VIII

1

A csernobili katasztrófa a lehető legrosszabbkor jött Gorbacsovnak. Alig egy évvel azelőtt választották meg főtitkárnak. Csak három hónapja hirdette meg a glasznoszty és a peresztrojka kockázatos programját az SZKP XXVIL kongresszusán. Habár ugyanaz volt a címe, mint Brezsnyevnek vagy Sztálinnak, nem rendelkezett akkora hatalommal, mint elődei. Az az igazság, hogy csak komoly harcok árán tudta megtartani hivatalát. A leningrádi pártvezető, Grigo-rij Romanov a hetvenéves moszkvai párttitkárt, Viktor Gri-sint javasolta a főtitkári székbe, és csak a nyolcvanéves külügyminiszter, Andrej Gromiko erőteljes javaslatára döntöttek mégis Gorbacsov mellett.

Hatalomra kerülése után az új főtitkár „gyorsan megmetszette a fát": Romanov még az év vége előtt, „egészségügyi okokra hivatkozva" visszavonult. A Szovjetunió hatvannégy miniszteréből tizenhatnak távoznia kellett, és velük együtt ment a párttisztviselők húsz százaléka, a régi nómenklatúra emberei, akik a reformok potenciális ellenzői lehettek volna.

Gorbacsovnak azonban legalább akkora gondot jelentett helyettese és első számú szövetségese, Jegor Ligacsov, mint a régi brezsnyevisták. Ligacsovot ugyanúgy Andropov hozta a Központi Bizottságba, ahogyan őt is. Idősebb volt, mint a pártfőtitkár, ráadásul két olyan pozícióval rendelkezett, ami könnyen Gorbacsov potenciális riválisává tehette: a Központi Bizottság titkáraként ő felelt a párt tisztségviselőinek kiválasztásáért, ami azt jelentette, hogy bizton számíthat mindazok támogatására, akiket 1983 óta hatalomra segített. Ezenkívül a Politikai Bizottság ideológiai titkáraként ő őrizte és tolmácsolta mindazon dogmákat, amelyeken a kormány legitimációja nyugodott.

Az első poszt számos természetes szövetségest biztosított a számára, míg a második egészen különleges befolyással ruházta fel. A szovjet nép emlékezetében ugyanis nagyon élénken éltek a 30-as évek tisztogatásai, amikor bármiféle vélt vagy valós ideológiai elhajlás könnyedén többéves száműzetéshez vagy tarkónlövéshez vezetett. Ez a szerepkör egyébként jól illett Ligacsov puritán személyiségéhez. Míg Gorbacsov nyugodt stílusa inkább a nyugati politikusokéhoz hasonlított, Ligacsov ismét visszahozta a régi pártvezetők szigorú, merev modorát. Beszédeit erőteljes, ám végtelenül monoton hangon olvasta föl, azonban – a brezsnyevi korszak vezetőivel ellentétben – ő komolyan gondolta, amit mondott. Ugyanolyan elkötelezett híve volt a reformoknak, mint maga Gorbacsov vagy a miniszterelnök, Nyikolaj Rizskov, méghozzá nemcsak a politikai szólamok, hanem az ország gazdasági átalakításának kérdésében is. Annak ellenére belátta ezek szükségességét, hogy ő maga ízig-vérig „szovjet típusú ember" volt. Még jóval Gorbacsov hatalomra jutása előtt megkezdte antialkoholista kampányát, amelyet ezzel a jelszóval hirdetett: „Józan vezetésért és józan népért!"

Habár az ortodox kommunista hitelvek Ligacsovban testesültek meg, nemcsak őt hatotta át a párt ideológiája. A Polítbüro valamennyi tagja már az új rendszerben nőtt fel. Senki sem volt köztük, aki – mint Szlavszkij, Alekszandrov vagy Dollezsal – emlékezhetett volna a forradalom előtti időkre.

Noha Gorbacsov nemzedéke világosan látta az ország gondjait, föl sem merült bennük, hogy magával a szocialista ideológiával lehet bármi baj. Ha Marx volt az isten, akkor Lenin az ő egyszülött fia. Képmása, akár a cári időkben az ikonok, ott függött minden lakásban, minden középületben. Az ő szavaiban nem lehetett kételkedni. Egyháza, a párt nem tévedhetett. Azokra, akik, mint Jefim Szlavszkij vagy Armand Hammer, személyesen is ismerték, úgy tekintettek, mint az apostolok korának túlélőire.

A szovjet mitológiának természetszerűleg megvoltak a maga szentjei. Közéjük tartozott Kurcsatov, a szovjet atombomba atyja vagy tanítványai: Alekszandrov és Dollezsal. Ha ők azt mondták, hogy a szovjet atomreaktorok teljesen biztonságosak, akkor senkinek sem lehetett oka kételkedni ebben: se Gorbacsovnak, se Ligacsovnak, de még Bruhanovnak vagy akár Djatlovnak sem. Ugyanígy eszükbe sem jutott megkérdőjelezni a Középgépipari Minisztérium tevékenységét takaró titkokat. Az előző érától örökölt szabályokat legalábbis a szent iratokhoz kapcsolódó magyarázatokként kezelték. Az általuk meghirdetett glasznoszty, a nyíltság politikája, amit kétségbeesetten igyekeztek ráerőltetni erre a természettől fogva kétkedő alkatú népre, nem a szocializmus megszüntetését, hanem a megtisztítását célozta. Az afféle bűnök, mint a lustaság, hanyagság, alkoholizmus és korrupció felszámolását.

 

 

Ha hiszünk a mennyországban, hinnünk kell a pokolban is, különben semmi értelme sincs az egésznek. A szovjet vezetők mindig azt tanították, hogy a nyugati kapitalizmus a gonosz megtestesülése. Elhitették a néppel, hogy ideológiai ellenfeleik éjt nappallá téve munkálkodnak a dolgozók államának lerombolásán. Ez ellen még a Politbüro legfiatalabb tagjai is reflexszerűen harcba szálltak. Avagy nem maga Rónáid Reagan, az amerikai elnök nevezte országukat a „Gonosz Birodalmá"-nak? Nem ők tervezték a haderő kiterjesztését a világűrre? Gorbacsov egyik legközelebbi szövetségese, Alekszandr Jakovlev jól ismerte Amerikát. Az 1960-as években cserediák volt a Columbia Egyetemen. Később ő lett a kanadai nagykövet. Most, mint a Politbüro azon tagja, aki az amerikai politika legelismertebb szakértőjének számított, egy évvel ezelőtt így írt a Lityeraturnaja Gazetában: „Ha az USA politikai és katonai vezetése kívánatosnak tartja az erőegyensúlyt, az azt jelenti, hogy elképzelhetőnek tartja egy közvetlen háború kirobbanásának veszélyét."

Gorbacsov csapata egyre inkább rádöbbent, hogy még ha a glasznoszty és a peresztrojka jobban sikerülne, mint ahogy azt a legmerészebb álmukban képzelték, sőt ha a Homo Sovjeticus valami csoda révén kigyógyulna az alkoholizmusból, és olyan ügyesen és szorgalmasan dolgozna, mint ahogy azt az ideológia atyamesterei annak idején feltételezték, az amerikai csillagháborús program akkor is szinte teljesíthetetlen kihívást jelentene számukra. Ennek ellenére meg sem fordult a fejükben, hogy kudarcot vallottak volna. A Politbüro valamennyi tagja – beleértve a felettébb zűrös figurának mondható Borisz Jelcint – szellemében és szívében egyaránt hűséges volt a párt ideológiájához.

A csernobili baleset tényének késedelmes bejelentése több okra vezethető vissza. Az atomenergiával kapcsolatos információk már eleve titkosnak számítottak. A szovjet vezetőket először úgy tájékoztatták, hogy az erőműben csupán tűz ütött ki, amit később sikeresen megfékeztek. Ez megakadályozta a Politbüro tagjait, hogy felmérjék a katasztrófa igazi súlyát. Az alacsonyabb rangú hivatalnokok nemigen siettek vállalni a rossz hír hozójának hálátlan szerepét. Csak később, a svédek tiltakozása nyomán pattant ki az igazság. Csupán ekkor döbbentek rá, milyen jelentős krízissel állnak szemközt, és hogy ez mennyit árthat az ország presztízsének.

Április 28-ának reggelén Gorbacsov összehívta a Politbüro tagjait. Néhányan már tudták, mi történt. Gejdar Alijev, a KGB egykori azerbajdzsáni igazgatója, a jelenlegi miniszterelnök-helyettesek egyike már hallott a balesetről, ám hivatalosan még őt sem informálták. De még ebben a válságos helyzetben sem arról vitatkoztak, hogy mit kellene tenni, hanem arról, hogy bevallják-e a dolgot, vagy sem. Az ideológia átitatta az élet minden területét. Most, amikor minden órányi késlekedés újabb áldozatokat követelhetett, a Politbüro tagjai azt latolgatták, hogy a baleset bejelentése milyen páratlan lehetőséget teremt majd a nyugati propagandisták szovjetellenes kampánya számára. A baleset hírére az egész országban kitörhet a pánik. Vajon mi lesz a glasznoszttyal, ha elbukik ezen az első akadályon?

A Politbüro tagjai más-más szempontból nézték a dolgot. Alekszandr Jakovlev, a Központi Bizottság propagandaosztályának vezetője bevallotta, nem tudja, mit kéne csinálni. Jegor Ligacsov amellett érvelt, hogy csupán annyit mondjanak, amennyit feltétlenül muszáj. Neki, a Központi Bizottság ideológiai osztályának vezetőjeként, a baleset ideológiai következményeit is mérlegelni kellett. A kommunizmus tudományos alapokra épült. Az atomenergia az űrprogrammal együtt a szovjet haladás egyik jelképének számított. Ha most bevallják, hogy csődöt mondott a dolog, és többet árt, mint használ, az aláássa az emberek szocializmusba vetett hitét, méghozzá nemcsak itthon, hanem szerte a világon.

Gejdar Alijev nem értett egyet vele.

– Hagyd ezt – mondta Ligacsovnak –, úgyse tudjuk titokban tartani. Már kipattant a dolog. Nemcsak Svédországból jelentettek szokatlanul magas adatokat, hanem Lengyelországból és Németországból is. Nemsokára mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy történt valami. Csupán nagyon pontos és nyílt tájékoztatással lehet elejét venni a várható szovjetellenes propagandaáradatnak és megőrizni a glasznoszty hitelét.

Jakovlev is osztotta Alijev véleményét: legjobb, ha mielőbb tisztázzák a dolgot. A szavazás során mégis Ligacsov javaslatát fogadták el. Ekkor fogalmazták meg a rövidke TASZSZ-közleményt, amelyhez a szovjet sajtó számára azt a záradékot csatolták, hogy ezentúl nem jelentethetnek meg semmilyen, a balesettel kapcsolatos anyagot. A pár soros hír még aznap este elhangzott a Vremjában.

Alig egy órával később a TASZSZ egy újabb közleményt jelentetett meg:

 

A csernobili atomerőműben történt baleset az első volt a Szovjetunióban. Hasonló esetek számos alkalommal előfordultak más országokban is. A Kritikus Tömeg nevű szervezet jelentése szerint 1977-ben egyedül az Egyesült Államokban 2300 baleset, reaktorleállítás és egyéb hiba történt. A veszélyes helyzetből fakadó komolyabb balesetek a reaktorok gyenge minősége, az eszközpark gondatlan ellenőrzése, a biztonsági előírások figyelmen kívül hagyása és a kezelőszemélyzet felkészületlensége miatt következtek be.

