A Könyvtáros óvatosan áthajolt a könyvszekrény tetején és kinyújtotta egyik karját a sötétbe.
Ott volt.
Vaskos körmei közé kapta a könyv gerincét, szelíden kihúzta a helyéről, és fölemelte. Elővigyázatosan odatartotta a lámpást.
Semmi kétség. A Sárkányok Megidézése. Egyetlen példány, első kiadás, kissé szamárfüles és szerfölött sárkánylátta.
Letette maga mellé a lámpást, és elkezdte olvasni az első oldalt.

– Mmm? – szólt Kadar, fölébredve.
– Hoztam egy jó nagy csésze teát, kap'tány – közölte Kolon főtörzsőrmester. – Meg egy herkentyűt.
Kadar kifejezéstelenül nézett rá.
– Eddig aludt – fűzte hozzá Kolon főtörzsőrmester segítőkészen. – Teljesen ki volt ütve, amikor Murok visszahozta magát.
Kadar körbenézett a Yard immár ismerős környékére. – Ó!
– Én meg Nobby végeztünk némi detektormunkát – mesélte Kolon. – Emlékszik arra az elolvadt házra? Hát, nem lakik ott senki se. Csak vannak szobák, amiket ki lehet bérelni. Szóval kiderítettük, ki bérli. Van egy gondnok, aki minden éjjel odamegy, hogy elrakja a székeket és bezárjon. Egyáltalán föl se vette, hogy leégett. Tudja, milyenek a gondnokok.
Hátrébb lépett, várva a dicséretet.
– Remek munka – mondta Kadar kötelességtudóan, s belemártogatta a herkentyűt a teába.
– Három társaság szokja használni – folytatta Kolon. Előcibálta a noteszát – Ti. nevezetesen Az Ankh-Morporki Szépművészeteket Méltányló Társaság, hűm, hüm, a Morporki Népi Tánc és Népdal Klub, és az Ében Éj Megvilágosult Hittestvérei.
– Miért a hüm, hüm? – kérdezte Kadar.
– Hát, tudja, Szép kis művészetek. Csak pasik, akik lefestik a fiatal nőszemméleket anyaszült mesztelenül. Aktokba – magyarázta Kolon, a műértő. – A gondnok mondta. Némelyiknek egyáltalán nincs is festék az ecsetjén, érti, ugye. Szégyenletes!
Bizonyára millió történet kering magában a városban, gondolta Kadar. Szóval miért kell nekem mindig olyanokat hallanom, mint ez?
– Mikor találkoznak? – tudakolta.
– Hétfőnként, hat harminckor, belépődíj tíz garas – vágta rá Kolon. – És ami a népi táncos népséget illeti... hát, velük semmi gond. Emlékszik, ugye, hogy mindig kíváncsi volt, mit csinál Nobbs káplár a szabad estéin?
Kolon képe görögdinnye-vigyorba húzódott.
– Na ne! – hitetlenkedett Kadar. – Csak nem Nobby?
– De biza! – felelte Kolon, örömét lelve az eredményben.
– Mi, magán csengettyűkkel összevissza ugrándozva és zsebkendőjét lengetve a levegőben?
– Azt mondja, fontos, hogy megőrizzük az ősi népszokásokat – jelentette Kolon.
– Nobby? Miszter Acél-cipőorral-mások-ágyékába Csak-ellenőriztem-a-kilincset-ésteljesen-magától-kinyílt?
– Aha! Fura egy világ, mi? Nagyon szégyellős volt ezzel kapcsolatba'.
– Megáll az eszem! – ámult Kadar.
– Ez azt mutatja, hogy sohasem lehessen tudni – állította Kolon. – Egyébként a gondnok azt mondta, hogy a Megvilágosult Hittestvérek mindig fölfordulást hagynak maguk után. Kopott krétanyomok a padlón, azt mondta. És sose teszik rendesen vissza a székeket vagy mossák ki a teáskannát. Azt mondta, az utóbbi időben rengeteget jöttek össze. A pucér nőszemméleket pingálók máshol kellett találkozzanak múlt héten.
– Mit csinált a gyanúsítottunkkal? – érdeklődött Kadar.
– Vele? Ó, hát ő olajra lépett, kapitány – válaszolta erősen zavarban a főtörzsőrmester.
– Miért? Szemlátomást nem volt elég jó állapotban a szökéshez.
– Hát, amikor visszaértünk ide, leültettük a tűz mellé, és jól betakartuk, mert egyfolytába' borzongott – számolt be Kolon, miközben Kadar fölcsatolta a fegyverzetét.
– Remélem, nem ették meg a pizzáit!
– Errol megette mind. Tudja, a sajt tisztára...
– Folytassa!
– Hát – mondta Kolon feszengve –, valahogy folyton rázta a hideg, és nyögdécselt a sárkányokról meg hasonlók. Az igazat megvallva, megsajnáltuk. És akkor fölugrik és kirohan az ajtón minden ok nélkül.
Kadar rápillantott a főtörzsőrmester nagy, nyílt, nem becsületes képére.
– Minden ok nélkül? – nógatta.
– Hát, elhatároztuk, hogy harapunk egy falatot, szóval elküldtem Nobbyt a pékhez, érti, és, hát, gondoltuk, a fogolynak is kéne valamit enni...
– Igen? – vetette közbe bátorítóan Kadar.
– Hát, amikor Nobby megkérdezte tőle, pirítva szeretné-e a herkentyűjét, csak fölsikított és elrohant.
– Csak ennyi volt? – kérdezte Kadar. – Nem fenyegették meg valamivel?
– Becsszó, kapitány. Ha engem kérdez, kissé rejtélyes. Folyton egy Legfőbb Nagymesternek nevezett valakiről hablatyolt.
– Hmm – Kadar kinézett az ablakon. Szürke köd burkolta be a világot gyenge fénnyel. – Mennyi az idő?
– Öt óra, uram.
– Rendben. Mielőtt besötétedik...
Kolon köhintett. – Hajnali öt, uram. Már másnap van, uram.
– Hagyta, hogy végigaludjak egy napot?
– Nem volt szívem fölébreszteni, uram. Semmi mozgás sárkánykörökben, ha erre gondolt. Valójában halotti csönd volt mindenütt.
Kadar szúrósan rámeredt, és kilökte az ablakszárnyakat.
A köd lassú, sárga szegélyű vízesésként benyomult.
– Azt gondoljuk, hogy el kellett repülnie valahova – jegyzete meg Kolon hangja a háta mögött.
Kadar fölbámult a nehéz, kavargó felhőkre.
– Reméljük, kitisztul a koronázásra – folytatta Kolon aggódó hangon. – Jól van, uram?
Nem repült az sehova, gondolta Kadar. Miért repült volna el? Nem tudjuk megsebezni és itt megvan minden, amit csak szeretne. Valahol ott van fönn.
– Jól van, uram? – ismételte meg a kérdést Kolon.
Ott kell lennie valahol fönt a ködben. Mindenféle tornyok meg izék akadnak a városban.
– Mikor lesz a koronázás, főtörzsőrmester? – tudakolta.
– Délben, uram. És Mr. Rossab üzent, hogy magának is ott kell lennie a legjobb fegyverzetében a városi vezetők között, uram.
– Ó, azt üzente?
– És Torlasz őrmester meg a Nappali Őrjárat fogja biztosítani az útvonalat, uram.
– Mivel? – kérdezte homályosan Kadar, az egeket fürkészve.
– Tessék, uram?
Kadar fölfelé kancsított, hogy jobban lássa a tetőt. – Hmm?
– Azt mondtam, ők fogják az útvonalat biztosítani, uram – közölte Kolon főtörzsőrmester.
– Ott van fönt, főtörzsőrmester – állította Kadar. – Gyakorlatilag érzem a szagát.
– Igen, uram – felelte engedelmesen Kolon.
– Most határozza el, mi legyen a következő húzása.
– Igen, uram?
– Tudja, a sárkányok nem unintelligensek. Csak nem úgy gondolkoznak, mint mi.
– Igen, uram.
– Szóval fene essen az útvonal biztosításába. Azt akarom, hogy maguk hárman fönn legyenek a tetőkön, érti?
– Igen, ur... mi?
– Fönn a tetőkön. Fönn a magasban. Amikor megindul, azt akarom, hogy mi legyünk az elsők, akik tudnak róla.
Kolon megpróbálta jelezni arckifejezésével, hogy ő nem akarja.
– Gondolja, hogy ez jó ötlet, uram? – reszkírozta meg.
Kadar kifejezéstelen tekintetet vetett rá. – Igen, főtörzsőrmester, gondolom. Egyike a saját ötleteimnek – jelentette ki fagyosan. – Most menjen és lásson hozzá!
Amikor magára maradt, Kadar megmosakodott és megborotválkozott hideg vízzel, aztán kotorászott a katonaládájában, amíg elő nem bányászta a díszmellvértjét és ünnepekre tartogatott vörös köpenyét. Nos, valaha vörös volt a köpönyeg, és itt-ott még mindig az, noha leginkább egy kicsiny hálóra emlékeztet, amelyet döbbenetes sikerrel alkalmaztak molyfogásra. Akadt ott egy sisak is, dacosan tollforgómentes, amiről a molekula vékonyságú aranyfüst már réges-rég lepattogzott.
Egyszer elkezdett gyűjteni egy új köpenyre. Ugyan mi történhetett a pénzzel?
Az őrszobán nem volt senki. Errol heverészett a negyedik gyümölcsösláda romjai közt, amit Nobby csaklizott el valahonnan a számára. A láda többi részét megette, vagy cseppfolyósította.
A meleg csöndben a jószág örökös gyomorkorgása különösen hangosnak tűnt. Néha nyöszörgött is egyet.
Kadar tétován megvakargatta az állat füle tövét.
– Mi van veled, kölök? – kérdezte.
Az ajtó csikorogva kinyílt. Murok érkezett, megpillantotta a romos doboz mellett kuporgó Kadart, és tisztelgett.
– Kicsit aggódunk miatta, kapitány – jelentette. – Nem eszi a kokszát. Csak fekszik, egyfolytában vonaglik és nyüszít. Nem gondolja, hogy valami baja van?
– Lehetséges – válaszolta Kadar. – De teljesen normálisnak számít egy sárkány esetében, ha valami baja van. Mindig kiheverik. Vagy így, vagy úgy.
Errol gyászos tekintetet vetett rá és újra behunyta a szemét Kadar betakarta a pokrócdarabkájával.
Valami sípolt. A kapitány tapogatózott a sárkány borzongó teste körül, előhúzott egy apró gumivízipacit, meglepetten rámeredt, aztán egyszer-kétszer kísérletképp megnyomta.
– Gondoltam, jó lesz neki játszadozni – mondta Murok kissé szégyenkező képpel.
– Vett neki egy játékot?
– Igen, uram.
– Milyen kedves gondolat.
Kadar remélte, hogy Murok nem vette észre a láda hátsó felébe dugott puha, bolyhos labdát. Jó sokat fizetett érte.
Magára hagyta kettősüket, és kilépett a kinti világba.
Most még több zászlódísz ékítette a várost. A nép kezdett fölsorakozni a fő utcák mentén, bár még órákig kell várni. Még mindig rettenetesen lehangoló volt az egész.
Most az egyszer jó étvágya volt olyan, aminek csillapításához több kell egy-két pohár italnál. Régi szokásához híven elindult reggelizni Harga Bordafogadójába, és újabb kellemetlen meglepetésben lett része. Ott a kizárólagos dekoráció általában Csala Harga trikóján volt látható, és az étek hűvös reggelekhez passzoló, jó szilárd táplálék, csupa kalória és zsír és fehérje és esetleg egy magányában halkan zokogó vitamin. Most vesződséges munkával készített papírdíszek cikcakkozták be a helyiséget és szembe találta magát egy fölkrétázott menüvel, amiben a „Koronászás” és „Kiráji” szavak minden egyes girbegurba sorban szerepeltek valahol.
Kadar fáradtan rámutatott a menü tetejére.
– Ez mi? – kérdezte.
Harga merőn nézte. Egyedül voltak a zsíros falú étkezdében.
– Aszongya, „Kiráji Zalitó Rendlet Alappján”, kapitány – válaszolta büszkén.
– Az mit jelent?
Harga megvakarta a fejét egy merőkanállal. – Az áztat jelenti – felelte –, hogy ha a király idegyün, tetszeni fog nekije.
– Van valami olyasmije, ami nem túl arisztokratikus ahhoz, hogy megehessem? – fanyalgott Kadar, s végül kiegyezett egy szelet plebejusi pirítósban és egy proletár bifsztekben, utóbbi annyira nyersen elkészítve, hogy az ember még mindig hallhatta tiltakozó bőgését. Kadar a kocsmapultnál evett.
Tompa vakarászó nesz zavarta meg gondolatait. – Mit csinál? – érdeklődött.
Harga bűntudatosan nézett föl tevékenységéből a pult mögött.
– Semmit kap'tány – állította. Megpróbálta elrejteni a bizonyítékot maga mögé, amikor Kadar átkémlelt a késrágta asztalosmunka fölött.
– Ugyan már, Csala! Nekem igazán megmutathatja.
Harga lapátkeze vonakodva került a kapitány szeme elé.
– Csak a régi zsírt kapartam ki a serpenyőből – motyogta.
– Értem. És mióta ismerjük egymást Csala? – kérdezte Kadar rettentő kedvesen.
– Évek óta, kap'tány – ismerte el Harga. – Csaknem minden nap elgyütt ide, rendszeresen. Egyik legjobb vendégem.
Kadar áthajolt a pulton egész addig, míg orra nem került egy szintbe a lottyadt rózsaszín izével Harga képének közepén.
– És ez alatt az idő alatt cserélte-e ki a zsírt csak egyszer is? – akarta tudni.
Harga hátrálni próbált. – Hát...
– Olyan volt nekem, mint egy jó barát, az az öreg zsír – közölte Kadar. – Voltak benne kis fekete darabok, amiket már jól ismertem és megszerettem. Az a zsír már önmagában étkezés volt. És a kávéskannát is kitisztította, ugye? Meg tudom állapítani. Ez a kávé olyan, mint a szerelmeskedés egy kenuban, több benne a víz, mint az élvezet. A réginek volt zamata.
– Hát, azt gondoltam, ideje...
– Miért?
Harga hagyta, hogy a serpenyő kihulljon hurkaujjai közül. – Hát, azt gondoltam, hogy ha a király történetesen betoppanna...
– Mindenki megőrült?
– De, kap'tány...
Kadar vádló ujja a második ízületig süllyedt Harga beszédes trikójába.
– Még annak a nyomorult fickónak a nevét se tudja! – üvöltötte.
Harga összeszedte magát. – De igen, kap'tány – dadogta. – Persze, hogy tudom. Láttam a díszítésen meg mindenütt Vivát Rex a neve.
Nagyon gyöngéden, kétségbeesetten rázva fejét, szíve mélyén fölsírva az emberiség alapvető szolgalelkűsége miatt, Kadar elengedte a fogadóst.

Máshol és máskor, a Könyvtáros befejezte az olvasást. Eljutott a szöveg végére. Nem a könyv végére – bőven volt még könyv. Azonban az olvashatatlanságig megperzselődött.
Nem mintha az utolsó néhány el nem égett oldalt könnyen el lehetett volna olvasni. Az író keze reszketett, sietve írt és rengeteget pacázott. De a Könyvtáros a maga idejében a valaha könyvkötő kezébe került legrémesebb könyvek számtalan félelmetes szövegével megbirkózott, olyan szavakkal, amelyek megpróbálnak elolvasni téged, miközben őket olvasod, olyan szavakkal, amelyek vonaglanak a papíron. Ezek legalább nem ilyen szavak voltak. Ezek csak annak az embernek szavai voltak, aki életéért retteg. Egy ijesztő figyelmeztetést papírra vető férfié.
A Könyvtáros figyelmét magára vonta egy oldal kevéssel az égett rész előtt. Ült és egy darabig csak meredt rá.
Aztán elbámult a sötétbe.
Ez az ő sötétsége. Valahol ott kint alszik benne. Valahol ott kinn egy tolvaj tart errefelé, hogy ellopja ezt a könyvet. És aztán valaki el fogja ezt olvasni, elolvassa ezeket a szavakat, és jusztis megteszi.
Viszketett a tenyere.
Csak annyit kéne tennie, hogy elrejti a könyvet, vagy ráugrik a tolvaj fejére és a fülénél fogva lecsavarja.
Újra belebambult a sötétségbe...
De az beavatkozás lenne a történelem menetébe. Szörnyű dolgok történhetnének. A Könyvtáros mindent tudott az ilyesmiről, része volt annak, amit meg kell tanulj, mielőtt bebocsáttatást nyersz a K-térbe. Látott ilyen képeket ősöreg könyvekben. Az Idő kettéágazna, mint a nadrágszárak. Az ember végezheti a téves szárban, olyan életet élve, ami valójában a másik szárban zajlik, olyan emberekkel beszélgetve, akik nem az ő szárában vannak, nekimenve falaknak, amik többé nincsenek ott. Az élet rémes az Idő téves Nadrágszárában.
Ráadásul tiltják a Könyvtári szabályok [24]. A Téridő összegyülekezett Könyvtárosainak minden bizonnyal lenne mit mondania, ha most nekiáll belekontárkodni az ok-okozati viszonyokba.
Gondosan becsukta a könyvet, és visszatette a helyére a polcon. Aztán puhán lendült könyvespolcról könyvespolcra, míg oda nem ért az ajtóhoz. Egy pillanatra megtorpant és lenézett saját, alvó testére. Talán röviden arról elmélkedett, nem kellene-e fölébressze magát, csevegni egyet, megmondani magának, hogy ne aggódjon, vannak barátai. Ha ezt tette, végül másképp határozott. Ilyesmivel rengeteg bajt okozhatsz magadnak.
Helyette inkább kicsusszant az ajtón, s az árnyékokban settenkedett, aztán követte a csuklyás tolvajt, amikor a könyvet szorongatva kijött, és az esőben várakozott a félelmetes bejáratnál, mialatt a Megvilágosult Hittestvérek összejöttek és, amikor az utolsó távozott, hazáig követte őt, és emberszabású meglepetéssel morgott magában...
Aztán visszarohant a Könyvtárába és a K-tér csalóka ösvényeire.

A délelőtt közepére az utcák zsúfolásig megteltek néppel, Kadar levont Nobbytól egy napi fizetést zászlólengetésért, és a szögesdrót-komorság hangulata telepedett a Yardra, akár egy nagy, fekete felhő, benne hébe-hóba villámlással.
– „Menjenek föl valami magas helyre” – motyogta Nobby. – Mondani könnyű!
– Már alig vártam, hogy az utcát szegélyezhessem – jegyezte meg Kolon. – Remek kilátásom lett volna.
– Múlt éjjel egyfolytában az előjogokról meg az emberi jogokról prédikáltál – vádolta Nobby.
– Igen, hát, ennek az embernek itten, la, egyik előjoga és joga, hogy jó kilátásban legyen része – állította a főtörzsőrmester. – Én már csak ezt mondom.
– Még sose láttam a kapitányt ilyen ocsmány hangulatban – jelentette ki Nobby. – Sokkal jobban tetszett, amikor még ivott Szerintem ő...
– Tudjátok, tényleg azt hiszem, hogy Errol beteg – szólt közbe Murok.
Odafordultak a gyümölcskosárhoz.
– Nagyon forró. És a bőre tisztára fényesnek tűnik.
– Mi a normális hőmérséklete egy sárkánynak? – kérdezte Kolon.
– Aha. Minek véled? – tudakolta Nobby.
– Azt hiszem, meg kéne kérjük Lady Juhossyt, hogy nézze meg – közölte Murok. – Ő ismeri az ilyen dolgokat.
– Nem, biztos készülődik a koronázásra. Nem szabad háborgatnunk – tiltakozott Kolon. Odanyújtotta kezét Errol reszkető horpaszához. – Volt egyszer egy kutyám, ami... aú! Ez nem forró, ez forr!
– Rengetegszer kínáltam neki vizet, de nem issza. Mit csinálsz azzal a teáskannával, Nobby?
Nobby ártatlanul nézett. – Hát, azt gondoltam, hogy ennyi erővel ihatnánk egy csésze teát, mielőtt elindulunk. Kár lenne elvesztegetni...
– Veszed le róla!

És eljött a dél. A köd nem szállt föl, de egy kissé vékonyodott, s sápadtsárga pára vált láthatóvá ott, ahol a napnak kellett volna lennie.
Noha az évek múlása az Őrség kapitányának posztját valami meglehetősen hitvánnyá koptatta, mégis azt jelentette, hogy Kadarnak ülőhely járt a hivatalos eseményeken. Az erőviszonyok alapján történő társadalmi rangsorolás azonban elmozdult, így mostanság a legalsó üléssoron kapott helyet a rozoga fedetlen lelátón, a Koldusok Egyesületének Magisztere és a Tanítók Céhének Igazgatója között. Csöppet sem bánta. Minden jobb a legfölső sornál, ahol az Orgyilkosok, Tolvajok, Kalmárok és az összes többi olyan között ülne, akik a társadalom felszínére lebegtek. Sose tudta, miről beszéljen velük. Különben is, a tanár pihentető társaság, mivel egyebet se tesz keze alkalmankénti görcsös ökölbe szorításánál-szétnyitásánál, meg pityergésnél.
– Valami baj van a nyakával, kapitány? – kérdezte udvariasan a főkoldus, míg a hintókra vártak.
– Mi? – szólt Kadar zaklatottan.
– Mert folyton fölfelé bámul – magyarázta a koldus.
– Hmm? Ó! Nem. Semmi baja – válaszolta Kadar.
A koldus szorosabbra vonta maga körül bársonypalástját.
– Véletlenül nem tudna nélkülözni... – elhallgatott, míg kiszámolta a társadalmi állásának megfelelő summát – körülbelül háromszáz tallért egy tizenkét fogásos városi díszebédre?
– Nem.
– Érthető. Érthető – jelentette ki a vezérkoldus nyájasan. A megkülönböztetés adott be neki. Az alacsony rangú koldusok elég méltányos megélhetést szednek össze a garasokból, ám az emberek hajlamosak másfelé nézni, amikor kérsz tőlük éjszakára egy tizenhat szobás udvarházat.
Kadar folytatta az égbolt fürkészését.
A díszemelvényen Vak Ió főpapja, aki múlt éjszaka választékos ökumenikus érvelés és végül egy szögekkel kivert furkósbot segítségével elnyerte a jogot a király megkoronázására, előkészületek közepette sürgölődött. A kis, hordozható áldozati oltár mellett egy kipányvázott bakkecske kérődzött békésen, s esetleg azt gondolta kecskéül: Milyen szerencsés bakkecske vagyok én, hogy ilyen remek kilátást kaptam a fejleményekre. Lesz mit mesélnem a gidáknak.
Kadar a legközelebbi épületek szórványos körvonalait vizsgálgatta.
Az éljenzés a távolban azt sugallta, hogy az ünnepélyes menet megindult.
A díszemelvény körül sürgő-forgó tülekedés támadt, amikor Farkas Rossab nógatta a tolongó szolgákat, akik bíbor szőnyeget görgettek a lépcsőre.
A tér másik oldalán, Ankh-Morpork fényét vesztett arisztokráciájának gyűrűjében, Lady Juhossy arca fölfelé billent.
A trón körül, melyet sietve készítettek fából és aranyfóliából, számtalan alacsonyabb rangú pap, némelyik könnyebb fejsebbel, a helyére csoszogott.
Kadar fészkelődön a székén, teljes tudatában saját szívverése hangosságának, és a folyó fölötti homályba meredt.
...és megpillantotta a szárnyakat.

