A CSUDÁLATOS MARY VISSZATÉR

A fordítás Wiesner Juliska 1937-ben megjelent szövegének felhasználásával BORBÁS MÁRIA munkája

A versbetéteket SZÉKELY MAGDA fordította

I. A SÁRKÁNY

Olyan reggel volt, amikor az egész világ takaros, fényes, ragyogó, mintha éjszaka alaposan kitakarították volna.

A Cseresznyefa utca házai pislogtak, ahogy a redőnyök felszaladtak, s a napfényt feketével csíkozta a cseresznyefák vékony árnyéka. De hang nem hallatszott sehonnan, csak a fagylaltos csengője csilingelt, ahogy fel-alá karikázott kordéjával az utcán.

VEGYÉL ÉS EGYÉL!

hirdette a felirat a kordé elején. S egyszerre felbukkant a Cseresznyefa utca sarkán egy kéményseprő, és kinyújtotta fekete kéményseprőkezét.

A fagylaltos csilingelve odakarikázott hozzá.

– Kérek egy egypennyset – mondta a kéményseprő. S ott állt, szerszámaira támaszkodva, míg nyelve hegyével kinyalogatta az egész fagylaltot. Mikor már egy csepp sem maradt belőle, a kéményseprő óvatosan zsebkendőjébe bugyolálta a tölcsért, és zsebre tette.

– A tölcsért nem eszi meg? – érdeklődött ugyancsak csudálkozva a fagylaltos.

– Nem eszem; gyűjtöm! – jelentette ki a kéményseprő; azzal fogta szerszámait, és belépett Bumm tengernagy utcai bejáratán; udvari bejárata ugyanis nem volt a háznak.

A fagylaltos megint végigkarikázott csilingelő kordéjával az utcán, és ahogy elhaladt, őrá is csíkos árnyékot vetettek a fák.

– Sose volt még ilyen csöndes ez az utca! – motyogta magában a fagylaltos, s közben a tekintete jobbra-balra járt, hátha vevőt talál.

Hanem ebben a pillanatban harsány hang hallatszott a tizenhetes számú házból. A fagylaltos sebesen odakerekezett a kapuhoz, mert azt remélte, vásárló akad a portékájára.

– Nem tűröm! Egyszerűen egy percig sem tűröm tovább! – kiabált Banks papa, és haragosan, nagy léptekkel járkált fel és alá az előszobaajtó és a belső lépcső között.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Banks mama, amint kisietett az ebédlőből. – És mi ez, amit itt rugdalsz az előszobában?

Banks papa megint rúgott egyet, és valami feketeség repült fel a lépcsőn, egészen a fordulóig.

– A kalapom! – mondta fogcsikorgatva Banks papa. – A legszebb keménykalapom!

Felrohant a lépcsőn, és lerúgta a kalapot. A kalap megperdült a kövön, azután Banks mama lába elé hullott.

– Mi baj van a kalapoddal? – kérdezte idegesen Banks mama. De magában azon tűnődött, vajon nem Banks papával van-e valami baj.

– Nézd csak meg! – ordított Banks papa.

Banks mama reszketve lehajolt, és felemelte a kalapot.

Jókora, fényes, ragacsos foltok borították, és még valami furcsa szaga is volt.

Banks mama megszaglászta a kalap karimáját.

– Olyan szaga van, mint a cipőkrémnek – mondta.

– Mert az! Cipőkrém! – vágta oda Banks papa. – Robertson Ay cipőkefével kefélte le a kalapomat, sőt, még ki is fényesítette!

Banks mamának rémületében tátva maradt a szája.

– Igazán nem tudom, mi van ezzel a házzal! folytatta Banks papa. – Soha semmi nem megy rendben, az idejét sem tudom, mióta! A borotválkozóvizem forró, a reggeli kávém hideg. Most pedig – ez itt!

Kikapta a kalapot Banks mama kezéből, és felemelte táskáját.

– Megyek! – jelentette ki. – És az sem biztos, hogy egyáltalán hazajövök! Valószínűleg hosszabb tengeri útra indulok.

Azzal fejébe csapta a kalapot, bevágta maga mögött az előszobaajtót, és olyan sebesen nyargalt ki a kapun, hogy felborította a fagylaltost, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést.

– Maga az oka! – mordult rá Banks papa. – Itt nincs semmi keresnivalója! – Azzal elnyargalt a City felé, és kifényesített kalapja ragyogott a napfényben, akár a drágakő.

A fagylaltos óvatosan feltápászkodott, és miután megállapította, hogy nem tört csontja, letelepedett a járdaszélre, és egy nagy adag fagylalttal vigasztalódott...

– Jaj nekem! – kiáltott Banks mama, amikor meghallotta a kertkapu csapódását. – Nagyon igaz! Csakugyan semmi sem megy rendben mostanában. Mindenféle baj történik. Amióta Mary Poppins felmondás nélkül távozott tőlünk, itt minden a feje tetején áll.

Leült a lépcső aljába, elővette zsebkendőjét, és belezokogott.

És zokogás közben végiggondolta, mi minden történt azóta, hogy Mary Poppins oly hirtelen és titokzatosan eltűnt.

– Este még itt volt, másnap már nem, igazán kétségbeejtő! – szipogott Banks mama.

Hamarosan megérkezett Green kisasszony, a gyereklány, és egy hét múlva már távozott is, mert Michael leköpte.

Utána következett Brown kisasszony, aki egy szép napon sétálni ment, és soha vissza sem tért. És csak később vették észre, hogy valamennyi ezüstkanál eltűnt vele együtt.

És Brown kisasszony után Quigley kisasszony következett, a nevelőnő, akit felkértek, hogy távozzék, mert mindennap három óra hosszat skálázott reggeli előtt, és Banks papa nem volt zenebarát.

– És azután – zokogott a zsebkendőjébe Banks mama –, azután Jane-en kitört a kanyaró, és a fürdőszobában felrobbant a vízmelegítő, és a cseresznyefák elfagytak, és...

– Nagysága kérem! – Banks mama felnézett, és megpillantotta Brill nénit, a szakácsnőt, aki ott állt előtte. – Kéménytűz van a konyhában – közölte borúsan Brill néni.

– Jaj, istenem! Mi jöhet még ezután? – kiáltott fel Banks mama. – Mondja meg, kérem, Robertson Aynek, hogy oltsa el. Hol az a fiú?

– Alszik, nagysága kérem, a seprűszekrényben. És ha az a fiú egyszer elaludt, nincs olyan hatalom, ami felébressze, még ha földrengés van, vagy egy század dobos jön, az sem! mondta Brill néni, és elindult Banks mama nyomában, lementek a konyhalépcsőn.

Valahogy sikerült eloltaniuk a tüzet, de ezzel még nem szakadt vége Banks mama gondjainak.

Alig fogyasztotta el az ebédjét, amikor zuhanást és csörömpölést hallott odafentről.

– Mi történt már megint? – És Banks mama kirohant, hogy megnézze, mi történt.

– Jaj, a lábam, jaj, a lábam! – siránkozott Ellen, a szobalány.

A lépcsőn ült, körülötte egy csomó törött porcelán, és hangosan nyögött.

– Mi történt a lábával? – kérdezte élesen Banks mama.

– Eltört! – mondta Ellen keservesen, és a korlátnak támaszkodott.

– Csacsiság, Ellen. Megrándította a bokáját, annyi az egész!

De Ellen válaszul csak nyögött megint.

– Eltört a lábam! Mi lesz velem? – jajgatott, aztán kezdte elölről.

Ebben a pillanatban felhangzott az ikrek éles sivítása a gyerekszobából. Összeverekedtek egy kék kaucsukkacsán. Cérnahangjukon túlvisították Jane-t és Michaelt, akik képeket festettek a falra, és azon vitatkoztak, vajon a zöld lónak lila legyen-e a farka vagy piros. És ezt a hangorkánt állandó dobpergésként kísérte Ellen szobalány jajveszékelése:

– Eltört a lábam! Mi lesz velem?

– Ez az utolsó csepp! – kiáltott Banks mama, miközben felrohant az emeletre.

Ágyba segítette Ellent, és hideg vizes borogatást tett a bokájára. Azután felment a gyerekszobába. Jane és Michael megrohanta.

– Anyus, ugye, piros legyen a farka? – kérdezte izgatottan Michael.

– Jaj, anyus, ne hagyd, hogy ilyen butaságokat beszéljen! Semmilyen lónak nincs piros farka, igaz?

– Na és melyik lónak van lila farka? Azt mondd meg nekem! – visított Michael.

– Enyém a kacsa! – süvöltött John, és elvette a kacsát Barbarától.

– Enyém, enyém, enyém! – bőgött Barbara, és visszavette Johntól.

– Gyerekek! Gyerekek! – Banks mama kétségbeesésében a kezét tördelte. – Hallgassatok már, mert megbolondulok!

Egy pillanatra csönd lett. Mindannyian nagy érdeklődéssel bámultak a mamájukra. Vajon igazán megbolondul? És ha igen, akkor milyen lesz?

– Most pedig elég volt ebből a viselkedésből – jelentette ki Banks mama. – Szegény Ellennek fáj a lába, úgyhogy nincs senki, aki vigyázzon rátok. Lementek valamennyien a parkba, és ott fogtok játszani vacsoráig. Jane és Michael, ti vigyáztok a kicsikre. John, add oda szépen Barbarának a kacsát, majd lefekvéskor te kapod meg. Michael, te elviheted az új sárkányodat. Most pedig vegyétek fel mind a kalapotokat!

– De én be akarom fejezni a lovamat... – ellenkezett mérgesen Michael.

– Miért kell a parkba mennünk? – nyafogott Jane. – Ott semmit se lehet csinálni!

– Azért – mondta Banks mama –, hogy nekem végre legyen egy kis békességem. És ha szépen lementek, és jók lesztek, kókuszos kalácsot kaptok vacsorára.

És mielőtt még újabb tiltakozásban törhettek volna ki, Banks mama rájuk adta a kalapjukat, és már tuszkolta is őket le a lépcsőn.

– Körülnézni a kocsiúton! – szólt utánuk, amikor kimentek a kapun. Jane tolta az ikrek kocsiját, Michael a sárkányát vitte.

Jobbra néztek.

Nem jött semmi.

Balra néztek. Ott sem volt más, csak a fagylaltos, aki az utca végében csilingelt.

Jane átsietett az úttesten. Michael utána baktatott.

– Utálom ezt az életet! – közölte elkeseredetten a sárkányával. – Minden mindig rosszul sikerül.

Jane egészen a tóig tolta a gyerekkocsit.

– Most pedig – mondta – adjátok ide azt a kacsát!

Az ikrek visítottak, és ketten kétfelől belekapaszkodtak a kacsába. Jane lefejtette róla az ujjaikat.

– Nézzétek! – mondta, és bedobta a kacsát a tóba. – Nézzétek, picikéim, most a kacsa elmegy Indiába!

A kacsa csendesen lebegett a vízen. Az ikrek bámulták és zokogtak.

Jane átfutott a tó túlsó partjára, elkapta a kacsát, és visszaúsztatta.

– Most meg – kiáltott jókedvűen – úszik is már Southamptonba!

Az ikreket egyáltalán nem mulattatta a dolog.

– Most pedig New Yorkba!

Az ikrek hangosabban bőgtek, mint valaha.

Jane kétségbeesetten égnek emelte kezét.

– Michael, mondd meg, mit kezdjünk velük! Ha odaadjuk nekik a kacsát, összeverekszenek rajta, ha meg nem, akkor tovább bőgnek.

– Majd én felröpítem nekik a sárkányt – mondta Michael. – Nézzétek csak, gyerekek!

Felemelte a szépséges zöld-sárga sárkányt, és nekiállt, hogy letekerje a zsineget. Az ikrek könnyes szemmel, de minden érdeklődés nélkül nézték. Michael a feje fölé emelte a sárkányt, és néhány lépésnyit futott. A sárkány fellebbent egy pillanatra, de aztán a gyepre hanyatlott.

– Próbáld meg még egyszer! – biztatta Jane.

– Tartsd te, én majd futok – mondta Michael.

Ezúttal már egy kicsit magasabbra emelkedett a sárkány. Ám ahogy lebegett, hosszú, bojtos farka megakadt egy hársfa ágán, és a sárkány ernyedten lifegett a lombok között.

Az ikrek vadul üvöltöttek.

– Jaj, istenkém! – kiáltott Jane. – Mostanában semmi sem megy rendben!

– Hohó, hohó! Mi történik itt? – szólalt meg egy hang a hátuk mögött.

Megfordultak, és megpillantották a parkőrt; igen takaros volt egyenruhájában, ellenzős sapkájában. Elhullajtott papírdarabkákat szedegetett fel szúrós végű botjával.

Jane a hársfára mutatott. A parkőr felnézett. Az arca elkomorodott.

– Ejnye, ejnye, megszegtétek a szabályokat! A parkban tilos a szemetelés, ha nem tudnátok, földön is, fákon is. Micsoda dolog ez!

– De hiszen ez nem szemét. Ez a sárkányom! – mondta Michael.

Szelíd, ellágyult, butuska kifejezés telepedett a parkőr arcára. Közelebb lépett a hársfához.

– Sárkány? Csakugyan? Kölyökkorom óta nem eregettem sárkányt! – Gyorsan felkúszott a fára, és óvatosan, a hóna alatt lehozta a sárkányt. – Most pedig – mondta izgatottan feltekerjük a zsineget, futunk vele, és felszáll, mint a pinty! – Azzal már nyúlt is a botra tekert zsineg után.

Michael azonban nem eresztette ki a markából.

– Köszönöm szépen, de én magam szeretném fölrepíteni!

– Jó, jó, de azért talán segíthetek, igaz? – kérdezte alázatosan a parkőr. – Hiszen azért én hoztam le a fáról, meg aztán kölyökkorom óta nem eregettem sárkányt.

– Rendben van – mondta Michael, mert nem akart barátságtalan lenni.

– Jaj, köszönöm, nagyon köszönöm! – hálálkodott a parkőr. – No, most én megfogom a sárkányt, tíz lépést megyek vele a füvön, s amikor azt kiáltom: „Rajta!”, te nekiiramodsz! Érted?

A parkőr odébb ment, s közben hangosan számolta a lépést:

– Nyolc, kilenc, tíz!

Sarkon fordult, és a feje fölé emelte a sárkányt.

– Rajta!

Michael nekiiramodott.

A zsineg megrándult, ahogy Michael kezében forgott a bot.

– Száll már! – kiáltott a parkőr.

Michael hátranézett. A sárkány fenn szállt a levegőben, egyre feljebb tört, szállt, szállt a magasba, már csak apró zöld-sárga foszlány volt, ahogy szállt, szállt fel a kékségbe. A parkőr nézte, nézte, majd kiesett a szeme.

– Ilyen sárkányt se láttam még életemben! Még kölyökkoromban se! – motyogta, és csak bámult az égre.

Könnyű felhő gomolygott az égen, eltakarta a napot.

– A sárkány felé megy – suttogta izgatottan Jane.

Szállt feljebb, egyre feljebb a sárkány himbálózó farka, szinte süvített a levegőben, végül már csak távoli kis fekete pötty volt az égen. A felhő meg közeledett feléje, egyre közeledett...

– Eltűnt! – kiáltott Michael, ahogy a vékony szürke fátyol eltakarta a pici pöttyöt.

Jane felsóhajtott. Az ikrek csöndben ültek a kocsijukban. Különös némaság telepedett valamennyiükre. Mintha a Michael kezéből kifutó feszes zsineg mindannyiukat a felhőhöz kötné, a földet meg az éghez. Várták visszafojtott lélegzettel, mikor bukkan elő újra a sárkány.

Egyszer csak Jane nem bírta tovább.

– Michael! – kiáltott. – Húzd meg! Húzd meg!

Michael megforgatta a botot, és hosszan, erőteljesen meghúzta a zsineget. Hanem az feszes maradt, és nem mozdult. Húzott rajta még egyet; csak úgy zihált, szuszogott a nagy erőfeszítéstől.

– Nem megy! – pihegte Michael. – Nem ereszt.

– Segítek! – mondta Jane. – Raj-ta!

Hanem akárhogy húzták, a zsineg nem engedett, és a sárkány egyre csak a felhő mögött rejtőzött.

– Majd én! – mondta öntudatosan a parkőr. Kölyökkoromban ezt így csináltuk.

Megfogta a zsineget, épp Jane keze fölött, és kurtán, erősen megrántotta. Mintha egy kicsikét engedett volna.

– Most együtt! Raj-ta!

A parkőr ledobta sapkáját, keményen megvetették lábukat a gyepen, és Jane is, Michael is húzta, ahogy csak az erejéből telt.

– Jön már... – pihegte Michael.

A zsineg hirtelen megereszkedett, a szürke felhőn egy kis pörgő figura tört át, és lefelé ereszkedett.

– Tekerd föl! – zihálta a parkőr, és Michaelra pillantott.

Hanem a zsineg már magától tekeredett a botra.

Jött, jött lefelé a sárkány, forgott a levegőben, vadul táncolt a meg-megránduló zsineg végén.

Jane ijedten felszisszent.

– Nézd csak! – kiáltott. – Ez nem a mi sárkányunk! Egész más!

Mind rámeredtek a közeledő alakra.

Úgy volt, ahogy Jane mondta.

A sárkány már nem volt zöld-sárga. Hirtelenében megváltozott a színe: most tengerészkék volt. Jött, jött lefelé, kerengve, ugrándozva, szökdécselve.

Michael egyszerre felkiáltott:

– Jane! Jane! Ez nem is sárkány! Pont olyan... jaj, nézd, pont olyan, mint...

– Csavard a zsineget, Michael, csavard gyorsan! – pihegett Jane. – Már alig bírom kivárni!

Mert a legmagasabb fák fölött most már világosan látták a zsineg végén himbálózó alakot. Eltűnt nyomtalanul a zöld-sárga sárkány, de helyette ott táncolt egy figura, ami idegen is volt meg ismerős is, egy alak, ezüstgombos kék kabátban és százszorszépekkel díszített szalmakalapban. Hóna alatt papagájfejű ernyőt szorongatott, fél kezében barna szőnyegtáska fityegett, a másikkal erősen fogta az egyre rövidülő zsineg végét.

– Hűha! – kiáltott fel diadalmasan Jane. – Ez ő!

– Tudtam! – kiáltott Michael, és reszkető kézzel szorongatta a botot.

– Nahát! – mondta a parkőr. Tátva maradt a szája, és szaporán pislogott. – Még ilyet!

És a különös alak egyre csak vitorlázott feléjük; lába ügyesen elkerülte a fák tetejét. Már látták az arcát is, a jól ismert vonásokat – szénfekete haj, ragyogó kék szem, kunkori orr, mint egy holland fababáé.

Végre az egész zsineg a botra tekeredett, s az alak leereszkedett a hársfák közé, és szép szabályosan leszállt a gyepre.

Michael egy pillanat alatt eldobta a botot, és már nyargalt is, Jane meg a nyomában.

– Mary Poppins! Mary Poppins! – kiabáltak, és a nyakába ugrottak.

Mögöttük az ikrek úgy kukorékoltak, mint a kakas hajnalban, és a parkőr szaporán nyitottacsukta a száját, mintha mondani szeretne valamit, de nem találna szavakat.

– Végre! Végre! Végre! – kiabált vadul Michael, és markolta Mary karját, táskáját, ernyőjét bármit, csak hozzáérhessen, csak érezhesse, hogy Mary valóságos.