 

A baleset beismerése csöppet sem csillapította le a kedélyeket. A Kurcsatov Intézet szakértői és a svédek közt folyó tárgyalás egyes kiszivárgott elemei elárulták a hozzáértőknek, hogy Csernobilban vagy leolvadás, vagy ellenőrizhetetlen grafittűz lehetett. A TASZSZ által április 29-én megjelentetett újabb hírt, miszerint csupán két ember halt meg a baleset során, senki sem hitte el. A UPI ugyanaznap egy meg nem nevezett kijevi forrásra hivatkozva közölte: „Nyolcvan ember halt meg a robbanás következtében és további kétezer kórházba szállítás közben/' Ez a változat került a vezető nyugati lapokba, és ezt vette át Dan Rather a CBS Newsban. Röviddel később a UPI újabb jelentésekkel rukkolt elő. Kijevben élő nyugati állampolgárok telefonjaira hivatkozva azt állította, hogy az áldozatok száma háromezer körül van. Ezek a rémhírek aztán további megerősítést nyertek, amikor Kenneth Adelman, az USA Fegyverkorlátozási és Leszerelési Tanácsának igazgatója a kongresszusi meghallgatáson kijelentette, hogy a reaktor melletti faluban kétezer ember élt, és ha a szovjetek azt állítják, hogy csupán két haláleset történt, az „nevetségesnek tűnik... egy ilyen léptékű baleset esetén".

Egy holland amatőr rádiós valamivel visszafogottabb volt, mint a nagy hírügynökségek. Ő – szintén orosz forrásra hivatkozva – csupán „több százra" tette a halottak és sebesültek számát. Egy Kijevben élő, az Energiaipari Minisztériummal szoros kapcsolatban lévő skót tanár telefonon úgy nyilatkozott a londoni Timesnak, hogy helyi becslések szerint mintegy háromszáz ember halhatott meg. A moszkvai brit nagykövetség lázasan dolgozott a hetven kijevi és harminc Minszkben élő brit diák és turista kitelepítésének tervén. Az USA nagykövetsége azt tanácsolta a Kijevben élő amerikai állampolgároknak, hogy azonnal hagyják el a várost. Egy osztrák cég, amely a Csernobiltól százhatvan kilométernyire lévő Zslobinban építtetett kohászati üzemet, repülőgépet bérelt, hogy kitelepítse mérnökeinek mintegy ötven főt kitevő családtagjait.

Mivel a szovjet kormány megtagadta, hogy bármiféle pontos adattal szolgáljon, a Moszkvában élő nyugati tudósítók nemigen tudták megcáfolni a müncheni Szabad Európa Rádió rémhíreit. Ez nemcsak munkájukat akadályozta, hanem lelkileg is elég nagy terhet jelentett: a New York Times tudósítójának, Serge Schmemann-nek például felesége és három gyermeke szintén Moszkvában élt. Mivel attól rettegtek, hogy a helyi élelmiszerek esetleg sugárfertőzöttek lehetnek, az USA nagykövetsége felállította saját mérőállomását, ahol az orosz termékeket tesztelték. Ezenkívül az amerikai újságíróknak azt is megengedték, hogy a követség munkatársai számára Finnországból hozatott élelmiszereket vásárolják. Ez a tény nemcsak az orosz kormányt dühítette, hanem moszkvai barátaikat is.

Ráadásul a kelet-európai országokban szintén meglehetős nyugtalanság volt tapasztalható. A lengyel kormány bizonyos megszorításokat vezetett be a tej forgalmazásánál, és nyomatékosan felhívták a lakosság figyelmét, hogy alaposan mossanak meg minden friss zöldséget. A tizenhat év alatti gyerekeknek jódtablettákat osztogattak, és hosszú sorok kígyóztak a nagy varsói gyógyszertárak előtt.

Voltak azonban visszafogottabb vélemények is. Dr. Thomas Marsham, a Brit Atomenergia Hatóság Északi Osztályának igazgatója például úgy nyilatkozott, hogy nagyon meglepődne, ha a szovjetek nem ürítenék ki a reaktor körüli tizenöt kilométeres területet, de egyetért azzal, hogy igyekeznek elkerülni a pánikot. „Sokkal több ember veszítené életét, ha kitörne a pánik. Ha most hirtelen bejelentenék, hogy mindenki hagyja el Kijevet, feltehetőleg kétszáz ember meghalna az utakon. De különbség van – tette hozzá – a pánikkeltés és az emberek tájékoztatása közt."

Bár a nyugati újságírók természetesen nem tudhatták, mi történt a Politikai Bizottság április 28-i ülésén, mégis egészen világosan látták, mi folyik a legfelsőbb kormánykörökben. „A külvilág számára – írta Schmemann a New York Timesban – a szovjet hírzárlat csaknem annyira riasztó, mint az a tény, hogy az erőmű folyamatosan szórja a légkörbe a radioaktív törmeléket/'

Ez bizony egyértelmű visszahátrálás volt. Ismét újjáéledt a Kreml politikáját annyira jellemző titkolózás, amely a legkisebb tévedést vagy hibát is gondosan elhallgatta saját népe és az ellenségesnek hitt külvilág előtt... A régi vonal képviselői úgy vélték, a Szovjetunió tekintélyének megőrzése a tét... A diplomáciai testületek tagjai egyetértettek abban, hogy a csernobili baleset nagy megrázkódtatást jelentett Mihail Gorbacsovnak. Épp akkor történt, amikor a Kreml az „új stílus"-ról, a nyíltságról, a decentralizációról, a személyes felelősségről és a szigorúbb számonkérésről beszélt.

Ez aláássa a szovjetek számára olyannyira kedves, önmagukról alkotott képet; Moszkva, mint az atommentes világ közismert bajnoka, amint szemben áll a militarista Washingtonnal.

Ráadásul a mostani katasztrófa foltot ejt a nagyszerűnek hitt szovjet technológián is, amelyről fennen hirdették, hogy ezen a téren nincs párja a világon. Eddig a percig Moszkva a környezetvédelem bajnokaként léphetett fel, ami komoly előnyt jelentett Gorbacsovnak.

A Kreml titkolózásának elsődleges oka mégiscsak az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy a nyugati világ mindent kész felhasználni, amivel támadhatja a Szovjetuniót.

2

Amikor Schmemann cikke május 2-án megjelent a New York Timesban, Alekszandrov összehívta a vezető szovjet tudósokat a Kurcsatov Intézetben. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a legjobb védekezés a támadás. Az összegyűlt szakértők közt jelen volt Jurij Szivincev, a fürge, gyors beszédű atombiztonsági szakértő, akit még Alekszandrov hozott az intézetbe 1948-ban. Ö már tudott a balesetről. Jó oka volt feltételezni, hogy komoly az ügy: hallott róla, hogy kitelepítették a 6. Számú Kórház pácienseit, mert kellett a hely a baleset áldozatainak.

Amikor Szivincev belépett Alekszandrov szobájába, ott találta Velikovot is. Először úgy tettek, mintha a csernobili baleset ügyében kérnének tanácsot, de csakhamar a külföldi atomerőművekben bekövetkezett balesetekre terelték a szót. Szivincev ekkor elmondta, amit az angliai windscale-i tűzesetről és a hírhedtté vált Three Mile Island-i katasztrófáról tudott. A másik kettő ugyan egy szót sem szólt Csernobilről, de feltételezte, hogy hasonló lehetett.

A nyugati atomreaktorokban történt baleseteket újra meg újra idézte a szovjet sajtó, míg a külföldi médiák Csernobilről szóló elemzéseit egész egyszerűen hidegháborús propagandának tekintették. Jurij Zsukov például így írt a Pravdában:

 

Az Egyesült Államok kihasznál minden alkalmat, hogy tovább élezze a már amúgy is feszült helyzetet: bizalmatlanságot hint el a népek közt, és szüntelenül mérgezi a politika légkörét. Mindezzel elsősorban saját agressziós cselekményeiről igyekszik elterelni a figyelmet, mint Líbia nemrég történt bombázása vagy az Angolában és Nicaraguában folytatott hadüzenet nélküli háborúk. így akarják igazolni a fegyverkezési verseny folytatását, a további atomkísérleteket és a szovjet békeajánlatok elutasítását.

 

Zsukov szerint ezek a provokatív akciók akkor érték ei csúcspontjukat, amikor az „USA államapparátusa és a sajtó egymással versengve ontotta a csernobili baleset következményeiről szóló rémhíreket".

 

A washingtoni vezetés, néhány más NATO-ország politikusaival karöltve, az első pillanattól kezdve saját céljai érdekében használta fel a csernobili baleset híreit. Megkezdődött a pánikkeltés. Hihetetlen történeteket tálaltak a „halottak ezrei"-rőt, a nyugateurópai, sőt az amerikai népességet fenyegető sugárveszélyről. Az amerikai propagandisták sugallatára a nyugat-európai bulvársajtó futószalagon kezdte gyártani a balesetről szóló koholmányokat. A tömeghisztéria fokozásának érdekében megkezdték a nyugati diákokok, tudósok és turisták Szovjetunióból való erőszakos kitelepítését.

 

Ugyanilyen hangnemben nyilatkoztak a szovjet tévé– és rádióműsorok kommentátorai. Az Izvesztyija és a Lityeraturnaja Gazeta szintén hasonló cikkeket közölt. Csupán a baleset idején a nyugatnémet kommunista párt hamburgi kongresszusán baráti megfigyelőként részt vevő Borisz Jelcin adott pontos, ésszerű összefoglalást a történtekről. Cáfolta a nagyarányú terméskárosodásról, az egész Ukrajnát érintő víz– és tej szennyeződésről szóló tudósításokat,

 

A mostani propagandakampány csupán felháborította az embereket. A jelenleg folyó sajtókampánynak semmi köze a környezetvédelemhez: jól körvonalazható politikai célok motiválják. Az is megfigyelhető, hogy főleg azokban az országokban háborog a sajtó, amelyek kormánya gyakorlatilag elutasította a tömegpusztító fegyverek korlátozására tett szovjet javaslatot.

 

Épp aznap, amikor a Politbüro egészségügyi bizottsága elrendelte az Ukrajnán vonattal átkelő utasok ellenőrzését, a TASZSZ éles hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy egy csapat ukrán színésznek „megalázó vizsgálaton" kellett átesnie, amikor az NDK-ból Nyugat-Németországba ment.

 

Az ilyenfajta akciókat azok a nyugatnémet hatóságok kezdeményezték, amelyek szándékosan torz információkat adtak a csernobili baleset körülményeiről. Az NSZK-beli szélsőjobboldali erők kapva kaptak ezen a tragédián, hogy ennek örve alatt az enyhülésnek még az írmagját is kiirthassák.

 

Az ellentámadás nem járt sikerrel. A nyugati sajtó nyilvánvaló túlzásai ellenére sem lehetett ezen a hangon válaszolni, miközben a Ligacsov javaslatára elfogadott politikát folytatták. Otthon és külföldön egyre több rémhír terjengett. A skandináv országok további információkat követeltek. A Politbüro egészségügyi bizottsága is azt kérte, hogy mondják be a tévében a sugárzásra vonatkozó adatokat. A tömeghisztéria napról napra nőtt. Amikor fölfedezték, hogy a térségből érkező vonatok maguk is sugárfertőzöttek, elrendelték a Kijevből, Gomelből és Minszkből érkező utasok vizsgálatát. Ez a hír olyan nagy riadalmat keltett, hogy a rendeletet villámgyorsan visszavonták.

