A kisasszony nyilván egyszerűen felcsengetett a lakosztályba, és senki se vette fel neki a kagylót, ami érthető. – Nagy érdeklődéssel figyeltem az öreg Jeetert, Nem lesz neki könnyű, amikor majd megérti, hogy miről beszélek… de meg fogja érteni.

Meg is értette. Csak előbb megnedvesítette a szája szélét. – Miért mondja, hogy „érthető”… ha szabad kérdeznem? – mondta hűvösen.

Letettem a poharamat a márványasztalra, és nekitámaszkodtam a falnak – mind a két kezem szabad volt. Még mindig megpróbáltam egyszerre mindenkit szemmel tartani.

– Azt javaslom, vegyük át egy kicsit az eseményeket – mondtam. – Valamennyien ismerjük a kiindulóhelyzetet. Tudom, hogy George is, holott neki nem kellene, mivel ő csak a személyzethez tartozik. Tudom továbbá, hogy Miss Huntress is tisztában van vele, aminthogy természetesen ön is, Mr. Jeeter. Most pedig lássuk a tényeket. Van itt egy csomó dolog, ami nem akar összeállni, én azonban teszek egy próbát. Megpróbálom összerakni a mozaik kockáit. Először is itt van egy csomó fotokópia mindenféle kötelezvényekről, amelyek Marty Estelnél vannak. Gerald tagadja, hogy a kötelezvények tőle származnak, és Mr. Jeeter nem hajlandó visszavásárolni a váltókat, viszont megbíz egy Arbogast nevű írásszakértőt, hogy vizsgálja meg az aláírások hitelességét. Arbogast megállapítja, hogy az aláírások hitelesek. Elképzelhető, hogy ennek az Arbogastnak más ügyei is voltak. Ezt nem tudom. Nem tudtam megkérdezni tőle. Mire elmentem hozzá, már halott volt – három golyót kapott egy huszonkettesből, mint azóta megtudtam. Nem, Mr. Jeeter, a rendőrséget nem értesítettem.

A magas, ezüst hajú férfi láthatólag megdöbbent. Vézna teste úgy reszketett, mint egy nádszál.

– Halott volt? – suttogta. – Megölték?

George-ra pillantottam. George-nak egy arcizma se rezdült. Aztán a nőre néztem. Némán ült, és várt. Összeszorított ajkakkal.

– Csak egy okom van azt feltételezni – mondtam –, hogy ennek a gyilkosságnak lehet valami köze Mr. Jeeter ügyeihez. Nevezetesen az, hogy Arbogastot egy huszonkettessel lőtték le… és van ennek az esetnek egy szereplője, aki huszonkettest visel.

Feszülten figyeltek. És mindenki hallgatott.

– A leghalványabb sejtelmem sincs róla, hogy miért lőtték le. Nem volt veszélyes, se Miss Huntressre, se Marty Estelre. Olyan kövér volt, hogy nem sokat mozdult ki az irodájából. Egy tippem van csak. Az, hogy túl okos volt. Kapott egy egyszerű megbízást, hogy hitelesítsen egy aláírást – ő azonban tovább ment, s közben olyasmikre jött rá, amikre nem kellett volna rájönnie. És miután többet tudott, mint amennyit kellett volna, ebből mindenféle következtetésekre jutott. Talán még egy kis zsarolással is megpróbálkozott. Aztán a végén ma délután valaki szépen elnémította egy huszonkettessel. Nem mondhatnám, hogy megrendít az eset. Én már csak holtan találkoztam vele.

Ezek után fogtam magam, és elmentem Miss Huntresshez. Némi huzavona után a kapzsi házidetektív fel is engedett hozzá, elbeszélgettünk a hölggyel, de akkor előbújt valahonnan az ifjú Gerald, jól állon vágott, én elterültem, és esés közben bevertem a fejem egy széklábba. És amikor magamhoz tértem, már nem volt senki a kégliben. Erre én szépen hazamentem.

