HÍRLAPOK, FOLYÓIRATOK.

 

A KIEGYEZÉS évében, 1867-ben, közel másfélszáz magyarnyelvű hírlap és folyóirat jelent meg. Ez a szám évről-évre rohamosan nőtt s 1900-ban már ezren felül emelkedett.

A politikai hírlapírásban a Pesti Naplónak még mindig megvolt a maga nagy tekintélye, de az idők járása fölötte sem vonult el nyomtalanul. Kemény Zsigmond után 1869-ben Urváry Lajos vette át a lap irányítását, utána 1887-ben Ábrányi Kornél került a szerkesztői székbe. A fővárost és a vidéket, az irodalmi igényeket és a mindennapos hírszomjazást, a kormánypártiságot és ellenzékiséget, a férfiolvasók és nőközönség kívánságait nehezen lehetett egyformán kielégíteni; nagy dolog volt, hogy az egyre fokozódó hírlapi versenyben a Pesti Napló nem vérzett el, sőt időnkint erős lendülettel tört előre.

A Légrády-testvérek kiadásában, Csukássi József szerkesztésében, 1878 végén indult meg a Pesti Hirlap. Friss munkaerőkkel dolgozott, formájában is új volt: a régibb ujságok ívrétű alakjával szemben rátért a modernebb hírlapi formára, a negyedrétű nagyságra. Ezt az újítást később a többi lap is követte. A Légrády-testvérek különös súlyt vetettek arra, hogy munkatársaik között országos nevű írók legyenek; Jókai Mór és Mikszáth Kálmán nekik dolgoztak, Tóth Béla a Pesti Hirlap hasábjain tette országos hírűekké Esti Leveleit. A szerkesztés eredményes munkájában Kenedy Géza mellett Légrády Károlynak is nagy része volt.

A Budapesti Hirlapot 1881 nyarán Csukássi József alapította Rákosi Jenő társaságában. A gyorsan felvirágzó napilap nem csatlakozott a kormánypárthoz, de nem állt az ellenzék szolgálatában sem, a politikai pártoktól függetlenül vívta harcait a magyarság jogaiért. Mindig korszerű volt, mindenkor színmagyar, üldözte a léhaságot és nemzetköziséget, szívósan küzdött az erkölcsi és szellemi dekadencia ellen. Rákosi Jenő felfogása szerint Budapest nem a magyar nemzet testéből nőtt ki, mesterségesen fejlesztett főváros volt, nyelvében és észjárásában idegen; ezt a kozmopolita levegőjű várost hozzá kellett idomítani a vidék igazi magyarságához, meg kellett tisztítani német jellegétől, meg kellett menteni galíciai idegenszerűségeitől. A harminc millió magyar jelszavát írta zászlajára, nagy céljaiért irodalmi színvonalon küzdött, megvetette az alacsony szenzációkat. Lapjának súlya rohamosan nőtt, olvasóközönsége állandóan szaporodott, a szerkesztő és munkatársai a közvélemény élén haladtak. A Budapesti Hirlap csak egyet nézett minden állásfoglalásában: mi használ a magyarságnak? Felülállt a pártokon, de minden pártnak számot kellett vetnie elhatározásaiban, vajjon az országos tekintélyű lap helyesli-e vagy kárhoztatja-e irányát és tetteit? A magyar impérium eszméje a Budapesti Hirlap hasábjairól sugalló erővel szállt szét az országban évtizedről-évtizedre.

A kormány hatvanhetes politikájának a Nemzet (1882–1899) volt a szószólója, a függetlenségi párt negyvennyolcas törekvéseinek az Egyetértés (1874–1913) adott hangot, a katolikus-konzervatív szellem a Magyar Állam (1868–1908) hasábjain húzódott meg. A vezérlapok mellett számos más ujság is megpróbálkozott a közönség meghódításával, a vidéki sajtó is kibontakozott kezdetleges állapotából, a hírlapirodalom egyre nagyobb erővel kezdte elnyelni a könyvirodalmat. A közönség mindent megtalált a napilapok rovataiban.

A szépirodalmi folyóiratok közül a Vasárnapi Ujság ebben a korszakban is megtartotta ritka népszerűségét. Illusztrációs anyaga gazdag volt, prózai és verses közleményeit a legkiválóbb szerzők írták. Szerkesztője, Nagy Miklós, mindenre kiterjedő figyelemmel irányította; kiadója, a Franklin-Társulat, nem sajnált fenntartásától semmi áldozatot. Az országosan kedvelt családi lap a magyar közélet, a közhasznú haladás, a tudomány és irodalom hű tükre volt.

A Fővárosi Lapok hasábjain Vadnai Károly végezte ugyanezt a tisztes munkát. A kezdő tehetségek felkarolásában és a tekintélyes öregek magához vonásában egyaránt mester volt, az irodalmi ízlést szerencsésen irányította, a társadalmi, művészeti és tudományos élet iránt érdeklődő művelt olvasóknak napról-napra bő anyagot adott. A széplelkek sohasem találhattak folyóiratában kivetésre érdemes cikkeket, a pályakezdők a maguk írói felavatásának tekintették, ha a szerkesztő megnyitotta előttük lapja hasábjait.

Új irányt jelentett A Hét megindulása. A szellemében és tartalmában egyaránt friss szépirodalmi hetilapot Kiss József alapította 1890-ben, az akkori irodalom legjobb erői gyűltek vállalata köré, közleményeit céltudatosan válogatta össze. A folyóirat a vallás és haza akkor uralkodó eszmekörével szemben a bölcselkedés és szerelem szabad világáért küzdött, a társadalmi jelenségeket merész kritikával kísérte, a szabadgondolkodó külföldi szerzők népszerűsítésére nagy gondot fordított. Mivel sok volt benne a szárazon filozofáló cikk, a vidéki olvasók csak gyéren támogatták, annál jobban szerették a főváros zsidó köreiben. A szépirodalom terén a Hét a francia dekadens irány meghonosítását, a lírizáló bírálat pártolását jelentette. Bírálatai nem egyszer inkább csak fogódzók voltak arra, hogy a kritikus elmondhassa a saját csípős társadalmi ötleteit s ne szóljon a könyv lényegéről. Az érdemekkel nem törődő személyi ledorongolás ennek a folyóiratnak csak olyan megszokott eljárása volt, mint egyes kiváló írók agyonhallgatása. A szerkesztőnek és belső munkatársainak megvoltak a maguk modern kedvencei és nacionalista kigúnyoltjai. Szellemeskedő iróniával írtak a legkomolyabb dolgokról, nevetség tárgyává tették a legderekabb embereket. Ez a hang nem idézett elő szakadást az írói berkekben; az írók ősi természetrajza, hogy szívesen írnak bárhová, csakhogy nevüket nyomtatásban lássák. A hagyományokhoz ragaszkodó költők lelkükből örvendtek, hogy Kiss József az ő írásaiknak is helyet adott folyóirata lapjain. A hetilap három fő erőssége: Ambrus Zoltán, Ignotus Hugó, Kóbor Tamás.

Az Uj Időket a Singer és Wolfner könyvkiadó cég az egészséges ízlésű művelt középosztály számára alapította. A képes hetilap élére Herczeg Ferenc állt, legnépszerűbb költőink és elbeszélőink az ő folyóiratába adták irodalmi munkásságuk java termését. Az Uj Időknek nagyobb olvasótábora volt, mint a Vasárnapi Ujságnak; Fővárosi Lapoknak és Hétnek együttvéve; ezt a támogatást meg is érdemelte, mert a modernség vonzó összhangban egyesült lapjain a magyar szellemmel.

A tudományos folyóiratok közül a Budapesti Szemlében volt a legtöbb szépirodalmi és irodalomtudományi vonatkozás. A Budapesti Szemle Gyulai Pál szerkesztése alatt évtizedről-évtizedre nőtt tekintélyben. A magyar szépirodalom, tudomány és közélet vezérszellemei dolgoztak bele, kritikája igazi komoly ítélőszék volt.

Az első magyar irodalomtörténeti közlönyt, a Figyelőt, egy budapesti könyvkereskedő, Aigner Lajos, írói nevén Abafi Lajos, indította meg 1876-ban. Nagy áldozatokkal tartotta fenn folyóiratát, szerkesztését is maga vállalta, helyet adott füzeteiben a legifjabb tudós-nemzedéknek s csak 1889 nyarán szüntette meg vállalatát. A Figyelőben közölt cikkek egyrészt az adatközlés jegyében készültek, másrészt túlságosan esztétizálók voltak; a rideg anyagfeltárás és a bőbeszédű általánosságok között nem találták el a helyes középutat. A szerkesztőnek és kiadónak mégis kiváló érdeme volt, hogy akkor, amikor sem az Akadémia, sem a tudományos körök nem találtak módot magyar irodalomtörténeti folyóirat indítására, a maga anyagi károsodásával is gondoskodott a folyóirat fenntartásáról.

A Ponori Thewrewk Emil és Heinrich Gusztáv szerkesztésében 1877-től megjelenő Egyetemes Philologiai Közlöny megismertette a magyar szakközönséget az újabb külföldi irodalomtudományi módszerekkel s a klasszika filológia és germán-román filológia mellett a magyar irodalomtörténet ügyét is szerencsésen szolgálta. A két szerkesztőnek sok baja volt a munkatársakkal és a megbírált szerzőkkel, szívós kitartásuk azonban leküzdötte az akadályokat, közlönyük színvonala évről-évre emelkedett. Hogy milyen kietlen területen munkálkodtak az úttörők, azt az előfizetők számának lassú emelkedése mutatja; a folyóirat megindítása után négy évre sem volt több a megrendelők száma másfélszáznál. Ilyen vigasztalan területen tudományos életet teremteni: halhatatlan érdem.

Hírlapok és folyóiratok:

Akadémiai Értesítő. Pest, 1841-től. – Ismertetése: a VI. kötetben. – Az értékes tartalmú folyóirat a jegyzőkönyveken kívül rendszeresen közölte az akadémiai üléseken felolvasott értekezések, emlékbeszédek, bírálatok szövegét vagy kivonatát. Szerkesztői a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárai: Toldy Ferenc (1841–1861), Szalay László (1861–1864), Arany János (1865–1879), Fraknói Vilmos (1879–1889), Szily Kálmán (1889–1905). A folyóiratot 1890-ben Szily Kálmán olyan szerencsés kézzel alakította át, hogy a legolvasottabb tudományos közlönyök egyike lett. Havonkint jelent meg gazdag tartalommal.

Pesti Napló. Pest, 1850-től. – Ismertetése: a VI. kötetben. – A nagytekintélyű Deák-párti napilapot 1869 végétől Urváry Lajos, 1887-től 1894-ig Ábrányi Kornél szerkesztette. Újabb szerkesztői az 1890-es években: Barna Izidor, Vészi József, Hevesi József, Neményi Ambrus. A lap 1892-ig az Athenaeum részvénytársaság kiadásában jelent meg, ekkor Ábrányi Kornél tulajdonába került, de ő már 1894-ben tovább adta egy lapkiadó-részvénytársaságnak. Az Athenaeum-korszak idejében évenkint körülbelül háromezer előfizetője volt a lapnak, jövedelme tehát nem állt arányban tekintélyével.

Vasárnapi Ujság. Pest, 1854–1921. – Ismertetése: a VI. kötetben. – A képekkel gazdagon díszített hetilapot úgyszólván minden nevesebb magyar író fölkereste költeményeivel és elbeszéléseivel. Pákh Albert halála után 1867-től 1905-ig Nagy Miklós szerkesztette. A leleményesen egybeállított folyóirat – melléklapjával a Politikai Újdonságokkal (1855–1909) együtt – a földkerekség minden nevezetesebb dolgáról értesítette olvasóközönségét s állandóan együtthaladt a korral. Kiadótulajdonosa, a Franklin-Társulat, különös gondot fordított illusztrációira.

Üstökös. Pest, 1858–1918. – Ismertetése: a VI. kötetben. – Jókai Mór élclapját 1880-tól Szabó Endre szerkesztette, a lap 1882-ben az ő tulajdonába ment át s egyre jobban elgyöngülve élt a világháborús összeomlásig.

Nefelejts. Pest, 1859–1875. – Ismertetése: a VI. kötetben. – Friebeisz Ferenc szépirodalmi divatlapja egy ideig még szívósan küzdött létéért, azután végképen elfordult tőle a közönség érdeklődése.

Bolond Miska. Pest, 1860–1875. – Ismertetése: a VI. kötetben. – Tóth Kálmán élclapja a kiegyezés megkötése után sokat veszített népszerűségéből. A szerkesztő lágyszívű ember volt; honfitársai ellen nem harcolt olyan eleven szatirával, mint az osztrák önkényuralom hivatalnokai ellen. «Akivel Tóth Kálmán egy jó szót váltott valaha – olvassuk Vadnai Károly visszaemlékezéseiben – azt nem tudta gúnyolni s személyes ismerőse lévén majd minden szereplő egyénnek: az élcelődés földje úgyszólván elveszett alóla. Hagyta inkább elárvulni lapját, semhogy oly irányt kövessen, melyet magához és társadalmi állásához méltónak nem tartott. Érezte, hogy a költő sokat veszt méltóságából, ha nemzeti közérzelmek tolmácsolása helyett pártérdekek szolgájává törpíti magát. „Én – mondta egyszer – jelszavul választottam, hogy ne bántsd a magyart; s ha most a magyarok egyik részének az tetszik, hogy bántsák a másik részt, akkor inkább vesszen a lap, mint a magam becsülése.” S megvált a Bolond Miskától, mely őt a politikai világban is népszerűvé tette és sok éven oly gazdagon jövedelmezett neki, hogy voltak esztendők, melyekben körülbelül tizennyolc-húszezer forinttal rendelkezett szabadon.» (Tóth Kálmán emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 17. köt. Budapest, 1882.) – A hazafias szellemű élclap 1874-ben és 1875-ben Bartók Lajos szerkesztésében jelent meg. Az Athenaeum adta ki jelentékeny ráfizetéssel, mert előfizetőinek száma nem érte el az ezret. Az egykor híres vállalatot a Borsszem Jankó versenye tette végképen tönkre.

