Bevezető: Matthew Graham

Novella: A pántkészítő (The Hood Maker)

Forgatókönyv: The F Maker

 

 

 

Matthew Graham televíziós forgatókönyvíró és producer, ismertebb sorozatai az Élet a Marson és a Porrá leszünk. Graham írta és rendezte az Arthur C. Clarke regényén alapuló A gyermekkor vége című minisorozatot.

 

*

 

Tíz- és tizennyolc éves korom között – eszmélkedés szempontjából fontos időszakban – elolvastam minden science fictiont, ami a kezem ügyébe került. Mivel a helyi könyvtárban öt könyvet lehetett kihozni két hétre, ez jókora mennyiséget jelentett. Asimov, Herbert, Heinlein, Bradbury, Clarke, mind nagy hatást tettek rám. A legnagyobb kihívást és izgalmat azonban kétségtelenül Philip K. Dick jelentette.

Dick nagy magasságból pottyantja le az embert a világba, magyarázat és bocsánatkérés nélkül. Az ő elméjében az általános szabályok nem érvényesek, és egy milliszekundum alatt gyorsulunk nulláról százra, szóval észnél kell lenni. Képes ilyen mondattal nyitni: „Catoran Malovich a visszhangmopeddel menekült a városon át, de a Zöld Agy ott volt a nyomában.”

Jó, ezt én találtam ki, de értik, mire akarok kilyukadni. Bele a közepébe. A prózája energikus, egyszerre sűrű és gazdaságos, hajtott előre, és felpörgette a pulzusomat. Dick tudott képet alkotni az olvasó elmében, de azzal is tisztában volt, hogy a művei filmes jellege dacára ez irodalom, nem a filmstúdióknak szánt, álcázott szinopszis (ahogy ma sok író csinálja). Ezért is ironikus, hogy a filmesek sorban állnak, hogy adaptálhassák a műveit.

A novellásköteteit általában túl gyorsan olvastam. Kimaradtak dolgok, mert alig vártam, hogy az egyik kötet végére érjek, és elkezdhessem a következőt. Olyan érzés volt, mint Pokémont gyűjteni. Mind meg kell szereznem! Izgatottságomban elsiklottam dolgok felett. Fiatal voltam, bocsánatos bűn. Így aztán ebben a novellában elsiklottam az első oldalon afelett, hogy a „hood”, amit egy Franklyn nevű ember visel, és ami megvédi a gondolatolvasástól, nem csuklya, hanem egy fémpánt.

Amikor pár évvel később újraolvastam, rájöttem a tévedésemre, de már késő volt. Beleégett az agyamba az a kép, hogy egy csuklyás férfi jár a városi tömegben. Olyan légies és olyan felkavaró kép. Egyszerre bátor, dacos cselekedet és az egyéniség kifejezése, ugyanakkor az ellentéte is: rejtőzködés, bujkálás. Ez érvényes a novella mondanivalójára is: milyen titkokat van jogunk megőrizni? Akkor is szentek a gondolataink, ha sötétek és veszélyesek? Jogomban áll olvasni a maguk gondolataiban, ha azt hiszem, hogy nemzeti érdek? Szabad elrejtőznöm, vagy az helytelen?

Amikor az a megtiszteltetés ért, hogy adaptálásra választhattam egy PKD-novellát az Elektronikus álmok sorozatba, A pántkészítőt választottam, és kitartottam az eredeti, gyermeteg értelmezésem mellett. Megtartottam a csuklyát, mert zavart, és mert olyan képet akartam a filmhez, ami felkavaró és valamelyest ikonikus. És mert akár helyesen, akár nem, de személyes síkon így reagáltam az anyagra, és úgy éreztem, ezt meg kell őriznem. Hisz a példaképeink adaptálása mélységesen személyes dolog. Ahogy az olvasásuk is. Dicknél még inkább. A novella előadásként kezdődik, párbeszéddé alakul, majd kapcsolattá érik.

Szóval élvezzék ezt az előadást, beszélgetést és kapcsolatot. Rövid lesz, de az emléke remélhetőleg örökre megmarad. Ahogy nekem.

A PÁNTKÉSZÍTŐ

 

 

 

– Pántja van!

– Valaki pántot visel!

Munkások és vásárlók siettek a járdán, csatlakoztak a növekvő tömeghez. Egy betegesen sápadt arcú fiatalember ledobta a bringáját, és odarohant. A tömeg nőttön-nőtt, szürke felöltős üzletemberek, fáradt arcú titkárnők, boltosok és munkások.

– Kapjuk el! – Lódult meg a tömeg. – Kapjuk el az öreget!

A sápadt fiatalember felkapott egy követ a csatornából, és elhajította. A kő elvétette az öreget, és egy kirakaton koppant.

– Tényleg pántja van!

– Vegyük el tőle!

Újabb kövek repültek. Az öregember rémülten próbált elnyomakodni két katona között, akik elállták az útját. Egy kő háton találta.