Édes Anyukám és Apukám [írta Murok, miközben kötelességtudóan bele-belebámult a ködbe] Hát, a város már a Fátum markában, azaz Feszt Fesztiválozik a koronázásra készen, ami sokkal bonyolultabb, mint otthon, és most ráadásul nappali Szolgálatban vagyok. Ez nagy kár mert, Rittával akartam megnézni a Koronázást, de semmi haszna a panaszkodásnak. Most mennem kell mert bármelyik percben jöhet egy sárkány, bár igazából nem is létezik. Szerető fiatok, Murok.
Ui. Láttatok valamit Arankából mostanában?

– Maga idióta!
– Sajnálom – mentegetőzött Kadar. – Sajnálom.
Az emberek már kezdtek visszamászni ülőhelyükre, s számosan közülük dühös pillantásokat vetettek rá. Rossab elsápadt mérgében.
– Hogy lehetett ennyire ostoba? – őrjöngött.
Kadar mereven nézte az ujjait.
– Azt hittem, látom... – kezdte.
– Egy holló volt! Tudja, mi az a holló? Minden bizonnyal százszámra akadnak a városban!
– A ködben, tudja, nem volt könnyű a méretét... – motyogta Kadar.
– És szegény Jajonghi tanár úr, tudnia kellett volna, hogy a hangos zajok mit tesznek vele! – A Tanítók Céhének igazgatóját el kellett vezesse néhány kedves ember.
– Olyan hangosan kikiáltani! – folytatta Rossab.
– Nézze, mondtam már, hogy sajnálom! Jóhiszemű tévedés volt!
– Föl kellett tartóztassam a menetet meg minden!
Kadar nem szólt semmit Érezte magán a sok száz rajta derülő vagy részvétlen tekintetet.
– Nos – mormolta. – Jobb lesz, ha visszamegyek a Yardra...
Rossab szeme összeszűkült. – Nem! – csattant föl. – De ha akar, hazamehet. Vagy bárhova, ahova a képzelete szeszélyei viszik. Adja ide a szolgálati jelvényét!
– Huh?
Rossab kinyújtotta a tenyerét.
– A jelvényét! – ismételte meg a parancsot.
– A jelvényem?
– Igen, azt kérem. Meg akarom fosztani magát a zavarkeltés lehetőségétől.
Kadar elképedten nézett rá. – De az az én szolgálati jelvényem!
– És most oda fogja adni nekem – szögezte le komoran Rossab. – A király parancsára.
– Hogy érti? Hiszen még csak nem is tud róla! – Kadar hallotta a siránkozást saját hangjában.
Rossab összeráncolta a szemöldökét – De fog – jelentette ki. – És nem hiszem, hogy veszi a faradságot egy utód kinevezésére.
Kadar vonakodva lecsíptette a rozsdás rézkorongot, tenyerén méregette, aztán szótlanul odalökte Rossabnak.
Egy pillanatig fölmerült benne az esedezés gondolata, de valami föllázadt benne. Megfordult, és elmasírozott a tömegen át.
Szóval ennyi.
Ilyen egyszerű. A szolgálatban eltöltött fél élet után. Nincs többé Városi Őrség. Huh. Kadar belerúgott a járdába. Mostantól valamiféle Királyi Testőrség lesz.
Tollforgókkal az átkozott sisakjukon.
Nos, elege van. Amúgy sem volt ez rendes élet, az Őrségben. Nem a legjobb körülmények között találkozol az emberekkel. Százával kell legyen más munka, amit végezhet, és ha elég sokáig gondolkozik, valószínűleg eszébe fog jutni legalább néhányról, mik is azok.
A Pszeudopolisz Yard nem esett a menet útjába, és amikor bebotladozott az Őrházba, hallotta a távoli éljenzést a tetőkön túlról. A város másik végén megszólaltatták a templomi gongokat.
Most megszólaltatják a gongokat, gondolta Kadar, de hamarosan majd... majd... nem fogják megszólaltatni a gongokat. Nem túl frappáns aforizma, gondolta, de még csiszolhatja. Most aztán van ideje.
Kadar észrevette a rendetlenséget.
Errol ismét táplálkozni kezdett. Megette az asztal nagyobb részét, a tűzrostélyt, a kokszoskannát, több lámpást, meg a sípoló gumivízipacit. Most újra a dobozában hevert, rángatózó bőrrel, nyöszörögve álmában.
– Szép kis kavarodást csináltál – jelentette ki Kadar talányosan. Hát, legalább nem neki kell majd kitakarítani.
Kinyitotta a fiókját.
Valaki abba is beleevett. Csak néhány üvegmorzsalék maradt.

Kolon főtörzsőrmester fölhúzta magát a Kisistenek Templomának körbefutó pártázatára. Túl öreg ő már az ilyesmihez. Azért lépett be, hogy a kolompot rázza, nem pedig, hogy magas helyeken ücsörögjön, várva, mikor lel rá a sárkány.
Újra lélegzethez jutott, és szertekémlelt a ködben.
– Van még itt más emberi lény? – suttogta.
Murok hangja halottnak és jellegtelennek hatott a borús levegőben.
– Itt vagyok, főtörzsőrmester – jelentkezett.
– Csak ellenőrzöm, hogy itt vagy-e még – magyarázkodott Kolon.
– Még itt vagyok, főtörzsőrmester – válaszolta engedelmesen Murok.
Kolon csatlakozott hozzá.
– Csak ellenőrzöm, hogy nem-e vagy megéve – állította és megpróbálkozott egy vigyorral.
– Nem vagyok megéve – felelte Murok.
– Ó! – mondta Kolon. – Akkor jó. – Ujjaival dobolt a nedves kövön, érezve, hogy magatartását abszolút világossá kellene tennie.
– Csak ellenőrzöm – hajtogatta. – Tudod, az része a feladatomnak. Körbejárni, effélék. Nem mintha félnék egyedül a tetőn, érted, ugye. Jó sűrű itt a köd, nem?
– De igen, főtörzsőrmester.
– Minden teljesen oké? – Nobby fojtott hangja oldalgott át a sűrű párán, s tulajdonosa sietve követte.
– Igen, káplár – válaszolta Murok.
– Te meg mit keresel itt? – akarta tudni Kolon.
– Csak följöttem, hogy ellenőrizzem, vajon Murok próbaidős csendőr jól van-e – világosította föl ártatlanul Nobby. – És maga mit keres itt, főtörzs?
– Mind jól vagyunk – ragyogott Murok. – Remek, nem igaz?
A két altiszt kényelmetlenül feszengett és kerülte egymás tekintetét. Hosszúnak tűnt az út vissza állomáshelyükre, keresztül a nedves, borús, és, mindenek fölött, támadásnak kitett tetőkön.
Kolon parancsnoki döntést hozott.
– Fenébe vele! – szólalt meg, és keresett egy lehullott szobrot, amire leülhet. Nobby a pártázatnak dőlt, és kipiszkált egy ázott csikket az elmondhatatlan hamutartóból a füle mögül.
– Hallottam, amikor elhaladt a menet – jegyezte meg. Kolon megtömte a pipáját és meghúzott egy gyufát a kövön maga mellett.
– Ha az a sárkány életben van – szögezte le füstcsóvát fújva s imigyen füstté változtatva a köd kicsiny foltját –, én mondom nektek, már réges-rég elmenekült a francba innen. Nem jó hely a sárkányoknak a város – tette hozzá annak a hangján, aki sikeresen végezte el önmaga meggyőzésének feladatát. – Elment valahova, ahol vannak magas helyek és rengeteg ennivaló, jól jegyezzétek meg, amit mondok.
– Úgy érti, valami olyan helyre, mint a város? – tudakolta Murok.
– Hallgass! – vágta rá a másik kettő egyszerre.
– Dobja ide a gyufát főtörzs! – kérte Nobby.
Kolon odalökte a gonosz, sárgafejű kénes gyújtók kötegét a vezetékek fölött. Nobby meggyújtott egyet ami azonnal kialudt. Ködfoszlányok libegtek el mellette.
– Föltámadóban a szél – észlelte.
– Helyes. Ki nem állhatom ezt a ködöt – nyugtázta Kolon. – Hol is tartottam?
– Azt mondta, hogy a sárkány mérföldekre van – sugalmazta Nobby.
– Ó! Na, igen. Hát, magától értetődik, nem? Úgy értem, én biztos nem ténferegnék itt, ha el tudnék repülni. Ha tudnék repülni, nem üldögélnék egy tetőn valami rohadt öreg szobron. Ha tudnék repülni, én...
– Miféle szobron? – firtatta Nobby, cigarettával félúton a szája felé.
– Ezen – veregette meg Kolon. – És ne próbáld rám hozni a frászt, Nobby. Tudod, hogy az értéktelen öreg szobrok százai vannak fönn a Kisisteneken.
– Dehogy tudom – közölte Nobby. – Azt viszont tudom, hogy múlt hónapban mindet leszedték, amikor újraólmozták a tetőt. Csak a tető meg a kupola maradt, az minden. Észre kell venni az ilyen apróságokat – fűzte hozzá –, amikor az ember detektormunkát végez.
Az ezt követő nedves csöndben Kolon főtörzsőrmester lenézett a kőre, amin üldögélt. Elvékonyodónak tűnt, és pikkelyes minta borította, és volt valami meghatározhatatlan farokszerű jellege. Aztán tekintetével végigkövette, egyenesen bele a sebesen ritkuló ködbe.
A Kisistenek kupoláján a sárkány fölemelte fejét, ásított, és kitárta szárnyát.
A kitárás nem bizonyult egyszerű műveletnek. Úgy tűnt, némi időbe telik, amíg a bordák és redők bonyolult biológiai mechanizmusa szétcsúszik. Aztán, kiterjesztett szárnnyal, a sárkány megint ásított egyet, néhány lépést tett a tető pereméhez és a levegőbe vetette magát.
Egy idő múlva megjelent egy kéz a pártázat szélén. Egy pillanatig hadonászott, mielőtt jó fogást talált volna.
Nyögés hallatszott. Murok visszalendítette magát a tetőre, magával húzva a másik kettőt. Lihegve lapultak az ólomlemezekre. Murok megfigyelte, hogy a sárkány karmai mély árkokat vájtak a fémbe. Az ember akaratlanul is kénytelen észrevenni az ilyesmit.
– Nem kéne – zihálta –, nem kéne figyelmeztetnünk a lakosságot?
Kolon előrevonszolta magát addig, ahonnan át tudott nézni a városon.
– Nem hiszem, hogy fáradnunk kell ezzel – közölte. – Azt gondolom, hamarosan rá fognak jönni.

Vak Ió főpapja akadozva beszélt. Amennyire ki tudta deríteni, sosem volt még hivatalos koronázási szertartás Ankh-Morpork-ban. Az óidők királyai egész jól elboldogultak olyas irányvonalak mentén, hogy: „Birtokunkban vagyon a korona, abbizony, és meg fogunk ölni minden kurafit, aki megpróbálja elvenni, az ördögbe is!” Minden mástól eltekintve, ez túl rövid. A főpap sok időt töltött valami hosszabb és az idők szellemével jobban megegyező megfogalmazásával, s jelenleg némi gondot okozott neki a visszaemlékezés rá.
Valamint az őt lojális érdeklődéssel szemlélő kecske is kizökkentette.
– Gyerünk már! – sziszegte Rossab a trón mögül.
– Mindent a maga idején! – sziszegte vissza a főpap. – Szabadjon fölhívnom a figyelmét arra, hogy ez egy koronázás! Megpróbálhatna egy kis tekintettel lenni erre!
– Persze, hogy tekintettel vagyok rá! És most gyerünk...
Jobbról kiáltozás hallatszott Rossab szúrósan meredt a tömegre.
– Az a Juhossy nőszemély! – szólalt meg. – Miben mesterkedik?
A nő körül az emberek most izgatottan karattyoltak. Ujjak mutattak ugyanabba az irányba, akár egy pöttöm kidöntött erdő. Egy-két sikoly is fölhangzott, aztán a tömeg megindult, mint a dagály.
Rossab végignézett a széles Kisistenek utcáján.
Nem holló volt ott. Ezúttal nem.

A sárkány lassan repült, csak pár lábbal a föld fölött, szárnya kecsesen evezett a levegőben.
Az utcát cikcakkozó zászlódíszt elkapta és letépte, mintha megannyi pókháló lenne, s most ott lógott gerinclemezein, visszafelé csapkodva egész a farka végéig.
Teljesen előrenyújtott fejjel és nyakkal szárnyalt, mintha óriási testét uszályként vontatná. Az utcán az emberek jajongtak és egymást csépelték, hogy a kapualjak biztonságába jussanak. A bestia nem törődött velük.
Bömbölve kellett volna érkeznie, de csak a szárnyak rebbenése és a zászlók csattogása hallatszott.
Bömbölve kellett volna érkeznie. Nem így, nem lassan és megfontoltan, időt adva a rettegésnek, hogy beérjen. Fenyegetően kellett volna érkeznie. Nem sokat ígérően.
Bömbölve kellett volna érkeznie, nem szelíden szállva a vidám zászlódísz csattogó-pattogó kíséretével.

Kadar kihúzta íróasztala egy másik fiókját és az iratokra meredt, már ami megmaradt belőlük. Nem volt igazán sok, amit a magáénak nevezhetett volna. Egy cukroszacskó darabkája eszébe juttatta, hogy hat garassal tartozik a teakasszának.
Fura. Még mindig nem mérges. Na persze, majd később az lesz. Estére dühös lesz. Dühös és részeg. De még nem. Még nem. Még nem fogta föl igazán, és tudta, hogy csak gondolkozást elhárító látszattevékenységet folytat.
Errol tunyán moccant a ládájában, fölemelte fejét és nyöszörgött.
– Mi a baj, kölök? – kérdezte lenyúlva Kadar. – Fáj a hasikád?
A kis sárkány bőre úgy mozgott, mintha odabenn nehézipari folyamatok zajlanának. A Sárkánykórokban egy szó sem esett erről. A fölpuffadt hasból olyan hangok érkeztek, mint a földrengéses vidéken vívott távoli és bonyolult háború.
Ez biztos nincs rendben. Sybil Juhossy azt mondta, hogy gondos figyelmet kell fordítanod a sárkányod étrendjére, mert még egy apró gyomorbántalom is kidekorálja a falakat és a mennyezetet szívfacsaró pikkelyes bőrcafatokkal. De az elmúlt néhány napban... hát, voltak kihűlt pizzák, meg Nobby rémes csikkjeinek hamva, és mindent egybevetve Errol többé-kevésbé azt ette, amit akart. Ami nagyjából mindent jelentett, a szobából ítélve. Hogy a legalsó fiók tartalmát már ne is említsük.
– Mi aztán nem valami jól vigyáztunk rád, igaz? – mondta Kadar. – Úgy bántunk veled, mintha kutya lennél, de tényleg. – Eltűnődött, vajon milyen hatása lehet a sípoló gumivízipaciknak az emésztésre.
Lassan ráébredt, hogy a távoli éljenzés átalakult sikoltozássá.
Tétován Errolra meredt, aztán hihetetlenül gonosz mosolyt mosolygott, és fölállt.
A pánik és a menekülő csőcselék lármája hallatszott.
Ütött-kopott sisakját fejére tette, és hetykén megkoppintotta. Aztán, bolond kis nótát dúdolva, kiballagott az épületből.
Errol egy darabig meg sem moccant, aztán rendkívüli nehézségek árán félig kimászott, félig kigurult a ládájából. Emésztőrendszerét irányító masszív agyközpontjából különös üzenetek érkeztek. Bizonyos dolgokat követeltek, amelyeket nem tudott néven nevezni. Szerencsére az agya aprólékos részletességgel le tudta írni ezeket óriási orrlyuka bonyolult receptorainak, amelyek kitágultak s a szoba levegőjét bensőséges vizsgálatnak vetették alá. A feje elfordulva háromszögelést hajtott végre.
Keresztülvonszolta magát a padlón és elkezdte enni, az élvezet minden jelével, a bádogdobozt Murok páncélfényesítőjével.

Emberek özönlöttek el Kadar mellett, amikor besétált a Kisistenek utcájára. A Törött Holdak teréről füst emelkedett a magasba.
A közepén guggolt a sárkány azon, ami megmaradt a díszemelvényből. Önelégült kifejezést viselt.
Nyoma sem mutatkozott a trónnak, vagy korábbi birtokosának, bár lehetséges, hogy az összezúzott, még parázsló ácsmunkán látható kis szénkupac komplikált törvényszéki orvostani vizsgálata esetleg nyomravezető jelt kínálna.
Kadar megragadta az egyik díszszökőkutat, hogy ne veszítse el egyensúlyát, amikor a tömegek elviharzottak mellette. A térről kivezető összes utca tele volt küszködő emberekkel. Nem lármáznak, vette észre Kadar. Az ember már nem vesztegették lélegzetük sikoltozásra. Csak szilárd, halálos eltökéltséggel megpróbáltak valahol máshol lenni.
A sárkány kitárta szárnyát és pazarul meglengette. Az emberek a tömeg végén ezt jelnek vették, hogy ideje fölmászni az előttük levők hátára, és futni fejről fejre a biztonság felé.
Néhány másodpercen belül a tér kiürült, eltekintve a hülyéktől és a végzetesen összezavarodottaktól. Még a csúnyán összetaposottak is lendületesen kúsztak a legközelebbi kijárat irányába.
Kadar körülnézett. Úgy tűnt, rengeteg a lehullott zászló, közülük némelyiket épp eszegette egy vén kecske, ami hinni se tudott ekkora szerencsének. Látta a távolban Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomrát négykézláb, amint megkísérli tálcája tartalmát visszaszerezni.
Kadar mellett egy gyermek tétován lengetett egy zászlót és hurrázott.
Aztán minden elcsöndesedett. Kadar lehajolt.
– Azt hiszem, haza kéne menned – javasolta.
A gyerek fölkancsított rá.
– Az Őrség embere tetszik lenni? – kérdezte.
– Nem – felelte Kadar. – És igen.
– Mi történt a királlyal, Őrség embere?
– Ööö. Azt hiszem, eltávozott nyugodni – válaszolta Kadar.
– Azt mondta a nénikém, hogy nem szabad szóba állnom az Őrség embereivel – fecsegett a kölyök.
– Hát akkor, nem gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha hazamennél és megmondanád neki, milyen engedelmes voltál, mi? – firtatta Kadar.
– Azt mondta a nénikém, hogy ha rossz leszek, föltesz a tetőre és hívja a sárkányt – társalgott tovább a ded. – Azt mondta a nénikém, hogy a lábadnál kezdve teljesen fölfal, szóval láthatod, mi történik.
– Mért nem mész haza és mondod meg a nénikédnek, hogy a legjobb ankh-morporki hagyományok szellemében nevel gyereket? – kérdezte Kadar. – Gyerünk! Futás haza!
– Elropogtatja minden porcikádat – csevegett boldogan a gyerkőc. – És amikor a fejedhez ér...
– Nézd, ott van fönn! – üvöltötte Kadar. – A baromi nagy sárkány, ami fölfal téged! És most iszkiri haza!
A lurkó fölnézett a megnyomorodott díszemelvényen gubbasztó bestiára.
– Még nem láttam, hogy bárkit is fölfalt volna! – panaszolta.
– Azonnal tűnj el, vagy jól fölpofozlak! – mordult föl Kadar.
Ez láthatólag megfelelt a célnak. A gyerek megértően bólintott.
– Rendben. Hurrázhatok még egyet?
– Ha akarsz – törődött bele Kadar.
– Hurrá!
Ennyit a lakosság megrendszabályozásáról, gondolta Kadar. Ismét kikukucskált a szökőkút mögül.
Egy hang közvetlenül mögötte így dörmögött: – Mondhat, amit akar, de én továbbra is esküszöm, hogy nagyszerű példány.
Kadar tekintete fölfelé vándorolt, míg meg nem mászta a szökőkút legfölső medencéjének szélét.
– Észrevette – szólt Sybil Juhossy, aki fölhúzta magát függőlegesbe egy erodálódott szobordarab segítségével és pont előtte esett le –, hogy valahányszor találkozunk, fölbukkan egy sárkány? – Pajkos mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Egy kicsit olyan, mintha ez lenne a mi vezérmotívumunk. Vagy valami.
– Csak úgy üldögél – felelte Kadar sietve. – Csak nézeget körbe. Mintha arra várna, hogy történjék valami.
A sárkány jurához illő türelemmel pislogott.
A térről elvezető utakat zsúfolásig tömte az embertömeg. Ilyen az ankh-morporki ösztön, gondolta Kadar. Menekülj el, aztán állj meg és nézz vissza, nem történik-e valami érdekes másokkal.
A sárkány mellső mancsánál mozgás támadt a romok közt és Vak ló főpapja támolygott talpra, köntöséről záporozott a por meg a faszilánk. Fél kezével még mindig fogta a pótkoronát.
Kadar figyelte, ahogy az öregember fölnéz a néhány lábnyira levő izzóvörös szempárba.
– Képesek a sárkányok gondolatot olvasni? – suttogta.
– Biztos vagyok benne, hogy az enyémek minden szavam megértik – sziszegte Lady Juhossy. – Ó, ne! Az ostoba vén bolond odaadja neki a koronát!
– De hát nem ötletes sakkhúzás? – kérdezte Kadar. – A sárkányok szeretik az aranyat. Olyan, mint amikor elhajítjuk a botot a kutyának, nem?
– Ó, egek! – sóhajtott Sybil Juhossy. – Lehet, hogy nem. Tudja, a sárkányoknak roppant érzékeny a szája.
A nagy sárkány rápislogott a pöttöm aranykarikára. Aztán, rendkívüli finomsággal kinyújtott egy méter hosszú karmot és kiakasztotta a tárgyat a pap remegő kezéből.
– Hogy érti azt, hogy érzékeny? – tudakolta Kadar, figyelve a karom lassú utazását a hosszúkás, lószerű pofa felé.
– Úgy, hogy tényleg hihetetlen ízérzékelésre képes. Olyan elképesztően, nos, vegyi orientációjúak.
– Úgy érti, hogy valószínűleg képes érezni az arany ízét? – hitetlenkedett Kadar, szemmel tartva a óvatosan nyaldosott koronát.
– Ó, kétségtelenül. És a szagát is.
Kadar kíváncsi volt, mekkora az esélye annak, hogy aranyból van a korona. Nem sok, döntötte el. Esetleg aranyfóliával bevont réz. És aztán azon merengett, mi lenne az ember reakciója, ha megkínálnák cukorral, amiről kiderül, miután három kanállal tett a kávéjába, hogy valójában só.
A sárkány egy kecses mozdulattal eltávolította karmát a szájából és elkapta a főpapot, aki épp elosonóban volt, egy olyan ütéssel, amitől magasra szállt a levegőbe. Amikor az öregember az ív legmagasabb pontján sikoltozott, a hatalmas száj odafordult és... – Hűha! – mondta Lady Juhossy.
A nézők fölnyögtek.
– Az izé hőmérséklete! – ámult Kadar. – Úgy értem, semmi sem maradt! Csak egy füstgomoly!
A törmelékben megint mozgott valami. Újabb alak egyenesedett föl és dőlt elcsigázva egy törött póznának.
Farkas Rossab rejlett a korombevonat alatt.
Kadar figyelte, ahogy a férfi fölnéz egy pár csatornafedél méretű orrlyukba.
Rossab rohanni kezdett. Kadar eltűnődött, milyen érzés lehet elrohanni valami ilyesmi elől, arra számítva, hogy a gerinced bármelyik pillanatban elérhet, csak nagyon futólag, egy olyan hőmérsékletet, ami hozzávetőlegesen a vas forráspontján túl található. El tudta képzelni.
Rossab félútig jutott át a téren, mielőtt a sárkány, meglepő mozgékonysággal ilyen hatalmas terjedelmű lénytől, előrevetődött és elkapta. A mancs folytatta az emelkedést egész addig, míg a vergődő alakot már csak néhány lábnyira tartotta a sárkány pofájától.
A bestia láthatólag jó ideig vizsgálgatta zsákmányát, ide-oda forgatva. Aztán, három szabad lábán haladva és néha szárnyával verdesve, átügetett a téren és egyenesen az... arrafelé tartott, ami valaha a Patrícius palotája volt. Ami valaha a király palotája is volt.
Fütyült a rémült, némán a falakhoz lapuló nézőközönségre. Az íves kapubejáratot lehangoló könnyedséggel taszította arrébb a vállával. Maguk a kapuszárnyak – magasak, vasaltak és tömörek – meglepetésre tíz másodpercig ellenálltak, mielőtt izzó parázskupaccá omlottak össze.
A sárkány belépett.
Lady Juhossy elképedten megfordult. Kadar elkezdett nevetni.
Mániákus felhangok voltak benne, és könnyek csillogtak a szemében, de azért nevetés volt. Nevetett és nevetett, míg lágyan le nem csusszant a szökőkút szélén, lábát szétvetve maga előtt.
– Hurrá, hurrá, hurrá! – kuncogta, csaknem fulladozva.
– Hogy a fenébe érti? – követelt választ Lady Juhossy.
– Tegyetek ki még több zászlót! Fújjátok meg a cintányérokat, húzzátok nyársra a vészharangokat! Megkoronáztuk! Mégiscsak lett királyunk! Nicsak!
– Leitta magát? – csattant föl a nő.
– Még nem! – vihogta Kadar. – Még nem! De le fogom!
Folytatta a kacagást, tudva, hogy amikor abbahagyja, a fekete mélabú úgy fog lezuhanni rá, akár az ólomfelfújt. De látta már a rájuk váró jövőt...
...elvégre, kétségtelenül nemes. És nem hord magánál pénzt, és nem felesel vissza. Nyilvánvaló, hogy képes valamit tenni az óvárosért. Mondjuk, leperzseli az alapjáig.
És tényleg meg fogjuk tenni. Ez az ankh-morporki módszer. Ha nem tudod legyőzni, vagy megvesztegetni, azt színleled, hogy valójában a te ötleted volt az első perctől kezdve.
Vivat Draco.
Ráébredt, hogy a kiskölyök megint odabóklászott hozzá. Szelíden meglengette zászlóját előtte, és azt kérdezte: – Most megint hurrázhatok?
– Miért ne? – felelte Kadar. – Mindenki más is azt fogja tenni.
A palotából a komplikált rombolás elfojtott zaja szűrődött ki...

