– Mi lenne, ha kirándulnánk egyet – mondta Tom Sarah Spence—nek. Négy óra múlt néhány perccel. Az apja még az irodájában volt – vagy valahol máshol, mindenesetre nem volt otthon – Gloria Pasmore pedig fenn volt a szobájában. Amikor Tom hazaérkezett a kórházból, benyitott a hálószobájába. Gloria halk zenét hallgatott a sûrû dohányfüstben. Ez volt az õ „délutáni sziesztája".

– Jó ötlet – mondta erre Sarah –, de mostanában olyan sok dolgom van. Anyával rövidesen indulunk északra. Apa most közölte, hogy ebben az évben korábban megyünk, úgyhogy már csak két napunk maradt a csomagolásra. A Redwing család különgépén repülünk. Ragadásul sehol sem találom Bingót. De – kérdezte egy pillanatnyi csend után – milyen kirándulásra gondoltál?

– Gondoltam, sétálhatnánk egyet.

– De remélem, nem fogsz sarkon fordulni, ha véletlenül valami hülyeséget mondok?

Tom csak elnevette magát.

– Nem, és azt is megígérem, hogy nem kell hirtelen máshová mennem.

– Szóval folytassuk ott, ahol legutóbb abbahagytuk? Nagyon jó ötlet.

– Nem, inkább menjünk valahová máshová. Például a régi szegénynegyedbe.

– Még sohasem voltam ott.

– Én sem. Szerintem a mi környékünkrõl mi leszünk az elsõk.

– Messze van?

– Egyáltalán nincs messze. És fél óránál többet nem töltünk ott.

– És mi a csodát csinálunk ott? Titkos ópiumrejtekhelyeket fedezünk fel, rabszolga-kereskedelmet akarsz indítani vagy megtalálni a Kincstár ellopott millióit?

– Miféle könyveket szoktál olvasni?

– Fõleg azokat a szemeteket, amiket nálad látok. Éppen most fejeztem be a Vörös Aratást.

– Szeretném meglátogatni egy régi barátomat.

– Akkor ez most kirándulás lesz, vagy valami kaland? Kíváncsi vagyok arra a te régi barátodra!

– Régi ismeretség. Még a kórházból.

– Talán csak nem az a nõvér, akit olyan csinosnak tartottál? Igen, emlékszem rá. De miért élne õ a szegénynegyedben?

– Nem, nem õ, hanem egy másik – mondta Tom. –A neve Hattie Bascombe. De õ talán tud valamit róla.

– Aha – mondta Sarah –, emlékszem már rá. Rendben van, elmegyek veled, és ha szükség lesz rá, akkor megvédelek. Hozod a stukkerodat, vagy én hozzam az enyémet?

– Vigyük talán mindketten – felelte Tom.

– Még valami. Autón megyünk, nem gyalog.

– Sajnos, nem tudok vezetni.

– De én tudok. Méghozzá ragyogóan. És közben talán még Bingót is megtaláljuk.

– Jöjjek én át hozzád, vagy...

– Legyél a kaputok elõtt egy negyedóra múlva –mondta a lány. – Egy feltûnõ sportkocsiban ülök majd, sildes sapkával a fejemen. – Sarah letette a telefonkagylót.

Húsz perccel késõbb Tom már a kis, nyitott fehér Mercedes bõrülésén ült, figyelte, ahogy Sarah Spence felgyorsít, keresztülvág a sárgán, és befordul a Calle Drosselmayerre.

– Bingo nem szokott ilyesmit csinálni – mondta, túlkiabálva a motor zaját. – Nem kalandvágyó kutya. Inkább szorongó típus: fél, hogy éhen hal.

– Ki vigyáz majd rá, ha elutaztok?

– Beadjuk egy kutyaotthonba.

– Akkor nyilván megszimatolta ezt, és szüksége volt egy kis tûnõdésre. Fogadok, hogy estére otthon lesz.

– Ez csodálatos! Lehet, hogy nem igaz, de máris jobban érzem magam – mondta Sarah.

– Bingo nem az a tûnõdõ fajta – felelte Tom. Sarah határozottan felvillanyozta. Senkit sem ismert, aki így vezetett: ilyen magabiztosan és egyúttal jókedvûen. Az õ anyja lassan vezetett, bizonytalanul, közben önmagában motyogott, apa ezzel szemben vadul és tele indulatokkal attól a pillanattól kezdve, hogy a kormány mögé ült. Sarah kedvesen felkacagott. Amikor megálltak az egyik piros lámpánál, áthajolt Tom ülésére, és egy csókot nyomott a fiú arcára.

– Tûnõdõ kutya! – mondta. – Te vagy egy tûnõdõ kutya, Tom Pasmore!

A lámpa zöldre váltott, a kocsi átszáguldott a keresztezõdésen. Lassan alkonyodott, és Tom egyszer csak valami ritka tökéletességet érzett maga körül. Eltûnt belõle a bûntudattal vegyes felelõsség. Sarah még mindig mosolygott, talán az õ arckifejezésén. A járókelõk megnézték õket, ahogy elsüvítettek mellettük. A lemenõ nap fényében csillogtak a Calle Drosselmayer elõkelõ kirakatai. Férfiak és nõk ültek csíkos ernyõk alatt egy kávéház teraszán. Az egyik kirakatban egy játék mozdony zakatolt hegyek között, folyókon átívelõ hidakon, és ott körözött a Calle Drosselmayer tökéletesen felépített makettje körül. Tom egy pillanatra látta magukat a csillogó üvegben, és odaképzelte magát Sarah—val abba a játékvilágba. Ez a képzeletbeli paradicsom a természetes dolgok paradicsoma volt.

Auer – gondolta Tom. – Dauer. Igen, egyszer ezt már átélte. Mintha a gyerekkor tudat alatti világa tört volna most a felszínre, rejtélyes fenyegetettség érzéssel, ami azt sugallta, hogy valami történni fog, valami váratlan és lélegzetelállító...

A Calle Drosselmayer végére értek, elhaladtak a St. Alwyn Szálló szürke, börtönszerû épülete mellett.

Évekkel ezelõtt valakit megöltek itt– valami botrány miatt, ami egy még nagyobb botrányba torkollott, és amirõl a szülei nem engedték, hogy olvasson, amihez õ még túl fiatal volt...

– Egész más veled, mint Buddyval – mondta Sarah. – Õt csak a fegyverüzletek érdeklik.

– Gondolkoztál már azon, hogy mi akarsz lenni? –kérdezte Sarah, amikor lefelé hajtottak a dombról a Mogrom Street felé.

– Nem – felelte Tom.

– Pedig muszáj. Én sokat töröm rajta a fejem. A szüleim szeretnék, ha férjhez mennék valami gazdag férfihoz, és ott laknék, két sarokra tõlük. Nem is értik, hogy miért vágyódom ennél többre.

– Az én szüleim azt szeretnék, hogy sok pénzt keressek, és ezer kilométerre éljek tõlük – felelte Tom. – Elõször azonban el kell végeznem a mérnöki kart, hogy bekapcsolódjak az építkezési vállalkozásba. Mr. Handley pedig azt szeretné, ha regényeket írnék Mill Walkról. A nagyapa viszont azt akarja, hogy fogjam be a számat, és csatlakozzam a John Birch Társasághoz. Az iskola meg jó kosárlabda-játékost szeretne belõlem faragni, fordulj be itt jobbra, menj végig azon a kis utcán, aztán megint jobbra, Miss Ellinghausen pedig azt, hogy megtanuljak tangózni. Dr. Milton azt akarja, hogy egyáltalán ne gondolkodjak, csak lépjek be az Alapítók Klubjába.

– És te mit akarsz?

– Én... én szeretnék önmagam lenni. Bármi is az. Na, itt is vagyunk. Állj meg! Kiszállunk.

Sarah bizonytalan, kérdõ pillantást vetett rá, aztán mégis megállt a járdánál közel ahhoz a helyhez, ahol nemrég Dennis Handley parkolt a Corvette—jével. Mindketten kiszálltak. Alattuk, a völgyben ott gõzölgött Weasel Hollow.

Párolt káposzta illata szállt feléjük a kis sárga házakból, és összekeveredett a közeli szemétdomb szagával. A szeméthegy csak nõtt azóta, amióta Dennis Handley-vel erre járt: törött székek és összetekert szõnyegek, használt papírzsákok hevertek mindenfelé. Távoli rádiókészülékekbõl zenefoszlányokat hallottak. Nem messze tõlük gyerekek sikítoztak.

– Égett itt valami? – kérdezte Sarah fintorogva.

– Egy ház és egy autó. Az autó egy sarokra innen, a ház itt, elõttünk.

Sarah befordult az üres utcába, és meglátta a roncsot. Tomhoz fordult.

– Voltál már itt?

– Akkor még nem égett le az autó. A tulajdonos azért hagyta itt, mert nem tartotta biztonságosnak.

Tom elindult a poros utcán, és követte a lányt. Hasselgard Corvette—je úgy festett, mint egy elszenesedett rovarcsontváz. A fekete gumiabroncsok helyén már csak korom volt, a karosszériát kikezdte a narancsszínû rozsda. A szélvédõ helyén egy hosszú bot ágaskodott.

– Kié volt az autó? – kérdezte Sarah. Tom erre a kérdésre nem válaszolt.

– Csak meg akartam gyõzõdni róla, hogy tényleg elégette. Abban biztos voltam, hogy a házat felgyújtották, mert a tûzharcban annyira megrongálódott, hogy az összeomlás fenyegette. És nem tudták, hogy mi volt belül. De az autóban nem voltam biztos. Valószínûleg azon az éjszakán jöttek el, néhány benzineskannával. – Felnézett Sarah értetlen arcára. – Hasselgard kocsija volt.

A lány megdermedt, de nem szólt egy szót sem.

– Érted már? Érted, hogy hogy mennek itt a dolgok? Még csak a fáradságot se veszik maguknak, hogy a roncsot elvigyék innen egy teherautóval. Itt gyújtják fel, mindenki szeme láttára. Ilyen egyszerû. És ezek az emberek, akik itt laknak, ezek egy mukkot se szólnak majd, igaz? Mert tudják, hogy ha megmukkannak, akkor az õ házuk is lángra lobban. És még az újságban sem írnak róluk.

– Azt akarod mondani, hogy Hasselgard kocsiját a rendõrség gyújtotta fel?

– Nem fejeztem ki magam elég világosan?

– De Tom... miért?

Úgy érezte, hogy meg kell mondania. A szavak öntudatlanul hagyták él a száját:

– Én írtam azt a levelet Bishop kapitánynak. Bishop kapitány beszélt róla a sajtókonferencián. Névtelen levél volt, mert nem akartam, hogy megtudják: gyerek írta. Pontosan megírtam benne, hogyan és miért ölte meg Hasselgard a saját húgát. Aztán másnap elszabadult a pokol. Megölték Hasselgardot, megölték Edwardest, megöltek egy rendõrt, Mendenhallt, megsebesítették a társát, Klinket, felgyújtották ezt a...

Aztán széttárta a karját, mert megbánta, hogy belekeverte ebbe a dologba ezt az ártatlan, gyönyörû, kék blúzt és fehér sortot viselõ kislányt, akinek most a legnagyobb gondja az volt, hogy megtalálja az elveszett kiskutyáját.

– Ezért. Mert ez a hely Mill Walk. El kell hinnünk mindent, amit csak mondanak nekünk, közben pedig kellemes táncórákat veszünk, felkeressük Boney Miltont, ha megbetegszünk, és lelkesednünk kell a Redwing-házakat bemutató képeskönyvekért.

– Lehet, hogy nem értek mindent abból, amit mondasz. Megbántad, hogy megírtad azt a levelet?

– Nem tudom. Nem hiszem. Csak azt sajnálom, hogy két ember meghalt, és azt, hogy Hasselgardot nem tartóztatták le.

– Lehet, hogy másnak kellett volna írnod – mondta Sarah.

– Hát ez könnyen lehet – felelte Tom, és maga is meglepõdött, hogy ez neki nem jutott eszébe. – Van ott egy detektív, Natcheznek hívják. Eddig azt hittem, hogy õ is a rossz fiúk közé tartozik, de egy barátom felvilágosított, hogy közeli barátja volt Mendelhallnak. És ma délelõtt, azt hiszem, láttam a kórházban, hogy õ és a barátai...

– Akkor meg miért nem beszélsz vele?

– Mert még keveset tudok. Olyan adatokra lenne szükségem, amiket õ még nem ismer.

– Ki az a barátod? Aki Natchezrõl meg Mendenhallról mesélt neked?

– Egy csodálatos ember – felelte Tom. – Egy nagy ember. Nem mondhatom meg a nevét, mert kinevetnél. De egyszer majd bemutatom neked. Szeretném, ha megismernéd. De igazán, alaposan.

– Igazán? Remélem, nem Dennis Handleyrõl beszélsz?

– Ugyan már, dehogyis! Azt hiszem, Dennis lemondott rólam!

– Mert nem tudott az ágyába csalni, azért!

– Micsoda?!

– Hát annak mindenesetre örülök, hogy nem Dennis. Szóval, akkor megyünk a szegénynegyedbe, vagy sem?

– Szívesen jössz?

– Persze. Azért ne gondold, hogy én pont olyan jól nevelt kislány vagyok, amilyennek látszom. Szeretem a kalandot – Sarah most közelebb lépett hozzá, és úgy nézett fel rá, ahogyan Miss Ellinghausennél.

– Nagyon' kíváncsi vagyok arra, hogy hová akarsz menni. És arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi ketten hová jutunk el.

Tom érezte, hogy most nem szabad megcsókolnia a lányt, de úgy érezte, Sarah jobban ismeri öt, mint bárki más az életében, pedig sohasem faggatta, sohasem hitetlenkedett, mégis pontosan ismerte és értette öt. A lány, akirõl azt hitte, hogy csak az elveszett kiskutyája érdekli, egyszerre okosnak és érzékenynek bizonyult.

– Én is kíváncsi vagyok erre – felelte Tom. – Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom neked ezt a sok marhaságot.

– Valakinek el kellett mondanod, gondolom. Hiszen ezért hívtál el engem, nem igaz?

Úgy látszik, a lány a gondolatait is kitalálja.

– Remélhetem, hogy bemutatsz ennek a bizonyos Hattie Bascombe—nak?

Egymásra mosolyogtak, és visszamentek a kocsihoz.

– Úgy örülök, hogy te is jössz Eagle Lake—re – mondta Sarah, amikor elhelyezkedtek. – Az az érzésem, mintha ott nagyobb biztonságban lennél.

Tom felidézte magában Fulton Bishop arcát, és bólintott.

– Most is biztonságban vagyok, Sarah. Semmi se történhet velem, hidd el.

– Ha pedig olyan nagy detektív vagy, amilyennek mondod magad, akkor keresd meg nekem Bingót! – Sarah bekapcsolta a motort, és gázt adott.

Tom eleinte tartott attól, hogy megint elfogja a rosszullét a Goethe-park közelében, most azonban már az foglalkoztatta, hogy mit is mondjon majd Hattie Bascombe—nak, ha találkoznak. Még nem mondta meg a lánynak, hogy csak halvány sejtelmei vannak az idõs nõvér lakhelyérõl, és ez a tudatlanság rossz érzésekkel töltötte el.

Az utcák számozása már húsz és harminc között tartott, és ahogy a Calle Burleigh—re fordultak, örömmel tapasztalta, hogy nyoma sincs a rosszullétnek. Egyikük se beszélt sokat. A házak és az üzletek sora mögött egy hatalmas templom világos homlokzata tûnt fel, aztán fák és egy park, ahol Tom balra irányította Sarah—t, a lány pedig biciklisták áradatában behajtott a Harmincötödik utcába.

Jobbra tõlük gyerekek vonszolták a szüleiket a léggömbárusok felé. Kimerült tigrisek és párducok hevertek ketrecük padlóján. Tom behunyta a szemét.

Két sarokra a Goethe—parktól délre, ahol vászonnadrágot és trikót viselõ férfiak kriketteztek kisszámú, gyerekekbõl és kóbor kutyákból álló nézõközönség elõtt, szerény, de tiszta lakóházak követték egymást. A tornácot és az ablakokat színes virágok díszítették. A pálmafák törzséhez kerékpárokat támasztottak. Egy dombtetõre értek, ahol citrusfák nyúltak az ég felé, és aminek a hátsó oldalán már egy egészen más látvány fogadta õket.

Egy bontásra váró, vörös téglából épült, komor gyár törött üvegablakai meredeztek az útra. Szemben vele kocsmák sora, egymásnak támaszkodó, düledezõ romos épületek, amelyek között keskeny gyaloghidak vezettek. A házak ablakaiban kézzel írt táblák és hirdetmények virítottak. SZOBA KIADÓ. Vagy MINDENFÉLE RUHÁT VESZEK JÓ ÁRON. RUHÁK MÁSODKÉZBÕL. EMBERIHAJ-VÉTEL ÉS -ELADÁS. A fából készült épületek ragyogtak a napfényben. Az épületek között vezetõ szûk átjárókon Tom bepillantott a sötét udvarokba, ahol férfiak jöttek-mentek üvegekkel a kezükben. Az ablakokból üres tekintetû lakók bámultak feléjük a táblák fölött. CSONTOK. MINDENT VESZEK ÉS ELADOK.

– Úgy érzem magam, mintha turista lennék – mondta Tom.

