5.

Akit pofon vágnak

A British Airways 757-es járata a Flughafen Fuhlsbuttelre, más néven a hamburgi repülőtérre szállt le aznap délután. A repülőtér épülete ultramodern, a hatalmas tartóoszlopokon nyugvó tető egy repülőgép szárnyához hasonlít. Számtalan érdekes bolt és butik sorakozik egymás mellett – még néhány Harrods is – és több étterem várja az éhes utasokat.

A belvárost átszelő csatornák miatt Hamburgot gyakran hasonlítják Velencéhez és Amszterdamhoz. Máskor, köszönhetően a rossz hírű Reeperbahnnak, „Európa bűnös városa” néven szerepel. Szó ami szó, a város igen gazdag történelemmel rendelkezik. A fennállásának 1200 éve alatt sokszor katasztrófa sújtotta települést a háború után nagyobb és sokkal szebb világvárossá építették, tágas parkokkal, felhőkarcolókkal és jelentős kulturális intézményekkel. Németországnak csak a második legnagyobb városa, de a légzöldebbnek tartják. Területének ötven százaléka víz, erdő, és több mint 1400 kert meg park.

Bond mindig kedvelte Hamburgot, és fiatal korában elég sokat tartózkodott itt. Szívesen emlékszik vissza arra, amikor néhány tengerésztársával meglátogatták a Reeperbahnt, még mielőtt csatlakozott volna a titkosszolgálathoz. Korábban is járt már piroslámpás negyedekben, különösen Amszterdamban, azonban ahhoz, amit a Grosse Freiheiton látott, egy utcán, amelynek neve „nagy szabadság”-ot jelent, semmi sem hasonlított. A Herberstrasse, ahol a lányok kirakatok mögött mutogatták bájaikat, és próbálták rávenni a tengerészeket egy kis üzleti tranzakcióra, csak arra volt jó, hogy felnyissa a szemét.

Bond odament az Avis autókölcsönző cég repülőtéri kirendeltségének pultjához, ahol egy csinos lány üdvözölte kedvesen. – Segíthetek, uram? – kérdezte németül.

– Igen – válaszolta Bond, szintén németül. – A cégem bérelt számomra egy autót. – Átadta a lánynak a papírt, amit Moneypennytől kapott.

– Egy pillanatot várjon, kérem – mondta a lány, és eltűnt.

Bond azon tűnődött, vajon milyen autót kap. Tudta, hogy Q egy Jaguár XK8-assal dolgozott az elmúlt néhány hónapban, és ő maga is szerette volna kipróbálni.

A 007-es beidegződés átvette az uralmat fölötte, és reflexszerűen körülnézett, valaki vagy valami nem lóg-e ki a képből. Amikor végzett a helyiség vizsgálatával, tekintete az újságosállványra esett, azon is a Holnap legfrissebb kiadására. KÍNA FIGYELMEZTETI A BRIT FLOTTÁT – harsogta a főcím.

– Ha lenne szíves itt aláírni, Mr. Bond. – Azonnal felismerte a háta mögül érkező hangot.

Megfordult, és a maga nemében páratlan Q-t látta, piros Avis-öltönyben. Fáradtnak látszott. Bond alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan.

Q lecsapta a bérleti szerződést a pultra. – Ez a kárbiztosítás a maga gyönyörű új autójához.

Bond élvezte a helyzetet. A drága Boothroyd őrnagy, a Q-csoport főnöke és a titkosszolgálat hivatalos fegyvermestere, talán az egyetlen ember, akit zseninek nevezne. Ha nem kedvelné ennyire, nem is ugratná állandóan. Q már túl volt élete delén, de az életerő nem hiányzott belőle. Némajátékuk olyan megszokottá vált, mint Bond vodkamartinije.

Q összeszorított fogakkal kérdéseket tett fel, és beikszelte a megfelelő ablakokat Bond válaszai nyomán.

– Igényel baleseti törésbiztosítást?

– Igen.

– Tűzkár?

– Talán.

– Vagyontárgy-biztosítás?

– Feltétlenül.

– Személyi sérülés?

– Remélem, nem lesz rá szükség, de baleset bármikor előfordulhat.

Az őrnagy észrevette, hogy a sorban várakozó civilek hallják a párbeszédüket. Nagyot fújt, és odanyújtotta Bondnak a tollat. 007 aláírta a papírt.

– Nos, a hétköznapi veszélyek ezzel el vannak intézve – mondta. – Kell még valamilyen óvintézkedés?

Q szeme összeszűkült. – Csak velem szemben, 007 – súgta. Erőteljesen intett a fejével, majd kinyitott egy ajtót a pult mögött. Bond megkerülte az asztalt, és követte Q-t.

A vámraktárban voltak, ahol két hatalmas láda állt a betonpadlón.

– Most jól figyelj, 007 – mondta Q. – Íme az új autód.

Meghúzott egy kart, mire a láda oldalai félrecsúsztak, és feltűnt mögöttük egy dühös jaguár, ketrecben.

Az állat hangosan rámordult Bondra, aki összerezzent a váratlan hangtól.

Q hangosan felnevetett. – Bocs, nem ezt akartam!

Bond megnyugodott, és ő is elnevette magát.

Q odalépett a másik ládához, Bond azonban nem mozdult; az állatot nézte. Szúrós tekintetének hatására szinte azonnal meghunyászkodott.

Q, továbbra is jóízűen nevetve, a másik ládához vezette Bondot. Nagyon elégedett volt kis tréfájával. Ritkán viccelte meg, de ha igen, az mindig emlékezetes maradt.

– Próbáljuk meg újra, rendben? – mondta Q. Meghúzta a kart a másik ládán, mire annak mind a négy oldala a földre hullott. Bondra nagy hatással volt, amit látott.

– Egy vadonatúj BMW 750, benne a szokásos extrák. Géppuska, rakéták...

– CD-játszó van benne? – kérdezte Bond.

Q folytatta, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – ...EHR-követő és...

Kinyitotta az autó ajtaját.

– ...ez olyasvalami, amire különösen büszke vagyok.

A rejtett hangszórókból angolul beszélő német női hang csendült fel. – Isten hozta a BMW új hangos navigációs rendszerében.

Bond becsukta az ajtót.

– Úgy gondoltuk, jobban odafigyelsz egy női hangra – mondta Q.

– Ismerős számomra. Azt hiszem, találkoztunk valahol – mondta Bond.

– Az ilyesfajta kalandjaid nem érdekelnek, 007.

A nyárfaezüst színű autó egyszerűen csodálatos volt. Bond elégedetten szemlélte.

– Most pedig add ide a fegyvered – parancsolta az őrnagy.

– Még nem lőhetsz le – tiltakozott Bond. – Nem rontottam el semmit.

– Ezt kapod helyette.

A fegyvermester kinyitott egy fényezett fadobozt, amelyben fekete bársonyon egy Walther P99 kézi lőfegyver hevert. Az új 9 mm-es Parabellum volt, amelyet a Carl Walther GmbH úgy reklámozott mint a „jövő évszázad fegyveré”-t.

– Azt hiszem, ez tetszeni fog neked, 007 – mondta Q, és kivette a pisztolyt a dobozból.

– Mit tud? – kérdezte Bond.

Q bosszúsan meredt rá. Sorra rámutatott a fegyver részeire. – Meghúzod ezt a valamit, amit úgy neveznek „ravasz”, mire „golyónak” nevezett kis izék repülnek ki a lyukas végéből.

Bond tettetett hitetlenkedéssel megrázta a fejét. – Honnan szerzed ezeket a dolgokat?

– Ez egy elsütőmechanizmus nélküli, egyes és sorozatlövésre alkalmas pisztoly, amelyet a német rendőrség előírásai alapján fejlesztettek ki.

Átadta Bondnak a fegyvert, aki mindkét kezében mérlegelte, marokra fogta, célzott vele...

– A burkolata és egyes alkatrészei kiváló minőségű polimerből készültek. A tárba tizenhat lőszer fér, plusz egy a töltényűrbe.

Bondnak tetszett a pisztoly. Csinos kis kézifegyver volt.

– Ez viszont teljesen más – mondta Q, egy különleges rádiótelefont adva Bond kezébe. – Légy szíves, ne felejtsd el, hogy...

– Ez nem játék – vágta rá Bond gépiesen.

Q bemutatta a működését. – Ide beszélsz, itt hallgatod.

– Most már tudom, eddig mit csináltam rosszul!

Egy fekete Ericsson-modell volt. – Számos olyan tulajdonsággal bír, amit hasznosnak találhatsz: infravörös ujjlenyomat-keresőt, 20 000 voltos önvédelmi elektrosokkolót, levehető antennát, valamint videokamerát tartalmaz. Egyben az új autód távirányítója is.

Q megnyomott rajta egy gombot, mire szétnyílt, mint egy könyv.

– Megpróbáltuk felhasználóbarát módon kialakítani, de be kell ismernem, nagy gyakorlatot igényel. Megérintette a szenzorfelületet. – Kétszer hozzáérsz...

Mögöttük beindult a BMW Néhányszor felpörgött a motorja, majd alapjáraton duruzsolt, parancsra várva.

Q óvatosan végigtolta ujját az érintésérzékelőn. Most lassan erre a szegmensre húzom... – A BMW hátramenetbe kapcsolt, és lassan tolatni kezdett. Q a másik irányba mozdította az ujját. Kattant a sebességváltó, és az autó akadozva megindult előre. Az őrnagy felemelte a kezét, mire a BMW megállt. Odaadta Bondnak a készüléket.

– Kívülről meglehetősen nehéz kocsit vezetni, de gyakorlattal...

– Nézzük, hogy reagál az én érintésemre – mondta Bond.

Felcsikorogtak a kerekek. A BMW őrült sebességgel tolatni kezdett, egy kört írt le a láda körül, megállt, majd előrelendült, Bond és Q felé tartva. Amikor a lökhárító alig néhány centire volt a térdüktől, hirtelen megállt.

Bond leállította a motort, és élvezte a pillanatot. Q arca sápadt volt.

– Tényleg úgy van, ahogy mondtad, Q. Sok gyakorlással talán sikerül elboldogulnom vele.

Q szemét az égre fordította. – Nőj fel, 007.

***

Reflektorok fénye söpört fel-alá a Carver Médiahálózat épületkomplexuma előtt. Limuzinok és autók hosszú sora kígyózott a piros zakós komornyikok csoportja felé, akik a félkör alakú téglaépület ünnepélyesen kivilágított bejáratánál fogadták a vendégeket. Az a fajta esemény volt, amely valósággal vonzotta az előkelőségeket, gazdagokat és híres embereket. Diplomaták, üzletemberek és üzletkötők, művészek, de még rocksztárok is érkeztek a világ minden pontjáról. A CMH megnyitja új központját Hamburgban.

Bond megállt az egyik komornyik mellett, aki kinyitotta számára az ajtót.

Bond kiszállt, és németül odaszólt neki: – Ne hagyja, hogy befolyásolja magát!

A fickó zavartan beszállt az autóba, hogy elhajtson vele a garázsba.

A következő pillanatban azonban az autó női hangon ráparancsolt: – Biztonsági öv, bitte!

Az épületben már javában állt a bál. Bond, aki a lehető legjobban nézett ki fekete Brioni szmokingjában, a meghívóját átadta egy hostessnek az ajtóban.

– Isten hozta, Mr. Bond. Kérem, engedje meg... – A nő bevezette a csarnokba, amelyet az esemény tiszteletére karneváli módon fellobogóztak. A jobb oldali zászlón a Holnap, a bal oldalin a CMH jelmondata ékeskedett. Mindkettőt Elliot Carver képmása uralta, sőt bármerre fordult, mindenhonnan a médiaguru arca nézett vissza rá valamilyen megjelenítőről.

A helyiség két régebbi épülethez csatlakozott egy sor fémhíddal. Rendkívül sikkes volt. Bond arra gondolt, hogy ez a fajta építészeti megoldás Carver gátlástalan nagyravágyását tükrözi. Elliot Carver élvezte a gazdagságát, és szeretett kérkedni vele.

Bondot a hostess egy magas férfihoz vezette, aki minden bizonnyal a főnöke volt. Elegáns homokszínű öltönyt viselt, mint a többi szervező. Egy gyönyörű kínai nővel beszélgetett, aki hosszú, ezüstszínű estélyi ruhát viselt. Gyönyörű, barna szeme találkozott Bond tekintetével, még mielőtt Bond kísérője átadhatta volna a férfinak a meghívót.