Errol, szájába véve, áthúzta a söprűnyelet a szobán, és, nyögve az erőfeszítéstől, fölállította. Rengeteg további nyögdécselés és számos pontatlan próbálkozás után sikerült a végét bepiszkálnia a fal és a nagy üveg lámpaolaj közé.
Egy pillanatig megpihent, fújtatóként zihálva, aztán lökött egyet rajta.
Az üveg egy pillanatra ellenállt, egyszer-kétszer előre-hátra himbálózott, aztán leesett és széttört a padlólapokon. Nyers, nagyon rosszul finomított olaj terült fekete tócsába.
Errol hatalmas orrlyuka rángatózott. Valahol az agya hátulján ismeretlen szinapszisok távíróbillentyűk módjára kattogtak. Óriási információ-kötőelemek áramlottak a vastag idegpályán orrához, érthetetlen felvilágosítást hordozva hármas kötésekről, telített szénhidrogénekről, és geometriai izomériáról. Azonban csaknem az egész elhibázta agyának azt a kicsiny részét, amelyet arra használt, hogy Errol legyen.
Mindössze annyit tudott, hogy hirtelen nagyon, nagyon megszomjazott.

Valami nagyobbszabású zajlott a palotában. Néha egy-egy padló robaja vagy egy leszakadó mennyezet puffanása hallatszott...
Patkányokkal teli tömlöcében, olyan ajtó mögött, amin több a zár, mint Klaccsszerte, Ankh-Morpork Patríciusa hanyatt fekve vigyorgott a sötétben.

Odakint örömtüzek égtek a szürkületben.
Ankh-Morpork ünnepelt. Senki sem tudta egész biztosan, miért, de ma éjjelre föllelkesítették maguk az ünneplésre, hordókat vertek csapra, ökröket szúrtak nyársra, gyermekenként kiutaltatott egy-egy papírcsákó és ünnepi bögre, és kár lett volna mindezt az erőfeszítést elpocsékolni. Különben is, roppant érdekes nap volt, és Ankh-Morpork népe nagy becsben tartja a szórakozást.
– Én úgy látom – mondta az egyik tivornyázó, már félig elfogyasztva egy hatalmas, zsírtól csöpögő, félig nyers marhahús-koncot –, hogy esetleg nem rossz ötlet egy sárkányt tenni meg királynak. Amikor alaposan átgondolod a dolgot, úgy értem.
– Határozottan nagyon kegyesnek látszott – jelentette ki a jobbján ülő nő, mintegy kóstolgatva az elképzelést. – Olyan, hát, jó erőben levő. Szép és okos. Nem nyiszlett. Van benne egy kis büszkeség. – Szúrósan meredt a némelyik fiatalabb duhajra az asztal távolabbi részén. – Az a baj a mai fiatalokkal, hogy nincs bennük semmi büszkeség.
– És persze, ott van még a külpolitika – jegyezte meg egy harmadik, kiszolgálva magát egy bordával. – Amikor jobban belegondol az ember.
– Hogy érted?
– Diplomácia – válaszolta határozottan a bordaevő.
Fontolóra vették. Aztán láthatta az ember, hogyan forgatják meg ötletet, és gondolják végig tótágast, udvarias erőfeszítéssel, hogy megértsék, mi a fenére akarhatott a pasi kilyukadni.
– Nem is t'om – szólalt meg lassan a monarchia-szakértő. – Úgy értem, vegyünk egy tényleges sárkányt, az ugyebár, alapvetően ezzel a kétféle módszerrel tárgyal. Nincs igazam? Úgy értem, vagy megsüt téged elevenen, vagy sem. Javíts ki, ha tévednék – tette hozzá.
– Pont ez a lényeg szerintem is. Úgy értem, mondjuk, hogy a nagykövet Klaccsból idejön, tuggyátok, milyen átkozottul arrogáns az a banda, tegyük föl aszongya; ezt akarjuk, azt akarjuk, amazt akarjuk. Hát – közölte a fickó rájuk ragyogtatva mosolyát –, mi meg aszongyuk, fogd be a szád, hacsak nem akarsz urnában hazamenni.
A többiek kipróbálták a gondolatot, hogy mentálisan passzol-e. Volt benne egy bizonyos valami.
– Jó nagy flottája van azoknak a klaccsiaknak – jegyezte meg tétován a monarchista. – Esetleg némileg rizikós lenne, úgy értem, égetni a diplomatáik. Ha az emberek látják, hogy egy szénkupac jött haza a hajóval, hajlamosak kissé görbén nézni.
– A, de akkor aszongyuk, na, ide süss, klaccsijancsi, ha te nem szeret mi, nagy, éghez-tartozó gyíkpajti kiégeti tied sárkunyhó piszok gyorsan, nyissz-nyissz.
– Tényleg mondhatnánk ezt nekik?
– Miért ne? És akkor aszongyuk, küldeni bőven sarc tuti tipp-topp.
– Sose csíptem azokat a tetves klaccsiakat – szögezte le szigorúan a nő. – Azok az izék, amiket azok megesznek! Undorító! És csak egyfolytába' locsognak azon a pogány bikkfanyelven...
Az árnyékokban gyufa lobbant.
Kadar tenyerével óvta a lángot, megszívta a pocsék dohányt, a csatornába pöckölte a gyufát és elballagott a nedves, tócsák központozta sikátorban.
Ha akad valami, ami jobban elkedvetleníti a saját cinizmusánál, az a tény, hogy milyen gyakran bizonyul kevésbé cinikusnak a való életnél.
Évszázadokig jól kijöttünk azokkal a fickókkal, gondolta. A jó megférés volt gyakorlatilag a külpolitikánk egésze. Azt hiszem, épp most hallottam, hogy háborút üzenünk egy ősi civilizációnak, amivel mindig többé-kevésbé jól megfértünk, még ha tényleg furán beszélnek is. És utánuk majd az egész világ. S ami a legrosszabb, valószínűleg győzni fogunk.

Hasonló gondolatok, noha más megközelítésből, jártak Ankh-Morpork városi vezetőinek fejében is, amikor a következő reggel mindegyikük rövid följegyzést kapott, amely meghagyta, legyenek a palotában munkaebéd végett, parancsra.
Nem állt benne, kinek a parancsára. Vagy az, vették észre, hogy kinek az ebédje.
Most az előszobában gyülekeztek.
Történtek változások. A palota sosem volt az, amit választékos helynek lehetne nevezni. A Patrícius mindig úgy érezte, hogy ha kényelmessé teszi a látogatók számára, esetleg nem kívánnak majd távozni. A bútorzat néhány elaggott székből állt, és a falakon körbe a város korábbi uralkodóinak arcképei függtek, amint irattekercseket meg hasonlókat markolnak.
A székek most is ott voltak. Az arcképek nem. Vagyis inkább a festett és repedezett vásznakat az egyik sarokba hordták össze, ám az aranyozott kereteknek nyoma veszett.
A tanácsnokok megpróbállak elkerülni egymás tekintetét, és ujjaikkal dobolva térdükön üldögéltek.
Végül két, roppant idegesnek látszó szolga kitárta a díszcsarnokba vezető ajtót. Farkas Rossab támolygott be.
A legtöbb tanácsnok amúgy se hunyta le szemét álló éjszaka, megkísérelve valamiféle elvi álláspontot kialakítani sárkányokkal vis-à-vis, ám Rossab úgy nézett ki, mint aki évek óta nem aludt. Az arcszíne a felajzott mosogatórongyé. Sose volt különösebben jól kipárnázott, most azonban olyasminek látszott, ami egy piramisból bújt elő.
– Á! – adta meg a hangot – Pompás. Mindnyájan itt vannak? Akkor talán erre parancsoljanak, uraim.
– Ööö – szólalt meg a főtolvaj –, a levélke ebédet említett?
– Igen? – értetlenkedett Rossab.
– Egy sárkánnyal?
– Jó ég, csak nem hiszi azt, hogy meg akarja enni magát? – kérdezte Rossab. – Micsoda ötlet!
– Eszembe se jutott – válaszolta a főtolvaj, s a megkönnyebbülés gőzfelhőként áradt a füléből. – Maga az ötlet! Haha.
– Haha – helyeselt a vezérkalmár.
– Hoho – értett egyet a legfőbb orgyilkos. – Maga az ötlet!
– Nem, szerintem maguk mind túl rágósak – jegyezte meg Rossab. – Haha.
– Haha.
– Ahaha.
– Hoho.
A hőmérséklet több fokot zuhant.
– Szóval, ha lennének szívesek erre jönni?
A díszcsarnokot szintén átalakították. Először is, jóval nagyobb lett. Több falat bedöntöttek a szomszédos szobákba, és a mennyezetet, valamint a fönti szobák számos emeletét teljesen eltávolították. A padlót tömören törmelék takarta, kivéve a terem közepén, ahol volt egy aranyhalom...
Nos, aranyos. Úgy nézett ki, mintha valaki végigkutatta volna a palotát mindenért, ami fénylik és csillog. Hevertek ott képkeretek, és a falszőnyegből kifejtett aranyszálak, és ezüst, meg egy-egy drágakő. Akadtak ott levesestálak a konyhából, gyertyatartók, parazsas ágymelegítők, tükörcserepek. Sziporkázó holmik.
Azonban a tanácsnokok nem voltak abban a helyzetben, hogy ennek szentelhessék összes figyelmük, amiatt, ami fejük fölött lebegett a levegőben.
Úgy nézett ki, mint a világegyetem legnagyobb gyatrán csavart szivarja, amennyiben a világegyetem legnagyobb gyatrán csavart szivarja fejjel lefelé szeret lógni. Homályosan ki lehetett venni két, a sötét szarufákba kapaszkodó karmot.
Félúton a csillogó halom és az ajtó között kicsiny, terített asztal állt. A tanácsnokok különösebb meglepődés nélkül észlelték, hogy a szokott, ódon ezüstnemű hiányzik. Porcelántányérokkal terítettek meg és olyan evőeszközzel, ami úgy nézett ki, mintha nemrégiben farigcsálták volna fadarabkákból. Rossab letelepedett az asztalfőn, és odabiccentett a szolgáknak.
– Kérem, foglaljanak helyet uraim – szólította föl a vendégeket. – Elnézést kérek, hogy a dolgok kissé... mások, ám a király reméli, el fogják viselni, amíg ügyek nem lesznek megfelelőbb módon elrendezve.
– A, ööö – szólt a főkalmár.
– A király – ismételte meg Rossab. A hangszíne csak nyálcsorgatásnyira volt a teljes őrülettől.
– Ó! A király. Rendben – mondta a kalmár. Onnan, ahol ült, kitűnő rálátása volt a hatalmas, csüggő bestiára. Úgy tűnt, mintha mocorogna, mintha valami remegne a nagy redőkben, amelyek beburkolták. – Éljen soká, én azt mondom – fűzte hozzá sietve.
Az első fogás leves volt, benne galuskával. Rossab nem vett belőle. A többiek rettegő némaságban fogyasztották, amit csak a porcelánon koccanó fa tompa csörrenése tört meg.
– Akadnak bizonyos ügyek, egyes rendeletek, amelyekhez a király érzése szerint a maguk jóváhagyása örvendetes lenne – szólalt meg végül Rossab. – Természetesen puszta formalitás, és nagyon sajnálom, hogy ilyen apró-cseprő részletekkel kell untassam magukat.
Az óriási köteg mintha ingadozott volna a szellőben.
– Egyáltalán semmi probléma – vinnyogta a főtolvaj.
– A király kegyesen tudomásukra óhajtja hozni – jelentette ki Rossab –, hogy örömmel fogadna koronázási ajándékokat a nagyközönségtől. Természetesen semmi különlegeset. Csak bármilyen nemesfémet vagy drágakövet, ami esetleg a tulajdonukban van és könnyen nélkülözhetik. Apropó, hangsúlyozni szeretném, hogy ez semmi esetre sem kötelező. A nagylelkűség bármely formája, amely, a király bizonyosra veszi, tömegesen fog megnyilvánulni, teljességgel önkéntes kell legyen.
A vezérorgyilkos szomorúan nézett az ujjait borító gyűrűkre, és sóhajtott. A főkalmár máris rezignáltán levette nyakából hivatalának aranyozott láncát.
– Nahát, uraim! – szólt Rossab. – Ez igazán nem várt meglepetés!
– Ümm – mondta a Láthatatlan Egyetem Arkrektora. – Maga tudja... azaz a király bizonyára tudatában van, hogy az Egyetem hagyományosan mentes minden városi dézsmától és adótól...
Elnyomott egy ásítást. A varázslók azzal töltötték az éjjelt, hogy a legjobb varázsigéiket vetették be a sárkány ellen. Olyan volt, mintha ködöt püföltek volna.
– Kedves uram, ez nem dézsma – tiltakozott Rossab. – Remélem, az általam elmondottakból semmi nem engedte magukat arra következtetni, hogy az lenne. Ó, dehogy! Nem. A hűbér, ahogy már mondtam, teljesen önkéntes. Remélem, hogy ez abszolút világos.
– Mint az egyszeregy – jegyezte meg a főorgyilkos, szúrósan meredve a vén varázslóra. – És ezek a teljességgel önkéntes hozzájárulások, amiket mindnyájan készek vagyunk máris megtenni, ezek oda fognak kerülni...?
– A sárkánykincsbe – bólintott Rossab.
– Á!
– Míg egészen biztos vagyok benne, hogy a város népe nagyon bőkezű lesz, amint teljesen fölfogtak a helyzetet – közölte a vezérkalmár –, meg vagyok győződve, hogy a király tudomásul fogja venni, hogy igen kevés arany van Ankh-Morporkban?
– Helyes megállapítás – értett egyet Rossab. – Azonban a királynak szándékában áll erőteljes és lendületes külpolitikát folytatni, ami minden bizonnyal orvosolja majd ezt a gondot.
– Á! – szólalt meg a tanácsnokok kara, ezúttal sokkal nagyobb lelkesedéssel.
– Például – folytatta Rossab –, a király úgy érzi, hogy jogos érdekeink Chirmben, Sto Lat-ban, Pszeudopoliszban és Tsortban komolyan kompromittálódtak a legutóbbi évszázadokban. Ezt haladéktalanul korrigálni fogjuk, és, uraim, biztosíthatom magukat, hogy a javak valósággal özönleni fognak a városba azoktól, akik égnek a vágytól, hogy a király pártfogását élvezhessék.
A főorgyilkos odapillantott az összehordott kincstömegre. Egy roppant határozott elképzelés kezdett kialakulni benne arra vonatkozóan, hogy hová fog kerülni az a rengeteg drágaság. Csodálatraméltó az a mód, ahogy a sárkányok tarhálni tudnak. Csaknem emberi.
– Ó! – mondta.
– Természetesen lesznek egyéb szerzemények, föld, ingatlan és így tovább tekintetében, és az a király óhaja, hogy világosan megértesse, a hűséges Titkos Tanácsosok gazdag jutalomban fognak részesülni.
– És, ööö – szólalt meg a főorgyilkos, aki kezdte úgy érezni, már kitűnően érti a király gondolkodásmenetének természetét –, kétségtelenül a, ööö...
– Titkos Tanácsosok – segítette ki Rossab.
– Kétségtelenül még nagyobb bőkezűséggel fognak reagálni a... például, sárkánykincsek ügyében?
– Biztos vagyok benne, hogy ilyen szempontok meg sem fordultak a király fejében – állította Rossab –, de maga igen hatásosan kidomborította a lényeget.
– Gondoltam.
A következő fogás zsíros disznóhús volt, zöldbabbal és lisztben forgatott krumplival. Megint ahogy kénytelenek voltak észrevenni, hizlaló étel.
Rossab csak egy pohár vizet kért.
– Ami elvisz minket egy további, meglehetősen kényes kérdéshez, amit, meg vagyok győződve, a magukhoz hasonló sokat utazott, széles látókörű úriemberek minden nehézség nélkül el fognak fogadni – jelentette ki. Poharat tartó keze reszketni kezdett.
– Remélem, hogy ezt is meg fogja érteni a lakosság, különösen mivel a király tagadhatatlanul számos módon tud hozzájárulni a város jólétéhez és védelméhez. Például, biztos vagyok benne, hogy a nép elégedettebben fog nyugodni ágyában tudván, hogy a sá... a király fáradhatatlanul oltalmazza őket minden bajtól. Azonban esetleg lehetnek nevetséges, ósdi... előítéletek... amelyeket csak szüntelen fáradozással lehet majd kiirtani... minden jóakarata ember részéről.
Elhallgatott és rájuk nézett. A főorgyilkos később azt állította, hogy már sok mindenkinek nézett a szemébe, akik, ez ugyebár nyilvánvaló, a halál torkában voltak, de még sohasem nézett olyan szemekbe, amelyek ennyire félreérthetetlenül, tisztán és világosan a Pokol bugyraiból néztek vissza rá. Reméli, hogy soha, de soha, jelentette ki, nem kell még egyszer olyan tekintetet látnia.
– Én most – mondta Rossab, s minden egyes szó lassan buggyant elő, mintha buborékok lennének valami futóhomokban – a... király... étrendjének ügyére célzok.
Dermesztő csönd támadt. Hallották maguk mögött a szárnyak halk suhogását, és a csarnok sarkaiban az árnyékok még jobban elsötétültek és úgy tűnt, bekerítik őket.
– Étrend – rebegte a főtolvaj élettelen hangon.
– Igen – erősítette meg Rossab. A hangja csaknem cincogott. Verejték csörgött az arcán. Az orgyilkosok vezetője egyszer hallotta a „halálra vált” kifejezést, és eltűnődött rajta, mikor használhatja az ember valaki arckifejezésének szabatos leírására, és most megtudta. Rossab arca olyan lett; olyan valakinek kísérteties, halálra vált képe, aki megkísérli nem hallani a saját szája kiejtette szavakat.
– Mi, ööö, azt hittük – szólalt meg a főorgyilkos rendkívül körültekintően –, hogy a sá... a király, nos, bizonyára elrendezte a dolgokat magának az utóbbi hetekben.
– Á, igen, de szegényes volt, tudja. Szegényes menü. Elbitangolt állatok és így tovább – magyarázta Rossab keményen meredve az asztallapra. – Nyilvánvaló, hogy királyként az ilyen szükségmegoldások többé már nem felelnek meg.
A csönd hízott és más jelleget öltött. A tanácsnokok keményen törték a fejük, különösen az épp elfogyasztott ebédről. Egy óriási tál somlói galuska érkezése, rengeteg tejszínhabbal, csak arra szolgált, hogy még jobban erre összpontosuljanak gondolataik.
– Ööö – nyögte ki a főkalmár –, milyen gyakran éhes a király?
– Állandóan – válaszolta Rossab –, de csak havonta egyszer étkezik. Az valójában ünnepélyes alkalom.
– Természetesen – jegyezte meg a főkalmár. – Nem is lehetne más.
– És, ööö – szólalt meg a főorgyilkos –, mikor, ööö, evett utoljára a király?
– Sajnálattal kell közöljem, hogy még nem evett rendesen, amióta idejött – jelentette be Rossab.
– Ó!
– Meg kell értsék – folytatta Rossab, kétségbeesetten babrálva fa evőeszközét –, hogy egyszerűen orvul meglesni és megtámadni az embereket, akár egy közönséges orgyilkos...
– Már elnézést... – kezdte a főorgyilkos.
– Úgy értem, akár egy közönséges gyilkos... abban nincs... kielégülés. A király táplálkozásának pontosan az a lényege, hogy annak, nos... a király és alattvalói közötti köteléket jelképező aktusnak kell lennie. Az egy, az talán egy eleven allegória. Megszilárdítja a korona és a közösség közti szoros kapcsolatokat – tette hozzá.
– Az étek természete precízebben... – kezdte a főtolvaj, csaknem fuldokolva a szavaktól. – Mi most itt fiatal lányokról beszélünk?
– Puszta előítélet – válaszolta Rossab. – A kor érdektelen. Természetesen a családi állapot fontos. Meg a társadalmi helyzet. Azt hiszem, van valami köze az ízhez. – Előrehajolt, és most a hangját megtöltötte a kín és a sürgetés, és, a többiek úgy érezték, most először szólal meg tényleg a saját hangján. – Kérem, vegyék fontolóra! – sziszegte. – Végül is, csak egyszeri alkalom havonként! Cserébe oly sok mindenért! Az olyanok családja, akik a király hasznára vannak, a Titkos Tanácsosoké, mint maguk, természetesen szóba se jöhet. És ha az összes lehetséges választási lehetőségre gondolnak...
Nem gondoltak az összes választási lehetőségre. Bőven elég volt közülük csak egyre gondolni.
A csönd körbedorombolta őket, miközben Rossab beszélt. Nem néztek egymás szemébe, attól félve amit ott látnának visszatükröződni. Mindegyik férfi azt gondolta: valaki a többiek közül biztos, hogy hamarosan mond valamit, valami tiltakozást, és akkor majd egyetértést mormolok, valójában nem mondom ki, annyira nem vagyok hülye, de nagyon határozottan fogok mormolni, hogy a többieknek ne legyen semmi kétsége, hogy én teljes mértékben helytelenítem ezt, mert ilyen alkalmakkor minden tisztességes embernek kötelessége, hogy majdnem fölálljon és csaknem hallható legyen...
De senki sem szólt semmit. A gyávák, gondolta mindegyik.
És senki se kért a pudingból, vagy az utána fölszolgált téglavastag csokoládéérmekből. Csak hallgattak, kipirult, komor rémülettel, miközben Rossab hangja tovább zümmögött, és amikor elbocsátotta őket, megpróbáltak annyira külön távozni, amennyire csak lehetséges, hogy ne kelljen szóba állniuk egymással.
Azaz, a vezérkalmárt kivéve. Azon kapta magát, hogy a főorgyilkossal hagyja el a palotát, s egymás mellett lépkednek, agyuk száguld. A kalmárvezér megpróbálta a dolgok szebbik oldalát nézni; egyike volt azoknak, akik rögtönzött énekhangversenyt szerveznek, amikor minden maximálisan balul üt ki.
– Nahát, nahát – szólalt meg. – Szóval most titkos tanácsosok vagyunk. Ki hitte volna!
– Hmm – mondta az orgyilkos.
– Kíváncsi vagyok, mi a különbség a közönséges tanácsosok meg a titkos tanácsosok között? – tűnődött hangosan a kereskedő.
Az orgyilkos mogorván nézett rá. – Azt hiszem – válaszolta –, az, hogy titkolni kell, micsoda szar alakok vagyunk.
Újra a lábfejére szögezte tekintetét. Egyfolytában Rossab utolsó szavai jártak a fejében, amiket akkor intézett hozzá, amikor megrázta a titkár petyhüdt kezét. Szerette volna tudni, hogy hallotta-e valaki más is. Valószínűtlen... inkább csak ajakmozdulat volt, nem hang. Rossab csupán ajkával formálta őket, miközben mereven fixírozta az orgyilkos holdsápasztotta arcát.
Segítsen. Rajtam.
Az orgyilkos megborzongott. Miért ő? Legjobb tudomása szerint csupán egyetlen fajta segítség nyújtására alkalmas, és azt igen kevés ember kéri önmagának. Valójában az emberek általában óriási összegeket fizettek neki azért, hogy meglepetésként kapják mások. Eltűnődött, mi történhet Rossabbal, hogy bármilyen alternatíva jobbnak látszik...