– Tudtuk, hogy visszajön! Megtaláltuk a levelét, amiben azt írja: Au revoir! – kiáltott Jane, és átölelte a kék kabát derekát.

Egy pillanatra elégedett mosoly villant meg Mary Poppins arcán; a szájánál kezdődött, végigfutott kunkori orrán, fel kék szemébe. De aztán éppoly hirtelen el is tűnt.

– Lesztek olyan szívesek nem elfelejteni – mondta, miközben kibontakozott az ölelő karokból –, hogy ez sétatér, nem cirkusz. Micsoda viselkedés! Valósággal az állatkertben érzem magam. És ha szabad kérdeznem, hol a kesztyűtök?

Hátráltak, és a zsebükben kotorásztak.

– Hm! Azonnal húzzátok fel, kérlek!

Csak úgy remegtek izgalmukban, örömükben, de azért Jane is, Michael is felrángatta kesztyűjét, feltette kalapját.

Mary Poppins a gyerekkocsihoz lépett. Az ikrek boldogan gőgicséltek, amikor szorosabbra csatolta a szíjukat, és megigazította a takarójukat. Azután Mary körülpillantott.

– Ki dobta azt a kacsát a tóba? – tudakolta, azon a jól ismert, szigorú, fensőbbséges hangján.

– Én – mondta Jane. – Az ikrek kedvéért. Épp New Yorkba indult.

– Hát akkor vedd is ki! – mondta Mary Poppins. – Senki sem megy New Yorkba, akárhol van is az a New York, hanem haza, vacsorázni!

Azzal a gyerekkocsi fogantyújára akasztotta táskáját, és a kapu felé tolta az ikreket.

A parkőrnek hirtelen megjött a szava. Elállta Mary útját.

– Ide figyeljen! – mondta és rábámult. – Ezt nekem muszáj jelentenem. Maga megszegte a szabályokat! Csak úgy lejönni az égből! És honnan, ha szabad érdeklődnöm, honnan?

Elhallgatott, mert Mary Poppins úgy mérte végig, hogy a parkőr legszívesebben elsüllyedt volna.

– Ha én parkőr volnék – jegyezte meg kimérten Mary Poppins –, feltenném a sapkámat, és begombolnám a kabátomat. Most pedig megengedi?

Azzal gőgösen félretolta az őrt, és továbbcsörtetett a gyerekkocsival.

A parkőr elvörösödött, lehajolt, és felemelte a sapkáját. Amikor megint felnézett, Mary Poppins és a gyerekek már eltűntek a Cseresznyefa utca tizenhetes számú ház kapujában.

Az őr az ösvényre bámult. Azután felbámult az égre, majd megint az ösvényre.

Levette sapkáját, megvakarta a fejét, azután megint feltette a sapkát.

– Még ilyet se láttam! – mondta reszkető hangon. – Nem én, még kölyökkoromban sem!

Azzal odébbállt, de még egyre motyogott, és bizony látszott rajta, hogy nagy megrázkódtatás érte...

– Nicsak, hiszen ez Mary Poppins! – mondta Banks mama, amikor beléptek az előszobába. Hát maga honnan jön? Csak nem az égből pottyant?...

– De igen – kezdte vidáman Michael –, épp onnan, méghozzá a...

Elakadt a szava, mert Mary Poppins ismert szörnyűséges pillantását szegezte rá.

– A parkban bukkantam a gyerekekre, nagysága, kérem – fordult Banks mama felé –, úgyhogy hazahoztam őket!

– És itt is marad?

– Egyelőre igen, nagysága kérem.

– Igen ám, Mary Poppins, csakhogy legutóbb egyetlen szó nélkül távozott. Honnan tudhatom, hogy nem hagy itt megint ugyanúgy?

– Sehonnan, nagysága, kérem – felelte nyugodtan Mary Poppins.

Banks mama meglehetősen döbbenten bámult rá.

– De hát... de hát megteszi, mit gondol? – kérdezte tétován.

– E pillanatban igazán nem tudom, nagysága, kérem.

– Aha! – mondta Banks mama, mert hirtelenében más nem jutott az eszébe.

És még magához sem tért meglepetéséből, Mary Poppins már fogta is a táskáját, és sebesen fölfelé terelte a gyerekeket.

Banks mama csak nézett utánuk, és hallotta, amint a gyerekszoba ajtaja halkan becsukódik. Ekkor megkönnyebbülten felsóhajtott, és a telefonhoz szaladt.

– Mary Poppins visszajött! – szólt bele boldogan a kagylóba.

– Csakugyan? – szólt a vonal végén Banks papa. – Akkor talán én is hazamegyek.

És letette a kagylót.

Odafönt Mary Poppins levetette a kabátját. Felakasztotta a gyerekszoba ajtaján levő fogasra, azután levette kalapját, és csinosan az egyik ágy sarkára biggyesztette.

Jane és Michael figyelte az ismerős mozdulatokat. Mary mindent úgy csinált, mint mindig. Szinte el sem hitték, hogy valaha is távol volt.

Mary Poppins lehajolt, és kinyitotta a szőnyegtáskát.

Nem volt benne más, csak egy óriási lázmérő.

– Minek ez? – tudakolta kíváncsian Jane.

– Neked! – mondta kurtán Mary Poppins.

– De hiszen én nem vagyok beteg! – tiltakozott Jane. – Már két hónapja elmúlt a kanyaróm!

– Nyisd ki! – mondta Mary Poppins olyan hangon, hogy Jane gyorsan behunyta a szemét, és kinyitotta a száját. A lázmérő besiklott a szájába.

– Tudni akarom, hogyan viselkedtetek a távollétemben! – közölte szigorúan Mary Poppins.

Azzal kivette Jane szájából a hőmérőt, és a világosság felé tartotta.

– Gondatlan, Figyelmetlen, Rendetlen Kislány – olvasta hangosan.

Jane tágra nyílt szemmel bámult.

– Ez egyáltalán nem lep meg! – jelentette ki Mary Poppins, majd Michael szájába dugta a hőmérőt. Michael szorosan összezárta ajkát, míg Mary Poppins ki nem rántotta a hőmérőt, s a következőt olvasta róla:

– Nagyon Lármás, Engedetlen, Haszontalan Kisfiú.

– Nem igaz! – mondta mérgesen Michael.

Felelet helyett Mary az orra alá dugta a lázmérőt, és Michael kisilabizálta a vörös nagybetűket:

– N-A-G-Y-O-N-L-Á-R-M...

– Látod? – kérdezte Mary Poppins, és diadalmas pillantást vetett Michaelra. Azután kinyitotta John száját, és beledugta a lázmérőt.

– Nyűgös és Nyafogós. – Ez volt John hőmérséklete.

Amikor pedig a Barbaráét mérte, Mary Poppins ezt a két szót olvasta le:

– Elkényeztetett Kisbaba.

– Hm! – horkant fel. – Épp ideje, hogy visszajöttem!

Azután gyorsan ő is a szájába dugta a lázmérőt, egy pillanatig benne hagyta, majd kivette.

– Igen Kiváló, Érdemes Személy, Minden Tekintetben Tökéletesen Megbízható.

Elégedett, hiú mosoly villant fel Mary arcán, míg leolvasta hőmérsékletét.

– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg öntelten. – Most pedig vacsora, aztán ágyba!

A gyerekeknek úgy tűnt, egy perc sem telt belé, s már megitták a tejecskéjüket, megették a kókuszos kalácsot, és meg is fürödtek. Mary Poppins most is, mint mindig, sebesen csinált mindent, mintha villanymotor hajtaná. A kapcsok maguktól nyíltak, a gombok fürgén kibújtak a gomblyukból, villámsebesen futkározott fel-alá a szivacs meg a szappan, egy dörzsölés a törülközővel, és máris száraz volt mindenki.

Mary Poppins végigment az ágyak során, és jól betakargatott mindenkit. Keményített fehér köténye suhogott, és finom, friss pirítósillat lengte körül.

Amikor Michael ágyához ért, lehajolt, és egy percig matatott alatta. Azután óvatosan előhúzta összehajtható tábori ágyát; rajta takaros kis halmokban ott volt Mary valamennyi holmija. A nagy darab szappan, a fogkefe, a hajtűcsomag, az illatszeres üveg, a kis összehajtható karosszék és egy skatulya ánizscukor. No meg hét flanell és négy gyapjú hálóing, a papucs, a dominójáték, két fürdőköpeny és a levelezőlap-album.

Jane és Michael felült és bámult.

– Ezek meg honnan kerültek elő? – kérdezte Michael. – Ha százszor nem voltam az ágyam alatt, egyszer sem, és nagyon jól tudom, hogy ez a holmi nem volt ott!

Mary Poppins nem felelt. Vetkőzni kezdett.

Jane és Michael összenéztek. Tudták, hiába is kérdezősködnének, mert Mary Poppins sohasem magyaráz meg semmit.

Mary levetette keményített fehér gallérját, és a nyaklánca csatjával bíbelődött.

– Abban mi van? – érdeklődött Michael, és a láncon lógó kis arany képtartóra bámult.

– Arckép.

– Kié?

– Majd megtudod, ha eljön az ideje!

– Mikor jön el az ideje?

– Amikor elmegyek!

Döbbenten bámultak rá.

– Igazán, Mary Poppins – kiáltott fel Jane –, ugye, nem megy el soha többé? Jaj, mondja, mondja, hogy nem megy el!

Mary Poppins mérgesen nézett rá.

– Szép kis élet is lenne – jegyezte meg –, ha az egészet veletek tölteném!

– De itt marad? – unszolta makacsul Jane.

Mary Poppins tenyerén méricskélte, nézegette a kis képtartót.

– Itt maradok, míg el nem szakad a lánc! – vetette oda.

Azután fejére borított egy gyapjú hálóinget, és alatta levetkőzött.

– Akkor jó – suttogta Jane-nek Michael. – Megfigyeltem, hogy a lánc jó erős!

Biztatóan bólogatott. Azután összegömbölyödtek ágyukban, feküdtek, és figyelték Mary Poppinst, amint titokzatosan mozog a hálóing-sátor alatt. És arra gondoltak, amikor először jelent meg a Cseresznyefa utcában, és hogy milyen különös, bámulatos dolgok történtek azután; hogy hogyan repült el Mary az esernyőjével, amikor megfordult a szél; hogy azóta milyen lassan, unalmasan teltek nélküle a napok, és hogy most, délután milyen csodálatosan szállt le Mary az égből.

Michaelnak hirtelen az eszébe jutott valami.

– A sárkányom! – szólalt meg és felült. – Egészen elfelejtettem! Hol a sárkány?

Mary Poppins feje kibújt a hálóing nyakán.

– A sárkány? – kérdezte haragosan. – Miféle sárkány?

– Az én bojtos farkú, zöld-sárga sárkányom. Amivel maga leszállt a zsineg végén.

Mary Poppins rámeredt. Michael nem tudta megállapítani, mi nagyobb: Mary döbbenete-e vagy a haragja; mindenesetre mind a kettő tükröződött az arcán.

És amikor megszólalt, a hangja túltett a tekintetén is.

– Jól értettem, amit mondtál?! – Lassan, a foga között szűrte a szavakat. – Hogy én leszálltam valahonnan egy zsineg végén?!...

– De hiszen leszállt! – hebegett Michael. – Ma délután. A felhőből. Mi láttuk!

– Egy zsineg végén? Mint egy majom? Vagy mint egy búgócsiga? Én, Michael Banks?

Mary Poppins szörnyű haragjában mintha rendes méretének kétszeresére nőtt volna. Ott imbolygott Michael fölött hálóingben, óriási volt, és iszonyúan haragos, ahogy a választ várta.

Michael segélykérően markolta a paplant.

– Ne mondj semmit, Michael! – suttogta figyelmeztetően Jane az ágyából. De Michael már nem visszakozhatott.

– Akkor hol a sárkányom? – kérdezte halált megvető bátorsággal. – Ha nem szállt le... khm... úgy, ahogy mondtam, akkor hol a sárkányom? Mert nincs a zsinegje végén!

– Ú-ú-úgy? Akkor talán én vagyok a zsineg végén? – tudakolta metsző gúnnyal Mary Poppins.

Michael már látta, hogy nem lesz jó folytatni. Egyszerűen nem tudott kimagyarázkodni. Kénytelen lesz feladni a dolgot.

– N... nem... – rebegte elhaló hangon. – Nem, Mary Poppins.

Mary Poppins hátat fordított neki, és eloltotta a villanyt.

– A modorod – jegyezte meg élesen – nem javult, amióta elmentem! Még hogy egy zsineg végén! Így még senki meg nem sértett! Senki!

És dühösen, nagy mozdulatokkal kinyitotta az ágyát, belebújt, és a füléig húzta a takarót.

Michael nagyon-nagyon csöndesen feküdt, és egyre csak a paplanját markolta.

– Pedig úgy jött, igaz? Hiszen láttuk – suttogta aztán Jane-nek.

De Jane nem válaszolt. Hanem szótlanul az ajtóra mutatott.

Michael óvatosan felemelte fejét.

A gyerekszoba ajtaján, a fogason ott lógott Mary Poppins kabátja, ezüstgombjain megvillant az éjszakai lámpa aprócska fénye. És a kabát zsebéből bojtok fityegtek: egy zöld-sárga papírsárkány farka.

Hosszan-hosszan bámultak rá.

Azután némán bólintottak egymásnak. Tudták, hogy itt felesleges minden szó, mert Mary Poppins körül sok dolog van, amit sosem fognak megérteni. De... visszajött, ezenkívül nem számít semmi más.

Lélegzésének egyenletes nesze feléjük lebegett a tábori ágy felől. Boldog békesség töltötte el őket.

– Azt se bánom, Jane, ha lila lesz a farka – suttogta egyszerre Michael.

– Nem, Michael – válaszolt Jane. – Én azt hiszem, sokkal szebb lenne pirossal.

Ezután más hang már nem hallatszott a gyerekszobából, csak ötük halk, egyenletes lélegzete...

– P-p! P-p! – szólt Banks papa pipája.

– Klikk-klikk! Klikk-klikk! – válaszoltak Banks mama kötőtűi.

Banks papa felrakta lábát a dolgozószoba kandallójának párkányára, és elbóbiskolt.

Hamarosan megszólalt Banks mama:

– Foglalkozol még a hosszú tengeri utazás gondolatával?

– Khm... nem hiszem. Nem valami jól bírom a tengert. És már a kalapommal sincs semmi baj. Kifényesíttettem a sarki cipőtisztítóval, és szebb lett, mint újkorában. Különben is visszajött Mary Poppins, és a borotválkozóvizem nem lesz se forró, se hideg.

Banks mama csöndesen mosolygott, és kötött tovább.

Nagyon örült, hogy Banks papa olyan rosszul bírja a tengert, és hogy Mary Poppins visszajött...

Lent a konyhában Brill néni kicserélte Ellen bokáján a borogatást.

– Nem sokra tartottam, amíg itt volt – mondta Brill néni –, de azt meg kell hagyni, hogy ma délután óta mintha kicserélték volna ezt a házat. Csöndes, mintha vasárnap lenne, és tiszta, mint a patyolat. Egyáltalában nem bánom, hogy visszajött.

– De én se ám! – mondta hálásan Ellen.

„Meg én se! – gondolta Robertson Ay, aki a seprűszekrényből hallgatta a beszélgetést. – Most legalább lesz egy kis békességem!”

Kényelmesebben elhelyezkedett a felfordított szeneslapáton, és a seprűre hajtva fejét, újra elszenderedett. Hanem hogy Mary Poppins mit gondolt, azt nem tudta senki, mert ő megtartotta magának a gondolatait, és senkinek nem mondott el soha semmit...

II. ANDREW KISASSZONY PACSIRTÁJA

Szombat délután volt.

A Cseresznyefa utca tizenhetes számú ház előszobájában Banks papa buzgón kocogtatta a barométert, és közölte családjával, milyen időjárásra számíthatnak.

– Mérsékelt déli szél, az évszaknak megfelelő hőmérséklet, távoli mennydörgés, nyugalmas tenger – mondta Banks papa. – További kilátások bizonytalanok. Hohó, hát ez mi?

Abbahagyta beszámolóját, mert odafentről kopogás, ropogás, topogás hallatszott.

A lépcsőfordulón Michael bukkant fel; látszott rajta, amint morcosan dobogott lefelé, hogy igen rossz kedvében van. Mögötte, két karján egy-egy ikerrel, Mary Poppins jött, és a térdével noszogatta Michaelt, aki nagy robajjal ért egyre lejjebb a lépcsőn. A nyomukban Jane következett, kezében a kalapjukkal.

– Jó kezdet fél siker. Lefelé, lefelé! – pattogott Mary Poppins.

Banks papa hátat fordított a barométernek, és felnézett közeledő fiacskájára.

– Hát veled mi baj van? – tudakolta.

– Én nem akarok sétálni menni! Én az új mozdonyommal akarok játszani! – mondta Michael, és elállt a lélegzete, amikor Mary Poppins térde megint egy lépcsővel lejjebb lódította.

– Csacsiság, édesem – mondta Banks mama. – Persze hogy elmész sétálni. A sok sétától szép hosszú és erős lesz a lábad.

– De nekem jobban tetszik a rövid láb – morgott Michael, és nagy robajjal botladozott le a lépcsőn.

– Amikor én kisfiú voltam – mondta Mr. Banks –, rajongtam a hosszú sétákért. Mindennap elsétáltam a nevelőnőmmel egészen a második lámpaoszlopig és vissza. És soha-soha nem morogtam!

Michael megállt a lépcsőn, és kétkedő pillantást vetett Banks papára.

– Hát te is voltál kisfiú? – kérdezte ugyancsak csodálkozva.

– Persze hogy voltam. Édes kisfiú voltam; hosszú, aranyos fürtöket hordtam, csipkegallért, bársony térdnadrágot és gombolós cipőt.

– Ezt nagyon nehéz elhinni – mondta Michael, és most már a maga jószántából sietett le a lépcsőn, aztán felbámult Banks papára.

– Hogy hívták a nevelőnődet? – kérdezte Jane, amint lefutott Michael után a lépcsőn. – Helyes néni volt?

– Miss Andrew-nak hívták, és félelmetes zsarnok volt.

– Csitt! – nézett rá szemrehányóan Banks mama.

– Már persze úgy értem... – Banks papa igyekezett kiköszörülni a csorbát – hogy nagyon... hogy nagyon szigorú volt. És mindig neki volt igaza. És nagyon szerette mindenki másnak bebizonyítani, hogy nincs igaza, és akkor mindenki más úgy érezte magát, mint egy kukac. Hát ilyen volt Andrew kisasszony.

És Banks papa megtörölte a nevelőnőjének puszta emlékétől is verítékes homlokát.

– Csinn-csinn! – csilingelt az előszobacsengő, s a hangja visszhangzott az egész házban.

Banks papa az ajtóhoz ment és kinyitotta. A lépcsőn egy fölöttébb öntudatos sürgönykihordó állt.

– Sürgős távirat Banks névre. Lesz válasz? – Ezzel átnyújtott egy narancsszínű borítékot.

– Ha jó hírt hozott, kap hat pennyt – mondta Banks papa, majd feltépte a borítékot, és elolvasta a sürgönyt. Aztán elsápadt. – Nincs válasz! – mondta kurtán.