Családi Kör. Pest, 1860–1880. – Ismertetése: a VI. kötetben. Az egykor annyira népszerű szépirodalmi divatlap szerkesztője, Szegfi Mórné Kanya Emília, mindent elkövetett, hogy megtartsa hölgyközönségét. Állandóan foglalkozott a női hivatással, a magyar asszonyok társadalmi feladataival, a nemzeti műveltség követelményeivel.

A Hon. Pest, 1863–1882. – Ismertetése: a VI. kötetben. – Az 1867-es kiegyezéssel szembenálló napilap az Athenaeum részvénytársaság kiadásában jelent meg. Legnagyobb virágzása idején sem volt több előfizetője ötezernél, de ez a szám az 1860-as években bőven elég volt fenntartásához. Szerkesztője, Jókai Mór, a balközépi ellenzéki politikát támogatta, 1875-ben Deák-párti lett. Ezzel el is vesztette népszerűségét. Lapja 1882-ben összeolvadt Csernátony Lajos Ellenőrével, a két versenyző vállalat egyesüléséből alakult Tisza Kálmán híveinek új lapja: a Nemzet.

Fővárosi Lapok. Pest, 1864–1903. – Ismertetése: a VI. kötetben. – A nagy gonddal szerkesztett szépirodalmi és társadalmi közlöny Vadnai Károly szerkesztése idején (1867–1892) igazi irodalmi ítélőszékké vált. A közönség szerette, mert nemeserkölcsű lap volt, ízlésesen megválogatott közleményeket hozott, az ifjabb írói nemzedéknek is teret engedett. Szász Károly kegyeletes visszaemlékezése szerint: «Bizonyára sokan voltunk az 1870-es, 1880-as évek ifjúságából, akik mint az irodalomnak kedvelői s még inkább munkásai, úgyszólván a Fővárosi Lapokban nevelődtünk. Volt ennek a kitűnően szerkesztett ujságnak valami ellenállhatatlan varázsa és valami párját ritkító előnye. Távol volt a színtelenségtől és a szertelenségtől egyaránt. Olyan finom irodalmi ízlés irányította Vadnai Károly lapját, ami ennek a sajtóterméknek nagy becsületére, olvasóközönségének nagy hasznára vált. A magyar család minden tagja, férfi és nő, öreg és ifjú, megtalálhatta benne a magáét.» (Emlékezés Vadnai Károlyra. Irodalomtörténet. 1933. évf.) – Emich Gusztávtól a kiadótulajdonosi jogot 1868-ban az Athenaeum részvénytársaság vette át, Vadnai Károly szerkesztői székét 1893-ban Szana Tamás örökölte. A négy évtizedig virágzó folyóirat Porzsolt Kálmán szerkesztése alatt szűnt meg.

Magyarország És A Nagyvilág. Pest, 1865–1884. – Ismertetése: a VI. kötetben. – Szerkesztői közül legtovább Ágai Adolf állt a folyóirat élén. (1870–1879.) Kiadótulajdonosai, a nyomdász Deutsch-testvérek, 1875-ben az Athenaeum részvénytársaságnak adták el az időnkint eléggé ingadozó képes lapot. Mint a legtöbb folyóirat, ez is az előfizetők hiánya miatt szűnt meg. Utolsó szerkesztői: Molnár Antal, Borostyáni Nándor, Mikszáth Kálmán.

Budapesti Közlöny. Pest, 1867-től. – A kormány hivatalos lapja. 1875-től kezdve csak a hivatalos szövegeket közölte. Neves írók szerkesztették: Salamon Ferenc (1867–1892), Vadnai Károly (1893–1905). Megindulása után néhány éven keresztül helyet adott a politikai és közérdekű cikkeknek is. «Manapság szinte megfoghatatlan sajátossága volt a hivatalos lapnak, hogy nem-hivatalos részében időnkint nagy súlyú és terjedelmű polémiákat is folytatott politikai kérdésekről, politikailag szereplő egyének ellen. Ezeket pedig nem más, mint a hatalmas dialektikai erővel rendelkező Salamon Ferenc maga írta. Egy ízben csontig ható támadást intézett a Pester Lloyd és különösen Falk Miksa személye ellen. Falk, midőn hosszas sikertelen fáradozások után bejutott a képviselőházba, ott kissé prepotens fellépésre ragadtatta magát, úgy hogy maga Deák Ferenc utasította rendre. Salamon Ferenc jónak látta irgalom nélkül megtorolni Falk tapintatlanságait. Más alkalommal Csernátony Lajost, ezt a nyughatatlan vérű, mindenkit megmaró újságírót vette tolla hegyére azzal a látható szándékkal, hogy ezt a Cato szerepét játszani akaró, de ily szerepre legkevésbé hivatott embert egész egyéniségében szétmorzsolja. Ebben a cikkben mondotta Csernátony stílusát „egy elkárhozott lélek fájdalmas üvöltésének”.» (Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911)

Magyar Ujság. Pest, 1867–1874. – Szélsőbaloldali politikai napilap, a függetlenségi és negyvennyolcas párt közlönye. Böszörményi László alapította és szerkesztette igen erős ellenzéki szellemben. Későbbi szerkesztői: Simonyi Ernő, Irányi Dániel, Helfy Ignác, Szederkényi Nándor. Az 1867. évi kiegyezést ostromló napilapnak Kossuth Lajos neve adott súlyt; szerkesztői a nagy száműzött felfogását követték minden fontosabb politikai kérdésben. A lap folytatása a Csávolszky Lajostól alapított: Egyetértés.

Borsszem Jankó. Pest, 1868-tól. – Képes heti élclap. Ágai Adolf indította meg és szerkesztette Csicseri Bors néven. Kiadója Deutsch Mór fővárosi nyomdász volt, anyagi támogatója a Deák Ferenc politikáját követő kormánypárt. Az ügyesen szerkesztett élclap többféle célt szolgált: az ellenzéki pártok kigúnyolásával megerősítette a Deák-párt helyzetét, a konzervativizmus csipkedésével utat tört a liberalizmus előtt, az antiszemita közéleti férfiak pelengérre állításával hatásosan védelmezte a zsidóságot. Két erős versenytárssal kellett megküzdenie Jókai Mór Üstökösével és Tóth Kálmán Bolond Miskájával; mind a kettőt sikerült háttérbe szorítania. Ágai Adolfnak jobb rajzolói voltak, mint a másik két élclapnak, szatirájában merészebb volt, a hagyományokkal és tekintélyekkel nem törődött. A magyar humornak, németes tréfálkozásnak, zsidó élcelődésnek egyformán teret engedett lapja hasábjain. Híres állandó alakjai fellépésük sorrendjében: Spitzig Icig (a szeretetreméltó jellemvonásokkal felékesített, hazafias, szabadelvű zsidó); Estány és Sanyi (a két barbár magyar alakjában a fokosos, sarkantyús, kuruc érzelmű, harsányan hazafiaskodó ellenzéki politikusok kicsúfolása); Monokles báró (a hígvelejű, hazafiatlan mágnás személyében a magyar arisztokrácia megbélyegzése); Seifensteiner Salamon (a Dob utcában tűnődő bölcs zsidó); Mokány Berci (a vidéki földbirtokos-nemesurak betyáros tempóinak, szoknyavadász-csínytevéseinek és kártyás-műveletlenségének megszemélyesítője); Titán Laci (a fiatal író-óriások éretlen gondolkodásának, nagyzoló fecsegésének, zavaros álzsenialitásának figurája); Kraxelhuber Tóbiás (a magyargyűlölő pozsonyi német polgár); Cenci néni (Kotlik Zirzabellával, Juci szobalánnyal és Tinikével együtt a jobban sikerült nőalakok egyike); Vigyázó Lacika (a felnőttek dolgait gúnyosan feszegető, minden közügybe csípősen beleszóló elemista); Tolyáss Dániel (a zsidó földesúr szolgálatában álló, tudományosan gazdálkodó, hűséges ispán); Wewreshegyhy Dávid (a kegyes és nagyságos uraság, a börze világából kinőtt zsidó újföldesúr); Hombár Mihály (a komikus védőbeszédeivel hangoskodó, csavarosan okoskodó zugügyvéd); Bukovay Absentius (a dzsentri-gyerekek léhaságát népszerűsítő ősjogász); Mihaszna András (a komikus együgyűséggel szemlélődő magyar királyi rendőr); Reb Menachem Ciceszbeiszer (a liberalizmus védelmében átkozódó zsidó pap); Dicsőffy Lóránd (az önhitten handabandázó színész); Sanyaró Vendel (az éhhalállal küszködő hivatalnok); Pokróc Ádám (a goromba vasúti alkalmazott); Tarjagos Illés (a cifra pohárköszöntőkkel remeklő hazaffy); Claquehutes Frigyes (a lerázhatatlanul tolakodó zsidó ujságíró); a mucsaiak (Mucsa a maga korlátolteszű alakjaival a világ közepe); Strebinszky Cézár (a pimasz önteltséggel könyöklő politikai és társadalmi akarnok); Páter Povedálik Hyacinthus (a katolicizmust védő, bárgyúnak bélyegzett néppárti pap); Tömb Szilárd (a tudományos nagyképűséggel magyarázgató tanár). Ezek az alakok számos más társukkal együtt évtizedről évtizedre benne éltek a magyar társadalom képzeletében, átalakították vagy legalább is módosították a művelt nemzetrétegek gondolkodását, eszméket és érzelmeket csiráztattak ki és sorvasztottak el. A szerkesztő fáradhatatlan volt a politikai fonákságok, társadalmi félszegségek, világnézeti meggyőződések kritikájában; munkatársai vele együtt küzdöttek a negyvennyolcas politika, a konzervatív nacionalizmus és a zsidóságot gyanus szemmel néző antiliberalizmus ellen. A neves munkatársak mellett (Abonyi Lajos, Ábrányi Kornél, Berczik Árpád, Dóczy Lajos, Hevesi Lajos, Kecskeméthy Aurél, Kozma Andor, Rákosi Jenő) a súlytalan nevűek is rendkívüli termékenységgel dolgoztak a rovatok élénkítésén. (Többek között: Bácskai Albert ügyvéd, Bessenyei Ferenc főszolgabíró, Csete Lajos gyógyszerész, Deréki Antal színész, Karsai Albert nagybérlő, Péter Dénes földbirtokos, Pokorny Jenő hírlapíró, Szécsi Ferenc ügyvéd, Székely Ferenc főügyész, Szép Miklós alügyész.) Akárhogyan pezsgett is a tréfától a lap, előfizetőinek száma sohasem haladta meg a kétezret. Hatása így is nagy volt, mert az ország csaknem minden olvasóköre és kávéháza járatta. Későbbi kiadója, az Athenaeum részvénytársaság, nem sajnált fenntartásától semmi költséget, csak éppen a szerkesztőséget díjazta szerényen.

Magyar Állam. Pest, 1868–1908. – Politikai napilap. Az Idők Tanujának és a Pesti Hirnöknek összeolvadásából keletkezett, tulajdonosa és vezető szelleme Lonkay Antal volt. Szerkesztői: báró Jósika Kálmán, Lonkay Antal, báró Hornig Károly, Komócsy Lajos, Hortoványi József, Szemnecz Emil. A vallásos szellemű hírlap a liberális törekvésekkel szemben szívósan védte a katolikus érdekeket. Annyira egyházi jellegű ujság volt, hogy inkább csak a papok és a katolikus olvasókörök járatták, világi előfizetője nem sok akadt. Átlag háromezer példányban jelent meg. A főpapság időnkint nagyobb összegekkel segítette kiadótulajdonosát.

Ellenőr. Pest, 1869–1882. – Politikai napilap. A Tisza Kálmán vezérlete alatt álló balközépi politikusok elégedetlenek voltak Jókai Mór ellenzéki lapjával, Csernátony Lajos tehát új lapot alapított a Hon mellé. A fullánkos szavú szerkesztő csakhamar félelmes hatalommá lett s mint a balközép vezér-publicistája fékevesztetten terrorizálta a kormánypárti politikusokat. A hírlapirodalom színvonalának lesüllyesztésében, a politikai személyeskedések hangjának elvadításában iskolát teremtett. A Deák-párt ellenzékének ezt a fanatikus harcosát egyik kortársa, Kecskeméthy Aurél, így jellemezte: «Gyűlölködő, epés, kárörvendő, cinikus, szívtelenül kíméletlen és kíméletlenül gúnyos; az igazság iránt teljesen érzéketlen, a röhögtető durvaságokban s viszonozhatatlan piszkolódásokban mesteri egyénisége rövid idő alatt korrumpálta az egész sajtót, sőt a közönséget is.» Tisza Kálmán benső barátja 1875-ben csatlakozott a Deák-párthoz, lapját kormánypártivá tette s később egyesítette Jókai Mór lapjával. A Hon és az Ellenőr helyét 1882-ben a Nemzet foglalta el.