Rossab egyedül ült a sötét, tönkretett csarnokban.
Várakozott.
Megpróbálkozhatna a meneküléssel. De a sárkány újra rátalálna. Mindig képes lesz rátalálni. Ki tudja szagolni a tudatát.
Vagy elégetné, ami még rosszabb. Pont, mint a Hittestvéreket. Talán tényleg azonnali halál, azonnali halálnak tűnik, de Rossab ébren feküdt éjszakánként azon merengve, vajon azok az utolsó mikroszekundumok valahogy nem húzódnak-e el egy szubjektív, fehéren izzó örökkévalósággá, a tested minden apró porcikája puszta plazmamaszat és te, benne, elevenen az egész közepén...
Téged nem. Téged nem égetnélek el.
Nem telepátia volt. Rossab mindig úgy tudta, a telepátia olyan, mintha egy hangot hallanál a fejedben.
Ez meg olyan, mintha egy hangot hallanál a testedben. Az egész idegrendszered rezeg tőle, mint valami íj.
Kelj föl!
Rossab talpra vergődött, fölborítva a széket és beverve lábát az asztalba. Amikor ez a hang szól, annyi kontrolja van a teste fölött, mint a víznek a gravitáció fölött.
Gyere!
Rossab támolyogva elindult.
A szárnyak hébe-hóba reccsenve lassan kitárultak, míg be nem töltötték a csarnokot egyik oldalától a másikig. Az egyik szárnyvég bezúzott egy ablakot, és kilógott a délutáni napsütésbe.
A sárkány lassan, érzékien nyújtóztatta nyakát, és ásított. Amikor ezt befejezte, körbeforgatta fejét míg végül csak néhány hüvelykre volt Rossab arcától.
Mit jelent az, hogy önként?
– Az, ööö, azt jelenti, hogy valamit a saját szabad akaratodból teszel meg – válaszolta Rossab.
De nekik nincs szabad akaratuk! Vagy gyarapítják a kincsem, vagy elégetem őket!
Rossab nagyot nyelt. – Igen – mondta –, de tilos...
A düh néma bömbölése megpördítette.
Számomra semmi sem tilos!
– Persze, persze, persze – nyöszörögte Rossab, fejét fogva. – Nem úgy értettem! Hidd el! Így jobb, ennyi az egész! Jobb és biztonságosabb!
Senki sem tud legyőzni engem!
– Kétségkívül így áll a dolog...
Senki sem irányíthat engem!
Rossab békéltető modorban, szétterjesztett ujjakkal tárta szét a kezét. – Természetes, természetes – nyugtatta. – De tudod, mindennek megvan a módja. Vannak eszközök, vannak módszerek. Tudod, erre az egész bömbölésre és elégetésre semmi szükséged...
Ostoba majomszabású! Másként hogyan vehetem rá őket, hogy teljesítsék a parancsaim?
Rossab hátratette a kezét.
– Saját szabad akaratukból fogják teljesíteni – állította. – És idővel el fogják hitetni magukkal, hogy eleve az ő ötletük volt. Hagyomány lesz belőle. Nekem elhiheted! Mi, emberek, alkalmazkodó lények vagyunk.
A sárkány hosszas, üres pillantást vetett rá.
– Valójában – jelentette ki Rossab, próbálva hangja remegését elfojtani –, nem telik bele sok idő, és ha valaki jön és azt mondja nekik, hogy egy sárkánykirály nem jó ötlet, ők maguk fogják megölni.
A sárkány pislogott.
Rossab emlékezete szerint most először látszott bizonytalannak.
– Tudod, én jól ismerem az embereket – szögezte le Rossab szerényen.
Ha hazudsz... gondolta végül a bestia.
– Tudod, hogy képtelen vagyok rá. Mármint neked.
És tényleg így fognak viselkedni?
– Ó, igen. Mindenkor. Alapvető emberi vonás.
Rossab tudta, hogy a sárkány képes tudata fölső rétegeit olvasni. Ők ketten rémisztő összhangban rezonálnak. És ő is láthatja az előtte levő szem mögött megbújó elsöprő erejű gondolatokat.
A sárkány undorodott.
– Sajnálom – szólt elhalóan Rossab. – Mi már csak ilyenek vagyunk. Az egésznek a túléléshez van köze, azt hiszem.
Akkor nem küldenek ellenem nagy erejű harcosokat, hogy megöljenek? – gondolta a sárkány csaknem keseregve.
– Nem hiszem.
Nincsenek hősök?
– Nincsenek többé. Túl sokba kerülnek.
De embereket fogok enni!
Rossab nyöszörgött.
Érezte, ahogy a sárkány kutat a tudatában, próbálva valami nyomravezetőt lelni, hogy megérthesse az embereket. Félig látta, félig érzékelte a véletlenszerűen villózó képeket, sárkányokról, a hüllők legendák homályába vesző korszakáról, és – és itt érezte a sárkány őszinte meglepődését – az emberi történelem kevésbé dicséretes szakaszairól, ami a legnagyobb részét jelenti. És az elképedés után jött a kiábrándult düh. Egy sárkány gyakorlatilag semmi olyat nem tehet az emberekkel, amit ők már ne próbáltak volna ki egymáson, előbb vagy utóbb, gyakran lángoló lelkesedéssel.
Arcátlanságotokban finnyásnak mutatkoztok, mondta neki a sárkány gondolatban. De mi sárkányok vagyunk. Nekünk az a dolgunk, hogy kegyetlenek, fortélyosak, szívtelenek és rémisztőek legyünk. De annyit mondhatok neked, te majomszabású – az óriási pofa közelebb nyomult, így Rossab egyenesen a szeme könyörtelen mélyébe kellett nézzen –, hogy mi sosem égettük és kínoztuk és tépdestük szét egymást és neveztük ezt erkölcsnek.
A sárkány újra szétbontogatta egyszer-kétszer szárnyát, aztán nehézkesen lepottyant a csak erős jóindulattal értékesnek mondható izék csiricsáré gyűjteményére. A karma a halmot kaparta. Gúnyosan jegyezte meg:
Egy háromlábú gyík se halmozna föl ilyen vackokat.
– Lesz jobb – suttogta Rossab, ideiglenesen megkönnyebbülve a témaváltástól.
Jobb lesz, ha lesz.
– Föl... – Rossab tétovázott – ...föltehetek egy kérdést?
Kérdezz!
– Nincs igazán szükséged az emberevésre, ugye? Azt hiszem, az az egyetlen probléma az emberek szempontjából, tudod – tette hozzá, és hangja hadarássá gyorsult. – A drágaságok meg minden, az nem kell gondot okozzon, de ha az egész csak, nos, fehérje kérdése, akkor esetleg fölmerülhetne egy olyan nagy elmében, mint a tiéd, hogy valami kevésbé vitatható, mint például egy tehén, talán...
A sárkány vízszintes tűzcsíkot fújt ki, ami a szemközti falat mésszé égette.
Szükség? Szükség? bömbölte, amikor a hang elenyészett. Te beszélsz nekem szükségről? Nem az a hagyomány, hogy a női nem legszebb virágát elküldik a sárkányhoz a béke és a jómód biztosítása végett?
– De, tudod, mi mindig tűrhetően békések és meglehetősen jómódúak voltunk...
AZT AKAROD, HOGY EZ ÍGY IS MARADJON?
A gondolat ereje Rossabot térdre kényszerítette.
– Persze – sikerült kinyögnie.
A sárkány kéjelegve kinyújtotta karmát.
Akkor a szükség a tiétek, nem az enyém, gondolta.
És most takarodj a szemem elől!
Rossab megroggyant, amikor a dúvad kilépett a tudatából.
A sárkány átsiklott az árleszállított sárkánykincsen, fölugrott a csarnok egyik magas ablakának peremére, és fejével kiverte belőle a festett üveget. Egy városatya tarka képmása záporozott a lenti hulladékokra.
A hosszú nyak kinyúlt a kora esti ég felé, s elfordult, akár egy keresgélő tű. Szerte a városban meggyulladtak a fények. Egymillió, még eleven ember tompa, mély, monoton lármát kelt.
A sárkány nagyot, örömtelit lélegzett.
Aztán fölhúzta teste többi részét a peremre, vállával félretaszította az ablakkeret maradványait, és a levegőbe lendült.

– Ez meg mi? – kérdezte Nobby.
Hozzávetőlegesen kerek volt, faszerű matériából, és amikor ráütöttek, olyan hangot adott ki, mint az íróasztal széléhez pengetett vonalzó.
Kolon főtörzsőrmester újra megkoccantotta.
– Szabad a gazda! – mondta.
Murok büszkén kiemelte a viharvert csomagolásból.
– Kalács – felelte, mindkét kezét a dolog alá lökte és némi nehézséggel megemelte. – Az édesanyámtól. – Sikerült neki úgy az asztalra helyezni, hogy nem csípte oda az ujját.
– Meg lehet enni? – firtatta Nobby. – Hónapokba telt, míg ideért. Azt hinné az ember, hogy már kővé száradt.
– Ó, különleges törperecept szerint készült – válaszolta Murok. – A törpekalácsok nem száradnak ki.
Kolon főtörzsőrmester megint erőteljesen rákoppintott. – Fölteszem, hogy nem – ismerte el.
– Hihetetlenül tápláló – magyarázta Murok. – Gyakorlatilag mágikus. A titkát évszázadok óta törpéről törpére örökítik. Egyetlen piciny darabka belőle, és egész nap nem akarsz többet enni.
– Ugyan! – mondta Kolon.
– Egy törpe sok száz mérföldet képes megtenni egy ilyen kaláccsal a hátizsákjában – folytatta Murok.
– Fogadni mernék rá – bólogatott gyászosan Kolon. – Fogadni mernék, hogy egyfolytában azt gondolja közbe', hogy „A pokolba is, remélem, hogy hamarosan találok valami ehetőt, különben már megint ezt a rohadt kalácsot kell egyem”.
Murok, akinek szótárában az „irónia” szó valami írásra használatos dolgot jelentett, fölkapta a pikáját és néhány imponáló visszapattanás után sikeresen megközelítőleg négy szeletre vágta a kalácsot.
– Ezzel meglennénk – jelentette vígan. – Mindegyikünknek jut egy, és marad a kapitánynak is. – Rádöbbent, mit mondott. – Ó! Sajnálom.
– Hát, igen – szólalt meg szenvtelenül Kolon.
Egy pillanatig hallgatagon ültek.
– Kedveltem őt – jegyezte meg Murok. – Sajnálom, hogy már nincs köztünk.
Ezt további hallgatás követte, nagyon hasonló az előzőhöz, de még mélyebb és több lehangoltságtól ráncos.
– Gondolom, maga lesz most a kapitány – szólt Murok.
Kolon összerezzent. – Én? Én nem akarok kapitány lenni! Nem tudnám megcsinálni azt a rengeteg gondolkodást. Nem éri meg annyit gondolkodni, csak havi kilenc tallér pluszért.
Ujjaival dobolt az asztalon.
– Csak annyival kapott többet? – tudakolta Nobby. – Azt hittem, a tisztek dúskálnak a pénzbe'.
– Kilenc tallér havonta – erősítette meg Kolon. – Láttam a bérskálát egyszer. Kilenc tallér havonta meg két tallér tollforgó-pótlék. Csak ő sose tartott arra igényt. Tényleg fura.
– Nem tolldísszel ékeskedő fajta – mutatott rá Nobby.
– Igazad van – értett egyet Kolon. – A kapitánnyal az van, tudjátok, olvastam egyszer egy ilyen könyvet... tudjátok, mindnyájunknak van alkohol a szervezetünkbe'..., afféle természetes alkohol, értitek? Még ha egész életedbe' sose iszol egy csöppet se, a tested akkor is valahogy előállítja..., de Kadar kapitány, tudjátok, egyike azoknak, akiknek a teste nem csinálja magától. Mintha két pohárral a normális alkoholszint alatt született volna.
– Hű! – csodálkozott Murok.
– Bizony... szóval, amikor józan, akkor tényleg józan. Knurd, aszongyák erre. Tudod, nem, Nobby, hogy milyen érzés felébredni az egész éjszakai piálás után? Na, ő egyfolytába' úgy érzi magát.
– Szegény faszi! – sajnálkozott Nobby. – Nem tudtam. Nem csoda, hogy mindig olyan komor.
– Szóval állandóan megpróbálja behozni, tudjátok. Csak hát nem mindig találja el a megfelelő dózist. És persze – Kolon Murokra pislantott –, egy nő dekredálta. Jelzem, szinte bármi megalázza őt.
– Szóval akkor most mit fogunk csinálni mi, főtörzs? – érdeklődött Nobby.
– Gondolja, hogy haragudna, ha megennénk az ő kalácsát? – tudakolta sóvárogva Murok. – Kár lenne hagyni kiszáradni.
Kolon vállat vont.
Az idősebb férfiak boldogtalan némasággal üldögéltek, mialatt Murok elrágódott a kalácson, mintha lapátkerekes kőzúzógép lenne egy krétabányában. Még ha a lehető legkönnyebb felfújt lett volna, akkor se lett volna étvágyuk.
Az életről elmélkedtek, az életről a kapitány nélkül. Nyilvánvalóan sivár lesz, még sárkányok hiányában is. Mondhatsz, amit akarsz Kadar kapitányról, az biztos, hogy van stílusa. Cinikus stílus, fekete a körme alja, de a kapitánynak van, nekik meg nincs. Képes elolvasni a sok szótagú szavakat és összeadni is tud. Még ezt is a stílusa részének lehet venni. Még lerészegedni is stílusosan részegedik le.
Próbálták a végletekig elnyújtani a perceket, próbálták húzni-halasztani az időt. Ám eljött az éjjel.
Nincs remény számukra.
Ki kell menniük az utcára.
Hatot ütött az óra. És messze nem minden volt rendben.
– Errol is hiányzik nekem – jegyezte meg Murok.
– Igazából a kapitányé volt – mutatott rá Nobby. – Különben meg Lady Juhossy tudni fogja, hogy kell gondoskodni róla.
– Nem mintha bármit is szét tudnánk hagyni most már – jelentette ki Kolon. – Úgy értem, még a lámpaolajat se. Még a lámpaolajat is megitta.
– Meg a naftalingolyókat – tette hozzá Nobby. – Egy egész doboz naftalingolyót. Miért akarna bárki is naftalingolyókat enni? Meg a teáskannát. Meg az összes cukrot. A kis ördögfattya pokolian odavolt a cukorért.
– De azért aranyos volt – mentegette Murok. – Barátságos.
– Ó, azt elismerem – mondta Kolon. – De igazán nincs rendbe' az olyan kiskedvenc, aki miatt minden alkalommal fedezékbe kell vetődj, ha csuklani kezd.
– Hiányozni fog nekem a pofikája – szögezte le Murok.
Nobby hangosan kifújta az orrát.
Ennek mintegy visszhangjaként dörömböltek az ajtón. Kolon feje megrendült Murok fölállt és ajtót nyitott.
A Palotagárda két tagja várakozott ott, pökhendi türelmetlenséggel. Hátraléptek, amikor megpillantották Murokot, akinek kissé le kellett hajolnia, hogy kilásson a szemöldökfa alatt; az olyan rossz hírek, mint Murok, villámgyorsan elterjednek.
– Hoztunk nektek egy hirdetményt – mondta az egyik. – Nektek ki kell...
– Mi az a rengeteg friss festék a mellvértjükön? – kérdezte udvariasan Murok. Nobby és a főtörzsőrmester kétoldalt kikukucskáltak.
– Egy sárkány – válaszolta a fiatalabb palotaőr.
– A sárkány – helyesbített fölöttese.
– Hé, téged ismerlek – szólalt meg Nobby. – Te Galad Fafely vagy. Régen a Negély utcában laktál. A mamád főzte azokat a köhögés elleni cukorkákat nem igaz, és beleesett a keverékbe és meghalt. Én sose eszek köhögés elleni cukorkát hanem mindig gondolok a mamádra.
– Szia, Nobby! – üdvözölte a gárdista minden lelkesedés nélkül.
– Fogadni mernék, hogy a te egykori mamád büszke lenne rád, hogy itt állsz sárkánnyal a mezeden – társalgott Nobby. Az őr gyűlöletből és szégyenkezésből vegyített tekintetet vetett rá.
– És új a tollbokréta is a kalapodon – fűzte hozzá Nobby kedvesen.
– Ez itt a hirdetmény, amit a rendelkezésnek megfelelően el kell olvassatok – közölte hangosan a palotaőr. – Valamint az utcasarkokon ki kell függesszétek. Parancsra.
– Kinek a parancsára? – firtatta Nobby.
Kolon főtörzsőrmester megragadta a tekercset sonkaszerű mancsával.
– Mint Hogy – olvasta lassan, habozva követve nyomon a betűket ujjával – Ezz Ked-Vé-Re Val-Ló A Ssö-Á-Rö-Kö... a sárkánynak, A Kö-I... Királyok Királyának és Aa-Bbö-Sszö-Uh-Lö... – homlokának széles, rózsaszín szirtjén verejték gyöngyözött – abszolút, azaz, U-Rö-A-Lö, uralkodójának...
A tudományos világ elkínzott hallgatásába merült, ujjbegye lassan akadozott végig a pergamenen.
– Nem – szólalt meg végül. – Ez lehet nem helyes, igaz? Nem fog megenni valakit?
– Elfogyasztani – javította ki a másik gárdista.
– Az egész része a társadalmi... társadalmi szerződésnek – jelentette ki segéde mereven. – Potomság kifizetni, biztos vagyok benne, hogy egyet fogtok érteni, a város biztonságáért és védelmezéséért.
– Védelmezéséért mitől? – tudakolta Nobby. – Még sose volt olyan ellenségünk, akit ne tudtunk volna megvesztegetni vagy lepénzelni.
– Mostanáig – tette hozzá sötéten Kolon.
– Gyorsan kapcsoltok – mondta a palotaőr. – Szóval közhírré fogjátok tenni. Vagy gyötrelmek gyötrelmével lakoltok.
Murok átkukucskált Kolon válla fölött.
– Mi az a szűz? – kérdezte.
– Férjezetten lány – vágta rá sebesen Kolon.
– Mi, mint a barátnőm, Ritta? – firtatta elszörnyedve Murok.
– Hát, ööö, nem – válaszolta Kolon.
– Tudja, ő még nincs férjnél. Mrs. Marok egyetlen lánya sincs férjnél.
– Hát, ööö, igen – felelte Kolon.
– Hát akkor – szögezte le Murok a megfellebbezhetetlenség kifejezésével. – Remélem, mi nem fogjuk ezt eltűrni.
– Az emberek nem fogják ezt lenyelni – nyilatkozta Kolon. – Jól jegyezd meg, amit mondok!
A gárdisták elhátráltak, el Murok növekvő haragjának hatóköréből.
– Ők azt tesznek, amit akarnak – jelentette ki a rangidős. – De ha ti nem hirdetitek ki, akkor majd próbálkozhattok a magyarázkodással Őfelségének.
Elsiettek.
Nobby kirontott az utcára. – Sárkány a mezeden! – kiáltotta. – Ha a jó öreg anyád tudná, megfordulna a tartályában, hogy te sárkánnyal a mezeden császkálsz!
Kolon visszatévelygett az asztalhoz, és kiterítette rajta a pergament.
– Ocsmány ügy – motyogta.
– A sárkány már eddig is megölt néhány embert – fortyogott Murok. – Megszegve ezzel tizenhat különböző Királyi Törvényt.
– Na, igen. De az csak, tudod, ennek meg annak meg amannak a zűrzavarából adódott – magyarázta Kolon. – Nem mintha nem lett volna helytelen, érted, de hogy az emberek hogy úgy mondjam, részt vegyenek, csak úgy odaadjanak valami csitri lányt és körbeállva nézzék, mintha az egész rendjén való és törvényes lenne, az sokkal rosszabb.
– Szerintem az egész nézőpont kérdése – jegyezte meg Nobby elgondolkozva.
– Hogy érted?
– Hát, annak a szempontjából, akit épp elevenen elégetnek, valószínűleg nem sokat számít – állapította meg Nobby józanul.
– Mondom, az emberek ezt nem fogják lenyelni – hajtogatta Kolon, figyelem kívül hagyva a közbeszólást. – Majd meglátjátok! A palotához fognak vonulni, és mit csinál majd akkor a sárkány, he?
– Elégeti őket mind egy szálig – vágta rá azonnal Nobby.
Kolon meghökkent. – Csak nem tenne ilyet, ugye, nem?
– Nem látom be, mi akadályozhatná meg benne – mondta Nobby. Kitekintett az ajtón. – Az a fiú rendes fickó volt valaha. Lótifuti küldönce volt a nagyapámnak. Ki hitte volna, hogy egy nap sárkánnyal a mellén fog mászkálni...
– Mit fogunk most tenni, főtörzsőrmester? – érdeklődött Murok.
– Nem akarok elevenen megsülni – szögezte le Kolon. – A feleségem rettenetesen lehordana. Szóval azt hiszem, muszáj lesz nekünk hogyhíjjákolni, közhírré tenni. De ne aggódj, fiú – és megismételte, megveregetve meg Murok izmos karját, mintha először maga se hitte volna el –, ilyesmire nem fog sor kerülni. Az emberek ezt sose nyelnék le.