– Én is. Mert a szigetnek ezt a részét nem is lenne szabad ismernünk. Nem is tudhatunk az Üdvözültek Kertjérõl.

Sarah kikerült egy gödröt a keskeny utca közepén.

– Szóval így hívják?

– Még sohasem hallottál róla? Azért építették, hogy az embereket áttelepítsék a mocsaras, ingoványos talajra épült szegénynegyedbõl, ahol mindennaposak voltak a járványok. Csakhogy ezeket az épületeket olyan sebtiben húzták fel, hogy majdnem rosszabb lett az egész település, mint a szegénynegyed.

– Honnan tudod mindezt?

– Ez volt Maxwell Redwing elsõ nagyobb beruházása. Úgy 1920 körül. Nem mondhatni valami sikeres vállalkozásnak. Kivéve a nyereséget, persze. Az itt lakók Maxwell Mennyországának hívják.

Tom hátrafordult az ülésen, hogy még egyszer szemügyre vegye a települést, a várfalhoz hasonló sáncok mögött vezetõ sötét árkádokban és sikátorokban közlekedõ alakok homályos körvonalait.

A kunyhók és viskók sora a domb lábáig ért. Kis faházak következtek ezután, aprócska telkeken, pirinyó tornáccal, mindenhol, mintha csak egyenruhába öltöztették volna, egy ablak volt a bejárati ajtó mellett. A szegénynegyed azonban még tovább terjedt, egészen egy elhagyatott cukornádültetvényig, aminek a végében hatalmas szemétdomb bûzölgött, mögötte pedig a kék tenger csillogott– – Szóval ez a régi szegénynegyed – mondta Sarah. – És innen merre megyünk? Remélem, tudod a címét?

– Fordulj jobbra! – tanácsolta Tom, mert megpillantott valamit a sikátorok között.

– Igenis – felelte Sarah, és engedelmesen ráfordult a szûk útra, amely a szegénynegyed északi határán Vezetett. Egy düledezõ építmény állt elõttük, kétszer-háromszor nagyobb és valamivel gondozottabb a többinél. Ormótlan, kézzel festett tábla éktelenkedett a tetején.

– Kerüld meg a boltot! – mondta Tom. – Gyorsan! Most lépett ki az ajtaján!

Sarah a fiúra pillantott, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, Tom azonban határozottan mutatott az üzlet hátsó kijáratára. Gázt adott, a Mercedes orra valósággal megemelkedett, és néhány másodperc múlva a kijelölt helyen megálltak.

– Elég gyors voltam? – kérdezte Sarah.

Egy copfos, tátott szájú kislány arca jelent meg az emeleti ablakban.

– Igen.

– Akkor elárulnád végre, hogy mi járatban vagyunk?

– Hallgass!

Rövidesen paták dobogását hallották.

– Figyeld csak az utat! – mondta Tom, és a fejével arrafelé biccentett, ahonnan érkeztek. Hallották, ahogy a lovak közelebb érkeznek, aztán lassan távolodnak, és nem sokkal késõbb az épület mögött, az úton meglátták a kis homokfutót, amit egy fekete kabátos, széles karimájú kalapot viselõ férfi vezetett.

– De hiszen ez Milton doktor! – kiáltott fel Sarah. – Mit keres...

Mire a lány kimondta volna, amit gondol, az ölében termett valami, és nyalogatni kezdte az arcát. Bingo volt.

A lány boldogan ölelte magához a kiskutyát, és csodálkozva nézett Tomra.

– Gondolom – mondta a fiú –, hogy Milton doktor megtalálta valahol a kórház környékén, felismerte, és úgy döntött, hogy elõbb még elintézi a dolgát, és csak aztán viszi vissza.

– De hát mi dolga lehet Milton doktornak a szegénynegyedben? – Sarah kissé távolabb tartotta az arcától Bingo nyelvét.

– Rájött, hogy túl sokat mondott el nekem – felelte Tom. – De most legalább megtudtam, hogy hol lakik Hattie Bascombe.

– Azért jött volna ide, hogy megfenyegesse?

– Ha még jól emlékszem Hattie Bascombe—ra, akkor ez hiábavaló erõfeszítés volt.

Sarah egy nagy adag friss lócitrom mellett parkolta le a kocsiját. Tom kiszállt.

– És ha beteghez jött? – kérdezte Sarah. – Azért ez is egy lehetõség.

– Van kedved velem jönni, hogy megtudjuk az igazságot?

Sarah hosszasan nézte Tomot, majd megveregette Bingo fejét.

– Maradj itt! – mondta, és kiszállt a kocsiból.

Körbepillantott. Szánalmas látvány tárult a szeme elé. Rogyadozó viskók, düledezõ kerítések, szeméthalmok. Galambok és sirályok köröztek a fejük felett. Emberi ürülék rothadó szaga vette körül õket.

– Lehet, hogy mégis el kellett volna hoznom a stukkeromat – jegyezte meg Sarah. – A végén patkányok falják majd fel szegény Bingót. – Aztán mégis megkerülte a kocsit, csatlakozott Tomhoz. Együtt mentek fel a verandára. Tom kétszer bekopogott.

– Tûnj el innen! – Szólalt meg egy hang a viskóból. – Szar! Elegem van belõled!

Sarah ijedten hátralépett, és az autó felé pillantott.

– Hattie...

– Már mindent hallottam! Elég volt! – Hallották, amint lassan közeledik az ajtóhoz. Aztán csendesebben folytatta: – Harminc éve nézem a képedet, Boney, nem akarlak többször látni!

– Hattie, én nem Boney vagyok! – mondta Tom.

– Akkor talán a Mikulás?

– Nyisd ki, és meglátod!

Az asszony résnyire kinyitotta az ajtót, és kikukucskált. Gyanakvó arccal és riadt szemekkel méregette elõször Tomot, aztán Sarah—t. Kicsit szélesebbre tárta az ajtót. Fehér haját hátrasimította a homlokából, kesernyés, szomorú arckifejezésébe némi kíváncsiság keveredett.

– Te aztán jól megnõttél! Mi van, eltévedtetek? Honnan tudjátok a nevemet? – Aztán, amikor alaposabban megnézte Tomot, a vonásai ellágyultak. – Uramisten!

– Reméltem, hogy megismersz! – mondta Tom.

– Hát ha nem lennél ilyen óriás, azonnal megismertelek volna.

Tom megfordult, bemutatta Sarah—t, aki a kis udvarban bóklászott céltalanul, kezeit zsebre dugva.

– Sarah Spence? – kérdezte Hattie. – Hallottam már rólad Nancy Vetivertõl. Egyszer meglátogattad ezt a fiút a kórházban, ugye?

Tom elnevette magát, Sarah pedig alaposan meglepõdött.

– Igen, ez igaz, de hogy lehet, hogy ilyen pontosan emlékszel rá?

– Ugyanis mindenkire emlékszem, aki meglátogatta Tom Pasmore—t, a legmagányosabb fiú volt, akit életemben láttam, amióta csak a Shady Mountban dolgoztam. – Hattie elmosolyodott, szélesre nyitotta elõttük az ajtót, Tom és Sarah pedig besétáltak a kis lakásba.

– Milyen csinos – mondta Sarah, és Tom is egyetértett vele. Egyszerû, de finom mintás szõnyegek borították a padlót, a falak teljes felületén pedig képek lógtak – portrék, tájképek, gyerekek, állatok, házak, férfiak és nõk fényképei, amelyeket az asszony színes képes újságokból vágott ki. De voltak bekeretezett képeslapok, újságcikkek, levelek, kézzel írt versek és könyvbõl kivágott oldalak is. A kemény diófa ágyat párnák és takarók borították. Az asztal olyan elõkelõ volt, mintha személyesen George Washingtontól kapta volna ajándékba. A tûzhelyen vörös kannában forrt a víz, mellette a sarokban egy Kennedy-, Paul Robeson-, Malcolm X-és Duke Ellington-képekkel és egy Rembrandt-önarcképpel díszített hûtõszekrény állt.

– Igyekszem – mondta Hattie –, tudjátok, a szomszédságban van Mill Walk legnagyobb bútorüzlete, idõnként kimegyek körülnézni, és válogatok abból, amit a gazdag emberek kidobálnak.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy mindezt a szemétdombon találtad?

– Dehogynem. Kicsit feljavítom, amit találok, és kész. Mindenki tudja⁰ rólam, hogy szeretem a képeket, ezért aztán hoznak nekem kereteket. – A kanna sípolni kezdett a tûzhelyen. – Éppen Boneynak készítettem teát, de sietett. Kicsit rá akart ijeszteni az öreg Hattie-re, ezért jött. Remélem, ti még maradtok.

– Szívesen innánk egy teát, Hattie – mondta Tom.

Az asszony leforrázta a teát egy cserépbõl készült teáskannában, és letakarta. A kis sárga konyhaszekrénybõl három különbözõ mintájú csészét és egy ezüst cukortartót hozott az asztalra, a hûtõszekrénybõl pedig tejet vett elõ, aztán leült Sarah mellé, és a tárgyak régi tulajdonosairól kezdett mesélni.

A nagy madárkalitka például Arthur Thielmané volt, pontosabban Arthur Thielman elsõ feleségéé, akárcsak a polcon álló rézlámpák; néhány ruha és cipõ ugyancsak az övé volt, mert az asszony halála után a férje mindent kidobott. Az asztalka és a bõrkanapé a híres-nevezetes Lamont von Heilitztõl származik, aki megszabadult néhány bútordarabtól, amikor átalakította a házát – hogy miért, azt Hattie nem tudta. Az arckép, egy bizonyos Mr. Rembrandt...

– Mr. von Heilitz híres-nevezetes? – kérdezte Sarah, mert a név ismerõsen csengett. – De hát õ a leghaszontalanabb ember, aki valaha élt! Sohasem hagyja el a házát, sohasem jár sehová, hogy lehet híres?

– Te még túl fiatal vagy ehhez – legyintett Hattie. –Na, kész is á tea. – Töltött mindnyájuknak. – Egyébként nem igaz, hogy sohasem hagyja el a házát, hiszen engem is meglátogat néha.

– Téged? – Most Tomon volt a meglepõdés sora.

– A régi betegeim olykor felkeresnek – mosolygott Hattie –, igen, elhozta nekem a szülei holmiját, ahelyett hogy a szemétbe dobná. Engem az öregúr Mr. Rembrandtra emlékeztet. – Kortyolt egyet a teából. – Téged is meglátogatott, nem? Amikor beteg voltál.

– De mitõl híres? – érdeklõdött tovább Sarah.

– Mindenki ismerte. Õ volt az Árnyék. A leghíresebb detektív, talán az egész világon. Az ilyen alakokról csak a könyvekben lehet olvasni. Túl sokat tudott, ezért az emberek nemigen szerették. Féltek tõle. Ma is kellemetlen helyzetbe hozhatna egyeseket. Sokan örülnének, ha eltávozna a másvilágra.

– Hattie, Milton doktor azért járt nálad, hogy figyelmeztessen? Hogy ne állj szóba velem? – kérdezte Tom.

– Komolyan be akarod perelni a kórházat?

– Ezt mondta?

– Amiért másodszor is meg kellett operálni a lábadat, emlékszel, az elsõ mûtétet elrontották. Nem, Tom nem lehet olyan õrült, mondtam én. Ha perelni akarna, már régen megtette volna. Persze perelhetsz, ha akarsz, Tom, nyerni ugyan nem fogsz, de legalább egy kicsit megpiszkálod.

– Milton doktort? – kérdezte Sarah.

– Hattie egyszer azt tanácsolta nekem, hogy fogjam a villát, és döfjem bele abba a hófehér puha, lagymatag kezébe.

– Azt kellett volna! Ha kéritek Nancy címét, nekem megvan. Hetente egyszer találkozunk, átugrik hozzám egy kis dumára. Lehet, hogy Boney ki akar engem tenni innen, de nem lesz könnyû dolga!

– Kitenni? Téged? Hát nem a tiéd ez a lakás?

– Kidob úgy, hogy csak úgy csúszók a fekete seggemen, ezt mondta. Havonta fizetek bért a Redwing Holdingnak, kivéve júniust, júliust és augusztust. Jerry Haseknek hívják a díjbeszedõt, és mondhatom nektek, az ilyen alakokat az isten is lakbérbeszedõnek teremtette. Másra úgyse lenne jó. Szeptemberben fizetem a nyári négy hónapot, együtt. Nyáron a Redwing családdal õ is Eagle Lake-re utazik, egy csomó hozzá hasonló Redwing—bérenc léhûtõvel együtt.

– Ismerem – mondta Sarah. – Legalábbis tudom, ki az. Forradásos arca van, és mintha mindig be lenne gyulladva valamitõl.

– Õ az. Az én lakbérbeszedõm.

– Ismered õt? – kérdezte Tom.

– Persze. Õ vezeti Ralph kocsiját, és afféle testõrnek számít.

– Na – mondta Hattie. – Akkor pereled Boneyt?

– Eszem ágában sincs – mondta Tom. – Csak ma reggel találkoztam vele a kórházban, megkérdeztem, mi van Nancyvel, õ azt felelte, fel van függesztve, de nem mondta el, hogy miért. És szerintem azt sem akarja, hogy te elmondd.

Hattie a teáscsészéjébe bámult, a vonásai megmerevedtek. Mély szomorúság kerítette a hatalmába, és Tom úgy látta, hogy ez az érzés régóta bujkál benne.

– Kihûlt – mondta az asszony. Felállt, a mosogatóhoz lépett, és elmosta a csészéjét. – Az az ember meghalt. A rendõr, akit lelõttek. Eszembe jutottak a régi napok, Barbara Deane—nel.

– Mendenhall – mondta Tom. – Igen, ma reggel halt meg. Láttam, amint elvitték a holttestét a kórházból.

Hattie hátával a mosogatónak támaszkodott.

– Szerinted Nancy Vetiver rossz nõvér volt?

– Szerintem ti ketten voltatok a legjobbak – felelte Tom.

– Az a lány egy nõvér volt, én mondom neked – mondta Hattie. Megérdemelte volna, hogy orvos legyen, csak éppen senki se segített rajta. Nem volt pénze, hogy tanuljon, ezért ment a St. Mary Nieves—i nõvériskolába, és amikor látták, hogy milyen kiváló, azonnal felvették a Shady Mountba. – Végtelen szomorúsággal nézett Tomra. – Szerették volna, ha rosszabbul dolgozik, persze, de õ erre nem volt hajlandó. Ez a sziget, én mondom neked, micsoda egy hely! Nancy itt járt néhányszor, és panaszkodott, igen, mintha romlott volna a helyzet. Felfüggesztették, ami azt jelenti, hogy a lakásából is kitehetik, mert az meg a kórházé. A doktor mondta meg neki. Hattie megint hátat fordított nekik.

– Pedig ez a Boney, ez is fél valamitõl. Nancyt felfüggeszti, de még csak ki se talál valami okos hazugságot, hogy miért teszi. Megõrülök tõle. Az az ember megõrjít. Mert... egy hosszú ideig hittem neki.

Felnézett Tomra.

– Ebbe bele kell õrülni. Kétféle törvény, kétféle gyógyítás! Boney egyszer csak itt terem, persze kedvesen és nyájasan, ahogy szokta, közli velem, hogy ha beszélek veled, azt õ megtorolja – így mondta.

Valósággal lángolt, ahogy keresztülment a szobán.

– Nem ismer téged, Tom. Nem tudja, hogy ki vagy. Azt hiszi, de nem tudja. Azt hiszi, hogy olyan vagy, mint a többiek, kivéve azt az egyet. Tudod, ugye, hogy kire gondolok?

– Az Árnyékra – Sarah—ra pillantott, aki a csésze pereme fölött hûvösen visszanézett rá. – Az elõbb említetted Barbara Deane nevét, õ is nõvér volt?

– Egy ideig. Barbara Deane szülésznõ volt. Többek között a tiéd is – megsimogatta Tomot. – Akarsz találkozni Nancy Vetiverrel? Szívesen elviszlek hozzá.

– Én is szeretnék jönni – mondta Sarah.

– Csakhogy ti nem találjátok meg õt – és élesen Sarah—ra nézett.

–Ne aggódj! Megtaláljuk. Mégis, mit képzel ez a Milton doktor, hogy így önkényeskedik? Talán bizony övé a kórház?

Hattie bólintott.

– Csakhogy így nem mehetsz. Ebben a ruhában!

– Hová?

– A Mennyországba!

– Hát csak lesz valami, amit magamra kaphatok! Bármi legyen is az, szívesen felveszem!

– Talán akad – mondta Hattie. Az ágy alól elõhúzott egy bõröndöt, kinyitotta, félretolt néhány élénk színû ruhát, és elõhúzott egy sötét, alaktalan rongyot. – Ezt utoljára Mrs. Arthur Thielman viselte.

– Mi ez? – kérdezte Tom. – Ejtõernyõ?

– Köpeny – felelte Sarah, és felpattant, hogy magára vegye. – Méghozzá tökéletes.

Ahogy Sarah magára terítette a fekete köpenyt, megvillant a vörös bélés, és azonnal a lány alakjára simult. Azonnal tíz évvel idõsebbnek látszott.

Tom egy pillanatig Jeanine Thielmant látta maga elõtt.

– Gyönyörû – mondta a lány, és most Sarah 'Spence volt újra. Az ablakhoz lépett, hogy ellenõrizze, várja-e még a kutyája a kocsiban. Miután errõl meggyõzõdött, perdült egyet, látni engedte fehér teniszcipõjét.