– Mit rejteget? – rohant oda elé a sápadt fiatalember. – Miért fél a szondától?

– Rejtegetnivalója van! – Egy munkás megragadta az öreg kalapját. Mohó kezek keresték a vékony fémpántot a feje körül.

– Senkinek nincs joga bujkálni!

Az öregember elesett, négykézlábra zuhant, az esernyője elgurult. Egy eladó megfogta a fejpántot, és megrántotta. A tömeg közelebb nyomult, próbálta megfogni a fémkarikát.

A fiatalember hirtelen felkiáltott. A fejpántot magasra emelve hátrált.

– Megvan! Megvan! – A bringájához szaladt, és az elgörbült fejpántot szorongatva gyorsan tekerni kezdett.

Robot-rendőrautó kanyarodott a padkához vijjogó szirénával. Robotzsaruk ugrottak ki, és szétoszlatták a tömeget.

– Megsérült? – segítették fel az öreget.

Az öreg kábán rázta a fejét. A szemüvege ott lógott egyik fülén. Az arcán vér- és nyálcsík.

– Jól van. – A zsaru fémujjai elengedték. – Jobb, ha bemegy az utcáról. A saját érdekében.

 

*

 

Ross átvilágítási igazgató eltolta a memólemezt.

– Megint egy. Alig várom, hogy elfogadják az immunitástiltó törvényt.

Peters felnézett.

– Megint egy újabb?

– Megint egy ember, aki fejpántot viselt. Szonda elleni pajzsot. Ez a tizedik az elmúlt negyvennyolc órában. Egyfolytában küldik szét őket postán.

– Meg becsúsztatják ajtó alatt, zsebbe dugják, íróasztalon hagyják. Számtalan módon terjesztik.

– Ha többen értesítenének bennünket…

Peters fanyar képet vágott.

– Az is csoda, hogy egyáltalán valaki szól. Megvan az oka, miért küldenek fejpántot ezeknek az embereknek. Nem találomra választják őket.

– Hogyan választják őket?

– Van valami rejtegetnivalójuk. Mi másért küldenének nekik fejpántot?

– És aki mégis értesít bennünket?

– Azok félnek viselni – érvelt Peters. – Azok azért adják le nekünk a pántot, nehogy gyanúba keveredjenek.

Ross komoran elgondolkodott.

– Elképzelhető.

– Az ártatlan embernek nincs oka eltitkolni a gondolatait. A lakosság kilencvenkilenc százaléka örül, hogy belátnak a fejébe. A legtöbb ember igenis akarja bizonyítani a hűségét. Az az egy százalék viszont bűnös valamiben.

Ross kinyitott egy mappát, és kivett egy meggörbült fémszalagot. Figyelmesen vizsgálta.

– Nézze meg. Csak egy ötvözetcsík, de hatékonyan véd minden szonda ellen. A telepaták megőrülnek tőle. Úgy megcsapja őket, amikor olvasni akarnak a viselőjében, mint az áram.

– Küldött mintákat a labornak, gondolom.

– Nem. Nem akarom, hogy a laborban dolgozók elkezdjenek saját fejpántot készíteni. Így is éppen elég a bajunk.

– Ezt kitől vették el?

Ross megnyomott egy gombot az asztalon.

– Kiderítjük. Jelentést kérek a telepatától.

Az ajtó elolvadt, és egy nyurga, sápadt arcú fiatalember lépett a szobába. Meglátta a fémkarikát Ross kezében, és elmosolyodott, halvány, éber mosollyal.

– Hívatott?

Ross alaposan végigmérte. Szőke haj, kék szem. Átlagos kinézetű gyerek, lehetne másodéves főiskolás. De ő pontosan tudta, hogy Ernest Abbud mutáns, egy telepata. A sok száz egyike, akit az Átvilágítás alkalmaz a hűségszondák kezelésére.

A telepaták előtt a hűségszondákat minden szabályozás nélkül alkalmazták. Az eskü, vizsgálat, lehallgatás nem volt elég. Az elmélet, hogy mindenkinek bizonyítani kell a hűségét, megállta a helyét – elméletben. Gyakorlatban kevesen voltak képesek rá. Nagyon úgy festett, hogy fel kell hagyni a „bűnös, amíg ártatlannak bizonyul”-gyakorlattal, és vissza kell állítani a római jogot.

A megoldhatatlannak látszó problémára a 2004-es madagaszkári robbanás adott választ. Az elsődleges sugárzás hullámai átcsaptak több ezer katona felett, akik a térségben állomásoztak. Azok közül, akik életben maradtak, kevesen nemzettek utódot. Viszont a robbanás túlélőitől született több száz gyermek közül sok radikálisan új neurológiai jellegzetességet mutatott. Mutáns emberfaj jött létre, sok ezer éve az első.