Reform. Pest, 1870–1875. – Politikai napilap. Rákosi Jenő szerkesztette, Ráth Mór adta ki. Deák-párti lap volt, mint a Pesti Napló, de elevenebb hírszolgálattal és irodalmibb irányzattal iparkodott közönséget gyűjteni maga köré. A szerkesztő a maga fiatalabb kortársai közül toborozta munkatársait, jó lapot csinált, de az ötezres előfizetői létszámot nem tudta elérni: ennyi kellett volna a lap fenntartásához. Mikor Tisza Kálmán balközépi pártja egyesült a Deák-párttal, a Reform beleolvadt Urváry Lajos Pesti Naplójába.

Új Magyar Sion. Esztergom, 1870–1904. – Tudományos folyóirat. Figyelme kiterjedt a katolikus irodalom minden ágára. Szerkesztői Fraknói Vilmos és Zádori János, utóbb Kereszty Viktor. Munkatársai az ország legkiválóbb katolikus papjai, főkép az esztergomi főegyházmegye hittudósai.

Figyelő. Pest, 1871–1876. – Szépirodalmi, esztétikai és kritikai hetilap. Szana Tamás szerkesztette, Aigner Lajos adta ki. Néhány neves munkatársa: Ábrányi Emil, Beöthy Zsolt, Endrődi Sándor, Heinrich Gusztáv, Névy László, Szász Károly, Széchy Károly, id. Szinnyei József, Torkos László.

Philologiai Közlöny. Pest, 1871–1872. – Folyóirat a görög-római tudományok művelésére. Bartal Antal és Hóman Ottó indították meg, de két év alatt mindössze öt munkatársat tudtak toborozni, a folyóirat nagyobb részét ők maguk írták tele klasszika-filológiai cikkekkel. Nemcsak a munkatársak hiányoztak, hanem az előfizetők is. Az első magyar filológiai folyóirat pártolás hiánya miatt volt kénytelen működését megszüntetni.

Erdély. Marosvásárhely, 1871–1876. – Erdély első szépirodalmi folyóiratát Tolnai Lajos indította meg, de később összezördült kiadójával s a hetilap más kezekbe került. A vállalatba nemcsak erdélyi írók dolgoztak, hanem magyarországiak is. (Tolnai Lajos 1879-ben újabb szépirodalmi lapot alapított, a marosvásárhelyi Erdélyi Figyelőt, de kiadójával ismét összeveszett s ez a lap is megszűnt 1880-ban.)

Magyar Nyelvőr. Pest, 1872-től. – Havi folyóirat. Szarvas Gábor indította meg a M. T. Akadémia megbízásából a helyes magyarság ápolására. Szerkesztésével a nyelvtudománynak, az irodalomnak és a nagyközönségnek egyformán kitűnő szolgálatokat tett, munkássága történeti érdemű. Az új ortológus mozgalom vezére a józan ész igazságával, a tudás hatalmával, a gúny fegyverével küzdött a neológusok ellen, mert ebben a korban még egész sereg lelkes híve volt a szerencsétlen képzésű szavaknak (dolgozda, egély, ferdény, hajtalék, nyakorján, vigarda). Szarvas Gábor folyóiratához hasonló hatása nem volt egyetlen tudományos folyóiratunknak sem, az írók figyelni kezdték egymás stílusát, az olvasók megrótták az idegenszerűségeket. A szépirodalomban, napisajtóban, tudományos prózában lelkes ortológusok tűntek fel, a hibás szavak készlete rohamosan csökkent, a germanizmusokat jó magyar kifejezések váltották fel. Csak a bonyolult mondatfűzés nem akart eltűnni sem a publicisztikából, sem a tudományos irodalomból; csak az alárendelt mondatoktól nem tudott megszabadulni a magyar stílus; csak a hivatalos nyelv maradt meg a maga félművelt bénaságában. A nyelvtisztító láz később csökkent, a legtúlzóbb ortológusok is belátták, hogy a sikerült nyelvújítási szavak kiirtásával nem szabad szegényebbé tenni nyelvünket. Ortológus tudós állapította meg a történeti igazságot: «Nyelvújítás nélkül nem volna olyan Vörösmartynk, Petőfink, Aranyunk, sem olyan szépprózánk, amilyen van; és ügyefogyott volna a tudományos nyelvünk.» (Szinnyei József.) A folyóirat túlzásai ellen az 1880-as években főkép Gyulai Pál küzdött: a Magyar Nyelvőr indulatos hangja ellen is ő emelt szót leghatásosabban: «Természete a Nyelvőrnek, hogy minden kis dologból minél nagyobbat csináljon, az egyszerűt cigányosan elcifrázza, egész szenvedéllyel támadjon és dulakodjék. A Nyelvőr szeret szélesen-hosszan, sőt laposan írni. Úgy látszik, az új szók miatt annyira megútálta az újabb magyar irodalmat, hogy ízlést is a régiből tanul és Sámbár és Matkó a mintaírói. Kedve telik benne, hogy oly irodalmi szabályokat állítson föl, melyeket sehol a világon nem követnek, sőt maga is áthág, de mástól szigorúan megköveteli. (Budapesti Szemle. 1882. évf.) – Szarvas Gábor halála után Simonyi Zsigmond vette át a folyóirat szerkesztését (1895–1919); alatta enyhült a harci feszültség, a türelmetlen álláspontot a mérséklet szelleme váltotta fel.

Athenaeum. Budapest, 1873–1874. – Irodalmi hetilap Beöthy Zsolt szerkesztésében. Az értékes tartalmú folyóiratot az Athenaeum részvénytársaság adta ki, de súlyosan ráfizetett vállalatára, mert a magas színvonalú szerkesztés nem nyerte meg a közönség tetszését. A szerkesztő búcsúzó szavai szerint a folyóirat hajója «törést szenvedett a közöny szirtjén.»

Budapesti Szemle. Budapest, 1873-tól. – A M. T. Akadémia tudományos folyóirata Gyulai Pál szerkesztésében. Csengery Antal Budapesti Szemléje 1869-ben szűnt meg, hiányát annyira érezték, hogy az általános érdekű folyóirat feltámasztása nem késhetett. A szerkesztő szerencsés kiválasztása kitűnően megalapozta az új vállalat tekintélyét, a folyóirat tanulmányai és bírálatai az új nemzedék számára mintákul szolgáltak. Az Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagjai a Budapesti Szemlének adták munkásságuk legjavát. Hogy a szellemtudományok addig eléggé nehézkes stílusa élvezhetőbb lett, abban Gyulai Pál irányító és javító kedvének kimagasló érdemei voltak. A folyóirat nevesebb szépírói, szépirodalmi kritikusai és irodalomtörténetírói a millennium koráig: Alexander Bernát, Angyal Dávid, Baksay Sándor, Beöthy Zsolt, Berczik Árpád, Csiky Gergely, Endrődi Sándor, Győry Vilmos, Haraszti Gyula, Hegedüs István, Heinrich Gusztáv, Imre Sándor, Jánosi Gusztáv, Kozma Andor, Lévay József, Mikszáth Kálmán, Pálffy Albert, Petelei István, Péterfy Jenő, Radó Antal, Riedl Frigyes, Szász Károly, Vadnai Károly, Vargha Gyula, Váczy János, Zichy Antal, Zichy Géza.

Munkás Heti Krónika. Budapest, 1873–1880. – A magyarországi szociáldemokrata párt első közlönye. Az 1867. évi kiegyezés után a fővárosban számos ipari vállalat keletkezett, a külföldet járt munkások marxista szellemben szervezték itthoni társaikat. Táncsics Mihály az Arany Trombita című lappal már 1869-ben maga köré akarta gyüjteni a földművelés és ipar proletárjait, de szándéka nem sikerült; Külföldi Viktor 1870-ben az Általános Munkásujsággal próbált szerencsét, egyelőre hiába. Az elszigetelt kísérletezések után a Munkás Heti Krónika megindulása új időszak kezdetét jelentette: a kicsiny ujság már nem magánvállalat volt, hanem hivatalos szocialista pártlap. Testvérlapjával, az Arbeiter Wochen-Chronikkal együtt, a nemzetközi proletáreszméket szolgálta. Agitációja, propagandája, hatása egyelőre szűk körre szorult; vékony hetiszámait Külföldi Viktor és nyomdász-elvtársai állították össze a külvárosi munkások számára; a szerkesztőség és kiadóhivatal egy pincehelyiségben volt, a nyomda egy mosókonyhában dolgozott.

Egyetértés. Budapest, 1874–1913. – Politikai napilap. Csávolszky Lajos alapította a függetlenségi és negyvennyolcas párt eszméinek támogatására. A lapot 1899-ig szerkesztette, szélsőbaloldali irányával nagy hatást tett az ellenzéki választópolgárokra. A Kossuth-kultusz ügyét a későbbi szerkesztők is szívükön viselték.

Erdélyi Múzeum. Kolozsvár, 1874-től. – Tudományos folyóirat. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület bölcseleti, nyelvi és történettudományi szakosztályának közlönyeként indult meg Finály Henrik szerkesztésében.

Nemzeti Hirlap. Budapest, 1875–1879. – Politikai napilap. Toldy István szerkesztette ellenzéki szellemben, később Márkus István kormánypárti lappá változtatta.

Életképek. Budapest, 1876–1877. – Képes napilap a szépirodalom, társasélet és művészetek köréből. Jókai Mór indította meg, Törs Kálmán szerkesztette.

Figyelő. Budapest, 1876–1889. – Irodalomtörténeti folyóirat Abafi Lajos szerkesztésében és kiadásában. Régibb évfolyamait csaknem valamennyi akkor élő irodalomkutató felkereste cikkeivel. Ismertebb nevű munkatársai az 1880-as évek elejéig: Abafi Lajos, Angyal Dávid, Badics Ferenc, Beöthy Zsolt. Békesi Concilia Emil, Bodnár Zsigmond, Csaplár Benedek, Endrődi Sándor, Ferenczi Zoltán, Ferenczy József, Haraszti Gyula, Havas Adolf, Heinrich Gusztáv, Jancsó Benedek, Koltai Virgil, Szana Tamás, Szilády Áron, id. Szinnyei József, ifj. Szinnyei József, Szvorényi József, Thaly Kálmán.

Magyar Könyvszemle. Budapest, 1876-tól. – A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtártudományi és kéziratkutató folyóirata. Fraknói Vilmos szerkesztésében indult meg. Későbbi szerkesztői 1900-ig: Csontosi János, Schönherr Gyula. A folyóirat a magyarországi könyvmásolás, könyvnyomtatás, könyvkötés és könyvkereskedelem multjáról számos értékes cikket közölt s mint egyedüli tudományos bibliográfiai közlöny a magyar és külföldi könyvészeti mozgalmakat is nagy figyelemmel kísérte. A régibb magyar irodalom ismerete sokat köszön értekezéseinek és adatközléseinek.

Egyetemes Philologiai Közlöny. Budapest, 1877-től. – A Budapesti Philologiai Társaság havi folyóirata. Ponori Thewrewk Emil és Heinrich Gusztáv indították meg a görög-római tudományok és a modern irodalmak történetének művelésére. Későbbi szerkesztői 1900-ig: Némethy Géza, Petz Gedeon. A folyóirat nemcsak a klasszika-filológia és germán-román filológia köréből közölt értékes dolgozatokat, hanem számos szakszerű értekezéssel gazdagította a magyar irodalomtörténetet is. Az esztétizáló elmefuttatásoknak ellensége volt, pozitív megállapításokat követelt munkatársaitól. Az 1880-as évek elejéig a következők írnak bele figyelmet keltő magyar irodalomtörténeti tanulmányokat és kritikákat: Angyal Dávid, Bánóczi József, Beöthy Zsolt, Greguss Ágost, Haraszti Gyula, Havas Adolf, Heinrich Gusztáv, Riedl Frigyes.

Népszava. Budapest, 1877-től. – A magyarországi szociáldemokrata párt második közlönye. Külföldi Viktor indította meg, mikor társai kizárták a törzspártból s ő megtorlásul új szocialista frakciót alapított. A két csoport és két pártlap szenvedélyesen támadta egymást, csak évek mulva békültek ki. A Munkás Heti Krónika 1880-ban beleolvadt a Népszavába, a Népszava átvette a régebbi pártlap évfolyamszámát, negyedik évfolyamából egyszerre nyolcadik évfolyamába lépett. A század vége felé a fővárosi szocialisták rohamosan erősödtek, a marxista szervezkedés a vidéken is megindult, a hetilapból 1898-ban hetenkint kétszer megjelenő ujság lett. A munkásmozgalom további terjedése lehetővé tette, hogy a lapot 1899 nyarától kezdve hetenkint háromszor adhassák ki. Ismertebb nevű szerkesztői; Külföldi Viktor (családi nevén Mayer Jakab, a Pester Lloyd korrektora); Miller-Kászonyi Dániel (kalandos életű hírlapíró, nem kimondottan nemzetközi szocialista, inkább radikális ellenzéki); Csorba Géza (írnok, később ügyvéd, Táncsics Mihály veje). A lap tulajdonképen csak Garami Ernő szerkesztői munkássága révén (1898–1918) lépett elő szakszervezeti elzárkózottságából, addig a polgári társadalom nem sokat törődött a szocializmussal, a proletár publicisztikát a munkásságon és a rendőrségen kívül alig ismerte valaki.

Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok. Kolozsvár, 1877–1890. – Brassai Sámuel és Meltzl Hugó soknyelvű folyóirata. Inkább csak mint különlegesség említhető. Érdeme, hogy a külföldi tudományos világot közelebb hozta Petőfi Sándor költői nagyságának megismeréséhez. Latin címe: Acta Comparationis Litterarum Universarum.

Petőfi-Társaság Lapja. Budapest, 1877–1878. – Szépirodalmi hetilap. Balázs Sándor és Szana Tamás szerkesztették. Folytatása: a Koszorú.

Bolond Istók. Budapest, 1878–1918. – Képes heti élclap. Bartók Lajos szerkesztette Don Pedrő néven. A lapot a kormánypárti Borsszem Jankó ellensúlyozására alapították, a szerkesztő a függetlenségi párt politikáját támogatta. Gúnyolódásában nem ismert határt. Híres állandó alakjai: Generál Szakramentovics (a magyarfaló osztrák generális); firer úr Flinta és káplár úr Pecek (a magyar paraszt katonai észjárásának megszemélyesítői); Móric Paja (a húsosfazékért lelkesedő Tisza-párti képviselő); Federvieh Kóbi (a zsidó revolverzsurnaliszta). A negyvennyolcas szellemű politikai élclap állandóan izgatott Ausztria ellen, megvetően írt a közös hadseregről, üldözte az ellenzéki politikusoknak nem tetsző közéleti férfiakat. Bartók Lajos tömérdek mérges cikket és csúfondáros verset írt minden évfolyamába, csipkedte az Akadémiát és a Kisfaludy-Társaságot, nevetséges színben tüntette fel Greguss Ágostot, Gyulai Pált, Szász Károlyt s általában a kormánypárti írókat és tudósokat. A zsidóságnak és a katolikus papságnak is erős ellensége volt.

Corvina. Budapest, 1878-tól. – A Magyar Könyvkereskedők Egyesületének hivatalos közlönye. Abafi Lajos indította meg azzal a céllal, hogy a magyar könyvárusokat egy táborba tömörítse, szakképzettségüket emelje s a hazai könyvpiacot felszabadítsa a németországi könyvkiadás igája alól. A magyar könyvkereskedelem ebben az időben annyira német volt, hogy a folyóirat első évfolyamaiban helyet kellett engedni a németnyelvű cikkeknek is. Abafi Lajostól a szerkesztést 1895-ben Petrik Géza vette át, buzgó munkássága nyomán a folyóirat tovább virágzott. A magyar könyvkiadás történetének kutatói, könyvkereskedelmünk fejlődésének figyelői és a bibliografusok bő anyagot meríthetnek köteteiből. Munkatársai közül különösen Sennovitz Adolf szerzett nagy érdemeket a magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem történetének fáradhatatlan kutatásával. 1890-ben megindult az egyesület évkönyve is; ebben az évi könyvtermés gondos egybeállításán kívül forrásértékű közlemények is jelentek meg a kiválóbb magyar könyvkiadókról és könyvkereskedőkről.

Magyar Korona. Budapest, 1877–1885. – Politikai napilap. Katolikus irányú konzervatív ujság báró Jósika Kálmán szerkesztésében. Az Athenaeum részvénytársaság adta ki, de kilenc évi küzdelem után kénytelen volt megszüntetni nyomtatását, annyira megfogytak előfizetői. A Pesti Napló, Magyar Állam, Egyetértés, Függetlenség, Pesti Hirlap, Budapesti Hirlap és Nemzet versenyével a Magyar Korona nem tudott megbirkózni.

Pesti Hirlap. Budapest, 1878-tól. – Politikai napilap. A Légrády-Testvérek könyvkiadó-vállalata és nyomdája indította meg, Csukássi József volt az első szerkesztője. További szerkesztői: Kenedy Géza, Légrády Károly. A lap az országos pártoktól független szabadelvűség szolgálatában állt, a kormánnyal szemben többnyire óvatos volt, a nemzeti eszme ügyét buzgón támogatta. Előfizetőinek száma mindjárt az első években elérte a nyolcezret; ez akkoriban fényes eredmény volt. Néhány évtizeddel később a nyolcezres szám megtízszereződött. Legerősebb versenytársa a Budapesti Hirlap volt; 1890 táján a Pesti Hirlap harmincötezer, a Budapesti Hirlap harmincezer példányban jelent meg; a többi lap meg sem közelítette ezt a példányszámot. A közönség hangulatát éles szemmel figyelő lapnak nagy előnye volt, hogy kiadótulajdonosai kitűnő munkaerőket szerződtettek, a híresebb íróktól nem sajnálták a tiszteletdíjat, tartalomban és változatosságban inkább többet adtak, mint kevesebbet.

Függetlenség. Budapest, 1869–1887. – Politikai napilap. Verhovay Gyula szerkesztésében és kiadásában jelent meg anteszemita programmal. Tisza Kálmán kormánya különösen azért üldözte, mert a zsidóság ellen izgató lap a függetlenségi és negyvennyolcas törekvések forradalmi szellemű szószólója volt.

Képes Családi Lapok. Budapest, 1879–1906. – Szépirodalmi képes hetilap. Mehner Vilmos kiadásában jelent meg, később más kiadó tulajdonába ment át. Ismertebb nevű szerkesztői: Kuliffay Ede, Áldor Imre, Komócsy Lajos, Sziklay János, Murányi Ármin, Brankovics György, Tolnai Lajos, Prém József.

Koszorú. Budapest, 1879–1885. – A Petőfi-Társaság szépirodalmi és kritikai havi közlönye. Szana Tamás szerkesztésében jelent meg, az ifjabb írói nemzedék munkáit közölte. Jó színvonalú folyóirat volt, a kritikában pártos szellemű. Vezérkritikusai: Ábrányi Emil, Bodnár Zsigmond, Endrődi Sándor, Irmei Ferenc, Palágyi Menyhért, Reviczky Gyula, Szana Tamás. Az irodalmi ellenzéknek ez a kis csoportja tüntetően magasztalta Jókai Mórt, Tolnai Lajost, Vajda Jánost s minden alkalmat megragadott Gyulai Pál, Szász Károly, Beöthy Zsolt kisebbítésére. Az Akadémiáról és Kisfaludy-Társaságról egyformán rossz volt a véleménye. A folyóirat egyik nyilatkozata szerint: «Nálunk az Akadémia második és harmadik osztályában a friss életnek sok szép jele mutatkozik, de az első osztályban a legzártkörűbb párturalom vert gyökeret. Nem két párt küzd ott egymással, amint ez rendesen mindenütt van, hanem egyetlenegy párttömb élvezi az abszolút uralkodás gyönyöreit. Párt ez, nem pedig irodalmi iskola, mert esztétikai elvei nincsenek és mert új erőket az irodalomnak nem nevel, de igenis kizárja azokat, akik erre képesek volnának. Amíg e pártnak uralma a magyar irodalom és közízlés felett meg nem szűnik, addig költészetünk erősebb fejlődésnek, újabb virágzásnak nem indulhat.» (1885.) Vajda János ma sem akadémikus. De «mit keresne Vajda János abban a testületben, melyből a klikkszellem mételye szétterjedt az egész magyar irodalomra? Lehet-e költői szabad egyéniségnek helye ott, ahol az irigyek és törpék egymás közt megállapodtak, hogy egymást kölcsönösen magasztalják és a pénzt, melyet a nemzet áldozatkészsége tesz le az irodalom és tudomány szent oltárára, maguk közt felosztják. Ezer hang emelkedett már fel e homunkuluszok ellen, akik manap irodalmunk felett uralkodnak és halhatatlanságot, pénzt és állást osztogatnak a nekik hízelgő és tömjénező kreatúráiknak. De a szellem, mely ebből az érdekszövetségből mint valami mérges szénéleg-gáz árad szét egész kulturális életünkre, a közönség és írói világ öntudatát megzsibbasztotta és tehetetlen letargiába süllyesztette.» (1885.)

Ország-Világ. Budapest, 1879-től. – Szépirodalmi képes folyóirat Rautmann Frigyes nyomdász kiadásában. A kiadó bőven költött vállalatára, hogy a kéthetenkint megjelenő füzeteket minél díszesebbé tegye; ez sikerült is neki, a pompásan illusztrált folyóiratnak nagy olvasóközönsége volt. Eleinte Somogyi Ede szerkesztette, 1880-tól másfél éven át Beöthy Zsolt és ifjabb Szinnyei József. Munkatársaik: Ábrányi Emil, Ábrányi Kornél, Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Fejes István, Gáspár Imre, Gozsdu Elek, Hevesi József, Inczédi László, Iványi Ödön, Kazár Emil, Komócsy József, Mikszáth Kálmán, Petelei István, Radó Antal, Reviczky Gyula, Rudnyánszky Gyula, Szabóné Nogáll Janka, Szász Károly, Tolnai Lajos, Vargha Gyula, Váradi Antal és mások. A folyóirat hatása később évtizedről-évtizedre csökkent, de csak a világháború után vesztette el közönségét. 1930 körül átalakult társadalmi és közgazdasági tudósítóvá.

12 Röpirat. Budapest, 1880–1884. – Antiszemita folyóirat Istóczy Győző szerkesztésében és kiadásában. Jeligéje: A legfőbb törvény az állam üdve. A szerkesztő erősen hangsúlyozta, hogy nem zsidóhajszát akar csinálni, hanem «egy faji tekintetben, társadalmára, vallására, moráljára, gondolkodásmódjára, világnézetére, eszményeire s törekvéseire nézve az európai keresztény népektől teljesen idegen néptörzs társadalmi és pénzügyi uralma alól való emancipációt» tűzte ki céljául. A magyar nemzet, úgymond, eddig állhatatosan szembeszállt minden idegen despotizmussal; most az az életfeladata, hogy megkezdje a küzdelmet a zsidóság mérhetetlen pénzereje és ezertorkú hírlapirodalma ellen. A zsidóság birtokában dolgozó sajtó, úgymond, dölyfös gúnykacajjal torkol le minden nemzeti ellenvéleményt; ez a sajtó azonnal rendőrségért kiált, ha valami nem tetszik neki, ő maga azonban sértő nevetség tárgyává teszi a magyarság szent dolgait és sárral mocskolja be a nemzetük ügyéért küzdő férfiakat.

Budapesti Hirlap. Budapest, 1881-től. – Politikai napilap. A Pesti Hirlap kilépő szerkesztősége alapította Csukássi Józseffel az élén. Rákosi Jenő, a lap főszerkesztője és társtulajdonosa, így szabta meg az új alapítás irányát: «A Budapesti Hirlapnak soha, semmi körülmények között se kormánylapnak, se pártlapnak nem szabad lennie. Az egész magyar közönség lapja legyen, független nemzeti irányú, jelszava: a magyarságért.» A lap elfogadta az 1867-es kiegyezés közjogi alapját, de azon belül kérlelhetetlenül küzdött a magyar nyelv jogainak érvényesítéséért. A magyar eszméknek nem volt a Budapesti Hirlapnál elszántabb védelmezője. Kiváló írók dolgoztak bele: Kaas Ivor, Rákosi Viktor, Tóth Béla, később Alexander Bernát, Herczeg Ferenc, Jancsó Benedek, Kozma Andor, Sebők Zsigmond és mások. A publicisták mellett a szépírók is szóhoz jutottak. Rákosi Jenő előkelő szempontok szerint irányította vezérkarát, lapjának 1890 táján már harmincezer előfizetője volt, pedig ebben az időben hétezer előfizető elég volt egy politikai napilap kényelmes fenntartásához. Csukássi József halála után 1891-ben a felelős szerkesztői tisztet Csajthay Ferenc vette át s a főszerkesztő-laptulajdonos mellett évtizedekig gondos körültekintéssel dolgozott. A kiadóhivatalt Zilahi Simon vezette nagy üzleti érzékkel. 1896-ban ő vetette fel az egykrajcáros Esti Ujság ötletét; újítása váratlan sikerre vezetett, az utcán nagy zajjal széthordozott olcsó hírlapot hetvenezer ember vásárolta mindaddig, amig más sajtóvállalatok hozzá nem kezdtek utánzásához.

Egyenlőség. Budapest, 1882-től. – Zsidó politikai hetilap. Bogdányi Mór alapította a rohamosan terjedő antiszemitizmus ellensúlyozására, néhány évvel később Szabolcsi Miksa vette át szerkesztését, utóbb kiadását is. A lap köré csoportosult zsidó írók kitartóan küzdöttek Istóczy Győző és Verhovay Gyula iránya ellen, felvilágosító munkájukkal megnyugtatták a szenvedélyeket, számbavettek minden zsidó érdemet, számontartottak minden keresztény megmozdulást. A hazai neológ zsidóság célkitűzéseiben és tervei megvalósításában Szabolcsi Miksa közlönyének oroszlánrésze volt. Nevesebb munkatársai a XIX. század végéig; Alexander Bernát, Ágai Adolf, Bánóczi József, Bródy Sándor, Feleki Sándor, Ignotus Hugó, Kabos Ede, Karczag Vilmos, Keszler József, Kiss József, Kóbor Tamás, Lenkei Henrik, Makai Emil, Mezei Ernő, Milkó Izidor, Neményi Ambrus, Palágyi Lajos, Palágyi Menyhért, Silberstein-Ötvös Adolf, Tábori Róbert, Varsányi Gyula, Vázsonyi Vilmos, Vészi József.