– Tényleg Jammie nagymamája viselte? Csodálatos! Vajon milyen lehetett benne?

Hattie egy lapos pillantást vetett Tom felé, aztán eligazította a csuklyát, úgy, hogy az elfedje Sarah szõke haját.

– Hajtsd fel a gallérodat, fogd össze az elejét, aztán indulhatunk! Senki se háborgat, ha veletek vagyok.

Kiléptek a forró napsütésbe, az émelyítõ bûzbe. Fölöttük még mindig ott köröztek a sirályok.

Bingo vakkantott egyet, csak aztán ismerte meg Sarah—t.

– Beférünk hárman ebbe a kocsiba? – kérdezte Hattie.

– Ha Tom ölébe ülsz – válaszolta Sarah.

– Örömmel – mondta Hattie. – A kocsit majd letesszük egy utcányira Maxwell Mennyországától. Egy barátom majd vigyáz rá... és a kutyára.

Tom után Hattie is bemászott, és a fiú számára nem jelentett nagyobb súlyt, mint Bingo. Mintha csak gyerek lenne, kilátott a feje fölött.

– Hát akkor csapjunk a lovak közé! –mondta Sarah, és megfordult a keskeny úton.

– Isten segítségével! – mondta Hattie. Rövidesen a düledezõ épületek között száguldottak.

Hattie arra kérte Sarah—t, hogy forduljon be jobbra, egy majdnem láthatatlan macskaköves utcácskába. Zárt térre jutottak, ahová alig sütött be a nap. Rácsos ablakok és zárt ajtók néztek rájuk, és a levegõben borszag terjengett. Egy ajtó nyikorogva kinyílt. Magas, szakállas, bõrsapkát viselõ férfi nézett ki. Az elegáns autót látva egy pillanatra megdermedt, aztán felismerte Hattie-t, és elvállalta, hogy vigyázz a kocsira és a kutyára. Hattie bemutatta az úriembert, bizonyos Percyt, aki aztán a hóna alá kapta Bingót, és elindult befelé üres szobákon át, majd kisebb, hordókkal és zsákokkal zsúfolt helyiségeken keresztül. Bingo érdeklõdve szaglászott körbe.

– Ki ez a Percy? – kérdezte suttogva Tom.

– Csontkereskedõ. És emberi hajat is vesz meg elad.

Egy piszkos termen át kiértek egy lejtõs utcára az épület másik oldalára. Egyetlen utcányira voltak Maxwell Mennyországától.

– Csak kövessetek csendben, ne szóljatok senkihez, és ne álljatok meg! – adta ki az utasítást Hattie.

Egy szûk kis utcát kereszteztek. Sarah a köpeny alatt megszorította Tom kezét. Az egymáshoz tapadó épületek egyre nagyobbak és fenyegetõbbek lettek.

– Nem félsz? – kérdezte súgva Tom.

– Csak nem képzeled, hogy most egyedül hagylak? –felelte ugyancsak fojtott hangon Sarah.

Hattie tétovázás nélkül befordult egy fedett átjáróba, és eltûnt. Tom és Sarah követték. Majdnem sötét volt. Hattie—nek éppen csak a körvonalait látták. A levegõ hûvösebb lett, bor és rothadás szaga áradt a falakból. Meggyorsították lépteiket, és néhány másodperc múlva az átjáró végére értek.

– Ez itt az Elsõ Udvar – mondta Hattie. – Összesen három van. Nancy a másodikban lakik. Én is csak odáig ismerem az utat, ha tovább kellene mennem, minden bizonnyal eltévednék.

Tom elsõ benyomása az volt, hogy egy börtönben járnak. Olyan látvány tárult elé, mintha egy rémséges képregényt olvasna – a kanyargós kis utcákat a fejük felett fából ácsolt függõfolyosók kötötték össze, amelyek mintha a levegõben lógtak volna.

Néhány rongyos alak közeledett feléjük egy kivilágított abtek mellett nyíló kapualj alól a téren át. Egyikük olyan széles mozdulattal intett Hattie felé, hogy még a köpenye is fellebbent. Aztán visszafordultak, beburkolóztak a köpenyükbe, és leültek a járdára.

– Ne is törõdjetek velük! – mondta Hattie. – Ismernek engem. Gyere Tom, inkább ezt olvasd el!

Tom közelebb lépett, és lenézett a lába alá. A földön egy réztábla állt, amelynek betûi már majdnem olvashatatlanok voltak.

 

AZ ÜDVÖSSÉG KERTJE

TERVEZTE MAXWELL REDWING,

AZ EMBERBARÁT

ÉPÍTETTE GLENDENING UPSHAW

ÉS A MILL WALK ÉPÍTKEZÉSI VÁLLALKOZÁS

A SZIGET LAKÓI ÉRDEKÉBEN

1922

„LEGYEN MINDEN EMBERNEK OTTHONA”

 

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Hattie. – Emberbarátnak nevezi magát. Legyen minden embernek otthona. Nem kedves?

1922. Két évvel a felesége halála elõtt tehát, és három évvel Jeanine Thielman meggyilkolása után. Ez volt az építkezési vállalat elsõ nagy üzlete. Persze Maxwell Redwing pénzébõl.

Maxwell Mennyországa úgy festett, mint valami kisváros. Tekergõ, kanyargó kis utcácskák, italboltok, üzletek, fából ácsolt függõhidak. Neonfények villództak. FREDO BÁRJA. BOBCAT ITALMÉRÉS. Szennyes ruhák lógtak a kifeszített köteleken az ablakok között.

– Vigyázz! – kiáltott egy hang fentrõl, és máris kiborított egy fekete fémlavórt, aminek tartalma széles sugárban áramlott az utcára, és gõzölögve szívódott be a földbe. Egy mezítlábas, rongyokba oldozott férfi egy szamarat vonszolt a sikátorokon át.

Hattie ebben az irányban haladt tovább. A téglafalon festett fehér betûk hirdették, hogy ez az EDGEWATER UTCA. Fölötte úgy tornyosultak a függõhidak, mint hatalmas tehervagonok.

– Az öreg Maxwell és a nagyapád úgy gondolták, hogy Mill Walk-i utcaneveket adnak ezeknek a sikátoroknak is, van itt Yorkminster Place, Ely Place, Stonehenge Circle, minden, amit csak akarsz.

– Nem szokták a postások összekeverni a címeket? –kérdezte Tom.

– Ide nem jár a postás – felelte Hattie. Ott állt közvetlenül elõtte. Nincs rendõrség, nincs tûzoltóság, nincsenek orvosok, nincsenek iskolák, csak italboltok vannak, amint azt magad is láthatod.

Egy szélesebb, macskaköves utcán haladtak tovább. Rongyos kisgyerekek játszadoztak a két járda között csordogáló kis patakban. Hattie átugrotta a vizet, és egy fából ácsolt lépcsõ felé vezette õket. Onnan a Waterloo Köz nevû kis átjáró vezetett az újabb lépcsõhöz.

– Mit csinálnak itt az emberek? – kérdezte Tom. –Hogyan élnek?

– Vesznek, meg eladnak dolgokat Percynek, de aki csak teheti, elmegy innen. Akárcsak Nancy. A fiatalok igyekeznek szabadulni. De olyan is van, aki szeret itt élni.

Az út itt kiszélesedett, és egy kis térre jutottak. A házak homlokzatát függõfolyosók szelték keresztbe. Egy férfi könyökölt az egyik folyosó vaskorlátjára, és közömbös tekintettel szívta a pipáját.

– Hát ez a mi világunk – mondta Hattie. – És ez itt a közepe. Senki se tud róla, csak mi. Nancy itthon van, Bili?

A férfi a pipájával a folyosó végén nyíló ajtó felé bökött. Újabb lépcsõt kellett megmászniuk, amíg felértek a második emeletre.

– Hogy van? – kérdezte Hattie a Bili nevû férfitól, amikor közelebb értek hozzá.

A férfi feléjük fordult, és végignézett rajtuk. Kemény, barázdált arca piszkos volt. Mintha ebben a különös világban mindennek egyforma sárszíne lenne.

– Csak megvan – felelte egy hosszú idõ múlva.

– És te?

A férfi hosszasan nézte Sarah szõke haját, és ezúttal sem kapkodta el a választ.

– Jól. Egy zongorát szállítottunk két nappal ezelõtt.

– Hát akkor meglátogatjuk – mondta Hattie, és Bill a maga részérõl be is fejezte a beszélgetést. Megint a korlátra könyökölt, és folytatta a bámészkodást.

– Õ Nancy bátyja – mondta Hattie.

Tom éppen az asszony felé fordította a fejét, amikor odalenn a téren egy szürke öltönyt és szürke, magas nyakú inget viselõ férfi tûnt fel, könnyû léptekkel haladt a macskaköves burkolaton. Bili azonnal hátralépett a korláttól, és kivette a pipát a szájából. A férfi most éppen alattunk haladt el. Bili intett Tomnak is, hogy húzódjon hátra, õ azonban még egy pillantást vetett a kopasz, sima arcú férfira, mielõtt engedelmeskedett volna. Abban a pillanatban felfogta, hogy Fulton Bishop kapitányt látja. Hattie bekopogott az ajtón, majd megismételte a kopogást. Fulton Bishop végigjártatta kutató tekintetét a folyosókon.

Aztán kinyílt az ajtó, Bishop kapitány pedig eltûnt Maxwell Mennyországának valamelyik kapuján. Léptei visszhangzottak a macskaköveken.

– Kivel jöttél, Hattie? – hallotta Tom Nancy hangját. Hattie-re mosolygott, aztán Sarah—ra, végül mindkettõjükre egyszerre.

– Egy régi betegünk látogatott meg – mondta Hattie. Nancy a tekintetét Sarah—ról Tomra fordította, és az emlékezetében kutatott.

– Gyerek be, és üljetek le! Azonnal jövök én is – tanácstalanul mosolygott rájuk, de szemmel láthatóan örült a váratlan vendégségnek, hátralépett, hogy beengedje õket az ajtón.

Hattie lépett be elõször, aztán Sarah, végül pedig Tom. A falak mellett kis székeken gyerekek ültek, néhányat közülük kötés borított. Mindnyájan Sarah-t bámulták, amikor a lány kibontotta hosszú szõke haját a csuklyából.

– Uramisten – mondta egyszer csak Nancy –, de hiszen ez Tom Pasmore!

Nagyot nevetett, vidáman, harsányan, a kacagása ott szárnyalt fölöttük a levegõben. Aztán átölelte. A feje Tom melléig ért.

– Hogy tudtál ilyen nagyra nõni? – Aztán Hattie—hez fordult: – De hát ez egy óriás!

– Én is ezt mondtam neki – felelte Hattie –, de ettõl egy cseppet se lett kisebb!

A gyerekek most már õt ostromolták a pillantásaikkal. Tom arca kivörösödött.

– És téged is ismerlek – fordult Nancy Sarah—hoz, miután még egyszer megölelte Tomot. – Egyszer meglátogattad õt a kórházban... te vagy Sarah!

– Hogy emlékezhetsz rám? – kérdezte Sarah elégedettséggel vegyes meglepetéssel. – Hiszen csak egyszer voltam benn!

– A kedves betegeinkre nagyon is jól emlékezünk –felelte erre Nancy. Csípõre tette a kezét, és végignézett rajtuk. – Na, üljetek csak le, amíg én elintézem ezeket a kis rosszaságokat, aztán majd lesz idõnk beszélgetni. Kíváncsi vagyok, hogy Hattie miért hozott benneteket ide, az isten háta mögé.

Sarah levette a köpenyét, és egy szék hátára fektette. A gyerekek csak ámuldoztak. Sarah és Tom egy padra ültek, Hattie pedig egy alacsony ágyon helyezkedett el.

Nancy sorra vette a gyerekeket, kicserélte a kötéseiket, meghallgatta a panaszaikat, cirógatta a fejüket, simogatta a kezüket, egy-egy szurtosabb kislányt vagy kisfiút a mosdóhoz vezetett, és alaposan megsikálta. Benézett a torkokba és a fülekbe, és amikor az egyik kis beteg sírni kezdett, az ölébe ültette, és megvigasztalta. Két, majdnem színtelenre mosott takaró lógott a falon. Egy kör alakú asztalon díszes lámpa állt. A földön, a mosogatónak egy kopott, aranyozott képkeret támaszkodott, amit Nancy nyilvánvalóan a szemétdombon talált.

– Ezt Nancynek hoztam – mondta Hattie, amikor látta, hogy Tom a keretre pillantott. Jól mutat üresen is, de most keresek bele egy másik képet Mr. Rembrandttól.

– De Hattie, mondtam már, nekem nem kell kép Mr. Rembrandttól – mondta Nancy. Éppen egy kisfiú ujját kötözte be. – Inkább rólad szeretnék egyet! Remélem, nemsokára hazamehetek.

– Én is – felelte Hattie. – Akkor majd én ápolom ezeket a kicsiket, ha a bátyádat nem zavarja.

Amikor az utolsó gyerek is elment, Nancy megmosta és megtörölte a kezét, leült egy székre, és Tomra nézett.

– Nagyon örülök, hogy látlak – mondta.

– Én is – felelte Tom. – Nancy, azt hallottam, hogy...

Az asszony azonban feltette a kezét.

– Mindenekelõtt, kinek adhatok egy sört?

Hattie megrázta a fejét, Tom és Sarah pedig úgy döntött, hogy elfeleznek egyet.

– Rendben van – felelte Nancy.

A mosogató mellett álló kis hûtõszekrényhez lépett, és kivett három üveget, majd két poharat emelt le a polcról. Aztán kinyitotta az üvegeket, és visszatért az asztalhoz. Adott egy-egy üveget és poharat Tomnak és Sarahnak, majd õ maga felemelte a magáét.

–Egészségetekre!

Tom felnevetett, õ is megemelte a saját üvegét, és közben töltött Sarah poharába, aki megköszönte az italt Nancynek.

– Na jó, én is iszom egy kortyot – mondta Hattie. Tom és Sarah is töltött neki az üres pohárba.

– Sokat gondoltam rád, az az igazság – mondta Nancy Tomnak.

– Tanúsíthatom – tette hozzá Hattie.

– És miket gondoltál? – kérdezte Sarah.

– Hát, Tom mindig is olyan különleges volt. Látott dolgokat. Látta például, hogy mit érzek Boney iránt. De nemcsak errõl van szó. – Tomra kacsintott, amíg megtalálta a megfelelõ szavakat. – Én mindig is biztos voltam abban, hogy híres ember leszel, festõ vagy ilyesmi. Mert úgy látsz dolgokat, ahogy senki más. Ha jól mentek a dolgok, akkor valósággal ragyogtál, máskor pedig mintha szétmarcangolt volna a bánat.

– Én is ezt mondtam neki – mondta Hattie. Tom majdnem elsírta magát.

– Mintha valami végzet lakozott volna benned – folytatta Nancy. – És azért mondom ezt, mert még mindig látom rajtad.

– Láthatod is – mondta Hattie. – Világos, mint a nap. Sarah is láthatja.

– Így is elég elbizakodott – felelte Sarah. – Különben is, nem az számít, hogy én mit látok. Az számít, hogy...

– Hogy õ mit lát – fejezte be a mondatot Hattie. – És valamit biztos látott, ha Boney vette a fáradságot, hogy személyesen eljöjjön, és egy nagy mesét adjon elõ róla meg a kórházról. És alig ment el, máris ott állt ez a hatalmas fiú az ajtóban, én pedig azt hittem, hogy valami ügyvéd, amíg alaposabban meg nem néztem.

– Mit csinált Boney? – kérdezte Nancy, mire Hattie—nek még egyszer el kellett mondania az egész történetet.

– Csak azt akartam megtudni, hogy miért függesztettek fel. Nem tetszett neki a dolog. Az egész épület tele volt rendõrökkel.

– Nem tetszett neki? – kérdezte Nancy. – Ez ma történt? A kórházban?

Tom bólintott.

– Istenem – mondta Nancy. – Istenem! Az isten verje meg! – Felugrott, a szoba túlsó végébe sietett, és idegességében becsapta a szekrény ajtaját.

– Igen – bólogatott Hattie. – Az a fiú meghalt.

– Az istenit! – mondta Nancy. Sarah megszorította Tom kezét.

– Van ennek valami köze a levélhez? Mert Tom azt mondta, hogy...

Tom megszorította Sarah csuklóját, mire a lány elhallgatott.

Nancy megfordult. Tom még sohasem látta ilyen feldúltnak.

– Miért függesztettek fel? – kérdezte Tom.

– Azt akartam, hogy legyen mellette valaki, amikor meghal. Valaki, akihez szólhat. Emlékszel, veled is szerettem beszélgetni.

– És utasítottak, hogy hagyd magára?

– Mike Mendenhall napról napra gyengébb és gyengébb lett. Nem akartam, hogy mindig egyedül legyen. Nem utasítottak, persze, mert erre senkit sem lehet utasítani, csak éppen Boney emlékeztetett bennünket arra, hogy mi a dolgunk, és hogy ennél többet senki sem tehet. Én pedig arra kértem, hogy ezt adja írásban, mire õ azt válaszolta, hogy nyilván megértem, de ezt nem teheti.

– Beszélgetett veled Mendenhall?

– Persze hogy beszélgetett velem.

– Elmondanád, hogy mit mondott?

Nancy zavarában csak a fejét ingatta.