A telepaták véletlenül jöttek létre, mégis megoldották a Szabad Unió legsürgetőbb problémáját: a hűtlenség felderítését és megbüntetését. A telepaták felbecsülhetetlen értéket jelentettek a Szabad Unió kormányának, amivel túlságosan is tisztában voltak.

– Ezt maga szerezte? – koppintott a fejpántra Ross.

– Igen – bólintott Abbud.

A fiatalember a gondolatait követte, nem a szavait. Ross elpirult mérgében.

– Milyen volt az ember? – kérdezte nyersen. – A memólemezen nincsenek részletek.

– Doktor Franklinnek hívják. A Szövetségi Források Bizottságának igazgatója. Hatvanhét éves. Egy rokonát látogatja itt meg.

– Walter Franklin! Halottam róla. – Ross felnézett Abbudra. – Akkor maga már…?

– Amint eltávolítottam róla a fejpántot, le tudtam szkennelni.

– Hová ment Franklin a támadás után?

– Egy épületbe. A rendőrség tanácsára.

– És a rendőrök kijöttek?

– Miután a pántot eltávolítottam, természetesen ki. Simán ment. Franklint egy másik telepata szúrta ki, nem én. Ő informált, hogy Franklin felém tart. Amikor odaért hozzám, felkiáltottam, hogy fejpántot visel. Tömeg csődült össze, és mások is a pántról kiabáltak. Közben a másik telepata is megérkezett, és úgy manipuláltuk a tömeget, hogy Franklin közelébe jussunk. A pántot én vettem le róla… a többit meg tudja.

Ross hallgatott egy sort.

– Tudja, honnan szerezte a pántot? A szkennelés azt is feltárta?

– Postán kapta.

– És…?

– Fogalma sincs, ki küldte, vagy honnan.

Ross a homlokát ráncolta.

– Akkor nem is tud róla adni információt. Mármint a küldőről.

– A pántkészítőről – pontosított Abbud jeges hangon.

Ross felkapta a fejét.

– Hogy?

– A pántkészítő. Valaki gyártja – mondta komoran Abbud. – Valaki szondapajzsot gyárt ellenünk.

– És maga biztos benne, hogy…?

– Franklin nem tud semmit! Éjjel érkezett a városba. Ma reggel hozta neki a pántot a postagép. Egy ideig tépelődött. Aztán vásárolt egy kalapot, azzal fedte el a pántot. Gyalog indult az unokahúga házához. Pár perccel később kiszúrtuk, amikor hatótávolságon belülre ért.

– Egyre több van belőlük. Egyre több pántot küldenek ki. De ezt maga is tudja. – Ross összeszorította az állát. – Meg kell találnunk, ki küldi.

– Időbe telik. Nyilván állandóan pántot visel ő maga is. – Abbud arca megrándult. – Rohadt közel kell kerülnünk! A szkennelési távolságunk rendkívül korlátozott. De előbb-utóbb megtaláljuk az egyiket. Előbb-utóbb lerántjuk a pántot valakiről, és megtaláljuk őt…

– Az elmúlt évben ötezer fejpántviselőt találtak – emlékeztette Ross. – Ötezret, és egyik sem tud semmit arról, honnan jött a pánt, ki készítette.

– Ha többen leszünk, sokkal nagyobb esélyünk lesz – felelte Abbud komoran. – Túl kevesen vagyunk még, de majd…

– Azért Franklint megszondáztatja, nem? – kérdezte Peters Rosstól.

– Miért ne. – Ross bólintott Abbudnak. – Csinálják meg. Az egyik csapata futtassa le rajta a teljes szabványkeresést, hátha van valami értékes eltemetve a nem tudatos neurális rétegben. Az eredményt a szokásos módon jelentse.

Abbud a kabátjába nyúlt. Egy szalagtekercset vett elő, és az asztalra dobta Ross elé.

– Tessék.

– Ez mi?

– Franklin teljes átvilágítása. Minden szint átkutatva és rögzítve.

Ross csodálkozva felnézett rá.

– Maga…

– Már megcsináltuk. – Abbud az ajtó felé indult. – Jó munka. Cummings végezte el. Jelentős hűtlenséget találtunk. Inkább ideológiai, mint nyílt. Azért jobb behozatni. Huszonnégy éves korában talált régi könyveket és lemezeket. Azok nagyon erősen befolyásolták. A szalag utolsó részén kiértékeljük a deviációját.

Az ajtó elolvadt, és Abbud kiment.

Ross és Peters csak bámultak utána. Végül Ross fogta a tekercset, és a meggörbült fémkarika mellé tette.

– A mindenit, maguktól leszondáztatták – szólalt meg Peters.

Ross gondolataiba merülve bólintott.

– És nem vagyok biztos benne, hogy örülök neki.

A két férfi egymásra nézett, és tudták, hogy az iroda előtt Ernest Abbud olvas a gondolataikban.

– Rohadt élet! – fakadt ki Ross.