– És nincs hat penny?

– De mennyire hogy nincs! – mondta elkeseredetten Banks papa. A sürgönykihordó szemrehányó pillantást vetett rá, és bánatosan távozott.

– Jaj, mi az? – kérdezte Banks mama. – Csak nem beteg valaki?

– Rosszabb! – mondta keservesen Banks papa.

– Elvesztettük az összes pénzünket? – kérdezte most már ugyancsak sápadtan és igen aggodalmasan Banks mama.

– Még annál is rosszabb! Hát nem megmondta a barométer, hogy távoli mennydörgés várható? Hogy a további kilátások bizonytalanok? Ide hallgass!

És Banks papa kisimította a táviratot, és felolvasta:

EGYHÓNAPOS LÁTOGATÁSRA ÉRKEZEM MA DÉLUTÁN HÁROM ÓRAKOR STOP HÁLÓSZOBÁBAN GYÚJTSANAK BE STOP EUPHEMIA ANDREW

– Andrew? – kérdezte Jane. – Ugyanúgy hívják, mint a nevelőnődet!

– Mert az is! – mondta Banks papa. Fel-alá rohangált, és idegesen beletúrt maradék hajába. – A keresztneve Euphemia. És ma háromkor érkezik!

Hangosan felnyögött.

– De hiszen ez nem is rossz hír – mondta ugyancsak megkönnyebbülten Banks mama. – Persze el kell készíteni a vendégszobát, de nem baj. Igazán örülök, hogy meglátogat az a kedves, aranyos...

– Kedves, aranyos! – hördült fel Banks papa. – Te nem tudod, mit beszélsz! Kedves, aranyos... Szent Kleofás! Várj csak, míg meglátod, többet nem mondok. Csak várj, míg meglátod! – És megragadta kalapját és esőkabátját.

– De kedvesem! – kiáltott fel Banks mama. – Itthon kell lenned, amikor megérkezik! Nem lehetsz ilyen udvariatlan! Hová mész?

– Valahova. Akárhova. Mondd meg neki, hogy meghaltam! – felelt keserűen Banks papa. Azzal fölöttébb idegesen és kétségbeesetten kirohant a házból.

– Jóságos ég, Michael, hát milyen lehet, mit gondolsz? – kérdezte Jane.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondta Mary Poppins. – Tegyétek fel a kalapotokat, kérlek!

Berakta az ikreket a gyerekkocsiba, és végigtolta őket a kerti ösvényen. Jane és Michael utánuk ment, ki az utcára.

– Hova megyünk ma, Mary Poppins?

– Át a parkon, végig a harminckilences busz útvonalán, azután a Fő utcán, át a hídon és a vasúti aluljárón és végül haza! – vágta oda Mary Poppins.

– Hát ha ezt végigjárjuk, reggelre se érünk haza – suttogta Michael, aki hátramaradt Jane-nel. És nem fogunk találkozni Andrew kisasszonnyal.

– Itt marad egy hónapig – emlékeztette Jane.

– De én akarom látni, amikor megérkezik! – nyafogott Michael, és csoszogva, kelletlenül baktatott a járdán.

– Szaporábban, kérlek – szólt rájuk Mary Poppins. – Két csigával többre mennék, mint veletek!

De amikor utolérték, teljes öt percig várakoztatta őket a sülthal-bolt előtt, míg ő maga a kirakatban bámulta magát.

Új, piros pöttyös fehér blúza volt rajta, s arcán, ahogy a sült tőkehalhalmokon tükröződő képmását bámulta, jóleső, elégedett kifejezés jelent meg. Kabátját egy kicsit hátratolta, hogy több lássék a blúzából, és azt gondolta, hogy úgy általában Mary Poppins még sosem volt ennyire csinos. Még a sült halak is, ahogy ott feküdtek karikába tekerve és bekapott farokkal, mintha őt bámulnák kerek szemükkel. Mary Poppins öntelten bólintott tükörképének, és továbbsietett. Már végigmentek a Fő utcán, és most a hídon jártak. Hamarosan elérkeztek a vasúti aluljáróhoz, és Jane meg Michael buzgón előreszaladt, megelőzték a gyerekkocsit, és futottak, míg csak be nem fordultak a Cseresznyefa utca sarkán.

– Nézd, ott jön egy taxi! – kiáltott izgatottan Michael. – Biztosan Andrew kisasszonyt hozza!

Megálltak a sarkon, várták Mary Poppinst, és lesték Andrew kisasszonyt.

A taxi lassan végiggördült az utcán, és a tizenhetes számú ház előtt megállt. Hörgött, zörgött, azután elcsitult a motor. Ez nem volt meglepő, hiszen a kocsi valósággal roskadozott a tetejére rakott poggyásztól. Jóformán nem is látszott a taxi, annyi láda volt a tetején, a hátulján, mind a két oldalán.

Bőröndök és szatyrok lógtak ki az ablakon. Kalapskatulyákat szíjaztak a kocsi lépcsőjére, és két jókora útitáska mintha magán a vezetőülésen foglalt volna helyet.

Hamarosan előbukkant alóluk maga a vezető. Óvatosan kimászott, mint aki meredek hegyoldalon ereszkedik alá, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

Kiugrott egy cipődoboz, a nyomában egy csomagolópapírba burkolt jókora csomag, ezeket madzaggal összekötözött esernyő és sétabot követte. Végezetül pedig egy kis személymérleg repült le a csomagtartóról, és fejbe kólintotta a taxisofőrt.

– Vigyázzon! – trombitált egy öblös hang a kocsi belsejéből. – Csupa értékes holmi!

– Én meg értékes sofőr vagyok! – válaszolta a vezető, amint feltápászkodott, és a bokáját dörzsölgette. – Ezt, úgy látszik, el tetszett felejteni!

– Utat, kérem, utat! Kiszállok! – zendült fel ismét az öblös hang.

S e pillanatban a taxi lépcsőjén megjelent a legnagyobb láb, amit a gyerekek valaha is láttak. Ezt követte Andrew kisasszony többi része.

Hatalmas, szőrmegalléros kabátba volt bugyolálva, fején férfikalap billegett, a kalapról hosszú szürke fátyol lengedezett. Fél kezével szoknyáját emelte, a másikban kockás kendővel letakart kerek tárgyat lóbált.

A gyerekek óvatosan lopakodtak előre a kerítés mentén, és nagy érdeklődéssel bámulták az idomtalan alakot, horgas orrát, komor száját, szemüveg mögött pislogó apró szemét. Valósággal belesüketültek, míg az öblös hang a taxisofőrrel vitatkozott.

– Négy shilling és három penny! – kiáltott a hang. – Vérlázító! Hisz ennyiért a fél világot megkerülhetem! Nem fizetem meg. És ráadásul feljelentem magát a rendőrségen!

A taxisofőr vállat vont.

– Ennyi a viteldíj – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – Ha tud olvasni, leolvashatja a taxióráról. Szerelemből senkit sem kocsikáztatnak taxin, hát még ennyi poggyásszal!

Andrew kisasszony felhorkant, belenyúlt öblös zsebébe, és előhúzott egy icipici erszényt. Azután átnyújtott egy pénzdarabot. A taxisofőr megnézte, s jól megforgatta, mintha valami különlegességet látna. Azután érdesen felnevetett.

– Ez a borravaló? – kérdezte gúnyosan.

– Szó sincs róla. Ez a viteldíj. Én elvből ellenzem a borravalót – jelentette ki Andrew kisasszony.

– Na ne mondja! – szólt a taxisofőr, és rábámult. Azután mintha csak magának mondaná, megjegyezte: – Annyi poggyász, hogy a fél parkot tele lehetne rakni, s ő elvből ellenzi a borravalót... micsoda boszorkány!

De Andrew kisasszony nem hallotta. A gyerekek a kapuhoz értek, és Andrew kisasszony feléjük fordult, hogy üdvözölje őket; lába csak úgy csattogott a járdán, fátyla szállt mögötte.

– Nos? – kérdezte mogorván, és kényszeredetten elmosolyodott. – Ugye, nem tudjátok, ki vagyok?

– Dehogyisnem tudjuk! – mondta Michael. Legbarátságosabb hangján beszélt, mert nagyon örült, hogy megismerheti Andrew kisasszonyt. – A néni a félelmetes zsarnok!

Andrew kisasszony a nyakától a feje búbjáig bíborvörösre pirult.

– Te pedig egy nagyon goromba, nagyon szemtelen kisfiú vagy! Majd beszélek az apáddal!

Michael csodálkozva bámult rá.

– Én igazán nem akartam goromba lenni – mentegetőzött. – Hisz éppen apus mondta, hogy...

– Csönd! Velem ne merészelj vitatkozni! – förmedt rá Andrew kisasszony. Majd Jane-hez fordult. – Te pedig bizonyára Jane vagy. Hm... sose tetszett nekem ez a név.

– Jó napot kívánok – mondta udvariasan Jane, de titokban arra gondolt, hogy sose tetszett neki túlságosan az Euphemia név.

– Nagyon rövid a ruhád! – bömbölte Andrew kisasszony. – És miért nincs rajtad harisnya? Az én időmben a kislányok nem szaladgáltak csupasz lábbal. Majd beszélek az anyáddal!

– Nem szeretem a harisnyát – mondta Jane. – Csak télen hordok.

– Ne légy orcátlan! Gyerek csak akkor beszél, ha kérdezik! – förmedt rá Andrew kisasszony.

A gyerekkocsi fölé hajolt, és óriási kezével üdvözlésképpen megcsipkedte az ikrek arcát.

John és Barbara sírva fakadt.

– Ccc! Micsoda modor! – kiáltott fel Andrew kisasszony. – Csukamájolaj és ricinus, az kell nekik! – fordult Mary Poppinshoz. – Jól nevelt gyerek nem sír így. Csukamájolaj és ricinus. Jó sok. Nehogy elfelejtse!

– Köszönöm, nagysága – mondta jeges udvariassággal Mary Poppins –, de én a magam feje szerint nevelem a gyerekeket, és nem szorulok senki tanácsára.

Andrew kisasszony rámeredt, mintha nem akarna hinni a fülének.

Mary Poppins nyugodtan visszabámult rá, és egy cseppet sem félt.

– Fiam – mondta Andrew kisasszony, és kihúzta magát –, maga nem tudja, kivel beszél. Hogy merészel így feleselni velem?! Tüstént megteszem a megfelelő lépéseket, hogy magát eltávolítsák a háztól! Én figyelmeztettem!

Nagy lendülettel kitárta a kaput, és végigcsörtetett az ösvényen, dühösen lóbálva a kockás kendővel letakart kerek tárgyat, s magában egyre csak azt ismételgette: „Ccc! Ccc!”

Banks mama nagy igyekezettel Andrew kisasszony elé szaladt.

– Isten hozta, Andrew kisasszony, isten hozta! – köszöntötte udvariasan. – Igazán kedves, hogy meglátogat minket. Milyen kellemes meglepetés! Remélem, jól utazott?

– Nagyon is rosszul. Sohasem szerettem utazni – jelentette ki Andrew kisasszony. Mérges, szúrós szemét körüljártatta a kerten. – Szégyenletesen ápolatlan! – jelentette ki undorral. Fogadja meg a tanácsomat, dobassa ki azt a gyomot – a napraforgókra mutatott –, és ültessen örökzöldet. Sokkal kevesebb vele a gond. Kevesebb időt és kevesebb pénzt igényel. És sokkal rendesebb. Vagy pedig, ami még jobb, nem is kell kert egyáltalán! Csak egy sima betonudvar.

– De én szeretem a virágokat! – próbált meg szelíden ellenkezni Banks mama.

– Nevetséges! Ostoba, meggondolatlan beszéd. Maga igen oktondi teremtés. És a gyerekei nagyon gorombák, kivált a fiú.

– Jaj, Michael, én igazán nagyon csodálkozom! Goromba voltál Andrew kisasszonnyal? Tessék azonnal bocsánatot kérni! – Banks mama már nagyon ideges és zavart volt.

– De anyus, én igazán nem voltam goromba! Én csak... – Michael magyarázkodni kezdett, de Andrew kisasszony trombitáló hangja félbeszakította.

– El sem tudom mondani, mennyire megsértett! – mondta zordul. – Azonnal intézetbe kell küldeni. A lánynak meg nevelőnőre van szüksége. Majd én személyesen keresek valakit. Ami pedig azt a fiatal perszónát illeti, akire bízta őket – Mary Poppins felé biccentett –, hát azt ebben a percben bocsássa el. Orcátlan, alkalmatlan és teljességgel megbízhatatlan!

Banks mama arcán őszinte elszörnyedés tükröződött.

– Ó, Andrew kisasszony, ön bizonyára téved! Mary Poppins valóságos gyöngyszem!

– Maga ehhez nem ért. Én sohasem tévedek. Bocsássa el!

És Andrew kisasszony végigvitorlázott az ösvényen.

Banks mama sietve követte, és nagyon nyugtalannak és szomorúnak látszott.

– Én... khm... remélem, kényelmesen el tudjuk helyezni, Andrew kisasszony – mondta udvariasan. De egyre erősebb kételyek gyötörték.

– Hm. Nem valami nagy a ház – mondta Andrew kisasszony. – És felháborító állapotban van... hullik a vakolat, majd összeroskad az egész. Azonnal hívasson iparosokat. És szabad tudnom, mikor mázolták utoljára ezt a lépcsőt? Nagyon piszkos, mondhatom.

Banks mama az ajkába harapott. Andrew kisasszony szavai nyomán az ő szép, kényelmes háza egyszeriben ócska, rozoga viskóvá változott, és Banks mama ugyancsak elkeseredett.

– Majd holnap megcsináltatom – ígérte szelíden.

– Miért nem ma? – tudakolta Andrew kisasszony. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! És minek kellett ezt az ajtót fehérre mázolni? Sötétbarna – az az ajtónak való szín. Olcsóbb, és nem olyan kényes. Nézze csak ezeket a foltokat!

Letette a kerek tárgyat, és sorra mutogatta a foltokat az előszobaajtón.

– Itt is! Itt is! Mindenütt! Mondhatom, szép dolog!

– Mindjárt gondoskodom róla – mondta elhaló hangon Banks mama. – Nem lenne szíves talán felfáradni most a szobájába?

Andrew kisasszony Banks mama nyomában betrappogott az előszobába.

– Remélem, befűttetett a szobámban?!

– Természetesen. Alaposan megrakták a kandallót. Erre tessék, Andrew kisasszony. Robertson Ay majd felhozza a poggyászát.

– Mondja meg neki, hogy vigyázzon. A ládákban csupa orvosságos üveg van. Ügyelnem kell az egészségemre!

Andrew kisasszony a lépcső felé indult. Körülnézett az előszobában.

– Ezt a falat újra kell tapétázni. Majd beszélek erről George-dzsal. És ha szabad érdeklődnöm, miért nincs itt George, amikor megérkezem? Igazán neveletlen. Úgy veszem észre, még most sem tudja, mit kíván az illem!

A hang egy kissé elhalkult, amikor Andrew kisasszony követte Banks mamát felfelé a lépcsőn. A gyerekek távolról hallották anyus kedves hangját, amint szelíden helyeselte Andrew kisasszony valamennyi kívánságát.

Michael Jane-hez fordult.

– Ki az a George? – kérdezte.

– Apus.

– De hiszen őt Banks úrnak hívják!

– Igen, de a keresztneve George.

Michael felsóhajtott.

– Egy hónap nagyon hosszú idő, ugye, Jane?

– Bizony... négy hét meg még egy kevés – mondta Jane, és úgy érezte, egy hónap Andrew kisasszony társaságában hosszabb, mint máskor egy esztendő.

Michael közelebb húzódott hozzá.

– Te... – kezdte izgatott suttogással – ugye, nem küldetheti el Mary Poppinst? Ugye, nem?!

– Nem, nem hiszem. De nagyon fura néni. Nem csodálom, hogy apus elment itthonról.

– Fura!

Valósággal pukkant a hátuk mögött ez a szó. Sarkon fordultak. Mary Poppins úgy bámult Andrew kisasszony után, hogy ha pillantással ölni lehetne...

– Fura! – ismételte, és hosszasan szipogott. – Nem valami találó szó! Hüm! Hogy én nem tudok gyereket nevelni, mi? Hogy én orcátlan, alkalmatlan és teljességgel megbízhatatlan vagyok, igen? No, majd meglátjuk!

Jane és Michael hozzászoktak már Mary Poppins fenyegetőzéséhez, de ma valami eddig ismeretlen árnyalat volt a hangjában.

Némán bámultak rá, és azon törték a fejüket, mi lesz most.

Aprócska hang szállt a levegőbe, félig sóhaj, félig fütty.

– Mi volt ez? – kérdezte gyorsan Jane.

Megint hallatszott a hang, most egy kicsit hangosabban. Mary Poppins félrebillentette fejét, úgy figyelt.

Újra halk csipogás, mintha a küszöbről hallatszanék.

– Aha! – kiáltott fel diadalmasan Mary Poppins. Tudhattam volna!

És hirtelen odaugrott a kerek tárgyhoz, amelyet Andrew kisasszony az előszobában hagyott, és lerántotta róla a kendőt.

Alatta rézkalitka volt, igen tiszta, igen ragyogó. És a madárhinta végén ott gubbasztott egy kicsiny, világosbarna madár. Pislogott egy kissé, amikor rázúdult a délutáni fény. Azután ünnepélyesen körülnézett kerek, fekete szemével. Tekintete Mary Poppinsra esett, s a hirtelen felismerés hatására kitátotta csőrét, és mélyről jövő, bánatos kis csipogást hallatott. Jane és Michael még sohasem hallott ilyen szomorú hangot.

– Csakugyan ezt tette veled? Ejnye, ejnye! Ne mondd! – szólt Mary Poppins, és részvétteljesen ingatta fejét.

– Csip-csirip! – mondta a madár, és csüggedten mozgatta szárnyát.

– Micsoda? Két éve? Ebben a kalitkában? Szégyellheti magát az a nőszemély! – mondta Mary Poppins a madárnak, és elvörösödött haragjában.

A gyerekek bámultak. Ők nem értik a madár nyelvét, de Mary Poppins olyan értelmes társalgást folytat vele, mintha ő jól értené.

– Mit mond a... – kezdte Michael.

– Csitt! – szólt rá Jane, és megcsípte a karját, hogy maradjon csendben.

Némán bámulták a madarat. Az egyszer csak egy kicsit odébb ugrált a rúdján, Mary Poppins felé, és halk, kérdő hangon csipogott egyet-kettőt.

Mary Poppins bólintott.

– Igen, ismerem azt a mezőt. Ott fogott el?

A madár biccentett. Azután kérdésnek hangzó gyors trillát vágott ki.

Mary Poppins egy kicsit elgondolkodott.

– Nem – mondta végül –, nincs nagyon messze. Körülbelül egy óra alatt odaérhetsz. Dél felé kell repülnöd.

A madár szemmel láthatóan örült. Kicsit táncolt a rúdján, és izgatottan verdesett a szárnyával. Azután dalra fakadt, csak úgy peregtek a csőréből a telt, tiszta hangok, és könyörögve nézett Mary Poppinsra.

Mary elfordította fejét, és óvatosan felpillantott a lépcsőn.

– Hogy megteszem-e? No, mit gondolsz? Nem hallottad, hogy mit mondott rám? Fiatal perszóna! Még hogy én! – És Mary Poppins undorral szipogott.