De a pánik kitörését már nem lehetett megakadályozni. A gyógyszertárak előtt a jódra várók sorai kígyóztak. Mivel a bizottság május 2-án elfogadta Vorobjov professzor érvelését, hogy a jód csupán a megelőzésre alkalmas, úgyhogy fölösleges további készleteket rendelni, lemondták a külföldi szállításokat. Aztán Iljin akadémikus küldött egy kódolt táviratot Kijevből Gorbacsovnak, amelyben a gyerekek pajzsmirigyében felhalmozódott radioaktív jód várható hatásaira figyelmezteti. Amikor május 6-án jelentették, hogy „a sugárzás mértéke indokolja a jód megelőzésként való alkalmazását", kiszámították, hogy csupán az Orosz Föderációban kétszáztizennyolc tonna jódra van szükség, ezért azzal a kéréssel fordultak a Vegyipari Minisztériumhoz, hogy alakítsanak át egy gyárat jódtermelésre. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a bizottság tagjai azt sem igen tudták, hogy kinek kellene jódot kapnia. A romániai szovjet nagykövetnek határozottan értésére adták, hogy egyetlen szovjet diplomata se fogadhatja el a számukra Bukarestben felkínált jódot. Az egészségügyi bizottság egyik tagja a 7. Számú Kórház betegein végzett vizsgálatok eredményeire támaszkodva azt állította, hogy csupán Pripjaty polgárai kaptak jelentős sugárdózist. Egy másik bizottsági tag viszont arra figyelmeztette társait, hogy akár szükség van megelőzésként a jódra, akár nem, az orvosoknak kötelességük biztosítani minden állampolgár számára, ha igényli. Az emberek nyilvánvalóan bizonytalanok: az orvosnak akkor is kezelnie kell őket, ha ez teljesen fölösleges.

Ugyanez a huzavona ismétlődött, amikor az egészségügyi információk közlése került terítékre. A bizottság első reakciója az volt, hogy az összes, a balesetre vonatkozó adatot tartsák titokban. Ismét azt az utasítást küldték Zorin elvtársnak, hogy a bizottság beleegyezése nélkül semmilyen orvosi jellegű adatot nem közölhet a sajtó. Csupán a 6. Számú Kórház betegeinek sorsa jelent ez alól kivételt, mivel ezt Gale-ék is ismerik, de a 7. és 12. Számú Kórházak pácienseiről egy sort sem írhatnak.

Másrészt viszont, hogy megállítsák a kitörőben lévő pánikot, az egészségügyi bizottság arra kérte Rizskovékat, informálják bővebben a lakosságot. így aztán két pontban módosították az eredetileg elfogadott, Legaszov-féle javaslatot.

Először is meghívták a Bécsben székelő Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezérigazgatóját, Hans Blixet és atombiztonsági vezetőjét, az amerikai Morris Rosent, hogy vizsgálják meg a sérült reaktort– Másodsorban egy televíziós konferenciát hívtak össze május ó-ára a Külügyminisztériumba.

Aznap reggel végre részletesebb cikkek jelentek meg a Pravdában és más lapokban, többé-kevésbé pontosan leírva a balesetet és a folyamatban lévő sugárzástan! vizsgálatokat. Ugyanez a viszonylagos nyíltság jellemezte a Külügyminisztériumban tartott sajtótájékoztatót. A bevezetőt Anatolij Kovaljev, a külügyminiszter-helyettes tartotta, majd utána rögtön az első kormánybizottság elnöke, Borisz Scserbina következett.

A szovjet kormánytisztviselők számára rendkívül szokatlan volt ez a nyugati stílusú sajtótájékoztató. Épp ezért szigorúan kézben tartották az események menetét. A teremben nemcsak újságírók ültek, hanem több ország nagykövete is. A történteket tucatnyi tévékamera rögzítette. Kérdéseket csupán a szovjet vagy a külföldi kommunista lapok munkatársai tehettek fel. A bizottság tagjai az előre elkészített válaszok valamiféle változatát adták.

Scserbina röviden összefoglalta a balesetet. Átsiklott a súlyosabb következményeken, ami ha nem tett is túl jó benyomást, legalább nem volt nyilvánvaló hazugság. Az áldozatok számát illetően viszont még mindig Baranov és Guszkova kezdeti, optimista becsléseire támaszkodtak. Ezzel azt sugallták, hogy a balesetet követő sajtóhisztéria csupán Gorbacsov békekezdeményezéseinek meghiúsítására irányuló, hidegháborús hecckampány.

Amikor a külföldi tudósítók azt kérdezték, hogy a baleset következtében fenyegeti-e bármiféle veszély a szomszédos országok lakosait, J. Sz. Szedunov, Jurij Iszrael helyettese így válaszolt: „Véleményünk szerint nincs közvetlen veszély sem a baleset színhelyétől távol lévő szovjet területeken, sem más országokban."

Elismerte ugyan, hogy a szomszédos országokban is érezhetően nőtt a sugárzás, azt állította azonban, hogy ez „a sugárzás rövid életű, jelentéktelen és alacsony szintű".

A sugárzás mértékére vonatkozó kérdésekre Szedunov gondosan megválogatott statisztikai adatokkal felelt. Moszkvában nem nőtt a háttérsugárzás. Csernobilban ez a szint ugyan óránként tizenöt milliröntgenre emelkedett, de most már alig a harmada. Kijevben a sugárzás a robbanás pillanatában nem haladta meg a háttérszintet. Három nappal ezelőtt 0,2 milliröntgent mértek óránként. Minszkben alig nőtt a sugárzás a háttérszinthez képest. Gomelben csaknem ugyanaz a helyzet, mint Kijevben.

A szovjet atomerőművek biztonságosságát firtató kérdésekre Petroszjanc felelt. Az elmúlt harminc évben negyvenegy blokk működött balesetmentesen. Ez a viszonylag fiatal technológia valóban nagyon bonyolult, de emlékezzünk csak, hogy más országok is küszködtek már hasonló problémákkal: példának okáért vegyük csak Windscale-t, Three Mile Island-et vagy Idahót,

Habár egy órával később még számos nyugati újságíró keze a magasban volt, a konferencia az előírt menetrend szerint véget ért. Noha bőséges részleteket mutattak mind a Vremjában, mind az azt követő műsorban, a sugárveszélyre utaló kérdéseket gondosan kivágták a szovjet adásból.

3

A következő napokban a lapok – attól függően, hogy melyik szerv alá tartoztak – hol Ligacsov, hol Jakovlev álláspontját visszhangozták. A Szovjetszkaja Rosszija május 7-i számában például csupán az egyeztetés hiányára utalt a fertőzött területek lakosságának kitelepítése kapcsán, míg a Pravda május 12-i száma megnevezte a kötelességmulasztással vádolt hivatalnokokat. Néha egymásnak ellentmondó cikkek jelentek meg ugyanabban a lapban: a Pravda május 18-i számában bírálta mindazokat, akik nem tájékoztatták idejében a népet. Május 21-én viszont azt írták, hogy azért igazságtalanok a Csernobillal kapcsolatos nyugati kritikák, mert a pontos adatok összegyűjtése viszonylag hosszú időbe telik.

Ez a sajtóbeli vita nem annyira a balesetről, mint inkább a glasznosztyról szólt. Gorbacsov meghirdette a nyíltság politikáját, de maga sem tudta, milyen messzire menjen. Persze elméletileg tudta, milyen fontos lenne, ám mégsem akarta teljesen kiteregetni hazája szennyesét. Ezért volt olyan ingerült a Gale-lel és Hammerrel folytatott találkozón. Dühítette, ahogy a nyugati média a szerencsétlenségről beszélt.

A pártapparátus tagjai – különösen a médiákban dolgozók – visszafojtott lélegzettel lesték, merre fordulnak a dolgok. Mind Ligacsovnak, mind Jakovlevnek megvolt a maga tábora. Az óvatos szerkesztők mindkét félnek helyet biztosítottak, Jurij Zsukov ugyan elverte a port a Pravdában a nyugati kommentárokon, de a lap tudományos rovatának vezetője, Vlagyimir Gubarev Jakovlev barátja és szövetségese volt. A kopaszodó, jóvágású férfi a Sztálin-korszak freskóin ábrázolt hősökre hasonlított. Két diplomával is rendelkezett: egyiket a moszkvai egyetem fizika szakán szerezte, a másikat a Konstrukciós és Fejlesztő Intézetben kapta. Gubarev valóban felkészült tudósnak számított. Emellett tévéfilmeket rendezett, sőt fél tucat színdarabot és kéttucatnyi könyvet is írt. Műveiből néhány külföldön is megjelent. Az újságírók közt művésznek vallotta magát, a művészek körében viszont újságírónak. Mindkét szerepkörben elkötelezett kommunista volt. Mivel már harminc éve a Pravdánál dolgozott, megszokta, hogy hajlékonyan kövesse a párt irányvonalának változásait.

Április 26-án a Kurcsatov Intézet egyik munkatársa bizalmasan informálta a történtekről. Gubarev azonnal felhívta Odinecet, a Pravda kijevi tudósítóját, hogy nézzen utána a dolognak. Odinec még aznap este visszahívta. Elmondta, hogy a Csernobil felé vezető utakat lezárták. A milícia által emelt kordonon még sikerült keresztüljutnia, de a KGB-sek később visszazavarták. Amikor három nappal később, április 29-én a TASZSZ bejelentette a balesetet, Gubarev rögtön felkereste főszerkesztőjét, és elmondta neki, hogy a dolog valószínűleg sokkal komolyabb, mint ahogy állítják. Erre a főszerkesztő telefonált a Központi Bizottságra, de ott azt a választ kapta, hogy ejtse a témát. Mindez még jobban megerősítette Gubarev gyanúját. Valamivel később felhívta Jakovievet, de barátja a Politbüro döntésének engedelmeskedve elhárította az érdeklődést: „Azt mondták, semmi komoly. Ne avatkozzon bele."

Miután Rizskov és Ligacsov május 2-án visszatért Csernobilből, a Politbüro úgy döntött, hat megbízható újságíró számára engedélyezi, hogy a helyszínre látogasson. Gubarev a Pravda helyi tudósítója, Odinec társaságában felszállt a Pripjaty és a Kijevi-víztároló torkolatának vizéből mintát vevő szárnyashajóra.

A Pravdában megjelent higgadt, csaknem irodalmi szintű tudósításukban leírták ezt az utazást. A cikk rengeteg tényanyagot tartalmazott. A Kijevi-víztároló gyakorlatilag emberkéz alkotta tenger. Területe kilencszázhúsz négyzetkilométer, 3,7 köbkilométer vizet tartalmaz. Azon a tavaszon Poliszke és Ivanov között több mint hatszázötvenezer hektárnyi gabonát vetettek eh Ez százezer hektárral volt több, mint az előző évben. Ez a szám százötvenezer hektárnyi kukoricát is magában foglal. Kukoricából csaknem egyharmadnyival vetettek többet a tavalyinál. A Dnyeper Hajózási Társaság hajójavító üzeme Csernobilban volt. A város a nyersvastermelés központjának számított. Több élelmiszergyár települt ide, továbbá egy ipari kombinát, egy szolgáltatószövetkezet, négy általános iskola, valamint egészségügyi és mezőgazdasági technikumok és szakközépiskolák, egy zeneiskola, egy rendelőintézet és kórház meg az elmaradhatatlan kultúrház, mozi és könyvtár.

Az írásnak számos lélekemelő mozzanata van: „Az emberek mind egyetlen családhoz tartoznak – nyilatkozta egy észt mérnök a lapnak. – Ha a Csernobilban élő ukránokat bármiféle szerencsétlenség sújtotta, mi készek vagyunk a segítségükre sietni." „A szovjet emberek mind ugyanúgy bánkódnak és ugyanúgy örülnek" – mondta egy másik Kirgiziából. Egy belorusz társuk így folytatta: „Egyetlen szent törvényt ismerünk, és ez a testvériség."