 

*

 

Walter Franklin gyorsan kapkodta a levegőt, ahogy körülnézett. Reszkető kézzel törölte le a verejtéket ráncos arcáról.

A folyosón egyre hangosabb visszhangot vert az átvilágító ügynökök lármája.

A csőcselék elől elmenekült. Egy időre. Ez négy órája volt. A nap közben lement, leszállt az est New Yorkra. Sikerült átjutnia a fél városon, majdnem a külvárosig, de most nyílt elfogatási parancsot adtak ki ellene.

Miért? Egész életében a Szabad Unió kormányának dolgozott. Nem tett semmit, amit hűtlenségnek lehet értelmezni. Semmit, kivéve, hogy reggel kinyitotta a postát, megtalálta a fejpántot, átgondolta, és végül feltette. Emlékezett a kis cédulára:

 

ÜDV!

Ezt a szondapajzsot a készítő küldi önnek abban a reményben, hogy hasznosnak találja.

Köszönjük.

 

Semmi más. Semmi információ. Sokáig töprengett. Felvegye? Nem tett soha semmit. Nincs semmi rejtegetnivalója, semmi, ami az unió elleni hűtlenség lenne. Csakhogy a gondolat rabul ejtette. Ha felveszi a pántot, az elméje csakis az övé lesz. Senki nem nézhet bele. Visszakapja az elméjét, privát lesz, titkos, azt gondol, amit akar. Végtelen gondolatokat, csakis saját használatra.

Végül döntött, felvette, majd rátette a régi Homburg kalapját. Kilépett az épületből… és tíz percen belül csőcselék üvöltözött körülötte. Most pedig általános letartóztatási parancsot adtak ki ellene.

Franklin kétségbeesetten törte a fejét. Mit tehet? Az Átvilágító Tanács elé állíthatják. Nem vádolják majd semmivel, neki kell saját magát tisztáznia, bizonyítania, hogy hűséges. Vagy mégis csinált valamikor valami rosszat? Csinált valamit, amit elfelejtett? Feltette a pántot. Talán erről van szó. A kongresszusba beterjesztettek ugyan egy törvényjavaslatot az immunitásellenességről, miszerint a szondaernyő viselése bűncselekmény, de azt még nem fogadták el…

Az átvilágítási ügynökök a nyomában voltak, már közel jártak. Hátrált a hotelfolyosón, kétségbeesetten nézett körül. Vörös tábla izzott: KIJÁRAT. Odasietett, lerohant egy lépcsősoron, ki egy sötét utcára. Nem jó a szabadban lenni, ahol ott a csőcselék. Ezért próbált meg épületekben maradni, de most nem volt választása.

Éles hang visított mögötte. Valami elsuhant mellette, a járda egy része füstölögve elpárolgott. Slem-sugár. Franklin futásnak eredt, erősen zihált, befordult a sarkon, végigszaladt egy mellékutcán. Az emberek csodálkozva néztek rá, ahogy elrohant mellettük.

Átvágott egy forgalmas utcán, be egy csapat színházba tartó közé. Meglátták az ügynökök? Idegesen nézett hátra. Sehol senki.

A saroknál átment a zebrán. Elérte a biztonsági zónát a centrumban, egy átvilágító járőrkocsit figyelt, ami feléje tartott. Meglátta? Elhagyta a zónát, a túlsó járda felé indult. Az átvilágító autó hirtelen meglódult, gyorsított. Egy másik is megjelent az ellenkező irányból.

Franklin felért a padkára.

Az első kocsi megtorpant. Átvilágító ügynökök tódultak ki, fel a járdára.

Csapdába esett. Nem volt hová bújni. Fáradt vásárlók és irodisták lesték a jelenetet, arcukon még az együttérzés nyoma sem látszott. Páran bugyuta derűvel vigyorogtak rá. Franklin erre-arra kapkodta a fejét. Nincs egy hely, egy ajtó, egy ember…

Egy autó fékezett előtte, az ajtó félresiklott.

– Szálljon be. – Egy fiatal nő hajolt felé, csinos arcán sürgető kifejezés. – Szálljon már be!

Franklin beszállt. A lány becsapta az ajtót, és az autó gyorsított. Egy átvilágító járőrautó kanyarodott eléjük, áramvonalas teste elzárta az utat. Egy másik mögéjük állt.

A lány előrehajolt, megragadta a kormányt. Az autó hirtelen felemelkedett. Elhagyta az úttestet, átrepült az autók felett, gyorsan emelkedett. Mögöttük ibolyaszín villanás látszott az égen.

– Bukjon le! – kiáltott a lány. Franklin összehúzta magát az ülésben. Az autó széles ívben repült a magas háztömbök takarásában. A földön az átvilágító autók feladták, és visszafordultak.

Franklin felült, reszketve törölgette a homlokát.

– Kösz – motyogta.