A madár megrázkódott, mintha nevetne.

Mary Poppins lehajolt.

– Mit akar csinálni, Mary Poppins?! – kiáltott fel Michael, mert már nem tudta türtőztetni magát. – Milyen madár ez?

– Pacsirta – mondta kurtán Mary Poppins, és elfordította a kalitka kis ajtajának kilincsét. Életedben először látsz pacsirtát kalitkában – és utoljára!

S ahogy ezt kimondta, feltárult a kalitka ajtaja. A pacsirta meglebbentette szárnyát, éles kiáltással kiröppent, és Mary Poppins vállára szállt.

– Hm! – mondta Mary Poppins, és feléje fordította fejét. – Így már jobb, igaz?

– Csip-csirip – bólintott igenlően a pacsirta.

– Hát akkor jobb lesz, ha indulsz – figyelmeztette Mary Poppins. – Mindjárt visszajön.

A pacsirta erre pergő hangok valóságos áradatában tört ki, Mary felé lebbentette szárnyát, és újra meg újra biccentett.

– Ugyan már! – mondta nyersen Mary Poppins. – Nekem ne hálálkodj. Szívesen csináltam. Nem nézhetem, hogy egy pacsirtát kalitkában tartanak! Különben is hallottad, miket mondott rám!

A pacsirta hátravetette fejét, és megrebbentette szárnyát. Mintha jóízűen hahotázna. Azután félrebillentette fejét, és hallgatózott.

– Ejnye, el is felejtettem! – hangzott fentről egy dörgő hang. – Kint hagytam Carusót. Azon a piszkos lépcsőn. Azonnal lemegyek érte!

Andrew kisasszony nehéz léptei már a lépcsőn dübörögtek.

– Micsoda? – szólt vissza. Nyilván Banks mama kérdezett valamit odafent. – Ő a pacsirtám. A pacsirtám, Caruso. Azért nevezem így, mert régebben nagyon szépen énekelt. Micsoda? Nem, most már egyáltalán nem énekel, azóta, hogy a mezőn elfogtam, és kalitkába tettem. Nem, nem tudom, miért nem énekel.

A hang közeledett, s ahogy közeledett, egyre harsányabb lett.

– Szó sincs róla! – szólt fel Banks mamának. Majd én magam hozom fel. Nem bízom rá azokra az orcátlan gyerekekre. Ezt a lépcsőkorlátot ki kell fényesíteni, mégpedig azonnal.

Trapp-trapp. Trapp-trapp.

Andrew kisasszony léptei már az előszobában dübörögtek.

– Jön! – suttogta Mary Poppins. – Eredj már! – és kicsit megbillentette a vállát.

– Gyorsan! – kiáltott izgatottan Michael.

– Jaj, siess már! – mondta Jane.

A pacsirta fürge mozdulattal lehajtotta fejét, és csőrével kihúzott egy tollat a szárnyából.

– Csip-csirip, csip-csirip! – dalolta, és a tollat Mary Poppins kalapja mellé tűzte. Azután kiterjesztette szárnyát, és felröppent.

Ebben a pillanatban bukkant fel Andrew kisasszony az ajtóban.

– Micsoda?! – kiáltotta, amikor megpillantotta Jane-t, Michaelt és az ikreket. – Még nem vagytok ágyban? Ennek nem lesz jó vége! Minden jól nevelt gyerek... – és baljós tekintetet vetett Mary Poppinsra – öt órakor ágyban van. No, majd beszélek az apátokkal! – Körülnézett. – Nos, lássuk csak. Hol hagytam a... – Hirtelen elhallgatott. A födetlen kalitka, nyitott ajtajával, ott állt épp a lába előtt. Lebámult rá, mintha nem hinne a szemének.

– Miért? Mikor? Hová? Micsoda? Kicsoda?... – köpködte Andrew kisasszony. Azután visszanyerte szokásos hangját. – Ki vette le a takarót? – mennydörögte.

A gyerekek megremegtek a hangja hallatán.

– Ki nyitotta ki a kalitkát?!

Senki sem felelt.

– Hol van a pacsirtám?!

Még most is csend volt, és Andrew kisasszony egyik gyerekről a másikra bámult. Végül Mary Poppinsra esett vádló tekintete.

– Maga csinálta! – kiáltott fel, és vaskos ujját rászegezte. – Látom az arcán, hogy maga volt! Hogy merészelte! Azonnal gondoskodom róla, hogy kitegyék ebből a házból, még ma este, mindenestül! Maga pimasz, szemtelen, hitvány...

Csip-csirip!

Kacagó kis trilla hangzott a levegőből. Andrew kisasszony felpillantott. A pacsirta könnyedén lebegett, épp a napraforgók fölött.

– Caruso! Hát ott vagy?! – kiáltott fel Andrew kisasszony. – Azonnal gyere vissza! Ne várass! Gyere szépen vissza a gyönyörű, tiszta kalitkádba, Caruso, hadd csukjam be az ajtót!

Hanem a pacsirta csak lebegett, és gyöngyöző kacajt hallatott; fejét hátravetette, szárnyait oldalához csapkodta.

Andrew kisasszony lehajolt, felemelte a kalitkát, és a feje fölé tartotta.

– Caruso! Mit mondtam?! Tessék azonnal visszajönni! – parancsolta Andrew kisasszony, és a madár felé lendítette a kalitkát. De az elszárnyalt mellette, és röptében súrolta Mary Poppins kalapját.

– Csip-csirip! – mondta, míg elszállt.

– Jó! – felelte Mary Poppins, és bólintott.

– Caruso, hallottad, mit mondtam?! – kiáltott Andrew kisasszony. Most már valami elkeseredésféle csendült harsány hangjában. Letette a kalitkát, és megpróbálta elkapni a madarat, de az lebukott, elszállt mellette, azután szárnyának egy rebbenésével a magasba suhant.

Csacsogó hangok szálltak le Mary Poppinshoz.

– Kész! – kiáltott válaszul Mary.

És akkor különös dolog történt.

Mary Poppins Andrew kisasszonyra szögezte tekintetét; és Andrew kisasszony, mintha egyszeriben megbénította volna ez a különös, sötét tekintet, álltó helyében megremegett. Meghőkölt, azután bizonytalan léptekkel előrebotorkált, majd vad iramban a kalitka felé száguldott. És aztán... Andrew kisasszony lett kisebb, vagy a kalitka nőtt meg? Jane és Michael nem tudta biztosan. Annyit tudtak csak, hogy a kalitka ajtaja kis kattanással bezárult, és Andrew kisasszony fogoly volt.

– Jaj! Jaj! Jaj! – kiabált Andrew kisasszony, ahogy a pacsirta lecsapott, és megragadta a kalitka fogóját.

– Mi történik velem? Hová visznek? – kiabált Andrew kisasszony, ahogy a kalitka a levegőbe lendült.

– Nincs helyem! Nem tudok mozogni! Nem kapok levegőt! – kiabált Andrew kisasszony.

– Ő sem kapott! – mondta halkan Mary Poppins.

Andrew kisasszony rázta a kalitka rácsát.

– Nyissák ki az ajtót! Eresszenek ki! Hé! Eresszenek ki!

– Hm! Az nem nagyon valószínű – mondta halkan, gúnyosan Mary Poppins.

Szállt, csak szállt a pacsirta, mind magasabbra, s röptében énekelt. És a súlyos kalitka és benne Andrew kisasszony, lóbálózva vele tartott, és veszedelmesen imbolygott, ahogy a madár a karmával lengette.

A pacsirta tiszta éneke sem nyomhatta el Andrew kisasszony dörömbölését, ordítozását:

– Én, aki példás nevelésben részesültem! Én, akinek mindig igaza van! Én, aki sohasem tévedek! Hogy velem történjék ilyesmi!

Mary Poppins kurta-furcsa, halk kis nevetést hallatott.

A pacsirta már alig látszott, de azért csak szállt, szállt, egyre feljebb, s hangosan, diadalmasan dalolt. És Andrew kisasszony a kalitkában egyre csak körözött vele, súlyosan, imbolyogva, mint hajó a viharban.

– Eresszenek ki! Hé! Eresszenek ki! – hangzott fentről a sipítozás.

A pacsirta egyszer csak irányt változtatott. Ahogy oldalt vágódott, hangja egy pillanatra elhalkult. Azután rákezdte megint, vadul, tisztán, s lerázta karmáról a kalitka fogóját, és elszárnyalt dél felé.

– Elrepült! – mondta Mary Poppins.

– Hova? – kiáltott Jane és Michael.

– Haza, a szülőmezejére! – felelte Mary Poppins, s egyre csak az eget kémlelte.

– De a kalitkát ledobta! – mondta bámulva Michael.

Volt is mit bámulnia, mert a kalitka zuhant, zuhant, imbolyogva, bukfencezve, felfordulva. Jól látták Andrew kisasszonyt: egyszer a fején állt, aztán a talpán, ahogy a kalitka bukfencezett a levegőben. És jött, jött lefelé, súlyosan, akár a kő, és hatalmas pottyanással földet ért, pontosan a lépcső tetején.

Andrew kisasszony vadul feltépte a kalitka ajtaját. És ahogy közeledett feléjük, Jane és Michael úgy látták, hogy éppolyan óriási, mint azelőtt, és még sokkal félelmetesebb.

Egy pillanatig csak állt ott, lihegett, egy szót sem tudott kinyögni, és még lilább volt az arca, mint máskor.

– Hogy merészelte! – suttogta rekedten, és reszketeg ujját Mary Poppinsra szegezte.

És Jane és Michael látta, hogy Andrew kisasszony szeme már nem haragos, nem gúnyos, hanem tele van rettegéssel.

– Maga... maga... – hebegte Andrew kisasszony elfulladó hangon – maga kegyetlen, tiszteletlen, rossz, gonosz, akaratos lány... hogy tehetett ilyet?!

Mary Poppins keményen ránézett. Félig lehunyta szemét, és egy hosszú-hosszú pillanatig bosszúvágyó tekintettel mérte végig Andrew kisasszonyt.

– Azt mondta, nem tudok gyereket nevelni – mondta halkan, tisztán Mary Poppins.

Andrew kisasszony remegve hátrált.

– Én... én... bocsánatot kérek – nyögte ki nagy nehezen.

– Hogy én orcátlan, alkalmatlan és teljességgel megbízhatatlan vagyok – mondta Mary Poppins.

– Én... én... tévedtem... bocsánatot kérek – nyögte Andrew kisasszony.

– Hogy én „fiatal perszóna” vagyok! – folytatta könyörtelenül Mary Poppins.

– Visszavonom – lihegett Andrew kisasszony. Mindent visszavonok. Csak engedjen már el, nem kérek semmi mást. – Összetett kézzel, könyörögve nézett Mary Poppinsra. – Nem maradhatok itt! – suttogta Andrew kisasszony. – Nem, nem, egy percig sem! Engedjen el!

Mary Poppins csak nézett rá, hosszan, tűnődve. Azután legyintett, és azt mondta:

– Menjen!

Andrew kisasszony megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jaj, köszönöm! Nagyon köszönöm! Szemét nem vette le Mary Poppinsról, ahogy ingatagon hátrált lefelé a lépcsőn. Azután sarkon fordult, és sietősen végigbotladozott a kerti ösvényen.

A taxisofőr, aki mostanáig rakta, egyre rakta kifelé a poggyászt, begyújtotta a motort, és aztán indulni készült.

Andrew kisasszony felemelte reszkető kezét.

– Várjon! – kiáltott elfúló hangon. – Várjon meg! Tíz shilling borravalót kap, ha azonnal elvisz innen!

A sofőr rábámult.

– Komolyan! – mondta rábeszélő hangon Andrew kisasszony. – Nézze csak! – És lázasan kotorászott a zsebében. – Itt van! Vegye el... és induljon azonnal!

Andrew kisasszony bebotorkált a taxiba, és leroskadt az ülésre.

A taxisofőrnek még akkor is tátva volt a szája, amikor becsukta Andrew kisasszony mögött a kocsi ajtaját.

Azután sebesen elkezdte visszarakni a poggyászt. Robertson Ay elaludt egy halom bőrönd tetején, de a taxisofőr nem vesződött azzal, hogy felébressze. Csak lesöpörte az ösvényre, és maga rakott fel mindent.

– Úgy látszik, megijedt valamitől az öreglány! Még így begyulladni senkit se láttam. Nem én! – motyogta magában a sofőr, miközben elhajtott.

De hogy valójában mitől ijedt meg Andrew kisasszony, azt természetesen nem tudta a taxisofőr, és nem is fogja megtudni, ha száz évig él, akkor sem...

– Hol van Andrew kisasszony? – kérdezte Banks mama, amint a vendég keresésére az előszobaajtóhoz sietett.

– Elment! – mondta Michael.

– Elment?! – nézett rájuk ugyancsak meglepődve Banks mama.

– Úgy látszik, nem akart itt maradni – mondta Jane.

Banks mama összevonta szemöldökét.

– Mit jelentsen ez, Mary Poppins? – tudakolta.

– Én igazán nem tudom, nagysága, kérem – mondta nyugodtan Mary Poppins, mint akit a dolog egyáltalán nem érdekel. Lepillantott új blúzára, és kisimított egy ráncot.

Banks mama tekintete ide-oda járt hármójukon. Azután megrázta a fejét.

– Ez igazán különös! Sehogy sem értem a dolgot.

Ebben a pillanatban kinyílt a kertkapu, és apró kis kattanással mindjárt be is csukódott. Banks papa közeledett lábujjhegyen az ösvényen. Tétovázott, azután idegesen, fél lábon megállt, míg valamennyien feléje fordultak.

– Nos? Megjött? – suttogta aggodalmasan.

– Megjött, és el is ment – felelte Banks mama.

Banks papa csak bámult.

– Elment? Úgy érted... úgy érted, hogy igazán elment? Andrew kisasszony?

Banks mama bólintott.

– Ó, de jó, de jó! – kiáltotta Banks papa. Azután megragadta esőkabátja két sarkát, magasba emelte, és az ösvény kellős közepén eljárta a skót felföldi kopogóst. Majd hirtelen megtorpant. – De hát hogyan? Mikor? Miért? Miért ment el Andrew kisasszony? – kérdezte.

– Éppen az imént... taxin. Azt hiszem, azért, mert a gyerekek gorombák voltak vele. Panaszkodott is rájuk. Más okot egyszerűen el sem tudok képzelni. Maga talán igen, Mary Poppins?

– Nem, nagysága, kérem, én sem – mondta Mary Poppins, és igen nagy gonddal lepöccintett egy porszemet a blúzáról.

Banks papa gondterhelt pillantással fordult Jane-hez és Michaelhoz.

– Gorombák voltatok Andrew kisasszonyhoz? Az én drága, egykori nevelőnőmhöz? Igazán szégyellem magam, mélységesen szégyellem! – A hangja szigorú volt, de a szeme sarkában nevetés bujkált. – Igazán nagyon el vagyok keseredve – folytatta Banks papa, és zsebre dugta kezét. – Éjjel-nappal gürcölök, hogy tisztességesen felneveljem a gyermekeimet, és mi a hála? Gorombák Andrew kisasszonyhoz! Szégyen, gyalázat! Nem tudom, hogy valaha is meg tudok-e nektek bocsátani! Hanem – folytatta, és előhúzott a zsebéből két hatpennyst, és ünnepélyesen átnyújtott egyet-egyet a gyerekeknek – azért nagyon igyekszem elfelejteni!

És mosolyogva elfordult.

– Hahó! – kiáltott fel, amikor belebotlott a kalitkába. – Hát ez meg honnan került ide? Kié?

Jane, Michael és Mary Poppins hallgatott.

– No, nem baj – mondta Banks papa. – Most már az enyém. Kiteszem a kertbe, és befuttatom szagosbükkönnyel!

Azzal fogta a kalitkát, és boldogan fütyörészve távozott...

– No – mondta szigorúan Mary Poppins, ahogy utánuk ment a gyerekszobába –, szép dolog, mondhatom. Gorombák voltatok apátok vendégével!

– De hiszen mi nem is voltunk gorombák! – tiltakozott Michael. – Én csak annyit mondtam neki, hogy félelmetes zsarnok, és azt is apustól hallottam!

– Így elküldeni valakit, mikor éppen csak hogy megjött... ez talán nem gorombaság? tudakolta Mary Poppins.

– De hiszen nem is mi küldtük el – mondta Jane. Hiszen maga...

– Én voltam goromba apátok vendégével? – Mary Poppins csípőre tette kezét, és vadul mérte végig Jane-t. – Ezt te a szemembe mered mondani?!

– Nem, dehogy! Nem volt goromba, csak...

– Meghiszem azt! – vágta oda Mary Poppins, miközben levette kalapját, és derekára kötötte kötényét. – Én illő nevelésben részesültem! – tette hozzá, hangosan szippantott, és nekilátott az ikrek vetkőztetésének.

Michael sóhajtott. Tudta jól, Maryvel nem érdemes vitatkozni.

Jane-re pillantott. Az épp a tenyerén méregette a hatpennysét.

– Michael! – szólalt meg. – Gondolkodtam.

– Min?

– Apus azért adta nekünk a pénzt, mert azt hitte, hogy mi küldtük el Andrew kisasszonyt.

– Tudom.

– De nem mi küldtük el. Hanem Mary Poppins!

Michael zavartan topogott.

– Azt hiszed... – kezdte kelletlenül, mert remélte, hogy Jane nem azt gondolja, amit ő.

– Igen, azt hiszem – bólintott Jane.

– De... de én már kigondoltam, mire költöm.

– Én is. De nem volna becsületes. A pénz igazában Mary Poppinsé.

Michael hosszasan eltűnődött. Azután felsóhajtott.

– Hát jó – mondta szomorúan, és elővette a zsebéből a hatpennyst.

Odamentek Mary Poppinshoz.

Jane elébe tartotta a pénzdarabokat.

– Tessék! – mondta izgatottan. – Úgy gondoltuk, ez magának jár.

Mary Poppins elvette a két hatpennyst, jól megforgatta – fej is, írás is. Azután elkapta a gyerekek pillantását, és úgy érezték, mintha Mary Poppins tekintete egyenesen beléjük hatolna, és látná a gondolataikat. Hosszú ideig állt ott Mary, és csak nézte, nézte a gondolataikat.

– Hm! – mondta végül, és köténye zsebébe süllyesztette a két hatpennyst. – Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.

– Remélem, jó hasznát veszi – mondta Michael, és szomorúan nézte Mary Poppins kötényzsebét.

– Én is remélem – vágta oda Mary, és kiment, hogy megeressze a fürdővizet.

III. SZERENCSÉTLEN SZERDA

Tiktak! Tiktak!

Ide-oda lengett a gyerekszoba órájának ingája, mintha egy öreg néni bólogatna.

Tiktak! Tiktak!

Aztán az óra abbahagyta a tiktakolást, morogni-hörögni kezdett, előbb csak halkan, majd mind hangosabban, mintha fájna valamije. És ahogy morgott, olyan hevesen rázkódott, hogy beleremegett még a kandallópárkány is. Az üres lekvárosköcsög ugrált, borzongott, citerázott; John hajkeféje, amit ottfelejtettek az este, táncot járt a sertéin; az a finom porcelán tál pedig, amelyet Banks mama még keresztelőajándékul kapott Caroline dédnagynénjétől, felbillent, úgyhogy a három festett kisfiú, aki lovacskát játszott rajta, egyszeriben tótágast állt.