A válságkezelő bizottság csernobili főhadiszállásán Gubarev és Odinec meginterjúvolta Velikovot, aki elmondta, milyen hatékonyan kezelték a válságot: „Azelőtt hónapokba telt, mire megegyeztünk valamiben, most pedig egyetlen éjszaka alatt megoldunk bármilyen problémát. Senki sem húzza ki magát a munka alól. Mindenki önzetlenül segít." Bevallotta, hogy ez a szokatlan helyzet „olyan megoldásokat igényel, amilyenekkel sem a tudósok, sem a mérnökök nem találkoztak azelőtt". Persze a legfőbb tanulság az volt, hogy „milyen katasztrofális következményekkel járna egy esetleges atomháború", még akkor is, ha a baleset túl csekély méretű volt egy efféle összehasonlításhoz. „Odaát Nyugaton, főleg Európában óriási pánik tört ki Csernobil miatt, miközben szinte tudomást sem vesznek arról a veszélyről, amit a Pershing rakéták atomtöltetei jelentenek. A nyugati propagandistáknak most végre át kéne gondolniuk, mi célravezetőbb: ha ezen a tragédián élcelődnek, vagy az, ha megkíséreljük megelőzni a világméretű katasztrófa kirobbanását."

Gubarev cikke a benne lévő ideológiai töltet dacára is számos, a baleset súlyosságára utaló adatot tartalmazott. Nem interjúvolta meg Legaszovot, akit méltán tekintettek Ligacsov emberének, aki az apjával egy osztályon dolgozott a Központi Bizottságban, Amikor Gubarev visszatért Moszkvába, Jakovlev behívatta a Kremlbe, és elvitte Gorbacsovhoz. Gubarev elmondta, miiyen fejetlenséget és káoszt tapasztalt. Figyelmeztette a pártvezetőket, hogy a baleset következményei még sok év múltán is jelentkezhetnek. A párt első titkárát megdöbbentette a beszámoló pesszimizmusa.

4

A balesetről szóló, gondosan megválogatott hírek nemigen nyugtatták meg Kijev polgárait. Mivel a tévé a baleset másnapján az erőmű tövében legelésző teheneket mutatott, a lakosság most már a hivatalos propaganda minden állításával szemben bizalmatlan volt. Sokkal inkább hittek a Szabad Európa Rádió vagy a BBC híreinek vagy a külföldi barátaikkal folytatott telefonbeszélgetésekből származó információknak. Az is felborzolta a kedélyeket, hogy a nyugati kormányok az egész Szovjetunióból kitelepítik polgáraikat.

Mivel az emberek csupán alapos indokkal hagyhatták el lakóhelyüket, a kijeviek többsége fizetett vagy fizetés nélküli szabadságot kért. Amikor a munkahelyek vezetősége a váratlan rohamtól megrettenve visszautasította a kérelmeket, a dolgozók egy része beadta lemondását. Május 5-én éjjel rengetegen aludtak a vasútállomáson, hogy megtartsák a helyüket a jegypénztárak előtt kígyózó sorokban. Másnap aztán valósággal ostrom alá vették a pénztárakat. Nemsokára már csak az 5-6 nap múlva induló vonatokra, repülőgépekre lehetett jegyet kapni. A nyugdíjasokat és a nagy honvédő háború hadirokkantjait, akik soron kívül juthattak volna jegyhez, durván félrelökdösték a gyermekeikért aggódó szülők. Virágzott a feketepiac: ötven-száz rubeles felárral adták-vették a jegyeket.

A balesetet követő tizedik napon, május 6-án, ugyanaznap, amikor megjelentek a sajtóban az első részletesebb tudósítások, Anatolij Romanyenko tanácsokkal látta el a lakosságot. A helyi rádióban, tévében nyilatkozó miniszter javasolta, hogy alaposan mossanak meg minden zöldséget, továbbá hogy tartsák zárva az ablakokat, és minél többet tartózkodjanak zárt térben. Sokan inkább az elutazás mellett döntöttek. Rémhírek terjengtek arról, hogy a pártvezetők a balesetet követő néhány órában a Krím félszigeti szanatóriumokba és úttörőtáborokba küldték a gyermekeiket. A bankok előtt hatalmas tömegek verődtek össze. Néhány pénzintézet kénytelen volt a nyitás után pár óra múlva bezárni. Mások száz rubelre korlátozták a kifizetést, ám a betétesek rohama még így is felemésztette tartalékaikat. Május 6-ára az összes kijevi bank bezárt. Azok, akik kocsival próbálták elhagyni a várost, hatalmas dugóba kerültek a Kijevből dél felé vezető utakon.

Azok, akik otthon maradtak, megrohamozták a gyógyszertárakat. Mindenki jódtablettát akart. Pillanatok alatt kifogytak a készletek. Néhányan külsőleg használták a jódot: a torkukat öblögették vele. A másik hatékonynak tartott ellenszer itt is a vodka volt. Az italboltok előtti szokásos sorok most négyszer olyan hosszúra nyúltak. A május l-jétől, az alkoholizmus elleni harc jegyében bevezetett rövidített nyitvatartási időt egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Mivel úgy gondolták, hogy a megfelelő véralkoholszint a sugárzás ellen is védelmet nyújt, az egész város részegen tántorgott. Az egyik virágos kedvű csapat fel akart szedni egy zilált külsejű fiatal nőt a Krescsatyik sugárúton: Ljubov Kovalevszkaját, a pripjatyi újságírót. Épp most tért vissza a repülőtérről. A lányát küldte el a nővéréhez Szverdlovszkba.

Mivel a feketepiacon vásárolta a repülőjegyet, csupán húsz kopek maradt a pénztárcájában. Nem volt hova mennie. Sokkos állapotban ődöngött az utcákon. Hogy összeszedje magát, próbált a saját verseiből szavalni, de egy sor sem jutott az eszébe. Napok óta nem mosdott és nem váltott ruhát. Csapzottan lógott a haja. Azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Reflexszerűen beállt egy sorba. Fogalma sem volt, miért állnak ott. Taxira vártak. Ekkor egy férfi megkérdezte, Csernobilből jött-e. Amikor igennel válaszolt, kivett neki egy Szobát a Moszkva Szállóban, Öt napig maradt a férfi költségére, aki semmit sem kért viszonzásul,

 

 

Kijev lakosainak aggodalmában és elkeseredésében a város vezetősége is osztozott. Vlagyimir Scserbitszkij, az Ukrán Kommunista Párt első titkára, Brezsnyev egykori jó barátja mindent megtett, amit elvártak tőle. A kisebb rangú vezetők megtehették, hogy elküldik családjukat a városból, de neki unokájával együtt ott kellett állnia a május elsejei felvonuláson éppúgy, mint a városon május 9-én áthaladó kerékpárversenyen. Mivel a csernobili atomerőmű össz-szövetségi létesítmény volt, a rá vonatkozó valamennyi adatot titokban tartották: így a helyi vezetők sem tudtak többet, mint az utca embere.

Az ukrán egészségügyi miniszter, Romanyenko szintén sötétben tapogatózott. Május 2-án tért vissza a Georgia állambeli Atlantában rendezett konferenciáról. 3-án elment Csernobilba, hogy fogalmat alkothasson a baleset súlyosságáról, de az összes intézkedési jog továbbra is a kormány Sepin vezette egészségügyi bizottságának kezében volt. Ó csupán végrehajthatta a Moszkvából érkező utasításokat. Ehhez az egész ukrán egészségügyi intézményrendszert mozgósítania kellett. Ezer orvosi csoportot szervezett, hogy hatékonyan kezelhessék a Pripjatyból és az erőmű harminc kilométeres körzetéből kitelepítetteket Ez óriási terhet jelentett, hiszen nem volt elég orvos és laboráns, akik elvégezhették volna a kötelezően előírt vérvizsgálatokat. Ezért a hadsereg egészségügyi alakulatait is mozgósították.

Természetesen ezek működését is az Iljin vezette Biofizikai Intézet és a Jurij Iszrael irányítása alá tartozó Állami Hidrometeorológiai Bizottság által lefektetett szabályok határozták meg.

Mivel az ukrán vezetők ugyanolyan keveset tudtak az atomfizikáról, mint az utca embere, ugyanúgy pánikba estek. Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának május 7-i Politbüro-ülésére meghívták I Íj int és Iszraelt. Scserbitszkij indítványozta, hogy írják össze a szerencsétlenül járt emberek védelmére tett javaslatokat. Ez felettébb szokatlan lépés volt: látszott, hogy nem bízik a központi hatalom képviselőiben. Ennek ellenére Iljin és Iszrael egyetértett vele. Visszavonultak, hogy elkészítsék a feljegyzést.

Este 11 óra 30 perckor újra összeült az ukrán politikai bizottság– Scserbitszkij és a két miniszteri posztot betöltő Valentyina Sevcsenko a széles tárgyalóasztalnál Iljinnel és Iszraellel szemközt ült. A moszkvai szakértők a következő feljegyzést nyújtották át az ukrán vezetőknek:

 

1. A Kijevben és körzetében jelenleg mérhető sugárzás nem jelent veszélyt sem a polgári lakosságra, sem a gyerekekre, mivel az az atomerőművi balesetek esetére előírt hazai és nemzetközi normák alatt van.

2. Az élelmiszerek által jelenleg tartalmazott sugárzóanyagmennyiség úgyszintén nem jelent veszélyt a népességre.

 

Iljin és Iszrael javaslatai az alábbiak voltak:

 

1. A városban végzett mérések azt bizonyítják, hogy jelenleg nem szükséges kiüríteni a várost és kitelepíteni a gyerekekel.

2. A lakosságot a tévé és a rádió segítségével informálni kell a jelenleg mért adatokról és a várható intézkedésekről.

 

A feljegyzést mind Iljin, mind Iszrael aláírta, majd átnyújtották Scserbitszkijnek a dokumentumot. Amikor a találkozó véget ért, Valentyina Sevcsenko hirtelen előrehajolt, és Iszraelnek szegezte a kérdést:

– Mondja, Jurij Andrejevics, mit tenne, ha a maga unokái Kijevben lennének?

Később azt állította, hogy Iszrael hallgatott, és csak akkor válaszolt, amikor Iljin azt javasolta, hogy nyugtassa meg őt. Bármi legyen is az igazság, az ukrán minisztertanács másnap – Iszrael beleegyezésével – úgy határozott, hogy előrehozza az iskolaév végét május 15-ére, és minden tizennégy éven aluli gyereket sugármentes övezetekbe telepítenek.

Május 8-án este Romanyenko ismét szerepelt az ukrán televízióban. Megnyugtatta a nézőket, hogy az előző adás óta sokat javult a helyzet. A háttérsugárzás szintje fokozatosan csökkent, és jóval a hazai és a nemzetközi szervezetek által kritikusnak ítélt szint alá esett, így nem jelenthet veszélyt sem a felnőtt, sem a kiskorú lakosságra nézve. Ennek ellenére felhívta a figyelmet a radioaktív porra. Javasolta, hogy minél gyakrabban mossák az utcákat, öblítsék le a lakótelepek falait, az emberek pedig naponta zuhanyozzanak és mossanak hajat. A gyerekek nyugodtan kint lehetnek egy kis ideig. „Ők nyilvánvalóan minél több időt szeretnének a szabadban tölteni. Engedjük ki őket, de ne reggeltől estig, hanem csak néhány órára. Arra is vigyázzunk, hogy ne rúgják a labdát poros területen."