– Isten hozta Hamburgban, Mr. Bond – mondta a férfi, miután megnézte a csinos kis kártyát. – Jack Trenton vagyok, az itteni közönségszolgálat alelnöke. – Kézfogása erős volt, és határozott. Bond úgy ítélte meg, a férfi sokkal inkább a testőrség tagja lehet.

Trenton folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy önök ketten ismerik egymást, hiszen vetélytársak.

– Nem, még nem volt szerencsém – mondta Bond. Ránézett a nőre, és a szemei mosolyogtak. – A nevem Bond. James Bond.

Kezet fogtak, majd a nő is bemutatkozott: – Az én nevem Lin. Wai Lin. A Hongkong Bank alkalmazottja vagyok. Ön biztosan...

– Én pedig az Angol Banké – válaszolta Bond. Ez egy viszonylag biztonságos álca volt. Véletlenül éppen mostanában keveredett közelebbi kapcsolatba a pénzszakmával, mivel személyes érdekeltségei támadtak e területen, tehát akkor sem jött volna zavarba, ha ilyen téma kerül szóba.

Bond szemügyre vette a nőt. Alacsony termete ellenére sugárzott belőle az önbizalom és a határozottság. Húszas évei végén vagy harmincas évei elején járhatott. Bond arra gondolt, túlságosan egzotikus és mutatós ahhoz, hogy bankár lehessen. Érzett valami veszélyeset benne. Hirtelen nagyon kíváncsi lett.

Wai Lin is tanulmányozta Bondot, és azonnal arra a következtetésre jutott, hogy a brit férfi nem az, akinek mondja magát. Kék szemeiben volt valami fenyegető fény. Gondosan nyírt fekete hajába két oldalt néhány ősz szál vegyült. Egy rövid tincs mindig a jobb szemöldökére hullott. Jobb arcán halvány sebhely, a szája kegyetlenséget árul el, mégis kívánatos. Túl jóképű, túl hűvös és túl magabiztos, hogy olyan földhözragadt szakmát űzzön, mint a bankárkodás. Biztosan nyomozó, gondolta a nő.

– Engedjék meg, hogy felkísérjem önöket Mr. Carverhez – mondta Trenton. – Már várja önöket. – Megindult a gyülekező vendégek között a félemeletre vezető lépcső felé. Ahogy egyre beljebb jutottak az épület belsejébe, Bond mind több és több nagydarab, piros zakót viselő fickót – úgymond „biztonsági őr”-t látott. Tudta, hogy ezek valójában személyi testőrök... vagy rosszabbak.

– Hát nem csodálatos? Régebben minden külön volt. Az irodaépület mögöttünk, a nyomda baloldalt, a műholdhálózat épülete jobboldalt. Most azonban ezzel a csarnokkal az egész komplexum egy tető alá került.

– Még akkor is, ha ez a tető egy sátor – jegyezte meg Bond.

– Lehet, de egy díjnyertes sátor – válaszolt Trenton nyugodtan.

Felértek a félemeletre, és Elliot Carvert jó néhány vendég társaságában találták. Mandarin fazonú fekete, magas nyakú Kenzo tunikát viselt, és játszotta a tökéletes házigazdát – elbűvölő volt, előkelő és elegáns. Bond nehezen hitte el, hogy ez a férfi lenne felelős a brit tengerészek meggyilkolásáért.

– Mr. Carver – szólította meg Trenton udvariasan –, hadd mutassam be Mr. Bondot és Miss Lint.

Carver feléjük fordult, és melegen mosolygott. – Ó, az új bankárok! – A vendégeire nézett, és megjegyezte: – Több száz saját bankárom van. – A kis csoport tagjai zavartan mosolyogtak.

– Együtt érkeztek? – kérdezte, miközben kezet rázott Bonddal.

– Sajnos nem – válaszolta Bond. – Néhány perce találkoztunk lent. – Észrevette, hogy Carver kézfogása ugyan erős, de a tenyere izzad.

– Mondja, Mr. Bond, a piac hogyan reagál a krízisre?

– A pénzpiac pang, de az ön értékpapírjai magasan szárnyalnak.

Egy gyönyörű és előkelő, harminc év körüli amerikai nő csatlakozott hozzájuk. Sötétbarna haja a válláig ért, barna szemének pillantása elbűvölő volt, ajka olyan, mint a cseresznye, alakja csodálatos. Hamisítatlan eleganciával viselte mély kivágású, csillogó ruháját. Gyönyörű dekoltázsát egy ragyogó gyémánt nyakék hangsúlyozta. Jack Trenton mosolygott, és meghajlás után távozott.

– Ó, drágám – mondta Carver. – Gyere, és ismerkedj meg új barátainkkal. A hölgy Wai Lin a Hongkong Banktól. – Wai Lin kezet fogott az asszonnyal. Carver Bondhoz fordult, mielőtt azonban bemutathatta volna a feleségének, hangos csattanás hallatszott.

A környéken mindenki elhallgatott, és a kis csoport felé fordult. Paris Carver gyűlölettel nézett Bondra, aki zavartan megérintette bal arcát.

– Találkozott már a feleségemmel, Mr. Bond? – kérdezte Carver. Tekintete Bondról Parisre fordult, magyarázatot várva.

– Ne aggódj, drágám. James és az én kapcsolatom már történelem volt, amikor veled megismerkedtem. Sajnálom – mondta Wai Linnek –, hogy anélkül ütöttem pofon, hogy előbb magát megkérdeztem volna, de ha tíz percnél régebben ismeri Jamest, biztosan megérti.

– Az igazat megvallva, még nincs tíz perce, hogy ismerem – válaszolt Wai Lin, akit még jobban lenyűgözött az angol.

– Akkor van néhány történetem a maga számára, drágám. – Mrs. Carver a férfiakhoz fordult: – Megyünk, és bepúderozzuk az orrunkat. – Karon fogta Wai Lint, és bevezette a tömegbe.

– A feleségem meglehetősen heves természetű szabadkozott Carver.

– És erős a keze – jegyezte meg Bond.

– Sajnálattal értesültem Winton Beaven betegségéről.

– Már sokkal jobban van – hazudta Bond. – Megkért, mondjam meg magának, ne törődjön a szóbeszéddel.

– Szóbeszéddel?

– Csak a szokásos városi pletykák. Nincs jelentőségük. Ne foglalkozzon velük.

– Kíváncsivá tesz.

– Egy ostoba történet járja – kezdte Bond unottan –, amely szerint maga azért költött milliókat a Londonból Hamburgba és a Hongkongból Saigonba való áttelepülésre, mert haragszik a kínaiakra, amiért visszaveszik Hongkongot, meg az angolokra, amiért ezt hagyják.

– Ostobaság.

– Még azt is mondják, hogy a maga műholdrendszere annyi pénzt emészt fel, hogy ki fog szállni a sajtóiparból, és műholdas navigációval fog foglalkozni.

– Navigáció? – Carver ereiben vadul száguldozott az adrenalin. Miről beszél ez az ember?

– Tudom, hogy ostobaság – mondta Bond. – Abban nincs pénz. Igaz?

– Nem tudom – válaszolta Carver. – Mit hallott még, Mr. Bond?

– Hát van még valami, de az már tényleg nagyon abszurd... Beszélik, hogy maga igaziból azért költözött el Londonból, mert báró akart lenni, de még a lovagi címet sem kapta meg.

Carver döbbenten meredt Bondra. Állkapocsizmai sajogni kezdtek. Mi a fenét gondol ez az ember magáról?

– Szóval maga is közéjük tartozik.

– Közéjük?

– Az előkelő iskolát végzett, fizetésből élő angolok közé, akik azt hiszik, szánalmas kis országuk addig marad az, ami, amíg lenézik az olyan embereket, akik alacsonyabb sorban születtek, mint ők.

– Egyáltalán nem – mondta Bond. – Engem kirúgtak Etonból. Nagyon szívesen nevezném akár „Lord Carver”-nek is, ha ettől jobban erezné magát. Csak szóljon, Elliot. Tudja, eltűnődtem a maga műholdjain és a pályájukon.

Carver kezdett belefáradni ebbe a beszélgetésbe. – Nem egyebek, mint az információszerzés eszközei, Mr. Bond.

– Vagy a dezinformálásé? Mondjuk ha befolyásolni akarja a kormányokat, népeket... vagy hajókat? – Bond mindezt rezzenéstelen arccal mondta.

– Érdekes feltevés, Mr. Bond – sziszegte Carver a fogai között. Az arca ólomszürke volt, és minden erejét össze kellett szednie, hogy megőrizze a nyugalmát a vendégei előtt. – Ahhoz képest, hogy bankár, igen élénk a fantáziája Talán alkalmaznom kellene magát mint regényírót.

– Attól tartok, eltévednék a tengeren – válaszolta Bond.

Carver szeme elkeskenyedett. Mit tud ez az ember?

Jack Trenton jelent meg mellettük, láthatóan megérezve a két férfi közötti feszültséget. Felöltötte legszélesebb mosolyát, és azt mondta: – Sajnálom, Mr. Carver, de fel kell mennie az emeletre.

Próbálta volna elvezetni a sajtócézárt Bondtól, de Carver egyetlen pillanatra sem vette le a szemét arról az emberről, aki sértegetni merészelte. Trenton odaszólt Paris Carvernek, aki éppen ekkor érkezett vissza Wai Linnel. – Mrs. Carver! Engedje meg, hogy elraboljam önt és Mr. Carvert...

Mielőtt Carver távozott volna a felesége és Trenton oldalán, még visszaszólt Bondnak. – Ne felejtse el, mit mondott Mark Twain, Mr. Bond: „Soha ne kezdj ki olyan emberrel, aki hordóstól veszi a tintát!”

Paris Carver megérezte, hogy valami történt a férje és Bond között, és idegesen nézett egyikről a másikra, majd követte férjét. Bond ismét Wai Lin mellett találta magát.

– Remélem, hagyott valamit a mi bankunk számára is – mondta a nő.

– Maradt bőven. Kellemes beszélgetésben volt része a mosdóban?

– Lenyűgöző volt, Mr. Bond – mondta Wai Lin.

– Valóban?

– Ó, a világért sem ismételném el.

– Nagyon jól beszéli az angolt. A kiejtése... északkínai?

– Sanghaji.

– Milyen más nyelveket ismer?

– Sokat, Mr. Bond. A franciát, németet, oroszt, olaszt, japánt és jó néhány kínai dialektust. Sőt még dánul is tudok.

– Dánul? – kérdezte Bond. – Én is beszélek dánul.

– Valóban?

– Egyszer össze kell jönnünk egy smorgasbordra.

Ebben a pillanatban elhalványultak a fények. Az egyik reflektor a csarnok legmagasabb hídjára irányult. Elliot Carver meg a felesége álltak rajta, és integettek a tömegnek. A teremben mindenki tapsolt és éljenzett. Nem hallhatták a kis magánbeszélgetést, amit a pár a szája sarkából folytatott.

– Az a fickó, Bond – mondta Carver –, akkor is bankár volt, amikor megismerted?

– Igen. – Paris, mielőtt válaszolt volna, a másodperc töredékéig tétovázott... ennyi éppen elég volt, hogy Carverben feltámadjon a gyanú.

– Sosem tudtál hazudni, drágám. És miért vágtad pofon?

– Tartoztam neki ezzel valamiért.

– Nos, most már én is tartozom neki.

Jack Trenton intett Carvernek, hogy lépjen a mikrofonhoz. Paris a háttérbe húzódott, és Carver egyedül maradt a fényben.

Lerázva magáról az előbbi kellemetlenséget, Carver visszanyerte magabiztosságát és tekintélyét. Az erősítőknek köszönhetően hangját a terem minden zugában kiválóan lehetett hallani. Bond kénytelen volt elismerni, hogy a férfi orgánuma megnyerő és figyelmet parancsoló.

– Biztosan hallották már a jelmondatunkat: „Híd a huszonegyedik századba.” Nos, ez nem csupán egy amerikai politikai szlogen, ez valóság; itt állok rajta! Jobb kezem felől éjjel-nappal működnek a nyomdagépek, az első, az egész világon terjesztett újságot nyomtatva. Bal kezem felől átadásra vár az első valóban világméretű műholdhálózat irányító központja. Kérem, vegyék szemügyre a tizennyolcadik századi technológiát, mielőtt követnének ezen a hídon keresztül a huszonegyedik századba!

A tömeg tapsolt, majd a vendégek lassan átvonultak a csarnokból egy tágas teraszra, amely a nyomdai gépteremre nézett. Alattuk több öt emelet magas nyomdagép állt. Bond és Wai Lin is beálltak a sorba, és hamarosan szemügyre vehették a hatalmas helyiséget.

– Micsoda érdekes dolgokat látnak a bankárok! – jegyezte meg a nő gúnyosan.