Azután amikor már úgy látszott, menten felrobban az óra, elkezdett ütni.

Egy! Kettő! Három! Négy! Öt! Hat! Hét!

Az utolsó ütésre felébredt Jane.

A napfény csak úgy áradt be a függöny résén, és arany csíkokat vetett Jane paplanára. Jane felült, és körülnézett a gyerekszobában. Michael ágya felől egyetlen hang sem hallatszott. Az ikrek az ágyacskájukban a hüvelykujjukat szopták, és hangosan szuszogtak.

„Nincs más ébren, csak én – mondta Jane, és nagyon tetszett neki ez a gondolat. – Itt fekhetem, magamban, és annyit gondolkodhatom, amennyi belém fér.”

Azzal álláig húzta a térdét, és úgy összegömbölyödött az ágyban, mintha fészekbe bújna.

„Én most madár vagyok! – mondta magában. – Éppen az imént raktam hét szép fehér tojást, most ülök rajtuk, kiterjesztem a szárnyamat, és kiköltöm őket. Kot-kot! Kot-kot!”

És halkan kottyant egyet-kettőt.

És nagyon-nagyon sokára, úgy egy félóra múlva, kis csipogás, kis kopogás hallatszik, és megpattan a tojáshéj. Azután kibújik hét fióka, három sárga, kettő barna, kettő meg...

– Felkelni!

Mary Poppins hirtelen előbukkant a semmiből, és lehúzta Jane-ről a paplant.

– Jaj ne, ne, ne! – morgott Jane, és visszahúzta a paplant.

Nagyon haragudott, amiért Mary Poppins így betört, és mindent elrontott.

– Nem akarok felkelni! – mondta Jane, és arcát a párnába temette.

– Igazán? – kérdezte nyugodtan Mary Poppins, mintha ez a megjegyzés egyáltalán nem érdekelné. Fogta és lerántotta az ágyneműt az ágyról, és Jane egyszer csak azon vette észre magát, hogy a padlón áll.

– Jaj, istenkém – zsörtölődött Jane –, miért kell mindig nekem először felkelni?

– Mert te vagy a legidősebb! – És Mary Poppins már tolta is a fürdőszoba felé.

– De én nem akarok legidősebb lenni! Miért nem lehet néha Michael a legidősebb?

– Mert te születtél először.

– De én nem akartam először születni! Unom, hogy én születtem először! Én gondolkodni akartam.

– Gondolkodj fogmosás közben.

– Akkor már nem azon gondolkodom.

– Senki sem akar mindig ugyanarra gondolni.

– De én igen!

Mary Poppins baljós pillantást vetett Jane-re.

– Ebből pedig elég volt! – És a hangjából Jane tudta, hogy Mary Poppins nem tréfál.

Mary Poppins kisietett, hogy felkeltse Michaelt. Jane letette a fogkeféjét, és leült a kád szélére. – Ez nem igazság – morogta, és a lába ujjával rugdosta a linóleumot. – Minden undok dolgot nekem kell csinálnom, csak azért, mert én vagyok a legidősebb. Igenis, nem mosok fogat!

De mindjárt el is csodálkozott magán. Hisz rendszerint nagyon örül, hogy idősebb Michaelnál meg az ikreknél. Ez bizonyos fensőbbséget és fontosságot kölcsönöz az embernek.

Mi a csuda lehet vele ma, hogy ilyen rosszkedvű és nyűgös?

„Ha Michael született volna először, lett volna időm kikölteni a tojásokat!” – morgott magában Jane, és úgy érezte, ez a nap rosszul kezdődött.

És sajnos, ahelyett, hogy javult volna, csak még rosszabb lett.

Reggelinél Mary Poppins észrevette, hogy csak három gyerek számára elegendő a pattogatott rizs.

– Jane majd zabkását eszik – jelentette ki Mary Poppins, szétosztotta a tányérokat, és közben mérgesen szipogott, mert nem szeretett zabkását készíteni; mindig csomósra sikerült.

– De miért? – nyafogott Jane. – Én pattogatott rizst akarok!

Mary Poppins vad tekintetet lövellt rá.

– Mert te vagy a legidősebb!

No tessék! Már megint ez a gyűlöletes szó. Jane az asztal alatt rugdosta a szék lábát, szívből remélte, hogy sikerül lerúgnia róla a fénymázt, és olyan lassan ette a zabkását, amennyire csak merte. Forgatta, forgatta a szájában, és lehetőleg igen-igen aprókat nyelt. Megérdemelnék, hogy éhen haljon. Akkor már sajnálhatnák!

– Milyen nap van ma? – érdeklődött vidáman Michael, és kikotorta a tányérjából az utolsó szem rizst is.

– Szerda – mondta Mary Poppins. – A tányért lehetőleg ne edd meg, kérlek.

– Akkor ma megyünk uzsonnára Lark kisasszonyhoz!

– Csak ha jók lesztek – mondta vészjóslóan Mary Poppins, mint aki maga sem hiszi, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Michaelt azonban nem lehetett kizökkenteni jókedvéből.

– Szerda! – kiabálta, és a kanalával ütögette az asztalt. – Jane is szerdán született! Szerdai gyerek, mindig kesereg! Ezért kapott zabkását pattogatott rizs helyett! – tette hozzá gonoszul.

Jane összeráncolta szemöldökét, és az asztal alatt megrúgta Michaelt. De a fiú elhúzta a lábát, és nevetett.

– Hétfői gyerek, arca szép kerek, keddi kisgyerek, vígan csicsereg! – fújta. – Így is van. Az ikrek is mindig csicseregnek, és kedden születtek. Én meg hétfőn, és nézzétek, milyen szép, kerek az arcom!

Jane gúnyosan felnevetett.

– Igenis szép vagyok – erősködött Michael. – Hallottam, mikor Brill néni mondta. Azt mondta Ellennek, olyan szép vagyok, mint a hajnalcsillag!

– Az nem is olyan szép – mondta Jane. – Különben is kunkori az orrod.

Michael szemrehányó pillantást vetett rá. Jane pedig megint csak elcsodálkozott magán. Máskor mindig egyetértett volna Michaellal, mert nagyon csinos kisfiúnak tartotta. Most azonban kegyetlenül csak ennyit mondott:

– Igen, és a lábad is görbe. Ólábú! Ólábú!

Michael nekirontott.

– Ebből elég volt! – mondta Mary Poppins, és dühösen nézett Jane-re. – Ha ebben a házban valaki is szép, az... – Elhallgatott, és önelégült mosollyal szemlélte tükörképét.

– Kicsoda? – kérdezte kórusban Jane és Michael.

– Azt nem hívják Banksnek! – vetette oda Mary Poppins. – Most pedig elhallgassatok!

Michael sokatmondó pillantást vetett Jane-re, mint mindig, amikor Mary Poppins ilyen különöseket mondott. Jane megérezte ugyan a pillantást, de úgy tett, mintha nem vette volna észre. Elfordult, és a játékosszekrényből elővette a festékesdobozát.

– Nem akarsz vonatozni? – kérdezte Michael, mert békejobbot akart nyújtani Jane-nek.

– Eszem ágában sincs! Egyedül akarok lenni.

– Nos, drágáim, hát hogy vagytok ma reggel?

Banks mama futott be a szobába, és sietősen sorra csókolta a gyerekeit. Mindig annyi dolga volt, hogy egyszerűen nem ért rá lassan járni.

– Michael – mondta Banks mama –, neked új papucs kell, ebből kibújik már a nagyujjad. Mary Poppins, ne haragudjék, de legyen szíves John haját simára kefélni. Barbara, édesem, ne szopd az ujjadat! Jane, szaladj le, és kérd meg Brill nénit, ne tegyen cukormázt a szilvás lepény tetejére, csak simán szeretném.

No tessék, már megint! – mondta magában Jane. Derékba törik a napját! Amint elkezd valamit, abbahagyatják vele, és csinálhat valami mást.

– Jaj, anyus, muszáj nekem mennem? Miért nem mehet Michael?

Banks mama meglepetten nézett rá.

– De hiszen te mindig szívesen segítesz! Különben is Michael rendszerint elfelejti, amit rábízok. Meg aztán te vagy a legidősebb! No, szaladj!

Jane olyan lassan ment le a konyhába, ahogy csak tudott. Remélte, hogy elkésik az üzenet, és Brill néni már elkészítette a cukormázt.

És egész idő alatt csodálkozott, hogy hogyan viselkedik. Mintha valahol mélyen még egy személy volna benne: rosszindulatú, csúnya valaki, és az okozná a rosszkedvét.

Átadta az üzenetet Brill néninek, és igen csalódottan vette tudomásul, hogy még nagyon is jókor érkezett.

– No, legalább kevesebb a dolgom – állapította meg Brill néni. – Kedveském – folytatta –, tedd már meg, hogy kifutsz a kertbe, és megmondod Robertsonnak, hogy nem tisztította meg a késeket! Nekem rossz a lábam, jobb meg nem akad.

– Nem érek rá. Dolgom van.

Most aztán Brill nénin volt a csodálkozás sora.

– Ejnye már, hisz olyan kedves kislány vagy, én meg még állni is nehezen tudok, nemhogy járni!

Jane felsóhajtott. Miért nem hagyják már békében? Berúgta maga mögött a konyhaajtót, és kedvetlenül kiballagott a kertbe.

Robertson Ay az ösvényen aludt, fejét az öntözőkannán nyugtatta. Ritkás haja emelkedettsüllyedt horkolásának ütemére. Robertson Ay azzal a különös adottsággal rendelkezett, hogy bárhol és bármikor el tudott aludni. Szívesebben aludt, mint volt ébren. Jane és Michael, amikor csak tehették, falaztak neki, hogy rajta ne kapják. Ma azonban az a gonosz valaki Jane bensejében fikarcnyit sem törődött vele, mi történik Robertson Ayjel.

– Gyűlölök mindenkit! – mondta Jane, és hangosan dörömbölt az öntözőkannán.

Robertson Ay felriadt.

– Segítség! Gyilkos! Ég a ház! – kiáltotta, és vadul hadonászott. Azután megdörzsölte szemét, és megpillantotta Jane-t. – Ja, csak te vagy az! – mondta csalódottan, mintha valami izgalmasabbra számított volna.

– Menjen be, tisztítsa meg a késeket, de rögtön! – parancsolta Jane.

Robertson Ay feltápászkodott és megrázkódott.

– Haj-haj – mondta szomorúan –, mindig kell valami! Vagy ez, vagy az. Nekem pihennem kéne! Soha nincs egy perc nyugtom.

– De igenis van! – mondta gonoszul Jane. – Mása sincs, csak nyugta. Hisz mindig alszik!

Robertson Ay szemrehányó, sértődött tekintetet vetett rá. Jane máskor igazán elszégyellte volna magát. De ma szikráját sem érezte semmiféle sajnálkozásnak.

– Miket nem mondasz! – sóhajtott fel szomorúan Robertson Ay. – Pedig te vagy a legidősebb! Ezt igazán nem gondoltam volna, ha egész életemben gondolkozom, akkor se.

És búbánatos pillantást vetve Jane-re, lassan becsoszogott a konyhába.

Jane azon törte a fejét, vajon megbocsát-e neki valaha Robertson Ay.

És mintegy válaszul, az a durcás teremtés ott a bensejében, azt mondta: „Mit érdekel, ha nem bocsát meg!”

Jane dacosan felszegte fejét, visszakullogott a gyerekszobába, és közben végighúzta ragadós kezét a frissen festett falon, csak azért, mert ez szigorúan tilos volt.

Mary Poppins épp a bútorokat porolta tollseprűvel.

– Temetésre mész? – tudakolta, amikor Jane felbukkant.

Jane durcásan hallgatott.

– Valaki ma nem fér a bőrébe. Márpedig aki bajt keres, meg is találja!

– Nem bánom!

– Nem bánom, nem bánom, aztán jön a sajnálom! – gúnyolódott Mary Poppins, és eltette a tollseprűt.

– Most pedig – nézett figyelmeztetően Jane-re – én lemegyek ebédelni. Te vigyázol a kicsikre, és ha csak egyetlen szót hallok... – Nem fejezte be a mondatot, de hosszan, fenyegetően szipogott, ahogy kiment a szobából.

John és Barbara Jane-hez futott és rácsimpaszkodott. De ő lefejtette magáról az ujjacskáikat, és mérgesen eltolta őket.

– Bárcsak egyetlen gyerek volnék! – mondta Jane keserűen.

– Miért nem szöksz meg? – kérdezte Michael. – Talán valaki örökbe fogad.

Jane csodálkozva és ijedten nézett rá. – De hiszen hiányoznék nektek!

– Nekem aztán nem! – mondta dacosan Michael. Ha mindig ilyen undok vagy, akkor nem hiányzol. Különben is, akkor enyém lenne a festékesdobozod.

– Hogyisne! – fortyant fel Jane. – Azt elvinném magammal.

És hogy bizonyítsa, hogy a festékesdoboz csakugyan az övé, és nem Michaelé, kivette az ecseteket meg a vázlatfüzetet, és kiteregette a padlón.

– Fesd le az órát – ajánlotta előzékenyen Michael.

– Nem.

– Hát akkor a porcelán tálat.

Jane felnézett.

A három kisfiú nyargalt a mezőn, a tál zöld szegélyén belül. Máskor igazán szívesen lefestette volna őket, de ma nem lesz sem kedves, sem engedékeny!

– Nem festem. Azt festem, amit én akarok.

Azzal elkezdte festeni saját magát, amint ül a tojáskákon.

Michael, John és Barbara ült a padlón, és nézte.

Jane annyira elmerült a tojáskák festésében, hogy szinte még a rosszkedvéről is elfeledkezett.

Michael előrehajolt.

– Miért nem festesz egy tyúkot is, mondjuk, ide?!

Egy üres fehér foltra mutatott, és közben meglökte Johnt. John felborult, és a lábával feldöntötte a vizescsészét. A festékes víz kiloccsant, és elöntötte a képet.

Jane felugrott és nagyot kiáltott:

– Jaj, én ezt már nem bírom ki! Te buta, te ügyetlen! Mindent elrontasz!

Azzal nekirohant Michaelnak, és olyan hevesen megöklözte, hogy a kisfiú is felbukott, és ráesett egyenesen Johnra. Az ikrek fájdalmas, rémült visításra fakadtak, de hangjukat túlharsogta Michael jajveszékelése:

– Betört a fejem! Mi lesz velem most? Betört a fejem! – És kezdte megint elölről.

– Nem érdekel! Nem érdekel! – kiabálta Jane. – Miért nem hagytál békén? Mért kellett elrontanod a képemet?! Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöl...

Felpattant az ajtó.

Mary Poppins dühös tekintettel mérte végig az elébe táruló látványt.

– Mit mondtam neked? – fordult Jane-hez vészjósló nyugalommal. – Hogy csak egyetlen szót halljak... és most ezt nézzék meg! Te aztán ne számíts rá, hogy eljöhetsz Lark kisasszony uzsonnájára, azt megmondhatom! Pista legyek, ha csak a lábadat is kiteheted ma délután ebből a szobából!

– Nem is akarok elmenni! Szívesebben maradok itthon! – Jane hátratette két kezét, és odébb ugrált. Egyáltalán nem szánta-bánta bűneit.

– Úgy is jó.

Mary Poppins halkan beszélt, de azért ugyancsak ijesztő volt a hangja.

Jane nézte, amint a többiek öltözködnek az uzsonnára. Amikor valamennyien elkészültek, Mary Poppins előszedte legszebb kalapját a papírzacskóból, és igen tetszetős szögben fejére illesztette. Nyakába akasztotta aranyláncát, és föléje tekerte piros-fehér kockás sálját, amelyet Banks mamától kapott. Egyik sarkában fehér címkén hatalmas M. P. monogram díszlett, és Mary Poppins a tükörképére mosolygott, miközben a címkét bedugdosta a nyakába.

Azután előszedte a szekrényből papagájfejes ernyőjét, hóna alá csapta, és sietősen leterelte a gyerekeket a lépcsőn.

– No, most aztán lesz időd gondolkodni! – mondta élesen, és harsány szippantással becsukta maga mögött az ajtót.

Jane jó darabig csak ült, és maga elé bámult. Mindenáron a hét tojáskájára akart gondolni, de valahogy már nem érdekelték. Azon tűnődött, vajon mit csinálhatnak most a többiek Lark kisasszonynál? Biztosan játszanak Lark kisasszony kutyáival, és meghallgatják Lark kisasszony elbeszélését, hogy Petinek csodálatos családfája van, de Henrik airedale és borzeb keverék, s méghozzá mindegyik fajtának a rossz tulajdonságait örökölte. És aztán valamennyien, még a kutyák is, csokoládés kalácsot és diótortát kapnak uzsonnára.

– Jaj, istenem!

Jane lelkében kavargott a méreg és a bánat, hogy mi mindent mulaszt, és amikor ráeszmélt, hogy az egészet magának köszönheti, még rosszabb lett a kedve, mint valaha.

Tiktak, tiktak! – ketyegett hangosan az óra.

– Jaj, hallgass már! – kiáltott fel dühösen Jane, felkapta festékesdobozát, és áthajította a szobán.

A doboz az óra üvegének ütközött, elpattant róla, és rázuhant a finom porcelán tálra.

Reccs! A tál felbillent, neki az órának.

Jaj! Jaj! Most mit csinált!

Jane behunyta szemét, nem is mert odanézni.

– Hallod-e... ez fájt!

Tiszta, szemrehányó hang csendült fel a szobában.

– Jane! – szólt a hang. – A térdemet találtad el!

Jane felkapta a fejét.

A szobában nem volt senki. Az ajtóhoz szaladt és kinyitotta. Ott sincs senki! Ekkor valaki felnevetett.

– Itt vagyok, te buta! – szólt ugyanaz a hang. – Idefent!

Jane felnézett a kandallópárkányra. Az óra mellett ott hevert a szép porcelán tál, hatalmas repedés futott rajta végig, és Jane nagy meglepetésére azt vette észre, hogy az egyik festett kisfiú elejtette a gyeplőt, lehajolt, és most két kézzel szorongatja a térdét. A másik kettő megfordult, és részvétteljesen nézi.

– De hiszen... – kezdte Jane félig magának, félig az ismeretlen hangnak – én ezt nem értem. A fiú a tálon felemelte fejét, és Jane-re mosolygott.

– Nem érted? Gondolom. Észrevettem, hogy te meg Michael gyakran a legegyszerűbb dolgokat sem értitek, igaz?

És nevetve a testvéreihez fordult.

– Nem – mondta az egyik fiú –, még azt sem, hogyan kell lecsendesíteni az ikreket!

– Sem pedig azt, hogyan kell szép madártojást rajzolni; csupa girbegurbát csinált – mondta a másik.

– Honnan tudtok az ikrekről meg a tojásokról? – kérdezte Jane, és elpirult.

– Ejha! – kiáltott fel az első kisfiú. – Csak nem gondolod, hogy ilyen régen figyelünk benneteket, és nem tudjuk, mi történik ebben a szobában?! Persze a hálószobába nem látunk be, sem a fürdőszobába. Milyen színű a csempe?

– Rózsaszín – mondta Jane.

– Nálunk kék-fehér. Nem akarod megnézni?

Jane tétovázott. Nem is tudta, mit feleljen, annyira meglepődött.