Ezután bejelentette, hogy a „Kijev városában és környékén élő gyermekek egészségének javítása érdekében az idei iskolaév május 15-én véget ér. A gyerekeket a déli területeken lévő úttörőtáborokba viszik. Erre a célra kellő számú vonatot és buszt fogunk biztosítani". Végül hozzáfűzte: „Minden olyan környezeti hatást, amely összefüggésben lehet a lakosság egészségével, folyamatosan ellenőriz az Ukrán Köztársaság Egészségügyi Minisztériuma."

5

Az ukránok intézkedései csöppet sem tetszettek a kormány egészségügyi bizottságának. A huszonöt rémes egészségügyi küszöböt Iljin Biofizikai Intézete állapította meg– Ezt a csernobili baleset utóhatásaival foglalkozó vegyvédelmi alakulatok is reálisnak találták. Romanyenko televíziós beszédét követően a bizottság azt javasolta, hogy csökkentsék ötödére, azaz huszonöt rémről öt rémre az egészségügyi küszöböt. Ha a jelenlegi sugárzás állandó marad, Kijev lakosait két és fél évig még így sem fenyegeti veszély. Vorobjov professzor is megerősítette, hogy ez már biztonságosnak tekinthető. Május 5-én ugyan nagyon aggódott, amikor jelentették neki, hogy a 6. Számú Kórház személyzete rövid idő alatt tíz-tizenöt rémes sugárdózist kapott: ezért elrendelte, hogy rövidített műszakban dolgozzanak. De miután május 8-án mérlegelte az egészségügyi határérték elérésének következményeit, megkérte a bizottságot, hogy nézzenek utána az ezzel kapcsolatos tényeknek. Ekkor kiderült, hogy még száz rem sem okoz leukémiát. A kromoszómák képesek regenerálni önmagukat. Ez azt jelentette, hogy az eljövendő nemzedéket nem fenyegeti veszély. Vagy ahogy Sepin fogalmazott az egészségügyi bizottság ülésén: „Az ukrán vezetőknek a gyerekek kitelepítéséről hozott döntését csupán a túlfűtött érzelmek és nem a helyzet tárgyilagos elemzése indokolta." Ez volt az első jele annak, hogy már nem a tudósok, hanem a politikusok irányítják az eseményeket.

Amikor megérkeztek a harminc kilométeres zónán túli, a Gomeltől északra, fönn Belorussziában lévő hatalmas területek fertőzöttségéről szóló első jelentések, az egészségügyi bizottság elrendelte néhány érintett körzet kiürítését. A többi terület lakosságát sugármentes élelmiszerrel és tejjel látták el. Viszont óriási zavart okozott, hogy nem határozták meg egyértelműen, milyen sugárzásszintnél indokolt a kormány beavatkozása. Némelyik egészségügyi osztag a rájuk vonatkozó, rövid időtartamú tízremes határt tekintette beavatkozási küszöbnek a lakosság felhalmozódott sugárdózisának becslésekor is.

Miután többen kérték az egészségügyi bizottságot, hogy határozza meg, mi az az egyedi korlát, amely indokolja a kitelepítést, összehívták a szakértőket. Május 12-ére a következő döntés született: az egész testre érvényes rövid ideig tartó külső terhelés időleges korlátja tíz rem. A pajzsmirigyet ért dózis terhes nők és gyermekek esetében harminc rad. Különben csak akkor avatkoznak be, ha a felnőtt lakosság élethosszig tartó becsült terhelése meghaladja az ötven remet. Ez utóbbit a bizottság egy hónap múlva harmincöt rémre csökkentette.

 

 

Bár május 2-án kiürítették a Gomeltől északra lévő területeket, és a többi érintett körzet lakosságát is máshonnan hozatott tejjel és élelmiszerrel látták el, nem hozták nyilvánosságra, hogy a Csernobiltól ilyen messze lévő, mintegy ezerötszáz négyzetkilométernyi terület is szennyezett lett. Mindenkit meghagytak abban a hitben, hogy csupán a reaktor körüli harminc kilométeres körzetet fenyegette veszély. Féltek, kitör a pánik, ha nyilvánosságra kerül, hogy egy Csernobiltói háromszáz kilométerrel északabbra lévő területet is lakhatatlanná tett a radioaktív szennyeződés. Ugyanígy titokban tartották, hogy Moszkvától alig kétszáz kilométernyire jelentős mennyiségű céziumot mértek a csapadékban.

A szovjetek presztízskérdést csináltak a dologból. Úgy gondolták, minél jobban csökkentik a katasztrófa mértékét, annál kevésbé árt a dolog az ország tekintélyének. Ugyanezért hirtelen nagyon fontossá vált, hogy megfelelő ideológiai magyarázatot találjanak arra, hogyan következett be a tragédia.

6

A kijevi államügyész április 2ó-án értesült a balesetről. A büntető törvénykönyv 220. paragrafusának 2. szakasza értelmében azonnal nyomozást indított. A vád „robbanásveszélyes anyagokkal dolgozó vállalatok vagy robbanásveszélyes üzemek" szabályzatának megszegése volt. Az akta a 19-73-as számot kapta. Április 27-én megalakult az üggyel foglalkozó nyomozócsoport, amelyben az ügyészség, a Belügyminisztérium és a KGB nyomozói egyaránt részt vettek. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan az SZSZKSZ főállamügyész-helyettese is nyomozást indított.

A nyomozók munkáját nemcsak az nehezítette, hogy –mint mindenki a Szovjetunióban – alá voltak vetve a párt határozatainak, hanem az is, hogy a robbanással kapcsolatos bizonyítékokat legfeljebb néhány fizikus tudta érdemben mérlegre tenni.

A balesetet követően az atomenergiával foglalkozó minisztériumok és intézmények is megkezdték a baleset okainak kivizsgálását: a Középgépipari Minisztérium, az Energia– és Villamosipari Minisztérium, a Kurcsatov Intézet, a NIKJET, az Abadjan vezette Össz-szövetségi Atomerőműműködtetési Kutatóintézet; az Atomenergia Felhasználás Állami Bizottsága, a Hidroprojekt és a csernobili erőmű főmérnöke, Nyikolaj Fomin. A vizsgálóbizottság május 5-én jelentette az üggyel foglalkozó kormánybizottságnak, hogy a Djatlov vezette turbinateszt nem az előírásoknak megfelelően folyt. A teszt során az operátorok megszegték a biztonsági előírásokat, és ennek következtében vált ellenőrizhetetlenné a reaktor működése. Továbbá mindkét érintett minisztériumnak javasolták, hogy fontolják meg, valóban maradéktalanul eleget tettek-e az ipari biztonságra vonatkozó törvényeknek. Amennyiben nem, szigorú intézkedéseket kell hozni, hogy a már működő és az építés alatt lévő RBMK típusú reaktorokban betartsák ezeket.

Ugyanakkor az állami bizottság vezetője, Borisz Scserbina szintén nyomozást indított. Ennek irányítójául Armen Abadjant, az Össz-szövetségi Atomerőmű-működtetési Kutatóintézet vezetőjét jelölte ki. Ebben ugyanazok a minisztériumok és intézetek képviseltették magukat – köztük Alekszandr Kalugin, a Kurcsatov Intézet szakértője – továbbá magas rangú államügyészek, belügyminisztériumi és KGB-tisztviselők, A nyomozás törvényességét O. V. Szoroka, az SZSZKSZ főállamügyész-helyettese felügyelte. A végső jelentést az SZSZKSZ főáliamügyésze, A. Rejkunkov írta alá.

Ez a bizottság az erőmű személyzetét tette felelőssé, amiért megszegték a biztonsági előírásokat: nemcsak a turbina tesztelését vezető Djatlovot, hanem Bruhanovot és Fomint is, akik „súlyos hibákat követtek el az atomerőmű működtetése során, és nem törődtek a létesítmény biztonságával". A bizottság „mindenekelőtt" ezt tartotta a baleset okának.

Elmarasztalták továbbá az Energia- és Villamosipari Minisztériumot, amiért engedélyezte a turbinateszt éjszakai végrehajtását, és mert eltűrte az „RBMK-reaktorok fizikai és technikai hiányosságait", anélkül hogy javasolta volna a tervezőknek és a fizikusoknak, hogy tökéletesítsék a reaktor biztonsági rendszerét. Ugyanígy megrótták a Középgépipari Minisztériumot, amelyik szintén elnézte az RBMK-reaktorok fogyatékosságait, valamint elmarasztalták az éppen akkor távozó Jefim Szlavszkijt, Alekszandrovot, mint tudományos vezetőt, Dollezsalt, az erőmű főtervezőjét és Ivan Jemeljanovot, NIKJET-beli helyettesét. Valamennyiüket hibáztatták, amiért elmulasztották az RBMK-reaktorok biztonsági rendszerét tökéletesíteni „az atomreaktorokra tervezésük, kivitelezésük és működtetésük bármely szakaszában vonatkozó általános biztonsági előírásoknak megfelelően, A reaktor tervezésekor – írta a jelentés – nem voltak megfelelőek a biztonságot szavatoló technikai intézkedések".

A vizsgálóbizottság azonban még ezzel sem érte be. Élesen kritizálták az Atomenergia-ipar Biztonságának Állami Bizottságát, amely „nem tanúsított megfelelő szigort a nukleáris biztonságra vonatkozó normák és előírások betartásának ellenőrzésekor, és nem használta ki teljesen törvény adta jogait". Vezetői, Kulov és Szidorenko határozatlannak bizonyultak. Nem álltak a sarkukra, amikor „a különböző minisztériumok, vállalatok, atomerőművek és a felszereléseket és berendezéseket szállító gyárak megszegték a normákat és biztonsági előírásokat".

Habár az operátorok követték el a balesetet előidéző hibát – folytatta a jelentés –, maga a robbanás a reaktortervezés hiányosságaiból fakadt. Ez ugyanis nem küszöbölte ki egy hirtelen energiafelszabadulás lehetőségét. A tervekben egyáltalán nem szerepel olyan biztonsági rendszer, amely mutatta volna, hogy számoltak ezzel az eshetőséggel. A szabályozórudak szabványa is elhibázottnak bizonyult, hiszen ha hirtelen leengedték őket a zónába, az az első pillanatokban energiafelszabaduláshoz vezetett. A reaktor terveiben nincs olyan eszköz, amely jelezné a hirtelen energiafelszabadulást vagy a vészhelyzet kezdetét.

Noha a vizsgálóbizottság jelentése megemlített néhány tervezési és ellenőrzési hibát, nem tette egyértelművé, hogy az RBMK-reaktorok szabályzata egy szóval sem említette a reaktor kézi vezérlésénél fellépő lehetséges veszélyeket. Egy tapasztalt operátornak tudnia kellett volna, hogy veszedelmes ilyen sok szabályozórudat visszavonni a reaktorzónából, de nem az AZ gomb megnyomása vezetett a robbanáshoz.

A biztonsági előírások megszegésével foglalkozó jelentés egyáltalán nem utalt rá, hogy az operátorok a főmérnök utasítására eltérhettek a szabályzattól. Nem jelezte, hogy a működtetési szabályzat inkább csak amolyan útmutatóként szolgált, mint ahogy azt sem szögezte le: az erőmű dokumentációjában sehol sem szerepel, hogy a vészhűtőrendszer kikapcsolása esetleges meghibásodáshoz vezethet.

Lehet hogy senki sem várt többet attól a bizottságtól, amely leginkább saját tagjainak felelősségét volt hivatott felmérni. Mivel az erőmű dolgozói nem kaptak helyet benne, viszont a Kurcsatov Intézet és a NIKJET munkatársai igen, a felelősség kérdésének hangsúlya a tervezés hiányosságairól a működtetési hibákra terelődött. Már ebben a szakaszban felmerült, hogy a balesetet az operátorok hozzá nem értése okozta. Ha ugyanis elismerik, hogy tervezési hiba miatt következett be a robbanás, a külföldi és a hazai közvélemény nyomására be kellett volna zárni az összes RBMK-reaktort, minek következtében összeomlott volna a szovjet gazdaság.