– Hogy megy manapság a bankszakma Hongkongban?

– Úgy érti, kínai irányítás alatt? Jobban, mint valaha! – jelentette ki büszkén.

Követték a vendégeket vissza a csarnok legfelső szintjére. Most azon az emelvényen álltak, amit Carver úgy nevezett, „híd a huszonegyedik századba”.

– Régóta foglalkozik Carver folyószámlájával? – kérdezte Wai Lin, óvatosan próbálkozva.

– Nem, ma állítottak rá. Az elődömet meg kell műteni. Epekő.

– Érdekes. Én tegnap óta. Az én elődömet is műteni kell. Vesekő.

Egymásra néztek, és mindketten tudták, a másik rejteget valamit.

Követték a tömeget az üvegfalú CMH-sajtószoba előcsarnokába. Pincérek pezsgővel teli poharakat kínáltak a vendégeknek, miközben a rendezők a szomszéd helyiségben felállított műholdmodell felé terelgették az embereket. Bond elvett két poharat az egyik pincértől, és az egyiket Wai Linnek nyújtotta.

A sajátját a nő poharához koccintotta, és azt mondta: – A bankszakmára, Miss Lin.

– A bankszakmára, Mr. Bond.

Követték a nyájat a sajtószobába, amely az egész rendezvény fő látványossága volt. A kör alakú hightech-helyiséget még mindig kettéosztotta a széles piros szalag, amely már előző este is ott volt, amikor Carver és Gupta a Devonshire legénységének lemészárlásáról készült felvételt nézték. A helyiség közepén Elliot Carver állt, körülötte tévékamerákkal. Egy sminkeslány bepúderezte, mivel a műholdakon keresztül az egész világhoz kívánt szólni. Paris oldalt ácsorgott. Figyelte a férje arcát, amikor Bond és Wai Lin beléptek. Carver intett Stampernek. Paris nem kedvelte a fickót. A hideg futkározott tőle a hátán.

Carver súgott valamit a németnek, mire az Bondra nézett. Diszkréten bólintott, és félrevonult. Paris mindezt világosan látta.

Egy hang csendült fel a hangszóróból. – Hölgyeim és uraim, kérem, legyenek csendben! Harminc másodperc múlva adásban leszünk!

Paris Stamperen tartotta a szemét. A férfi az adóvevőbe beszélt. Egy jól öltözött biztonsági őr Paris mellett hirtelen a füléhez tette a kezét. Hallotta, amint az őr azt mondja: – Igen, Mr. Stamper. Látom. Fekete szmoking... Bond, értem.... Igen, uram. Gondoskodom róla.

Paris lassan megindult, menet közben odabólintva néhány vendégnek. Régi „ismerőse” felé tartott. A helyiségben halk suttogás támadt, amint Carver képe megjelent a képernyőkön.

– Tíz másodperc – mondta a hang a fülkéből. – Teljes csendet kérek. Öt, négy, három, kettő, egy...

Bond megfordult, hogy mondjon valamit Wai Linnek, a nő azonban nem volt sehol. Gyorsan körülnézett, és még látta, amint kisurran az ajtón.

– Jó estét – mondta a sajtómágnás a kamerába. – Elliot Carver vagyok. Ma este ünnepeljük a nyugati félteke új műsorszóró állomásának megnyitóját. Vendégeink velünk tartanak Hamburgban...

A tömeg megjelent az egyik monitoron. Bond észrevette magát a képen.

– ...ugyanakkor barátaink ott vannak a keleti félteke központjában Saigonban, és a körzeti székhelyeken Los Angelesben, Nairobiban, Buenos Airesben, Tel-Avivban, Moszkvában és Újdelhiben...

Miközben Carver egymás után említette a városokat, a különböző képernyőkön egymás után jelentek meg a képek a rendezvényekről.

Paris Carver odasurrant James Bond mellé, és a fülébe súgta: – Mi a fenét mondtál a férjemnek, ami ennyire felkavarta? Most azonnal tűnj el innen!

– De olyan kellemes ez a parti – mondta Bond.

– Komolyan beszélek. Te ezt nem érted. Meg fog veretni. Isten tudja, mire képes. Nagyon különös emberek veszik körül. Látod azt a jóképű német fiút a sarokban? Szemét egy alak.

Bond már korábban kiszúrta Stampert. A férfiból szinte áradt a fenyegetés és valami más is, ami mentális labilitásról árulkodott.

– A férjed valószínűleg benne van egy borzalmas bűnügyben – súgta vissza Bond. – Ha megveret, az csak azt bizonyítja, hogy a gyanú igaz.

– Milyen bűnügyről beszélsz... a fenébe! El kellett volna tűnnöd!

Egy CMH-s biztonsági őr közeledett hozzájuk.

Carver folyékonyan beszélt tovább, pillantását azonban mindvégig Bondon és a feleségén tartotta. – Figyelmünket magára vonta egy kibontakozó konfliktus. A britek állítása szerint két kínai MiG elsüllyesztette a Dél-kínai-tengeren hajózó H. M. S. Devonshire-t, és megtapsoljuk a briteket, amiért odaküldték flottájukat a támadás bizonyítására. Mi mást tehettek volna, hogy megőrizzék önbecsülésüket? Ugyanakkor a kínaiak azt állítják, hogy a Devonshire lőtte le két MiG-üket, tehát megértjük Kína bizalmatlanságát, hogy nem engedik a brit flottát ilyen közel a partjaikhoz...

– Elnézést, Mr. Bond – szólalt meg az őr. – Telefonon keresik.

– Mr. Bond nem akarja – vágta rá Paris –, hogy most zavarják.

– Sajnálom, asszonyom. Azt mondták, sürgős.

Paris megragadta Bond könyökét. – Ne menj! Biztosan rossz hír.

– Fogadni mernék, hogy valóban az – mondta Bond. – Ám a rossz hír mindig utoléri az embert. Nyugtatóan megszorította az asszony kezét, majd követte a biztonsági embert az ajtó felé.

Carver folytatta: – Ez természetesen szörnyű tragédia, ugyanakkor óriási sztori, és büszkén mondhatom, hogy a válságról szóló tudósításainkkal minden más vetélytársunkat megelőztük. A világ kíváncsi a történtekre, és mindenki a CMH-t nézi!

A vendégek lelkesen tapsoltak. Carver láthatóan élvezte a helyzetet, különösen miután látta, hogy embere kivezette Bondot a teremből. – Be kell ismernünk, hogy ez az esemény váratlan nyereséget hozott számunkra, és ennek köszönhetően öt évvel előbbre járunk legoptimistább tervezeteinknél. Mi azonban nem a pénzért csináljuk. Nem. A hatalomért tesszük. A hatalomért, amellyel jót cselekedhetünk, amellyel tájékoztathatjuk, nevelhetjük és közleményekkel láthatjuk el a világot. Továbbra is egyetlen cél lebeg a szemünk előtt – eljuttatni a világhoz a „holnap híreit ma”!

A helyiségben ismét kitört a taps.

Bond eközben követte a másik férfit keresztül a hídon a sajtószoba felé.

– Hová megyünk? Itt nincs telefon? – kérdezte ártatlanul.

Amaz előhúzott egy pisztolyt, egy Browning 9 mm-es félautomatát. – Úgy gondoltuk, sokkal kényelmesebb lesz önnek itt az irodában.

6.

Fárasztó estély

Belökte Bondot egy helyiségbe, amelynek ajtaján a „Sajtófőnök” felirat állt, és amely közvetlenül a nyomda fölötti teraszról nyílt. Odabent 007 megpillantott egy másik őrt, aki a kezében lévő videokamerával éppen róla készített felvételt, amikor egy harmadik férfi baseballütővel hasba vágta. Az ütés váratlanul érte; kétrét görnyedt a fájdalomtól. A mögötte álló első CMH-s, az, amelyik idecsalta, egy rúgással a földre küldte. Hogy a fájdalomhoz megalázás is társuljon, az eddig a sarokban álldogáló negyedik biztonsági ember előlépett, és mellbe rúgta.

– Mr. Carvernek meggyőződése, hogy maga nem bankár – mondta –, és ez a fickó úgy gondolja, hogy a bunkójával képes lesz szóra bírni magát.

A kamerát kezelő férfi egészen közel lépett Bondhoz, és ráirányította az objektívet. Bumm! Az ütő lesújtott Bond gyomrára.

– Au! – mondta a videós. – Lehet, hogy igaza lesz... A harapófogóra talán már nem is kerül sor. – Harsány nevetésben törtek ki.

A fájdalom csaknem elviselhetetlen volt, Bond azonban a kínok közepette is igyekezett felmérni a helyzetet. A szoba kicsi, benne egy kanapé, egy üvegasztal, néhány szék és pár iratszekrény. Négy férfi. Az egyiknél pisztoly, a másiknál baseballütő. Két másodpercen belül megvolt a terve.

– Szóval bankár vagy nem?

Bond gyomra még mindig sajgott a fájdalomtól. Nem – nyögte elhaló hangon. – Űrhajós vagyok.

A negyedik újabb rúgásra készült, de ez alkalommal Bond már várta. A zsákmányára lecsapó kígyó gyorsaságával cselekedett. Megragadta támadója lábát, és az oldalához szorította, közben hatalmasat rúgott a videós kamerájába. A férfi felordított, elejtette a gépet, és a szeméhez kapott, amelybe belenyomódott a nézőke. Bond elkapta a kamerát a levegőben, és belevágta az első fegyveres képébe, aki elejtette a pisztolyt, és ájultan rogyott össze.

Bond most tiszta célpont volt a baseballütős számára. A fickó nem tétovázott. A bot süvítve tartott Bond arca felé, de 007 fürgén bal felé gurult, és a negyedik CMH-st, akinek továbbra is tartotta a lábát, elé rántotta. Az ájultan rogyott Bondra.

Miután kollégái szanaszét hevertek a szobában, a harmadik ledobta az ütőt, és a fegyveréért nyúlt. Bond lelökte magáról az eszméletlen férfit, és a Walther P99-et az őr arcának szegezte, aki mozdulatlanná dermedt.

– Nem gondolod, hogy Mr. Carver dühös lenne, ha lövések tennék tönkre az ünnepségét? Bár akkorra már úgyis halott lennél, tehát különösebben, gondolom, nem érdekel.

Amaz továbbra sem mozdult.

– Szóval mégis érdekel. Akkor óvatosan dobd a pisztolyt a kanapéra.

A férfi azonnal engedelmeskedett. Bond átvette a fegyvert a bal kezébe, jobb kezét felé nyújtotta.

– El tudod képzelni, milyen érzés, amikor az embert egy baseballütővel gyomorszájon vágják? Segíts fel.

A másik kinyújtotta a karját. Bond megragadta, aztán felemelte a lábát, a fickót rárántotta a cipőtalpára, majd teljes erővel felrúgta a levegőbe. Némi szárnyalás után háttal rázuhant az üvegasztalra, amely darabokra robbant alatta. Bond lassan felállt. Iszonyúan fájt a gyomra, de megpróbálta nem mutatni. Az őr nyöszörögve feküdt a szilánkok között.

– Valami ilyesmi – mondta Bond. – Estélyi tökfilkó.

Odament az ajtóhoz, elhaladva az első biztonsági mellett, aki ekkor kezdte visszanyerni az eszméletét, és a pisztolya után kaparászott. Bond arcon rúgta, mire a fegyver átrepült a helyiség másik végébe. A fickó hátrazuhant, megfordult és feltérdelt. Bond ismét bele akart rúgni, de ez alkalommal kivédte a támadást, és nekilökte Bondot az ajtónak. Míg ő levegőért kapkodott, amannak maradt annyi ideje, hogy felálljon. Ökölbe szorított kézzel rontott rá, Bond azonban felrántotta a térdét, bele a gyomrába. Amikor összegörnyedt a fájdalomtól, Bond megragadta, és egyetlen hatalmas ütéssel keresztülrepítette a szobán. Ismét elvesztette az eszméletét. 007 óvatosan lehajolt, és felvette a pisztolyt. Zsebre vágta, majd kihúzta az ájult őr adó-vevőjének fülhallgató-csatlakozóját. A szokásos fecsegés hallatszott a készülékből; nem történt riasztás.

Bond felegyenesedett, és kinyitotta az ajtót. Wai Lin, aki kívülről próbálkozott a zár kinyitásával, csaknem beesett a szobába.

– Hogy alakulnak a bankügyei? – kérdezte Bond. Wai Lin szemei elkerekedtek, amikor meglátta a szétszórtan heverő ájult izompacsirtákat.

– Kevésbé érdekesen, mint a magáé – válaszolta.