– Gyere el, igazán! Ha lovacskázni akarsz, te foghatod William és Everard gyeplőjét, én meg az ostorral melletted futok. Az én nevem Valentine, ha esetleg nem tudnád. Hármas ikrek vagyunk. No és természetesen itt van még Christina is.

– Hol van Christina? – Jane fürkésző pillantást vetett a tálra. De csak a zöld mezőt látta meg a kis égerfaerdőt és Valentine-t, Williamet meg Everardot, ahogy ott álltak egymás mellett.

– Gyere, nézd meg! – biztatta Valentine, és feléje nyújtotta kezét. – Miért csak a többiek szórakozzanak? Gyere velünk... be a tálba!

Erre már Jane is elhatározta magát. Majd megmutatja Michaelnak, hogy nemcsak ő meg az ikrek mehetnek el uzsonnára! Majd még irigyelni fogják, és megbánják, hogy olyan csúnyán viselkedtek vele!

– Jól van – mondta Jane, és kinyújtotta kezét. – Megyek!

Valentine keze összezárult Jane csuklóján, és a tál felé húzta a kislányt. És Jane egyszerre csak nem volt már a hűvös gyerekszobában, hanem kint a tágas, napfényes mezőn, és a szakadt gyerekszobaszőnyeg helyett százszorszépekkel pöttyözött, friss, ruganyos, zöld pázsit terült el a lába alatt.

– Hurrá! – kiáltott Valentine, William és Everard, és körültáncolták Jane-t. Jane észrevette, hogy Valentine húzza a lábát.

– Jaj! – kiáltott fel Jane. – El is felejtettem. A térded!

Valentine rámosolygott.

– Semmi baj. Amikor elrepedt a tányér, akkor történt. Tudom, hogy nem akartál bántani.

Jane elővette zsebkendőjét, és bekötötte Valentine térdét.

– Így már nem is fáj! – mondta lovagiasan a kisfiú, és Jane kezébe adta a gyeplőt.

William és Everard felvetette fejét, fújt, prüszkölt, azzal nekiiramodtak a mezőn, nyomukban a csilingelő, gyeplőt lobogtató Jane-nel.

Mellette kissé bicegve futott Valentine. És futtában így énekelt:

Kiskertem éke, édesem, gyönge fehér virág, keblemre tűzlek kényesen, örömest pillantok reád.

William és Everard vele énekelte a refrént:

Örömest pi-hil-lantok re-e-ád!

„Milyen régimódi dal” – gondolta Jane. De hiszen az ikreknek mindenük olyan régimódi: hosszú hajuk, fura ruhájuk, udvarias modoruk!

„Milyen furcsa!” – gondolta Jane, de utána azt is, hogy itt sokkal jobb, mint ha Lark kisasszonynál volna, és hogy fogja irigyelni Michael, ha majd mindent elmesél.

Futottak a lovacskák, húzták magukkal Jane-t, egyre távolabb a gyerekszobától.

Jane egyszer csak pihegve megállt és hátranézett; nézte a nyomot, amit a pázsiton hagytak. A mező túloldalán a tál peremét látta. Egészen kicsinek látszott, és nagyon-nagyon távolinak.

És egy benső hang azt suttogta Jane-nek, hogy ideje lenne visszafordulni.

– Most már mennem kell – mondta Jane, és elengedte a csilingelő gyeplőt.

– Ó, nem, dehogy! – kiáltották az ikrek, és körülvették.

És a hangjuk kellemetlen érzést ébresztett Jane-ben.

– Nem tudják otthon, hova lettem. Sajnos, most már mennem kell – mondta gyorsan.

– De hiszen még korán van! – ellenkezett Valentine. – Még biztosan Lark kisasszonynál vannak. Gyere csak! Megmutatom a festékesdobozomat.

Jane kísértést érzett.

– Van benne fedőfehér? – kérdezte, mert az ő festékesdobozából az bizony hiányzott.

– Igen, méghozzá ezüsttubusban. Gyere!

Jane akarata ellenére is hagyta, hogy Valentine magával húzza. Azt gondolta, épp csak megnézi a festékesdobozt, azután gyorsan visszafordul. Még csak meg sem kéri, hogy hadd fessen egy kicsit.

– De hát hol van a házatok? Nincs benne a tálban!

– Dehogyis nincs! Csak azért nem látod, mert az erdő eltakarja. Gyere csak!

Most már az égerfák sűrű lombjának sötétjében húzták magukkal Jane-t. Lábuk alatt zörgött az avar, olykor hangos szárnycsattogással galamb rebbent ágról ágra. William vörösbegyfészket mutatott Jane-nek az ágak között, Everard meg letört egy zöld leveles gallyat, és koszorút font Jane feje köré. De akármilyen barátságosak voltak is, Jane félt, remegett, és csak akkor lélegzett fel, amikor kiértek az erdőből.

– Itt van! – mutatta Valentine.

Jane borostyánnal befuttatott hatalmas kőházat pillantott meg. Még soha életében nem látott ilyen régi házat, és úgy érezte, mintha a ház fenyegetően feléje hajolna. A lépcső két oldalán egy-egy kőoroszlán lapult, mintha ugrásra alkalmas pillanatot lesne.

Jane megremegett, amikor a ház árnyéka ráesett.

– Nem maradhatok sokáig – mondta kényelmetlenül. – Késő van már.

– Csak öt percig! – kérlelte Valentine, és magával húzta az előcsarnokba.

Léptük tompán kopogott a kőpadlón. Sehol senki emberfiát nem láttak. Mintha nem is lenne más a házban, csak Jane meg az ikrek. Hideg szél süvített végig a folyosón.

– Christina! Christina! – kiáltott Valentine, és magával húzta Jane-t, fel a lépcsőn. – Elhoztuk!

Kiáltása visszhangzott a házban, és mintha minden fal fenyegetően ismételné:

„Elhoztuk!”

Szaladó léptek zaja hangzott, felpattant az ajtó. Egy kisleány – alig magasabb, mint az ikrek, régimódi, virágos ruhában – kirohant, és Jane nyakába ugrott.

– Végre, végre! – kiáltott diadalmasan. – A fiúk már réges-régen figyelnek téged! De eddig nem tudtak megfogni, mindig olyan jókedvű voltál!

– Megfogni? Engem? – kérdezte Jane. – Nem értem...

Most már félt, és azt kívánta, bárcsak ne követte volna Valentine-t a tálba.

– Majd dédapó megmagyarázza – mondta Christina, és furcsán nevetett. Magával húzta Jane-t a lépcsőfordulón és be az ajtón.

– Hehehe! Hát ez meg micsoda? – tudakolta egy vékony, reszketős hang.

Jane elbámult, hátrált, és Christinába kapaszkodott. Mert a szoba túlsó végében, a kandalló előtt ülő alak látványa iszonyú félelemmel töltötte el. A lobogó láng egy nagyon-nagyon öreg embert világított meg; olyan öreg volt, hogy inkább árnyéknak látszott, nem is emberi lénynek. Keskeny szája alatt gyér, ősz szakáll, és bár dohányzósipka volt rajta, Jane mégis látta, hogy az öregember kopasz, mint a tök. Régimódi, hosszú, fakó selyemköntöst viselt, hímzett papucsa lötyögött vézna lábán.

– Aha! – mondta az árnyékalak, és kivette szájából hosszú, görbe pipáját. – Jane végre megérkezett!

Felállt, és rémítő mosollyal közeledett; szeme égett, mint az izzó acél.

– Az égerfaerdőn át jött a fiúkkal, dédapó – mondta Christina.

– Úgy? És hogyan fogták meg?

– Haragudott, mert ő a legidősebb. Mérgében a tálhoz vágta a festékesdobozát, és megsebezte Val térdét.

– Sssz! – sípolt a szörnyű öreg hang. – Tehát mérges volt a kisasszony? Ejnye, ejnye... – És kukorékolva nevetett. – Most aztán te leszel a legfiatalabb, kedvesem! Az én legfiatalabb dédunokám. De itt aztán tilos mindenféle mérgelődés! Hehehe! Úgy bizony! No, gyere szépen, ülj le a kandalló elé. Teát kérsz vagy cseresznyebort?

– Nem, nem! – kiáltott rémülten Jane. – Sajnos, azt hiszem, itt valami tévedés van! Nekem most már haza kell mennem. Én a Cseresznyefa utca tizenhétben lakom!

– Ott laktál, úgy érted – igazította ki diadalmasan Val. – Most már itt laksz, nálunk.

– Nem értitek, mit mondok?! – kiáltott fel kétségbeesetten Jane. – Én nem akarok itt lakni! Haza akarok menni!

– Ostobaság! – kukorékolt dédapó. – A Cseresznyefa utca tizenhetes szám borzasztó hely, csúnya, zsúfolt, modern. Meg aztán nem is voltál ott boldog. Hehehe! Tudom én, milyen az, ha valaki a legidősebb... mindig csak munka, soha semmi szórakozás. Hehehe! Hanem itt... és pipájával körülmutatott – itt te leszel az elkényeztetett kedvenc, mindannyiunk szeme fénye, és nem mégy vissza soha többé!

– Soha többé! – visszhangozta William és Everard, és körültáncolták Jane-t.

– De igenis megyek! – kiáltotta Jane, és könnyek szöktek a szemébe.

Dédapó megint elmosolyodott azzal a borzasztó, fogatlan mosolyával.

– Azt hiszed, elengedünk? – kérdezte. – Eltörted a tálunkat. Viselned kell a következményeket. Mit gondolsz, csak így eleresztünk?

– Majd jóváteszem. Nekiadom a festékesdobozomat.

– Neki is van festékesdoboza.

– A karikámat.

– Kinőtt már a karikázásból.

– Hát akkor... – Jane hangja elcsuklott – ha felnövök, hozzámegyek feleségül.

Dédapó kukorékolva nevetett.

Jane könyörgő pillantással fordult Valentine-hoz. A fiú a fejét rázta.

– Sajnos, ezzel már elkéstünk – mondta szomorúan. – Én már rég felnőttem.

– Akkor miért... akkor hogyan?... Jaj, nem értem! Hol vagyok? – kiáltott Jane, és rémülten nézett körül.

– Távol otthonról, gyermekem, távol otthonról – vartyogta dédapó. – Visszakerültél a múltba, abba az időbe, amikor Christina meg a fiúk kicsik voltak: hatvan évvel ezelőtt!

Jane könnyein át is látta, hogy az öreg szempár vad fényben izzik.

– Akkor... hogyan kerülök haza? – suttogta Jane.

– Sehogyan. Itt maradsz. Itt a helyed, nem máshol. Visszakerültél a múltba, ne feledd! Az ikrek és Michael, de még apád és anyád sem született meg; a Cseresznyefa utca tizenhetes számú házat még meg sem építették. Nem mehetsz haza!

– Nem, nem! – sikoltott Jane. – Ez nem igaz! Nem lehet igaz! – Szíve majd kiugrott a helyéből. Hogy sose lássa többé Michaelt, sem az ikreket, sem apust és anyust és Mary Poppinst!

És egyszer csak elkezdett kiabálni, olyan hangosan, hogy csak úgy visszhangzott tőle a folyosó.

– Mary Poppins! Megbántam, hogy mérges voltam! Jaj, Mary Poppins, segítsen, segítsen!

– Gyorsan! Fogjátok meg! Kerítsétek be! – pattogtak dédapó éles vezényszavai. A négy gyerek szorosan körülvette Jane-t.

Erősen behunyta szemét.

– Mary Poppins! – kiáltotta újra. – Mary Poppins!

Egy kéz megmarkolta Jane kezét, és elhúzta Christina, Valentine, William és Everard szoros gyűrűjéből.

– Hehehe!

Dédapó kukorékoló nevetése visszhangzott a szobában. Jane csuklóján szorosabbra zárult a vasmarok, és érezte, hogy valaki húzza. Nem merte kinyitni a szemét, félt az izzó tekintettől, de vadul rángatta kezét a szorításból.

– Hehehe!

Megint felhangzott a nevetés, és a kéz tovább húzta Jane-t, kőlépcsőkön, visszhangos folyosókon.

Most már feladta a reményt. Mögötte elhalt Christina és a három fiú hangja.

Ők nem segítenek.

Kétségbeesetten botorkált a száguldó léptek nyomában, és csukott szemmel is érezte a sötét árnyékot a feje fölött, a nedves földet a talpa alatt.

Mi lesz vele? Hová, jaj, hová viszik? Ó, bárcsak ne lett volna olyan mérges!

Az erős kéz egyre húzta, és Jane napfény melegét érezte az arcán, és egy éles fűszál horzsolta a lábát, ahogy továbbvonszolták. Azután hirtelen két erős kar – mintha vasból volna – zárult össze körülötte, felemelte, és meglendítette a levegőben.

– Segítség! – kiáltott Jane, és vadul vonaglott, forgolódott a két kar szorításában. Nem hagyja magát egykönnyen, ő rúgni fog, rúgni, rúgni...

– Végtelenül örülnék – mondta közvetlen közelről egy ismerős hang –, ha gondolnál arra, hogy ez a legszebb szoknyám, és egész nyáron szükségem lesz rá!

A két kar, amely oly szorosan ölelte, Mary Poppins karja volt, és a láb, amelyet Jane oly dühösen rugdalt, Mary Poppins lába.

– Jaj! – hőkölt vissza Jane. – Maga volt az, Mary Poppins?! Azt gondoltam, nem hallotta, hogy hívtam! Azt gondoltam, örökre ott tartanak. Azt gondoltam...

– Némelyek – jegyezte meg Mary Poppins, és gyengéden talpra állította Jane-t – túlságosan sok mindent gondolnak, annyi bizonyos. Töröld meg a szemedet, kérlek!

Kék zsebkendőjét Jane kezébe nyomta, és nekiállt ágyazni.

Miközben a nagy, kék zsebkendővel törölgette szemét, könnyáztatta arcát, Jane körülnézett a jól ismert szobában. Ott van a foszlott szélű szőnyeg, ott a játékpolc és Mary Poppins karosszéke. Jane-t meleg biztonságérzettel töltötte el és megvigasztalta ez a látvány. Hallgatta az ismerős zörejeket, ahogy Mary Poppins tett-vett, és lassan elült a rémülete. Elöntötte a boldogság.

„Nem is én voltam az, aki olyan dühös – volt mondta magában. – Egészen biztosan valaki más volt!”

És csak ült ott, és azon törte a fejét, ki is lehetett az a Valaki Más...

– Egyszerűen képtelenség! – morgott egy kicsit később Michael, amikor Jane elmesélte kalandját. – Hiszen bele sem férsz a tálba!

Jane elgondolkodott. Amint elmesélte a történetet, valahogy ő is képtelenségnek tartotta.

– Lehet – ismerte be. – De akkor egészen valóságosnak látszott.

– Azt hiszem, csak kigondoltad. Te mindig mindenfélét gondolsz – mondta kissé gőgösen Michael, mert ő aztán sosem gondolkodott.

– Ti meg a gondolataitok! – mondta haragosan Mary Poppins; félretolta őket, és ágyacskájukba rakta az ikreket. – Most pedig – vetette oda, amikor már jól betakargatta Johnt és Barbarát –, talán nekem is lesz egy-két nyugalmas percem.

Kihúzta kalapjából a tűket, a kalapot pedig visszarakta a papírzacskóba. Kikapcsolta aranyláncát, és gondosan betette a fiókba.

Azután kibújt kabátjából, kirázta, és felakasztotta az ajtó mögötti fogasra.

– Nini, hova lett az új sálja? – kérdezte Jane. – Elvesztette?

– Nem veszthette el! – mondta Michael. – Amikor hazajöttünk, még rajta volt. Láttam!

Mary Poppins rájuk förmedt.

– Lennétek szívesek a magatok dolgával törődni?! Az enyémet meg bízzátok rám!

– De hiszen én csak segíteni akartam... – kezdte Jane.

– Tudok én magamon segíteni, nagyon köszönöm! – mondta Mary Poppins, és szipogott.

Jane odafordult Michaelhoz, hogy összenézzenek. De ezúttal Michael volt az, aki ügyet sem vetett rá. Bámult a kandallópárkányra, mintha nem hinne a szemének.

– Mi az, Michael?

– Mégse csak kigondoltad! – suttogta a kisfiú, és odamutatott.

Jane felnézett a kandallópárkányra. Ott hevert a finom porcelán tál, végigfutott rajta a repedés. Ott volt a mező, ott volt az égerfaerdő. És ott volt a három lovacskázó kisfiú is, kettő elöl, egy meg mögöttük futott az ostorral.

Hanem – a kocsis lábára valaki apró, fehér zsebkendőt kötött, a pázsiton meg, mintha valaki futtában vesztette volna el, egy piros-fehér kockás sál hevert. És az egyik végén nagy, fehér címke, rajta pedig a monogram: M. P.

– Hát ott vesztette el! – mondta Michael, és bölcsen bólogatott. – Mondjuk meg neki, hogy megtaláltuk?

Jane körülnézett. Mary Poppins épp a kötényét gombolta, és olyan arccal nézett maga elé, mintha az egész világ megsértette volna.

– Inkább ne – suttogta Jane. – Azt hiszem, tudja.

Jane egy pillanatig csak állt ott, bámulta a repedt tálat, a csomóra kötött zsebkendőt meg a sálat.

Azután vadul átszáguldott a szobán, és a suhogó-ropogó kötényes alak nyakába ugrott.

– Jaj! – kiáltott Jane. – Jaj, Mary Poppins! Sohase leszek rossz többé!

Halvány, hitetlen mosoly villant meg Mary Poppins szája sarkában, ahogy kisimította köténye ráncait.

– Hm! – ennyit mondott összesen.

IV. FELFORDULT VILÁG

– Kérlek, maradjatok mellettem! – mondta Mary Poppins, amikor leszállt az autóbuszról, és kinyitotta ernyőjét, mert úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Jane és Michael a nyomában lekászálódtak.

– Ha maga mellett maradunk, az esernyőjéről a nyakunkba folyik a víz – panaszkodott Michael.

– De akkor nem én leszek az oka, ha eltévedsz, és rendőrhöz kell fordulnod! – vágta oda Mary Poppins, miközben ügyesen kikerült egy pocsolyát.

A sarki gyógyszertár előtt megállt, hogy jól láthassa magát a kirakat három óriási üvegében. Egyszerre láthatott egy zöld Mary Poppinst, egy kék Mary Poppinst meg egy piros Mary Poppinst. És mind a háromnak vadonatúj, rézgombos bőrtáska volt a kezében.

Mary Poppins nézte a három üvegen tükröződő képét, s ajkán tetszelgő, önelégült mosoly játszott. Néhány pillanatot töltött azzal, hogy jobb kezéből bal kezébe vette át a táskát, és minden lehető helyzetet kipróbált: vajon hogyan érvényesül a legjobban. Azután úgy döntött, mégiscsak úgy a leghatásosabb, ha a táskát a hóna alá veszi. Ezentúl tehát úgy vitte.

Jane és Michael ott állt mellette, nem mertek egy szót sem szólni, de közben össze-összenéztek, és magukban nagyokat sóhajtoztak. És közben Mary Poppins papagájfejű ernyőjének két pontjáról egyre csak csurgott a nyakukba az eső, és ez egyáltalán nem volt kellemes.