Lady Juhossy végigsimította Errol testét.
– Vigyen el az ördög, ha tudom, mi zajlik odabent – mondta. A kis sárkány megkísérelte megnyalni a nő arcát. – Mit evett?
– Utoljára, azt hiszem, egy kannát – válaszolta Kadar.
– Egy kanna mit?
– Semmit. Egy teáskannát. Fekete izé, füllel meg csőrrel. Egy örökkévalóságig szimatolta, aztán megette.
Errol halványan rávigyorgott, aztán böffentett egyet. Mindketten lebuktak.
– Ó, és aztán észrevettük, hogy eszi a kormot a kéményből – folytatta Kadar, amikor fejük újra a korlát fölé emelkedett.
Ráhajoltak a megerősített bunkerre, ami az egyik gyengélkedő boksz volt Lady Juhossynál. Muszáj volt még jobban megszilárdítani. Általában az egyik első dolog, ami bekövetkezik egy sárkány betegsége esetén, az az emésztési folyamatok fölötti uralom elvesztése.
– Éppenséggel nem látszik betegnek – szólalt meg a nő. – Csak dagadt.
– Rengeteget nyöszörög. És valahogy ki lehet venni izéket, ahogy mozognak a bőre alatt. Tudja, mit gondolok? Tudja, amit mondott, hogy át tudják rendezni az emésztőrendszerük?
– Ó, igen. Tudja, az összes gyomrot meg hasnyálmirigyzúzát többféleképpen lehet összekapcsolni. Hogy hasznát vegyék...
– Bárminek, amit csak találnak, a lángképzésben – vágott közbe Kadar. – Igen. Azt hiszem, hogy megpróbál valami roppant forró lángot előállítani. Ki akarja hívni a nagy sárkányt. Minden alkalommal, amikor az a levegőbe emelkedik, Errol csak ül és nyöszörög.
– És nem robban föl?
– Tudomásunk szerint nem. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy ha megtenné, rögtön kiszúrnánk.
– Csak válogatás nélkül összeeszik mindent?
– Nehéz ezt eldönteni. Mindent megszaglászik, és a legtöbbet meg is eszi. Két gallon lámpaolajat, például. Mindegy, amúgy se hagyhattam őt ott lent. Nem tudunk rendesen gondoskodni róla. Nem mintha még mindig ki kellene derítsük, hol van most a sárkány – fűzte hozzá keserűen.
– Azt hiszem, hogy egy kicsit hülyén viselkedik ezzel az egésszel kapcsolatban – jegyezte meg a nő, visszafelé tartva a házba.
– Hülyén? Kirúgtak egy nagy csomó ember szeme láttára!
– Igen, de biztos vagyok benne, hogy az egész csak félreértés volt.
– Én nem értettem félre!
– Hát, azt hiszem, csak azért jött ki ennyire a sodrából, mert impotens.
Kadar szeme majd' kiugrott, úgy kidülledt. – Miii?
– A sárkánnyal szemben – folytatta Lady Juhossy teljesen higgadtan. – Semmit sem tehet ellene.
– Szerintem ez az átkozott város meg a sárkány pont megérdemlik egymást – nyilatkozta Kadar.
– Az emberek meg vannak rémülve. Nem várhat sokat a néptől, amikor ennyire meg vannak ijedve. – A nő gyöngéden megérintette a férfi karját. Olyan volt, mintha megfigyelnéd, hogyan irányítanak ügyesen, szakértelemmel egy ipari robotot, hogy fölmarkoljon egy tojást.
– Nem mindenki olyan bátor, mint maga – tette hozzá szégyenlősen.
– Mint én?
– Múltkor. Amikor megakadályozta a sárkányaim lemészárlását.
– Ó, az. Az nem bátorság. Különben is, azok csak emberek voltak. Az emberekkel könnyebb. Mondok magának valamit grátisz, én bizony nem nézek még egyszer bele annak a sárkánynak az orrába. Minden nappal arra gondolva ébredek föl.
– Ó! – A nő föladta. – Hát, ha biztos benne... Van egy csomó barátom, tudja. Ha szüksége van segítségre, csak szóljon. Sto Helit hercege, úgy tudom, épp testőrkapitányt keres. Írok magának ajánlólevelet. Kedvelni fogja őket, nagyon helyes házaspár.
– Még nem tudom, mit fogok csinálni – felelte Kadar nyersebben, mint akarta. – Fontolgatom az ajánlatokat.
– Hát persze. Meg vagyok győződve, hogy maga tudja a legjobban.
Kadar bólintott.
– Hát akkor – mondta a nő.
– Nos – mondta a férfi.
– Én akkor, ööö, gondolom, már menni akar.
– Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha megyek.
Szünet következett. Aztán mindketten egyszerre szólaltak meg.
– Igazán nagyon...
– Csak azt szeretném mondani...
– Bocsánat.
– Bocsánat.
– Dehogy, maga kezdett mondani valamit.
– Dehogy, bocsánat, mit is mondott?
– Ó! – Kadar habozott – Hát akkor, megyek is.
– Ó! Persze – Lady Juhossy halvány mosolyt préselt ki magából. – Nem várathatja azokat az ajánlatokat, ugyebár – jegyezte meg.
Odanyújtotta a kezét. Kadar óvatosan megrázta.
– Szóval akkor már megyek is – jelentette ki a férfi.
– Majd látogasson meg újra – invitálta Lady Juhossy sokkal hűvösebben –, ha újra erre jár. És így tovább. Biztos vagyok benne, hogy Errol szeretné látni magát.
– Igen. Hát. Akkor istenek magával!
– Istenek magával, Kadar kapitány!
A férfi kibotladozott az ajtón és sietve lesétált a sötét, elgazosodott ösvényen. Érezte a nő tekintetét tarkóján, ahogy elment, vagy legalábbis azt mondta magának, hogy érzi. Bizonyára az ajtóban áll, csaknem eltorlaszolva a fény útját, és csak néz utánam. De nem fogok visszanézni, gondolta. Az tényleg nagyon nagy ostobaság lenne. Úgy értem, csinos nő, rengeteg józan esze meg szédületes egyénisége van, de tényleg...
Nem fogok visszanézni, még akkor se, ha egész addig ott áll, míg lesétálok végig az utcán. Néha kegyetlenül kell bánj valakivel, ha kedves akarsz lenni hozzá.
Így hát, amikor félúton járva a kocsifeljárón meghallotta az ajtócsapódást, hirtelen nagyon, nagyon mérges lett, mint akit épp megloptak.
Mozdulatlanul állt, és a sötétben görcsösen ökölbe szorult a keze. Többé nem Kadar kapitány, hanem Kadar polgár, ami azt jelenti, hogy megtehet olyasmiket, amikről korábban álmodni se mert. Talán foghatná magát és betörhetne néhány ablakot.
Nem, az semmit se használna. Annál többet szeretne. Megszabadulni attól az átkozott sárkánytól, visszaszerezni az állását, rátenni a kezét arra, aki mindezek mögött áll, megfeledkezni magáról, csak most az egyszer, és addig verni valakit, míg bele nem fárad...
Elbámult a semmibe. Odalent a város csak temérdek füst meg gőz. Azonban nem erre gondolt.
Egy elfutó emberre gondolt. És, még messzebb élete össze-kuszált homályában, egy szaladó fiúra, aki szedi a lábát, hogy le ne maradjon.
És a bajsza alatt ezt mormogta: – Kijutott közülük valaki?

Kolon főtörzsőrmester befejezte a hirdetményt, s körbenézett az ellenséges érzületű tömegre.
– Ne engem hibáztassanak! – kérte. – Én csak fölolvasom a dolgokat. Nem én írom őket.
– Ez emberáldozat, az bizony – jelentette ki valaki.
– Nincs semmi rossz az emberáldozatban – állította egy pap.
– Á, önmagában véve nincs is – vágta rá sietve az első szóló. – Tisztes vallási okokból. Meg elítélt bűnözőket használva és így tovább [25]. De az nagyon is más, mint odavetni valakit egy sárkánynak, csak mert a bestia harapna valamit.
– Ez az! – lelkesedett Kolon főtörzsőrmester.
– Egy dolog az adózás, és egész más az emberevés.
– Helyes, helyes!
– Ha mind azt mondjuk, hogy ezt nem vágjuk zsebre, mit tehet a sárkány?
Nobby már nyitotta a száját Kolon rácsapta a kezét, és diadalmasan emelte öklét az égnek.
– Pontosan ez az, amit mindig is mondtam! – lelkendezett. – A nép, ha egységre lép, még szép, hogy soha el nem ég!
Szórványos éljenzés hallatszott.
– Várjunk csak egy percet – szólalt meg egy kis termetű férfi, vontatottan. – Legjobb tudomásunk szerint a sárkány csak egyetlen dologban remekel. Körberepdes a városban és fölperzseli az embereket Nem vagyok egész biztos, hogy az elhangzott javaslattól majd ezt abbahagyja.
– Igen, de mindnyájan tiltakozunk... – kezdte az első szóló, hangját bizonytalanság színezte.
– Nem égethet el mindenkit – állította Kolon. Elhatározta, hogy még egyszer kijátssza új ászát, és büszkén hozzáfűzte: – A nép, ha egységre lép, még szép, hogy soha el nem ég! – Ezúttal jóval kevesebb éljent kapott. Az emberek az aggódásra tartogatták energiájuk.
– Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy értem, miért ne. Miért ne égethetne el mindenkit és repülhetne el egy másik városba?
– Mert...
– A sárkánykincs – bökte ki Kolon. – Szüksége van emberekre, hogy drágaságokat vigyenek neki.
– Aha.
– Hát, esetleg igen, de pontosan hányra?
– Mi?
– Hány emberre? Úgy értem, az egész városból. Talán nem kell neki leégetnie az egész várost, csak néhány részét. Tudjuk azt, hogy melyik részeket?
– Figyelj, ez kezd badarsággá válni – mondta az első szóló. – Ha nekiállunk egyfolytában csak a problémákat keresni, sose fogunk csinálni bármit is.
– Csak arról van szó, hogy hasznos először átgondolni a dolgokat, én már csak annyit mondok. Mint például, hogy mi lesz, ha legyőzzük a sárkányt?
– Ugyan, menj már! – hárította el Kolon főtörzsőrmester.
– De komolyan. Mi az alternatíva?
– Először is, egy emberi lény!
– Tegyetek, ahogy tetszik – mondta az alacsony férfi kimérten. – De szerintem egy személy havonta piszok jó némelyik korábbi uralkodónkhoz képest. Emlékszik valaki Eszelős Nersre? Vagy Vihorászó Lord Simircre meg az ő Egyperces-Hahota Tömlöcére?
Bizonyos mennyiségű motyogás hallatszott a „Van benne valami” változatból.
– De megbuktattuk őket! – állította Kolon.
– Dehogyis. Megorgyilkolták őket.
– Az ugyanaz – jelentette ki Kolon. – Úgy értem, senki se fogja megorgyilkolni a sárkányt. Több kell ahhoz sűrű, sötét éjnél meg egy éles késnél, hogy a sárkány eltávolításáról gondoskodjon az ember, ennyit tudok.
Látom már, hogy hogy értette a kapitány, gondolta. Nem csoda, hogy mindig iszik egyet, miután átgondolta a dolgokat. Mi mindig vereséget szenvedünk magunktól, még mielőtt nekikezdenénk. Adj egy nagy botot bármelyik ankh-morporkinak, és az lesz a vége, hogy halálra botozza magát.
– Idefigyelj, te kis mézesmázos hülye – szólalt meg az első szóló, gallérjánál fogva fölemelve az alacsony fickót, míg másik kezét ökölbe szorította –, véletlenül úgy adódott, hogy három lányom van, és történetesen nem szeretném, ha bármilyeket megennék, hálásan köszönöm!
– Igen, és a nép, ha egységre lép... még... szép... hogy...
Kolon hangja elcsuklott. Rádöbbent, hogy az egész tömeg fölfelé bámul.
A rohadék, gondolta, ahogy az ésszerűség kezdett fölszívódni. Biztos nesztelenül jár, mint a macska.
A sárkány helyzetet változtatott a legközelebbi ház tetőgerincén, egyszer-kétszer meglebbentette szárnyát, ásított, s aztán lenyújtotta nyakát az utcára.
A leányokkal megáldott férfiú fölemelt ököllel állt a csupasz macskakövek sebesen növekvő körének közepén. Az alacsony fickó kitépte magát merev markolásából, és elinalt az árnyékokba.
Hirtelen úgy tűnt, hogy az egész világon nincs még egy ennyire magányos és barátok híján lévő férfi.
– Értem – mondta csöndesen. Összeráncolt homlokkal nézett a tolakodóan kíváncsi hüllőre. Az valójában nem látszott különösebben harciasnak. Inkább érdeklődéshez közelálló valamivel nézte a férfit.
– Nem érdekel! – kiáltotta az apa, a hangja faltól falig visszhangzott a némaságban. – Dacolunk veled! Ha megölsz, annyi erővel mindünket megölheted!
Némi feszengő csoszogás támadt erre a tömeg azon részeiben, amelyek nem érezték úgy, hogy ez az állítás abszolúte axiomatikus.
– Ellenállhatunk neked, tudod! – morogta a férfi. – Képesek vagyunk rá, mindannyian. Mi is volt az a csatakiáltás az egységre lép a népről, főtörzs?
– Ööö – válaszolta Kolon, érezve, hogy gerince merő jégcsap.
– Figyelmeztetlek, te sárkány, az emberi lélek az...
Sose tudták meg, milyen, vagy legalábbis a férfi szerint milyen, bár lehetséges, hogy az álmatlan éjszaka sötét óráiban némelyiküknek eszébe jutottak az ezt követő események és igen helytálló, gyomorkavaró megvilágosodásban volt része, nevezetesen abban, hogy az egyik, gyakran elfelejtett dolog az emberi lélekről az, hogy noha a megfelelő körülmények között nemes és bátor és csodálatos, mindezeken felül, már ha egyenesen a lényegre akarsz tapintani, csupán emberi.
A sárkánytűz egyenesen az apa mellkasának vágódott. Egy pillanatig fehéren izzó körvonalként látszott a férfi, mielőtt a nettó fekete maradványok lekacskaringóztak a megolvadt macskakövek kis tócsájába.
A láng elenyészett.
A tömeg szoborcsoportként állt, nem tudván eldönteni, mivel keltenének több figyelmet, ha meg sem mozdulnak, vagy ha elrohannak.
A sárkány lebámult rájuk, kíváncsian várva, hogy most mit fognak csinálni.
Kolon úgy érezte, hogy a város egyetlen jelenlevő hivatalos közegeként, ebben a helyzetben az ő dolga átvenni az irányítást. Köhintett.
– Hát akkor – szólalt meg s megpróbálta kiszűrni hangjából a nyüszítést – Ha lennének szívesek szétoszolni, hölgyeim és uraim. Menjenek tovább, most rögtön! Veselkedjünk neki, kérem!
A tekintély bizonytalan gesztusával lendítette karját, miközben az emberek idegesen elcsoszogtak. A szeme sarkából látta a vörös lángokat a tetők mögött s az égen a csigavonalba tekeredő szikrákat.
– Nincs maguknak otthona, ahova mehetnének? – krákogta.

A Könyvtáros benégykézlábalt az itt és most Könyvtárába. Bozontos teste minden egyes szőrszála fölborzolódott dühében.
Kilökte az ajtót és kirontott a sárkánysújtotta városba.
Odakint valaki hamarosan meg fogja tudni, hogy legrosszabb lidércnyomása egy fölbőszült Könyvtáros.
Szolgálati jelvénnyel.

A sárkány ráérősen repdesett ide-oda az éjszakai város fölött, alig-alig mozdítva szárnyát. Nem volt rá szüksége. A termikek hozzájuttatták a szükséges emelőerőhöz.
Lángoltak a tüzek egész Ankh-Morporkban. Olyan sok vödörláncot hoztak létre a folyó és a különféle lángba borult épületek között, hogy a vödrök gyakran tévútra mentek vagy eltérítették őket. Nem mintha tényleg kellett volna vödör ahhoz, hogy fölszedhesd az Ankh zavaros vizét – jó arra egy háló is.
Folyásiránt füstborította embercsapatok dolgoztak lázasan az óriási, elrozsdállt kapuk bezárásán a Rézhíd alatt. Ezek voltak Ankh-Morpork utolsó védelmezői a tűz ellen, mivel akkor az Ankh-nak nincs levezető nyílása és fokozatosan szivárogva megtölti a falak közti területet. Az ember akár meg is fulladhat alatta.
A hídon azok munkálkodtak, akik nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni. Sokan mások a városkapukon özönlöttek ki és a hűvös, ködkoszorúzta síkságon át távoztak.
Azonban nem jutottak messzire. A sárkány, kecsesen kanyarogva és hajladozva a pusztítás fölött, kisuhant a falakon túlra. Néhány másodperccel később az őrök sugárzó fényt láttak ledöfni a ködgomolyagba. Az emberiség dagálya visszaáramlott, mögöttük lebegett a sárkány, mintha juhászkutya lenne. A megsebzett város tüzei vörös visszfénnyel csillantak meg szárnya alján.
– Van valami javaslata, hogy most mit tegyünk, főtörzsőrmester? – kérdezte Nobby.
Kolon nem válaszolt. Bárcsak itt lenne Kadar kapitány, gondolta. Ő se tudná, mit kéne csinálni, de sokkal nagyobb szókincse van, amiben zavarban lehet.
Némelyik tűz kialudt, amikor az emelkedő víz és a tűzoltó láncok zavaros gubanca elvégezte munkáját. A sárkány nem úgy nézett ki, mint aki hajlamos újabbakat okozni. Már hatásosan bemutatta érveit.
– Kíváncsi vagyok, ki lesz az – jegyezte meg Nobby.
– Mi? – érdeklődött Murok.
– Úgy értem, az áldozat.
– A főtörzsőrmester azt mondta, hogy az emberek nem fognak abba belemenni – felelte sztoikusan Murok.
– Aha, hát, közelítsd meg így: ha azt mondod az embereknek, na, hogy legyen, vagy a házad ég porrá, veled együtt, vagy valami lányt, akit valószínűleg sose láttál, megesznek, hát, nem kizárt, hogy kissé gondolkodóba esnek. Az emberi természet, tudod.
– Biztos vagyok benne, hogy időben föl fog bukkanni egy hős – jelentette ki Murok. – Valami újfajta fegyverrel, vagy valamivel. És lesújt a sebülhető pontjára.
A hirtelen feszült figyelem csöndje támadt.
– Az meg mi a csuda? – tudakolta Nobby.
– Egy kis rész. Ahol megsebülhet. A nagyapám szokott nekem mesélni. Találd el egy sárkány sebülhető pontját, mondta, és máris megölted.
– Olyan, mint a hogyhíjjákon rúgás? – akarta pontosabban tudni Nobby.
– Nem t'om. Fölteszem, igen. Bár, Nobby, mondtam már neked, hogy nem helyes...
– És hol van az a pont, nagyjából?
– Ó, minden sárkányon máshol. Kivárod, amíg elröpül fölötted, aztán azt mondod, ott van a sebülhető hely, és aztán megölöd – emlékezett vissza Murok. – Valahogy így.
Kolon főtörzsőrmester üresen meredt a semmibe.
– Hmm – fontolgatta Nobby.
Egy darabig figyelték a teljes pánik panorámáját. Aztán Kolon főtörzsőrmester megszólalt: – Biztos vagy a sebülhető helybe'?
– Igen. Ó, igen.
– Bárcsak ne lennél, fiú.
Megint a rettegő várost nézték.
– Tudja, főtörzsőrmester – mondta Nobby –, maga mindig azt mesélte nekem, hogy régen a seregben díjakat nyert nyilazással. Azt mondta, volt egy szerencsehozó nyila, mindig gondosan visszaszerezte a szerencsenyilát, azt mondta, maga...
– Jól van, na! Jól van, na! De ez azért nem ugyanaz, nem igaz? Különben is, én nem vagyok hős. Miért kéne nekem megtenni?
– Kadar kapitány harminc tallért fizet nekünk havonta – mutatott rá Murok.
– Igen – tódította Nobby vigyorogva –, és maga kap öt tallér extra felelősségpótlékot.
– De Kadar kapitány nincs itt – siránkozott Kolon.
Murok szigorúan ránézett. – Biztos vagyok benne, hogy ha itt lenne, ő lenne az első, aki...
Kolon csöndre intette. – Ez mind nagyon szép – közölte. – De mi van, ha eltévesztem?
– Nézzük a dolog jobbik oldalát – javasolta Nobby. – Valószínűleg sose fogja megtudni.
Kolon főtörzsőrmester arckifejezése gonosz, kétségbeesett vigyorrá alakult át. – Úgy érted, sose fogjuk megtudni.
– Mi?
– Ha azt gondolod, hogy majd szólóba' állok valami tetőn, nagyon tévedsz! Megparancsolom, hogy velem tarts! Különben is – fűzte hozzá –, te is kapsz egy tallér felelősségpótlékot.
Nobby képe eltorzult a pániktól. – Nem, dehogy is! – krákogta. – Kadar kapitány azt mondta, öt évig levonja a béremből, mert szégyent hozok az emberi fajra!
– Hát, lehet, hogy ezzel visszaszerzed. Meg amúgy is mindent tudsz a sebülhető pontokról. Láttalak verekedni.
Murok elegánsan szalutált. – Engedélyt kérek az önként jelentkezésre, uram – mondta. – És én csak húsz tallér gyakornoki fizetést kapok, és egyáltalán nem bánom, uram.
Kolon főtörzsőrmester a torkát köszörülte. Aztán megigazgatta mellvértje esését. Egyike volt azoknak, amelyekre elképesztően imponáló mellizmokat domborítottak. A főtörzs mellkasa és hasa úgy illett bele, ahogy a zselé passzol az öntőmintába.
Mit tenne ilyen esetben Kadar kapitány? Hát, fölhajtana egy pohárral. De ha nem inna, akkor mit tenne?
– Amire szükségünk van – jelentette ki megfontoltan –, az egy Terv.
Ez jól hangzott. Csak maga ez az egy mondat érdemesnek hangzott a fizetségre. Ha van egy Terved, félig már nyert ügyed van.
És máris, gondolta, hallani véli a tömegek éljenzését. Az utakat szegélyezik, és virágokat hajigálnak, és őt diadalmasan hurcolják vállukon a hálás városon át.
Kolon gyanította, hogy a dolog bökkenője az, hogy urnában fogják hurcolni.