– Biztonsági szolgálat hívja a sajtófőnöki irodát hallatszott egy hang az adó-vevőből.

Bond berántotta Wai Lint, becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat.

– Nézze meg, mit csinált – mondta Bond.

– Én mit csináltam?

Bond keresztülvezette a nőt az irodán a másik ajtóhoz, csak annyi időre állva meg, hogy az üvegasztal romjai közül felvegyen egy doboz szivart. Mikor átértek a szomszéd szobába, Bond elővette az öngyújtóját, és rágyújtott egyre.

– Ez valóban jó ötlet – mondta Wai Lin. – Maga csak szivarozzon, én addig kitalálom, hogyan jussunk ki innen.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha elvegyülnénk a távozó tömegben.

– A vendégek még órákig nem mennek sehová.

– Talán nem. Talán igen.

Bond a füstérzékelő alá tartotta a szivart, és várt.

Eközben a CMH-sajtóteremben a kamerák előtt álló Elliot Carverhez egy gyönyörű nő csatlakozott, aki tévébemondói képességeit egy Beverly Hills-i plasztikai sebésznek köszönhette.

– Most pedig elérkezett az ünnepélyes pillanat – mondta Carver. – Miss Tamara Kelly, európai bemondónk, elvágja a szalagot.

Magas, barna nő lépett elő. Hófehér fogai és zöld szemei valósággal szikráztak a reflektorfényben. Mosolygott, és integetett az embereknek; a terem elcsendesedett. Drámai pillanat volt. Carver csillogó szemekkel figyelte, amint a nő az olló két szára közé illeszti a széles piros szalagot, majd átvágja. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a tűzjelző sziréna. A mennyezet több pontjáról felhőket alkotva finom fehér por tört elő nagy nyomással.

A teremben döbbent sikolyok és kiáltások harsantak. A képernyők elsötétültek, és a következő pillanatban a „Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat” felirat jelent meg rajtuk. Carver vad dühvel forgatta a fejét, miközben a szirénát egy előre rögzített gépi hang váltotta fel: – Az automata tűzjelző rendszer működésbe lépett. Kérjük, induljanak a legközelebbi kijárathoz. Ne ijedjenek meg, a mennyezetről hulló por nem más, mint egy égéslassító anyag, amely egyáltalán nem ártalmas emberekre, állatokra és elektronikus berendezésekre. – A hang ezután elismételte az üzenetet németül is.

Carver kétségbeesetten nézte a körülötte kavargó káoszt. Az égéslassító por szinte teljesen belepte vendégeit, akik engedelmesen az ajtók felé tartottak. Észrevette a terem másik végében álló feleségét. Paris megpróbált elfojtani egy mosolyt.

Bond és Wai Lin az ajtón keresztül hallották a hangokat.

– Menjünk – mondta Bond.

Ahogy a tömeg lefelé áramlott a lépcsőn, mindketten gyorsan elvegyültek az emberek között. A por továbbra is hullott, és a gépi hang egyre ismételgette a szövegét.

Bond észrevette, hogy több biztonsági ember áll a csarnok különböző szintjein. A német fickó, Stamper, éppen utasításokkal látta el őket. Bond nem tartotta valószínűnek, hogy ki tudják szúrni a tömegben, de nem akart kockáztatni. Szmokingját felhúzta a fejére, mintha el akarná kerülni, hogy a por a hajába szóródjon.

Elhaladtak egy őr mellett, aki az arcokat fürkészte. Amikor ránézett Bondra, Wai Lin azt mondta: – A férjem allergiás erre a borzalmas porra. Mondja meg Mr. Carvernek, hogy cserélje le valami másra.

A CMH-s bólintott, és tovább figyelte az előtte elhaladó vendégek arcát. Bond és Wai Lin végre kijutottak a szabad ég alá.

Az épület előtt a rendezők megpróbálták elmagyarázni a vendégeknek, hogy a fogadás nem ért véget, és ami történt, hamis riasztás volt, ám a legtöbben meglehetősen bosszúsak voltak, amiért elegáns ruhájuk merő fehérség lett. Az autójukat várták. Az estély teljes kudarcba fulladt.

Elliot Carver kisietett az épületből, és egyik vendégtől a másikig lépve próbálta rávenni őket, hogy maradjanak. Stamper megállt mellette, és azt mondta: – Nyoma sincs, uram. Folytatjuk a keresést.

Carver bólintott. A dühtől már beszélni sem tudott. Megdörzsölte fájó állkapcsát, és ekkor észrevette a feleségét, aki néhány vendéggel beszélgetett. Odament hozzá, és berántotta az egyik oszlop mögé. Megfogta a könyökét, és erősen megszorította.

– Biztos vagy benne, hogy Mr. Bond bankár? – kérdezte gyűlölködve.

– Igen! – válaszolta az asszony. – Már mondtam. Engedj el!

Carver levette a kezét róla. Paris hidegen ránézett, és a karját dörzsölgette.

– Miért nem hiszek neked? – kérdezte Carver.

– Azt hiszel, amit akarsz. Úgyis mindig így van.

Carver csaknem lekent egy pofont az asszonynak, de sikerült visszafognia magát a vendégek előtt.

– Mi történt veled, Elliot? – kérdezte Paris. – Hogy veheted körül magadat olyan emberekkel, mint Stamper meg a többi bunkó?

Carver mély levegőt vett. – Mert nagyon, de nagyon hűségesek. És a hűség számomra mindennél fontosabb. Ezt ne felejtsd el.

Elfordult, hogy folytassa Bond keresését. Paris Carver a férfi után nézett, azon tűnődve, hogyan változhatott meg a férje ennyire ilyen rövid idő leforgása alatt. Mostanában mintha örömét lelte volna abban, hogy bántja őt. Az előbbi szorítás semmi volt ahhoz, amire képes volt, és amiket tett vele. Bond említette, hogy a férje valami bűnügybe keveredett. Szerette volna azt hinni, hogy Elliot nem képes semmiféle törvénytelenségre, ám az ösztönei azt súgták, valami nagyon nincsen rendben. A bizonyítékok mindenütt ott voltak körülötte; ezek a testőrként alkalmazott borzalmas alakok, az a visszataszító Stamper. Vajon mi folyik itt? Nos, bármi történjék is, Elliot Carver többé nem fogja bántani.

Ez volt a fordulópont. Paris Carver egyetlen másodperc alatt döntött valami olyasmiről, amit régen forgatott a fejében.

***

Wai Lin Bond mellett maradt, amíg ki nem értek az épületből, majd gyorsan felszívódott a tömegben. Gyors léptekkel haladt az emberek között, remélve, hogy a brit „bankár” nem követi. Befordult az épület sarkánál, és megállt. Néhány perc múlva kilesett fedezékéből, és látta Bondot, amint zavartan nézelődik. Valószínűleg nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen könnyen meglépjen mellőle, Wai Lin azonban ebben is kiváló volt.

Gyorsan távolodott a CMH-épülettől, átvágott az utcán, és belépett a parkolóházba. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, amíg fel nem ért a harmadik emeletre. Kinyitotta a piros Ferrari F550 Maranello ajtóját, és beugrott a kocsiba.

Elfordított egy kapcsolót a kesztyűtartó fölött. Félrecsúszott egy fedél, és megjelent mögötte egy számítógép-monitor meg egy faxkészülék. Alulról kicsúszott a billentyűzet. Wai Lin bekapcsolta a gépet, behívta a megfelelő keresőprogramot, begépelte a „James Bond” nevet, a nemzetiséghez pedig az „Egyesült Királyság”-ot. A „Különleges ismertetőjelek” mezőbe mosolyogva beírta, „jóképű”.

Miközben a „Keresés” üzenet megjelent a képernyőn, Wai Lin leadott egy jelentést feljebbvalóinak. Tudta, miután mindenki távozott, be kell surrannia a CMH-központba. A kisfrekvenciás radarberendezésnek ott kell lennie valahol az épületben, és minél többet gondolt Carverre, annál erősebb lett benne a gyanú, hogy köze van a dologhoz. Áradt belőle a hamis kellem, és ha van valami, amit utál, az a szélhámosság.

A keresés eredménytelen volt. Wai Lin összevonta a szemöldökét. Ha a Bond nevű férfi kormányügynök, nagyon jó az inkognitója. Később majd ismét megpróbálja, ha több információval rendelkezik. Szinte biztos volt benne, hogy valahol még összefut vele.

Kikapcsolta a számítógépet, majd bezárta a rekeszt. Beindította az autót, és kigurult a garázsból. Miközben elhajtott a CMH-épület előtt, két tűzoltókocsit, egy rendőrautót és több tucat bámészkodót látott.

James Bondnak azonban nyoma sem volt.

***

A hamburgi Kempinski Hotel Atlantic egyike annak a néhány épületnek, amelyek megmenekültek a II. világháború pusztításától. A Kempinski, Európa egyik legjobb luxusszállója, az Aussenalster közelében áll, fákkal és elegáns villákkal körülvéve. A századforduló tengerparti stílusában épült, amely egyszerre volt furcsa és ízléses. Bond különösen kedvelte a szálloda éttermét, amely véleménye szerint Észak-Németország legjobb konyhájával rendelkezik. Az ötvenöt szakács közül tízet személyesen is ismert, és ők mindig gondoskodtak róla, hogy a legjobb kiszolgálásban legyen része.

Most azonban, miközben a jégkockákat beleöntötte egy törülközőbe, jeges borogatást készítve, az étel volt az utolsó, ami a fejében járt. Szállodai lakosztálya fürdőszobájában állt, a baseballütő okozta kék-zöld foltokat vizsgálgatva. Inge, nyakkendője és zakója a földön hevert.

A hideg, nedves törülközőt a hasához szorította, és felszisszent. Nagyon fájt, de biztos volt benne, hogy a belső szervei nem sérültek meg. Legfeljebb néhány napig nem lesz felüléses edzés.

Wai Lin és ő könnyedén kijutottak a CMH-komplexumból, az utcán azonban nyomát vesztette a nőnek. Egyetlen szó nélkül eltűnt mellőle, mintha pontosan így tervezte volna. De talán éppen ez történt. Biztos volt benne, hogy nem utoljára látta.

Bond rendelni akart valamit a szobaszerviztől, megvacsorázni, aztán lefeküdni. Hosszú nap állt mögötte, és tudta, reggel még erősebb fájdalmai lesznek. Amint kilépett a fürdőszobából, hasfalára szorítva a jéggel teli törülközőt, valami kaparászást hallott az ajtó felől. Gyorsan ledobta a borogatást, kikapta a Walther P99-et a szék támláján lógó tokjából, és leoltotta a villanyt. Átosont a nappaliba, meghúzódott az ajtó melletti kis beugróban. Hallgatózott és várt. Kattant a zár, kinyílt az ajtó. Bond halk koccanásokat hallott, majd valaki belépett a szobába. A háta mögé került, és fegyvere csövét a behatoló hátába nyomta.

– Mindig így fogadod a szobaszervizt, James? – kérdezte Paris Carver.

Bond felgyújtotta a lámpát. Ott állt az asszony, előtte egy pezsgősüvegekkel megrakott szervizkocsival. Még mindig az estélyi ruháját viselte.

– Kösz a tippet.

Bond zsebre vágta a pisztolyt, és becsukta az ajtót.

Paris ekkor vette észre a borzalmas foltokat és horzsolásokat a férfi hasán. – James!

Bond megérintette az arcát ott, ahol a nő korábban megpofozta. – Nem olyan rossz, mint ez volt. Mindig érdekelt, mit éreznék, ha ismét találkoznék veled. Most már tudom. Valami rosszat mondtam akkor, régen?

– Csak azt, hogy „mindjárt jövök” – válaszolta a nő keserű gúnnyal.

Bond vállat vont. – Valami közbejött.

– Valami mindig közbejött – jegyezte meg Paris, majd hozzátette: – Tartoztam neked azzal a pofonnal, még abból az időből, amikor engedtem minden szexuális hóbortodnak.

– Neked is voltak hóbortjaid.

– Tényleg? Férjes asszonyként már alig emlékszem ezekre. – Otthonosan körbesétálta a szobát. Bond becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

– Tudod – mondta Paris, miközben letelepedett a kanapéra –, szerettem őt. Egykor. Kemény volt, és ambiciózus, de jó értelemben. Az évek során azonban valóságos szörnyeteggé vált. Van annyi erőd, hogy kinyiss egy pezsgőt?

– Megpróbálom. Mit ünnepelünk?

– A szabadságomat. Elhagytam – mondta Paris. – Korábban is alkalmazott erőszakot, de csak idegenekkel szemben. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy megérdemelték. Ma este azonban túl messzire ment.