– No, ne várakoztassatok már! – mondta mérgesen Mary Poppins, és hátat fordított zöld, kék és piros képmásának. Jane és Michael összenézett. Jane jelbeszéddel próbálta rávenni Michaelt, hogy maradjon csöndben, megrázta fejét, és fintorokat vágott. De Michael mégis kitört:

– Nem is mi várakoztattuk, maga várakoztatott minket!

– Csönd legyen!

Michaelban benne rekedt a szó. Baktattak Mary Poppins két oldalán, az eső meg szakadt, és az ernyőről egyenesen a kalapjukra zúdult. Jane óvatosan vitte a hóna alatt a finom porcelán tálat, papírba csomagolva.

Mary Poppins unokabátyjához, Bucska úrhoz igyekeztek, akinek az volt a mestersége, mint Mary Poppins elmesélte Banks mamának, hogy mindenfélét megjavított.

– Nos – mondta Banks mama meglehetősen kétkedő hangon –, remélem, rendesen megcsinálja, mert amíg az a tál nincs megjavítva, nem nézhetek Caroline dédnagynéném szemébe.

Caroline dédnagynéni akkor adta Banks mamának a tálat, amikor Banks mama még csak hároméves volt, és mindenki tudta, hogy ha a tál eltörik, Caroline néni bízvást megrendezné híres jeleneteinek egyikét.

– Az én rokonaim, nagysága, kérem – replikázott Mary Poppins, hangos szippantás kíséretében –, mindent rendesen csinálnak.

És olyan mérgesen nézett, hogy Banks mama bizony ugyancsak kényelmetlenül érezte magát, olyannyira, hogy kénytelen volt leülni és egy csésze teáért csöngetni.

Placcs! No tessék: Jane belelépett egy pocsolya kellős közepébe!

– Légy szíves, nézz a lábad elé! – förmedt rá Mary Poppins, esernyőjét rázva, és Jane-re meg Michaelra csak úgy zúdult az esővíz. – Ettől az esőtől megreped az ember szíve!

– És ha megreped, Bucska úr meg tudja ragasztani? – tudakolta Michael. Nagyon kíváncsi volt, vajon Bucska úr mindenféle törött tárgyat meg tud-e javítani, vagy csak bizonyos fajtákat.

– Még egy szó – mondta Mary Poppins –, és már mehetsz is haza!

– Csak úgy kérdeztem – morogta durcásan Michael.

– Te csak ne kérdezősködj!

Azzal Mary Poppins mérgesen szippantott, elegáns ívben befordult a sarkon, kinyitott egy ósdi vaskaput, és bekopogott egy roskatag kis ház ajtaján.

– Kopp-kopp, kopi-kopp! – A kopogtató hangja öblösen visszhangzott a házban.

– Jaj, istenkém – suttogta Michaelnak Jane –, de borzasztó lenne, ha nem volna itthon!

Ám ebben a pillanatban már hallották is, amint súlyos léptek dübörögnek feléjük, és az ajtó nagy zörögve kinyílt.

Egy gömbölyű, vörös képű asszony állt az ajtóban; egyáltalán nem látszott emberi lénynek; olyan volt, mintha két almát biggyesztettek volna egymás tetejébe. Sima haját kontyba fésülte feje búbján, keskeny száján rosszkedvű, nyűgös kifejezés ült.

– Nahát! – mondta, és Mary Poppinsra bámult. – Akármi legyek, ha ez nem maga!

Láthatólag nem örült különösebben, hogy láthatja Mary Poppinst. És Mary Poppins sem örült különösebben, hogy láthatja a gömbölyű nénit.

– Itthon van Bucska úr? – kérdezte Mary Poppins, mintha nem is hallotta volna a gömbölyű néni megjegyzését.

– Nos... – mondta barátságtalanul a gömbölyű néni – ebben nem vagyok egészen bizonyos. Lehet, hogy itthon van, lehet, hogy nincs. Attól függ, hogyan nézzük.

Mary Poppins belépett az ajtón, és körülnézett.

– Ez az ő kalapja, igaz? – kérdezte, és az előszoba fogasán függő öreg filckalapra mutatott.

– Hogyne, természetesen... bizonyos értelemben. – A gömbölyű néni nem szívesen ismerte be ezt a tényt.

– Akkor itthon van – mondta Mary Poppins. – Az én rokonaim sohasem mennek el hazulról födetlen fővel. Sokkalta jólneveltebbek annál.

– Nos, én csak annyit mondhatok, amit ő mondott nekem ma reggel – mondta a gömbölyű néni. – „Kérem, Gombóc kisasszony – azt mondta –, lehet, hogy itthon leszek délután, lehet, hogy nem. Nem tudom biztosan.” Ezt mondta szóról szóra. Jobb lesz, ha felmegy és megnézi. Én nem vagyok hegymászó.

A gömbölyű néni végignézett gömbölyű termetén, és megrázta a fejét. Jane és Michael könnyen megértette, hogy egy ilyen méretű és alakú személy nem szívesen mászik fel nagyon gyakran Bucska úr keskeny, rozoga lépcsőjén.

Mary Poppins szipogott.

– Gyertek utánam, kérlek! – vetette oda Jane-nek és Michaelnak, ők meg utána iramodtak a nyikorgó lépcsőn.

Gombóc kisasszony ott állt az előszobában, és fensőbbséges mosollyal nézett utánuk.

Odafent Mary Poppins megkocogtatta az ajtót az ernyője fejével. Senki sem válaszolt. Megint kopogtatott, ezúttal hangosabban. De most sem válaszolt senki.

– Arthur bátyám! – kiáltott be Mary Poppins a kulcslyukon. – Arthur bátyám, itthon vagy?

– Dehogy vagyok! – hallatszott bentről egy igen-igen távoli hang.

– Hogyne volna itthon? Hiszen hallom a hangját! – súgta Jane-nek Michael.

– Arthur bátyám! – Mary Poppins megrázta a kilincset. – Tudom, hogy idehaza vagy.

– Nem, nem, dehogy vagyok! – hangzott megint az igen-igen távoli hang. – Hányszor mondjam?! Ma második hétfő van!

– Ó, istenkém, elfelejtettem! – mondta Mary Poppins. Dühösen lenyomta a kilincset, és nagy lendülettel kitárta az ajtót.

Jane és Michael először csak egy nagy szobát látott, amiben nem volt más, csak a túlsó végében egy gyalupad. Ezen felhalmozva ugyancsak fura gyűjtemény: orruk vesztett porcelán kutyák, farkatlan falovak, csorba tányérok, törött babák, nyeletlen kések, sánta zsámolyok vagyis minden a világon, ami egyáltalán javításra szorulhat.

Körös-körül pedig polcok magasodtak egészen a mennyezetig, és ezek is roskadoztak a sok repedt porcelán, törött üveg, rozoga játék alatt.

De emberi lényt nem láttak sehol.

– Ó... – szólalt meg csalódottan Jane. – Úgy látszik, még sincs itthon!

Hanem Mary Poppins átvágott a szobán, egyenesen az ablakhoz.

– Azonnal gyere be, Arthur! Ilyen esőben kint lenni, mikor tavaly télen olyan csúnya hörghurutod volt!

És ekkor, nagy meglepetésükre, Jane és Michael azt látták, hogy Mary Poppins megragad egy hosszú lábat, amely az ablakpárkányon túl himbálózik, és behúz a szobába egy hosszú, sovány, gyászos képű, lógó bajszú férfiút.

– Szégyellhetnéd magad – mondta haragosan Mary Poppins, és fél kézzel erősen fogta Bucska urat, a másikkal meg becsukta az ablakot. – Sürgős munkát hoztunk neked, te meg így viselkedsz!

– Igazán nem tehetek róla – mentegetőzött Bucska úr, és megtörölgette szomorú szemét egy óriási zsebkendővel. – Hiszen mondom, hogy ma második hétfő van!

– Mit jelent az? – kérdezte Michael, és nagy érdeklődéssel bámult Bucska úrra.

– Köszönöm a szíves érdeklődést – fordult Michaelhoz Bucska úr, és ernyedten megrázta a kezét. – Nagyon-nagyon kedves, igazán jólesik. – Elhallgatott, és megint megtörölte a szemét. – A helyzet ugyanis a következő – folytatta azután. – A hónap második hétfőjén nekem semmi sem sikerül.

– Például micsoda? – kérdezte Jane, mert nagyon sajnálta ugyan Bucska urat, de borzasztóan kíváncsi is volt.

– Nézzük például a mai napot! – mondta Bucska úr. – Ma a hónap második hétfője van. És mert szeretnék itthon lenni – hiszen oly rengeteg a dolgom –, mi sem természetesebb, mint hogy elmegyek. Ha pedig el akarnék menni, mondanom sem kell, hogy itthon maradnék.

– Értem – bólintott Jane, bár valójában egyáltalán nem értette. – Vagyis ezért tetszett...

– Ezért – bólintott Bucska úr. – Hallottam, amint jöttök fel a lépcsőn, és annyira szerettem volna itt maradni! Abban a pillanatban tehát, amikor beléptetek, én már kint is voltam! És kint lennék most is, ha Mary Poppins nem fogna ilyen erősen. – Azzal Bucska úr mélyet sóhajtott.

– Persze nincs mindig így. Csak három és hat között, de néha még az is szörnyen kényelmetlen.

– Gondolom – bólogatott mély együttérzéssel Jane.

– És ha csak a kintről meg a bentről lenne szó – folytatta keservesen Bucska úr. – De van ám még más is! Ha fel akarok menni, azon kapom magam, hogy futok lefele. Ha jobbra fordulok, már indulok is balra. És ha történetesen elindulok nyugatnak, nyomban keleten találom magam.

Bucska úr kifújta az orrát.

– És az egészben az a legrosszabb – folytatta, és a szemét megint elfutotta a könny –, hogy ilyenkor még a természetem is megváltozik. Aki most lát, aligha hinné, hogy boldog, elégedett ember vagyok; vagy igen?

Bizony, Bucska úr ugyancsak mélabúsan, elkeseredetten nézett a világba; egészen lehetetlen volt elképzelni, hogy valaha is vidám volt és elégedett.

– De miért? Miért? – kérdezte Michael, és felbámult Bucska úrra.

Az szomorúan csóválta a fejét.

– Azért – jelentette ki ünnepélyesen –, mert lánynak kellett volna születnem!

Jane és Michael rábámultak, azután egymásra. Hát ez meg mit jelent?

– Anyám ugyanis – magyarázta Bucska úr – lányt szeretett volna, azután, amikor megszülettem, kiderült, hogy fiú vagyok. Úgyhogy kezdettől fogva minden fordítva ment, szinte attól a naptól, hogy megszülettem. Márpedig a hónap második hétfőjén születtem!

És Bucska úr megint sírva fakadt, és halkan belezokogott a zsebkendőjébe.

Jane gyengéden megpaskolta a kezét.

Látszott, hogy ez jólesik Bucska úrnak, de azért nem mosolygott.

– És természetesen – folytatta – a munkámnak is árt. Nézzetek csak oda!

Egy nagy polcra mutatott, amelyen különböző színű és méretű szívek sorakoztak; mindegyik repedt volt vagy csorba, vagy éppenséggel darabokra tört.

– Márpedig ezeket sürgősen meg kellene javítani – magyarázta Bucska úr. – Nem is gondolnátok, mennyire mérges mindenki, ha nem kapja vissza gyorsan a szívét. Semmi mással annyi baj nincs, mint a szívvel. És hat óráig egyszerűen hozzájuk sem merek nyúlni. Tönkremennének, mint amazok ott!

És egy másik polcra mutatott. Jane és Michael odanézett, és meglátták, hogy a polcon csupa rosszul javított holmi halmozódik. Egy porcelán pásztorlánykát elválasztottak párjától, a porcelán pásztorfiútól, és a karját egy rézoroszlán nyaka köré fonták; egy játék matróz, akit valaki letört a hajójáról, egy porcelán tányérra volt ragasztva; a hajón pedig egy szürke posztóelefánt tekerte az ormányát az árboc köré, de még jól oda is erősítették ragtapasszal. Törött tányérokat nem a minta szerint ragasztottak össze, egy falovacska lábát pedig egy ezüst keresztelőkancsóhoz illesztették.

– Látjátok? – kérdezte búbánatosan Bucska úr, és körbemutatott.

Jane és Michael bólintott. Nagyon-nagyon sajnálták Bucska urat.

– Ez most mellékes – vágott közbe türelmetlenül Mary Poppins. – Csak ez a tál fontos. Azért hoztuk, hogy megjavítsd.

Elvette Jane-től a tálat, és fél kézzel egyre csak fogva Bucska urat, a másikkal kibontotta a zsineget.

– Ejnye! – mondta Bucska úr. – Finom, régi darab. Bizony, csúnyán elrepedt. Mintha valaki hozzávágott volna valamit!

Jane fülig vörösödött.

– No de azért – folytatta Bucska úr –, ha nem volna épp második hétfő, meg tudnám javítani. De ma délután... – és elhallgatott.

– Ugyan, hiszen ez egészen egyszerű. Csak meg kell egy kicsit drótozni itt meg itt meg itt!

Mary Poppins a repedésre mutatott, és eközben elengedte Bucska urat.

Az meg azon nyomban a levegőbe emelkedett, megpördült, és egyre hányta a cigánykereket.

– Jaj! – kiáltott Bucska úr. – Miért engedtél el? Szegény fejem, kezdődik elölről!

– Gyorsan, csukjátok be az ajtót! – kiáltott Mary Poppins. És Jane meg Michael átrohant a szobán, és becsukta az ajtót, épp mielőtt Bucska úr odaért volna. Nekiütődött az ajtónak, azután elpattant megint, és kecsesen megfordult a levegőben, végtelenül szomorú arckifejezéssel.

Azután, ugyancsak különös helyzetben, egyszerre megállt. Nem a lábán, hanem a fején.

– Ejnye, ejnye – mondta Bucska úr, és rúgott egy jó nagyot. – Ejnye, ejnye!

De a lába sehogy sem akart visszatérni a padlóra. Ott imbolygott tovább is a levegőben.

– Nos – mondta mélabús hangján Bucska úr –, talán még örülhetek is, hogy nem komiszabb a helyzet. Ez mindenesetre jobb – ha nem is sokkal jobb –, mint odakint lógni az esőben, és se egy ülőhely sehol, se kabát nincs rajtam. Látjátok – nézett Jane-re és Michaelra –, szívem vágya, hogy a talpamon álljak, és mi történik? Itt állok a fejemen. No, nem baj. Most már igazán megszokhattam volna, hisz negyvenöt éve csinálom. Kérem csak azt a tálat!

Michael odafutott Mary Poppinshoz, elvette tőle a tálat, és a padlóra állította, Bucska úr feje mellé. És eközben fura dolog történt vele. Mintha a padló ellökné a lábát, fel, a levegőbe!

– Jaj! – kiáltott Michael. – Olyan furán érzem magam. Valami nagyon különös történik velem!

Mert most már ő is hengerbucskázott a levegőben, hányta a cigánykereket, fel-alá röpdösött a szobában, míg végül meg nem állapodott a fején, Bucska úr mellett.

– No de ilyet! – szólt meglepetten Bucska úr, és Michaelra sandított. – Sose tudtam, hogy ez ragályos! Hát te is megkaptad? Nohát, még ilyet se pipáltam. Hé, hé, hallod-e! Nyugalom! Levered a holmit a polcról, ha nem vigyázol, aztán fizethetem a kártérítést! Hallod-e, mit csinálsz?!

Ez Jane-nek szólt, akinek a lába hirtelen felemelkedett a szőnyegről, és ő is a levegőbe szállt, és szédelegve megfordult.

Ő is bukfencezett – először fejre állt a levegőben, azután talpra –, míg végül földet nem ért Bucska úr másik oldalán, és azon nem vette magát észre, hogy ő is tótágast áll.

– Hát ez igazán nagyon furcsa – mondta Bucska úr, és ünnepélyesen Jane-re bámult. – Mással eddig még sosem fordult elő. Szavamra, soha! Remélem, nem bánod.

Jane nevetett, Bucska úr felé fordította fejét, és lábait meglengette a levegőben.

– Köszönöm szépen, egyáltalán nem. Mindig szerettem volna fejen állni, de még sohasem sikerült. Igazán nagyon kellemes.

– Hm – mondta borúsan Bucska úr. – Örülök, hogy valaki élvezi. Mert én ezt nemigen állíthatnám magamról.

– De én igen – mondta Michael. – Bárcsak így maradhatnék egész életemben! Minden egészen más így, és sokkal szebb!

Igen, valóban más volt minden. Fura helyzetükből, a padlóról, Jane és Michael úgy látta, a gyalupadon valamennyi holmi, a sok porcelán kutya, törött baba, sánta zsámoly, mind-mind tótágast áll.

– Oda nézz! – súgta Michaelnak Jane.

Michael amennyire csak tudta, elfordította a fejét. És íme, a faburkolat egy hézagából előbújt egy kisegér. A szoba közepére iramodott, ott tótágast állt, és ügyesen egyensúlyozott az orra hegyén, pontosan előttük.

Egy percig nézték meglepetten. Akkor Michael hirtelen megszólalt:

– Jane, nézz csak ki az ablakon!

Jane óvatosan elfordította a fejét, ami meglehetősen nehezen ment, és legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy odakint is, akárcsak idebent, minden egészen más. Kint az utcán tótágast álltak a házak, kéményük a járdán, küszöbük a levegőben, és a küszöbökön kis füstbodrok gomolyogtak elő. Távolabb fejre állt egy templom, és meglehetősen nehézkesen egyensúlyozott a tornya gombján.

Az eső meg, ami rendesen az égből hullott, most a földből esett felfelé, ömlött, zuhogott, csak úgy szakadt.

– Nahát, milyen szépségesen fura minden! – kiáltott fel Jane. – Mintha másik világba kerültünk volna! Úgy örülök, hogy éppen ma jöttünk ide!

– Igazán nagyon kedves vagy, meg kell hagyni – mondta gyászosan Bucska úr. – Egészen megvigasztalod az embert. Mos, mi legyen hát ezzel a tállal?

Kinyújtotta kezét, hogy elvegye a tálat, de ebben a pillanatban a tál megcsúszott, és fejre állt. Méghozzá olyan gyorsan és olyan viccesen, hogy Jane és Michael akaratlanul is elnevette magát.

– Nincs ebben semmi nevetséges – mondta elkeseredetten Bucska úr. – Kénytelen leszek a jobb felén összedrótozni, és ha látszik, hát látszik. Nem tehetek róla.

Kivette zsebéből a szerszámait, megjavította a tálat, és munka közben csöndesen sírdogált.

– Hm! – mondta Mary Poppins, és lehajolt a tálért. – Ez megvolna. Most pedig megyünk!

Erre Bucska úr hangosan és szánalmasan felzokogott.

– Jól van, jól van, hagyjatok csak itt! – mondta keserűen. – Menjetek csak, ne segítsetek elterelni a figyelmemet nyomorúságos helyzetemről. Ne nyújtsatok felém baráti kezet! Nem érdemlem meg. Azt reméltem, megtiszteltek azzal, hogy elfogadtok egy kis harapnivalót. A legfelső polcon szilvatorta van egy dobozban. De hát miért is számítottam ilyesmire? Ti élitek a magatok életét, és nincs jogom arra kérni benneteket, hogy maradjatok itt, és vidítsátok fel az enyémet. Hiába, szerencsétlen nap ez a mai...

És a zsebében matatott, kereste a zsebkendőjét.