– Kétféle törvény, kétféle gyógyítás? Errõl van szó, Hattie? – kérdezte Tom.

– Errõl – bólogatott az asszony.

– Majd mindjárt elmondom, miért érdekel annyira –mondta Tom, és elmesélte az elméletét a Hasselgard-gyilkosságról, a rendõrkapitánynak írt levél értelmezésérõl és a következményeirõl. Nancy Vetiver a tenyerébe támasztotta az arcát, úgy figyelt. – És ez a levél az oka, hogy téged kitettek a lakásodból.

– Hát te aztán jól elintézted a dolgokat – ismerte el Hattie, aztán Nancy felé fordult. – Nyugodtan elmondhatod neki, Nancy, ennél jobban már nem keveredhet bele.

– Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – kérdezte Nancy Sarahtól.

– Néhány nap múlva úgyis elutazom.

– Szóval azok után, amiket Tom elmesélt, már majdnem mindegy – nagyot kortyolt a sörbõl. – Mike Mendenhall nagyon keserû ember volt. Azért ment Weasel Hollow-ba, hogy letartóztasson egy Edwardes nevû embert gyilkosságért, és tudta azt is, hogy ez nem veszélytelen, jó néhány dolog történt az Armory Place—en, amivel nem értett egyet.

– Milyen dolgok? – kérdezte Tom.

– Hát például ott van ez a Natchez, aki egy becsületes rendõr. Van még néhány tisztességes rendõr, a többség azonban vakon engedelmeskedik a fõnököknek. Amíg fenntartják az utcán a rendet, és elcsípik a körözött bûnözõket, azt tehetnek, amit akarnak. Tom, ez egészen egyszerûen borzasztó, de itt, Maxwell Mennyországában ez senkinek sem újság. Mi tudjuk, hogy milyenek.

– És mi miért nem tudjuk? – kérdezte Tom.

– Mert onnan, az Eastern Shore Roadról az élet fényes oldalát látjátok. Az emberek elfordítják a fejüket, ha nem tetszik nekik valami.

„Igen – gondolta Tom –, ez az igazság.” Eszébe jutott Dennis Handley.

– Mindig is így volt – folytatta Nancy. – Ha valakit elcsíptek, elõször nagy feneket kerítettek neki, aztán pedig minden ment tovább úgy, ahogy azelõtt.

– Ez most más – mondta Tom, – Hasselgard esete más.

Azonnal cselekedniük kellett. Beszélt Mendenhall arról a napról, amikor megsebesült?

– Nem sokat. Biztonságban érezte magát, mert vele volt Roman. Roman Klink. A barátja, aki már tizenöt éve rendõr, és azt hitték, hogy gyorsan végeznek majd.

– Honnan tudták, hogy hol van Edwardes?

– Megkapták a címet. Edwardes a konyhából ugrott elõ, és tüzet nyitott. Eltalálta Mike—ot. Aztán jött Klink, és elintézte azt a gazfickót, amikor egyszer csak elszabadult a pokol, mert berontottak a rendõrök, és Mike-ot, mielõtt szólni tudott volna, még négy találat érte. Akkor döbbent rá, hogy meg akarják ölni õket. Mindhármukat.

Nancy ivott egy kis sört. Látszott rajta, hogy nem is érzi az ízét.

– Elég sokat elmondott – jegyezte meg Tom.

– Hát részletekben, apránként. Néha azt hitte, hogy én vagyok Roman Klink. Kétszer meg azt gondolta, hogy Fulton Bishop. Kétszer is megoperálták. Bishop egyszer volt benn nála, de akkor már kómában volt.

– És mi történt Billel?

– Kivettük a golyókat, és elláttuk a sebét. Bill a múlt héten látta õt Mulroney bárjában. Úgy viselkedett, mint valami hõs.

– Az imént, éppen, mielõtt beléptünk, Bishop itt ment át az udvaron. Ha Bili nem figyelmeztet, észrevett volna. Mit keresett itt?

– Látogatóba jött.

– Látogatóba?

– Itt született a Harmadik Udvarban.

– És a nõvére, Carmen még mindig ott lakik – mondta Nancy. – A Harmadik Udvarban, az Eastern Shore Roadon. A függöny mögül kukucskál kifelé.

– Ravasz nõszemély – tette hozzá Hattie. – Látszólag kedves, de...

– Elvágná egy gyerek torkát, hogy elvegye a pénzét... Nancy nyújtózott egy nagyot.

– Örülök, hogy láttalak benneteket – mondta. – Ne haragudjatok, de mennem kell!

Mindnyájan felálltak, és az ajtó felé indultak. Nancy váratlanul megölelte Tomot.

– Remélem – mondta halkan –, remélem... nem is tudom, mit. Csak vigyázz magadra, Tom, ezt akarom mondani! Vigyázz magadra!

– Milyen csendes vagy ma – jegyezte meg gúnyosan Victor Pasmore. – Bocsáss meg, de nem hallottam a válaszodat!

Victor és Tom kettesben vacsoráztak. Tom édesanyja dél óta nem jött le a szobájából, Victor azonban neki is terített. Egy darab azonosíthatatlan húst és egy adag túlfõzött zöldséget szedett az asszony tányérjára.

– Persze, mindig csendes vagy – folytatta az apja. –Nincsen ebben semmi különös. Megszokhattam már. Az ember mond valamit, a kisfia pedig közben turkálja az ételt.

– Ne haragudj! – mondta Tom.

– Na végre, egy életjel! – Victor kesernyésen hátravetette a fejét. – A végén még Gloria is lejön, és megeszi a vacsoráját! Na és, merre jártál ma?

– Autóztam Sarah Spence-szel.

– Ilyenkor persze nagyfiúnak képzeled magad, mi?

Tom felnézett az apjára. Zsírfoltos volt a szája, az inge hónalján átütött a veríték. Sötét, fényes haja a homlokába hullott. Victor a tányérja fölé hajolt, és két keze közé fogta a whiskys poharat. Fekete szeme homályosan csillogott. Most jól érezte magát: „Igen – gondolta Tom –, nagyobb piás, mint feltételeztem.”

– És te mit csináltál ma?

– Ralph Redwing látogatott meg. Személyesen. Beszélni akart velem. – Látszott az arcán, hogy ezt rendkívül fontos eseménynek tartja, és úgy érezte, hogy behozhatatlan fölényre tett szert a fiával szemben. – Csak egy sarokra van az irodája tõlem. De nem gyalog jött ám! Nem, egy Redwingnek nincs ideje gyalogolni! A sofõr hozta át a Bentleyn! És ha Redwing autóba ül, hogy felkeressen valakit, az bizony nagy dolog!

– Szerinted mit akarhat Ralph Redwing Victor Pasmore—tól? Te nem ismersz engem. Azt hiszed, persze, de valójában nem ismersz. Senki se ismer! – Megint a tányérja fölé hajolt, furcsán megrándult a szája, apró, keserves és befejezetlen mosoly volt ez, Tom kutyákat látott így vigyorogni, amikor nem akarják elengedni á kincset, amit megszereztek. – Még mindig nem érted a dolgot, ugye? Fogalmad sincs, hogy mirõl beszélek, mi? Mit gondolsz, kiket szokott Ralph Redwing meglátogatni? „Akiket zsebre akar tenni” – gondolta Tom, de inkább mást mondott: – Hát, csak a kiválasztottakat.

– SENKIT! Tudod, mi a te bajod? Hogy halvány fogalmad sincs arról, mi zajlik a világban! Minél nagyobb leszel, annál inkább az az érzésem, hogy semmire se fogod vinni. Semmire. Olyan leszel, mint az anyád.

– Munkát ajánlott? – kérdezte Tom. Az apja nem érezte meg a kérdésben elrejtett sértést: õ a kimondatlan féligazságok embere volt.

– Hát azt hiszed, hogy ez csak így megy? – Az apjának ezek a pillanatok okozták az igazi boldogságot. – Nem, szó sincs róla. Egyáltalán nem errõl van itt szó. Azt mondta, felfigyelt az én kis üzletemre. Igen, felfigyelt. Nem mondta ki nyíltan. Az ilyen emberek, mint õ, csak utalnak a dolgokra. Lehet, hogy megtetszettem neki, a stílus, ahogy vittem az ügyeket, és szüksége van egy olyan szakemberre, mint én, ez az egyik lehetõség, de az is lehet, hogy megveszi az üzletet, úgy, ahogy van, ez a másik.

– Ezt mondta?

– Erre utalt – egy újabb nagy falatot vett a szájába, és ivott rá egy korty whiskyt. – De az egész dolog lényege az, hogy végre kikerülök Glendening Upshaw markából. Nekem ez a lényeg.

– A markában vagy?

– Uramisten! – az apja megrázta a fejét. – Hát nem érted? Az ember észre se veszi. Állást kínált, persze, házat vettünk, persze, alelnököt csinált belõlem, és semmit se csináltam tizenhét nyomorult éven át. Semmit.

– Remélem, ez most jobban sikerül.

– Ralph Redwingnek az egész sziget a zsebében van. Glen Upshaw már öreg, kifelé megy az életbõl. Rövidesen minden Ralph kezébe kerül.

– Mire gondolsz?

– Minden. Minden az õ kezében lesz. És most fejezd be a vacsorádat, és tûnj el a szemem elõl!

– Végeztem – mondta Tom.

– Még egy évet kapsz – mondta az apja. Az arcán ott ült a gyõzelem mámora. – Aztán végeztünk. Utána elmész Amerikába, és Glen Upshaw fizeti majd a költségeidet, kerül, amibe kerül. Neked is jobb lesz így. –Victor Pasmore hamiskásan mosolygott rá. – Mert egy senki vagy. Egy nagy senki!

– EZ NEM IGAZ! – kiáltotta Tom, végsõkig elkeseredve. – Nem igaz!

– Nekem egy senki vagy. Rosszul leszek, ha csak látlak!

Tom úgy érezte magát, mint akit kiütöttek. Legszívesebben felkapta volna a kést, hogy szíven szúrja az apját.

– Mit akarsz tõlem? Hogy olyan legyek, mint te? Hát én nem lennék olyan, egymillió dollárért se! Az apósod árnyékában éltél egész életedben, és most, hogy kaptál egy jobb ajánlatot, egyszeriben olyan kurva büszke vagy magadra!

Victor felpattant az asztaltól, hirtelen mozdulatával még a széket is feldöntötte. Az arca elvörösödött, meg kellett kapaszkodnia az asztalban. Tom egy pillanatig attól tartott, hogy az apja nekiront és felpofozza.

– Fogd be a pofád! – ordította Victor. – Hallod?! „Szóval akkor maradunk a kiabálásnál” – gondolta Tom. Úgy remegett, mint a nyárfalevél, a kezét ökölbe szorította.

– Ugyan, mit tudsz te rólam? – kérdezte Victor valamivel halkabban.

– Éppen eleget – felelte Tom.

– Mit? – kérdezte az apja, és a haragot kíváncsiság váltotta fel benne. – Na, mit?

– Nem érdekes – mondta Tom.

– Majd elintézlek téged, ne félj! – Victor megragadta a szalvétát, és megtörölte vele a száját.

A dolgozószobában megcsörrent a telefon.

– Bárki is keres – jegyezte meg Victor –, mondd meg neki, hogy majd visszahívom.

Tom bement a dolgozószobába, és felvette a kagylót.

– Beszélnünk kell az Eagle Lake-i utadról – mondta a nagyapja. – Mondd, mit kerestél ma délelõtt a kórházban?

– Szerettem volna tudni, hogy mi történt Nancy Vetiverrel.

– Hát nem megígértem, hogy elmondom neked?

– Csak éppen elfelejtetted.

– Visszamehet a kórházba egy-két nap múlva. Az történt, hogy beteget jelentett négy-öt napon át, Milton doktor pedig megtudta, hogy szó sincs betegségrõl, sokat ivott, éjszakázott, efféle. Ezért pedig a kórházban figyelmeztetés és felfüggesztés jár. Példát kell mutatni, különben lazul a fegyelem. Na...

Az emeletrõl vérfagyasztó sikoly hallatszott.

– Mi volt ez? – kérdezte a nagyapa.

– Semmi. A televízió – felelte Tom.

– Akkor jó. Szóval régen, az én idõmben meglehetõsen bonyolult volt eljutni Eagle Lake-be. Miamibõl vonatozni kellett Chicagóba, ott átszállni és megint vasúton Hurleyig. Az egész út négy napig tartott. Négy napig! Én azonban segíteni szeretnék neked, és mindent elintéztem, feltéve, ha holnapután tudnál indulni.

Tom bólintott, de nem mondott semmit.

– Ralph Redwing a Spence család rendelkezésére bocsátja a különrepülõgépét, és beleegyezett, hogy téged is elvisznek. Szóval legyél a reptéren pénteken reggel nyolcra.

– Rendben. És kösz.

– Érezd jól magad! Ússzál sokat, sétálj az erdõben! Étkezz a klubban! Maradj, amíg jólesik. – A nagyapja még sohasem volt vele ilyen barátságos. – Órákat töltöttem a teraszon, néztem az erdõt.

– Nem a tóra néz a teraszunk?

– A miénk az erdõre néz. Ha a tavat akarod látni, akkor lemész a stégre, és láthatod a tavat.

– És mások teraszát se lehet onnan látni?

– Kit érdekel a mások terasza? Mi azért mentünk oda, hogy távol legyünk az emberektõl. Szép hely, majd meglátod. Csak legyél pontos pénteken reggel. Nehogy lemaradj! – Ezzel a nagyapja letette a kagylót, anélkül hogy Tom elköszönhetett volna tõle.

Visszament az üres nappaliba. Halott, gondolta, itt minden halott. Gloria hálószobájából különös robajt hallott. Mintha tárgyak zuhantak volna a padlóra. Visszament a dolgozószobába, elhelyezkedett apja foteljában, és a televízió képernyõjére bámult. Eltelt egy kis idõ, amíg felfogta, hogy a készülék ki van kapcsolva. Megnyomta a távirányító gombját, és Joe Rudder, az ellenszenves sportriporter jelent meg egy félkör alakú asztalnál ülve, kockás zakóban. Aztán hirdetések következtek.

– Remélem, megmondtad, hogy visszahívom – szólalt meg az apja. Tom hátrafordult. Victor Pasmore az ajtóban állt.

– Engem kerestek. Nagyapa volt. Jól elbeszélgettünk. Ami azt illeti, soha még ennyit nem beszéltem vele. Ralp Redwing is szóba került. Az <õ gépén utazom Eagle Lake-be. Én persze nem mondtam meg neki, hogy találkoztál Ralph Redwinggel. Hogy is tehettem volna? Én egy senki vagyok.

– Errõl még beszélünk – jegyezte meg Victor Pasmore.

Kiment, behúzta maga mögött az ajtót.

A televízióban hírek következtek. Egy szõke férfi jelent meg a képernyõn.

– Mill Walk ma elveszítette egyik kiváló fiát. Roman Klink rendõr, egyike azoknak, akik részt vettek a Foxhall Edwardes elleni tûzharcban, ma, délután halálos lövést kapott a Mulroney-ivó elleni fegyveres támadásnál. Három betörõ támadt az ivó vendégeire, amikor Roman Klink, aki teljes felépüléséig másodállásban biztonsági õrként ott dolgozott, pisztolyt rántott, de támadói tüzet nyitottak rá.

A képernyõn egy fekete-fehér fénykép jelent meg. Roman Klink a rendõrakadémia egyenruhájában.

– Roman Klink negyvenkét éves volt, tizenöt évet töltött a rendõrség szolgálatában. Nõs volt, két gyermek apja.

A szõke férfi lepillantott a papírjaira.

– A fenti témához kapcsolódó hír, hogy a Shady Mount Kórházban ma belehalt sérüléseibe Michael Mendenhall, aki Roman Klink társa volt az Edwardes elleni harcban.

Tom felállt, és kikapcsolta a televíziót. Victor Pasmore éppen akkor lépett be a szobába.

– Most már megengeded, hogy megnézzem a sporthíreket? – kérdezte.

Tom nem válaszolt. Felment a lépcsõn, benyitott az édesanyja szobájába. Gloria az ágyon feküdt, mellette a takarón képeslapok hevertek. A rolót leengedték. A lámpára bontott vékony sál közepén kiégett lyuk éktelenkedett. A másik lámpa a földön hevert, összetörve.

– Hallottam, hogy sikítoztál – mondta. Odaült az ágy szélére.

– Magam se tudom, mi van velem – felelte halkan Gloria. – Egyszer csak megpattan bennem valami és... vége. Egyszerûen vége.

– Nem voltál mindig ilyen – mondta Tom.

– Kérlek, vedd le a lemezt! – Tom a kis asztal felé fordult és látta, hogy a tû ott serceg a fekete lemezen. A lemez a Kék rózsa volt, anya kedvenc száma. Naphosszat ezt hallgatta.

Tom levette a tût, lekapcsolta a lemezjátszót.

– Tévét néz? – kérdezte Gloria. Tom bólintott.

– Olyan büszke magára – mondta alig hallhatóan az édesanyja. – Olyan nagyon büszke. Közben meg csak ül odalenn, iszik, és nézi azt a hülye tévét.

Kissé oldalra mozdult, felemelte a takarót, és bedugta alá a lábát. Néhány újság a földre hullott. Felhúzta magára a takarót, és visszafeküdt. Most, gondolta Tom, most úgy fest, mint egy kislány. A letakart lámpa, a lemezjátszó, az újságok, az egyetlen ágy a szoba közepén. Csak éppen a színes poszterek hiányoztak a falról.