Ráadásul úgy tűnt, hogy a nyugati sajtó is elfogadja ezt a magyarázatot. Borisz Jelcin már április 30-án úgy nyilatkozott a nyugatnémet tévének, hogy a balesetet „emberi tévedés" okozta. Május 4-én az Associated Pressnek adott interjújában azt mondta: „Szinte lehetetlen, hogy a tragédiát a technológia hibája okozta volna." A május 6-i sajtótájékoztatón Borisz Scserbina bejelentette, hogy a baleset okainak kivizsgálása folyamatban van, „...de tekintve, hogy a tervezés és a kivitelezési megoldások tökéletesen megfelelnek mind országunk normáinak, mind a nemzetközileg általánosan elfogadott követelményeknek, továbbá hogy a gyártás, a kivitelezés minden szakasza tökéletesen ellenőrzött, a baleset számos kivételes és valószínűtlen és épp ezért előre nem látható véletlen következménye".

 

 

Mihail Gorbacsov a szovjet néphez intézett, május 15-i tévébeszédében ugyancsak óvakodott attól, hogy megmondja, mi eredményezte a robbanást. „Még túl korai lenne végső ítéletet mondani arról, mi okozta a balesetet. A probléma minden aspektusát alaposan megvizsgálja a kormánybizottság."

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség két tisztviselője, a svéd állampolgárságú vezérigazgató, Hans Blix, és az atombiztonsági részleg vezetője, az amerikai Morris Rosen, május 7-én elrepült helikopterrel a reaktor felett. Május 9-én a moszkvai Külügyminisztériumban tartottak sajtótájékoztatót. Megerősítették, hogy „a baleset teljes leírását, okait és következményeit csak a szükséges elemzések után állapíthatják meg a szovjet hatóságok". Megnyugtatták az újságírókat, hogy „a reaktor körüli harminc kilométeres zónán kívül, illetve belül megelőzésként kálium-jodid tablettákat kaptak az emberek". Rosen végül hozzáfűzte, hogy „a baleset körzete ismét lakható lesz". A Novosztyi Hírügynökség kijelentésére utalva, mely szerint a nyugati média megkísérel félelmet kelteni az emberekben, arra kérte a jelen lévő riportereket, hogy ne terjesszenek rémhíreket, mert ennek semmi értelme.

– Vezérigazgató úr – kérdezte a Pravda tudósítója –, elégedett ön a szovjetunióbeli látogatása során kapott információk mennyiségével és minőségével?

– Erre a kérdésre határozott igennel felelhetek – válaszolta Blix. – A szovjet miniszterekkel és szakértőkkel kifejezetten nyílt, őszinte vitákat folytattunk. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy többükkel már régóta ismerjük egymást.

Mielőtt Blix és Rosen visszatértek volna Bécsbe, a szovjet hatóságok megígérték, hogy a megfelelő időpontban majd bemutatják a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek a baleset teljes körű dokumentációját. Otthon aztán a Der Spiegel magazin két riportere sokkal keményebb kérdéseknek vetette alá őket.

– Az oroszok bíznak benne – mondta Blix hogy képesek lesznek megtisztítani a radioaktív szennyeződéstől a területet, hogy az ismét mezőgazdasági művelésre alkalmassá váljék.

– Mikor?

– Nem beszéltünk róla, hogy mikor akarják kezdeni vagy befejezni.

– Mekkora volt a sugárterhelés: négyszáz rem vagy akár ezer is?

– Nem kérdeztük – felelte Rosen.

– Miért?

– Nem azért mentünk oda, hogy ellenőrizzük, mekkora sugárzás érte a népességet.

– Elfogadhatatlan, hogy nem kérdezték meg, hiszen a sugárzás a szomszédos országokra is veszélyes lehet.

A Der Spiegel tudósítói később arról faggatták Rosent, szó volt-e arról, hogy nem megfelelő az RBMK biztonsági rendszere.

– Erre nincs semmiféle bizonyíték – felelte Rosen. –Meg tudná mondani, hogy a nyugati vagy a szovjet reaktorok a biztonságosabbak?

– Más típusúak.

– Egy hónappal a baleset előtt a láthatóan bennfentes Ljubov Kovalevszkaja a Lityeraturnaja Ukrajna című lapban a csernobili erőműről publikált egy anyagot. Ebben részletesen leírja a reaktor építése során elkövetett hiányosságokat: a munkavégzés hanyagságát, a hibás anyagokat, a folyton késlekedő szállításokat. Olvasta ezt a baleset előtt?

– Nem – válaszolta Blix.

– Több hasonló jelentést ismerek – mondta Rosen. – Az USA atomreaktorainak építéséről is ugyanilyen jellegű írások készültek.

– Es nem tölti el aggodalommal a dolog?

– Aggodalommal? Miért?

– Az emberiséget és a környezetet fenyegető veszély miatt...

– Minden, az atomreaktorokról szóló írás érdekel – jelentette ki Rosen – de nem azért, hogy az esetleges jövőbeli eseményeken töprengjek.

A Der Spiegel azt javasolta, hogy talán jó lenne, ha egy olyan típusú szervezet, mint az Amnesty International is ellenőrizné az atomreaktorokkal kapcsolatos veszélyeket.

– Ha alaposan szemügyre vesszük az önök jelentését –mondták Blixnek –, az a benyomásunk támad, hogy az önök szervezete csupán az atomenergia terjesztését propagáló reklámügynökség.

– Én másképpen látom – felelte Blix. – Azt hiszem, e tekintetben nagyon téved.

7

A világ lélegzetvisszafojtva várta, hogy a baleset okait részletesen feltáró jelentés elkészül-e a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség augusztusi konferenciájára, ahogy azt Gorbacsov ígérte. A dokumentum elkészítését egy huszonhárom fős szakértői csoportra bízták. Ennek fele a Kurcsatov Intézet embereiből került ki, mint Legaszov, Rjazancev, Kalugin, Szivincev, de Iljin, Iszrael, Abadjan, Guszkova és Pikalov is részt vett a munkában. A sajtó is azoknak az intézeteknek a nyomása alatt állt, amelyeknek érdekük volt elkendőzni az igazságot: a Kurcsatov Intézet, a NIKJET, az építést végző ZSUK Hidroprojekt, az Abadjan vezette kutatóintézet és a mindannyiukat a szárnyai alatt nevelő Középgépipari Minisztérium.

Nem csupán néhány alacsonyabb rangú mérnök és fizikus szakmai hírnevéről volt sző. Őket habozás nélkül odavetették volna a hiénáknak. Sokkal nagyobb veszélynek tűnt, hogy esetleg tovább gyűrűzik a botrány, és a hullámok elérik Szlavszkijt, Alekszandrovot vagy Dollezsalt. Ez szóba se jöhetett. A Politbüro tagjainak szemében ez a három ember a Szovjetunió panteonjának eleven szobrai közé tartozott. Beismerni, hogy gondatlanok voltak, vagy ami még rosszabb, hibáztak, az a szovjet rendszer megkérdőjelezése lett volna. Az egész tudományos életet demoralizálná. Ha felelősségre vonnák őket a baleset miatt, az az egész munkásságukra árnyékot vetne.

Senki sem akarta annyira megóvni a tudományos akadémia elnökének tekintélyét, mint maga Legaszov. Ráadásul senki sem ismerte nála jobban a katasztrófa mértékét. Alekszandrovval együtt feleltek a Szovjetunió atomberuházásainak biztonságáért. Együtt állították minden fórumon, hogy a szovjet atomreaktorok teljesen biztonságosak.

Amikor Legaszov április 26-án a kormánybizottság tagjaként elegáns bőrkabátjában és öltönyében felült a Csernobilba tartó repülőgépre, azt hitte, hogy a Three Mile Island-ihez hasonló balesettel állnak szemben. Tíz nappal később katonai egyenruhába öltözve tért vissza Moszkvába. Öltönye és bőrkabátja erősen radioaktív volt. „Ha meg tudnád tisztítani – mondta bizalmasan barátjának, Procenkónak –, megkapnád a Nobel-díjat." Nagyon kimerült volt: lelkileg is megviselte az elmúlt másfél hét. „Ezt a fejetlenséget! – kesergett egy másik barátjának. – Rosszabb, mint 1941-ben. Ugyanaz a bátorság, ugyanaz a kétségbeesés, ugyanaz a felkészületlenség." Könnyekkel a szemében mesélte, mennyire megdöbbent mindenki. Nem volt elegendő stabil jód, se légzőkészülékek, se gyógyszer, se szennyezetlen víz és élelmiszer. Attól tartott, hogy a baleset hosszan tartó következményekkel jár majd.

Legaszov Velikovval együtt tért vissza Csernobilba, hogy megkíséreljék kezelni a katasztrófa következtében előállt helyzetet. A szovjet állam valamennyi felszabadítható erőforrása – több tízezer ember, helikopterflották, bányászok, metróépítők, mérnökök hadseregei, sőt maga a miniszterelnök, Rizskov is – csupán arra várt, hogy egy maroknyi fizikus megmondja, mit tegyen. A Kurcsatov Intézet néhány munkatársa, mint Kalugin vagy Fedulenko, többet tudott az RBMK típusú erőművekről a nagynevű akadémikusoknál, de mivel nem voltak vezető állásban, nem kaptak helyet a bizottságban sem.

 

 

Velikov és Legaszov más-más szakterülettel foglalkozott: Velikov a magfúzióval, Legaszov pedig a nemesgázokkal. Egyiknek sem volt köze a reaktorbalesethez. Ezzel szemben mindkét igazgatóhelyettes megfelelő politikai háttérrel rendelkezett. Velikov Gorbacsov tudományos tanácsadója volt. Ezt a pozíciót az amerikai csillagháborús tervek miatt hozták létre, és komoly politikai jelentőséggel bírt. Mint a glasznoszty és a peresztrojka képviselője a tudomány területén, az atomfűzióval kapcsolatos, közös szovjet-amerikai kutatásban vett részt. A tudományos akadémia elnökhelyetteseként Legaszov legfőbb riválisának számított az Alekszandrov örökéért vívott küzdelemben.

Legaszov Ligacsov emberének számított. Apja a Központi Bizottság titkárságának ideológiai osztályát vezette, és közvetlenül Ligacsov keze alatt dolgozott. Noha Legaszov egyetértett azzal, hogy újjá kell szervezni a szovjet tudományos életet, ideológiai téren Ligacsov mellé állt. Velikovval nemcsak politikai vitáik voltak, hanem szakmaiak is. Nyilvánvaló, hogy Alekszandrov nem élhet örökké, és csak egyikük követheti a Kurcsatov Intézet igazgatói és a tudományos akadémia elnöki székében. Mindezeken túl emberileg sem nagyon kedvelték egymást. Lehetőleg akkor mentek Csernobilba, amikor a másik nem volt ott.