Amikor hazaértem, már ott várt rám az a pasas a huszonkettessel. Vele volt egy Cidri Lavon nevű kis gyagyás törpe is, akinek büdös volt a szája, és egy marha nagy mordállyal hadonászott, de ez most már mind nem érdekes, mivel azóta már őt is lelőtték… mégpedig itt, az ön háza előtt, Mr. Jeeter, miközben éppen meg akarta állítani az ön kocsiját, hogy kirabolja. Erről az esetről történetesen a rendőrség is tud – a zsaruk eljöttek hozzám, hogy kifaggassanak – mivelhogy a másik, az, akinek huszonkettese van, és állítólag a bátyja annak a kis hülyének, azt hitte, hogy én lőttem le az öcsikéjét, és be akart mártani. De a dolog másképp sült el. Ez volt a második haláleset az ügyben.

Most jutottunk el a harmadikhoz, a legfontosabbhoz. Visszamentem az El Milanóba, mert az volt az érzésem, hogy nem vezet semmi jóra, ha hagyom, hogy az ifjú Gerald továbbra is egyedül lófráljon a városban. Úgy vettem észre, lehet egy-pár ellensége a fiatalembernek. Akkor is, amikor Cidri Lavon rálőtt az ön kocsijára, valószínűleg azt hitték, hogy ő utazik benne – de ez természetesen csak átverés volt.

Az öreg Jeeter értetlenkedve húzta össze fehér szemöldökét. George-on viszont semmi ilyesmi nem látszott. Egyáltalán semmi nem látszott az arcán. Olyan faarccal meredt maga elé, mint egy indián totemoszlop. A nő kicsit sápadt volt, és feszült. Én meg folytattam.

– Az El Milanóban kiderült, hogy Hawkins Marty Estelt meg a testőrét is beengedte Miss Huntress lakásába, hogy ott várják meg a hölgyet. Martynak volt valami mondanivalója a számára… valószínűleg az, hogy Arbogastot megölték. Tanácsosnak látszott, hogy a kisasszony egy időre jegelje a fiatal Jeetert… legalább addig, amíg a zsaruk meg nem nyugszanak. Ilyen körültekintő pasas ez a Marty. Az ember nem is hinné róla. De például tudott Arbogastról is, aminthogy arról is, hogy Mr. Jeeter ma reggel felkereste Anna Halsey irodáját, sőt valahonnan még azt is tudta – lehet, hogy magától Annától, akitől kitelik az ilyesmi –, hogy most már én dolgozom az ügyön. Erre rám állított valakit, aki követett Arbogast irodájáig, és aztán eljönni is látott, majd a zsaru barátaitól Estel megtudta, hogy Arbogastot kinyiffantották, és persze azt is, hogy én nem jelentettem az esetet. Ezzel megfogott, és következésképp barátságot kötöttünk. Miután mindezt a tudtomra adta, távozott, és én újfent egyedül maradtam Miss Huntress lakosztályában. Bár ezúttal nem volt rá semmi különösebb okom, egy kicsit körülnéztem. És akkor megtaláltam az ifjú Geraldot… a hálószobában, egy ruhásszekrényben.

Gyorsan odaléptem a nőhöz, belenyúltam a zsebembe, kivettem belőle azt a csinos kis 25-öst, és letettem a térdére.

– Nem ismerős?

A hangján szorongás érződött, de mélykék szeme szenvtelenül nézett rám.

– De igen. Az enyém.

– Hol tartotta?

– Az ágyam mellett, a kisasztal fiókjában.

– Biztos ebben?

Ezen elgondolkodott egy kicsit. A két férfi kővé dermedve hallgatott.

George-nak rángatózni kezdett a szája sarka. A nő hirtelen nemet intett a fejével.

– Nem. Most jut eszembe, hogy elővettem, mert meg akartam mutatni valakinek… én ugyanis nem sokat értek a fegyverekhez… és aztán ott hagytam a nappaliban, a kandallópárkányon. Majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy így volt. És hogy Geraldnak mutattam meg.

– Vagyis, ha netán valaki fenyegetően lépett fel vele szemben, onnan bízvást felkaphatta?

A nő zavartan bólintott. – Hogy érti azt, hogy… a szekrényben van? – kérdezte riadtan, szinte suttogva.

– Tudja azt maga nagyon jól. Ebben a szobában mindenki pontosan tudja, hogy hogyan értem. És azt is tudja mindenki, hogy én nem véletlenül mutattam meg magának azt a pisztolyt. – Elfordultam a nőtől, és George-ra meg a gazdájára pillantottam. – Természetesen úgy értem, hogy halott. Szíven lőtték… alkalmasint ezzel a pisztollyal. Amit ott hagytak mellette. Valószínűleg éppen ezért.