– Nincs mit. – A lány rágyorsított. Elhagyták a város üzleti negyedét, és a külvárosi lakóövezet fölé értek. Némán vezetett, feszülten figyelte az eget.

– Ki maga? – kérdezte Franklin.

A lány válaszul odadobott neki valamit.

– Vegye fel.

Egy fejpánt. Franklin szétnyitotta, és esetlenül a fejére csúsztatta.

– Megvan.

– Különben egy telepata megtalál minket. Állandóan elővigyázatosnak kell lennünk.

– Hová megyünk?

A lány feléje fordult, nyugodt, szürke szemével nézte, egyik keze a kormányon pihent.

– A pántkészítőhöz. A maga ellen kiadott körözés prioritást élvez. Ha kiteszem, egy óráig sem bírja.

– Nem értem – ingatta a fejét kábán Franklin. – Miért köröznek? Mit tettem?

– Csapdába csalták. – A lány széles ívet írt le az autóval, fütyült a szél a lökhárítók között. – A telepaták csalták csapdába. Minden gyorsan történik, nincs vesztegetni való időnk.

A kis kopasz ember levette a szemüvegét, és vaksin hunyorogva kezet nyújtott Franklinnek.

– Örülök, hogy megismerhetem, doktor. Nagy érdeklődéssel figyeltem a tanácsban végzett munkáját.

– Ki maga? – kérdezte Franklin.

A kisember szerényen mosolygott.

– James Cutter. A telepaták pántkészítőnek neveznek. Ez a mi gyárunk – mutatott körbe. – Nézzen körül.

Franklin körülnézett. Egy raktárban volt, egy múlt században épült, ódon faépületben. Hatalmas, szúheges gerendák, száraz, recsegő fa. A padlót betonból öntötték. A tetőn régimódi neoncsövek hunyorogtak. A falakon vízfoltok és csövek éktelenkedtek.

Franklin körbejárt, Cutter vele tartott. Megdöbbent. Minden olyan gyorsan történt. New York mellett lehet, valami lerobbant ipartelepen. Körös-körül férfiak dolgoztak, öntőformák és sajtológépek fölött görnyedtek. A levegő forró volt. Ezeréves ventilátor kerregett. A raktár visszhangzott és vibrált az állandó lármától.

– Ez… – hebegte Franklin. – Ez…

– Ez az a hely, ahol a fejpántokat készítjük. Nem valami modern, mi? Később szeretnék új helyre költözni. Jöjjön, megmutatom a többit is.

Cutter elhúzott egy tolóajtót, és beléptek egy kis laboratóriumba. Kémcsövek és lombikok zsúfolt káosza.

– Itt végezzük a kutatást. Tiszta és gyakorlati. Megtudtunk pár dolgot. Van, amit használhatunk, van, amire remélhetőleg nem lesz szükség. És legalább lefoglalja a menekülteket.

– Menekülteket?

Cutter arrébb tolt valami felszerelést, és felült az egyik laborasztalra.

– A legtöbben ugyanazért vannak itt, mint ön. Csapdába csalták őket a telepaták. Deviációval vádolták. De mi előbb találtuk meg őket.

– De miért…?

– Hogy miért csalták magát csapdába? A pozíciója miatt. Egy kormányzati osztály igazgatója. Ezek az emberek mind prominens pozícióban voltak, és mindegyiküket lépre csalták a telepaták. – Cutter cigarettára gyújtott, hanyatt dőlt a vízfoltos falnak. – A létezésünket egy felfedezésnek köszönhetjük, amit tíz éve tettek egy kormányzati laborban. – Megkopogtatta a pántját. – Ez az ötvözet átlátszatlan a szondáknak. Véletlenül fedezte fel az egyik itt dolgozó ember. Készített pár pántot, és szétosztotta a területén dolgozók között. Így indult.

– Hányan vannak itt?

Cutter nevetett.

– Ezt nem mondhatom meg. Elegen ahhoz, hogy gyártsuk és terjesszük a pántokat. Prominens embereknek a kormányban. Tekintélyes pozíciót betöltő személyeknek. Tudósoknak, hivatalnokoknak, oktatóknak…

– Miért?

– Mert mi akarjuk őket először elérni, még a telepaták előtt. Magához későn értünk. Magáról már azelőtt teljes átvilágítást készítettek, mielőtt a pánt postára került.

– A telepaták fokozatosan markukba kerítik a kormányt – magyarázta tovább Cutter. – Kiválasztják a legjobb embereket, megtagadják és letartóztattatják őket. Ha egy telepata azt mondja valakire, hogy nem lojális, az Átvilágításnak be kell vinni. Mi próbáltunk időben pántot juttatni önnek. Ha pántot visel, nem lehet jelentést küldeni az Átvilágításnak. De túljártak az eszünkön. Rászabadították magára a csőcseléket, és megszerezték a pántot. Amint az lekerült, jelentettek az Átvilágításnak.

– Szóval ezért akarták levenni.