Nemzet. Budapest, 1882–1899. – Politikai napilap. A Hon és az Ellenőr egyesüléséből keletkezett. A két gyöngülő kormánypárti lapból Tisza Kálmán óhajtására alkották meg a szabadelvű párt központi közlönyét. Főszerkesztője Jókai Mór volt; szerkesztői: Láng Lajos, utóbb Visi Imre, 1890-től Gajári Ödön. A Nemzetet hiába próbálták népszerűvé tenni tartalmas cikkekkel, kétezer előfizetőnél többet sohasem tudtak összeszedni, később ez a szám is rohamosan csökkent, a lapnak 1898-ban már csak nyolcszáz előfizetője volt. Folytatása, a Magyar Nemzet (1899–1913), szintén nem tudott gyökeret verni, bár tartalmasan és frissen szerkesztették. Kormánypárti lap nem kellett a közönségnek.

Magyar Amerika. Newyork. 1884–1891. – Az Északamerikai Egyesült Államok magyarnyelvű hírlapi sajtójának úttörője. Löw Vilmos szerkesztette Mogyorósi Árkád társaságában. A magyar emigránsok már 1853-ban megpróbálkoztak azzal, hogy az Unió területén magyar lapot alapítsanak, de kísérletük nem sikerült. Harminc év mulva már annyi kivándorolt magyar verődött össze az Egyesült Államokban, hogy egyesületeket szervezhettek s megindíthatták a Magyar Amerikát. A nemzeti szellemű hirközlöny egyik szerkesztője Löw Lipót szegedi rabbi fia volt; társa, Mogyorósi Árkád, valamikor ferencrendi szerzetestanár az érsekújvári gimnáziumban. Mind a ketten kitűnően megtanultak angolul; Löw Vilmos a magyar költőket kiváló művészi érzékkel fordította angolra.

Magyar Szalon. Budapest, 1884–1918. – Képes havi folyóirat Fekete József és Hevesi József szerkesztésében és kiadásában. Előkelő megjelenésű füzeteibe tekintélyes írók dolgoztak: Ábrányi Emil, Benedek Elek, Beniczkyné Bajza Lenke, Jókai Mór, Kiss József, Mikszáth Kálmán, Palágyi Lajos, Radó Antal, Reviczky Gyula, Szabó Endre, Szász Károly, Tolnai Lajos, Vajda János és mások. Nemcsak a szépíróknak, hanem a tudósoknak is helyet adott díszesen kiállított évfolyamaiban. Szerkesztői maguk köré akarták gyűjteni «a magyar irodalom és művészet elsőrendű tekintélyeit», hogy segítségükkel kiszorítsák az országból a külföldi illusztrált folyóiratokat. (Később Rudolf trónörökösnek is megjelent egy vadász-tárcája a folyóiratban; ezt az irodalmi eseményt a kormánypárti és ellenzéki sajtó egyforma elragadtatással vette tudomásul. Kitörő örömmel állapították meg, hogy a trónörököstől a M. T. Akadémia tagjai is tanulhatnának magyar stílust; a királyfi úgy ír magyarul, mintha Debrecenben járt volna iskolába. A senkitől sem sejtett valóság az volt, hogy Hevesi József szerkesztő a bécsi főudvarmesteri hivataltól megszerezte a trónörökös egyik családi használatra szánt kéziratát s a német vadász-visszaemlékezéseket átdolgozta magyarra.)

Magyar Zsidó Szemle. Budapest, 1884-től. – Az egyetlen magyarnyelvű zsidó tudományos folyóirat a XIX. században. Bacher Vilmos és Bánóczi József indították meg, 1891-től Blau Lajos és Mezey Ferenc szerkesztették. Közleményeinek alaposságában versenyzett a legkitűnőbb külföldi izraelita folyóiratokkal. A magyar irodalmi vonatkozásokat állandóan figyelemmel kísérte, a középkori és újkori héber költők verseiből számos fordítást közölt. Néhány jeles munkatársa: Alexander Bernát, Goldziher Ignác, Kardos Albert, Kármán Mór, Kecskeméti Lipót, Kohn Sámuel, Kunos Ignác, Löw Immánuel, Makai Emil, Marczali Henrik.

Irodalom. Budapest, 1887. – Hetenkint kétszer megjelenő szépirodalmi és kritikai közlöny Tolnai Lajos szerkesztésében és kiadásában. Az Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagjait s általában a tudományos élet konzervatívabb szellemű vezetőit kíméletlenül támadta. A nagytehetségű szerkesztő szívében fojtott indulat lappangott, lelke tele volt kártevő hajlammal, a holtakat és az élőket egyformán meghurcolta. Felfogása szerint Arany János jóravaló középszerűség, Kemény Zsigmond unalmas író, Madách Imre jogtalanul dícsért kísérletező; Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Heinrich Gusztáv, Riedl Frigyes csekély tehetségű vagy éppen tehetségtelen kapaszkodók és utánzók. Csak egy nagy író és tudós van a tehetségekben szegény Magyarországon: Tolnai Lajos. A folyóiratot maga a szerkesztő írta tele. Egyetlen jobbnevű munkatársa volt: Palágyi Menyhért. A tanítvány a hetvenkedő kritika fennhéjázó stílusában versenyzett mesterével. Tudás és ötletesség fonódott mindkettőjük fejtegetéseibe, a haszontalan személyeskedések mellett sok korjellemző igazságot is mondtak.

Katolikus Szemle. Budapest, 1887-től. – A folyóiratot a Szent István-Társulat indította meg a katolikus világnézetű tudomány, irodalom és kritika művelésére. Szerkesztői: Kisfaludy Árpád Béla, utóbb Mihályfi Ákos. A folyóirat rendszeres szépirodalmi kritikája a millennium után Bartha József munkásságával kezdődött. A Katolikus Szemle nagy hatást tett olvasóközönségére, előfizetőinek száma évről-évre nőtt, elterjedésével csak a Természettudományi Közlöny vehette fel a versenyt.

Keresztény Magyarország. Budapest, 1887–1894. – Politikai hetilap Clair Vilmos szerkesztésében. «Programmunk a lapunk címe. Küzdelem a keresztény vallás-erkölcsök, a keresztény társadalom és a keresztény tőke érdekében. A keresztény tőke századok óta fájdalmasan nyög a zsidó tőke lidércnyomása alatt. Hazánk iparát, kereskedelmét, földművelését, az irodalom és művészet minden ágát, a közszellemet, szóval mindazt, ami állami és társadalmi jólétünk biztosítékát képezné, korlátlanul uralja a zsidó tőke. Olyan lapot adunk a keresztény nagyközönség kezébe, amelyet a családfő minden aggály nélkül vihet be házi szentélyébe s a nő pirulás, a gyermek veszély nélkül olvashat.» Az antiszemita közlöny néhány nevesebb munkatársa: Degré Alajos, Gyürky Ödön, Inczédi László, Istóczy Győző, Kemechey László, Luby Sándor, Reviczky Gyula, Rudnyánszky Gyula, Szemnecz Emil, Sziklay János, Verhovay Gyula.

Magyar Szemle. Budapest, 1888–1906. – Szépirodalmi hetilap. Első szerkesztője Rudnyánszky Gyula volt, 1890-től Kaposi József szerkesztette. A katolikus közönség számára készült, de azért a papság álláspontjától független felfogással tárgyalt minden irodalmi kérdésről; hevesen küzdött a naturalizmus rombolásai ellen, egy táborba gyüjtötte a keresztény szellemű írókat. Kiadója, Kaczvinszky Lajos fővárosi háztulajdonos, nem nyerészkedési szándékból tartotta fenn a lapot, hanem nemes kedvtelésből. Ritkán volt több előfizetője ezernél, minden évben jelentékeny összegeket áldozott nyomdai költségekre és írói tiszteletdíjakra. (Az ötvenkét szám előállítása nyolcezer forintba került évenkint, az előfizetési díjakból hatezer forint folyt be.) Ismertebb munkatársai a millennium koráig: Andor József, Bán Aladár, Benedek Aladár, Büttner Júlia, Büttner Lina, Dalmady Győző, Endrődi Sándor, Erdélyi Zoltán, Gáspár Imre, Gyürky Ödön, Hevesi Sándor, Horváth Cyrill, Inczédi László, Jánosi Gusztáv, Kemenes Ferenc, Kincs István, Komjáthy Jenő, Krudy Gyula, Murai Károly, Prohászka Ottokár, Somló Sándor, Szávay Gyula, Sziklay János, Szulik József, Tarczai György, Torkos László, Váradi Antal, Vértesi Arnold. Az Akadémiával és a Kisfaludy-Társasággal szemben a Magyar Szemle ellenséges álláspontot foglalt el: «Az Akadémia alatt ma már minden elfogulatlan ember olyan testületet ért, amely nagy hasznot tenne az országnak, ha valamelyik szép napon megszűnnék.» (1890.) Gyulai Pál «szerepe káros az irodalomra; akinek személye nem tetszik, annak munkája sem tetszik neki. Az érdemet nem a munka, de személy szerint osztja. Ő az irodalmi személyeskedések apja!» (1892.) A Petőfi-Társaságról sem volt a folyóiratnak jó véleménye. «Jókainak nagy hibája, hogy a Petőfi-Társaság élére állt, de a társasággal egy csöppet sem törődik. Legfőbb kegyét abban szokta éreztetni a Petőfistákkal, hogy felolvassa valamelyik regényének egy-egy fejezetét, mely már egy nappal előbb megjelent a Nemzet és németül a Pester Lloyd tárcájában. Így azután nem csoda, hogy a Petőfi-Társaság csak azokra a 10–12 éves kisasszonykákra hat, akik ülésein megjelennek, de az életben, a társadalomban, sőt még magában az irodalomban is alig van nyoma.» (1889.)

Petőfi-Múzeum. Kolozsvár, 1888–1894. – Folyóirat Petőfi Sándor életének és munkásságának megvilágítására. Ferenczi Zoltán szerkesztésében jelent meg.

Protestáns Szemle. Budapest, 1889-től. – A folyóiratot a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság indította meg a keresztyén világnézetű tudomány, irodalom és kritika művelésére. Szerkesztői: Kenessey Béla, utóbb Szőts Farkas. A folyóirat világosan tükrözte a magyar protestántizmus szellemi képét; tanulmányaiban, tárcáiban, szemléiben, kritikáiban előbbrevitte a tudományt és az irodalmi bírálatot.

A Hét. Budapest, 1890–1924. – Szépirodalmi hetilap. Megalapításától 1919-ig Kiss József szerkesztette, azután meg-megszakadt kiadása. Borítéklapján címképet is adott: szabadelvű mágnások, bőkezű kapitalisták, filoszemita politikusok és divatos színésznők arcképeit. Ismertebb munkatársai a millennium koráig: Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Ábrányi Emil, Ágai Adolf, Bársony István, Bródy Sándor, Czóbel Minka, Dóczy Lajos, Endrődi Sándor, Feleki Sándor, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Herman Ottóné, Hock János, Ignotus Hugó, Jókai Mór, Justh Zsigmond, Kabos Ede, Kozma Andor, Kóbor Tamás, Lenkei Henrik, Makai Emil, Mikszáth Kálmán, Palágyi Lajos, Pekár Gyula, Petelei István, Szabolcska Mihály, Szabó Endre, Szabóné Nogáll Janka, Szalay Fruzina, Szomaházy István, Szomory Dezső, Tolnai Lajos, Tóth Béla, Vértesi Arnold, Vészi József, Zempléni Árpád, Zichy Géza. A belső munkatársak részint Heine, részint Anatole France hangján szellemeskedtek. Az egyik kritikai előkelőség Beniczkyné Bajza Lenke legújabb regényének ismertetése közben jelzi, hogy a regény hősnője szerelmi csalódásai után elemészti magát; azután így folytatja: «Kis Désirée, térj meg halottaidból és légy az enyém. Az öröm ugyan nem olyan egyenes, mint az istenbenboldogult Apollóé volt, de ő halott és én élek. Ich lebe und bin stärker, alls alle Toten sind. Csókollak, ha tartja kedved; ütlek, ha tartja kedvem; de szeretni foglak szívből, cigánymódra, megfontolás nélkül. Ami honoráriumot ezért a cikkért kapok, elmegyünk Kugler cukrászhoz, gyöngy-életet élünk. És ha a te hideg, szőke mamáddal találkozunk, köszönünk neki.» (Ignotus, 1892.) A másik belső munkatárs Éjjeli madarak című vezércikkében tajtékzó támadást intéz a katolikus egyház ellen, emlegeti a fekete reverenda álnokságát, a szent férfiak huhogását, a sötétség fegyvereit s megfenyegeti a papságot, hogy kár lesz kockára tenni mozgolódásukkal a zsíros plébániákat: «Jó lesz nem túlságos önérzetesen ütögetni jóltáplált gyomrukat, jó lesz magányos órákban prédikáció-fogalmazás közben arra gondolni, hogy az ő erősségük csak olyan, mint az elkényeztetett gyermeké, aki csak addig zsarnokoskodik, amíg szeretik. Félek, nagyon félek, hogy az állam, miután hiába akarta szép szóval kapacitálni a rikoltozó gyermeket, hogy adja vissza a kezébe került sétabotot, ha nem tudja a kezéből úgy kivenni, hogy ne fájjon neki, egyszer majd félreveti a gyermek-kímélést és ugyancsak megmarkolja ott, ahol éri. Mert sokan, sokan vagyunk már mi hitetlenek, akik édeskeveset veszítünk a szentegyházzal és akik egy cseppet sem keseregnénk azon, ha egy szép napon megindulna a fekete áradat ki az országból.» (Ambrus. Zoltán. 1893.) Ez a stílus iskolát teremtett nemcsak a fővárosi sajtóban, hanem a vidéki hírlapirodalomban is. A Hét rettegett ítélőszékké lett, a későbbi Nyugat előtt ő tört utat kötekedő hangjával. A maga szempontjából méltán ünnepelte meg fennállása tíz éves fordulóját 1899 végén. Ez alkalommal Kiss József, a szerkesztő és kiadó, büszkén tekintett vissza addig végzett munkájukra: «Eszembe jut a mesebeli csodahajó. Úgy rémlik nekem, mintha én volnék a hajó kapitánya és a hajó hídjáról messzehangzó szócsövön osztanám a parancsot: Legénység a födélre, mind aki van! Lobogót az árbocokra! Új tengerekre indulunk! A nagy ismeretlenbe!» (A lapot, úgymond, eleinte Ambrus Zoltánnal állították össze a Korona-kávéházban; a lap voltaképen az írók számára készült, nem a közönségnek, annyira más volt a stílusa és témaköre; később a Centrál-kávéházba mentek át, ott írták össze éjjelenkint a megjelenő számokat.) A jubiláris számban egy szegedi ujságíró, Ujlaki Antal, megvilágította a Hét jelentőségét a vidéki sajtó szempontjából: Kiss József folyóirata eszméket küld a pókhálós vidéki szerkesztőségekbe; a vidéki ujságírók buzgón lapozgatják a Hetet, hogy fölemeljék hétköznapiságukat a fővárosi folyóirat hangulatához, gondolataihoz, nyelvéhez. (Ady Endre is a Hét világából indult ki, mint vidéki ujságíró, csakhogy még külső munkatársnak sem tudott bejutni Kiss József lapjához. A Hét 1900. évf. január 14.-iki számában ezt üzente neki a szerkesztő: «A. E. A versek nem felelnek meg. Tekintse ezt az ítéletet annak a súlynak, mely alatt a pálma fejlődni szokott.»)