– Veszekedtetek? Tom bólintott.

– Egyedül akarsz maradni? – kérdezte aztán. –Maradj még... – behunyta a szemét. – Legalább szégyellte magát egy kicsit?

– Gondolom, igen.

Tom megkerülte az ágyat, és leült az öltözõasztal elõtt álló kis székre.

– Nagyapa most telefonált.

– Igen? – Gloria kinyitotta a szemét. Kivett az orvosságosüvegbõl néhány tablettát, félbetörte õket, és két felet lenyelt víz nélkül.

– Azt szeretné, ha holnapután indulnék Eagle Lake-be. A Redwing-különgépen mehetnék Spence-ékkel.

– A Spence-ék a Redwinggépen mennek? És te velük mész? – Most bevette a másik két felet is.

– Inkább itt maradjak? Nem muszáj elmennem.

– Jobban tennéd, ha kicsit kimozdulnál. Szebb ilyenkor északon.

– Te is sokat jártál oda nyaranta – mondta Tom.

– Sokat utaztunk, mindenfelé. Akkoriban másképpen éltünk.

– Emlékszel még a házra, a tónál?

– Nagy, nagy ház volt. Fából. Minden fából készült. Persze ott minden ház fából épült. Tudtam, hogy ki hol lakik. Még Lamont von Heilitzrõl is. Apa nem akarta, hogy beszéljek róla, emlékszel? Amikor ott voltunk nála ebéden, az Alapítók Klubjában.

Tom bólintott.

– Híres ember volt – folytatta az anyja. – Sokkal híresebb, mint apa. Csodálatos dolgokra volt képes. Én mindig is úgy gondoltam, hogy õ egy nagy ember, Lamont von Heilitz. És ismertem egy nõt is. Jeanine volt a neve. A barátnõm volt. De ez egy borzasztó történet. Egyik borzasztó történet a másik után.

– Te ismerted Jeanine Thielmant?

– Van egy csomó dolog, amirõl nem szabad beszélnem. És ez egyike azoknak.

– Miért nem szabad beszélned Jeanine Thielmanról?

– Most már nem is érdekes – mondta Gloria komolyan. – De tudnék mesélni.

– Hány éves voltál, amikor a nagymama meghalt?

– Négy. Egy ideig nem is értettem, hogy mi történt. Azt hittem, csak azért ment el, hogy megbüntessen.

– De miért tette volna?

– Mert rossz voltam. – Anya szégyenlõsen elpirult. –Mert titkaim voltak. – Néha Jeanine átjött hozzánk, a karjába vett, beszélgetett velem. Szerettem volna, ha õ lesz az új anyukám.

– Mindig szerettem volna tudni, hogy hogyan halt meg a nagymama, de soha nem mondta el senki.

– Nekem se – felelte Gloria. – Egy gyereknek nem lehet ilyesmit elmesélni.

– Mi az, hogy ilyesmit?

– Nagymama öngyilkos lett – mondta Gloria egyszerûen, érzelmek nélkül. – Én se tudhattam. Apa még azt se akarta elárulni, hogy meghalt. Ismered apát. Nem sokkal késõbb már úgy viselkedett, mintha anya sohase létezett volna. Mintha mindig kettesben éltünk volna. Én és az apucim. – Szorosabbra húzta magán a takarót, az újságokkal együtt. – De hát ez nagyon régen volt. Jeanine nagyon mérges volt. Aztán egy férfi megölte õt, és elrejtette a tóban. Lövéseket hallottam a hálószobában, PUKK! PUKK! PUKK!, akkor kimentem a házból a teraszra, és láttam, ahogy egy férfi fut az erdõ felé. Sírni kezdtem, mert nem találtam apát, gondolom, már aludt, mert amikor bementem hozzá, ott volt a szobájában. Amikor elmondtam neki, amit láttam, elvitt Barbara Deane—hez, hogy ott biztonságban legyek.

– Mármint Miamibe vitt.

– Nem. Elõször csak Barbara Deane—hez, a faluba. Egy ideig ott maradtam. Néhány napig. Õ visszament a tóhoz, hogy megkeresse Jeanine-t, visszajött, aztán mentünk csak Miamibe.

– Ezt nem értem...

– Nem szerettem Barbara Deane-t. Nem szeretett beszélgetni velem. Nem volt kedves. – Hallgatott egy ideig.

– Holnap jobban leszek.

Tom felállt, odament az ágyhoz. Gloria szempillái megrebbentek. Tom lehajolt, hogy megcsókolja. Amikor a szája a homlokához ért, az anyja megrázkódott.

– Ne – suttogta.

A dolgozószobában Victor Pasmore hátradõlt a foteljában, és elaludt a televízió elõtt. A cigaretta füstje vékony csíkban szállt fel a hamutartóból.

Tom lement a lépcsõn, kilépett a házból a hûvös éjszakába, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Lamont von Heilitz ablakaiból halvány fény pislákolt.

– Feldúltnak látszol – mondta von Heilitz, ahogy meglátta Tomot az ajtóban. – Gyere be gyorsan, hadd nézzelek meg jobban!

Tom úgy érezte, minden ereje elpárolgott. Az egyik írószekrényre hajolt. Az Árnyék cigarettára gyújtott, és Tomra kacsintott, miközben kifújta a füstöt.

– Romjaidban vagy, Tom. Gyere, fõzök egy kávét, aztán szeretném, ha mindent elmesélnél.

Tom felegyenesedett, megdörzsölte az arcát.

– Most már, hogy itt lehetek, sokkal jobban érzem magam. Ma annyi minden történt velem, hogy egész elszédültem tõle.

– Majd kiigazítjuk a dolgokat – mondta von Heilitz. – Az az érzésem, hogy egy kicsit túlterhelt vagy. – Átvezette Tomot a hatalmas szobán a konyhába, elõvett a szekrénybõl két csészét és csészealjat, és egy nagy fekete kannából – ami még minden bizonnyal a szüleié volt, és ott rotyogott a tûzhelyen – kávét töltött. Tomnak nagyon tetszett a konyha masszív faburkolata, a mennyezetrõl lelógó lámpák, a régimódi mosogató, a fából készült veretes polcok.

– Mi lenne, ha ezt az alkalmat megünnepelnénk valami mással is? – kérdezte az öregember. Egy üveg konyakot vett le az egyik polcról, és egy kicsit belelöttyintett mindkét csészébe.

– Miféle alkalmat? – kérdezte Tom.

– Hogy itt vagy. – Az egyik csészét Tomnak nyújtotta, és rámosolygott.

Tom megkóstolta az ízletes, forró keveréket, és érezte, hogy máris enyhül benne a feszültség.

– Nem is tudtam, hogy ismerted Hattie Bascombe—ot – mondta.

– Hattie Bascombe egyike a legkülönösebb embereknek ezen a szigeten. Ha tudsz a barátságunkról, ez azt jelenti, hogy ma felkerested. De ne maradjunk a konyhában. Gyere, menjünk a szobába, és beszéljük meg a történteket!

Tom a kényelmes bõrkereveten helyezkedett el, és feltette a lábát a könyvekkel megrakott asztalra.

– Egy pillanat – mondta von Heilitz, és feltett egy lemezt a csillogó lemezjátszójára. Tom felkészült arra, hogy Mahlert kell majd hallgatnia, de egy meleg, barátságos szaxofon hangzott fel, A dalt, aminek a hangulata most pontosan illett a kávéval kevert konyakhoz, azonnal felismerte.

– Ez a Blue rose. – Anyámnak is megvan ez a lemez.

– Glenroy Breakstone legjobb felvétele. Úgy gondoltam, ma ezt illik hallgatnunk.

Tom fájdalommal vegyes zavarral nézett rá.

– Ez a lelkiállapot – mondta magyarázatképpen von Heilitz –, amiben most vagy, igen, nagyon kellemetlen, de már majdnem azt jelenti, hogy ott vagy. Az események most már maguktól haladnak elõre, és minden miattad van. – Leült Tommal szemben, és ivott egy kortyot a csészébõl. – Még egy embert megöltek ma, többek között azért, mert sokat beszélt.

– Azt a rendõrt... de miért? – csodálkozott Tom.

– Ez volt az elvarratlan szál. Nem bíztak meg benne, ezért inkább eltették láb alól. Velem is, veled is ezt tennék, ha tudnák rólunk, hogy miben sántikálunk. Most kell aztán –igazán óvatosnak lennünk.

– Tudtad, hogy a nagymamám öngyilkos lett? – kérdezte Tom. Von Heilitz kezében a csésze megállt félúton a szája és az asztal között. – Ez olyan, mint... ez sokk volt! És te is hazudtál! – tört ki Tom. – A nagyapa nem láthatta Thielmanék kikötõjét a verandáról! Mert az erdõ felé néz! Miért mondtad ezt? Miért hazudik nekem mindenki? És miért van az, hogy anya olyan tehetetlen? Hogy tehette meg vele nagyapa, hogy betette egy házba, és nem is törõdött vele? – Tom nagyot sóhajtott. Majdnem elsírta magát. Az arcába rejtette a kezét, aztán felnézett. – Ne haragudj. De annyi minden jár az eszemben!

– Nem arról van szó, hogy hazudtam neked. Csak éppen nem mondtam el mindent. Van néhány dolog, amit én magam sem tudtam, sõt most sem tudok még mindent. – Megállt egy pillanatra. – Mikor indulsz Eagle Lake-re?

– Holnapután. – Amikor von Heilitz szúrósan nézett fel rá, hozzátette: – Így alakult. Ezért telefonált a nagyapám. Redwingék gépén megyek.

– Na jó. – Az öregember keresztbe tette a lábát, és hátradõlt a székében. – Akkor mesélj arról, hogy mi minden történt ma.

Von Heilitz barátságosan mosolygott.

Õ pedig elmondott mindent. A kórházról, David Natchezrõl, Milton doktorról, a „kirándulásiról a szegénynegyedbe és Maxwell Mennyországába, Fulton Bishop kapitányról, aki úgy siklott át az udvaron, mint valami éhes kígyó, arról, hogy mit mondott Nancy Vétivcr és Michael Mendenhall Milton doktorról a kis fogaton, apa részeg viselkedését és találkozását Ralph Redwinggel, a nagyapa telefonját, az anyját a hálószobában, amint visszaemlékezett Eagle Lake—re és a gyerekkorára.

– Istenem! – mondta az öregember, amikor Tom befejezte. – Most már értem, miért voltál olyan állapotban, amikor megérkeztél. Azt hiszem, nem ártana még egy kis konyak, de ezúttal kávé nélkül. Te is kérsz?

– Azonnal elaludnék tõle – mondta Tom –, máris érzem a hatását. – Jobban érezte magát, hogy mindezt elmondta. Fáradt volt, de sokkal nyugodtabbnak érezte magát.

Árnyék rámosolygott, megveregette a térdét, kivitte a csészéjét a konyhába, majd visszajött egy pohár konyakkal. Az asztalra tette. Megfordította a Glenroy Breakstone-lemezt. A zene meghittséggel töltötte meg a szobát.

Leült Tommal szemben, és figyelmesen nézett rá, tapintattal, miközben kezében a konyakospoharat forgatta.

– Két fontos hírt hallottam most tõled. Hét évvel ezelõtt te ugyanazért mentél el a Goethe-parkba, amiért megkérted az angol tanárodat, hogy vigyen el Weasel Hollow—ba. Én láttalak téged aznap, te is láttál engem, csak nem ismertél fel.

Von Heilitz nagyon izgatottnak látszott, és ez átragadt Tomra is.

– Ott voltál? Azt mondtad... amikor elõször idejöttem, azt mondtad, hogy az elsõ találkozásunk..–.

– Hát errõl van szó, Tom! Gondolkozz csak!

És akkor eszébe jutott az a homályos, gótikus épület, a koponyaszerû arc, amint kikukucskált a függöny mögül. Erre aztán leesett az álla. Von Heilitz meg rámosolygott.

– Szóval te ott voltál, abban a házban, a Calle Burleigh—en!

– Igen, ott voltam. – A tekintete Tomról lassan a pohárra vándorolt. – Láttam, ahogy közeledtél a sarokhoz a 44. utcán.

– Mit csináltál ott?

– Mill Walk különbözõ részein házakat és lakásokat bérelek, hogy szemmel tarthassak bizonyos dolgokat. Ez a ház közel volt Wendell Hasek lakásához, a 44. utcában. Az emeletrõl az egész környéket meg tudtam figyelni.

– Wendell Hasek – mondta Tom, és látta õt: az a kövér, kefefrizurás alak a sárga-barna ház ablakában, aztán a bejáratnál, ott integetett a kezével.

– Ott volt – mondta. – Biztosan látott. Kiküldte a... –egy pillanatra elhallgatott, felidézte az idõsebb fiú és a sötét hajú lány alakját. Jerry Fairy. Na és, mi lesz most, Jerry Fairy. Kiküldte a gyerekeit, hogy elkapjanak. Jerry és Robyn. Tudni akarták, hogy...

Tudni akarod, hogy mi folyik itt? Miért nem mondod megy mi? Mit keresel itt?

– ... hogy mit keresek ott. És akkor...

Látott két idõsebb fiút, mérgesen, egy másikat, aki vékony volt, akár egy csontváz, amint éppen megkerülte a sarkot. Azoknak a rémséges pillanatoknak az emléke visszatért, emlékezett arra, hogy Jerry megütötte, hogyan öntötte el õt a fájdalom, hogyan törte be Jerry orrát...

Nappie! Robbie! Fogjátok meg!

Aztán a kések. A rohanás. Wendell Hasek ott állt a háza elõtt, és integetett a karjával. A félelem, a kiszolgáltatottság. Hogy kelepcébe csalják.

– Jerry hívta a barátait – mondta.

Tom reszketett. Most már minden világossá vált. A fény megcsillant a késen, a fehér utcanév a bíborszínû táblán, AUER, a bizonyosság, hogy Robbie beleszúrja a kést, a Calle Burleigh forgalma, ahogy szétnyílik elõtte, az õsz hajú férfi a biciklin. A szeméhez kapta a kezét. A hûtõrács és az arc, ami ott közeledik felé megállíthatatlanul.

– Szóval Nappie és Robin – mondta.

– Nappie LaBarre és Robbie Wintergreen. Igen. A Suhancok.

Valamelyest enyhült a reszketése. Von Heilitzre bámult.

– Így nevezték magukat – mondta a nyomozó. – Kicsapták õket az iskolából, és tettek néhány kisebb szívességet Wendell Haseknek. A rendõrség besúgói voltak. Semmirekellõk húszéves korukig, amikor egyszer csak munkát kaptak a Redwing Holding Company-nál.

188

– És mit csinálnak ott? – emlékezett arra, hogy mit mondott Sarah délután. – Persze, persze. Testõrök.

– Valahogy így nevezik õket.

– És mi van Robynnal?

– Egy idõs asszonyt gondozott – mondta mosolyogva von Heilitz. – Aztán amikor az asszony meghalt egy amerikai út során, Robyn örökölte a birtokát. A család ugyan bíróságra vitte az ügyet, de Robyn megnyerte a pert. Most abból a pénzbõl él.

– Hasek felismert, ezért küldte utánam a Suhancokat – mondta Tom. – Néhány nappal korábban ott járt nálunk. Valószínûleg követte nagyapát, és benézhetett néhány kocsmába is, mert már részeg volt. Ott állt a házunk elõtt, és kiabált, meg köveket dobált az ablakunkba. Követtem õt, és Hasek meglátott. Aztán nagyapa elkergette, én pedig felmentem a szobámba. Róla beszéltek. Hallottam anya sikoltozását: Honnan jött az az alak? És mit akart itt, nagyapa akkor válaszolt neki: A 44. utca és az Auer sarkáról, ha nagyon érdekel. Ami pedig azt illeti, megmondom, hogy mit akart. Több pénzt akart.

– Szóval ezt hallottad, néhány nappal késõbb pedig odamentél a sziget másik végébe, egyedül, tízéves korodban. Mert úgy gondoltad, hogy ha látod azt a helyet, megérted, hogy mi történt. Ehelyett elgázoltak, és kórházban kötöttél ki.

– És ezért kérdezgette mindenki, hogy mit kerestem ott – mondta Tom, és újabb gondoktól szabadult meg. – Mit kerestél ma a kórházban?

– Látni akartam, amirõl Nancy Vetiver neked is mesélt. Tudtam, hogy szegény Michael Mendenhallnak már nem lehet sok hátra, ezért, persze álruhában, néhány órát ott töltöttem a hallban, hogy lássam, mi lesz, ha meghal. És meggyõzõdhettem arról, hogy a benyomásom David Natchezrõl helyes volt, becsületes ember. Még életben van, ez azt is jelenti, hogy leleményes. Egyszer még, Tom, egyszer még szükségünk lesz rá, és neki is szüksége lesz ránk.

Von Heilitz felállt, zsebre dugta a kezét, és járkálni kezdett a szék és a^ asztal között.

– Még valamit szeretnék kérdezni tõled. Mit tudsz Wendell Hasekrõl?

– Egyszer megsérült – mondta Tom. – Egy fegyveres rablásnál, a nagyapa vállalatánál. A rablókat lelõtték, de a pénz sohasem lettmeg.