A baleset következményeinek elhárításakor Legaszov a legjobb oldaláról mutatkozhatott meg. Elméletileg ugyan Velikov leváltotta, amikor Szilajev megérkezett, hogy átvegye Scserbinától a vezetést, Legaszov azonban a bizottság tanácsadójaként továbbra is ott maradt. Mivel sokkal határozottabb volt, mint Velikov, percek alatt kivívta Ivanov tábornok és Pikalov vezérezredes megbecsülését. Mindemellett az elsők közt érkezett Pripjatyba. Mindenki hősként tekintett rá. Politikai háttere és tudományos tekintélye szinte predesztinálta a bécsi küldöttség vezetőjének szerepére. Ennek ellenére akadt néhány ellenvetés is: a Középgépipari Minisztérium keményvonalasai nem látták értelmét a bécsi kongresszuson való részvételnek, ráadásul veszedelmesen független szellemnek találták Legaszovot. Ennek ellenére a Politbüro úgy döntött, hogy rábízza a missziót

Legaszov – akárcsak Ligacsov – úgy gondolta, hogy a glasznosztyot bizonyos korlátok közé kell szorítani. Az ország presztízse mindennél fontosabb. Ezenkívül saját felelőssége is számottevő volt. Alekszandrov első helyetteseként maga is nemegyszer hitet tett a szovjet reaktorok biztonságos volta mellett. A baleset idején ő felelt az egész iparág biztonságáért, különös tekintettel az atomerőművekre: ez a kérdés az iraki-iráni háborúban az izraeliek által lebombázott atomreaktor esete óta az első helyre került.

A bécsi Atomenergia Ügynökség konferenciáján történő meghallgatáson Legaszov és hazája érdekei százszázalékosan egybeestek. Az atomenergiával foglalkozó szovjet intézetek minden munkatársa együttműködött vele. Az ő feladata volt, hogy összegyűjtse a különböző intézetek által készített jelentéseket. Fáradhatatlanul dolgozott: még a szobája padlóját is paksaméták borították.

Júniusban, még mielőtt kijelölték volna a küldöttség tagjait, összehívták a szovjet atomfizikusokat, hogy megtárgyalják, milyen mederbe tereljék az Atomenergia Ügynökség számára írt beszámolót. A reaktor tervezésbeli hiányosságait valamiféle elfogadható magyarázattal kellett helyettesíteni. Úgy vélték, erre a kezelőszemélyét felelősségének hangsúlyozása lesz a legmegfelelőbb módszer.

A hivatalos változat terjesztése nem csupán Legaszovra várt. A Politbüro – akár egy sokkarú polip – számtalan eszközzel igyekezett meggyőzni a közvéleményt. A Kijevben élő Volodomir Javorivszkij – félig újságíró, félig könyvkiadó, félig költő, aki sokrétű tehetsége folytán a helyi írószövetség titkári posztját is betöltötte – hírtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmenjen a harminc kilométeres zónába, készülő könyvéhez anyagot gyűjteni. A regény később a hangzatos Keserű csillag címen látott napvilágot. Az erőmű személyzetét züllöttnek, hozzá nem értőnek ábrázoló művet írója kulcsregénynek szánta. A munkahelyüket, otthonukat – vagy rosszabb esetben egészségüket, sőt az életüket – veszített pripjatyiak szolgáltak modellül a lusta operátorok, a részeges igazgató és a nagytermészetű főmérnök alakjához.

Legaszov barátját, a Moszkvában élő Gubarevet, a Pravda tudományos rovatának vezetőjét szintén megszállta az ihlet. Ő egy újabb színdarab írásába kezdett. Június 15-én idézte lapjában az egyik ukrán pártvezető véleményét, aki azt nyilatkozta, hogy „a baleset során előállt, rendkívül bonyolult helyzetben az erőmű akkori igazgatója, V. Bruhanov és főmérnöke, Ny. Fomin képtelenek voltak megfelelő szinten ellátni feladatukat, és nagyfokú felelőtlenséget és hozzá nem értést tanúsítottak". Négy nappal később, június 19-én Gubarev elkezdte írni a darabot. A készülő mű a Szarkofág címet kapta. Gubarev éjt nappallá téve alkotott. Csak pár órát aludt, és egy hét múlva már be is fejezte a drámát.

A történet egy radiológiai kutatóintézet kórházi osztályán játszódik. Ide szállítják be az atombaleset áldozatait. A baleset körülményeit vizsgáló nyomozó egymás után hallgatja ki a betegeket. A darab során lassanként fény derül a kezelőszemélyét nemtörődömségére és a katasztrófa idején tanúsított gyáva magatartásukra.

A dráma hősei a bátor fiatal tűzoltók és az az egy fizikus, aki a helyén maradt. Ellenfeleik: a gonosz igazgató, aki ugyan rohan, hogy megmentse unokáit, de nem figyelmezteti a város lakóit; az üzem biztonságáért felelős tisztviselő, aki végig dühöng, és mindenáron igyekszik tisztára mosni magát; a dozimetrikus, aki bár tudja, mi történt, az igazgatóhoz hasonlóan nem szól a többieknek. A műben szereplő nyomozótiszt alkalmat ad rá, hogy az író felsorolja a darabbeli erőmű Csernobilről mintázott konstrukciós hibáit; a tűzbiztos tető és a sugárzásmérő műszerek hiányát. A város elkésett evakuálását ugyancsak a valóság ihlette. Akárcsak Javorivszkij regényében, itt is a kezelőszemélyét hozzá nem értése okozza a balesetet, és nem az erőmű tervezési hibája.

Noha összességében véve alig mond valamivel többet, mint Ljubov Kovalevszkajának még a baleset előtt a Lityeraturnaja Ukrajnában megjelent cikke, Gubarev teljesen szokatlan hangon bírálja a rendszert:

„– Milyen alávaló disznó lehetett, már elnézést a durva kifejezésért – mondja az egyik szereplő –, aki kikapcsolta a biztonsági rendszert. Azt akarom mondani, hogy ez gyilkosság volt. Nem öngyilkosság, hanem gyilkosság...

– Számodra az a legfontosabb – válaszolta a fizikus hogy tisztázd, ki kapcsolta ki a biztonsági rendszert.

– Hogy kicsoda? Kicsoda? A rendszer kapcsolta ki a biztonsági rendszert. A felelőtlenség rendszere."

Gubarev nem volt szakadár. Nem a szocializmust bírálta, hanem azt, amivé a brezsnyevi pangás időszakában lett. Habár teli van az emberi sorsról, a civilizáció természetéről szőtt magasztos eszmefuttatásokkal, Gubarev darabja nem egyéb, mint az új, a Gorbacsov által képviselt pártvonal utáni vágyódás. A csernobili balesetet nem a kommunista rend, hanem a glasznoszty és a peresztrojka hiánya okozta.

így aztán a Szarkofág könnyen talált olyan színházat, amely bemutatta. Ahogy William J. Eaton a Los Angeles Timesban megjegyezte: „A darab gyors megjelenése sejtetni engedi, hogy a Kreml magas szintű vezetői is támogatták, talán egyenesen Mihail Gorbacsov." A dráma szövege megjelent a Znamja című irodalmi lapban. Számos idegen nyelvre lefordították. Sok országban játszották, és a legtöbb emberben azt az érzést keltette, hogy a baleset kizárólag a kezelőszemélyzet hibájából következett be.

8

Mások is lelkesen csatlakoztak a kampányhoz. Az Atomenergia Felhasználására Alakult Állami Bizottság vezetője, Andranyik Petroszjanc a Pravda júniusi számában megjelent interjúja végén azt mondta, hogy úgy látszik, „az operátorok elfelejették, miféle anyaggal dolgoznak".

A szovjet emberek számára Bruhanov lefokozása minden interjúnál beszédesebb volt. Bruhanov a baleset után még csaknem egy hónapig Csernobilban maradt, és megpróbálta legjobb tudása szerint irányítani az erőművet. Ez alatt az idő alatt szó szerint követte a kormánybizottság tagjainak minden utasítását, még akkor is, ha gyanította, hogy ezeknek semmi értelmük. Megdöbbentette a katasztrófa. Megrémítette embereinek halála. Jól tudta, hogy előbb vagy utóbb őt fogják felelősségre vonni a történtekért.

Május 22-én Bruhanov engedélyt kért Majorectől, az energia- és villamosipari minisztertől, hogy néhány napra elmehessen és meglátogathassa a Krímbe kitelepített családját. Megkapta az engedélyt. Egy hétig feleségével és fiával maradt. Június 2-án visszarendelték Kijevbe. Ott átadtak neki egy Moszkvába szóló repülőjegyet. Részt kellett vennie a Politbüro másnapi értekezletén.

Amikor elbúcsúzott a párttitkárhelyettestől, aki azelőtt mindig hűvösen viselkedett vele, az hirtelen magához ölelte Bruhanovot, és a fülébe súgta, hogy holnap valami nagyon nagy kellemetlenség vár rá.

Az ülés délelőtt tizenegy órakor kezdődött. A napirendi pont fontosságára való tekintettel maga Mihail Gorbacsov elnökölt. Először Scserbina számolt be a történtekről, Bruhanov csak ezután következett. Nagyon röviden beszélt. Amikor befejezte, Gorbacsov megkérdezte, hallott-e a Three Mile Island-i balesetről. Bruhanov igennel válaszolt. Teljesen lenyűgözte az első titkár udvarias modora. Még meg is jegyezte magában, hogy úgy látszik, minél magasabb rangú pártvezető valaki, annál csiszoltabb a viselkedése. A városi párttitkárok szinte kivétel nélkül üvöltöztek vele. Kerületi szinten már valamivel visszafogottabbak voltak. Itt a Kremlben pedig teljesen egyenrangú félként kezelték.

Este hét óráig tartott az ülés. Amikor véget ért, Gorbacsov kimondta az ítéletet: Bruhanov nem tartozik többé a párttagok sorába.

 

 

Amikor Bruhanov visszatért Kijevbe, tudta, hogy a neheze még mindig hátravan. Párttagsága ugyanis mindeddig megvédte a letartóztatástól. Ezt a szokást még Hruscsov vezette be annak idején, hogy megakadályozza a KGB önkényes akcióit. Most, hogy Bruhanov már nem állt a párt védőszárnyai alatt, megkezdődhetett az eljárás. A kijevi Leningrád Szállóban foglaltak számára szobát. Mindennap berendelték az ügyészi hivatalba, hogy vallomást tegyen. Amikor végeztek, csupán ez az egy akta kilencven oldalt tett ki.

Amikor már nem volt több mondanivalója, visszavitték az úttörőtáborba. Csak ekkor jött rá, hogy többé nem ő az atomerőmű igazgatója: a távollétében Erik Pozdjisev foglalta el posztját. Még maradt néhány heti szabadsága, úgyhogy a június hátralévő részében, sőt júliusban is a táborban maradt. Nem nagyon tudott mit kezdeni magával. Néha felutazott Kijevbe, hogy meglátogassa szívpanaszokkal kórházban fekvő feleségét.

Amikor eljött az ideje, hogy visszamenjen dolgozni, Bruhanov megkérdezte, nem dolgozhatna-e az ipartechnika részleg vezetőhelyetteseként. Elutasították. Augusztus 12-én Smisljajev, a főmérnök-helyettes szólt neki, hogy másnap délelőtt tíz órakor jelentkezzen a vizsgálóbíró hivatalában.

Bruhanovot a Szovjetunió büntető törvénykönyvének két paragrafusa alapján vádolták; az első a 220. törvénycikk 2. szakasza, amely a „robbanásveszélyes anyagokkal dolgozó vállalatok... vagy üzemek" működtetési szabályzatának megsértéséről szólt. A második a 165. törvénycikk 2. szakasza, a hatalommal való visszaélés egyéni érdek céljából, már nem a baleset miatt tette felelőssé: ebben az esetben a radioaktivitás mértékéről szóló hamis adatokat tartalmazó dokumentumok aláírása volt a vád.