– Veszélyes lehet elhagynod. – A dugó halk pukkanással kiröpült az üvegből, és Bond megtöltött két poharat.

– Nagyon. De nem hoztam el semmit, csak a ruhát, amit viselek és az útlevelemet. A nővérem New Yorkból megrendelt számomra egy repülőjegyet. Csak át kell vennem a reptéren.

Bond átnyújtotta a nőnek az egyik poharat, és koccintottak.

– A szabadságodra.

Miután nagyot kortyolt a pezsgőből, Paris azt mondta: – Tehát ma este bankár vagy. Mondd csak, James, még mindig egy pisztollyal a párnád alatt alszol?

– A pisztolynak van egy előnye.

– Valóban?

– Igen. Hangtompítót lehet rá tenni.

Paris elhúzta a száját. Ivott egy kortyot, és megkérdezte: – Mit csinálsz itt? És mit csinál Elliot? Valami bűntényről beszéltél. Gondolom, ez nem valami udvariassági látogatás.

– Lehet, hogy a férjed nagy bajban van.

Az asszony vállat vont, mintha azt mondaná – nem újdonság.

– Az Éter Császára – mondta. – Ha azt hiszed, a nyomába eredhetsz, te vagy az, aki bajban van.

– Talán... De vagy ő, vagy valaki a szervezetéből...

Ekkor döbbent rá, valójában mit tesz Bond. – Értem... és úgy gondoltad, megpróbálod kiszedni belőlem mindazt, amire kíváncsi vagy.

– Nem. Egyáltalán nem ez volt a tervem.

Paris tudta, hogy hazudik, de nem törődött vele. Nos, Mr. Bankár... – Előrehajolt, és megcsókolta a férfit. Eleinte tétova volt az érintés, de aztán szétnyitotta a száját, és hosszú, fullasztó csók lett belőle. – Remélem, az elmúlt nyolc év során támadtak új szexuális hóbortjaid, mert mindet meg akarom tapasztalni.

Bond közelebb húzta magához, ismét megcsókolta, majd belenézett a barna szemekbe, és azt mondta: – Azt hiszem, elő tudok állni néhánnyal.

Lassan lehúzta a cipzárt a nő estélyi ruhájának hátán. Mikor előtűntek meztelen vállai, könnyű csókot lehelt mindkettőre. Paris sóhajtott, és szorosan magához húzta a férfit. Nagyon régen vágyott már erre.

Miközben az egész éjszakát végigszeretkezték, a Bonddal való párizsi kalandjának minden képe és emléke visszatért. Arra gondolt, miért hagyta, hogy véget érjen. Teljesen elfelejtette, milyen egy olyan férfival szeretkezni, aki törődik vele; egy férfival, aki tudja, hogyan kell megérinteni egy nőt; egy férfival, aki egyszerűen igazi férfi.

***

A CMH-épületkomplexumban lassan elhalt a nyüzsgés. A tűzoltók mindent megvizsgáltak, és kijelentették, hogy hamis riasztás volt. A vendégek távoztak. Az ételek meg a pezsgő nagy része megmaradt, és mindent belepett a finom fehér por. Az Elliot Carver arcát ábrázoló és a cég jelmondatait hirdető zászlók még a helyükön voltak, de az egyiknek meglazult a sarka, és szánalmasan rálógott a csarnokon átívelő hidak egyikére.

Carver a sötét sajtószobában ült, az egyik konzol előtt. A képernyőn az estélyen készült felvételek peregtek. Azt a részt nézte, amelyen Paris és a magát James Bondnak nevező férfi látszott. A felesége szemmel láthatóan bizalmasan suttogott a fickóval.

Azon kapta magát, hogy görcsösen összeszorítja a fogait. Dühösen kihúzta a fiókot, és elővett egy üveg Ibuprofent. Bedobott három tablettát a szájába, és víz nélkül lenyelte.

Stamper a helyiség másik végében állt, és németül beszélt a telefonba. Csak ők ketten voltak a teremben. Stamper letette a kagylót, és odasétált Carverhez.

– Kiderítettem néhány dolgot – mondta.

– Valóban?

– Mr. Bond a brit külügyminisztériumhoz tartozik.

– Más szóval kém – mondta Carver. – Folytasd.

– Ez nem fog tetszeni magának.

– A feleségem eltűnt.

Stamper meglepetten nézett rá. A főnök, mint mindig, most is egy lépéssel előtte járt. Ezért ő a főnök.

– Hazudott nekem. Elárult engem. Neki – intett a képernyő felé, amelyen a felesége mellett álló jóképű férfi látszott. – Küldd ki az embereinket! Fizessenek le minden repülőtéri hordárt és szállodai alkalmazottat a városban!

– Ne aggódjon, uram. Megtaláljuk a feleségét.

– Nem a feleségemet, hanem Bondot keressük. Mert vele együtt megtaláljuk Parist is.

– És akkor szeretné, ha...

– A feleségemről van szó – mondta Carver komoran. Egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: – Hívd a Doktort.

7.

Állítsd meg a sajtót

Tudta, hogy egyszer elérkezik a hajnal, azonban amikor megtörtént, nem volt felkészülve rá. Paris Carver élvezte, ahogy a lepedők meztelen bőrét simogatják. A másik oldalára fordult, hogy odabújjon a férfihoz, aki megajándékozta ezzel a csodálatos néhány órával, az ágy másik fele azonban üres volt.

Hirtelen eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor látta. Párizsban történt, hét éve. Akkoriban még Paris McKennának hívták, és egyike volt a divatszakma új, ragyogó csillagainak.

Paris egy gazdag New England-i tőzsdeügynök lánya, tehát a franciaországi utazás, közvetlenül azután, hogy megkapta a diplomáját a Bryn Mawron, nem jelentett gondot számára. Különösebben nem érdekelték a tanulmányai; azért ment főiskolára, hogy örömet szerezzen a szüleinek. A szíve mélyén mindig is modell szeretett volna lenni.

James Bonddal egy koktélpartin találkozott. A férfi egy másik nővel volt, ami akár figyelmeztetésként is szolgálhatott volna Paris számára. Beszélgetni kezdtek, és Bond teljesen elbűvölte. Nyilvánvalóan a férfi is vonzódott hozzá, mivel másnap este felhívta telefonon. Viharos kapcsolatuk két hónapig tartott. Amikor a románc a tetőpontjára ért, Parisnak még az is megfordult a fejében, hogy talán összeházasodnak. Őrülten szerelmes volt bele, egy reggel azonban arra ébredt, hogy minden magyarázat nélkül elhagyta. Talán a nemkívánatos nyilvánosság miatt történt, mivel előfordult, hogy a divatbemutatókon egy-egy paparazzi lekapta őket együtt. Bond nem szerette, ha a képe megjelenik az újságokban. Paris mélyen meg volt győződve, hogy soha nem feledkezik meg erről, de most, az elmúlt éjszaka után, úgy érezte, mégis megbocsátott.

Négy évvel később megismerkedett Elliot Carverrel. A végzetes találkozás szintén egy koktélpartin történt. Carver ünnepelt személyiség volt, egyike a világ leggazdagabb embereinek, és a maga módján jóképű. Udvarolni kezdett Parisnak, és ő hagyta magát elbűvölni. Három hónappal később összeházasodtak, és Paris soha többé nem lépett a kifutóra.

Bond a szoba másik felében öltözködött. Paris felkelt az ágyból, mögé lépett, és hátulról gyengéden átkarolta a hasát.

– Azt hittem, annyira fog fájni, hogy fel sem tudsz kelni.

– A történtek után? Hát persze, hogy fáj.

– Én arra gondoltam, ahol megütöttek.

– Ó, nem. Azzal minden rendben van. – Megfordult, mosolygott, és gyengéden arcon csókolta a nőt.

Felvette a fegyvertokot, és ellenőrizte a tárat a pisztolyában. Néhány pluszlőszert tett a zsebébe.

– Nem sok bankárt ismerek, aki fegyvert visel – mondta Paris.

– Veszélyes szakma manapság, az ember soha nem lehet elég óvatos.

– Jaj, James, miért vonzanak engem az olyan férfiak, mint te? Sok mindenben hasonlítasz a férjemre... kíméletlen vagy, távolságtartó... és van benned valami titokzatos...

– Úgy érted, rejtélyes, nem gonosz, igaz?

– Ugyan már, nagyon jól tudod, mire gondolok. – Felsóhajtott. – Neked legalább van egy kedves és gyengéd oldalad, ami néha a felszínre bukkan. Hová mész?

– Körülnézek a férjed komplexumában. Egy újságnál nagy a nyüzsgés hajnalban... ez a legjobb időpont.

– Nem sétálhatsz be oda egyszerűen! Tele van az egész biztonsági őrökkel.

Bond úgy tett, mintha mérlegelné a nő szavait, majd megrázta a fejét. – Nekem akkor is oda kell mennem.

– Bűntudatot akarsz ébreszteni bennem, és rávenni, hogy valami olyasmit mondjak, ami miatt megölhetnek?

– Szó sincs róla. Mindenképpen mennem kell.

– Emlékszel az előcsarnokra a sajtószoba előtt a nagy műholddal?

– Igen.

– Ott irodák voltak, de befalazták őket. Valami laboratórium működik bennük. Azt hiszem. Arról azonban fogalmam sincs, hogy lehet oda bejutni. Emlékszem, hogy az irodák közvetlenül a nagyterem karbantartó szintje alatt voltak. Volt egy vaslépcső, amely összekötötte a kettőt.

Bond megcsókolta. Paris leejtette a lepedőt, feltárva meztelen testét. Átölelte a férfit, és magához szorította.

– Biztos, hogy semmivel sem tudlak maradásra bírni? – suttogta.

Bond finoman masszírozni kezdte az asszony vállait és tarkóját. Lágyan megcsókolta a nyakát, hosszan időzve minden négyzetcentiméteren. Paris behunyta a szemét, és halkan felnyögött. Egy hosszú percig álltak egymást átölelve.

Végül Bond azt mondta: – Hamarosan visszajövök. – Azzal megfordult, és elhagyta a szobát.

– Legutóbb is ezt mondtad – jegyezte meg halkan a nő.

***

A nap úgy kezdődött, mint a többi, annyi különbséggel, hogy mindenütt biztonságiak nyüzsögtek. A CMH-alkalmazottak leadták jelentésüket az új központnak, zakatoltak a nyomdagépek, vibráltak a képernyők, és a műholdak közvetítettek. Ez a nap csak abban különbözött a többitől, hogy fokozott készültség volt. Az alkalmazottak között az a hír járta, hogy az előző esti hamis riasztás Elliot Carver ellen irányult.

Minden szinten őrök álltak, és tízpercenként ellenőrizték a gondjukra bízott emeletet. A tetőt azonban egyikük sem vette számításba mint olyan irányt, ahonnan illetéktelen behatoló juthat az épületbe. A nyomdát és a csarnokot összekötő hídon sétáló őrök, akik ellenőrző kőrútjukat végezték, nem vették észre az üvegtetőn lopakodó alakot. Az egyik megállt, és cigarettára gyújtott. Fölötte James Bond óvatosan elsurrant a tetőből kiemelkedő hatalmas üvegkupola mellett.

A feljutás sokkal egyszerűbb volt, mint azt Bond eredetileg gondolta. Mivel még dolgoztak az épületen, az egyik oldalon talált egy munkásfelvonót. Ügyesen elemelt egy védősisakot, és eljátszotta egy, a munkálatokat ellenőrző művezető szerepét. Egyszerűen beszállt a liftbe, és felment a legfelső szintre. Itt már nem volt más dolga, mint átmászni egy erkélyre, és egy rövid létrán tovább, az épület tetejére.

Egy másik létra a tetőről a közvetlenül alatta lévő karbantartási területre vezetett. Bond útját itt egy elektromos zárral felszerelt csapóajtó zárta el, amelynek kezelőegysége egy kis lezárt szekrénykében volt. Elővette a rádiótelefont a zsebéből, és kihúzta az antennáját. A végét tolvajkulcsnak képezték ki. Alig hét másodpercébe telt kinyitni a kezelőszekrényt. Megnyomta a zöld gombot, mire az ajtó kinyílt. Egy lépcső vezetett le az épület belsejébe. Paris Carver jól emlékezett.

Bond lement a lépcsőn, és a Paris által említett laboratóriumban találta magát. A helyiségben több tervezőasztal és számítógépek álltak – életnek semmi nyoma e korai órán –, középen a Carver-műhold egy példánya. Egy másik ajtó a szomszéd irodába vezetett.