Az öreg tett még egy lépést, aztán megállt, és megtámaszkodott az asztalban. Nem voltam benne biztos, hogy elsápadt-e, vagy már eleve ilyen fehér volt az arca. Megkövülten meredt a nőre. Lassan, a fogai közt szűrve a szót, így szólt: – Rohadt gyilkos.

– Nem lehetséges, hogy öngyilkosság volt? – tettem fel a kérdést gúnyosan.

Az öreg épp csak annyira fordította el a fejét, hogy rám pillantson. Láttam rajta, hogy ez a gondolat megragadta. Alig észrevehetően biccentett.

– Nem – mondtam. – Nem lehetett öngyilkosság.

Az öreg nem örült a szavaimnak. Vér tolult az arcába, és az orrán kidagadtak az erek. A nő megérintette a térdén heverő pisztolyt, aztán ujjai lassan rákulcsolódtak az agyára. Láttam, hogy a hüvelykujját finoman a kakas felé csúsztatja. Lehet, hogy nem sokat értett a fegyverekhez, ennyit azonban úgy látszik, még ő is tudott.

– Nem lehetett öngyilkosság – mondtam ismét, lassan és tagoltan. – Elszigetelt esetként… talán. De az egyebek ismeretében már aligha. Arbogast, a Calvello Drive-i fegyveres támadás, itt, a ház előtt, aztán a bérgyilkosok, akik rám törtek a lakásomon, és végezetül még az a huszonkettes is.

Megint benyúltam a kabátzsebembe, és előhúztam a hosszú orrú Coltját. Hanyagul, a bal kezem tenyerére fektetve tartottam. – Ámde furcsa mód, szerintem nem ez a huszonkettes volt a gyilkos fegyver… jóllehet ez történetesen az én bérgyilkosomé volt. Egyébként ő is megvan. A lakásomon vár rám, összekötözve. Ugyanis visszajött, hogy elintézzen, de én lebeszéltem róla. Nagyon meggyőző dumám van.

– Igen, csak kicsit eltúlozza – mondta a nő hidegen, és felemelte a pisztolyt.

– Kedves Miss Huntress, teljesen nyilvánvaló, hogy ki ölte meg a fiatalembert – mondtam. – Roppant egyszerű… indíték és alkalom kérdése az egész. Nem Marty Estel tette, és nem is ő volt a megrendelő. Végleg elbúcsúzhatott volna az ötven grandjától. De nem is Cidri Lavon társa volt tettes, bárki volt is a megbízója, aki szerintem aligha lehetett Marty Estel. Egyszerűen nem tudott volna bejutni az El Milanóba, és főleg nem Miss Huntress lakosztályába. Csak olyan valaki tehette, aki nyerhetett valamit a fiatalember halálával, és akinek volt alkalma belopózni a lakásba, hogy elkövesse a gyilkosságot. Vajon ki nyerhetett Gerald halálával? Gerald ötmillió dollár várományosa volt… amit két év múlva folyósított volna neki a letéti alap. Már alig várta, hogy hozzájusson. Felmerül a kérdés, hogy ki Gerald törvényes örököse? Önök meg lesznek lepve. Tudták-e, hogy Kaliforniában, és még néhány másik államban is, bár korántsem mindben, valaki egy saját maga által kezdeményezett jogi aktus révén is törvényes örökössé válhat? Nem kell mást tennie, csak örökbe fogadni valakit, akinek van mit örökölni, neki magának viszont nincs örököse!

George nem várt tovább. Gyors, finom kis mozdulatot tett, megint mintha csak egy pillangó szárnya rebbent volna, és a Smith & Wesson máris ott csillogott a kezében, de ezúttal nem volt ideje lőni. Mert ekkor a nő kezében felugatott a kis pisztoly. George barna, izmos kezét elöntötte a vér. A Smith & Wesson leesett a földre. George elkáromkodta magát. Nos, a nő csakugyan nem nagyon értett a fegyverekhez – éppen csak egy kicsit.

– Hát persze! – mondta Miss Huntress sötéten. – Ha Gerald ott volt nálam, George simán be tudott jutni a lakásomba. Biztosan a garázsból ment fel lifttel, sofőregyenruhában, és bekopogott az ajtón. És amikor Gerald kinyitotta neki, ráfogta a Smith & Wessont. Csak azt nem értem, honnan tudhatta, hogy Gerald ott van.