Von Heilitz abbahagyta a járkálást, és a tekintetét Degas balett-táncosnõjére szegezte. Az arca olyan volt, mintha csak a zenére figyelt voma.

– És nem jut errõl eszedbe semmi?

– Sok minden – bólintott Tom. – Hasselgard. A kincstár. De mi a...

Von Heilitz megfordult és szembenézett vele.

– Wendell Hasek, aki ott volt Eagle Lake-ben azon a nyáron, amikor Jeanine Thielmant meggyilkolták, elment hozzátok, hogy találkozzon a nagyapáddal. Pénzt akart, vagy valami hasonló. Persze az is lehet, hogy azért kér több pénzt, mert megsérült annál a rablásnál, bár kapott annyit, hogy egy házat vett belõle. Amikor feltûnsz a környéken, olyan ideges lesz, hogy kiküldi a barátai gyerekeit, hogy megtudja, mi járatban vagy. Nem arra utal ez, hogy titkol valamit? – Tomra szegezte a tekintetét.

– Lehet, hogy õ szervezte a rablást – mondta Tom. –Lehet, hogy szándékosan sérült meg, és ezért kapott pénzt nagyapától.

– Lehet. – Von Heilitz hátradõlt a székében. A tekintetében izgalom csillogott. Valamit nem akar elmondani, állapította meg magában Tom: ez a lehet, ez egy olyan megoldást takart, amit majd neki, Tomnak kell felfedeznie. A következõ szavaival pedig szándékosan eltért az elõzõ tárgytól. – Szeretném, ha alaposan megfigyelnéd, mi történik Eagle Lake-ben, és írd meg nekem, ha valami feltûnõ dolgot tapasztalsz. Bízd a leveleket Joe Truehartra, Minor fiára. Ott dolgozik az Eagle Lake-i postahivatalban, és még nagyon jól emlékszik arra, hogy mit tettem az apjáért. De senki se lássa, hogy találkozol vele. Nem vállalhatsz felesleges kockázatot.

– Rendben van – felelte Tom. – De hát miféle kockázat lehet ebben?

– A helyzet változhat – mondta von Heilitz. – Lehet, hogy felkavarsz valamit, pusztán a jelenléteddel. A legkevesebb, amire számíthatsz, hogy Jerry Hasek és a barátai felismernek. A nevedet, azt biztosan felismerik, lehet, hogy azt hiszik, megöltek. Ha hét évvel ezelõtt segítettek Haseknek eltüntetni valamit, könnyen lehet, hogy most is lesznek hasonló szándékaik.

– A pénz?

– Amikor figyeltem a házát a Calle Burleigh-n, kétszer megjelent egy autó, kiszállt belõle egy aktatáskás férfi, és bement a házba. Másodszor már egy másik autó jött egy másik férfival. Hasek hátrament a kertbe, egy kis sufniból kis csomagokat vett elõ, és odaadta a látogatóinak, akik távoztak az aktatáskájukkal.

– Miért adott volna pénzt nekik?

– Fizetés. – Von Heilitz megrántotta a vállát, mintha azt mondaná: mi más? – Persze a rendõrség megtalálta a pénz egy részét, de hogy azonkívül még ki, arra nem tudunk válaszolni.

– Õ vigyázott a lopott pénzre.

– Az ellopott fizetésekre. – A kimondatlan téma varázsa. Pedig ott volt, tudták, csak éppen nem beszéltek róla. Az öregember lehajtotta a fejét, mintha csak a kesztyûs kezét vizsgálgatta volna, amit ott nyugtatott az egyik szék hajlított hátán. – Van itt valami abban, amit mondtál, valami vészjósló. A másik dologból pedig össze lehet rakni az Eagle Lake rejtélyét. És tudod, mire jöttem rá ma este? Amit eddig a hiúságom miatt nem akartam meglátni?

Von Heilitz saját meglepõ bejelentése hatására talpra ugrott, és megint róni kezdte a szobát a szék mögött.

– Mire? – kérdezte ijedten Tom.

– Hogy nekem sokkal nagyobb szükségem van rád, mint neked rám. – Megállt, megfordult, kitárta a karjait. Feldúlt arcán most ellentmondásos érzések tükrözõdtek, meglepetés, kétségbeesés, valami gonosz öröm, és Tom ennek láttán egyszer csak elnevette magát. – Igen, így van! – Aztán színpadiasan leengedte a karjait. – Ebben az egész ügyben most minden tõled függ, Tom! Ez valószínûleg a legfontosabb ügy az életemben, az utolsó, betetõzése az életmûvemnek, te pedig egyszer csak besétálsz, és átveszed az irányítást. – Megfordult, mintha csak ennek a túlzsúfolt szobának az egyetértését kérné ehhez a szenvedélyes tanúvallomáshoz.

Von Heilitz összefonta a háta mögött a kezét, és hátrahajlította a derekát. Felsóhajtott, a haja elfedte a gallérját.

– Istenem, hát ez lett belõlünk!

Lassan megkerülte a széket és az asztalt, és odaült Tom mellé a kanapéra.

– Hát ha tudtuk volna elõre, talán bele se kezdünk, igaz?

Aztán feltette a lábát^az asztalra, ahogyan Tom, és így ültek egy darabig csendben, mint egy ikerpár.

– Kérdezhetnék valamit? – szólalt meg Tom.

– Akármit.

– Mi volt az a másik dolog, amitõl összeállt a rejtély megoldása?

– Hogy a nagyapád elvitte anyádat Barbara Deane-hez, néhány napra. És hogy az édesanyád látott egy alakot az erdõ felé futni.

– De hát nem ismerte fel.

– Nem. Vagy felismerte, de nem akarta magának bevallani, hogy felismerte. Anyád szinte mindenkit ismert a környéken.

– És mi volt a vészjósló hír?

– Hogy Ralph Redwing felkereste apádat. – Von Heilitz levette a lábát az asztalról, és kiegyenesedett. – Ez aggasztó, minden körülményt figyelembe véve. – Határozottan felállt, Tom is ezt tette, várva, hogy mi következik most. Von Heilitz most úgy nézett rá, hogy a szavak szinte feleslegesek voltak.

– Jobb lesz, ha most hazamész – mondta von Heilitz. –Késõre jár, és nem szeretném, ha kellemetlen kérdésekre kellene otthon felelned.

Elindultak az akták között a bejárati ajtó felé. Ebben a pillanatban a két hónap beláthatatlanul hosszúnak látszott, és Tom azon gondolkozott, visszatér-e még valaha ebbe a szobába.

– Mire figyeljek? – kérdezte. – Mit tegyek, ha ott leszek?

– Kérdezõsködj Jeanine Thielmanról. Tudd meg, hogy látta-e más valaki tzt az embert futni az erdõ felé. – Von Heilitz kinyitotta az ajtót. – Keverd meg egy kicsit a dolgokat. Mozgasd meg anélkül, hogy magadat bajba kevernéd. Légy óvatos, Tom! Kérlek!

Tom kezet nyújtott, de von Heilitz megint meglepte õt azzal, hogy váratlanul átölelte.

Két nappal késõbb, reggel fél nyolckor Victor Pasmore letette Tom bõröndjeit a David Redwing-repülõtér bejáratánál. Victor gyûrött ruhája bûzlött az izzadságtól, a cigarettafüsttõl és a whiskytõl. Borotválatlan volt, a szemei csipásak.

– Kösz, hogy elhoztál. – Tom szerette volna átölelni az apját, vagy valami kedveset mondani neki, de Victor nyûgös volt és másnapos. Az apja hátrált egy lépésnyit, izgatott pillantást vetett az autója felé, amelyet a járda mellett állított le, ahol tilos volt parkolni. A bejárathoz vezetõ úton túl, a napfényben csillogott a majdnem teljesen üres parkolóterület.

– Mindened megvan? Minden rendben?

– Minden – felelte Tom.

– Na jó, akkor jobb lesz, ha én megyek is. A végén még elviszik a kocsimat. – Victor kacsintott egyet. A szeme is romokban volt. – És arról, amit mondtam, egy szót se, senkinek. Még titkos. Mármint a részletek meg ilyesmi.

– Rendben.

Victor bólintott. A férfi keserû illata megcsapta Tomot.

– Szóval akkor... viszlát!

– Viszlát!

Victor beszállt a kocsiba, és becsukta az ajtót. Kiintegetett Tomnak az ablakon. Tom visszaintegetett, és az apja kikanyarodott az útra. Látta, ahogy a fejét forgatja, keresi az alkalmat, hogy belekössön valakibe. Ilyen ember volt. Amikor az autó eltûnt elõle, felkapta a táskáit, és bement az épületbe.

Hosszú, tágas betonépület volt, két jegykezelõ pulttal, bérautó-kirendeltséggel, ajándékbolttal és újságosstanddal, ahol színes magazinokat árultak. Az egyik oldalon volt a poggyászkiadás, húsz négyzetméternyi mocskos linoleumpadlóval – a másik végén egy bár, a Hurrikán Harry, vesszõbõl font székekkel, nádtetõvel, szendvicsautomatával.

Szombaton háromszor is megpróbálta felhívni Lamont von Heilitzet telefonon, de az Árnyék nem vette fel a kagylót. Kíváncsi volt Barbara Deane-re, ezért elcsente a szürke fémdobozt a dolgozószoba polcáról, amelyben a szülei tartották a fontosabb irataikat. Végignézett mindent, a háztól az autóig. Megtalálta a házassági anyakönyvi kivonatot, az õ születési bizonyítványát, amit Bonaventure Milton írt alá (tanúként Barbara Deane és Glendening Upshaw szerepelt), és amelynek a hitelességét egy bizonyos Winston Shaw nevû anyakönyvvezetõ ellenõrizte.

Tom visszalapozott a házassági anyakönyvhöz, és kivette a dobozból. Tanúként itt is Glendening Upshaw és Barbara Deane szerepeltek. És természetesen ismét Winston Shaw. Gloria Ross Upshaw, Mill Walk-i lakos feleségül ment Victor Laurence Pasmore amerikai állampolgárhoz 1946. február tizenötödikén.

Tom különösnek tartotta, hogy az a szülésznõ tanúskodott a szülei házasságánál, aztán az idõpont is gondolkodóba ejtette. A szülei februárban esküdtek, õ pedig októberben született. Kiszámolta az ujjain. Ez pont kilenc hónap.

Szóval így történt; a Mill Walk Beruházások egyik beosztottja feleségül vette a fõnök lányát. Szerelem volt, persze. Nagy szerelem. És amikor Glendening Upshaw megtudta, hogy a lánya terhes, úgy rendelte haza õt és a barátját Miamibõi Mill Walkba az esküvõre, ahogy egy reggelit szokott az ember a szállodában.

Visszatette a fémdobozt a helyére a polcra, és kiment a konyhába, ahol az anyja a szennyes edényekkel teli asztalnál a hûtõszekrényt bámulta, kezében a gyógyszerrel. Amikor meglátta Tomot, igyekezett mosolyogni rá, és a fiú a tányérját rátette az övére.

– Majd én – mondta Tom, elvette a tányérokat az anyjától, és a mosogatóba helyezte. Gloria adogatta neki a poharakat. – Jól vagy?

– Kicsit gyenge vagyok – felelte az anyja.

–Segítsek felmenni? Vagy inkább itt akarsz lepihenni?

– Ne aggódj miattam! – és megrázta a fejét.

Tom leült mellé. Tudta, hogy ha átölelné, úgyis levenné róla a kezét.

– Sokat gondolkoztam ezen a Barbara Deane-en –mondta.

Gloria felkapta a tekintetét, egy függõleges vonal jelent meg a két szemöldöke között.

– Õ az, aki vigyáz a nyaralónkra. Ismered õt?

– Apuska barátja.

– A szeretõje volt, vagy valami ilyesmi?

A függõleges vonal eltûnt Gloria homlokáról.

– Nem volt õ a szeretõje senkinek, legkevésbé apuskáé. Kórházban dolgozott – tette még hozzá, mintha mást már nem is lehetett volna mondani róla. Aztán Tomra nézett. – Kerüld õt! Õ olyan különös.

– Mitõl különös?

– Hát ezt nem tudom – sóhajtott Gloria. – Nem akarok beszélni Barbara Deane-rõl.

De aztán amikor Tom felment a szobájába csomagolni, feljött utána, hogy ellenõrizze, mindent eltesz-e, fürdõruhát, cipõket, pulóvereket, nyakkendõt, zakót. Tom önállóan él majd, fel kell készülnie a hideg éjszakákra.

Nyolckor megjelent a forgóajtóban egy pocakos, napszemüveges és kovbojkalapos férfi, hatalmas bõröndökkel, mögötte egy Jackie Kennedy-frizurás, napszemüveget és fekete miniszoknyát viselõ szõke asszony, aki egy kisebb méretû, kerekeken gördülõ táskát húzott maga után. A pocakos férfi a bár felé pillantott, aztán Tömra vigyorgott, majd megemelte a kalapját a jegykezelõ pultnál ülõ hölgyek felé, akik a magas forgószékeiken tollászkodtak. Aztán Sarah Spence is megjelent, kis táskával a hóna alatt lépett be az önmûködõ ajtón. Kék, legombolt gallérú, feltûrt ujjú inget viselt, és khakiszínû sortot.

– Tom! – kiáltott fel. – Bingo már olyan boldogtalan volt! Azt hittem, hogy megszakad a szíve! Bárcsak elõkeríthettük volna neki Percy... – és egy mozdulattal mutatta, hogy a kötényre gondol.

– Percy micsodáját? – kérdezte az anyja, letolva a napszemüveget az orrnyergére, és vizsgálódva nézte Tomot.

Mr. Spence letette a csomagokat, és a napszemüvegén át nézett Tomra.

– Szóval akkor velünk jössz? – kérdezte.

– Igen, uram – felelte Tom.

– Ki ez a Percy? És mit kell adni Bingónak? – faggatózott tovább Sarah anyja.

– Percy Tom barátja. És különleges kutyaételei vannak.

Mrs. Spence erre visszatolta a szemüvegét az orrára. Csinos asszony volt, nyugodtan viselhetet miniszoknyát, és feltehetõen az Alapítók Klubja minden tagjának jól ismerte a nevét.

– Mindkét bõrönd a tiéd? – kérdezte.

Tom bólintott, és Mrs. Spence a napszemüvegén át méregette a két csomagot.

– A pilótának már itt kellene lennie – mondta Mr. Spence. – Ebben állapodtunk meg. Jobb lesz, ha megyek, és megkeresem a fickót. – Egy újabb pillantást vetett a bár felé, aztán elindult a poggyászkiadás irányába.

– Minden úgy megy, ahogy megbeszéltük – jelentette ki Mrs. Spence, mintha csak a levegõbe beszélt volna. Aztán Tomra pillantott, olyan széles mosollyal, hogy a szája szinte elérte a napszemüveg peremét.

– A te édesanyád Gloria Upshaw, igaz?

– Csak volt Gloria Upshaw – mondta Tom. – Mielõtt férjhez ment.

– Hát nem édes? – kérdezte Mrs. Spence.

– Minden rendben van – tért vissza Mr. Spence. – A pilóta a Redwing Különteremben vár bennünket.

– Gondoltam – mondta Mrs. Spence.

Mr. Spence felkapta a hatalmas bõröndöt, és elindult a bár mellett nyíló ajtó felé. Mrs. Spence dünnyögött valamit magában, és követte a férjét a gurulós táskájával, Sarah pedig á szülõk háta mögött átölelte Tomot.

– Ne törõdj velük! Ne is figyelj arra, amit beszélnek. Az ajtó másik oldalán egy elõkelõ teremben a vastag szürke szõnyegen márványasztalok körül fotelok és pamlagok álltak. Fehér kabátos pincér várakozott a bárpult mögött, amelyre narancslét, kávét, süteményestálat készítettek oda.

– Ó, Istenem! – mondta meghatottan Mrs. Spence. – Tudtam!

Egy napbarnított, sötétkék egyenruhás férfi letette a kávéscsészéjét, és felállt, hogy üdvözölje õket.

– A Spence család? – kérdezte.

– És Tom Pasmore – jegyezte meg Mrs. Spence. –Van tudomása arról, hogy õ is velünk jön?

– Igazán nem számít, Mrs. Spence. – Kinyitott egy ajtót, és mindnyájan kiléptek a forróságba. Az épület elõtt egy karcsú, szürke, sugárhajtású repülõgép állt, vezérsíkján cikornyás, nagy R betûvel. – Mornay kapitány vagyok, de Mr. Redwing vendégei csak Tednek szólítanak.

– Ó, Ted, nagyon köszönjük – mondta Mrs. Spence, és sietõs lépteivel máris a gép ajtajához vezetõ lépcsõnél termett.

A gép utastere hasonlóan volt berendezve, mint a váróterem. A padlót szürke szõnyeg fedte, a márványasztalok körül itt is fekete bõrfotelok álltak. A bárpult mögött fehér kabátos pincér várakozott. A két további utaskabint füstszínû üveg választotta el egymástól. A gép hátsó részén kinyitottak egy másik ajtót, és egy hordár átadta a csomagjaikat egy utaskísérõnek, aki a párnázott ajtó mögötti rakodótérben a polcokra helyezte azokat.

Az utaskísérõ felkérte õket, hogy kapcsolják be a biztonsági öveiket, aztán eltûnt a konyha bejáratát eltakaró függöny mögött.