Bond gyorsan körülnézett a helyiségben, majd megvizsgálta a műholdat, ami minden bizonnyal a kísérleti tesztmodell volt. Már éppen be akart lesni az áramköri panelek közé, amikor közeledő lépések zaját hallotta. Gyorsan lebukott a műhold mögé. A következő pillanatban kinyílt az iroda ajtaja.

Henry Gupta lépett be, mögötte három testőrrel, akik vele voltak Afganisztánban is. Bond átlesett a napelemek közötti résen, és figyelte Guptát, aki alig néhány lábnyira állt tőle.

– Ezzel készen vagyunk, szállíttassátok át a kilövőhelyre – mondta az embereinek. – Hogy lehet, hogy itt soha nincs semmi ennivaló? Gyertek, reggelizünk valamit.

A labor végében álló nagy vasajtón keresztül távoztak.

Bond kilépett a műhold mögül, és az iroda ajtajához ment. Csipkártyás zárszerkezete volt. Ismét elővette a rádiótelefont, kipattintotta az alján lévő fedelet, a sokkolót a csatlakozóaljzatba illesztette, majd végét a zárhoz érintette. Nagyfeszültségű elektromos kisülés hangos csattanása hallatszott, a zár kijelzője egy pillanatra zölden felvillant, majd kialudt. Bond megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem engedett. Nekitámasztotta a vállát, és teljes erővel meglökte, mire kinyílt.

Gupta irodája üres volt, és tiszta, bár a szeméttárolót teletömték üdítősdobozokkal és chipseszacskókkal. A helyiségben mindössze néhány iratszekrény és egy számítógépasztal árválkodott. Bond pillanatok alatt átkutatta a szobát. Kihúzott egy fiókot, amelyben többdoboznyi lemez és program hevert. Egy másik fiókban a műholdakra vonatkozó dossziék sorakoztak. Talált vastag műszaki könyveket, amelyek közül több a helyzetmeghatározással, radarokkal és a kompozit műgyantákkal foglalkozott. Gyorsan átlapozta őket, de nem talált semmi érdekeset. Betolta a fiókokat, majd a falon megpillantott egy nagy, acélkeretes fényképet, amely egy Carver-műholdat ábrázolt az űrben. Éles szeme észrevette, hogy a keret egyik oldala valamivel vastagabb. Végigcsúsztatta ujját a szélén, és talált egy rejtett billentyűt. Lenyomta, mire a kép elfordult.

A mögötte lévő masszív fali páncélszekrény hüvelykujjlenyomat-letapogatóval volt ellátva. Bond biztos volt benne, hogy csak Gupta ujjlenyomata nyitja ki, tehát meg kellett szereznie.

Aktiválta a rádiótelefon előlapjába beépített lézert, és végigpásztázta vele a páncélszekrény szélét, ahová az ember általában a hüvelykujját teszi nyitáskor. A következő pillanatban a kijelzőn megjelent Gupta ujjlenyomatának képe. Q a készülék e funkcióját valójában arra szánta, hogy Bond felhívhassa az MI6 nyilvántartását, és ott a letapogatott ujjlenyomatot azonosíthassák. Bond ezzel szemben hasznos segédeszköznek tekintette, amely sok mindenre alkalmas, és felhasználója szabadon improvizálhat, belátása szerint akár teljesen más célra is igénybe veheti, mint amire tervezték.

Ezután megfordította a telefont, és kijelzőjét a letapogatóablak fölé helyezte. Megnyomta a „Letapogatás” gombot, mire az elektronikus szem azonosította az ujjlenyomatot, és a páncélszekrény ajtaja automatikusan kinyílt. Bond eltette a készüléket, és benézett.

A piros doboz, amelyet Gupta Afganisztánban vásárolt, ott pihent a széf belsejében. Bond kivette és kinyitotta. Bingó! A hiányzó AKR-egység volt benne. Becsukta és a zsebébe süllyesztette a dobozt, majd bezárta a páncélszekrényt.

Elhagyta az irodát, és visszament a laborba. Eddig minden tökéletes. Odament a nagy vasajtóhoz, amely az épület többi részébe vezetett, rátapasztotta a fülét, és hallgatózott. Kint csend volt. Óvatosan kinyitotta.

A tetőtől talpig feketébe öltözött Wai Lin állt ott, félig meggörnyedve. Épp akkor próbált behatolni. A riasztóberendezés működésbe lépett; a szirénák üvölteni kezdtek.

– Nézze meg, mit csinált! – kiáltotta a nő.

– Én mit csináltam? – nézett rá Bond.

A nő villámgyorsan eltűnt a lépcsőfeljáratban arra, amerről érkezett, elkerülve az őröket, akik valósággal özönlöttek a folyosó vége felől. Bondnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy becsapja a vasajtót és ráhajtsa a keresztpántot. A kopogó lövedékek hangja fülsiketítő volt.

***

Paris Carver befejezte a hajmosást, és törülközőt csavart a fejére, majd felvette a fürdőszobában lógó egyik frottírköntöst. Most már bánta, hogy az estélyen a férje előtt pofon ütötte Bondot. Ez minden bizonnyal erősebben felkeltette Elliot gyanakvását, mint eddig bármi más, és további erőszakosságra késztette. Bocsánatot fog kérni Jamestől, ha visszatér.

Kisétált a nappaliba, és éppen le akart ülni, hogy átnézze a reggeli újságokat, amikor halkan kopogtak. Elmosolyodott.

Odament az ajtóhoz, és kinyitotta. – Nos, ez nem tartott só...

A gyomra összerándult. A folyosón Elliot Carver állt, és mellette Stamper. Ki akarta csukni őket, de Stamper odatette a kezét. Teljes erejéből rávágta az ajtót, de a fickónak az arcizma sem rándult, mintha nem erezne fájdalmat. Berontott a szobába, Paris pedig a földre zuhant. Négykézláb mászni kezdett a telefon felé, de a német elkapta, mielőtt elérhette volna. Carver besétált, és nyugodtan becsukta az ajtót. Stamper egyik kezével a nőt tartotta, és közben kíváncsian vizsgálgatta sérült ujjait. Kinyújtotta a nyelvét, és lenyalta a vért ujjperceiről, mint egy gyermek a lecseppenő csokoládéöntetet.

Carver odalépett az asszonyhoz, az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.

– Elliot, kérlek – mondta Paris rémülten. – Te ezt nem érted... ez nem az, aminek gondolod...

– Nem? Akkor talán mondd el, mi ez.

– Nagyon megijesztettél tegnap este. Csak azért jöttem ide, hogy ne kelljen ott maradnom.

– Mit mondtam neked tegnap este? Mi az, amit mindennél többre értékelek?

Paris nagyot nyelt.

– Hűség, drágám – mondta a férfi. – Hűség.

***

Miközben Bond a lépcső felé futott, hallotta, amint a vasajtó hangos csattanással berobban mögötte. Az őrök lövöldözve benyomultak a laborba. 007 csak annyi időre állt meg, amíg felrúgta a műholdat, elzárva vele a biztonságiak útját. Felrohant a lépcsőn, rávágta üldözőire a csapóajtót, majd továbbfutott a tetőre vezető létrához, de egy fegyveres már várt rá, és azonnal tüzelni kezdett. Bond visszaszorult a médiakomplexumba vezető vészkijárathoz. Mivel nem volt más választása, berúgta az ajtót és beugrott.

A csarnokba vezető folyosón találta magát. Gyorsan végigfutott a terem fölött átívelő legmagasabb hídon. Wai Lin a híd másik végén lapult, hátát a falnak támasztva. Igyekezett észrevétlen maradni. A nő pillantása elárulta Bond számára, hogy veszélyben van. Villámgyorsan félreugrott a fémrácson pattogó golyók elől, amelyek a csarnokból lövöldöző őrök fegyveréből származtak.

Miközben a biztonságiak figyelme Bondra irányult, Wai Lin vékony acélsodronyt húzott elő a csuklóján lévő karkötőből, rögzítette a végét, majd magabiztosan átugrott a korláton. Bond elképedve nézte a nőt, aki még intett is neki. Lassan leereszkedett földszintre a CMH-s őrök mögött, akik továbbra is Bondra lőttek. A következő pillanatban eltűnt, mint a kámfor.

Bond az emlékezetébe véste, hogy majd javasolnia kell Q-nak hasonló eszközök beszerzését.

Hasra vetette magát, néhányszor átfordult, majd talpra ugrott, és végigrohant a hídon. A golyók ott pattogtak a nyomában, amint beszáguldott a hatalmas nyomdaterembe. A gépek hangosan zakatoltak, ami előnyt jelentett számára. Keresztülfutott a teraszon, nyomában több fegyveressel, befordult a sarkon, és egyenesen beleütközött egy újabb csapat biztonsági emberbe. Egyetlen másodpercnyi tétovázás nélkül átvetette magát a korláton, és egy hatalmas daru tetején landolt.

Szerencsére pillanatnyilag két párhuzamos, mennyezetre szerelt sínen mozgatható karja közül egyik sem működött. Bond az egyik karról átugrott a másikra, miközben a legközelebbi CMH-s követte a teraszról az első karra.

A zaj miatt a lent dolgozó munkások nem hallották az egyenruhások kiáltásait. Közvetlenül a daru alatt állt az egyik nyomdagép. Hatalmas tekercs üres papír forgott benne.

Az őr utolérte, és szembefordult Bonddal. Teljes erővel ütött, de Bond kivédte a támadást egy kake-te manőverrel. Jobb ökle kilőtt, és nagyot csattant ellenfele állán, de az meg se rezzent, hanem nagy meglepetésére kifordult, és egy ushirogeri rúgással eltalálta a mellkasát. A fickó szemmel láthatóan maga is ismert néhány karatemozdulatot. Bond csaknem elvesztette az egyensúlyát, de végül sikerült megvetnie a lábát.

Az őr közeledett. Bond lendületet vett, és fejjel nekiugrott a hasának. Ugyanakkor elkapta a térdhajlatát, és maga felé rántotta. Ellenfele ugyan a hátára esett, de nem zuhant le a darukarról, ahogy remélte, hanem kirúgta alóla a bal lábát. Ráesett az egyenruhásra, aki azonnal fojtogatni kezdte. Kézéllel az alkarjára vágott, megtörve szorítását, mire az megpróbálta lelökni őt a daruról. Megragadta az acélkar szélét, és erősen kapaszkodott, majd hátrarántotta a bal könyökét, és belevágott a fickó torkába. Erre azonnal elengedte, és fuldokolva a nyakához kapott.

Bond egy gyors mozdulattal kikapta az őr pisztolyát a tokjából, és tulajdonosát lelökte a daruról. A zaj elnyomta a zuhanó férfi ordítását. A következő pillanatban elnyelte az egyik nyomdagép, vér fröccsent, és a másik oldalon kibukkanó papír tele volt piros pöttyökkel.

– Manapság minden borzalmat kinyomtatnak – morogta Bond.

A daruról a következő alacsonyabb szint teraszára ugrott, majd egy akrobata ügyességével leereszkedett a hatalmas gépek közé.

Mindegyiket három egytonnás tekercs látta el folyamatosan papírral. Amint az egyenruhások megérkeztek a terembe, és szétszóródva a keresésére indultak, Bond lebukott az egyik gép mögé.

A padlóban harminc centi széles süllyesztett fémszalag mozgott. Lassú, de erős szállítószalag volt, amely a papírtekercseket mozgatta a teremben. Bond rálépett, és megbújt az egyik hatalmas henger mögött. Imádkozott, hogy az őrök ne figyeljenek fel a temetési menet lassúságával mozgó szállítmányra.

– A festékszoba tiszta – hallotta a háta mögül egy adó-vevőből. – Ellenőrizzétek a nyomólemez-tárolót.

Már az üzenetváltás előtti pillanatnyi zaj elég volt Bond számára. Azonnal megpördült és lőtt. Egy férfi állt ott, kezében pisztollyal. A golyó a mellkasán érte, de estében még leadott egy lövést. A lövedék lepattant a Bond mögötti tekercsről, s arra gondolt, még jó, hogy az idióta nem használta a fülhallgatót.

A lövöldözés a többi CMH-st is odavonzotta. Futva közeledtek. Bond leugrott a szalagról, és a közelben lévő óriási kétszárnyú lengőajtó felé rohant. Mivel a golyók vészesen röpködtek körülötte, szinte átsuhant rajta.

Hason érkezett a raktárba, amely akkora volt, mint egy repülőgéphangár. A papírhengerek ötösével álltak itt, hosszú sorokban, mint hatalmas csomag vécépapírok. Bond törpének érezte magát közöttük, miközben félregurult az utánasüvítő golyók elől. Az őrök követték.