– A telepaták nem tehetnek kamu jelentést egy emberről, akinek az elméjét nem látják a szondák. Az Átvilágítás ennyire nem hülye. A telepatáknak le kellett venniük a pántot. Minden pántos ember elérhetetlen a számukra. Eddig úgy csinálták, hogy összecsődítettek egy tömeget. De az nem hatékony. Most ezen a törvényjavaslaton dolgoznak a kongresszusban. Waldo szenátor immunitásellenes javaslata törvénytelenné tenné a pántokat. – Cutter ironikusan vigyorgott. – Ha valaki ártatlan, miért ne engedné szondáztatni az elméjét? A törvény bűncselekménnyé tenné a szondapajzsot. Aki pántot kap, annak be kell azt szolgáltatnia. Tízezerből egy sem tartaná meg a pántot, ha az börtönt és vagyonelkobzást von maga után.

– Egyszer találkoztam Waldóval. Nem tudom elhinni róla, hogy felfogja, mit jelent a törvényjavaslata. Ha meg tudnánk értetni vele…

– Pontosan! Ha megértené. Ezt a törvényt meg kell akadályozni. Ha elfogadják, nekünk annyi. És a telepatáké lesz a hatalom. Valakinek beszélni kell Waldóval, és megértetni vele a helyzetet. – Cutter szeme ragyogott. – Maga ismeri. Magára emlékszik.

– Hogy érti?

– Franklin, visszaküldjük magát, hogy megkeresse Waldót. Ez az egyetlen esélyünk megakadályozni a törvény elfogadását. Márpedig mindenáron meg kell akadályozni.

 

*

 

A sikló a Sziklás-hegység felett dübörgött, odalent bozótos erdő suhant el.

– Valahol jobbra lesz egy sík legelő – mondta Cutter. – Ha megtalálom, ott leteszem.

Kikapcsolta a hajtóművet. A harsogás elhalt. Csöndben siklottak a dombok felett.

– Ott, jobbra – mondta Franklin.

Cutter nagy ívben levitte a siklót.

– Innen már gyalog elérjük Waldo birtokát.

Nagyot döccentek, ahogy a futómű földet ért. Aztán megálltak.

Körülöttük magas fák hajladoztak a gyönge szélben. Délelőtt volt. A levegő hűs és ritka. Magasan voltak a hegyekben, a Colorado felőli oldalon.

– Mennyi az esélye, hogy bejutunk hozzá? – kérdezte Franklin.

– Nem túl sok.

Franklin meghökkent.

– Nem sok? Hogyhogy?

Cutter félrehúzta a sikló ajtaját, és kiugrott a földre.

– Jöjjön. – Kisegítette Franklint, majd becsapta utána az ajtót. – Waldót őrzik. Robotok őrfala veszi körül. Ezért nem is próbálkoztunk még. Ha nem lenne létfontosságú, most sem próbálkoznánk.

Kiértek a legelőről, egy keskeny, gazos ösvényen indultak le a hegyről.

– Minek csinálják ezt a telepaták? – kérdezte Franklin. – Mire kell nekik a hatalom?

– Gondolom, ilyen az emberi természet.

– Emberi természet?

– A telepaták ugyanolyanok, mint a jakobinusok, nácik, bolsevikok. Mindig akad egy csoport, akik vezetni akarják az emberiséget. Persze a saját érdekében.

– A telepaták ezt hiszik magukról?

– A legtöbb telepata azt hiszi, hogy az emberiség született vezetője. A nem telepata ember szerintük alsóbbrendű faj. A telepaták a következő lépcső, a homo superior. És mivel felsőbbrendűek, természetes, hogy nekik kell irányítani. Meghozni helyettünk minden döntést.

– És maga nem ért egyet? – kérdezte Franklin.

– A telepaták nem olyanok, mint mi – de ettől még nem felsőbbrendűek. A telepatikus képesség nem jelent általános felsőbbrendűséget. A telepaták nem felsőbbrendű faj. Emberi lények, különleges képességgel. Ettől még nincs joguk parancsolni nekünk. Ez nem új keletű probléma.

– Akkor kinek kellene vezetnie az emberiséget? Ki legyen a vezető?

– Senkinek nem kellene vezetni az emberiséget. Annak magát kéne vezetnie.

Cutter hirtelen előrehajolt, a teste megfeszült.

– Mindjárt ott vagyunk. Waldo birtoka ott van előttünk. Készüljön fel. Minden a következő pár percen múlik.

 

*

 

– Pár robotőr. – Cutter leeresztette a távcsövet. – De nem ez aggaszt. Ha Waldónak van a közelben telepatája, megérzi a pántunkat.

– És nem vehetjük le?

– Nem. Akkor minden kiderülne, a telepaták egymásnak adnák a hírt. – Cutter óvatosan megindult. – A robotok majd megállítanak és igazoltatnak. Bíznunk kell a maga igazgatói kitűzőjében.