– Mi lenne, ha mi ide ülnénk? –kérdezte Mrs. Spence, és egy társalgónak kialakított rész felé bökött az ujjával, ahol három fotel vett körül egy dohányzóasztalt. Azonnal le is ült az egyikbe, és vidáman rápaskolt a másikra.

– Mi Tommal inkább oda ülnénk – javasolta erre Sarah, és a szomszédos garnitúrára mutatott, levetette magát az egyik fotelba, megpördült vele, hogy hangsúlyozza, mennyire közel vannak egymáshoz a szülõkkel.

Mr. Spence is elfoglalta a helyét, kalapját az asztalra tette. Bekapcsolták a biztonsági öveket. Mrs. Spence feltolta a napszemüvegét a hajába, és vadul mosolygott.

– Ilyen gépe egész Amerikában csak húsz embernek van – mondta. – Frank Sinatrának. Meg Liberace-nek.

Van, amelyik elõkelõbb, de Ralphé a legízlésesebb. Szívesebben utazom ezen, mint, mondjuk, Frank Sinatráé-ban.

– Azért én kipróbálnám Liberace gépét. Ott állítólag mindennek zongoraformája van, és mindent hermelin borít. És szerintem a legkevesebb, hogy egy magángép, ízlésesen legyen berendezve.

– Te csak ezen a gépen utazzál szívesen! – felelte Mrs. Spence élesen.

Megfordult a széken. A mozdulattól a szoknyája felcsúszott a csípõjéig. Szemügyre vette az utastér kabinjait.

– Milyen csinosak! – mondta. – Szinte látom Buddyt magam elõtt, ahogy így utazik. Vagy éppen vezeti a gépet!

– Buddy legfeljebb egy bárpultot tudna vezetni – jegyezte meg Sarah.

– Nem értelek – felelte az anyja. – Nem értem, miért mondasz ilyeneket.

– Tom kiváló fiú, mama. Érdekes helyeket ismer, érdekes barátai vannak.

– Persze – mondta Mrs. Spence –, persze. Mit gondoltok, van itt valahol egy kis pezsgõ? Most éppen jól jönne, nem?

Mr. Spence behúzta a hasát, felállt, és eltûnt a függöny mögött.

Amikor aztán egy üveg pezsgõ, két sör, két pohár narancslé és egy jégtartó volt az asztalán, Mrs. Spence-nek azonnal jókedve lett.

– Igyunk a nyárra! – mondta, és mindnyájan ittak.

– Régóta ismeri Ralph Redwinget? – kérdezte Tom.

– Persze – felelte Mrs. Spence.

– Nem igazán – mondta ugyanakkor Mr. Spence. Egymásra néztek, zavarta õket az ellentmondás.

– Tulajdonképpen egy körben mozgunk azóta, amióta Mr. Spence átvette a vállalat könyvelését – mondta Mrs. Spence. – De csak az utóbbi két-három évben lettünk közeli barátok. Tulajdonképpen Buddy és Sarah hoztak össze bennünket, és mi ennek nagyon örülünk. Nagyon boldogok vagyunk.

– Ön felelõs a Redwing Holding teljes könyveléséért? – kérdezte Tom.

– Hát attól azért messze vagyok – felelte Mr. Spence. –Hozzám tartozik a konzervgyár, az ingatlanok, a sörgyár és még néhány apróság. Fölöttem áll még a fõkönyvelõ, a fõnököm, aztán következik az egyik elnökhelyettes, a végén pedig, ugye, a legfõbb fõnök.

– De például a Boldogok Szigete és a szegénynegyed önhöz tartozik.

– Az mind állami jövedelem – bólintott Mr. Spence.

– Miért van az, hogy a pezsgõt mindig sötét üvegbe töltik? – kérdezte Mrs. Spence. – Tönkremegy másképp, vagy mi?

– Lehet, hogy nem tudod – mondta Mr. Spence –, de a nagyapád egyszer tett nekem egy nagy szivességet. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy Ralphhoz kerültem.

– Csakugyan?

– Én eredetileg Iowából származom, és itt, az egyetemen találkoztam Mrs. Spence-szel. Összeházasodtunk, és õ mindenáron itt akart maradni Mill Walkban, ugye, mert idevalósi volt. Úgyhogy a nagyapádnál kezdtem dolgozni. Elm Cove-ban kaptunk egy szép kis lakást. Tíz év múlva már én csináltam a könyvelésének a felét, és tudod, hogy a nagyapád rendkívül igényes ember, így vehettük meg azt a házat a Sevensen.

– Ami a legrégebbi ház a keleti parton – mondta Mrs. Spence.

– Akkor már húsz éve senki se lakott benne. Olyan volt, mint valami múzeum, amikor beköltöztünk. Aztán vettünk egy nyaralót is, és attól kezdve közelebb kerültünk Ralphhoz meg az egész társasághoz. Aztán egy nap, amikor Ralph beállított az irodámba, és megkérdezte, hogy nem dolgoznék-e nála, a nagyapád áldását adta a dologra. –Végzett az elsõ sörrel, mialatt beszélt. – Szóval, végül is jól alakultak a dolgok.

– Nem egy bizonyos Anton Goetzé volt az a ház?

– Nem. Õ is a nagyapádnál dolgozott, és jól is keresett. Már ahhoz képest, hogy könyvelõ volt. A ház tulajdonképpen, ha megnézzük, nem létezõ vállalaté volt, akárcsak a nyaralónk. így az ember megspórol egy pár fillér adót.

– Valahol hallottam, hogy Goetzé volt a St. Alwyn Szálló – mondta Tom.

– Lehet, hogy ezt mondta, és az is lehet, hogy tulajdonosként van bejegyezve, de a szálló igazság szerint a nagyapádé. Persze, Ralphfal közösen.

– Természetesen – bólogatott Tom. – És nagyapáé a Maxwell Mennyország egy része is.

– És a szegénynegyed. Persze. Abban az idõben Glendening Upshaw és Maxwell Redwing felosztották maguk között a szigetet. Most is rendszeresen együttmûködnek, így az én munkámban is elég sok az átfedés.

– Eleget beszéltetek már az üzletrõl – mondta Mrs. Spence. – Én nem azért jöttem el, hogy a Mill Walk-i gondokat hallgassam. Sarah õsztõl egyetemre megy, tudod, Tom. – Látszott, hogy nehezére esik kimondani a fiú nevét. – Úgy gondoltuk, hogy egy-két év jót tesz majd neki, hogy felkészüljön az életre. Én is két évet jártam, és az éppen elég volt. Persze, ha átmenne Arizonába, ami hát egy csodálatos hely, hát az azért más lenne...

– Kirándulunk egyet Tommal – mondta Sarah –, felfedezzük a gépet, és megnézzük, hogy vannak-e lehallgató-berendezések a hamutartókban. – Azzal megfogta Tom kezét, és felállt.

– Milyen érdekes – mondta Mr. Spence –, hogy a Redwingek mindig belülrõl nõsültek. Olyan nõt vettek feleségül, akit egész életükben ismertek. így tartják együtt a nemzedéket. És mondok neked még valami érdekeset – közben rákacsintott Tomra –, mindig csinos nõket vesznek feleségül.

– Mert olcsón megkapják õket – felelte Sarah, és meglökte Tomot, hogy menjenek már.

Sarah megállt a bárpultnál. A pincér elõrehajolt.

– Mit iszik a csinos kis hölgy? Készíthetek egy csinos kis italt?

– Vigyázz magadra, Sarah! – szólt utána az anyja.

A pincér nem is várta meg a választ, kitöltött egy kis mentalikõrt egy pohárba, jeget tett bele, és az egészet feltöltötte pezsgõvel.

– Ez aztán csakugyan csinos kis ital – mondta Sarah. — Hát nincsenek itt a tisztiszolgák? Milyen világ ez? Gyere, Tom, megkeressük õket!

Hátrafelé indult az ülések között vezetõ keskeny folyosón, bekukkantott a kabinokba, amíg az utolsóhoz nem érkeztek, ahol a csomagokat tárolták.

– Ez az – mondta. Belépett, leült a hosszú padra, belekortyolt az italba, aztán letette maga elé az asztalra. Tom is leült vele szemben. – Most mi vagyunk a tisztiszolgák –mondta. – Tessék! Idd meg a felét!

Tom is belekortyolt az italba, aztán visszatette a poharat a lány elé. Sarah szemében különös láng égett. Megint felemelte a poharat, és ivott egy keveset.

– Le fogom vágatni a. hajamat. Magas nyakú pulóvereket hordok majd, vászonnadrágot, és lesz egy néma bátyám, akit Bilinek hívnak. A szemétdombról válogatom a bútoraimat. Ott is vannak ízléses darabok.

Mornay kapitány hangja szólalt meg egy rejtett hangszóróból, és közölte velük, hogy mintegy kilencezer méter magasan repülnek Dél-Karolina fölött, az idõ tiszta, és további kellemes utazást kívánt.

Sarah megint ivott egy kortyot.

– Kezdem érezni a szépség elõnyeit. Hoznál nekem még egy ilyen italt a bárból? Szeretném elfelezni úgy, ahogy Nancy Vetiver felezte el a sört.

Tom visszament a bárhoz, és kért még egy Royale-t. A Spence szülõk nem is néztek rá.

– Jól van – mondta Sarah, amikor visszatért a kabinba –, most már te is a csinos lányok közé tartozol. Te is jól fogsz férjhez menni.

Leült a lány mellé. Az édes, könnyû ital csípte a nyelvét.

– Kérjek bocsánatot a szüléidtõl? – kérdezte.

– Nem kell bocsánatot kérned. Nekem tetszett, ahogyan apával beszéltél.

– Észrevetted, milyen érdekes dolgokat mondott? Mindketten ittak egy kortyot az italból.

– Nemcsak az én szüleim olyan izgatottak, hogy nem tudják türtõztetni magukat. Ilyenek az õ szülei is. Ralph Redwing a hintóját küldi értem a táncóra után! Hazakísérnek! Katinka Redwing golfórákat ad nekem! És mit gondolsz, miért ezen a gépen utazunk?

– Nem kényszeríthetnek, hogy feleségül menj Buddyhoz – mondta Tom.

– Igen, de ez olyasmi, mint dalai lámának lenni. Az embert már a születése pillanatától egyetlen célnak rendelik alá. Ajándékokkal és dicséretekkel halmoztak el, hogy azt gondoljam, milyen különleges érzés hozzájuk tartozni, amíg a végén csakugyan hozzájuk tartozom. És a te apád is kap egy új állást, az anyád pedig azt hiszi, hogy... mindegy, hisz valamit.

– Ennek ellenére nem kényszeríthetnek – mondta Tom.

– Inkább igyál még! – adta ki az utasítást Sarah. Tom ivott.

– Még!

Ivott még két kortyot. Sarah pohara már üres volt.

Aztán a lány egyszer csak átölelte a nyakát, egymáshoz ért az arcuk és a szájuk. Sarah nyelve felfedezõútra indult Tom szájában. Csókolóztak. Aztán Sarah az ölébe ült, és csókolóztak tovább. Tom a távolból hallotta a Spence szülõk beszélgetésének foszlányait.

– Mit gondolsz, mire valók ezek a kabinok? – kérdezte halkan Sarán. – Alig halljuk õket, õk pedig egyáltalán nem hallanak bennünket.

– Nem jönnek ide?

– Nem mernek. – Olyan közel «volt az arcuk egymáshoz, hogy szinte eggyé olvadtak. – Csináld ezt – mondta, és megnyalta a fiú felsõ ajkát. – És ezt – Tom tenyerét a mellére helyezte.

Mintha egy forró felhõ vette volna körül. Elveszett a távolban a Spence szülõk hangja, a lány testének közelsége sohasem érzett melegséggel és puhasággal töltötte el. Csak Sarah gyönyörû arcát, kis, kerek melleit, szép vonalú vállát látta. A lány hintázott egy kicsit az ölében, aztán kikapcsolta az övét.

– Szabadulj meg ezektõl! – mondta. – Szeretnélek látni!

– Itt?

– Miért ne? – Sarah ujjaival körülvette a duzzadó hímtagját. – Már érzem is, hogy milyen gyönyörû. – És egy mélyet sóhajtott.

– Te vagy gyönyörû – felelte Tom, és ennél õszintébben nem is beszélhetett.

Sarah a mellbimbóit Tom szájához dörzsölte, õ pedig felállt, és levetette a nadrágját.

– Szóval, akkor hová is tegyük ezt a dolgot – kérdezte Sarah –, ha már itt utazunk, Redwingék szerelmi fészkében, igaz? – Egy pillanat alatt õ is meztelen volt, és a gyönyörû test látványa körbefonta a fiút. Sarah segített behatolni a lába közé, aztán együtt ringatóztak tovább, amíg Tom egyszer csak úgy érezte, hogy azonnal felrobban. Sarah a vállába harapott, õ pedig egyre keményebb és keményebb lett. A végtelennek látszó ölelésben egyszer csak kifordult önmagából, mintha egy nagy fa lenne, amelyik a folyóba dõl. Reszketett és remegett, és érezte, hogy a lány is reszket vele együtt, aztán a lány egyszer csak a mellére hajtotta a fejét, és sírni kezdett.

– Szeretlek – suttogta Tom.

– Olyan boldog vagyok – mondta Sarah, és Tom emlékezett, hogy ugyanezt hallotta tõle Miss Ellinghausen-nál.

Sarah elhúzódott tõle, és megcsókolta. Gyorsan beleugrott a sortba, bekapcsolta a melltartóját, és felvette a blúzát. Elrendezte az öltözékét. Tom csodálattal figyelte minden mozdulatát. Aztán újra tizenhét évesek voltak, ott ültek egymással szemben, kéz a kézbeli. De már minden megváltozott körülöttük.

– Még mindig érezlek magamban – mondta a lány. – Hogy is mehetnék Buddyhoz feleségül, amikor Tom Pasmore még itt van bennem? Megjelöltél magadnak egy életre. Itt van rajtam valahol a névjegyed: Tom Pasmore.

Csendben ültek, hallgatták, hogy a gép hogy hasítja a levegõt.

– Na, hogy vagytok, gyerekek? – érdeklõdött Mr. Spence a bár felõl.

– Jól, apa! – kiáltott vissza Sarah olyan hangon, hogy Tom szívében harangok kondultak. – Olyan jól beszélgetünk.

– Érezzétek jól magatokat – kiáltotta Mr. Spence –, persze, csak bizonyos határon belül!

– Persze, bizonyos határon belül – súgta Sarah, és elnevették magukat.

– Miért nem jöttök át hozzánk? – kérdezte fennhangon Mrs. Spence. – Legyetek már egy kicsit illemtudók!

– Egy pillanat, mama – felelte Sarah. Megint ültek csendben, nézték egymást.

– Hát ez aztán mozgalmas egy nyár lesz – mondta a lány.

Grand Forks kis városka húsz mérföldre Eagle Lake-tõl, és mert ide Kanadából és Mill Walkból egyaránt érkeznek utasok, a repülõtér forgalmi épületéhez egy kis vám- és útlevélvizsgálati csarnokot is toldottak. Mornay kapitány a vámvizsgálathoz kísérte az utasait, ahol a tiszt egy krétával unottan megjelölte a rácsos padra fektetett csomagokat, anélkül azonban, hogy kinyittatta volna õket, az útlevélvizsgálatnál pedig a gyakorlatnak megfelelõen bepecsételték a belépési engedélyt a karmazsin vörös, turistavízummal ellátott Mill Walk-i útlevelekbe.

– Remélem, Ralph küldött sofõrt? – kérdezte Mrs. Spence. Hangsúlyából világossá vált, hogy már e kérdés felmerülése is felháborodással tölti el.

– Rendszerint küld, asszonyom – bólogatott a pilóta. –Ott, az ajtón túl, a másik oldalon, az érkezési oldalon, ott fogja várni önöket.

A vámtiszt és a határõr jól megfigyelte Mrs. Spence karcsú lábait, akárcsak az a barna sportkabátot viselõ férfi, aki a fal mellett álló karosszékek egyikében terpeszkedett.

Mrs. Spence ismét feltette a csinos arcát majdnem teljesen elfedõ napszemüveget, és megfeledkezve a csomagokról, a kijárat felé sietett.

– Élvezzék a nyaralást! – mondta a pilóta, és a vigyorgó sportkabátos férfi felé indult.

Mr. Spence megragadta a csomagokat, és elindult a felesége után.

Tom vállára vette a saját táskáját, és felkapta Mrs. Spence bõröndjét is.

– Majd segítek – mondta Sarah. – Elvégre az én undok anyukám hagyta itt, és nem a tiéd.

Segített Tomnak elrendezni a csomagokat, és együtt mentek át az érkezési oldalra.

Amióta leszálltak, Tomot Sarah-n kívül semmi más nem érdekelte, nem vett észre semmit, most azonban, hogy azt a pár lépést a szabadban tették meg a vámhivatal és a fõépület között, a levegõ tisztasága valósággal mellbe vágta, az ég valószerûtlen kéksége pedig elkápráztatta, és csak ekkor fogta fel, hogy sok ezer kilométerrel van északabbra, mint ahol eddig valaha életében járt. Ehhez képest a Mill Walk-i égbolt úgy festett, mint egy százszor kimosott alsónadrág. Sarah a csípõjével benyomta az épület ajtaját, és bementek.

Mr. és Mrs. Spence már a váróterem túlsó végében álltak, és egy fiatal, húszas éveiben járó férfival beszélgettek, aki sofõrsapkát viselt, és kék trikót. Mindhárman Tomot és Sarah-t nézték.