Farkas Rossab nesztelenül haladt a huzatos folyosókon a Patrícius hálószobájába. Az még a legjobb esetben sem számított fényűző lakosztálynak, s nem tartalmazott sokkal többet egy keskeny ágynál meg néhány ütött-kopott szekrénynél. Most, hogy egyik fala eltűnt, még rosszabbul nézett ki. Ha most éjszaka alvajársz, egyenesen leléphetsz a hatalmas barlangba, ami eredetileg a Nagy Csarnok volt.
De azért, a titoktartás látszata végett, becsukta maga mögött az ajtót. Aztán, óvatosan és az óriási űrre vetett számos ideges pillantás közepette, letérdelt a szoba közepén és fölfeszített egy padlódeszkát.
Egy hosszú, fekete köntöst húzott elő. Aztán Rossab még lejjebb nyúlt a padlódeszkák alatti poros üregbe, és körbetapogatott. Még tovább kotorászott. Aztán lefeküdt, mindkét karját bedugta a lyukba és kétségbeesetten keresgélt.
Egy könyv vitorlázott át a szobán és tarkón találta.
– Ezt kereste, nemde? – kérdezte Kadar.
Előlépett az árnyékokból.
Rossab csak térdelt és tátogott.
Vajon mit fog mondani, gondolta Kadar. Azt fogja mondani: Tudom, hogy a látszat ellenem szól vagy azt, hogy Hogy került maga ide, vagy esetleg azt Nézze, mindent meg tudok magyarázni. Bárcsak az ujjam egy töltött mordály sárkányán lenne, épp most.
Rossab megszólalt: – Oké. Igazán leleményes magától, hogy rájött.
Na persze, mindig bejöhet olyan, aminek nem sok az esélye, tette hozzá Kadar magában.
– A padlódeszkák alatt – szólt hangosan. – A legelső hely, ahol bárki keresné. Elég nagy ostobaság, az bizony.
– Tudom. Gondolom, nem hitte, hogy bárki keresni fogja – felelte Rossab fölállva és lesöpörve magáról a port.
– Tessék? – mondta Kadar kedvesen.
– Vetinari. Tudja, hogy mindig mennyire odavolt az intrikákért meg ilyesmikért. Bele volt keveredve a legtöbb összeesküvésbe saját maga ellen, ez volt a módszere a dolgok kézben tartására. Kifejezetten élvezte. Nyilvánvaló, hogy megidézte a sárkányt és aztán nem tudta kontrollálni. Az még nála is sokkal furfangosabb.
– Szóval mit csinálsz itt? – tudakolta Kadar.
– Kíváncsi voltam, hogy nem lehetséges-e megsemmisíteni a varázslatot. Vagy esetleg hívni egy másik sárkányt. Akkor egymásnak esnének.
– Úgy érti, afféle egyensúlyban tartott terror? – érdeklődött Kadar.
– Érdemes lenne megpróbálni – válaszolta komolyan Rossab. Néhány lépéssel közelebb ment a kapitányhoz. – Nézze, ami a maga állasát illeti, tudom, hogy mindketten egy kissé feszültek voltunk akkor, szóval természetesen ha vissza akarja kapni, nem lesz semmi go...
– Biztos szörnyű volt – vágott közbe Kadar. – Csak képzelje el, mi minden kellett megforduljon a fejében. Idehívta, aztán rá kellett jöjjön, hogy nem valamiféle eszköz, hanem igazi élőlény, akinek megvannak a maga elképzelései. Olyan az észjárása, mint az övé, csak nem fékezi semmi. Tudja, fogadni mernék, hogy kezdetben meg volt róla győződve, az egészet jó célért teszi. Minden bizonnyal elment az esze. Legalábbis előbb vagy utóbb.
– Igen – értett egyet rekedten Rossab. – Biztos szörnyű volt.
– Jóságos istenek, hogy én mennyire szeretném rátenni a kezem! Ezer éve ismerem, és sose jöttem rá...
Rossab hallgatott.
– Fuss! – parancsolta lágyan Kadar.
– Mi?
– Fuss! Látni akarom, ahogy futsz.
– Nem ért...
– Láttam valakit elfutni azon az éjszakán, amikor a sárkány elégette azt a házat. Emlékszem, akkor azt gondoltam, hogy furcsán mozog, valahogy szökellve. És aztán egy más napon láttalak elszaladni a sárkány elől. Gondoltam, szinte mintha ugyanaz az ember lenne. Majdhogynem szökdécsel. Mint amikor valaki lépést akar tartani. Kijutott közülük valaki, Rossab?
Rossab kezével intett olyképpen, amit nemtörődöm mozdulatnak vélhetett. – Nevetséges, ez nem bizonyít semmit – tiltakozott.
– Megfigyeltem, hogy most itt alszol – közölte Kadar. – Föltételezem, a király szereti, ha kéznél vagy, mi?
– Egyáltalán semmi bizonyítékod sincs – suttogta Rossab.
– Persze, hogy nincs. A mód, ahogy valaki szalad. A mohó hanglejtés. Ez minden. De nem számít, ugye? Mert az sem számítana, ha lenne bizonyítékom – állapította meg Kadar. – Nincs senki, akinek bemutathatnám. És te nem adhatod vissza az állásom.
– Dehogynem! – állította Rossab. – Visszaadhatom, és lehetsz nem csupán kapitány...
– Nem adhatod vissza az állásom – ismételte meg Kadar. – Sose volt a tiéd, hogy elvehesd. Nem a város biztosa, vagy a Patrícius konstáblere vagy a király rendőre voltam, hanem a törvény szolgája. Lehet, hogy korrupt és elvetemedett, de azért törvény. Most meg nincs törvény, kivéve hogy: „elevenen el fogsz égni, ha nem vigyázol”. Hol van ebben számomra hely?
Rossab előreugrott és megragadta a kapitány karját.
– De te segíthetsz rajtam! – kiáltotta. – Lehet, hogy van mód a sárkány elpusztítására, érted, vagy legalábbis segíthetünk az embereken, úgy irányíthatjuk a dolgokat, hogy enyhítsük a legrosszabbat, valahogy találjunk érintkezési pontot...
Kadar ökle eltalálta Rossab állat és megpördítette.
– A sárkány itt van – csattant föl. – Nem irányíthatod vagy beszélheted rá valamire vagy egyezkedhetsz vele. Nem létezik fegyverszünet a sárkányokkal. Idehoztad és most itt van a nyakunkon, te mocsok.
Rossab elvette kezét a vakító fehér nyomról, amit az ütés hagyott.
– Mit akarsz termi? – kérdezte.
Kadar nem tudta. Korábban a dolog kimenetelének tucatnyi lehetőségét megforgatta fejében, de az egyetlen tényleg megfelelő megoldás Rossab megölése lett volna. És most, hogy szemtől szembe vannak, képtelen rá.
– Ez a gond a hozzád hasonlókkal – mondta Rossab föltápászkodva. – Mindig elleneztek bármilyen kísérletet az emberiség helyzetének javítására, de nektek sosincs semmiféle tisztességes tervetek. Őrség! Őrség!
Tébolyultan vigyorgott Kadarra.
– Erre nem számítottál, mi? – hencegett. – Tudod, még mindig vannak gárdisták. Persze, nem olyan sokan. Nem sokan akarnak ide bejönni.
A kinti folyosóról léptek hallatszottak, és négy palotaőr lépett be kihúzott karddal.
– Én nem tanúsítanék ellenállást a helyedben – folytatta Rossab. – Ezek ádáz és elkeseredett férfiak. De nagyon jól fizetettek.
Kadar nem szólt semmit. Rossab kárörvendezik. Az embernek mindig van esélye a karörvendőkkel. A volt Patrícius sosem kárörvendezett, azt meg kell hagyni. Ha elhatározta a halálod, még csak nem is hallottál róla.
Az a fontos a kárörvendezőkkel, hogy a szabályokat betartva játszd velük a játszmát.
– Ezt nem fogod örökre megúszni! – mondta.
– Igazad van. Teljesen igazad van. De az örökre hosszú idő – felelte Rossab. – Egyikünk se úszik meg semmit olyan sokáig.
– Lesz némi időd, hogy ezen elmerengj – jelentette ki és odabiccentett az őröknek. – Vessék a különleges zárkába! És aztán menjenek és intézzék el azt a másik apróságot!
– Ööö – szólalt meg a gárdisták vezére és tétovázott.
– Mi a gond, ember?
– Maga, ööö, azt akarja, hogy megtámadjuk őt? – tudakolta szánalmasan a palotaőr. Noha az őrök nehéz felfogásúak, a bevett formákat ugyanúgy ismerik, mint bárki, és amikor az őröket odarendelik, hogy a túlfűtött helyzetben egyetlen férfival elbánjanak, az számukra nem sok jót ígér. Ez a rohadék elkerülhetetlenül hősködni fog, gondolta az őr, és nem különösebben nézett elébe az olyan jövőnek, amiben ő, személy szerint, halott.
– Természetesen, maga agyalágyult!
– De, ööö, csak egy van belőle! – siránkozott a gárdisták kapitánya.
– És ráadásul mosolyog! – mutatott rá a mögötte levő.
– Valószínű' föl fog lendülni a csillárra most már bármelyik pillanatba' – jegyezte meg egyik bajtársa. – Meg fölrúgja az asztalt, meg minden.
– Még csak fegyver sincs nála! – visította Rossab.
– Az a legrosszabb fajta – bólogatott az egyik őr mélységes sztoicizmussal. – Fölugranak, tudja, és lekapják az egyik díszkardot a pajzs mögül a kandalló fölül.
– Aha – értett egyet gyanakodva egy másik. – És aztán hozzád vágnak egy széket.
– Nincs is itt kandalló! Se kard! Csak ő, egyedül! És most fogják el! – sikította Rossab.
Két palotaőr puhatolózva megragadta Kadar vállát.
– Nem fogsz semmi hősieset csinálni, ugye? – suttogta az egyik.
– Azt se tudom, hol kéne kezdem – válaszolta.
– Ó! Akkor jó.
Amikor Kadart elvonszolták, hallotta, hogy Rossab eszelős kacagásban tör ki. Mindig azt teszik, a tipikus kárörvendők.
De egy dolgot eltrafált Kadarnak tényleg nem volt terve. Nem túl sokat töprengett azon, mi lesz a következő lépés. Bolond voltál, mondta magának, amikor azt hitted, hogy megvolt a szembesítés, s azzal vége.
Arra is kíváncsi lett volna, mi az a másik apróság.
A gárdisták nem szóltak semmit, csak egyenesen maguk elé meredtek és masíroztak, vele együtt, le a lépcsőn, át a félig lerombolt csarnokon, keresztül egy újabb folyosótörmeléken egész egy vészjósló ajtóig. Kinyitották, belökték Kadart, és elmeneteltek. És senki, egyáltalán senki nem vette észre a vékony, levélszerű valamit, ami puhán lelebegett a tető árnyékából, újra meg újra megpördülve a levegőben, mint egy platánmag, mielőtt a sárkánykincs összegubancolódott limlomaira hullott volna.
Egy mogyoróhéj volt.

A csönd ébresztette föl Lady Juhossyt. A hálószobája a sárkányólakra nézett, s már hozzászokott, hogy a zizzenő pikkelyek duruzsolása, a hébe-hóba álmában tüzet okádó sárkány moraja, és a várandós nőstények siratóéneke mellett aludjon. A mindennemű hang hiánya olyan volt, mint az ébresztőóra.
Egy kicsit sírdogált, mielőtt elaludt, de nem sokat, mert semmi értelme érzelegni és hagyni félresiklani a dolgokat. Meggyújtotta a lámpást, fölhúzta a gumicsizmáját, megmarkolta a botot, ami talán az egyetlen lesz, ami közte és erényének esetleges elvesztése között áll, és lesietett, át az árnyékba borult házon. Amikor átvágott a harmatos gyepen a pajtához, homályosan eljutott tudatáig, hogy valami történik odalenn a városban, de elhessegette, mint olyat, amivel jelenleg nem érdemes foglalkozni. A sárkányok fontosabbak.
Belökte az ajtót.
Nos, még mindig itt vannak. A mocsári sárkányok ismerős bűze, félig tavi iszap, félig vegyszerrobbanás, széllökésként csapott ki az éjbe.
Mindegyik sárkány hátsó lábán egyensúlyozott ólja közepén, begörbített nyakkal, bősz intenzitással bámulva föl a tetőre.
– Ó! – szólalt meg a nő. – Már megint odafönt röpdös, mi? Kérkedő fráter. Ne aggódjatok miatta, gyerekek. Mami itt van.
Letette a lámpást egy magas polcra és Errol bokszához csörtetett.
– Hát akkor, kölyök – kezdte és elhallgatott.
Errol elnyúlva feküdt az oldalán. A szájából keskeny, szürke füstcsík szivárgott, és a hasa úgy húzódott össze és duzzadt föl, akár egy fújtató. És a bőre, nyaktól lefelé, csaknem hófehér volt.
– Azt hiszem, ha valaha újraírom a Sárkánykórokat, egy egész fejezet csak veled fog foglalkozni – állapította meg a méltóságos asszony halkan, és kireteszelte az ól ajtaját. – Lássuk csak, lejjebb ment-e az a csúnya hőmérséklet, jó?
Kinyúlt, hogy megsimogassa a sárkány bőrét és elállt a lélegzete. Sietve visszahúzta kezét és nézte, ahogy hólyagok keletkeznek az ujjbegyein.
Errol olyan hideg volt, hogy égetett.
Ahogy a kis, kerek nyomokat bámulta, amelyeket testhője hozott létre, lassan mindegyiket fagyott levegő vonta be.
Lady Juhossy hátradőlve fenékre ült.
– Hát miféle fajta sárkány vagy te...? – kezdte.
Távoli kopogás hallatszott a ház bejárata felől. Az asszony egy pillanatig habozott, aztán elfújta a lámpást, nehézkesen a bokszok végéhez osont, és elhúzta az ablakot takaró zsákdarabot.
A hajnal első fénysugarai egy őr körvonalait mutatták meg neki a küszöbén, a sisak tollforgóját szellő lengette.
Pánikba esve harapott az ajkába, visszasietett az ajtóhoz, átmenekült a pázsiton, bevetődött a házba, s hármasával vette a lépcsőket fölfelé.
– Ostoba liba, ostoba liba – motyogta, amikor ráeszmélt, hogy a lámpa lent maradt. De arra most nincs idő. Mire érte megy, Kadar esetleg távozik.
Tapintás és emlékezet alapján munkálkodva a homályban, rálelt legszebb parókájára és a fejébe csapta. Az öltözőasztalán, valahol a kencék és sárkánybalzsamok között, kell legyen valami, amit, ha jól emlékszik, Éjharmatnak hívnak vagy valami hasonlóan célszerűtlen néven, réges-régi ajándék egy meggondolatlan unokaöcstől. Több üvegcsével is próbálkozott, mire talált valamit, ami a szaga alapján valószínűleg az lehetett. Még olyan orrnak is, amely jó ideje beszüntette érzékelő szervei nagy részének működését a sárkányok legyőzhetetlenségének jelenlétében, úgy tűnt, nos, hogy jóval hathatósabb, mint amire emlékezett. De a férfiak nyilvánvalóan szeretik az ilyesmit. Vagy legalábbis ezt olvasta. Tiszta hülyeség, de igazán. Lerángatta hirtelen túlságosan praktikus hálóingének fölső szegélyét olyan helyzetbe, amely reményei szerint kellőképp sejtet anélkül, hogy ténylegesen szem elé tárna bármit is, és levágtatott a lépcsőn.
Megtorpant a bejárati ajtó előtt, nagy levegőt vett, elfordította a kilincset, és ráébredt, miközben kinyitotta az ajtót, hogy le kellett volna vennie a gumicsizmát...
– Nahát, kapitány – szólalt meg elbájolóan – ez igazán maga meg ki a fene?
A palotaőrség parancsnoka néhány lépést hátrált, és, mert paraszti származású volt, alattomban gonosz szellemektől oltalmazó mozdulatot tett. Ez azonban nyilvánvalóan hatástalan volt. Amikor újra kinyitotta a szemét, az izé még mindig ott állt, még mindig fölborzolódva dühöngött, még mindig valami émelyítőtől és erjedttől bűzölgött, még mindig félrecsapott fürttömeg koronázta, még mindig magasba tornyosult egy pihegő kebel mögött, aminek láttán kiszáradt a szájpadlása...
Hallott már az ilyesmikről. Hárpiák, az a nevük. Mit csinálhatott ez szegény Lady Juhossyval?
Ám a gumicsizmák látványa némileg megzavarta. A hárpiákról szóló mítoszok ritkán tartalmaztak utalásokat gumicsizmára.
– Ki vele, fickó! – harsogta Lady Juhossy, tisztességesebb kivágásig cibálva föl hálóingét – Ne ácsorogjon itt, tátogva, mint valami hal! Mit akar?
– Lady Sybil Juhossy? – szólalt meg a palotaőr, nem udvariasan, csupán megerősítést várva, hanem annak a hitetlenkedő hangján, aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy a válasz lehet „igen”.
– Használja a szemét, fiatalember! Mégis, mit gondol, ki vagyok?
Az őr megemberelte magát.
– Csak mert idézés van nálam Lady Juhossy számára – hebegte tétován.
A nő hangja megsemmisítő volt. – Hogy érti azt, hogy idézés?
– Hogy megjelenjen a palotában, tudja.
– El sem tudom képzelni, miért lenne az szükséges ilyen kora reggel – felelte a nő és megpróbálta becsapni az ajtót. Azonban nem csukódott be, mert az utolsó pillanatban megakasztotta egy odadugott kardhegy.
– Ha nem jön – közölte a gárdista –, parancsom van rá, hogy lépéseket tegyek.
Az ajtó kivágódott és a nő arca az övéhez nyomult, csaknem az eszméletlenségig kiütve a férfit a rohadó rózsaszirmok illatával.
– Ha azt hiszi, hogy kezet emelhet rám... – kezdte a méltóságos asszony.
Az őr tekintete oldalra ugrott, csak egy pillanatra, a sárkányrekeszekre. Sybil Juhossy elsápadt.
– Nem teheti! – sziszegte.
A férfi nagyot nyelt. Bár félelmetes egy nőszemély, mégis csak ember. Csak képletesen tudja leharapni a fejed. Vannak, mondta magának, sokkal rosszabb dolgok Lady Juhossynál, bár kétségkívül nem jelenleg alig három hüvelykre az orrától.
– Lépéseket tegyek – ismételte meg rekedten.
Sybil Juhossy fölegyenesedett, és szemügyre vette a palotaőrök sorát a parancsnok mögött.
– Értem – közölte fagyosan. – Szóval így állnak a dolgok. Maguk hatan jöttek, hogy egy törékeny nőt elhurcoljanak. Nos, jól van. Persze, meg fogják engedni, hogy kabátot vegyek. Egy kissé hűvös van.
Becsapta az ajtót.
Az őrök toporogtak a hidegben és megpróbáltak nem nézni egymásra. Nyilvánvalóan nem ez a módja az emberek letartóztatásának. Nem szabadna nekik a küszöbön várakoztatni az őrizetbe vevőket, ez nem az, ahogy a világnak működnie kell. Másrészt, az egyetlen alternatíva az, hogy bemennek és kivonszolják a nőt, s ez nem olyasmi, ami iránt bármelyikük is képes lett volna lelkesedést ébreszteni magában. Ráadásul a gárdakapitány nem volt biztos benne, hogy elegendő embere van Lady Juhossy elvonszolásához, bárhova is. Az embernek ahhoz ezrével kellene ügybuzgó rönkgörgető munkáscsapat.
Az ajtó újra nyikorogva nyílt, csupán a belül lévő előcsarnok áporodott sötétjét tárva elő.
– Jól van, fiúk... – szólt feszengve a kapitány.
Lady Juhossy megjelent. A férfi röpke, elmosódó benyomást szerzett arról, ahogy az asszony kiszökken az ajtón, sikítva, és bizony, ez lehetett volna az utolsó emléke, ha az egyik őrnek nincs annyi lélekjelenléte, hogy elbuktassa a nőt, amint lezúdul a lépcsőn. Lady Juhossy átkozódva előreesett, barázdát vont az elburjánzott pázsitba, fejét egy ősöreg Juhossy málladó szobrába verte, és csúszása ezzel véget ért.
A kétkezes pallos, amelyet addig kezében tartott, mellette fúródott a földbe, egyenesen, mint a gyertyaszál, és jó ideig rezgett.
Némi idő elteltével az egyik palotaőr óvatosan odaosont, s ujjával tesztelte a pengét.
– Ördög és pokol! – szólalt meg, s hangjában tisztelettel keveredett a rémület – És a sárkány őt akarja megenni?
– Megfelel a kívánalmaknak – felelte a kapitány. – Minden bizonnyal ő a legelőkelőbb származású hölgy a városban. Nem tudom, hogy hajadon-e – tette hozzá –, és ebben a percben nem is áll szándékomban spekulálni. Valaki menjen és hozzon egy szekeret!
Megtapogatta a fülét, amit a kard hegye megvágott. Természeténél fogva nem volt undok ember, de e pillanatban meg volt róla győződve, hogy jobb szeretné, ha egy sárkányirha vastagsága választaná el Lady Juhossytól, amikor a nő végül fölocsúdik.
– Nem kellett volna megöljük az ő kedvenc házisárkányait, uram? – kérdezte az egyik gárdista. – Azt hittem, Mr. Rossab mondott valamit az összes sárkány kiirtásáról.
– Az csak ijesztgetés volt, amivel meg kellett fenyegessük – válaszolta a kapitány.
Az őr homlokát ráncolta. – Biztos benne, uram? Azt hittem...
A kapitánynak elege lett ebből. Sikítozó hárpiák és pallosok szakadó selyemhez hasonló zajt csapva a levegőben a füle mellett komolyan megrongálták a felebarátai szempontját is figyelembe vevő képességét.
– Ó, azt hitte, mi? – morogta. – Gondolkodó fajta, mi? Nem gondolja, hogy akkor más beosztásra is alkalmas? Városi őrnek, talán? Azok tele vannak gondolkodó elmékkel, tele bizony.
A többi őr felől kellemetlen vihogás hallatszott.
– Ha gondolkozott – tette hozzá a kapitány szarkasztikusan –, azt kellett volna gondolja, hogy a király aligha akarja a többi sárkány megölését, nem? Valószínűleg távoli rokonok, vagy ilyesmi. Úgy értem, nem akarná, hogy a saját fajtáját eltegyük láb alól, ugye?
– Hát, uram, az emberek úgy szokták, uram – duzzogott az őr.
– Á, hát persze – jelentette ki a kapitány. – Az más. – Jelentőségteljesen megütögette a sisakja oldalát. – Az azért van, mer' mi intelligensek vagyunk.