Ethnographia. Budapest, 1891-től. – A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata. Herrmann Antal és Katona Lajos szerkesztésében indult meg. Néptudományi közleményein kívül irodalomtörténeti vonatkozású cikkeket is közölt, a magyar népköltészet kutatásában különösen sok szolgálatot tett a tudománynak.

Élet. Budapest, 1891–1895. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat. Tíz fiatal író kiadásában jelent meg, szerkesztője Katona Lajos volt. A tehetség és haladás jelszavával indult útnak; később, amikor Vikár Béla szerkesztette, a liberalizmus erősítését tűzte ki célul. «Egymás ellen uszítottak bennünket a katolikus papok és mi marakodtunk. Ezt akarja megakadályozni az Élet.» A harcias filoszemita folyóirat buzgóbb munkatársai a szépírók és szépirodalmi kritikusok közül: Ágai Adolf, Bodnár Zsigmond, Bródy Sándor, Endrődi Sándor; Gerő Ödön, Jancsó Benedek, Kabos Ede, Kozma Andor, Lenkei Henrik, Makai Emil, Palágyi Lajos, Radó Antal, Silberstein-Ötvös Adolf, Szabó Endre, Vajda János.

Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1891-től. – Negyedévi folyóirat a M. T. Akadémia kiadásában. Egy-egy évfolyamát ötszáz példányban állította elő az Athenaeum részvénytársaság nyomdája. (Egy ív nyomása a szedéssel, papirossal és minden egyéb nyomdai költséggel együtt 26 forintba került.) A folyóirat első szerkesztője Ballagi Aladár volt, 1893-tól Szilády Áron szerkesztette. Értekező cikkeivel és adattári közléseivel nagy szolgálatokat tett a magyar tudománynak. Nevesebb munkatársai legelső évfolyamaiban: Angyal Dávid, Bayer József, Ferenczi Zoltán, Hegedűs István, Heinrich Gusztáv, Horváth Cyrill, Kardos Albert, Négyesy László, Sebestyén Gyula, Széchy Károly, Váczy János.

Magyar Hirlap. Budapest, 1891-től. – Politikai napilap. Horváth Gyula alapította, munkatársai kiváló publicisták, zsurnaliszták és szépírók voltak. A szerkesztőség a hatvanhetes politika alapján állt, de nemzeti felfogását a kormánnyal szemben is érvényesítette. Ez a lap készítette elő a nyugatos talajt a Budapesti Napló számára. Ignotus ide írta vezércikkeit már huszonkét éves korában, 1891-ben.

Magyar Géniusz, Budapest, 1892–1903. – Szépirodalmi képes hetilap Hevesi József és Karczag Vilmos szerkesztésében. A hódoló tekintélytisztelet jegyében indult meg, a legelőkelőbb szalonok közlönye óhajtott lenni, előzékenyen magasztalta a királyi hercegeket, mágnásokat, püspököket, főrendeket, képviselőket. Lojális buzgósága jól megfért azzal, hogy munkatársait a zsidó írók és liberális keresztények közül válogatta ki. Megindulása idején Abonyi Árpád, Ábrányi Emil, Beniczkyné Bajza Lenke, Dóczy Lajos, Feleki Sándor, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Ignotus Hugó, Kabos Ede, Kozma Andor, Makai Emil, Palágyi Lajos, Radó Antal, Rákosi Viktor, Szabó Endre, Szabolcska Mihály, Tolnai Lajos, Vajda János, Vészi József voltak a buzgóbb munkatársai. Később a folyóirat Gellért Oszkár és Osvát Ernő szerkesztésében egészen más szellemű szépirodalmi és kritikai közlönnyé alakult át. 1903-ban Cholnoky Viktor, Elek Artur, Fenyő Miksa, Kabos Ede, Kaffka Margit, Kemény Simon, Nagy Endre, Szini Gyula dolgoztak füzeteibe. Itt alakult ki a Nyugat későbbi írócsoportjának első tömbje.

Hazánk. Budapest, 1893–1905. – Politikai napilap. Bernát István szerkesztésében indult meg konzervatív nemzetvédelmi célokból. A földbirtokosság érdekeit védelmezte, de a vidék gazdaközönsége nem támogatta eléggé.

Herkó Páter. Budapest, 1893–1915. – Képes heti élclap. Az egyházpolitikai harcok idején Markos Gyula indította meg és szerkesztette katolikus szellemben, antiszemita iránnyal. Amilyen szeretetreméltó filozófusok voltak a Borsszem Jankó zsidó alakjai, annyira visszataszító színben mutatta be a Herkó Páter a maga városi és falusi zsidóit.

Kakas Márton. Budapest, 1894–1914. – Negyvennyolcas párti képes heti élclap. Alapította és Sipulusz néven szerkesztette Rákosi Viktor. Céltudatosan irányított, eredeti humorú lap volt.

Magyarország. Budapest, 1893-tól. – Politikai napilap. Holló Lajos alapította Inczédi László és Lovászy Márton társaságában a függetlenségi és negyvennyolcas eszmék támogatására. Főerőssége ragyogótollú publicistája, Bartha Miklós volt. Nem reggel jelent meg, hanem este; ez az újítása nagy előnynek bizonyult a többi ujsággal szemben.

Uj Idők. Budapest, 1895-től. – Szépirodalmi képes hetilap. Kiadója, a Singer és Wolfner könyvkereskedő-cég, a nemzeti érzésű művelt középosztálynak szánta a folyóiratot; szerkesztője, Herczeg Ferenc, maga köré vonta legkiválóbb írótársait; a leleményesen szerkesztett, gazdagon illusztrált hetilap a magyar hölgyközönség rendkívül kedvelt közlönye lett. Nevesebb munkatársai a megindulás első idejében: Bársony István, Benedek Elek, Bródy Sándor, Czóbel Minka, Endrődi Sándor, Gárdonyi Géza, Gyarmathy Zsigáné, Herman Ottóné, Mikszáth Kálmán, Móra István, Murai Károly, Pekár Gyula, Pósa Lajos, Rákosi Viktor, Sebők Zsigmond, Szabolcska Mihály, Szabóné Nogáll Janka, Szalay Fruzina, Szomaházy István, Tábori Róbert, Thury Zoltán, Vajda János, Werner Gyula.

Alkotmány. Budapest, 1896–1919. – Politikai napilap. Molnár János apát, országgyűlési képviselő alapította a katolicizmus érdekeinek védelmére. Az egyházpolitikai harcok irányításában gróf Zichy Nándorral együtt vezető szerepe volt, közös erővel megszervezték a néppártot, csatasorba állították a katolikusokat a liberális kormány ellen. Bonitz Ferenc szerkesztette.

Budapesti Napló. Budapest, 1896–1918. – Politikai napilap. Vészi József, a Pesti Napló szerkesztője, 1896 őszén egész szerkesztőségével megvált régi lapjától s szabadelvű szellemben indította útnak új lapját. A Budapesti Naplónak Vészi József vezércikkein kívül különösen az adott jelentőséget, hogy teljes erejével odaállt a legmodernebb írói törekvések mellé. Munkatársai a hírlapi sajtóban ugyanazt az irányt szolgálták, amelyért Kiss József folyóirata küzdött. Vészi József és Kabos Ede a XX. század elején ebben a nyugatos szellemű napilapban növelték naggyá Ady Endre hírét már a Nyugat megindulása előtt. A zsurnaliszta elevenséget Braun Sándor felelős szerkesztő vitte bele a korszerűségtől visszhangzó rovatokba.

Magyar Kritika. Budapest, 1897–1899. – Kritikai folyóirat Benedek Elek szerkesztésében. Havonkint kétszer jelent meg, függetlenül minden kiadótól és irodalmi testülettől. Függetlenségét jól felhasználta: harciasan bírált minden új könyvet. Bár ügyes kritikusai voltak, nem akadt megfelelő számú előfizetője. (Mindjárt megindulásakor Ignotus a következőket írta a Hét hasábjain: «Minek oda kritika, ahol nincs mit kritizálni? Irodalomhoz kettő kell: író, aki ír, és olvasó, aki olvas». Az írók nem élnek meg a könyvírásból, ezért újságírók lesznek, az ujságok pedig «nem tűrnek meg egy komolyabb szót, mivelhogy mit ért abból a falusi jegyző?» A folyóiratokat «csak a lányos apák abonnálják a kisasszonykáik számára, a leánykáknak pedig huszár kell, aki szalutál, gróf, aki lovagol, jogász, aki táncol, de nem ember, aki gondolkodik. A költő nem lehet el visszhang, biztatás, tanítványok és ellenfelek nélkül.»)

Szerkesztők:

Abafi Lajos, Ábrányi Kornél, Ágai Adolf, Ballagi Aladár, Bartók Lajos, Beöthy Zsolt, Csernátony Lajos, Gyulai Pál, Hevesi József, Heinrich Gusztáv, Istóczy Győző, Jókai Mór, Jósika Kálmán, Kenedy Géza, Kiss József, Neményi Ambrus, Rákosi Jenő, Szana Tamás, Szarvas Gábor, Szilády Áron, Toldy István, Tolnai Lajos, Vadnai Károly, Verhovay Gyula és Vészi József életéről és munkáiról: a későbbi fejezetekben.

BÖSZÖRMÉNYI LÁSZLÓ (1824–1869), a Magyar Ujság szerkesztője. Szabolcsmegyei ügyvéd volt, negyvennyolcas honvédtiszt. A nagykállói kerület 1865-ben szélsőbaloldali programmal választotta képviselővé; 1868-ban Kossuth Lajos leveleinek lapjában való közléséért egy évi elzárásra ítélték. Negyvenöt éves korában halt meg fogságában. Elhúnyta után a függetlenségi párt elkeseredetten támadta gróf Andrássy Gyula miniszterelnököt és Horvát Boldizsár igazságügyminisztert.

CSÁVOLSZKY LAJOS (szül. 1841. június 3. Buják, Nógrád megye; megh. 1909. március 13. Budapest), az Egyetértés szerkesztője. Hírlapírói pályáját Csernátony Lajos oldalán kezdte, az Ellenőr vezércikkírója volt, kíméletlen gyanúsításokkal hadakozott a Deák-párt ellen. Tisza Kálmán balközépi politikájától később átpártolt a függetlenségi és negyvennyolcas csoporthoz, szívósan támadta a Tisza Kálmán mellé sorakozó hatvanhetes kormánypártot, népszerűsége egyre nőtt. 1872-től kezdve a képviselőház tagja, az Egyetértés megindulása után közéleti hatalmasság, üzleti vállalkozásaiban amerikai sikerű tehetség. Nagyalakú ellenzéki ujságját igen ügyesen szerkesztette, mint laptulajdonos kiadó semmi befektetést nem sajnált vállalatától, az Egyetértést évtizedekig méltán tekintették a liberális Kossuth-párti politika középpontjának. Merész üzletkötései miatt az 1890-es években lassankint tönkrement, szédületes emelkedését helyrehozhatatlan zuhanás követte. 1899-ben megvált az Egyetértés szerkesztésétől, visszavonult a parlamenti élettől. Hatvannyolc éves korában halt meg.