– Nyilván követte a maga taxiját – mondtam. – Nem tudjuk, hogy hol volt egész este, miután tőlem eljött. Mindenesetre kocsival volt. De majd a zsaruk kinyomozzák. Mondja, George, mennyi esett le magának ezért?

George a jobb csuklóját szorította a bal kezével, az arca vadul vonaglott. Nem válaszolt a kérdésemre.

– Úgy képzelem, hogy George beterelte a szobába Geraldot a Smith & Wessonnal – mondta a nő kimerült, fáradt hangon. – Közben nyilván észrevette a pisztolyomat a kandallópárkányon. Akkor határozhatta el, hogy inkább azt fogja használni. Beterelte Geraldot a hálószobába, bekényszerítette a ruhásszekrénybe, aztán hidegvérrel megölte, az én pisztolyomat meg ledobta a szekrény elé, a padlóra.

– Arbogastot is George ölte meg. Egy huszonkettessel, mégpedig azért, mert tudta, Cidri Lavon bátyja huszonkettest használ. Ezt onnan tudta, hogy a testvérpárt ő bérelte fel, hogy ijesszenek rá Geraldra – azért, hogy amikor majd megöli Geraldot, az legyen a látszat, hogy a gyilkosságot Marty Estel rendelte meg. Ezért kellett engem ma este Mr. Jeeter kocsijával kihozni ide – hogy a két bérgyilkosnak, akiket előre értesített, módjában legyen előadni a megtervezett színjátékot, és közben esetleg engem is lepuffantani, ha netán túl sokat akadékoskodnék. Csakhogy George szeret ölni. Cidrit egyetlen lövéssel leszedte. Pontosan az arca közepébe kapta a golyót. Olyan precíz találat volt, hogy azt hiszem, tulajdonképpen inkább el akarta téveszteni. Mi a véleménye, George?

Néma csend.

Aztán az öreg Jeeterre fordítottam a tekintetemet. Arra számítottam, hogy ő is fegyvert fog rántani, de nem tette. Csak állt, leesett állal, döbbenten, a fekete márványasztalnak támaszkodva, és egész testében reszketett.

– Istenem! – suttogta. – Istenem!

– Nincs magának istene… csak a pénz.

Ajtónyikordulást hallottam a hátam mögül.

Sarkon perdültem, de fölösleges volt fárasztanom magam. – Fel a kezekkel! – mondta egy hang, körülbelül olyan angol kiejtéssel, ahogy a Stan és Pan beszél.

Az angolnál is angolabb komornyik állt az ajtóban, pisztollyal a kezében, összeszorított ajkakkal. Ekkor a nő kissé elfordította a csuklóját, és mintegy mellékesen vállon lőtte. Úgy visított, mint a disznó, amikor megszúrják.

– Távozzék, kérem, zavarja a megbeszélést – mondta neki hidegen.

A komornyik megfordult, és futásnak eredt a folyosón.

– Ez el fog esni – jegyezte meg a nő, Jeeterre pillantva.

Közben én is elővettem már a Lugeremet. Megint kicsit elkéstem vele, mint rendesen. Az öreg Jeeter a márványasztalba kapaszkodva állt, és az arca olyan szürke volt, mint egy macskakő. Már rogyadozott a térde. George egy zsebkendőt szorítva vérző csuklójára, szótlanul, cinikusan nézte.

– Hadd essen – mondtam. – Megérdemli.

És akkor csakugyan elesett. Rángatózni kezdett a feje. Kifordult a szeme, és leesett az álla. Az oldalán hevert, aztán arrébb hengeredett a szőnyegen, és végül felrántotta a térdét. Nyitott szájából csurgott a nyála. Az arca egyszerre lila lett.

– Angyalkám – mondtam −, telefonáljon a rendőrségnek. Én addig majd szemmel tartom ezeket.

– Rendben van – mondta Miss Huntress, és felállt. – Önnek bizonyára jól jönne egy kis segítség az irodájában. Nem gondolja, Mr. Marlowe?