Kiléptek a bokrok közül, a nyílt mezőn a Waldo szenátor birtokához tartozó épületegyüttes felé tartottak. Egy földúthoz értek, azon haladtak tovább. Egyikük sem szólt, a tájat fürkészték maguk előtt.

– Állj! – Egy robotőr jelent meg, feléjük robogott a mezőn. – Igazolják magukat!

Franklin megmutatta a kitűzőjét.

– Igazgatói szint. A szenátorhoz jöttünk. Régi barátja vagyok.

Automata relék kattogtak, ahogy a robot a személyi kitűzőt tanulmányozta.

– Igazgatói szint?

– Pontosan – felelte Franklin kissé nyugtalanul.

– Félre az utunkból – szólt a robotra Cutter türelmetlenül. – Nincs vesztegetni való időnk.

A robot bizonytalanul hátrált.

– Elnézést, hogy megállítottam önöket, uraim. A szenátor a főépületben tartózkodik. Menjenek egyenesen.

– Rendben. – Cutter és Franklin elmentek a robot mellett. Cutter kerek arcán verejték ütött ki. – Sikerült – mormolta. – Most csak abban bízzunk, hogy nincs odabent telepata.

Franklin odaért a tornáchoz. Lassan elindult a lépcsőn, Cutter mögötte. Az ajtónál megtorpant, a kisebb férfire pillantott.

– Akkor most…?

– Csinálja – mondta Cutter feszülten. – Jussunk be. Ott biztonságosabb.

Franklin felemelte a kezét. Az ajtó élesen kattogott, ahogy a lencséi lefényképezték, és ellenőrizték az arcát. Franklin némán fohászkodott magában. Ha az Átvilágítás körözése ide is eljutott…

Az ajtó elolvadt.

– Befelé – szólt rá Cutter.

Franklin belépett, és körülnézett a félhomályban. Hunyorogva igyekezett megszokni az előszoba félhomályát. Valaki felé tartott. Egy kis alak fürgén, ruganyosan közeledett. Waldo lenne?

Egy sovány, sárgás arcú fiatalember lépett a hallba, az arcán merev mosoly.

– Jó napot, doktor Franklin. – Felemelte a Slem-pisztolyát, és lőtt.

 

*

 

Cutter és Ernest Abbud a csorgó masszára bámultak, ami valaha doktor Franklin volt. Egyikük sem szólt. Végül Cutter felemelte a kezét. Az arcából kifutott a szín.

– Muszáj volt?

Abbud hirtelen a tudatára ébredt a másik jelenlétének, megmozdult.

– Miért ne? – Vállat vont, a Slem-pisztolyt Cutter gyomrára szegezte. – Öregember volt. Nem bírta volna sokáig a védőőrizetet a táborban.

Cutter elővette a cigarettáját, lassan rágyújtott, de tekintetét nem vette le a fiatalember arcáról. Még sosem látta Ernest Abbudot, de tudta, kicsoda. Figyelte, ahogy a sárgás arcú férfi szórakozottan rugdossa a maradványokat a padlón.

– Szóval Waldo telepata – mondta Cutter.

– Igen.

– Franklin tévedett. Nagyon is érti a törvényjavaslata következményeit.

– Még szép. Az immunitásellenes törvény a tervünk szerves része. – Abbud meglengette a Slem-pisztoly csövét. – Vegye le a pántot. Nem tudom leszkennelni magát, és ez idegesít.

Cutter habozott. A cigarettát óvatosan a padlóra ejtette, és eltaposta.

– Mit keres itt? Általában New Yorkban van. Ez jó messze van innen.

Abbud elmosolyodott.

– Megéreztük doktor Franklin gondolatait, amikor beszállt a lány kocsijába, még mielőtt az pántot adott neki. Túl sokáig várt a lány. Tisztán láttuk az arcát – igaz, hogy csak a hátsó ülésről, ahogy megfordult, hogy a doktornak adja a pántot. Az Átvilágítás két órája kapta el. Sokat tudott. Ő az első igazi forrásunk. Megtaláltuk a gyárat, és elfogtuk a legtöbb munkást.

– Igen? – motyogta Cutter.

– Védőőrizetben vannak. A pántjaikat lefoglaltuk. A készletet is, ami kiszállításra várt. A sajtológépeket szétszerelték. Tudomásom szerint mindenki a kezünkben van. Maga az utolsó.

– Akkor mit számít, hogy rajtam van-e a pánt?

Abbud szeme megvillant.

– Vegye le. Le akarom szkennelni… Pántkészítő úr.

– Hogy érti? – kérdezte Cutter rekedten.

– Több embere is adott magáról képet és az itteni útjának részleteit. Személyesen jöttem ide, előre értesítve Waldót a relérendszerünkön. Magam is itt akartam lenni.

– Miért?

– Mert ez egy jeles alkalom.