Rövid ebédszünet következett. Amikor Bruhanov visszatért az irodába, meglepődve látta, hogy újabb két ember érkezett. A vizsgálóbíró közölte vele, hogy mostantól a KGB felügyelete alá kerül. így jobban jár, mintha a milícia venné őrizetbe. Bruhanov nem értette a dolgot. Esze ágában sem volt megszökni. Csak később jött rá, hogy attól féltek, esetleg öngyilkos lesz. A két KGB-tiszt átvitte a börtönbe. Itt elvették tőle az óráját, cipőfűzőjét, övét, majd bezárták egy kétszer négy méteres cellába. Csupán egy ágy, mosdókagyló és WC volt benn. A vastag fémajtón lévő kémlelő-nyüás minden percben kinyílt.

A tárgyalás kezdetéig hátralévő évet Bruhanov ebben a cellában töltötte.

 

 

Július 21-én, amikor Bruhanovot Moszkvába rendelték, a Pravda megjelentette a Politbürónak a csernobili balesetről hozott ítéletét;

 

Megállapítást nyert: a baleset oka, hogy az erőmű dolgozói sorozatosan megszegték a reaktor működtetési szabályzatát.

 

A turbógenerátorral folytatott kísérletet nem egyeztették a megfelelő szervekkel. A kísérlet során nem tartották be az előírt biztonsági intézkedéseket. Pontos méréseket sem végeztek. Megbüntették az Energia– és Villamosipari Minisztériumot és az Atomenergia-ipar Biztonságáért Felelős Állami Bizottságot, amiért eltűrték a csernobili erőműben tapasztalható lazaságot. Ez végül huszonnyolc ember halálát okozta. Sokan megbetegedtek. Elpusztult a reaktor, és sok ezer négyzetkilométernyi föld vált szennyezetté. Az egész kár körülbelül hárombillió rubelre rúg.

A Politbüro megígérte, hogy átnyújtja az ügyészségnek a nyomozás során összeszedett bizonyítékokat, majd megnevezte azokat, akiket felelősnek tartott: Jegor Kulovot, az Atomenergia-ipar Biztonságáért Felelős Állami Bizottság elnökét, Gennagyij Sasarint, az energia– és villamosipari miniszterhelyettest, Alekszandr Meskovot, Szlavszkij első számú helyettesét és Ivan Jemeljanov professzort, Dollezsal igazgatóhelyettesét a NIKJET-ben. Valamennyiüket elbocsátották. Anatolij Majorec, az energia- és villamosipari miniszter még csak rövid ideje volt a helyén, ezért csupán megfenyegették, hogy legközelebb nem viszi el szárazon.

Egyedül Bruhanovot zárták ki a pártból. Az afféle kisebb halak sorsát, mint Djatlov és Fomin, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságára bízták. A Kurcsatov Intézet egyetlen munkatársa ellen sem indítottak eljárást.

9

A Politbüro egyértelműen részrehajló nyomozása után pellengérre állították a bűnösöket. Ez megtisztította a terepet a Legaszov vezette küldöttség számára. Néhányan felhívták a figyelmet a Politbüro ítéletében található nyilvánvaló ellentmondásra: ha a balesetet valóban csupán a biztonsági előírások megszegése okozta – mint ahogy ezt Bruhanov bukása is alátámasztotta –, akkor miért hulltak további fejek a NIKJET-ben és a Középgépipari Minisztériumban?

Augusztus 25-én kezdődött a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség konferenciája. A világ atomszakértőinek krémje Bécsbe utazott. A baleset óta eltelt négy hónap során Csernobil igazi világszenzációvá vált, ezért a számos kormánydelegáció mellett a tudósítók ezrei is a Habsburg Birodalom egykori fővárosába tódultak.

Néha szinte közelharcot kellett vívni, hogy bejuthasson valaki a tanácskozásra, mivel a százötven kormányküldöttség számára csupán négyszáz helyet tartottak fenn. Legaszov népes csapat élén érkezett: Guszkova, Iljin és Abadjan is vele volt. Az Egyesült Államok csak tizennyolc főt delegálhatott, és hogy részt vehessen, egy független atombiztonsági szakértő, Richárd Wilson professzor elintézte, hogy a kuvaiti küldöttségben kapjon helyet. Mivel a Külügyminisztérium helytelenítette az eljárást, Wilson végül a Nature című tudományos magazin tudósítójaként jelent meg.

A konferencia Legaszov jelentésével kezdődött. Öt órán át beszélt. Röviden tolmácsolta Gorbacsov jókívánságait, majd rátért az RBMK típusú reaktorok ismertetésére. Nem hozta szóba a tervezés hiányosságait. Felsorolta a különböző biztonsági berendezéseket. Külön kitért a szabályozó-rudakra, azt sugallva, hogy vészhelyzet esetén a reaktorzónába történő viszonylag lassú leengedésük kizárólag a szabályozórudak „nagy számából fakad". Ismertette az április 26-án végzett turbinateszt pontos menetét. Elmesélte, hogy amikor hirtelen megnőtt a reaktor aktivitása, az operátorok azonnal megnyomták az AZ gombot, de a sorozatosan elkövetett szabálytalanságok lecsökkentették a vészleállító rendszer hatékonyságát. Hirtelen megnőtt a reaktorzóna aktivitása. A teljesítmény három másodperc alatt ötszázharminc megawatt fölé emelkedett. A pozitív üregeffektus tovább súlyosbította a helyzetet.

A baleset okainak elemzésekor Legaszov azt állította, hogy a reaktor berendezésének tervezésekor figyelembe vették ennek a típusnak a sajátosságait, beleértve a pozitív üregeffektust is. Ezután felsorolta a négyes blokk kezelőszemélyzete által elkövetett legsúlyosabb szabálysértéseket. „A személyzet elsődleges célja az volt, hogy a lehető leggyorsabban befejezze a turbina tesztet. Elkövették azt a hibát, hogy mindvégig ragaszkodtak az előre lefektetett utasításokhoz, miközben elmaradt a teszt. Ez és a reaktor gondatlan kezelése bizonyítja, hogy a kezelőszemélyzet nem ismerte eléggé a reaktor speciális tulajdonságait, és elveszítették minden veszélyérzetüket/'

A tervezők nem szerelték fel olyan biztonsági rendszerrel a reaktort, amely megelőzhette volna a balesetet, ugyanis fel sem merült bennük, hogy „bárkinek is eszébe jut kikapcsolni a vészleállítót, miközben sorozatosan megszegik a működtetési szabályzatot".

Ezek után Legaszov pontról pontra elmondta a lakosság védelmében hozott intézkedéseket. Bejelentette, hogy százharmincötezer embert telepítettek ki Prípjatyból és a környező övezetekből. „Ennek és más hasonló jellegű határozatoknak köszönhetően sikerült a megengedett határok közt tartani a lakosság sugárterhelését– A népességet ért sugárzás hatása csupán az elkövetkező évtizedekben válik felbecsülhetővé. Ez várhatóan nem sokkal haladja majd meg a rákos megbetegedések és genetikai hibák természetes arányát."

Lenyűgöző előadás volt. A hallgatóság kitörő lelkesedéssel fogadta. Legaszov beszámolója a mellékelt diagramokkal, statisztikákkal és egyéb kimutatásokkal együtt azt a hatást keltette, hogy a szovjetek valóban elszánták magukat a baleset Gorbacsov által beígért, teljes körű tényfeltárására. „Egy szovjet tudós végre kimondja az igazságot" – harsogta az egyik bécsi újság címlapja. Legaszov nem csupán sokkal őszintébbnek tűnt, mint ahogy azt egy a „vasfüggöny" mögül érkező tudóstól várták, de ráadásul voltak pillanatok, amikor érzelmei áttörtek a szovjet diplomáciára hagyományosan jellemző személytelenség álarcán – például amikor arról beszélt, hogy „a bizottság valószínűleg még többet hallhatott volna az egyik operátor szájából, de ő mostanra sajnos távozott az élők sorából".

Másnap Guszkován volt a sor. Leírta a 6. Számú Kórház páciensein alkalmazott kezeléseket. Néhányuk esete azóta bekerült az orvostörténelembe. Senki sem hitte volna, hogy valaki, aki olyan komoly dózist kapott, mint Pjotr Palamarcsuk vagy Anatolij Tormozin, életben maradhat. Róbert Gale az Egyesült Allamos delegációjának tagjai közt ült. Minden szem rászegeződött a teremben, amikor Guszkova kijelentette, hogy a gyógyulások nem tekinthetők a csontvelő-átültetések eredményének, hiszen a fenti két páciens visszautasította a beavatkozást. Gale úgy érezte, Guszko-vára komoly politikai nyomás nehezedett, hogy ne értékelje túl az amerikaiak által nyújtott orvosi segítséget.

Odahaza végre megkapta azt a sajtónyilvánosságot, amelyre úgy vágyott. Bizonyos szempontból hősnek tekintették. Úgy tűnt, benne testesül meg az amerikai orvostudomány – és egyben amerikai életforma – fölénye. Épp ezért rendkívül megalázó volt, amikor Guszkova azt mondta, hogy bár a szovjetek rendkívül hálásak az orvosi segítségért és az Armand Hammer által adományozott műszerekért, ám ez gyakorlatilag egyetlen ember életét sem mentette meg.

Guszkovát rendkívül zavarta, hogy Gale-t, aki csupán csontvelő-átültetéssel foglalkozott, a sugárbetegség szakértőjeként ünnepelte a sajtó. Észrevette, hogy az amerikai delegációban helyet foglaló kollégáit ugyanúgy bőszíti ez a dolog.

 

 

Guszkova után Armen Abadjan emelkedett szólásra. Az általa vezetett szerv, noha szintén a Középgépipari Minisztórium alá tartozott, egészen más feladatokat látott el, mint a NIKJET vagy a Kurcsatov Intézet. A Three Mile Island-i baleset után a szovjetek úgy döntöttek, hogy felülvizsgálják atomreaktoraik biztonsági rendszerét– Abadjan felismerte az RBMK típusú reaktorok tervezési hiányosságait, de azt javasolta, hogy a bécsi kongresszuson ne elemezzék ezeket.

Amikor a kanadai szakértő a csernobili reaktor vészleállító rendszerére vonatkozó kérdéseket tett fel, Abadjan megkerülte a választ. A küldöttek mérhetetlen felháborodására úgy tett, mintha nem értené a kérdést.

Amikor megkérdezték, milyen büntetést kaptak azok, aki felelősek voltak a balesetért, azt felelte, hogy ez nem tartozik ide. Viselkedése valójában többet ártott, mint használt. Úgy tűnt, ilyen nyakatekert módon próbálja a világ tudomására hozni, hogy nemcsak az operátorokat terheli felelősség a baleset miatt.

 

 

Augusztus 27-én, szerdán nyílt napot tartottak, ahol a különböző csoportok szakértői szabadon tehették fel kérdéseiket szovjet kollégáiknak. Wilson professzor az Alkalmazott Geofizikai Intézet egyik professzorát és a Kurcsatov Intézet fiatal kutatóját faggatta. Megkérte őket, hasonlítsák össze a kiszabadult radioaktív anyagra vonatkozó adataikat. Ezt egy csaknem háromórás nyílt, egyenes vita követte. Leírták módszereiket, amelyek sok szempontból megegyeztek az amerikaiéval. Ennek ellenére amikor összehasonlították a végeredményt, a két adat nem egyezett,

A szovjetek rettentő zavarba jöttek. Azt mondták, hogy feltehetőleg valami hiba csúszhatott a számításokba. Valójában az történt, hogy a Gomeltől északra fekvő területek szennyeződéséről szóló hét oldalt egész egyszerűen kiemelték a jelentésből. Wilsonnak később azt mondták, hogy ez Legaszov utasítása volt.