8

Legalább egy óra hosszat várattak az irodájukban, egyedül. A szoba közepén ugyanaz a hosszú, kopott asztal, amit már ismertem, a falnál egy íróasztal, és a sarokban egy réz köpőcsésze. A falon a hangosbeszélő bakelitdoboza, mellette három szétnyomott légy, a levegőben rég kihűlt szivarcsutkák bűze és viseltes ruhák áporodott szaga. Volt a szobában még két kárpitozatlan karszék, rajtuk szétült nemezpárna, és két egyenes hátú szék, párna nélkül. A mennyezet közepén lógó lámpa búrájáról utoljára körülbelül Coolidge első elnöksége idején törölgethették le a port.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és Finlayson meg Sebold lépett be rajta. Sebold most is ugyanolyan frissen vasalt és mogorva volt, mint a múltkor. Finlayson azonban öregebbnek látszott, megviselt volt és kicsit egérszagú. Egy köteg papír volt a kezében. Leült velem szemközt, a hosszú asztal túloldalán, és barátságtalanul nézett rám.

– Az ilyen palik, mint maga, folyton belefutnak valami balhéba – mondta fanyarul Finlayson. Sebold a fal mellett telepedett le, a szemébe húzta a kalapját, unottan elásította magát, aztán a vadonatúj, acéltokos karórájára pillantott.

– Nekem a balhé a specialitásom – mondtam. – Különben miből élnék?

– Le kellene csukatnom magát – mondta −, annyit sumákolt ebben az ügyben. Mondja, mennyit keres ezen a munkán?

– Anna Halsey volt a megbízóm, aki viszont az öreg Jeetertől kapta a megbízást. Félek, hogy ez egy behajthatatlan követelés lesz.

Sebold rám vicsorította azt a farkasmosolyát. Finlayson rágyújtott egy szivarra, megnyalta az oldalát, ahol kicsit meg volt repedve, és visszaragasztotta a dohánylevelet, de rosszul, mert továbbra is eresztette a füstöt, amikor megszívta. Odatolt elém az asztalon néhány papírlapot.

– Írjon alá három példányt.

Aláírtam három példányt.

Visszavette a papírokat, ásított, és beletúrt ősz hajába. – Az öreg agyvérzést kapott – mondta. – Nem sokra megyünk vele. Amikor kijön, valószínűleg azt se fogja tudni, hogy fiú-e vagy lány. A sofőr meg, ez a George Hasterman csak a szemünkbe röhög. Kár, hogy megsebesült. Szívesen megtáncoltatnám egy kicsit.

– Elég szívós pasas – mondtam.

– Az. Maga most egyelőre elmehet.

Felkeltem, biccentettem nekik, és az ajtóhoz léptem. – Akkor jó éjszakát, uraim.

Egyik se köszönt vissza.

Végigmentem a folyosón, aztán a jobb oldali lifttel le a Városháza előcsarnokába. A Spring Street-i oldalon léptem ki az épületből, és lementem a hosszú, néptelen lépcsőn. Hideg szél fújt. Amikor leértem a lépcső aljába, rágyújtottam egy cigarettára. A kocsim kinn maradt Jeeter házánál. Épp indultam már egy taxi felé, amely fél háztömbnyire, az utca túloldalán parkolt, amikor a járdaszegély mellől, egy kocsiból kiszólt egy parancsoló hang.

– Jöjjön ide egy percre.

Kemény, férfias hang volt. Mindjárt megismertem. Marty Estel hangja volt az. Egy nagy szedánból jött, melyben elöl két férfi ült. Odamentem a kocsihoz. A hátsó ablak le volt eresztve, és Marty Estel kesztyűs keze könyökölt ki rajta.

– Szálljon be. – Kitárta előttem az ajtót. Olyan fáradt voltam, hogy nem volt kedvem vitatkozni vele. – Mehetünk, Bőrös.

A kocsi nyugat felé haladt a sötét, majdnem csendes és majdnem tiszta utcákon. Az éjszakai levegő sem volt épp tiszta, legfeljebb csak hűvös. Áthajtottunk egy dombon, aztán rákapcsoltunk.

– Mit tudnak?

– Nem tudom. Nekem nem mondták. A sofőrt még nem tudták megtörni.

– Ebben a rohadt városban egy sokmilliós gyilkosságért se képesek lecsukni senkit. – A Bőrösnek nevezett sofőr felnyerített, de nem fordult hátra. – Az lesz a vége, hogy keresztet vethetek az ötven grandomra – egyébként maga tetszik a nőnek.