Kadar nedves szalmára esett, valamint koromsötétbe, bár egy idő múlva a szeme megszokta a homályt, és ki tudta venni a tömlöc falait.
A zárkát nem előkelő életmódra tervezték. Alapvetően csak egy tér volt, ami a palotát alátámasztó oszlopokat és boltíveket foglalta magában. A távoli végén egy magasan a falba illesztett kis rács beengedte a piszkos, másodkézből származó fény puszta gyanúját.
Volt még egy négyszögletes lyuk a padlóban. Szintén rács borította. Ám a rudak meglehetősen rozsdásnak tűntek. Fölmerült Kadarban, hogy valószínűleg képes lenne végül kifeszíteni őket, és akkor már csak annyit kell tennie, hogy eléggé lefogy az átbújáshoz egy kilenc hüvelykes lyukon.
Amit a börtön nem tartalmazott, az bármiféle patkány, skorpió, csótány vagy kígyó volt. Valaha laktak benne kígyók, ez igaz, mert Kadar szandálja kis, hosszú, fehér csontvázakon taposott.
Óvatosan előreólálkodott az egyik nyirkos fal mentén, azon tűnődve, honnan érkezik a ritmikus, vakarászó nesz. Megkerült egy zömök oszlopot, és megtudta.
A Patrícius épp borotválkozott, belekancsítva egy tükörcserépbe, amelyet úgy támasztott az oszlophoz, hogy fény érje. Nem, nincs odatámasztva, döbbent rá Kadar. Valójában fogja valaki. Egy patkány. Egy nagy, vörösszemű patkány.
A Patrícius látszólag meglepődés nélkül biccentett oda neki.
– Ó! – mondta. – Kadar, ugye? Hallottam, amikor jött lefelé. Remek. Jobb, ha megmondja a konyhai személyzetnek – és ekkor Kadar ráébredt, hogy a lord a patkányhoz beszél –, hogy két személyre lesz az ebéd. Szeretne egy sört, Kadar?
– Mi? – hápogott Kadar.
– Úgy képzelem, szeretne. Bár attól tartok, rögtönzött ebéd lesz. Skrp népe elég értelmes, de úgy tűnik, holtpontra jutnak, amikor a palackok címkéiről van szó.
Lord Vetinari megszárogatta arcát egy törülközővel, aztán a földre ejtette. Egy szürke alak surrant elő az árnyékokból, és elvonszolta, le a padlórácson keresztül.
Aztán a Patrícius megszólalt: – Jól van, Skrp. Elmehet – A patkány ráfintorgatta a bajuszát, a tükröt a falhoz támasztotta, és elügetett.
– Magát most patkányok szolgálják ki? – firtatta Kadar.
– Tudja, kisegítenek. Sajnos, valójában nem igazán hatékonyak. A mancsuk miatt.
– De, de, de – nyögte Kadar. – Úgy értem, hogyhogy?
– Azt gyanítom, hogy Skrp népének alagútjai egész az Egyetemig nyúlnak – folytatta Lord Vetinari. – Bár azt hiszem, hogy már kezdetben is elég értelmesek voltak.
Ezt legalább értette Kadar. Közismert volt, hogy a varázslatos sugárzások hatással vannak a Láthatatlan Egyetem területén élő állatokra, néha az emberi civilizáció aprólékos hasonlatossága felé nógatva őket, sőt némelyiket teljesen új és elkülönült fajjá alakítva, mint amilyen a.303 könyvmoly meg az élhal. És, ahogy Vetinari mondta, a patkányok már kezdetben is elég értelmesek.
– De segítenek magának? – kérdezte Kadar.
– Kölcsönös. A dolog kölcsönös. Mondhatni, fizetség a megtett szolgáltatásokért – közölte a Patrícius, leülve egy, Kadar kénytelen volt ezt észrevenni, kicsiny bársonypárnára. Egy alacsony polcon, hogy a férfi keze ügyébe essen, egy notesz hevert, valamint könyvek álltak takaros sorban.
– Hogyan tud segíteni a patkányoknak, uram? – kérdezte elhalóan.
– Tanáccsal. Tudja, tanácsokat adok nekik. – A Patrícius hátradőlt. – Ez a gond az olyan emberekkel, mint Rossab – jelentette ki. – Sose tudják, mikor kell abbahagyni. Patkányok, kígyók és skorpiók. Tiszta bolondokháza volt itt, amikor idekerültem. Ráadásul a patkányoknak jutott a legrosszabbja.
És Kadar azt gondolta, kezdi látni, hova fog a másik kilyukadni.
– Úgy érti, valahogy idomította őket? – tudakolta.
– Tanácsot adtam. Tanácsot adtam. Azt hiszem, ez az erősségem – állította szerényen Lord Vetinari.
Kadar eltöprengett, miként tette. A patkányok a skorpiók mellé álltak a kígyók ellen, aztán, amikor a kígyókat legyőzték, meghívták a skorpiókat egy príma ünnepi lakomára és megették őket? Vagy fölbéreltek egyes skorpiókat nagy mennyiségű, ó akármivel, amit a skorpiók esznek, hogy éjjel a kiválasztott kígyóvezérek közelébe lopakodjanak és marják meg őket?
Eszébe jutott, hogy egyszer hallott egy fickóról, aki évekig börtönbe zárva kismadarakat idomított és teremtett magának valamiféle szabadságot. És a vén tengerészekre gondolt, akiket a kor és a gyöngeség megfoszt a tengertől, és akik napjaik kicsiny palackokba zárt nagy hajók készítésével töltik.
Aztán a Patríciusra gondolt, akitől elrabolták a városát, amint törökülésben ül a szürke padlón a homályos tömlöcében és újrateremti maga körül a várost, bátorítva az apró versengéseket, hatalmi harcokat és pártoskodást miniatűr formában. Komor, borongó szoborként gondolt rá alattomos árnyékoktól és váratlan, politikai gyilkosságoktól hemzsegő padlólapok közepén. Valószínűleg ez könnyebb volt, mint Ankh-ot uralni, ahol a férgek nagyobbak s nem kell mindkét kezük igénybe vegyék a kés cipeléséhez.
Valami csörrent odaát a csatorna mellett. Fél tucat patkány jelent meg, valami abroszba burkoltat vonszolva. Átemelték a rácson és nagy erőfeszítéssel a Patrícius lábához hurcoltak. A férfi lehajolt s kikötötte a csomót.
– Úgy tűnik, az ebéd sajt, csirkecomb, zeller, egy szelet meglehetősen száraz kenyér és egy üveg, ó, láthatólag egy üveg Merckl és Sárikám Nagyon Híres Barna Szószából. Sört mondtam, Skrp. – A vezérpatkány orrát fintorgatta felé. – Elnézést ezért, Kadar. Tudja, nem tudnak olvasni. Úgy tűnik, még magát a fogalmat se kapiskálják. De nagyon tudnak hallgatni. Minden hírt elhoznak hozzám.
– Látom, nagy kényelemben él itt – jegyezte meg gyöngén Kadar.
– Sose építs olyan tömlöcöt, amiben nem töltenél el magad is boldogan egy éjszakát – magyarázta a Patrícius, és kirakta az ételt az abroszra. – A világ kellemesebb hely lenne, ha erre többen emlékeznének.
– Mind azt hittük, hogy maga titkos alagutakat meg hasonlókat építtetett – jegyezte meg Kadar.
– El sem tudom képzelni, miért – felelte a Patrícius. – Az ember kénytelen lenne folyton rohangászni. Az olyan kimerítő, ráadásul nem is hatékony. Míg ellenben itt a dolgok közepén vagyok. Remélem, érti ezt, Kadar. Sose bízzék olyan uralkodóban, aki minden reményét alagutakba és bunkerekbe és menekülési útvonalakba fekteti. Van rá esély, hogy nem szívvel-lélekkel végzi a munkáját.
– Ó!
A pasi a saját palotája tömlöcében ül, odafont egy dühöngő elmebeteg intézi az ügyeket, egy sárkány égeti a várost és ő azt hiszi, hogy a világ ott van, ahol szeretné. Minden bizonnyal a magas hivataltól kell legyen. A magasság megbolondítja az embereket.
– Maga, ööö, maga, ugye, nem bánja, ha körülnézek? – kérdezte Kadar.
– Csak tessék! – felelte a Patrícius.
Kadar végiglépdelt a zárka hosszában és ellenőrizte az ajtót. Alaposan be volt rácsozva és reteszelve, és a lakat nagyon szilárdnak tűnt.
Aztán végigkopogtatta a falakat, esetleges üreges helyet keresve. Nem fért hozzá kétség, hogy jól megépített börtön. Az a fajta tömlöc, ami jó érzéssel tölti el az embert, hogy ide zárhatta a veszélyes bűnözőket. Természetes, hogy olyan körülmények között jobb szereted, ha nincsenek csapóajtók, rejtett alagutak, vagy titkos utak az elmeneküléshez.
Ezek azonban nem azok a körülmények voltak. Döbbenetes, hogy mit tesz több láb tömör kő az ember távlatokat megítélő képességével.
– Bejönnek ide az őrök? – akarta tudni.
– Szinte soha – válaszolta a Patrícius, egy csirkecombot lengetve. – Tudja, nem fáradnak azzal, hogy etessenek. Az az elképzelés, hogy az ember sorvadjon el. Valójában még nemrégiben is oda szoktam menni az ajtóhoz olykor-olykor és nyögdécseltem egy kicsit, csak hogy örömet szerezzek nekik.
– De azért előbb-utóbb be kell jönniük ellenőrizni, nem? – kérdezte reménykedve Kadar.
– Ó, nem hiszem, hogy azt el kellene tűrnünk – jelentette ki a Patrícius.
– Hogyan szándékozik megakadályozni őket benne?
Lord Vetinari bánatos pillantást vetett rá.
– Kedves Kadarom – mondta –, azt hittem, maga jó megfigyelő. Megnézte már az ajtót?
– Persze, hogy megnéztem – vágta rá Kadar, és hozzátette –, uram. Rohadtul masszív.
– Talán meg kéne még egyszer szemlélnie?
Kadar szájtátva nézett rá, aztán átdübörgott a cellán és rámeredt az ajtóra. Egyike volt a népszerű félelmetes bejáratoknak, csupa rács meg retesz meg vastüske meg tömör sarokvas. Akármilyen hosszasan meredt rá, semmivel se lett kevésbé masszív. A lakat egyike volt azoknak a törpekészítette átkozott vackoknak, amiket évekbe telne föltörni. Mindent egybevetve, ha szükséged lenne valami teljesen mozdíthatatlan jelképére, ez az ajtó pont megfelelne a célnak.
A Patrícius szívbénítóan halkan bukkant föl mellette.
– Tudja – szólalt meg –, mindig az történik, nem igaz, hogy amennyiben a város fölötti uralmat átveszi az erőszakos polgári elégedetlenség, az aktuális uralkodót tömlöcbe vetik? Egy bizonyos fajta gondolkodásmód számára ez annyival kielégítőbb, mint a puszta kivégzés.
– Nos, oké, de nem értem... – kezdte Kadar.
– És maga ránéz erre az ajtóra és amit lát, az egy valóban erős tömlöcajtó, igaz?
– Persze. Csak rá kell nézni a reteszekre és...
– Tudja, tényleg nagyon elégedett vagyok – jelentette ki csöndesen Lord Vetinari.
Kadar addig meredt az ajtóra, míg a szemöldöke sajogni kezdett. És akkor, ahogy a felhő véletlen mintázata anélkül, hogy bármi módon megváltozna, hirtelen lófejnek vagy vitorláshajónak látszik, meglátta, amire egész idő alatt bámult.
Az elborzadó csodálat érzése vett erőt rajta.
Eltűnődött, milyen lehet a Patrícius agya. Teljesen hideg és fényes, gondolta, csupa kékes acél és jégcsap és kis kerekek folyton kattogva, mint valami hatalmas óra. Az a fajta elme, amely előrelátóan fontolóra veszi saját bukását és hasznára fordítja.
Tökéletesen normális tömlöcajtó volt, de az egész az ember perspektívaérzékelésén múlt.
Ebből a börtönből a Patrícius képes az egész világot távol tartani.
Kívül csak a lakat lógott.
Belül volt az összes rács és retesz.

A legénységi állomány kínosan fölkúszott a nedves háztetőkre, amikor a reggeli ködöt elforralta a nap. Nem mintha akadálytalan lenne a kilátás ma – ragacsos füst – és áporodott gőzburok vonta be a várost, s töltötte meg a levegőt a nyirkos parázs bánatos szagával.
– Mi ez a hely? – kérdezte Murok, átsegítve a másik kettőt egy síkos gyalogjárón.
Kolon főtörzsőrmester körülnézett a kémények erdejében.
– Mi most pont Jaksa Atolel whiskypárolója fölött vagyunk – válaszolta. – A legrövidebb úton, tudod, a palota és a tér között. Biztos, hogy a sárkány itt fog elrepülni.
Nobby sóvárogva nézett le az épület oldalán.
– Egyszer voltam odabe' – mesélte. – Ellenőriztem a kilincset egyik éjjel, és egyszerűen kinyílt a kezembe'.
– Végül, gondolom – fanyalgott Kolon.
– Hát, be kellett menjek, nem igaz, hogy megnézzem, nem folyik-e ott valami gazemberség. Elképesztő hely, ott benn. Csupa cső meg miegymás. És a szag!
– „Minden egyes palackot akár hét perc hosszan is érlelünk” – idézte Kolon. – „Csak egy kortyot, mielőtt szaporán nekivágsz”, azt mondja a címke. És átkozottul igaz is. Egyszer ittam egy kortyot, és egész nap szaporáztam.
Letérdelt és kibontotta a hosszú zsákvászon csomagot, amit rendkívüli nehézségek árán magával hurcolt a mászás során. Tettével előtárt egy ősöreg kivitelű, embermagas íjat és egy tegez nyílvesszőt.
Lassan, áhítatosan fölemelte az íjat, s végigfuttatta kövérkés ujjait rajta.
– Tudjátok – mondta halkan –, átkozottul jó voltam ebbe' legénykoromban. A kapitánynak azon az éjjelen engednie kellett volna, hogy megpróbálkozzak.
– Folyton ezt hajtogatod nekünk – jegyezte meg Nobby közönyösen.
– Hát, régebben díjakat nyertem. – A főtörzsőrmester letekert egy új íjhúrt, ráhurkolta az íj egyik végére, fölállt, lenyomta, nyögött...
– Ööö, Murok? – szólalt meg, némileg levegő után kapkodva.
– Igen, főtörzs?
– Hogy állsz az íjak fölhúrozásával?
Murok megragadta az íjat, könnyedén meghajlította, s helyére csusszantotta a húr másik végét.
– Ez ám a jó kezdet, főtörzs – jelentette ki Nobby.
– Ne legyél szarkasztikus velem, Nobby! Nem az erő, hanem az éles szem meg a biztos kéz az, ami számít. Most pedig adj ide egy nyilat! Nem azt!
Nobby ujjai megmeredtek egy nyílvessző fölmarkolásának tevékenysége közben.
– Az a szerencsehozó nyilam! – fakadt ki Kolon. – Egyikőtök se merje megérinteni a szerencsenyilam!
– Pont úgy néz ki szerintem, mint bármelyik másik, főtörzs – állította Nobby jámborul.
– Az az, amit majd a tényleges hogyhíjjákra, a kúp de graszra, fogok használni – közölte Kolon. – Sose hagyott még cserben a szerencsenyilam, az aztán nem. Eltalálta, akármire lőttem. Szinte céloznom se kellett. Ha annak a sárkánynak tényleg van sebülhető pontja, ez a nyíl meg fogja találni.
Kiválasztott egy teljesen azonos küllemű, ám vélhetőleg kevésbé szerencsés nyilat, és föltette a húrra. Aztán tűnődő tekintettel körülnézett a háztetőkön.
– Jobb lesz, ha belejövök – motyogta. – Persze, ha egyszer megtanultad, sose felejted el, olyan, mint taposni a... taposni a... taposni valamit, amit sose felejtesz el, hogy kell csinálni.
Hátrahúzta a húrt a füléig, és fölnyögött.
– Rendben – zihálta, miközben karja úgy remegett a feszítéstől, mint egy gally a szélviharban. – Látjátok ott az Orgyilkosok Céhének tetejét?
A másik kettő a mocskos levegőt fürkészte.
– Akkor rendben – mondta Kolon. – És látjátok rajta a szélkakast? Látjátok?
Murok a nyílhegyre pillantott, ami nyolcas alakban imbolygott előre-hátra.
– Az jó messzi van, főtörzs – jegyezte meg kételkedve Nobby.
– Sose törődjetek velem, tartsátok a szemetek a szélkakason – nyöszörögte a főtörzsőrmester.
A másik kettő bólintott. A szélkakas nagy köpenybe burkolózó, osonó férfit ábrázolt, kinyújtott tőre mindig úgy fordult, hogy ledöfhesse a szelet. Azonban ebből a távolságból parányinak látszott.
– Oké – lihegte Kolon. – Na már most, látjátok az alak szemét?
– Ugyan már, főtörzs! – szólt Nobby.
– Hallgassel, hallgassel, hallgassel – nyögdécselte Kolon. – Azt kérdeztem, látjátok?
– Azt hiszem, én ki tudom venni, főtörzs – jelentette ki lojálisan Murok.
– Rendben. Rendben – hadarta a főtörzsőrmester, az erőfeszítéstől előre-hátra billegve. – Rendben. Derék fiú. Oké. Most akkor tartsd rajta a szemed, jó?
Fölnyögött, és kilőtte a nyilat.
Több dolog következett be, olyan gyorsan, hogy lassított prózában kell beszámoljunk róla. Valószínűleg az első az íjhúr becsapódása volt Kolon csuklójának puha belsejére, aminek következtében fölsikított és elejtette az íjat. Ez egyáltalán nem befolyásolta a nyílvessző pályáját, amely már egyenesen és pontosan egy vízköpő felé szárnyalt, pont a tetőn az út másik oldalán. A fülén találta, visszapattant, gellert kapott egy hat lábbal odébb lévő falon, és visszafelé tartott Kolonhoz, szemlátomást némileg megnövekedett sebességgel, s selymes döngicséléssel húzott el a füle mellett.
Majd eltűnt a városfalak irányába.
Egy idő múlva Nobby köhintett, és ártatlanul érdeklődő pillantást vetett Murokra.
– Körülbelül milyen nagy – kérdezte – egy sárkány sebülhető pontja, úgy nagyjából?
– Ó, egészen parányi is lehet – válaszolta segítőkészen Murok.
– Valahogy pont ettől féltem – jelentette ki Nobby. A tető széléhez slattyogott, és lemutatott. – Van épp ott lenn egy medence. Arra használják, hogy lehűtsék a lepárló készülékek vizét. Szerintem eléggé mély, szóval miután a főtörzs rálőtt a sárkányra, beleugorhatunk. Mit szóltok hozzá?
– Ó, de arra nincs szükségünk – állította Murok. – Mert a főtörzs szerencsenyila el fogja találni a pontot és a sárkány halott lesz, szóval nem lesz miért aggódjunk.
– Jó, tegyük föl, tegyük föl – hadarta Nobby Kolon összeráncolt homlokára pislantva. – De csak a biztonság kedvéért, tudod, ha bekövetkezne az egy-a-millióhoz esély és eltévesztené... jelzem, nem állítom, hogy el fogja, csak az embernek minden eshetőségre gondolnia kell..., ha hihetetlen balszerencse következtében nem egészen sikerülne neki eltalálni halálos pontossággal a sebülhető pontot, akkor a sárkányunk kissé kijön a sodrából, nemde, és valószínűleg jó ötlet lenne nem itt lenni. Tudom, távolról se biztos. Nevezzetek balsejtelmeskedőnek, ha akartok. Csak ez minden, amit mondani akarok.
Kolon főtörzsőrmester fennhéjázóan megigazgatta fegyverzetét.
– Amikor tényleg szükséged van rájuk – szögezte le –, az egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek. Közismert tény.
– A főtörzsőrmesternek igaza van, Nobby – erősítette meg Murok erélyesen. – Tudod, hogy amikor csak egyetlen esély van, ami talán bejöhet... hát, az be is jön. Másképp nem lenne – lehalkította a hangját –, úgy értem, magától értetődik, hogy ha a végső, kétségbeesett esély nem jön be, akkor nem lenne... hát, az istenek nem engednék, hogy másként legyen. Nem bizony.
Egy emberként fordultak meg mindhárman és néztek a borongáson át a Korongvilág tengelye felé, sok ezer mérföldre a távolban. Most a levegő szürkéllett a vén füsttől és ködfoszlányoktól, de egy verőfényes napon látható lenne a Mennyek Orma, az istenek lakhelye. Pontosabban az istenek lakhelyének helyszíne. A Megnemnyilvánul-lakban élnek, a stukkódíszes Valhallában, ahol az örökkévalósággal néznek szembe, mégpedig azzal a mentalitással, amelynek fogalma sincs róla, hogyan lehetne eltölteni egy esős délutánt. Azt beszélik, hogy az istenek az emberek sorsával játszanak. Hogy szerintük pontosan miféle játékot játszanak ebben a pillanatban, azt csak találgatni lehet.
De persze, vannak szabályok. Mindenki tudja, hogy vannak szabályok. Csak őrülten kell bizakodni abban, hogy az istenek is ismerik a szabályokat.
– Muszáj összejönnie – motyogta Kolon. – A szerencsenyilam fogom használni meg minden. Igazad van. A végső, kétségbeesett esélynek be kell jönnie. Különben semminek sincs értelme. Akkor akár elevennek lenni se érdemes.
Nobby ismét lekukucskált a medencére. Pillanatnyi habozás után Kolon csatlakozott hozzá. Azon férfiak számítgató arckifejezését viselték, akik már sok mindent tapasztaltak, és tudják, hogy persze nyugodtan bízhatsz a hősökben meg királyokban és végső soron az istenekben is, amire igazán számíthatsz, az a gravitáció és a mély víz.
– Nem mintha szükségünk lenne rá – állította erélyesen Kolon.
– Nem ám, a szerencsehozó nyiladdal – tódította Nobby.
– Bizony. De, csak kíváncsiságból, mit gondolsz, mennyire mélyen van? – kérdezte Kolon.
– Azt mondanám, harminc láb. Innen-onnan.
– Harminc láb – bólintott lassan Kolon. – Én is úgy számítom. És mély, ugye?
– Azt hallottam, nagyon mély.
– Ha te mondod, elhiszem. Eléggé zavarosnak látszik. Utálnék beleugrani.
Murok vidáman hátba vágta, amitől a főtörzsőrmester csaknem lezuhant. – Mi van, főtörzs? Csak nem akar örökké élni?
– Nem t'om. Kérdezd meg újra ötszáz év múlva!
– Hát akkor, nagy mázli, hogy itt van nekünk a szerencsenyila! – állapította meg Murok.
– Hmm? – szólt Kolon, aki láthatólag a maga privát, siralmas álomvilágában tartózkodott.
– Úgy értem, nagy mázli, hogy számíthatunk a végső, kétségbeesett egy-a-millióhoz esélyre, vagy különben tényleg nagy bajban lennénk!
– Ó, igen – szomorkodott Nobby. – Milyen szerencsés fickók is vagyunk.