– Maga milyen pozícióban van? – kérdezte Cutter.

Abbud arca hirtelen eltorzult.

– Gyerünk, le a pántot! Most azonnal lelőhetném, de előbb le akarom szkennelni.

– Jól van, leveszem. Szkenneljen le, ha akar. Hatoljon egész mélyre. – Cutter elhallgatott, tűnődött. – Maga fogja bánni.

– Hogy érti?

Cutter levette a pántot, és az ajtó melletti asztalra dobta.

– Tessék. Mit lát? Mit tudok, amit senki más nem tudott?

Abbud egy pillanatig hallgatott.

Az arca hirtelen megrándult, az ajkai mozogtak. A Slem-pisztoly imbolygott. Abbud megtántorodott, sovány teste hevesen megborzongott. Növekvő iszonyattal meredt Cutterre.

– Csak nemrég tudtam meg a laborunkban – szólalt meg Cutter. – Nem akartam használni, de maga erővel levetette velem a pántot. Az ötvözetet tartottam a legfontosabb felfedezésemnek… egész mostanáig. Ez bizonyos tekintetben még fontosabb. Nincs igazam?

Abbud nem szólt. Az arca betegesen elszürkült. A szája elnyílt, de nem jött ki hang.

– Volt egy megérzésem, és mindent arra tettem fel – folytatta Cutter. – Tudtam, hogy maguk, telepaták, egyetlen csoportból születtek egy baleset eredményeként, a madagaszkári hidrogénrobbanás után. Ez elgondolkodtatott. A legtöbb mutáns, akiről tudunk, földrajzilag egyenletes eloszlásban születik. Nem csak egy csoport egy bizonyos térségben. Mindenhol születnek, ahol jelen van a faj. A maguk létezése – folytatta – egy embercsoport baktériumplazmáját ért károsodás következménye. Nem voltak mutánsok, abban az értelemben nem, hogy az evolúciós folyamat természetes lépcsőjét képviselték. Semmilyen értelemben nem lehet azt mondani, hogy az emberi faj elérte a mutációs fázist. Szóval talán nem is mutánsok. Tanulmányokba kezdtem, volt biológiai, volt pusztán statisztikai. Szociológiai kutatásba. Elkezdtük összevetni a magukról szerzett adatokat, a csoportja minden tagjáról, akit csak megtaláltunk. Hogy hány évesek. Miből élnek. Hányszor nősültek. Hány gyerekük van. És egy idő után ráakadtam azokra a tényekre, amiket most szkennel.

Cutter Abbud felé hajolt, feszülten fürkészte az arcát.

– Maga nem igazi mutáns, Abbud. A maga csoportja csupán a véletlenből sarjadt. Maga azért más, mint mi, mert a szülei szaporító szervrendszere károsodott. Magából hiányzik egy fontos tulajdonság, ami az igazi mutánsokat jellemzi. – Halvány mosoly derengett fel Cutter arcán. – Maguk közül sokan megházasodtak, de egyetlen gyereket sem nemzettek. Egyetlenegyet sem! Nincs egyetlen telepata gyerek! Nem tudnak szaporodni, Abbud. Sterilek, maguk mind sterilek. Ha meghalnak, nem lesz utánpótlás. Maguk nem mutánsok, maguk torzszülöttek!

Abbud meggyötörten felnyögött, a teste remegett.

– Látom ezt az elméjében. – Nagy nehezen összeszedte magát. – És ezt titokban tartotta, igaz? Csak maga tudja?

– Valaki még tudja – felelte Cutter.

– Kicsoda?

– Maga. Leszkennelt engem. És mivel maga tudja, az összes telepata…

Abbud tüzelt, a Slem-pisztolyt a saját gyomrába nyomva. Ízekre szakadt, a cafatai esőként potyogtak. Cutter arcát eltakarva hátralépett. Lehunyta a szemét, visszatartotta a lélegzetét.

Amikor odanézett, nem volt ott semmi.

A fejét ingatta.

– Késő, Abbud. Nem elég gyors. A szkennelés azonnali, és Waldo hatótávolságon belül van. A relérendszer… És még ha a maga agyhullámait nem is fogták, engem úgyis elkapnak.

Hangok. Cutter megfordult. Átvilágító ügynökök nyomultak be az előtérbe, lenéztek a padlón heverő maradványokra, majd Cutterre.

Ross igazgató feldúltan, zavartan fogta Cutterre a fegyverét.

– Mi történt itt? Hol…?

– Szkenneljék le! – utasított Peters. – Azonnal hozzanak egy telepatát. Hozzák ide Waldót. Derítsék ki, mi történt!

Cutter gúnyosan mosolygott.

– Persze, szkenneljenek le – bólintott reszketegen, majd a megkönnyebbüléstől megrogyott a válla. – Nincs mit rejtegetnem. Hozzanak egy telepatát… már ha találnak.

 

Pék Zoltán fordítása