– Tudom. És akkor mi van?

– Szálljon le róla.

– Mit kapok?

– Inkább azt kérdezze, mit kap, ha nem száll le róla.

– Értem – mondtam. – De tudja, mit? Hagyjon maga nekem békét. Fáradt vagyok. – Behunytam a szemem, a fejem odatámasztottam a kocsi sarkába, és abban a másodpercben elaludtam. Máskor is elő szokott fordulni velem, ha túlerőltetem magam.

Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. A kocsi állt, és amikor kinéztem az ablakon, a házam kapuját láttam.

– Megérkeztünk – mondta Marty Estel. – És ne felejtse el, hogy mit mondtam. Szálljon le a nőről.

– Ezért hozott haza, hogy ezt közölje velem?

– Harriet kért meg rá, hogy legyen gondom magára. Ezért van most szabadlábon. Maga tetszik Harrietnek. De Harriet az én nőm. Világos? Vagy hiányzik magának még egy balhé?

– Nekem a balhé a… – kezdtem, de lenyeltem a folytatást. Magam is untam, annyiszor elsütöttem már ezt a poént aznap. – Köszönöm a fuvart, de ettől eltekintve, maga is kinyalhatja a seggemet. – Elfordultam, és bementem a házba, aztán föl, a lakásomba.

A bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, de ezúttal nem várt rám senki a lakásban. A hosszú orrút azóta már régen elvitték a zsaruk. Nyitva hagytam az ajtót, és kitártam az ablakokat, de még ki sem szellőzött a rendőrök szivarcsutkáinak a bűze, amikor megszólalt a telefon. Harriet szólt bele. A hangja hideg volt, és kissé érdes. De mintha mi sem történt volna. Az volt az érzésem, élvezi a helyzetet. Valószínűleg elég sok mindenen átment már az életben, hogy megedződjön.

– Halló, szépfiú. Épségben hazaért?

– A maga barátja, Marty hozott haza. És azt is mondta, hogy szálljak le magáról. Köszönök mindent, tiszta szívből… mármint, ha egyáltalán van szívem… de többet ne hívjon.

– Csak nem féldegél, Mr. Marlowe?

– Nem. De szeretném, ha megvárná, amíg én hívom magát – mondtam. – Jó éjszakát, angyalka.

– Jó éjszakát, szépfiú.

Kattant a telefon. Beraktam a szekrénybe, aztán becsuktam az ajtót, és lehajtottam az ágyat. Levetkőztem, és egy kicsit heverésztem az ablakon beáramló hidegben.

Aztán felkeltem, ittam egy pohár whiskyt, utána meg lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.

A rendőröknek végül is sikerült megtörni George-ot, de nem eléggé. Azt állította, hogy a nő miatt összeverekedtek az ifjú Jeeterrel, aki felkapta a pisztolyt a kandallópárkányról, és amikor ő el akarta venni tőle, véletlenül elsült. Ami kétségkívül elég valószerűen hangzott – főleg az újságok lapjain. Arbogast meggyilkolását azonban nem tudták rávarrni – de másra se. A gyilkos fegyver nem került elő – mindenesetre nem a hosszú orrú huszonkettese volt az. A hosszú orrúnak egyébként nyoma veszett – soha többé nem hallottam róla. Az öreg Jeetert nem háborgatták, mivel soha nem épült fel az agyvérzéséből – csak feküdt az ágyban, ápolónőktől körülvéve, és mindenkinek azzal hencegett, hogy ő egy vasat se veszített a tőzsdekrachban.

Marty Estel négyszer is felhívott, és megfenyegetett, hogy szálljak le Harriet Huntressről. Szinte megsajnáltam szegény hülyét. Úgy szenvedett, mint egy kutya. A nőt kétszer elvittem táncolni, és azon kívül még kétszer felmentem hozzá a lakására, de csak elüldögéltünk egy kicsit, és iszogattam a whiskyjéből. Nagyon jól éreztem magam vele, de nekem egy ilyen nőhöz nem volt se pénzem, se megfelelő ruhám, se elég jó modorom – és főleg nem volt rá időm. Aztán egyszer csak kiköltözött az El Milanóból. Utóbb azt hallottam, New Yorkban tűnt föl.

Megkönnyebbültem, amikor elment – pedig még csak el se búcsúzott.