LÉGRÁDY KÁROLY (szül. 1834. Pest; megh. 1903. november 27. Budapest), a Pesti Hirlap szerkesztője, országgyűlési képviselő. Mint nyomdatulajdonos, lapalapító és könyvkiadó áldozatokra kész, tevékeny vállalkozó; mint lapvezér kitünő érzékű zsurnaliszta. A Pesti Hirlapot 1878-tól kezdve munkatársainak ügyes megválogatása és beosztásának elevensége a közönség kedvelt ujságjává tette. A főszerkesztő-laptulajdonos a szabadelvű kormánypárt politikáját támogatta; publicisztikai érvelésének különösen a főváros polgárságára volt nagy hatása. Hatvankilenc éves korában halt meg. Fiai, Légrády Imre és Légrády Ottó, a XX. században továbbfejlesztették atyjuk irodalmi vállalatait.

NAGY MIKLÓS (szül. 1840. május 30. Torda; megh. 1907. július 10. Budapest), a Vasárnapi Ujság szerkesztője. Erdélyi református nemesi családból származott, iskoláit Kolozsvárt és Pesten végezte, korán bekerült a Vasárnapi Ujság belső munkatársai közé, Pákh Albert halála után 1867-ben átvette a népszerű hetilap szerkesztését. Szerkesztői működését a komoly irodalom áhítatos tisztelete s valami felülmúlhatatlan ügybuzgalom jellemezte. Négy évtizedre terjedő szerkesztése idején a Vasárnapi Ujságot tartalmában is, képanyagában is magas szinvonalra emelte, a legkitűnőbb írók dolgoztak folyóiratába, értékes illusztrációk díszítették minden számát. A nép számára alapított hetilapból a művelt magyar családok szépirodalmi és ismeretterjesztő közlönye lett. Jókai Mór oldalán Nagy Miklós szerkesztette Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban És Képben című hatalmas sorozat magyar köteteit; feladatának itt is kitűnően megfelelt. Hatvanhét éves korában halt meg.

SZABOLCSI MIKSA (szül. 1857. augusztus 27. Nyirtura, Szabolcs megye; megh. 1915. június 17. Balatonfüred), az Egyenlőség szerkesztője. Rabbinak készült, de a hírlapíráshoz nagyobb hivatást érzett. A tiszaeszlári zsidópör idején olyan szenvedélyes cikkekben védte hitsorsosait a vérvád ellen, hogy élete is veszélyben forgott. Az európai sajtó nagy része az ő Pester Lloydba írt cikkei alapján tájékozódott a tiszaeszlári vérvád fordulatairól. Mint az Egyenlőség szerkesztőtulajdonosa, elszántan küzdött minden zsidó ügyért s az egész hazai publicisztikába belevitte azt a felfogást, hogy a zsidóságot Magyarországon nem fajnak, hanem vallásfelekezetnek kell tekinteni. A keresztény-zsidó házasságok törvénybe-iktatásának megvalósítása, az izraeliták névmagyarosításának ügye, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat szervezése különösen sokat köszönhetett ügybuzgalmának. Ötvennyolc éves korában halt meg. Elhúnyta után fia, Szabolcsi Lajos, vette át az Egyenlőség szerkesztését.

SZEMNECZ EMIL (szül. 1859. Balatonszemes, Somogy megye; megh. 1918. november 24. Budapest), a Magyar Állam szerkesztője. Katolikus hittudományi tanulmányokat folytatott, utóbb a honvédség kötelékében mint tényleges tiszt szolgált, a katonaságtól való megválása után Verhovay Gyula Függetlenségének munkatársa volt, egy időben országgyűlési képviselő antiszemita programmal. 1890-ben átvette a Magyar Állam felelős szerkesztőségét s megtartotta azt a lap megszűnéséig, 1908-ig. Ettől kezdve egy kis állami hivatalban dolgozott. Neve a leggyűlöltebbek egyike volt a liberális körökben, elveiért több párbajt kellett vívnia, egyik cikkéért 1894-ben nyolc havi államfogházra ítélték. Az egyházpolitikai harcok idején sikerült lapját föllendítenie, de az Alkotmány megalapítása elsorvasztotta a Magyar Államot. Ötvenkilenc éves korában halt meg.

TÖRS KÁLMÁN (szül. 1843. Rimaszombat, Gömör megye; megh. 1892. augusztus 31. Budapest), az Életképek szerkesztője, a Petőfi-Társaság tagja. Ügyvédi oklevelének megszerzése után a Hon szerkesztőségében dolgozott, később az Egyetértés és Pesti Hirlap munkatársa volt, 1878-tól kezdve öt cikluson át Szentes városát képviselte az országgyűlésen függetlenségi és negyvennyolcas programmal. Politikai cikkein kívül számos költeménye, elbeszélése, történeti és irodalmi vonatkozású cikke jelent meg, tót népdalokat fordított magyarra, lapokat szerkesztett, sajtó alá rendezte Déryné emlékiratait. Negyvenkilenc éves korában halt meg.

URVÁRY LAJOS (szül. 1841. december 31. Lupinjak, Varasd megye; megh. 1890. május 8. Budapest) országgyűlési képviselő, a Pesti Napló szerkesztője. Negyvenkilenc éves korában halt meg. Az 1860-as évek végétől kezdve valóságos nagyhatalom volt a főváros hírlapírói életében, előkelő politikusok keresték a barátságát, a hatvanhetes pártot a hivatásos ujságíró leleményességével támogatta. Mikor az írók és hírlapírók a kiegyezés után társaságba tömörültek, őt választották meg elnökükké. (Ez az első magyar újságírói egyesület a Nemzeti Színház bérházában gyűlésezett, de tagjai szívesebben időztek a Pannoniaszálló kávéházában és a Szikszay-vendéglőben.)

A magyarnyelvű hírlapirodalom 1880-ban ünnepelte meg fennállásának századik évfordulóját. Száz év leforgása alatt – 1780 január 1-tól 1879 december 31-ig – 1461 magyarnyelvű hírlap és folyóirat indult meg. Ezek közül a legtöbb a következő helyeken jelent meg: Budapest 832, Kolozsvár 57, Debrecen 31, Eger 28, Kassa 23, Bécs 20, Szeged 18, Pozsony 17, Pécs 16, Esztergom 15. A következő évtizedekben egyes városok időszaki sajtója, a magyarosodás rohamos terjedésével, hatalmasan előretört. (Arad, Nagyvárad, Temesvár.)

Az ország területén 1882-ben 412 magyarnyelvű hírlap és folyóirat jelent meg: 182 Budapesten, 230 vidéken. (Kolozsvárt 17, Debrecenben 8, Egerben 8, Nagyváradon 7, Temesvárt 7, Győrött 6, Kassán 6, Székesfehérvárt 6, Esztergomban 5, Pécsett 5, Szolnokon 5, Szombathelyen 5, Aradon 4, Miskolcon 4, Pozsonyban 4, Szabadkán 4, Szegeden 4, Ungvárt 4 volt a magyarnyelvű időszakos sajtótermékek száma.) Azonkívül megjelent még az országban, nem számítva a nyolc horvát megyét, 174 idegennyelvű hírlap és folyóirat; ezek közül német 104, szláv 42, román 22, olasz 3, francia 2, héber 1. – A nevezetesebb napilapok, szépirodalmi folyóiratok és irodalmi vonatkozású tudományos közlönyök 1882-ben a következők voltak. – Akadémiai Értesítő, szerk. Fraknói Vilmos, 42. évf. – Religio, szerk. Breznay Béla, 42. évf. – Pesti Napló, szerk. Urváry Lajos, 33. évf. – Vasárnapi Ujság, szerk. Nagy Miklós, 29. évf. – Protestáns Egyházi És Iskolai Lap, szerk. Ballagi Mór, 25. évf. – A Hon, szerk. Jókai Mór, 20. évf. – Fővárosi Lapok, szerk. Vadnai Károly, 19. évf. – Magyarország És A Nagy világ, szerk. Molnár Antal, 18. évf. – Századok, szerk. Szilágyi Sándor, 16. évf. – Magyar Állam, szerk. Lonkay Antal, 15. évf. – Ellenőr, szerk. Hindy Árpád, 14. évf. – Uj Magyar Sion, szerk. Zádori János, 13. évf. – Keresztény Magvető, szerk. Péterfi Dénes és Kovács János, 12. évf. – Magyar Nyelvőr, szerk. Szarvas Gábor, 11. évf. – Budapesti Szemle, szerk. Gyulai Pál, 10. évf. – Egyetértés, szerk. Csávolszky Lajos, 9. évf. – Erdélyi Múzeum, szerk. Finály Henrik, 9. évf. – Figyelő, szerk. Abafi Lajos, 7. évf. – Magyar Könyvszemle, szerk. Csontosi János, 7. évf. – Egyetemes Philologiai Közlöny, szerk. Heinrich Gusztáv és Ponori Thewrewk Emil, 6. évf. – Képes Családi Lapok, szerk. Komócsy Lajos, 4 évf. – Koszorú, szerk. Szana Tamás, 4. évf. – Pesti Hirlap, szerk. Kenedy Géza, 4. évf. – Függetlenség, szerk. Verhovay Gyula, 3. évf. – Ország-Világ, szerk. ifjabb Szinnyei József, 3. évf. – Budapesti Hirlap, szerk. Csukássi József és Rákosi Jenő, 2. évf.

1898-ban 905 magyarnyelvű és 183 nem-magyarnyelvű hírlap és folyóirat volt az országban. A magyarnyelvűek közül politikai napilap 44, szépirodalmi lap 30, élclap 10, ifjúsági lap 10. A nem-magyarnyelvűek közül német lap 122, tót 20, román 17, szerb 17. – Az időszakos sajtó termékeinek vizsgálatát teljes mértékben megkönnyítette a Magyar Nemzeti Múzeum 1889-ben megnyílt hírlapkönyvtára. Ezt a múzeumi osztályt idősebb Szinnyei József páratlan ügybuzgalma teremtette meg a közoktatásügyi minisztérium segítségével.

Az 1870-es évek végén egy hírlapíró havi fizetése átlag ötven forint volt. Egy-egy novelláért a jobbnevű íróknak öt forintot fizettek a szerkesztők. Mikszáth Kálmán már országoshirű író volt, mikor a Légrády-Testvérek havi száz forint fizetéssel díjazták a Pesti Hirlap szerkesztőségében, de ez az összeg 1882-ben gondtalan megélhetést biztosított egy szerényebb igényű úri családnak. Mikor később javultak az írói tiszteletdíjak, a Pesti Hirlap kiadói ötven forintot is adtak Mikszáth Kálmán egy-egy cikkéért; de ez kivételes nagyságú díjazás volt. A legtöbb lap még a század végén sem fizetett többet tíz-húsz forintnál a népszerűbb írók tárcáiért.

Irodalom. – A magyarországi hírlapok és folyóiratok évi kimutatása 1861-től a Vasárnapi Ujság köteteiben, 1895-től a Magyar Könyvszemle évfolyamaiban található. Az összeállítást évtizedekig id. Szinnyei József végezte. – Szalády Antal: A magyar hírlapirodalom statisztikája 1780-tól 1880-ig. Budapest, 1884. – Fináczy Ernő: Az Egyetemes Philologiai Közlöny története. Budapest, 1897. – Sziklay János: Negyven év a magyar katolicizmus történetéből. Budapest, 1899. – Déri Gyula: A magyar ellenzéki hírlapírás története. Budapest, 1906. – Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911. – Hóman Ottó levelei nyomán: A Philologiai Közlöny. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Viszota Gyula: Az Akadémiai Értesítő 70 éves jubileuma. Akadémiai Értesítő. 1911. évf. – Révész Mihály: A Népszava negyven esztendeje. Népszava. 1912. évf. dec. 25. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Két kötet. Budapest, 1914. – Kéky Lajos: Ágai Adolf. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Pintér Jenő: A magyar nyelvtudományi folyóiratokról. Szily-emlékkönyv. Budapest, 1918. – Rákosi Jenő összes művei, 1–3. köt. Budapest, 1927. – Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó az 1880-as években. Pásztortűz. 1927. évf. – Magyar ujságírás negyven éve. 1889–1929. Az ujságkiadó tisztviselők nyugdíjegyesületének kiadása. Budapest, 1929. – Révész Mihály: A Népszava története. Budapest, 1930. – Siklósi Ferenc: Az ötvenéves Egyenlőség. Magyar Kultúra. 1930. évf. – S. Szabó József: Visszapillantás a Protestáns Szemlére. Protestáns Szemle. 1932. évf. – Wünscher Frigyes szerkesztésében: Ujságíró-arcképek. Budapest, 1932. – Steiner Lenke: Ágai Adolf. Budapest, 1933.

 

SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.

 

AZ 1867. ÉVI kiegyezés megkötése után a pesti Nemzeti Színház a kormány felügyelete alá került, anyagi ügyei az állam kezelésébe jutottak. 1873-tól 1878-ig Szigligeti Ede igazgatta a színházat, 1878-tól 1894-ig Paulay Ede állt az egyre jobban föllendülő művészi intézet élén. Szigligeti Ede idejében a Népszínház fölépítése, Paulay Ede alatt az Operaház megnyitása lehetővé tette, hogy az ország első színpadja a magasabb drámai műfajok művelésének éljen s ne fogyassza erejét népszínművek és operák előadásával. Paulay Ede új értékeket hozott a színpadi rendezés munkájába. A régi megmerevedett játékstílust hajlékonyabbá tette, franciás előkelőségű színészeket nevelt, kiváló művészegyéniségeit belekényszerítette az együttes játék munkájába. Régebben két-három próba volt egy új darabból, most tíz-tizenöt próbát is tartottak; az igazgató és rendező éber figyelemmel ügyelt a művészi összjáték felépítésére. A személyzet olyan kimagasló tehetségű művészekkel bővült, mint Halmi Ferenc, Ujházi Ede, Jászai Mari, Márkus Emília. Fennállásának ötvenéves fordulóját 1887-ben méltó büszkeséggel ünnepelhette a színház.