Több munkás fürge Hyster 350-es villás targoncákkal dolgozott a raktárban. Hallották a lövéseket, és úgy döntöttek, ideje kávészünetet tartani. Leugrottak a gépekről, és a kijárat felé szaladtak.

Bond kihasználta a lehetőséget, és felpattant az egyik Hysterre. Vezetője éppen előzőleg emelt le egy hatalmas hengert a rakás tetejéről. Bond beindította, és amilyen gyorsan csak tudott, befordult vele a következő sarkon. A biztonságiak a többi elhagyott targonca felé rohantak.

Bond beállt az egyik hatalmas rakomány mögé, és támadt egy ötlete. Először is 180 fokos fordulatot tett, majd hátratolatott, hogy legyen helye lendületet venni. Végül a saját papírhengerével teljes sebességgel nekirontott a hengerekből emelt toronynak, amely eldőlt, mint a dominó.

A torony másik oldalán a gyalogos és a targoncákon ülő egyenruhások kétségbeesetten próbáltak elfutni vagy elhajtani a ledőlő papírhengerek elől. Az egytonnás gurigák földet érése megrázta az egész épületet, majd feltartóztathatatlanul gördülni kezdtek a szélrózsa minden irányába. Az egyik úgy vasalta ki az elé kerülő fegyverest, mint úthenger a betont. Egy targonca az ütközéstől az oldalára dőlt. Egy másik – miközben megpróbált kitérni egy óriási henger elől – kisodródott, és nekiütközött egy papírtoronynak.

A torony Bond irányába dőlt; a hengerek óriási dörrenéssel értek földet. Visszanézett és látta, hogy felé tartanak. Felpörgette a targonca motorját, de a kis masina nem volt elég gyors. Mielőtt elérték volna, Bond felszökkent, és elkapta a feje fölött húzódó acél tartógerendát. Úgy lógott rajta, mintha az egy pálmafa lenne a hurrikán kellős közepén, miközben a hengerek utolérték a targoncát, és apró darabokra zúzták. Az utolsó papírtekercs sokkal lassabban közeledett, így Bond átugrott rá, és a tetején lépegetve a kijárat felé tartott.

Amikor kiért, lepattant róla, s az továbbgördült a rakodórámpán. A rámpa végénél egy üres teherautó állt. Bond bemászott a raktérbe, és az éppen induló jármű magával vitte a biztonságba és szabadságba.

***

Wai Lin, aki az utca túloldaláról figyelte az épületet, látta Bond megmenekülését, és mosolygott. Diszkréten távozott az épületből a felfordulás alatt. Senki nem vette észre.

A Hamburgban tett látogatása sikeres volt. Igaz, nem szerezte vissza a hiányzó radarberendezést, de azt megtudta, mire használják. Azonban mielőtt nyilvánosan is leleplezhette volna Carvert és a CMH-t, további bizonyítékot kellett szereznie.

Amikor visszaért szállodai szobájába, kapcsolatba lépett Koh tábornokkal, aki Beijingben tartózkodott, és jelentést tett. A tábornok olyan bizalmas információkkal látta el, amelyeket csupán a kínai hadvezetés ismert, és még néhány új utasítást is adott. A brit flotta megindult Kína felé, ezért sietniük kellett.

Wai Lin becsomagolt, és taxival kiment a hamburgi repülőtérre. Miközben felszállt a Távol-Keletre induló repülőgépre, ismét eszébe jutott James Bond. A kínaiak hittek benne, hogy az ember sorsa előre meghatározott, és neki az volt az érzése, hogy az övé valamiképp összefonódik a férfiéval.

8.

Egy barát halála

Stamper a Kempinski Hotel Atlantickal közvetlenül szemben lévő épület tetején lapult. Ha az angol elég ostoba, akkor vissza fog jönni a szállodába az új barátnőjéért. Épp most fejezte be a beszélgetést azzal a beosztottjával, akit – távolléte idejére – a biztonság felügyeletével bízott meg a komplexumban. Bondnak sikerült meglógnia tőlük, és most talán útban van ide.

Szeméhez emelte a távcsövet, és ismét végigpásztázta az az utcát. Még mindig semmi. Lehet, hogy a kém mégsem olyan úriember, ahogyan Carver feltételezte. Talán Bond itt hagyja Parist a keselyűknek...

Nem, várjunk csak... megjött. A BMW bekanyarodott a szálloda parkolóházába. Stamper felemelte az adó-vevőt, és egy sor utasítást adott német nyelven.

A BMW felhajtott a garázs külső rámpáján, és beállt egy üres helyre a felső szinten.

Az autóban ülve James Bond félrehajtott egy fedelet az ajtón, ami mögött kombinációs széf rejtőzött. Gyorsan elforgatta a tárcsát, kinyitotta; majd beletette a piros dobozt. Újra becsukta, megforgatta a zárat, és visszahajtotta a fedelet.

Kezében a telefonjával kiszállt az autóból. Megnyomott hét gombot rajta, amelyre válaszképpen az autó hét különböző csipogással válaszolt. Most már nem volt más dolga, mint leadni egy gyors jelentést Londonnak, némi időt Parisszel tölteni, aztán eltűnni Németországból, mielőtt Carver emberei ráakadnak.

Stamper a távcsövön keresztül figyelte Bondot, majd a parkolóval szemben, a túloldalon álldogáló emberei felé nézett. Az alkalomra a feltűnő piros zakó helyett mindnyájan civilbe öltöztek. Éppen felugrottak a közelben várakozó teherautóra, amely a parkoló felé indult. Újabb utasításokat adott az adó-vevőn keresztül, amelyek nyomán újabb CMH-s biztonsági őrök jelentek meg különböző helyeken a szálloda körül. Teljesen körülvették az épületet.

Bond a lakosztálya felé tartott. Bentről női hangot hallott; nem tudta, honnan ismerős. Halkan kopogott az ajtón, de nem érkezett válasz. Előhúzta Waltherjét, és óvatosan benyitott.

A nappaliban szólt tévé. Ezt hallotta kintről. Tamara Kelly, a CMH bemondónője beszélt: „...a Biztonsági Tanács bejelentése nem volt megnyugtató hatással sem Londonra, sem Beijingre. A helyzet...”

– Paris? – szólalt meg Bond.

Már éppen ki akarta kapcsolni a tévét, amikor Tamara Kelly a következő bejelentést tette: „A németországi Hamburgban a rendőrség Paris Carver, a Carver Médiahálózat elnöke és tulajdonosa feleségének hiányos öltözékű holttestére bukkant egy szállodai szobában. Az asszony minden bizonnyal gyilkosság áldozata lett.”

Bond szíve nagyot dobbant. Belépett a hálószobába, ahol egy másik tévékészülékből ugyanezt a hírt hallotta. A hang betöltötte az egész lakosztályt.

Paris mozdulatlanul feküdt az ágyon. Amikor Bond közelebb lépett, látta, hogy valóban halott – megfojtották. Egyszerre érzett megdöbbenést, gyászt és haragot.

Nem lett volna szabad alábecsülnie Carvert. Amíg nem találkoztak, nem is gyanúsította igazán. Mikor azonban látta, hogy mennyire elragadja az indulat, amikor a műholdas navigáció került szóba, világossá vált számára, hogy ő az, aki az EHR-rel való manipulálásért és a Devonshire elsüllyesztéséért felelős. A benne rejlő gonoszság akkor megmutatta utálatos arcát, de semmi nem utalt arra, hogy ekkora aljasságra is képes lenne.

Bond átkozta magát, amiért belekeverte a dologba Parist. Hazudott neki, amikor azt kérdezte, azért akarja-e elcsábítani, hogy kiszedje belőle a férje titkait. Pontosan ez volt a szándéka mindvégig. Elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, képtelen lesz ellenállni neki. Nem számolt azzal, hogy a házassága a csőd szélén áll. Nem gondolta, hogy beavatkozása hatására elhagyja a férjét.

– Egy mozdulat, és szétlövöm a fejét – hallatszott egy halk hang a fürdőszoba felől. – Kérem, lassan tegye le a fegyverét. – A férfi német akcentussal beszélt.

Bond engedelmeskedett.

– Most feküdjön le az ágyra, Mrs. Carver mellé. Nézze a híreket.

Bond megtette. Komoran nézte a tévét.

Tamara Kelly folytatta: „Elliot Carver útban a saigoni CMH-központ felé értesült felesége haláláról, ami tudósítónk szerint elmondhatatlanul megrázta.”

– Az én nevem Dr. Kaufman – mondta a férfi a fürdőszobában. – Kiváló céllövő vagyok. Nekem elhiheti.

Bondnak nem volt más választása. A szeme sarkából látta, hogy támadója az egyik fürdőszobai széken ül, és kezében egy Heckler&Koch P7 K3 típusú hangtompítós fegyvert tart. Magas, sovány, negyvenes férfi volt, ritkuló hajjal és szemüveggel. Beesett szemei, szúrós pillantása fenyegető külsőt kölcsönöztek neki, s ez megerősítette a feltételezést, hogy mániákus gyilkos, aki bármire képes. A másodperc töredékéig Bond arra gondolt, hogy a fickó nagyon hasonlít a fogorvosára Londonban.

Kaufman ölte meg Parist, és talán az a fajta őrült, aki még élvezte is. Bond akkor és ott elhatározta, hogy ez az ember nem fogja élve elhagyni a szállodát. Miközben a híradót nézte a tévében, arra használta fel az időt, hogy számba vegye a lehetőségeit. Mint egy sakkozó, mérlegelt minden lehetséges lépést és ellenlépést. Ha elérkezik a megfelelő pillanat, cselekedni fog.

***

A CMH biztonsági őrei körülvették Bond BMW-jét, a teherautó a közelben várakozott, de azért akadt egy kis probléma. Akárhányszor valamelyikük hozzáért a kocsihoz, erős áramütés érte.

Stamper, aki a tetőről figyelte őket, azon tűnődött, vajon mi tart ennyi ideig. A távcsövet a szálloda bejáratára irányította. Két hamburgi rendőr beszélt az ott őrködő két beosztottjával. A fenébe, túl hamar ideértek! Az embereinek ki kell nyitniuk a BMW-t, mielőtt a rendőrök felérnek a lakosztályba.

Stamper utasításokat ordított az adó-vevőjébe.

Egyik embere a BMW mellett tudomásul vette a parancsot. Előhozott egy kalapácsot a teherautóból, és nagy lendületet véve belevágott vele a kocsi ablakába. Az üveg még csak meg sem repedt. A férfi odaszólította magához a másik őrt, aki elővette a pisztolyát, és rálőtt az ablakra. A golyó lepattant az üvegről, és csaknem eltalálta őket.

***

Bond lenyűgözve figyelte a híradót. Teljes történet volt mindarról, ami ezután fog történni.

„A rendőrség ugyanakkor annak a férfinak a holttestét is megtalálta, aki a szállodai lakosztály lakója volt”, mondta Tamara. „A férfi egy pisztoly segítségével végzett magával. A rendőrség nem bocsátkozott feltevésekbe a gyilkosság/öngyilkosság indítóokát illetően. A CMH minden dolgozója ezúton szeretné kifejezni mély...”

Dr. Kaufman kikapcsolta a tévét, és közölte:

– Az anyag egy óra múlva adásba megy. A rendőrség már úton van idefelé.

– A holnap híre ma – mondta Bond.

Gondolkozz, parancsolt magára. Körülnézett a szobában. A kedves doktor túl messze volt, hogy rávesse magát. És ha a fickó olyan jó lövő, ahogyan állítja...

– A nő okos volt – mondta Dr. Kaufman. – De elkövetett egy hibát; felhívta a nővérét New Yorkban. Talán nem tudta, hogy a műhold, ami a tengerentúli hívásokat továbbítja, a férje tulajdona?

– Egyáltalán nem fog a dolog öngyilkosságnak tűnni, ha onnan lő le. – Gondolkodási időre volt szüksége. Talán ha tovább beszélteti a férfit...

– Mr. Bond – mondta Dr. Kaufman atyáskodó hangon –, én a törvényszéki orvostan professzora vagyok. Higgye el, meg tudom oldani, hogy lelövöm innen, aztán előidézem a megfelelő lőpornyomokat a kezén és a perzselődést a seb körül.

– Tehát magának ez a hobbija?

– Nem, dehogy – vágta rá Kaufman. Szemmel láthatóan megsértődött. – Engem nagyon jól megfizetnek. Járom a világot. Különösen jó vagyok az ünnepelt személyiségek gyógyszer-túladagolásában. Most...

Hirtelen elordította magát: – Mr. Stamper! Abbahagyná végre a kiabálást?