– Gyerünk már, gyerekek – sürgette õket Mr. Spence –, induljunk már!

– Add ide a táskámat, Sarah! – mondta Mrs. Spence. A sofõr elõrelépett, megragadta a táskát, és elindult kifelé. Mr. Spence diszkréten köhintett egyet, és követte a feleségét.

Egy hatalmas, fekete Lincoln állt a járda mellett. A szûk kék egyenruhát és vastag övet viselõ rendõr felugrott a motortetõrõl. A sofõr elhelyezte a bõröndöket a csomagtartóban, és megkerülte az autót, hogy kinyissa az ajtókat. A Spence család a hátsó üléseket foglalta el, Tom pedig a vezetõ mellé ült.

A Spence szülõk természetesen egymással beszélgettek, Tom pedig hátradõlt, és behunyta a szemét. Mrs. Spence olyasmiket mondott, amelyrõl úgy gondolta, hogy azok elnyerik a sofõr tetszését, a szavak azonban idõnként elmosódtak. Tom kinyitotta a szemét, és látta, hogy a sofõr megkövülten néz rá.

Kiértek egy négysávos autópályára. Tíz méter magas sudár fenyõfák sorakoztak az út mentén, a kavicsos járdán. Kis motelok és horgásztanyák bukkantak fel a mellékutak torkolatában. Kézzel festett táblák harsogtak az út mellett: MUSKIE TANYÁJA. GIL, BERTSON KÉJLAKA, LAKE CAREFREE-ÖLTÖZÕK, SZÉP KILÁTÁS MOTEL, BOB & SALLY LOVARDÁJA, MENNYEI HALÁSZTANYA, ugyanitt: IDEGENVEZETÉS. Kis bárok és horgászboltok, poros autóparkolók, bennük csupa régi autó. DEEPDALE-BIRTOK; ez volt egy nagyobb, gondosan festett táblára írva az országút jobb oldalán. Döglött mosómedvék feküdtek az országúton, mint hatalmas macskák.

– Jerry – szólalt meg Mrs. Spence, miután néhány percig aludt –, Mr. Buddy otthon van?

Tom oldalt fordította a fejét, hogy szemügyre vegye a sofõr haragos arcélét. A férfi a jobb szemével ránézett. Az arcát mély ráncok redõzték.

– Persze hogy otthon van. A jó öreg Buddy. Két hete jött meg egy csomó barátjával.

– Én azt hittem, hogy Mr. Buddynak kell õt szólítani –mondta erre Mrs. Spence kioktató hangon.

– Az idõsebbek, persze, úgy hívják – felelte Jerry, és megint egy lapos pillantást vetett Tomra.

– Jót tesz neked, hogy Buddy barátaival is találkozol, Sarah – jegyezte meg Mr. Spence –, biztosan sok emberrel összejössz majd.

– Legtöbbjük elutazott pénteken – mondta Jerry. – Én vittem ki õket a repülõtérre. Utána meg egy félóráig takaríthattam a kocsit. Az egyik bedobott egy fél üveg likõrt tíz perc alatt, aztán ott dobta ki a taccsot, ahol maga ül.

– Ó – nyögött fel Mrs. Spence –, itt, ahol ülök?!

– Vissza is kellett vinnünk, aztán Mr. Buddy a kikötõbe vitte, hogy megmosdassa.

– Istenem! – Tom hallotta a mozgolódásból, hogy Mrs. Spence most szemügyre veszi az ülést.

– Tudja, milyen nehéz ügy azt az okádékot lemosni? Ezért is küldi a vendégek elé Buddy ezt a kocsit, mert a Cadillacnek szövetülései vannak. Arról aztán lehetetlen levakarni.

– Maga biztosan sokat találkozik Buddyval – váltott témát Mrs. Spence.

– Sokat, persze. Amikor itt van, mindig együtt vagyunk. – Megint Tomra pillantott.

– Nem találkoztunk mi már? – kérdezte Tom. A sofõr tekintetében harag lobbant.

– Tom Pasmore vagyok. Egyszer jártam már nálatok.

– Nem emlékszem – felelte Jerry.

– A haverjaiddal, Nappyvel meg Robbie-val üldözõbe vettetek, bele a Calle Burleigh forgalmába, ahol aztán elütött egy autó. Biztosan azt gondoltad, hogy meghaltam.

Haragos és mérges hangok hallatszottak a hátsó ülésrõl.

Jerry elmosolyodott, és ez a mosoly Tomot a Grand Forks-i repülõtéren kiállított kitömött hal üveges szemeire és tûfogaira emlékeztette. Szóval így kell felkeverni a dolgokat? Átforrósodott az arca. Jerry mosolya tonnás súlyokat tett a vállára.

E kis közjáték után Jerry a figyelmét újra a vezetésre összpontosította. Zöld növény alagútban hajtottak. Mióta elhagyták a repülõteret, nem találkoztak egyetlen autóval sem. Az erdõ szélén hatalmas fehér tábla állt. FEHÉR MEDVE FOGADÓ ÉS ÉTTEREM. Egy vörös sálat viselõ jegesmedve volt odafestve, amint éppen kalapot emel.

– Ó, a Fehér Medve! – mondta Mrs. Spence. – Még mindig olyan jól fõznek itt?

– Mi általában otthon eszünk – felelte Jerry.

– Kíváncsi vagyok, mi lett azzal a kutyával? – kérdezte Tom.

A sofõr arcán megrezdültek a ráncok. A szája mozgott, a tekintete lassan Tom felé fordult.

– Tessék? – érdeklõdött Tom.

– Megdöglött – alig lehetett hallani a választ.

– Igen, azt hiszem, az már megkönnyebbülés mindenkinek – szólt közbe Mrs. Spence –, ha egy öreg kutya megdöglik. – Az ember nem szívesen nézi a szenvedést.

Közben egy kis barna táblát hagytak el az út mentén EAGLE LAKE – MAGÁNTERÜLET – TILOS AZ ÁTJÁRÁS – FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL – ez volt belevésbe egy fatáblába. Jerry egy buckás keskeny útra fordult, amit magas fenyõk és tölgyfák szegélyeztek.

– Elaludtam volna? – kérdezte Mr. Spence.

– Igen, apa – mondta Sarah. Faágak karcolták a kocsi tetejét.

– Hát nem éppen az benne a szép, hogy olyan vadregényes? – kérdezte Mrs. Spence. A kérdés teljesen személytelenül hangzott el, és senki sem felelt rá. – Igen, én azt szeretem benne, hogy olyan vadregényes!

A kocsi két oldalán a fenyõk és a dús lombú tölgyek között különbözõ méretû fák, a dús növényzet már-már olyan, mint valami vadon: a levelek között megcsillanó napfény vakító, világos foltokat rajzolt az úttestre. Az ágakon mókusok ugráltak, és madarak szárnyaltak a zöld levélsátor alatt. Az autó egy árnyékos kanyarba érkezett, elhagyott egy tisztást, ahol száraz, zöld levelek borítottak egy fapadot, mellette egy fémrúdon postaládák sorakoztak ismerõs nevekkel: Thielman, R. Redwing, G. Redwing, D. Redwing, Spence, R. Deepdale, Jacobs, Langenheim, von Heilitz.

Egy varjú szállt fel az erdõben, nyomában levelek hullottak az autó tetejére. Aranysugarak csillantak meg a szélvédõn, majd különös, indázó fák között haladtak tovább; aztán az erdõ egyszer csak kettévált, és Tom egy széles, mély kékséget látott maga elõtt, amelyen tarajos, fehér csíkot szántva motorcsónak száguldott. Magas épületek álltak a tóparton könnyed összevisszaságban, mindegyik elõtt fából készült stég nyúlt be a vízbe. Az egyik magas ház kertjében fehér inges pincér kerülgette az úszómedencét egy tálcával. Az egész táj csupa lustaság és henyélés. Az épület mellett magas kerítés vette körül az erõdítményhez hasonló Redwing-birtokot. Egy lovon karcsú alakot láttak, amint közeledett és távolodott, majd megállt egy ezüstfenyõbõl készült nyaraló mögött.

– Az ott Buddy. A motorcsónakban – jegyezte meg Sarah.

– Neil Langenheim pedig becsípett a klubban –mondta Mrs. Spence.

– Ki az ott Buddyval? – kérdezte Sarah.

– Kip az, Buddy haverja – felelte Jerry. Kip Carson, Arizonából, õ az egyetlen, aki itt maradt, amikor a többieket Grand Forksba vittem.

– Kíváncsi vagyok, hogy Fritz megérkezett-e már – mondta Tom.

– Fritz Redwing? – Jerry megrázta a fejét. – Nem, nincs még itt. Két-három hét múlva jön a családjával. Még nincs igazi szezon. A legtöbben még csak ezután jönnek. A házak nagy része is lakatlan. Az egész birtok szinte üres.

Az alak a mogyorószínû lovon újra megjelent a fák között, ezúttal a tó túlsó oldalán, aztán eltûnt egy kisebb kunyhó mögött. Jerry lassan a tóhoz vezetõ lejtõre kanyarodott.

– Ki az ott, azon a lovon? – kérdezte Tom.

– Szerintem Samantha Jacobs – felelte Mrs. Spence.

– Hasonlít Cissy Harbingerre – mondta Mr. Spence.

– A Jacobs család elutazott Franciaországba. Nem lesznek itt ezen a nyáron, legalábbis úgy hallottam. Ciss Harbinger pedig férjhez ment valami szerelõhöz, ha jól tudom – mondta Jerry. – A szülei elvitték Európába. Csak szeptemberben jönnek vissza.

– Hát akkor ki ül azon a lovon? – kérdezte Mrs. Spence. – Úgy látom, maga mindent tud.

– Az ott Barbara Deane – mondta Jerry. – Azért jön ki ilyenkor, mert azt hiszi, hogy senki se látja.

– Ja, persze, Barbara Deane – felelte Mrs. Spence, némi aggodalommal a hangjában.

Tom kinyújtotta a nyakát, hátha megint meglátja a^z alakot, de a nõ a mogyorószínû lovon nem tûnt fel újból.

A kocsi elágazáshoz érkezett. Az egyik út innen a tó északi, mocsaras része felé vezetett. Megálltak a víz mellett. A Spence szülõk leeresztették az ablakokat, és most már mindnyájan hallották a motorcsónak éles berregését, amint a hajó a vese alakú tó északi sarkában egy merész kanyart ír le, és úgy közeledett feléjük, mint valami rakéta.

– Hová menjünk elõször? – kérdezte Jerry.

– Én egy tapodtat se megyek tovább ezzel az autóval –mondta Mrs. Spence. – Ez az ülés még mindig nedves. –Kinyitotta az ajtót, kiszállt, és forgolódva nézegette a miniszoknyáját.

Tom is kiszállt, és tett néhány lépést a laza, posványos talajon. Egész közel merészkedett a tóhoz, a nedves föld csikorgott a lába alatt. Látta a klub teraszán a fehér-zöld napernyõket. A tó körül épült nyaralóknak csak a körvonalai látszottak a fák mögött. Égy fenyõkunyhó ott állt magányosan a tó távoli csücskénél egy dombon, az erdõbõl kivágott széles tisztás közepén.

– Szóval ez a klub – mondta Tom, és a tó másik oldalán álló nagy ablakos épületre mutatott. – Az pedig a Redwing-birtok. – A kerítés mögött számos faház volt látható.

– A következõ pedig a mi házunk – mondta Sarah. Anton Goetz háza kisebb volt a többinél, és valósággal eltörpült a hatalmas tölgyfák mellett. A második emeleten fedett veranda nézett a tóra.

– Most jön Glen Upshaw-é, ahol te is laksz majd –mondta Mrs. Spence. A nagyapa nyaralója majdnem kétszer akkora volt, mint Spence-éké. A tó oldaláról csupán két nagy ablakot lehetett látni, és a szürke tetõt –minden mást eltakartak a fák.

– Ott pedig, abban a torzszülött építményben lakik Roddy Deepdale – mondta Mrs. Spence, és egy üvegfalú faházra mutatott, a nagyapa birtoka melletti területen. A tó szintjérõl még riasztóbbnak látszott, mint a hegyoldalról.

– Nem is tudom, hogy kapott engedélyt az építésre. A Deepdale-birtokon azt épít, amit akar, de itt... látszik, hogy nem tartozik az Eagle Lake-i õslakók közé. Sem pedig a Mill Walk-iak közé.

– Akárcsak mi, mama – mondta Sarah.

– Ott pedig, a kanyarban, a tó déli partján, Thielmanék, Langenheimék, Harbingerék és Jacobék háza. –Valamennyi ház nagyjából egyforma méretû és stílusú volt, fából épített, formás verandával, hosszú stéggel. Egyedül a Langenheim-ház volt zárva, redõnyei leeresztve.

A tónak azon az oldalán, arrafelé, ahol a mocsaras rész kezdõdött, szemben a klubházzal és a Redwing-birtokkal, magas, keskeny épület állt, zömök terasszal, amelyen éppen csak két szék és egy asztal fért el. Itt is le voltak eresztve a redõnyök.

– Rossz ránézni – mondta Mrs. Spence. – És inkább ezt kellene ledönteni, mint Roddyét.

– Ki lakik itt? – kérdezte Sarah. – Még sohasem láttam itt senkit.

– Egyszer meg akartam venni – jegyezte meg Mr. Spence. – De a fickó szóba se akart állni velem. – Úgy hívják, hogy...

– Lamont von Heilitz – mondta ki helyette Tom. –Ott lakik velünk szemben.

– Nézd csak, Buddy észrevett! – Mrs. Spence felugrott, és integetni kezdett. A motorcsónak hangosan bõgve közeledett, és felállva a kormány mögött Buddy értelmetlen, vad gesztusokkal integetett feléjük. Fekete hajába belekapott a szél. Megszólaltatta a kürtöt. Madarak rebbentek fel a fákról. Elõretartott karjával mintha a nácik köszöntését utánozta volna, aztán megint dudált egyet. Vad kanyart írt le elõttük, közben egyik kezével a birtok kerítésére mutatott. Útitársa, akinek szõke haja a válláig ért, mozdulatlanul ült a hajóban.

– De hiszen egy lány is van Buddyval – Mrs. Spence csípõre tette a kezét, és hangjából kiérzõdött a csalódás.

– Ugyan már, ez csak Kip – mondta Jerry. – A jó öreg Kip Carson, Buddy haverja.

Buddy a Redwing-kikötõ dokkjához vezette a hajót, kiugrott, kikötötte a csónakot, gondosan megkötözte a kötelet egy rúdhoz. Lottyadt pocakja kilátszott a fekete úszónadrágból. Rövid, görbe, vastag lábai voltak. Buddy a csónak fölé hajolt, és kisegítette az útitársát. Kip Carson meztelen volt, és büszkén lépdelt a mólón a cölöpkerítés ajtaja felé. Buddy ivómozdulatokat tett a jobb kezével, aztán a barátja után ment.

– Kip olyan hippiféle vagy mi – jegyezte meg Jerry. Mrs. Spence úgy vette, hogy Buddy meghívta egy italra Sarah-t. Úgy döntött, hogy elõször õt teszik le. Jerry utána elviszi õket a Spence-házhoz, ahonnan Tom gyalog megy majd át a nagyapa házához. Visszaszállt a kocsiba, lehúzogatta a szoknyáját a combján, amennyire csak lehetett.

– Szegény Buddy, biztosan nincs társasága – jegyezte meg Mrs. Spence.

– Szó sincs róla, ott van velük egy öreg hölgy – mondta Jerry. – De Buddy és Kip jobban szeretnek maguk lenni. Belelõttek a Fehér Medve bár tükrébe két nappal ezelõtt. – Rákanyarodott arra az útra, ami nyugat felõl kerüli meg a tavat, és rövidesen elérték a klubház üresen tátongó parkolóját.

– Kíváncsi vagyok, ki lehet a másik vendégük. Feltétlenül meg kell ismerkednünk vele.

– Ralph és Mrs. Redwing csak Kate néninek hívja õt – mondta Jerry. Õ is Redwing, de Atlantában él.

– Ó, persze! – mondta Mrs. Spence. – Hát persze. Ismerjük õt. Igazán aranyos.

– Én nem ismerem – mondta Mr. Spence. Megálltak a Redwing-birtok bejáratánál. Mrs. Spence kikászálódott, hogy kiengedje Sarah-t is.

– Gyere majd át Buddyval – mondta a mamája. – Biztosan együtt vacsorázunk Ralphfal.

– Hívjuk meg Tomot is – mondta Sarah.

– Tomnak biztosan más dolga is van. Ne akaszkodjunk rá!

Sarah kiszállt, becsukta az ajtót, és integetett neki, amint Jerry elindult a kocsival a Spence-ház felé.

– Persze hogy ismerjük Kate nénit – mondta Mrs. Spence a férjének. Õ az, aki Jonathanhoz ment férjhez. Atlantában élnek. Hetvenéves lehet, igen... és a lánykori neve... még azt is tudtam... a lánykori neve...

– Duffield – mondta Tom.

– Látod, még õ is tudja – kiáltott fel –, Duffield! Jerry a Spence-lak kapujában tette ki õket, aztán visszatolatott az úton. A két Spence szülõ csomagokkal megrakodva, közömbösen és némi megkönnyebbüléssel vett búcsút Tomtól, aki elindult a fák között a nagyapa nyaralója felé.