– Nos... – kezdte Mary Poppins, és abbahagyta a kesztyűje gombolását.

– Jaj, igazán, Mary Poppins, maradjunk még, maradjunk! – kiáltott fel egyszerre Jane és Michael, és izgatottan táncoltak a fejükön.

– Ha feláll egy székre, eléri a tortát! – biztatta Jane.

Bucska úr most először nevette el magát. Kissé mélabús nevetés volt ugyan, de azért nevetés.

– Neki aztán nincs szüksége székre! – mondta, és komoran kuncogott. – Ő megszerzi, amit akar, és úgy, ahogy akarja, arra mérget vehettek!

És ebben a pillanatban a gyerekek ámuló szeme előtt Mary Poppins ugyancsak fura dolgot cselekedett. Peckesen lábujjhegyre állt, s egy pillanatig egyensúlyozta magát. Azután igen lassan, igen méltóságteljesen, hét cigánykereket hányt a levegőben. Pörgött, pörgött, és közben a szoknyája takarosan a bokájához simult, a kalapja szép rendesen ült a fején, s így kerekezett fel egészen a legfelső polcig, levette a tortát, s megint lekerekezett, és szépen fejre állt Bucska bácsi és a gyerekek előtt.

– Hurrá! Hurrá! Hurrá! – kiabált boldogan Michael. Hanem Mary Poppins a padlóról olyan tekintettel mérte végig, hogy Michael szívből kívánta, bárcsak ne szólt volna egy szót sem.

– Köszönöm, Mary – mondta szomorúan Bucska úr, és egyáltalán nem látszott meglepettnek.

– Tessék! – vágta oda Mary Poppins. – Ez az utolsó, amit ma még megteszek neked.

És a tortás dobozt Bucska úr orra elé rakta.

A doboz abban a szempillantásban nekilódult és felfordult.

És valahányszor Bucska úr visszafordította, csak tótágast állt megint.

– Gondolhattam volna – sóhajtott szomorúan Bucska úr. – Ma minden fordítva sikerül, még a tortadoboz se fogad szót. Kénytelenek leszünk felvágni az alját. Egy pillanat...

Azzal a fején az ajtóhoz bukdácsolt, és az ajtó és a padló közötti résen kikiabált:

– Gombóc kisasszony! Gombóc kisasszony! Igazán sajnálom, hogy zavarom, de megtenné... ha nem haragszik... felhozna egy kést?

Messze lentről felhallatszott Gombóc kisasszony mogorva tiltakozása.

– Csitt! – szólalt meg egy hangos, rekedt hang a szobában. – Micsoda butaság! Csitt! Hagyd azt a nőt! Majd Pityuka! Szép Pityuka! Okos Pityuka!

Jane és Michael a hang felé fordult, és nagy meglepetésükre azt látták, hogy a hang Mary Poppins papagájfejű ernyőjétől ered, amely e pillanatban épp a tortadoboz felé hengerbucskázott. Fejjel lefelé rá is szállt a dobozra, és két pillanat alatt felvágta a csőrével.

– Tessék! – krákogott öntelten a papagáj. – Szép Pityuka! Okos Pityuka! – S a csőre körül boldog, önelégült mosoly bujkált, ahogy fejre állt a padlón, Mary Poppins mellett.

– Nos, ez aztán kedves, nagyon kedves! – mondta borús hangján Bucska úr, ahogy előbukkant a torta sötét máza.

Elővette zsebkését, és kanyarított egy szeletet. Aztán hevesen megrázkódott, és közelebbről is szemügyre vette a tortát. Majd szemrehányó pillantást vetett Mary Poppinsra.

– Ez a te műved, Mary! Ne is tagadd. Legutóbb még szilvatorta volt ebben a dobozban, most pedig...

– A piskótatorta könnyebben emészthető – mondta szigorúan Mary Poppins. – Lassan egyetek, kérlek. Ne úgy, mint a kiéhezett vadak! – mondta ingerülten, és Jane-nek is, Michaelnak is adott egy szeletke tortát.

– Szép, szép – morogta keserűen Bucska úr, és két falásra eltüntette a tortáját. – Csakhogy én szeretem a szilvát, nem is tagadom. No de mit szóljon az ember egy ilyen balszerencsés napon! – Elhallgatott, mert az ajtón hangosan kopogtak.

– Tessék! – szólt ki Bucska úr.

Gombóc kisasszony – ha lehet, még gömbölyűbben, mint az imént, és alaposan kifulladva a lépcsőmászástól – berontott a szobába.

– Itt a kés, Bucska úr... – kezdte komoran. Azután elhallgatott, és csak bámult. – Uramfia! mondta aztán, és eltátotta a száját, a kést meg elejtette. – Ilyent még az öregapám se látott!

Lépett egyet, és mélységes utálattal vette szemügyre a négy pár lengedező lábat.

– Fejjel lefelé mindannyian, akár a legyek a mennyezeten! S még rendes, tisztességes emberi lénynek tartják magukat! No, mondhatom, magamfajta úrihölgynek semmi keresnivalója ilyen társaságban! Ebben a pillanatban távozom a házából, Bucska úr, ezt vegye tudomásul!

És mérgesen az ajtó felé pattogott.

Hanem akkor bő, dagadozó szoknyája egyszerre csak nekicsapódott a lábának, és Gombóc kisasszonyt mindenestül a levegőbe emelte.

Fájdalmas kétségbeesés terült a derék hölgy arcára. Vadul hadonászva felkiáltott:

– Bucska úr! Bucska úr! Fogjon meg! Tartson vissza! Segítség! Segítség! – kiabált Gombóc kisasszony, ahogy ő is nekilendült a cigánykerekezésnek.

– Ó, jaj nekem, fejre áll a világ! Mit csináljak? Segítség! Segítség! – visítozott, ahogy újabb cigánykereket vágott ki.

Ám miközben fordult, különös változás ment végbe rajta. Kerek arcáról eltűnt a nyűgös kifejezés, és vidám mosolyra derült. És Jane meg Michael ugyancsak meglepetten látta, hogy Gombóc kisasszony egyenes haja sok-sok apró fürtbe bodorodik, ahogy a néni pördül-fordul a szobában. S amikor újra megszólalt, a hangja már nem volt mogorva, hanem édes, akár a méz.

– Mi történik velem?! – kiáltott Gombóc kisasszony új hangja. – Úgy érzem magam, mintha labda volnék! Ruganyos gumilabda! Vagy talán léggömb! Vagy éppenséggel szilvás gombóc! – Gombóc kisasszony gyöngyöző, vidám kacajt hallatott.

– Hogy énnekem milyen jókedvem van! – dalolta, és közben egyre hengerbucskázott a levegőben. – Soha még így nem élveztem az életet! Legszívesebben örökké csak cigánykerekeznék! Csudálatos érzés! Meg is írom haza a nővéremnek, unokatestvéreimnek, bácsikáimnak, nénikéimnek. Megírom nekik, csak úgy élet az élet, hogyha az ember tótágast áll, tótágast áll, tótágast áll...

És Gombóc kisasszony vígan dalolva kerekezett tovább, körbe-karikába. Jane és Michael örvendezve nézte, Bucska úr pedig ugyancsak meglepődött, mert Gombóc kisasszonyt eddig csak nyűgösnek és barátságtalannak ismerte.

– Ez aztán fura! Ez aztán fura! – mondogatta magában Bucska úr, és megcsóválta a fejét, ahogy ott állt rajta.

Megint kopogtattak.

– Lakik itt bizonyos Bucska úr? – kérdezte egy hang, s már fel is bukkant az ajtóban a postás, és egy levelet lobogtatott. Azután ugyancsak elbámult az elébe táruló látványon. – Mi a manó?! – kiáltott fel, és hátratolta sapkáját a tarkójára. – Úgy látszik, rossz helyen járok. Én egy tisztes, békés úriembert keresek, bizonyos Bucska nevezetűt. Levelet hoztam neki. Azonkívül megígértem az asszonynak, hogy idejében otthon leszek, de megszegtem az ígéretemet, úgyhogy azt gondoltam...

– Hohó! – szólt fel a padlóról Bucska úr. – Megszegett ígéretet nem javítok. Nem az én szakmám! Sajnálom!

A postás lebámult rá.

– Álmodom, vagy ébren vagyok? – motyogta. Miféle sürgő-forgó-pörgő kergék társaságába kerültem én?

– Kérem azt a levelet, drága postás bácsi! Amint látja, Bucska úr el van foglalva. Adja csak ide azt a levelet nekem, Henger Gombócnak, és tartson velem egy fordulóra!

Azzal Gombóc kisasszony a postás felé kerekezett, és megfogta a kezét. És íme, amint hozzáért, a postás alól is kicsúszott a lába, és fölemelkedett a földről. És már járták is, kéz a kézben, pörögtek-forogtak, mint két pattogó labda.

– Jaj de finom! – kiáltott boldogan Gombóc kisasszony. – Jaj, drága postás bácsi, most tudjuk csak, mi a jó! Milyen más így mindjárt az élet! Most talpra! Most fejre! Hát nem csudálatos?

– Csudálatos bizony! – kiabált Jane és Michael, és ők is beálltak a körtáncba.

Azután egyszerre csak velük hengergett Bucska úr is, esetlenül kerengve-forogva a levegőben. Utána jött Mary Poppins meg az esernyője; szép simán, takarosan, méltóságteljesen fordultak át újra meg újra. Ott pörgött, forgott, kerekezett az egész társaság, odakint is tótágast állt a világ, és a szoba visszhangzott Gombóc kisasszony boldog dalától:

Bizony ám, fiú, lány, tótágast áll valahány!

énekelte, és ugrott és fordult.

És a polcokon a sok repedt, törött szív is pörgött-forgott, mint megannyi búgócsiga; a pásztorlányka meg az oroszlán kecses keringőt járt; a szürke posztóelefánt a csónakban az ormányára állt, és vígan rugdalózott; a tengerész pedig a fűzfás minta közt ügyesen eljárta a matróztáncot, csakhogy nem a lábán, hanem a fején.

– Milyen boldog vagyok! – kiáltott Jane, ahogy végigkerekezett a szobán.

– Hát még én! – kiáltott Michael, és bukfencet vetett a levegőben.

Bucska úr zsebkendőjével törölgette a szemét, miközben elrúgta magát az ablaktábláról.

Mary Poppins meg az esernyője egy szót sem szólt, csak szép simán forogtak körbe-körbe, természetesen fejjel lefelé.

– De boldogok vagyunk valamennyien! – kiáltott Gombóc kisasszony.

Végre megjött a postás hangja is, de bizony ő nem osztotta a többiek véleményét.

– Hé! – kiáltott, miközben megint csak vetett egy cigánykereket. – Segítség! Segítség! Hol vagyok? Ki vagyok? Mi vagyok? Azt se tudom, hol a fejem, hol a lábam! Végem van! Segítség!

De bizony senki sem segített rajta, és Gombóc kisasszony el nem engedte egy pillanatra sem a kezét, és csak pörgette-forgatta tovább.

– Békés ember vagyok én, kérem! – nyögte a postás. – Tisztes honpolgár voltam világéletemben! Jaj nekem, mit szól majd az asszony! És hogy kerülök haza?! Segítség! Tolvaj! Ég a ház!

És hatalmas erőfeszítéssel kitépte kezét Gombóc kisasszony markából. A levelet belepottyantotta a tortadobozba, kikarikázott az ajtón, lebukfencezett a lépcsőn, és közben egyre csak kiabált:

– Feljelentem mindahányat! Hívom a rendőrséget! Elmegyek, ha kell, a posta-vezérigazgatóhoz is!

Egyre halkabban hallatszott a hangja, ahogy mind lejjebb kerekezett a lépcsőn.

Ping, ping, ping, ping, ping, ping!

Odakint a téren hatott ütött az óra.

És ebben a pillanatban Jane és Michael lába nagy koppanással földet ért, talpra álltak, és bizony meglehetősen szédelegtek.

Mary Poppins kecsesen talpra fordult, s olyan rendes volt, olyan takaros, mintha skatulyából húzták volna ki.

Fordult egyet az esernyő is, és a hegyére állt.

Bucska úr hatalmas kalimpálás után végre talpra vergődött.

Megmerevedtek a szívek a polcon, nem mozdult a pásztorlányka, sem az oroszlán, sem a szürke posztóelefánt, sem a játék matróz. Aki most látta meg őket, el sem hitte volna, hogy az imént még valamennyien a fejükön táncoltak.

Csak Gombóc kisasszony kerengett tovább, körbe-körbe kerekezte a szobát, talpról fejre, fejről talpra, boldogan nevetett, és egyre csak így dalolt:

Bizony ám, fiú, lány, tótágast áll valahány, fiú, lány, tótágast áll valahány!

– Gombóc kisasszony! Gombóc kisasszony! – kiáltott Bucska úr, odafutott hozzá, és szemében furcsa fény villant meg. Röptében elkapta Gombóc kisasszony karját, és el sem engedte, míg a derék hölgy végre talpra nem állt.

– Mit mondott az előbb, mi a keresztneve? – pihegett izgatottan Bucska úr.

Gombóc kisasszony – ki hitte volna?! – elpirult. Restelkedve pillantott Bucska úrra.

– Hengernek hívnak, Bucska úr. Henger Gombócnak!

Bucska úr megragadta a kezét.

– Hozzám jönne feleségül, Gombóc kisasszony? Akkor Henger Bucska lenne a neve, és boldoggá tenne engem! Hisz kegyed is annyira jókedvű lett, látom, hogy talán még a második hétfőimet is hajlandó lenne elnézni!

– Még hogy elnézni?! Drága Bucska úr, hisz az lesz mindig a legnagyobb örömöm! – kiáltott fel Gombóc kisasszony. – Ma fordítva láttam a világot, és egészen megváltozott róla a véleményem. Higgye el, egész hónapban izgatottan várom ezentúl a második hétfőt!

Szégyellősen nevetett, s a másik kezét is Bucska úrnak nyújtotta.

És Jane és Michael nagy örömmel látta, hogy most már Bucska úr is nevet.

– Elmúlt hat óra, úgy látszik, most már megint a régi – suttogta Michael.

Jane nem válaszolt. Az egeret figyelte. Már nem állt az orrán, hanem az egérlyuk felé igyekezett, szájában egy jókora süteménymorzsával.

Mary Poppins felvette a finom porcelán tálat, és becsomagolta.

– Vegyétek fel a zsebkendőtöket, kérlek, és igazítsátok meg a kalapotokat! – szólt rá szigorúan a gyerekekre. – Most pedig... – Mary fogta az ernyőjét, és hóna alá vette új táskáját.

– Jaj, ugye, még nem megyünk, Mary Poppins? – kérdezte Michael.

– Lehet, hogy te ki szoktál maradni éjszakára, de én nem – vetette oda Mary Poppins, és az ajtó felé terelte Michaelt.

– Csakugyan mennetek kell már? – kérdezte Bucska úr. De látszott, hogy csak udvariasságból kérdi. Le nem vette a szemét Gombóc kisasszonyról.

Ekkor azonban maga Gombóc kisasszony is odalépett hozzájuk sugárzó mosollyal, és megrázta fürtjeit.

– Gyertek el máskor is – mondta, és sorra valamennyiüknek kezet nyújtott. – Igazán örülnék. Bucska úr meg én... – és elpirult – idehaza vagyunk minden második hétfőn... ugye, Arthur?

– Nos – mondta Bucska úr –, idehaza leszünk, ha ugyan nem leszünk máshol, annyi bizonyos!

És Bucska úr meg Gombóc kisasszony ott állt a lépcső tetején, és búcsút intett Mary Poppinsnak és a gyerekeknek; Gombóc kisasszony irult-pirult örömében, és Bucska úr fogta Gombóc kisasszony kezét, és ugyancsak büszkén és tekintélyesen bámult maga elé...

– Nem is tudtam, hogy ilyen könnyű – mondta Jane-nek Michael, amikor már az esőben tocsogtak, Mary Poppins ernyője alatt.

– Mi könnyű? – kérdezte Jane.

– Fejre állni. Majd otthon gyakorolom.

– Bár nálunk is lenne második hétfő! – sóhajtott fel ábrándozva Jane.

– Szálljatok fel, kérlek! – mondta Mary Poppins, becsukta ernyőjét, és feltolta a gyerekeket az autóbusz lépcsőjén.

Egymás mellett ült a két gyerek, Mary Poppins háta mögött, és halkan beszélgettek a délután eseményeiről.

Mary Poppins hátrafordult, és dühösen nézett rájuk.

– Sugdolózni illetlenség – mondta szigorúan. – És tessék egyenesen ülni. Nem vagytok liszteszsákok!

Néhány percig hallgattak. Mary Poppins ültében félig hátrafordult, és haragosan figyelte őket.

– Milyen fura rokonai vannak – jegyezte meg Michael, mert társalogni szeretett volna.

Mary Poppins felkapta a fejét.

– Fura? Mit értesz ezen, ha szabad kérdeznem? Mi az a fura?

– Hát olyan különös... Bucska úr, amint cigánykerekezik, és tótágast áll, és...

Mary Poppins úgy bámult rá, mintha nem hinne a fülének.

– Jól értettem, amit mondtál? – kezdte, és valósággal köpte a szavakat. – Hogy az én unokabátyám cigánykerekezik? És hogy tótágast...

– De hiszen úgy volt – ellenkezett Michael. – Mi magunk láttuk.

– Hogy tótágast áll? Az én rokonom? És hogy cigánykereket vet, mint valami csepűrágó?! Mary Poppinsnak hallhatólag nehezére esett egyáltalán kimondani ezeket a szörnyű szavakat. Iszonyú haragosan nézett Michaelra. – Ez már aztán... – kezdte, és Michael rémülten visszahőkölt a szúrós tekintet elől. – Ez aztán az utolsó csepp! Először velem szemtelenkedsz, azután a rokonaimat sértegeted! Mondhatom, nem sok híja... nagyon-nagyon kevés híja... és felmondok! Én figyelmeztettelek!

Ezzel Mary Poppins dühösen visszafordult, és hátat fordított a gyerekeknek. De még a hátán is látszott, hogy soha életében nem volt ennyire dühös. Michael előrehajolt.

– Khm... bocsánatot kérek... – mondta.

Az előtte levő ülésről egyetlen hang sem hallatszott.

– Igazán megbántam, Mary Poppins!

– Hm!

– Nagyon megbántam!

– Bánhatod is! – vetette oda Mary, és csak bámult maga elé.

Michael Jane-hez hajolt.

– Pedig igazat mondtam, ugye? – suttogta.

Jane megrázta a fejét, és ujját az ajkára tette. Mary Poppins kalapját bámulta. És amikor egészen bizonyos volt benne, hogy Mary Poppins nem figyel oda, a kalap karimájára mutatott.

A fényes, fekete szalmán morzsák szóródtak szét, a piskótatorta sárga morzsái; olyasmi, amit az ember joggal elvárhat valakinek a kalapjától, aki tótágast állva uzsonnázott.

Michael egy pillanatig csak nézte a morzsákat. Azután Jane felé fordult, és sokatmondóan bólintott. Azután csak ültek ott, és zötykölődtek, ahogy a busz hazafelé gördült velük. Mary Poppins merev, mérges háta olyan volt, mint valami néma figyelmeztetés. A két gyerek szólni sem mert. De ahányszor a busz kanyarodott, jól látták, amint a morzsák cigánykereket vetnek Mary Poppins kalapjának fényes karimáján...