Bondnak egy másodpercébe telt, amíg rájött, hogy Kaufman az adóvevő mikrofonjába beszél.

– Ugye nem mondja komolyan? – mondta. – Biztosan az autóklub... Rendben, megkérdezem. – Kaufman elfintorodott, amivel mintha azt akarta volna mondani, hogy az egész világ tele van idiótákkal, és ő az egyetlen, akinek valami ész is szorult a fejébe.

– Meglehetősen kényelmetlen helyzet – mondta Bondnak. – Úgy tűnik, valami piros doboz van az autójában, amihez szeretnének hozzájutni, de nem tudják kikapcsolni a riasztót. Azt akarják, vegyem rá magát, hogy kapcsolja ki. Nem tudom, mit mondjak, úgy érzem magam, mint egy idióta. Egy autóriasztó!

Tökéletes!, gondolta Bond.

– Az igazat megvallva, egy kicsit trükkös a riasztó – mondta.

– Meg kell kínoznom, ha nem hajlandó kikapcsolni.

– Ebből is van doktorátusa?

– Nem – válaszolta Kaufman, majd szélesen elvigyorodott. – De ez már sokkal inkább nevezhető a hobbimnak. Nagyon tehetséges vagyok e téren.

– Hiszek magának. A riasztó a rádiótelefonomról működik. Mindjárt...

Nyújtotta a kezét a zakója felé, amelyet korábban a földre dobott.

– Nem, nem – mondta Kaufman, feljebb emelve a pisztoly csövét. – Majd én.

Óvatosan, távol tartva magát Bondtól, felvette a zakót a földről, és megkereste a zsebében a készüléket. Ledobta a zakót, és felemelte a telefont.

– Rendben van, hogyan tovább? – kérdezte. – Figyelmeztetem, semmi trükk.

– Benyomja az újrahívás gombot, a hármast, majd az adást – mondta Bond.

Dr. Kaufman Bondra nézett, és úgy döntött, amit mondott, elég hihetően hangzott. Lassan megnyomta a három gombot, és ...a beépített sokkoló – hangos sercegés kíséretében – elsült a kezében. A férfi felordított, és elejtette a telefont. Bond ekkorra már felpattant az ágyról, és a következő pillanatban elkapta Kaufman fegyvert tartó kezét. Összekapaszkodva a földre zuhantak, és birkózni kezdtek. Kaufman szikár volt, és mozgékony, sikerült elsőnek talpra ugrania. Bond azonban erősen meglökte, mire Kaufman háttal az ágyra zuhant. Bond ráugrott, és ismét megragadta a pisztolyt szorongató kezét. Ez alkalommal nagyon erősen fogta, és mivel ő volt az erősebb, sikerült hátrafeszítenie ellenfele karját annyira, hogy a pisztoly csöve Kaufman halántékának szegeződött.

– Várjon – könyörgött Kaufman. – Ne tegye. Nekem ez a munkám. Csak a feladatomat végzem.

– Én is – mondta Bond.

A pisztoly elsült, és Dr. Kaufman feje szétrobbant.

Bond felállt. Bár munkája közben időnként rákényszerült, általában nem szeretett ölni. Előfordult, hogy azt a parancsot kapta, hidegvérrel végezzen egy-egy emberrel. Mindig hozzáértő módon és hatékonyan teljesítette a megbízatást, de soha nem élvezte. Karrierje során nagyon ritkán fordult elő, hogy jó érzéssel töltötte el valakinek a meggyilkolása, mert úgy érezte, megérdemelte a halált. Ez a mostani ilyen eset volt. Parist ugyan nem hozza vissza, de legalább kiegyenlítette a számlát a haláláért.

Ledobta a pisztolyt, letörölte arcáról a vért Kaufman zakójával, majd megállt az ágy mellett, és lenézett Parisre. Nehéz szívvel fölé hajolt, és futó csókot lehelt az ajkára.

A következő pillanatban kívülről erősen megdöngették a lakosztály ajtaját. A két hamburgi rendőr állt kint, és németül követeltek bebocsátást. Mire sikerült betörniük az ajtót, a lakosztály, a két holttesttől eltekintve, üres volt.

Bond kisurrant az erkélyre, ahonnan leugrott az alatta lévő teraszra, majd tovább a szálloda mögötti parkolóház tetejére.

Stamper a távcsövén keresztül szemtanúja volt a szökésnek. Gyorsan beszélni kezdett az adó-vevőjébe.

Bond futva indult az autója felé, mikor azonban észrevette a biztonságiakat, akik továbbra is a BMW felnyitásával kísérleteztek, megtorpant. Előkapta a telefont, és megnyomott rajta egy gombot.

A kocsi kipufogójából hatalmas könnygázfelhő tört ki, beburkolva a meglepett fickókat, akik köhögve és fulladozva támolyogtak el a járműtől. Mikor észrevették a tőlük néhány méternyire álló Bondot, előkapták fegyverüket. Bond megnyomott egy újabb gombot, és a BMW hangos robajjal életre kelt.

Világító lámpákkal kitolatott a helyéről, majdnem eltaposva a CMH-sokat, akik ijedten ugráltak szét előle. Majd sebességet váltott, és kilőtt Bond felé, éppen akkor, amikor a fegyveresek tüzet nyitottak. Bond gyorsan lebukott a golyóálló kocsi mögé.

Egy lövedék veszélyesen közel pattant le a karosszériáról. Bond megfordult, és az egyik biztonságit látta, aki hátulról közeledett felé. Kinyitotta a legközelebbi ajtót, és beugrott a hátsó ülésre, miközben a golyók hangosan kopogtak a BMW-n.

Többfunkciós rádiótelefonja lehetővé tette, hogy a jármű előtti terep képe megjelenjen a kisméretű kijelzőn, ennek köszönhetően – a készüléket távvezérlőként használva – egyesbe kapcsolt, és megindult lefelé a rámpán, miközben mindvégig a hátsó ülésen hasalt.

Üldözői úgy pattogtak a BMW útjából, mint a szöcskék. Bond ezt az időt arra használta fel, hogy átmásszon az első ülésre. Aktiválta a műszerfal EHR-képernyőjét, amelyen kirajzolódott a parkolóházon belüli útvonal térképe. Ennek segítségével már akkor felkészülhetett a kanyarokra és akadályokra, mielőtt még meglátta volna őket. Az elektronikus térkép azt is jelezte számára, hogy egy kocsi követi. Néhány másodperc múlva megpillantotta a fekete szedánt a visszapillantó tükörben. Mindkét oldalon CMH-sok hajoltak ki az ablakokon, és egyfolytában tüzeltek. Egyiküknél egy MP5K 9 mm-es géppisztoly volt, és szünet nélkül lőtte a BMW-t.

Bond éles kanyart vett a rámpa fordulójában, majd lenyomott egy kapcsolót a műszerfalon. Az autó alján kinyílt egy kis ajtó, és nagy adag vastüske szóródott szét a betonon.

Csikorogva a szedán is túljutott a kanyaron, és amint rárohant a tüskékre, mind a négy gumijából egyszerre ment el a levegő. A négyszeres durrdefekt hatására a jármű nekivágódott a falnak. Szélvédője az üldözők nekicsapódó fejétől pókhálóvá repedt.

Bond teljesen felvillanyozódott autója kormánya mögött. 5,4 literes, 322 lóerős SOHC V-12-es motorja 6,6 másodperc alatt képes nulláról 100 km/óra sebességre gyorsítani. Q különleges módosításai mellett a kocsi negyven centi széles, küllős, könnyűfém keréktárcsákkal, halogénlámpákkal, bőrülésekkel és két légzsákkal volt felszerelve.

A BMW folytatta útját lefelé, ám a következő kanyarból egy másik szedán bukkant ki, és teljes sebességgel feléje tartott. Bond újabb gombot nyomott meg a műszerfalon.

Tűzcsóva kíséretében egy rakéta indult el a BMW orrából, amely elsöpörte a szedánt az útból, és felrepítette a levegőbe. Az nekivágódott a mennyezetnek, majd a közelben parkoló autók tetején landolt, fejjel lefelé.

Bond leért a földszintre, és a kijárat felé hajtott. Mielőtt azonban elérte volna, az acélrács leereszkedett, és elzárta.

Bond gázt adott, és ismét megnyomta az előző gombot. Újabb rakéta röppent ki a kocsi elejéből, és nekivágódott a rácsnak... de csak behorpasztotta!

Rátaposott a fékre, és 180 fokkal elfordította a kormányt, épp az utolsó pillanatban. Az autó vége fordultában a rácsnak csapódott. Nem volt más választása, mint visszatérni az épületbe.

A biztonságiak a Bond által kiszórt vastüskék mögött gyülekeztek. Meggyőződésük volt, hogy most elkapják. Amint meghallották a közeledő BMW hangját, már emelték a fegyverüket.

Az autó óriási sebességgel kanyarodott fel az ő szintjükre, és Bond egyenesen ráhajtott a tüskékre. A gumik ugyan kidurrantak, az autó azonban továbbhaladt, mert a kerekek gyorsan ismét felfúvódtak! A Q által beszereltetett berendezés megmentette az életét. A fegyveresek hitetlenkedve bámultak utána, majd gyorsan tüzet nyitottak.

A kocsi felfelé haladt a rámpán, kényszerítve a CMH-sokat, hogy elugráljanak az útból.

Stamper kiabálni kezdett az adó-vevőjébe, amikor meghallotta, mi folyik a parkolóházban. Az egyik beosztottja a negyedik szinten vette a parancsot, és kinyitott egy nagy acélbőröndöt. Kivett belőle egy kézi rakétavetőt, betöltötte, és elhelyezkedett az ötödik emeletre vezető rámpa mellett. A rakétavetővel megcélozta a szint túlsó végét, s készen állt a tüzelésre abban a pillanatban, amint meglátja Bond autóját. A BMW hamarosan megjelent, és egyenesen felé tartott. Az őr célzott és lőtt.

Bond észrevette a szint végében álló férfit, amint felkanyarodott. A EHR-műszer kijelzője villogni kezdett a műszerfalon, és az elektronikus német hang a következőt mondta: – Rakétatámadás! Kérem, forduljon jobbra!

Bond a reflexeire hagyatkozva jobbra rántotta a kormányt. A rakéta elszáguldott az autó mellett, és egy Jaguárt talált el, teljesen megsemmisítve azt. Bond autója eközben elhagyta az emeletet.

Üldözői bevágták magukat két másik szedánba, és utánarobogtak.

Mihelyt elérte az ötödik szintet, ahol nem voltak biztonságiak, Bond lelassított, és kinyitotta az ajtót. Elfordította a gombot a kombinációs széfen, kinyitotta az ajtaját, és kivette a piros dobozt. Ezután kiugrott BMW-ből, és begurult az ott parkoló autók közé. Elővette a távirányítót, és a kocsi továbbhaladt. A két üldöző szedán elszáguldott Bond előtt. A CMH-sok nem vették észre, hogy már nem ül a kormány mögött.

Bond megnyomott egy gombot a távirányítón, mágneses gyújtós gránátokat lőve ki a BMW hátuljából. Az első szedán látványosan felrobbant, a másik pedig hatalmas fékcsikorgással belerohant.

A BMW felért a tetőre, és egyenesen a korlátnak tartott. Bond növelte a sebességet, majd a következő pillanatban a telefon kijelzője elsötétült.

Az autó áttörte a korlátot, és lerepült az épület tetejéről, majd hat emelet zuhanás után egy Avis autókölcsönző iroda kirakatában állapodott meg.

Az utca hirtelen megelevenedett... járókelők sikoltoztak, a járművek megálltak az úton, és a távolból szirénák hangja hallatszott.

A parkolóház tetején a biztonságiak kiugráltak autóikból, és a korláton tátongó nyílás felé rohantak. Lebámultak a kirakatba fúródott BMW-re. Hol van a vezetője? Mi a fene történt?

Bond összecsukta a telefont, betette a zsebébe a piros doboz mellé, majd lesurrant a Parkhaus lépcsőjén. Akkor ért le az utcára, amikor a rendőrautók lefékeztek az autókölcsönző előtt. A bámészkodók tömege percről percre nőtt. Egy Avis feliratú dzsekit viselő nő is volt közöttük.

Bond odalépett hozzá, és zsebéből elővette a bérleti szerződését. Átadta a nőnek. – A kulcsokat az autóban hagytam – mondta.

A nő értetlenül meredt a távozó férfi után.

Az utca másik oldalán álló ház tetejéről Stamper a távcsövén keresztül figyelte Bondot. Nem tehetett semmit. Egyetlen embere sem válaszolt az adó-vevőjén.

A pokolba! Utált kellemetlen híreket közölni a főnökével.