A Patrícius hátradőlt. Két patkány párnát vonszolt a feje alá.
– A dolgok meglehetősen rosszul állnak odakint, úgy hallom – mondta.
– Igen – felelte Kadar keserűen. – Igaza van. Maga van a legnagyobb biztonságban az egész városban.
Újabb kést ékelt a kövek hasadékába, s óvatosan kipróbálta, elbírja-e a súlyát, miközben Lord Vetinari érdeklődve figyelte. Kadar már hat lábbal a padló fölött járt, a rács magasságában.
Most elkezdte kivájni a habarcsot a rács körül.
A Patrícius egy darabig szemlélte, aztán levett egy könyvet a kis polcról maga mellett. Mivel a patkányok nem tudnak olvasni, a könyvtár, amit össze tudott gyűjteni, kissé barokkos lett, ám ő nem az a fajta férfi, aki megveti a friss tudást. Megtalálta könyvjelzőjét A Csipkeverés Évszázadai lapjai között, és elolvasott néhány oldalt.
Egy idő múlva szükségét látta, hogy lesöpörjön néhány habarcsmorzsát a könyvről és fölnézett.
– Sikerrel jár? – érdeklődött udvariasan.
Kadar összeszorította a fogát, és tovább vájt. A kis rácson túl mocskos belső udvar terült el, alig világosabb, mint a cella. Az egyik sarokban szemétdomb terpeszkedett, ám jelenleg ennek ellenére roppant vonzónak tűnt. Legalábbis a tömlöcnél sokkal vonzóbbnak. Egy tisztességes szemétdomb kívánatosabb, mint amerre Ankh-Morpork tart manapság. Valószínűleg allegorikus is, vagy ilyesmi.
Döfött, újra döfött, és megint döfött. A késpenge rezgett és rázkódott a kezében.

A Könyvtáros tűnődve megvakarta hónalját. Neki is megvoltak a maga problémái.
Idejött, teli haraggal a könyvtolvajok ellen, és az a düh még fennen lobogott benne. Azonban fölmerült benne a lázadó gondolat, hogy, noha a könyvekkel szemben elkövetett bűncselekmények a legrosszabb fajta bűnök, a bosszút, esetleg, el kéne halasztani.
Fölötlött benne, hogy, míg persze, mindaz, amit az emberek készek megtenni egymással számára egyre megy, akadnak bizonyos tevékenységek, amelyeket korlátozni kéne arra az esetre, ha az elkövetők önteltté válnának és elkezdenének olyasmiket csinálni a könyvekkel is.
A Könyvtáros újra rámeredt a szolgálati jelvényére, és gyöngéden megharapdálta abban a derűlátó reményben, hogy időközben ehetővé vált. Semmi kétség, Kötelessége van a kapitánnyal szemben.
A kapitány mindig kedves volt hozzá. És a kapitánynak is van szolgálati jelvénye.
Igen.
Vannak alkalmak, amikor egy emberszabásúnak azt kell tennie, amit egy férfinak kell tennie...
Az orangután komplex tisztelgést mutatott be és ellengett a sötétbe.

A nap magasabbra emelkedett, átgördülve a ködön és áporodott füstön, mint egy kósza léggömb.
A legénységi állomány a kéménykürtő árnyékában hűsölt, várokozás közben különféle módokon csapva agyon az időt. Nobby elgondolkozva szondázta egyik orrlyuka tartalmát, Murok levelet írt haza, és Kolon főtörzsőrmester aggódott.
Egy idő múlva kényelmetlenül máshová fészkelte súlypontját, és megszólalt: – Efembe jutott egy probléma.
– Micsa, főtörzs? – kérdezte Murok.
Kolon főtörzsőrmester nyomorultan nézett. – Hááát, mi van akkor, ha nem egy-a-millióhoz esély?
Nobby rámeredt.
– Hogy érted? – firtatta.
– Hát, rendben, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek, igen, semmi gond, de... hát, ez piszkosul hogyhíjják, specifikus. Úgy értem, hát nem az?
– Ha te mondod – válaszolta Nobby.
– Mi van akkor, ha csak egy-az-ezerhez esély? – tudakolta Kolon megkínzottan.
– Mi?
– Hallott már valaki arról, hogy az egy-az-ezerhez lövés beváltja a reményeket?
Murok fölnézett. – Ne bolondozzék, főtörzsőrmester! – kérte. – Soha senki nem látott olyat, hogy egy-az-ezerhez esély bejöjjön. Az ellene szóló esély az... – mozgott az ajka – egy a sok millióhoz.
– Aha. Sok millióhoz – értett egyet Nobby.
– Szóval csak akkor működik, ha tényleg tipikus egy-a-millióhoz esély – vonta le a tanulságot a főtörzsőrmester.
– Föltételezem, igen – felelte Nobby.
– Szóval például egy-a-999.943-hoz... – kezdte Kolon.
Murok a fejét rázta. – Semmi esélye. Soha senki nem mondta azt, hogy „A dolognak egy-a-999.943-hoz esélye van, de talán bejön”.
Kibámultak a városra a bősz fejszámolgatás némaságában.
– Lehet, hogy ezzel komoly gondunk lesz – szólalt meg végül Kolon.
Murok vadul irkálni kezdett. Amikor megkérdezték, hosszasan magyarázta el, hogyan lehet megállapítani egy sárkány felületének területét, aztán megpróbálta megbecsülni az esélyét annak, hogy egy nyílvessző eltaláljon bármilyen pontot rajta.
– Jelzem, célozva – mondta Kolon főtörzsőrmester. – Én fogok célozni.
Nobby köhécselt.
– Abban az esetben sokkal kisebb lesz egy-a-millióhoz esélynél – jelentette ki Murok. – Lehet akár egy-a-százhoz. Ha a sárkány lassan röpül, és az egy nagy pont, gyakorlatilag akár bizonyosság is lehet.
Kolon ajka A dolog bizonyos, de talán bejön frázist formálta. Megrázta a fejét. – Nem – mondta.
– Szóval akkor az a teendőnk – közölte vontatottan Nobby –, hogy javítsunk az esélyeken...

Mostanra homorú mélyedés keletkezett a habarcsban a középső rács körül. Ez nem sok, Kadar tisztában volt vele, de kezdetnek megteszi.
– Netalán nem óhajt segítséget? – érdeklődött a Patrícius.
– Nem.
– Ahogy gondolja.
A habarcs már félig elmállott, de a rácsokat mélyen befúrták a kőbe. Rozsdakérgük alatt még mindig bőven akadt vas. Hosszas munka lesz, de legalább valami teendő, és a gondolkodás áldott hiányát igényli. Ezt senki sem veheti el tőle. Tisztességes, egyértelmű kihívás; az ember tudja, hogy ha folytatja a vakarást, végül diadalmaskodik.
A „végül” okozta a problémát. Végül Nagy A'Tuin el fogja érni a világegyetem végét. Végül Nobby esetleg megfürdik, bár ez valószínűleg megköveteli az Idő természetének radikális újragondolását.
De azért vájta a habarcsot, aztán abbahagyta, amikor valami kicsi és világos színű pottyant le odakinn, meglehetősen lassan.
– Mogyoróhéj? – szólalt meg.
A Könyvtáros arca, körülvéve a Könyvtáros fejének gumitömlő jellegű állkapcsával, jelent meg fejjel lefelé a berácsozott nyílásban, s olyan vigyorral ajándékozta meg, ami egyáltalán semmivel sem volt kevésbé rémisztő a rossz oldalával fölfelé.
– Úúúk?
Az orangután lepottyant a falról, megmarkolt két rudat és meghúzta őket. Hordómellkasán az izmok előre-hátra terelődtek az erőfeszítés szövevényes pavánjában. Egy szájnyi sárga fog vicsorgott néma összpontosítással.
Két tompa „klang” hallatszott, amikor a rudak föladták és kitörtek. Az emberszabású félredobta őket, és benyúlt a tátongó lyukon. Aztán a Törvény leghosszabb karja megragadta a döbbent Kadart a válla alatt, s egyetlen mozdulattal kirántotta.

A legénységi állomány szemlét tartott kezemunkája fölött.
– Rendben – mondta Nobby. – Na most, mik az esélyei a fél lábon álló férfinak, fordítva föltett kalapban és zsebkendővel betömött szájjal, arra, hogy eltalálja egy sárkány sebülhető pontját?
– Mmf – felelte Kolon.
– Igencsak elenyészők – mutatott rá Murok. – Szerintem azonban a zsepi egy kissé már túlzás.
Kolon kiköpte. – Döntsétek el – javasolta. – A lábam kezd elzsibbadni.

Kadar föltápászkodott a csúszós macskakövekről, és rámeredt a Könyvtárosra. Valami olyat tapasztalt, ami már sokaknak okozott sokkot, általában jóval kellemetlenebb körülmények között, mint amilyen például a Megfoltozott Dobban kezdeményezett verekedés, amikor az emberszabású egy kis békére és nyugalomra vágyott, hogy merengve élvezhesse korsó sörét, méghozzá ezt: a Könyvtáros lehet, hogy kitömött gumizsáknak néz ki, de amivel ki van tömve, az csupa izom.
– Hát ez elképesztő volt – csak ennyit tudott mondani. Lenézett az elcsavarodott rudakra, s érezte, hogy elsötétedik a hangulata. Megfogta az elgörbült fémet. – Történetesen nem tudja véletlenül, hol van Rossab? – fűzte hozzá.
– Ííík! – A Könyvtáros szakadozott pergamendarabot dugott a kapitány orra alá. – Ííík!
Kadar elolvasta a szavakat.
Minthogy ez kedvére való... míg ellenben... a déli utolsó gongszóra... egy tiszta szűz, ám előkelő vérből... megállapodás uralkodó és uraltjai között...
– Az én városomban! – morgott. – Az én átkozott városomban!
Megragadta a Könyvtárost két maroknyi mellszőrénél fogva és szemmagasba emelte.
– Mennyi most az idő? – üvöltötte.
– Úúúk!
Egy hosszú, vörös szőr borította kar nyúlt ki fölfelé. Kadar tekintete követte a mutató ujjat. A napnak határozottan olyan égitest kinézete volt, amely csaknem pályája delelőjére jutott, és alig várja már a hosszú, lusta lesiklást az esthajnal pokróca felé...
– Hát átkozott legyek, ha eltűröm ezt, érti? – ordította Kadar, és alaposan megrázta az emberszabásút.
– Úúúk! – mutatott rá a Könyvtáros türelmesen.
– Mi? Ó! Bocsánat! – Kadar letette az emberszabásút, aki bölcsen nem csinált ügyet a dologból, mert az olyan férfi, aki fölemel egy 300 fontos orangutánt anélkül, hogy észrevenné, az olyan férfi, akinek túl sok minden jár a fejében.
Most körbenézett az udvaron.
– Van innen kijárat? – kérdezte. – Úgy értem, a falak megmászása nélkül.
Nem várt válaszra, hanem körbeügetett a falak mentén, míg oda nem ért egy keskeny, koszos ajtóhoz, azt aztán berúgta. Amúgy nem volt bezárva, de azért csak berúgta. A Könyvtáros négykézláb lendülve ment a nyomában.
Az ajtó másik oldalán a konyha csaknem elhagyatott volt, a személyzet végül beijedt és úgy döntött, hogy minden okos séf tartózkodik az olyan háztartásban elvégzendő munkától, ahol van egy száj, ami nagyobb náluk. Két palotaőr épp hideg ebédet evett.
– Na most – szólt Kadar –, nem akarom, hogy muszáj legyen...
Nem úgy tűnt, hogy meg akarják hallgatni. Az egyik már nyúlt is az íjpuskájáért.
– Ó, a pokolba az egésszel! – Kadar fölmarkolt egy henteskést a tönkről pont mellette, és elhajította.
A késhajigálás művészet és még akkor is a megfelelő fajtájú késekre van szükséged. Különben csak azt teszi, amit ez is, azaz teljesen mellémegy.
Az íjpuskás gárdista oldalra hajolt, visszanyerte egyensúlyát, s rádöbbent, hogy egy bíbor köröm szelíden akadályozza a kioldó szerkezetet. Körbenézett. A Könyvtáros fejbe csapta, pont a sisakja csúcsán.
A másik őr elhátrált, mániákusan integetve kezével.
– Nenene! – mondta. – Ez mind félreértés! Mit is mondott, mit nem akar, hogy muszáj legyen? Kedves majom!
– Ó, egek – sóhajtott Kadar. – Téves!
Figyelmen kívül hagyta a rettegő sikoltozást és kotorászott a konyhai romhalmazban, míg rá nem bukkant egy hasítóbárdra. Sose érezte magát otthonosan a kardokkal, de egy bárd az egészen más. Egy bárdnak van súlya. Van célja. Egy kardnak önmagában lehet egy bizonyos nemessége, kivéve, ha olyasvalakié, mint például Nobby, amely esetben csak a rozsda tartja össze, ám a hasítóbárdnak meg megvan az az óriási előnye, hogy összevagdalja a dolgokat.
Maga mögött hagyta a biológiaórát – azaz, hogy nincs az a majom, amelyik képes lenne valakit a bokájánál fogva fejjel lefelé pattogtatni – talált egy sokat ígérő ajtót, és átsietett rajta. Ez kívülre vitte, a nagy, macskaköves térségre, amely körülvette a palotát. Most már kezdi kiismerni magát, most már...
Valami morajlott fölötte a levegőben. Szélroham fújt lefelé, és földöntötte.
Ankh-Morpork királya kitárt szárnnyal suhant át az égen, s egy pillanatra letelepedett a palota kapuján, karmai hosszú sebhelyeket vájtak a kőbe, amikor visszanyerte egyensúlyát. A nap megcsillant fölívelt hátán, ahogy a nyakát nyújtogatta, lustán tűzhullámot bömbölt, és megint a levegőbe szökkent.
Kadar állati – emlősállati – hangot adott ki a torka mélyéről, és kirohant az üres utcára.

A Juhossyak ősi hajlékát csönd árasztotta el. A bejárati ajtó előre-hátra hintázott sarokpántjain, beengedve a közönséges, rosszul nevelt szellőt, ami keresztülvándorolt az elhagyatott szobákon, száját tátva és port keresve a bútorok tetején. Föltekergett a lépcsőn és bedübörgött Sybil Juhossy hálószobájának ajtaján, megzörrentette az üvegcséket az öltözőasztalon, és sietve átlapozta a Sárkánykórokat.
Egy igazán gyors olvasó megtanulhatta volna mindennek a tüneteit az Abrakundortól a Zsugorodott Sarkakig.
És odalent, az alacsony, meleg és szörnyen bűzös pajtában, amely elszállásolta a mocsári sárkányokat, úgy tűnt, hogy Errol mindegyiket elkapta. Most ólja közepén ült, himbálózva és halkan nyögdécselve. A füléből fehér füst szállingózott és a padló felé lebegett. Valahonnan fölpuffadt hasából bonyolult, robbanékony, hidraulikus neszek érkeztek, mintha kétségbeesett manócsapatok próbálnának vízátvezető csatornát fúrni egy szirtbe zivatar idején.
Orrlyuka kitágult, s többé-kevésbé saját akaratából elfordult.
A többi sárkány nyakát nyújtogatta a bokszok fala fölött, óvatosan figyelve őt.
Újabb távoli gyomormoraj hallatszott. Errol fájdalmasan fészkelődött.
A sárkányok összenéztek. Aztán, egyik a másik után, előrelátóan a földre lapultak, és mancsukkal eltakarták a szemük.

Nobby félrehajtotta a fejét.
– Ígéretesnek tűnik – jelentette ki kritikusan. – Lehet, hogy már csaknem elértük a célt. Szerintem egy bekormozott arcú, nyelvét nyújtó, fél lábon álldogáló és a Sündisznó nótát éneklő férfi esélye arra, hogy valaha is eltalálja egy sárkány sebülhető pontját az bizony... mit gondolsz, Murok?
– Szerintem egy-a-millióhoz – válaszolta erélyesen Murok.
Kolon szúrósan rájuk meredt.
– Na, idefigyeljetek, fiúk – szólalt meg –, ti, ugye, nem húztok engem?
Murok lenézett az alattuk elterülő térre.
– Ó, a kénköves pokolba! – káromkodott csöndesen.
– Mija? – kérdezte Kolon sürgetően és körbenézett.
– Egy nőt láncolnak egy sziklához!
A legénységi állomány kibámult a pártázat fölött. A teret szegélyező óriási, néma tömeg szintén bámulta a fél tucat palotaőrrel küszködő fehér alakot.
– Kíváncsi vagyok, honnan szerezték a sziklát? – tűnődött Kolon. – Tudjátok, mi itt agyagon vagyunk.
– Remek, keménykötésű nőszemély, akárki legyen is – állapította meg Nobby helyeslőleg, amikor az egyik gárdista karikalábakon elgurult és összecsuklott. – Az ott bizony olyan fickó, aki néhány hétig nem fog tudni mit kezdeni az estéivel. Galád egy jobb térde van a menyecskének, úgy bizony.
– Ismerjük? – kérdezte Kolon.
Murok kancsított.
– Lady Juhossy az! – felelte és leesett az álla.
– Nem lehet!
– Muroknak igaza van. És hálóingben! – közölte Nobby.
– A rohadtak! – Kolon fölkapta az íját és nyíl után kotorászott. – Majd adok én nekik sebülhető pontot! Egy ilyen nyájas modorú úriasszony, mint ő, hát ez már gyalázat!
– Ööö – szólt Murok, aki előtte hátranézett a válla fölött. – Főtörzs?
– Hát idejutottunk! – motyogta Kolon. – A tisztességes asszonyok már nem is mehetnek végig az utcán anélkül, hogy meg ne ennék őket! Na megálljatok, ti szemetek, ti mindjárt... mindjárt geográfia lesztek...
– Főtörzs! – ismételte meg Murok sürgetően.
– História, nem geográfia – helyesbített Nobby. – Azt szokás ilyenkor mondani. História. „Te máris história vagy!”, azt kell mondjad.
– Hát, akármi – csattant föl Kolon. – Lássuk hogyan...
– Főtörzs!
Nobby is maga mögé nézett.
– Ó, a francba! – mondta.
– El se hibázhatom – mormolta Kolon, és célzott.
– Főtörzs!
– Hallgassatok már el, ti ketten, nem tudok koncentrálni, ha folyton kiabáltok...
– Főtörzs, itt jön a sárkány!

A sárkány fölgyorsult.
Ankh-Morpork ingadozó háztetői elmosódtak, amikor elhaladt fölöttük, szárnyai a levegőt gúnyolták. A nyakát egyenesen előre nyújtotta, orrlyuka jelzőtüzei mögötte lobogtak, repülésének hangja végigmosta az eget.

Kolon keze remegett. Úgy tűnt, a sárkány egyenesen a torkát veszi célba, és túl gyorsan közeleg, túl gyorsan...
– Ez az! – kiáltotta Murok. A Tengely felé pillantott, arra az esetre, ha az istenek esetleg megfeledkeztek volna arról, mire valók, és hozzátette, lassan és nyomatékosan: – Egy-a-millióhoz az esélye, de talán bejön!
– Lődd már ki az átkozott vacakot! – sikította Nobby.
– Ki kell válasszam a helyet, fiú, ki kell válasszam – rebegte Kolon. – Ne izguljatok, fiúk, mondtam nektek, hogy ez a szerencsenyilam. Első osztályú nyíl ez a nyíl, legénykorom óta megvan nekem, elámulnátok, ha tudnátok, mi mindenre lőttem már vele, ne izguljatok!
Elhallgatott, amikor a lidércnyomás rárontott terrorszárnyain.
– Ööö, Murok? – szólt alázatosan.
– Igen, főtörzs?
– Elmesélte valaha a néhai nagyapád, hogy néz ki egy sebülhető pont?
És akkor a sárkány többé már nem közelgett, hanem ott volt, pár lábbal fölöttük szállt el, pikkelyek és zaj gőzölgő mozaikja, betöltve az egész égboltot.
Kolon lőtt.
Figyelték, ahogy a nyíl egyenesen és pontosan emelkedik.

Kadar félig rohant, félig kóválygott a nedves macskaköveken, kifogyva a lélegzetből, kifogyva az időből.
Nem történhet így, gondolta bőszen. A hős mindig hajszálra kiszámítva érkezik, de mindig odaér az utolsó pillanatban. Csakhogy az utolsó pillanat valószínűleg öt perccel ezelőtt volt.
És én nem vagyok hős. Nem vagyok formában, és ihatnékom van, és egy maroknyi tallért kapok havonként a tollforgópótlék nélkül. Az nem hősi fizetés. A hősök királyságokat kapnak meg királykisasszonyokat, és rendszeresen testedzenek, és amikor mosolyognak, a fény megcsillan a fogukon, csing. A rohadékok.
Verejték csípte a szemét. Az adrenalinroham, ami kivitte a palotából, már fölemésztette magát, és most behajtotta a velejáró elkerülhetetlen vámot.
Botladozva megállt, és megkapaszkodott egy falban, hogy egyenesen maradjon, míg levegő után kapkod. És imigyen történt, hogy meglátta az alakokat a tetőn.
Ó, ne! gondolta. Ők sem hősök! Mit gondolnak, mivel játszadoznak?

Egy-a-millióhoz esélye volt. És ugyan ki mondhatja, hogy valahol a milliónyi más lehetséges világegyetemben, esetleg nem jött be?
Az a fajta dolog volt, amit az istenek tényleg szeretnek. Ám Véletlennek, aki néha még az isteneknél is erősebbnek bizonyul, 999.999 döntő szavazata volt.
Ebben az univerzumban, példának okáért, a nyílvessző visszapattant egy pikkelyről és elsüvített a feledésbe.
Kolon csak bámult, amikor a sárkány hegyes farka elzúgott a feje fölött.
– Mellé... ment... – formálta hangtalanul a szavakat.
– De az nem lehet, hogy mellément! – Kivörösödött szemmel meredt a másik kettőre. – Egy kicseszett, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esély volt!
A sárkány meglebbentette szárnyát, megfordította hatalmas termetét egy levegőtengely körül, és újra a tető felé rontott.
Murok derékon kapta Nobbyt, és kezét Kolon vállára tette.
A főtörzsőrmester zokogott dühében és csalódottságában.
– Egy-a-kurva-millióhoz, végső, kétségbeesett kurva esély!
– Főtörzs...
A sárkány tüzet okádott.
Csodaszépen irányított plazmacsík volt. Úgy ment át a tetőn, mintha vaj lenne.
Átvágott a lépcsőn.
Beleszelt az ősöreg épületfákba, és úgy megcsavarta őket, mintha papírból lennének. Belehasított a csövekbe.
Emeletről emeletre csapott le, akár egy dühös isten ökle, és végül elérte a nagy réztartályt, amely ezer gallon frissen készült, érett, whisky típusú alkoholt tartalmazott.
Abba is beleégetett.
Szerencsére, azt ezt követő robbanás túlélésének esélye pontosan egy-a-millióhoz volt.