A Budai Népszínház 1861-től 1870-ig működött. Ez volt a második állandó magyar színház a fővárosban.

A magyar operettet ez a színház teremtette meg. Molnár György színigazgatónak egyéb érdemei is voltak: rendezői tehetségével iskolát teremtett, a kezdő drámaírók tehetségének kibontakozását szívesen segítette, látványos darabjaival a németajkú közönséget is elcsalogatta a magyar színészet támogatására. A színházat Buda város tanácsa 1870-ben eladta az északkeleti vasúti társaságnak s ez mindjárt le is romboltatta a kilenc évvel azelőtt megújított épületet. A budai magyarok ettől kezdve tél idején a Várszínházba jártak, ahol a Nemzeti Színház művészei tartottak előadásokat; nyarankint a krisztinavárosi Horváth-kerti Színkör színjátékait látogatták, itt különféle vidéki társulatok játszottak évről-évre.

A pesti István-téri Népszínház 1872-től 1874-ig állt fenn. Miklóssy Gyula színigazgató építtette, ő játszott benne társulatával, de a színházlátogatók nem támogatták eléggé, az első külvárosi színház két évi vergődés után megbukott. Eredeti és fordított darabokat, zenés és táncos színjátékokat, népszínműveket, operetteket, rémdrámákat játszottak benne. Semmiképen sem tudtak közönséget toborozni, mert a pesti lakosság jelentékeny része a lipótvárosi Gyapjú-utcai német színházat látogatta, a magyaroknak viszont elég volt a Nemzeti Színház. A német színészet ebben az időben mind Budán, mind Pesten még mindig számottevő versenytársa volt a magyar színészetnek. A Városligeti Nyári Színkörben is németül játszottak s csak az 1890-es években kezdték meg a magyarnyelvű színjátszást. Általában a főváros külső részei a bécsi külvárosok életére emlékeztettek. Éjjelenkint a zenés kávéházakban a német-zsidó orfeumi előadásokon mulatott a szórakozást kereső közönség.

A németajkú főváros megmagyarosításában, a népszínmű fejlesztésében, az operett kibontakozásában történeti érdemeket szerzett a Népszínház harminchárom éves munkája. A nevezetes épület 1875 október 15-én nyílt meg, épületét közadakozásból emelték, telkét Pest városa adta. Felépítése és berendezése hétszázezer forintba került, nézőterén kétezer ember számára volt hely. Megnyitó előadásán I. Ferenc József király is megjelent Rudolf trónörökössel és báró Wenckheim Béla miniszterelnökkel. Ezen az estén jelentéktelen és hatástalan egyfelvonásos darabokat adtak (Ábrányi Kornél: Fölavatás, allegórikus jelenet; Rákosi Jenő: Jeremiás siralmai, bohózat; Rákosi Jenő és Erkel Gyula: Leánykérő, népszínmű; Berczik Árpád és Huber Károly: A király csókja, operett); de az első nehézségek leküzdése után csakhamar nekilendült az előadások üteme. Rákosi Jenő leleményes színigazgatónak bizonyult, színészei közül Blaha Lujza országos nevezetességgé fejlődött. A felülmúlhatatlan naturalista művésznő játékához nemcsak a fővárosi emberek tolongtak, hanem a vidékiek is; a közönség és a sajtó ritka egyértelműséggel magasztalta a «nemzet csalogányát». A népszínmű addig virágzott, amíg Blaháné énekelt a színpadon: Az operettet különösen Pálmay Ilka, Hegyi Aranka és később Küry Klára művészete vitte bele nagy erővel a közönség érdeklődésébe. Rákosi Jenő után Evva Lajos vette át a színház igazgatását (1881–1896), utána Porzsolt Kálmán következett (1896–1904), később Vidor Pál, majd Mader Rezső kisérletezett a hanyatló színház vezetésével.

I. Ferenc József király jelenlétében 1884. szeptember 27-én nyílt meg a magyar királyi Operaház. Felépítése és berendezése többe került három millió forintnál, épülete Ybl Miklós egyik remeke volt, nézőterén ezerkétszáz személy fért el. Mint a Nemzeti Színház, ez a művészi intézet is a belügyminisztérium, 1907-től kezdve a vallás- és közoktatásügyi minisztérium legfőbb felügyelete alá tartozott, fenntartásának költségeit az állam viselte. Intendánsai és igazgatói többnyire szerencsésen irányították, a magyar zenei műveltség fejlődése sokat köszön tevékenységüknek. Az állami gazdálkodás természetéből folyik, hogy ez a magas színvonalú és lelkesen látogatott dalszínház is időnkint zavaros pénzügyi helyzetbe jutott s csak alapos ráfizetéssel tudták fenntartani.

A millennium éve előtt mindössze három értékes színház működött Budapesten: a Nemzeti Színház, a Népszínház, az Operaház. 1896 május 1-én megnyílt a negyedik nagy színház is: a Vígszínház. Az új színházat gróf Keglevich István, Faludi Gábor és Szécsi Ferenc alapították, színigazgatójuk Ditrói Mór volt, a megnyitó darabot Jókai Mór írta. (A Barangok, vígjáték.) A Nemzeti Színház komoly hagyományaival és klasszikus játékstílusával szemben a Vígszínház új utakra tért: népszerűvé tette az érzékcsiklandó franciás vígjátékokat s kialakította a gyorsütemű, naturális stílusú együttes játékot. Különösen Hegedüs Gyula és Varsányi Irén ragadták el a közönséget természetes színjátszó stílusukkal. A kitűnő művészi irányítás alatt álló vállalat a színészek egész csoportját nevelte naggyá és számos kiváló írói tehetségnek adott módot a megnyilatkozásra.

A Vígszínház nem adott elő zenés darabokat, ezért nyílt meg az operettek új stílusú előadására, 1897 október 16-án, a Magyar Színház. Könnyebb fajsúlyú prózai színműveket is szívesen hozott a közönség elé, később egészen átalakult prózai színházzá. Első igazgatója Relle Iván volt, művészeit a vidék tehetségesebb színészeiből szerződtették. Dramaturgjai a külföldi szerzők ügyes megválogatásában és a magyar drámaírók szóhoz juttatásában érdemes munkát végeztek; a közönség különösen 1907-től kezdve, Beöthy László igazgatása alatt, látogatta kitartóan a leleményes rendezésű, eleven összjátékú előadásokat.

A vidéken Kolozsvár színészete volt a legkülönb. A kolozsvári Nemzeti Színházban prózai darabokat és dalműveket vegyesen játszottak, csakúgy mint Budapesten a Népszínház és Operaház megalapítása előtt. A színházi ügyek élén álló választmány évi segélypénzzel támogatta a szerződéses igazgatókat, 1870-től kezdve I. Ferenc József király is jelentékeny évi szubvenciót juttatott a színháznak. Az első hazai állandó színház ötvenéves fennállásának fordulóját 1871-ben ünnepelték. A társulatok sokat küzdöttek anyagi bajokkal, a felügyelő bizottság élén álló intendánsok jelentékeny összegeket áldoztak a színházra, a nehéz helyzet csak az 1880-as évek vége felé kezdett javulni. Ditrói Mór színigazgatása idején (1887–1896) föllendült a színházi élet, a színpadon kiváló művészek játszottak, a közönség várakozáson felül támogatta a történeti érdemű magyar játékszínt. A színészek közül különösen Ecsedi Kovács Gyula tett szert országos hírnévre.

Pozsonyban csak fokozatosan jutott térhez a magyar színészet. A németajkú lakosság még a német színészeket sem pártolta megfelelő módon, a magyarság száma viszont kevés volt ahhoz, hogy a vándorló magyar színtársulatokat hosszabb ideig fenntartsa. 1886-ban felépült az új pozsonyi színház, a magyar színészek a német társulatokkal felváltva játszottak, Pozsony város törvényhatósága 1905-ben megszavazta a magyar színészet állandósítását. Ettől kezdve a magyar színészek október elsejétől március végéig állandóan játszottak az ősi koronázó városban. – Debrecenben 1865 őszén nyílt meg az új színházi épület Katona József Bánk Bánjának előadásával. A színészek csak az év egy részében játszottak, de a társulat még így is megbukott, olyan csekély volt a közönség érdeklődése. Egy színügyi egyesület vette kezébe a színpártolás dolgát, buzgólkodását siker követte, ettől kezdve a színészek több éven át végig tudták játszani a téli évadot Debrecenben. Utóbb ismételten csődbe jutottak az igazgatók, csak az 1890-es évektől indulhatott meg a zavartalanabb színjátszás, 1898-ban nagy fénnyel ünnepelték meg a debreceni színészet százéves jubileumát. – Szegeden az 1879. évi nagy árvíz után kezdődött a színészet föllendülése, rendes színház épült, a város megkövetelte és meg is kapta az előadások művészi színvonalát. A városi tanácsurak többnyire szerencsés kézzel választották ki a színigazgatókat a pályázók közül. – Pécsett az 1860-as években a magyarságnak még küzdenie kellett a németséggel, de a német társulatok lassankint eltűntek a városból. 1895-ben megnyílt az új színház félmillió forint építési költséggel.

Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Országh Sándor: Budai színházak és játékszín 1783–1895. Budapest, 1895. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. – Géresi Kálmán: A debreceni színészet története. Debrecen, 1898. – Naményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, 1898. – Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története. Miskolc, 1903. – Kugler Alajos: A soproni színészet története. Sopron, 1909. – Fekete Mihály: A temesvári színészet története. Temesvár, 1911. – Kremmer Dezső: A fővárosi színművészet multja. Budapest, 1914. – Czobor Alfréd: A kassai színészet története. Kassa, 1915. – Szász Károly: Várszínházi emlékek. Budapest, 1921. – Pataki József: A magyar színészet története 1790–1890. Budapest, 1922. – Szathmáry Zoltán: A debreceni színház története. Debrecen, 1924. – Galamb Sándor: Népszínházak és a Népszínház. Napkelet. 1925. évf. – Verő György: A Népszínház Budapest színi életében. Budapest, 1925. – Rákosi Jenő összes művei. 1–3. köt. Budapest, 1927. – Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar színészet története. Pozsony, 1928. – Lugosi Döme: A szegedi színészet története. Szeged, 1929. – Romhányi István: Színházalapítási törekvések a főváros egyesítése után. História. 1929. évf. – Schöpflin Aladár szerkesztésében: Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Németh Antal szerkesztésében; Színészeti lexikon. Két kötet. Budapest, 1930.

 

IRODALMI TÁRSASÁGOK.

 

A MAGYAR Tudományos Akadémia szervezete 1869-ben nagy átalakuláson ment át: a régi hat osztály helyett három új osztály alakult. Az I. osztályban foglaltak helyet a nyelv- és széptudományi csoport tagjai: a nyelvészek, irodalomtudósok, művészettörténészek és szépírók; a II. osztályban a bölcseleti, társadalmi és történeti csoport tagjai: a filozófusok, szociológusok, jogtudósok és történetírók; a III. osztályban a matematikai és természettudományi csoport tagjai: a matematikusok, fizikusok, kémikusok, mineralógusok, botanikusok, zoológusok, orvosok és mérnökök.

Az új alapszabályok szerint az Akadémia a király különös oltalma alatt álló tudományos intézet; célja a tudomány és irodalom magyar nyelven való művelése és terjesztése. Tagjai belsők és külsők: a belső tagok a magyar tudományosságot hathatós pártfogással vagy irodalmi munkássággal mozdítják elő; a külső tagok a tudományt nem magyar nyelven művelik. A belső tagok tiszteletiek, rendesek és levelezők. A tiszteleti tagoktól – az alapszabályok intézkedése szerint – az Akadémia a maga díszének és javának öregbedését várja; a rendes tagok az érdemesebb levelező tagokból választandók; a levelező tagok jeles magyar tudósok és írók. Minden tag a három akadémiai osztály valamelyikében foglal helyet; a tagokat az illető osztálynak kétharmad szótöbbséggel tett ajánlata alapján az évi nagygyűlés kétharmad szótöbbséggel választja meg. A szavazás titkos és csak a jelenlevők szavaznak. Az I. osztálynak 8 tiszteleti, 16 rendes, 40 levelező, a II. és III. osztálynak külön-külön 9 tiszteleti, 24, rendes, 60 levelező tagja lehet: összesen 250 tag; ezekhez járulnak még a külső tagok és néhány igazgató-tanácsos. Az Akadémia munkájának vezetői: az elnök, másodelnök, főtitkár, az osztályok elnökei és titkárai. Minden osztály havonkint legalább egy osztályülést, az egész Akadémia havonkint egy összes-ülést és évenkint egy nagygyűlést tart. A vagyoni ügyekre az igazgatótanács ügyel fel; ez a 24 tagból álló testület legalább két ülést tart évenkint.

Az Akadémia megalapításától kezdve nagyhatású vezetője volt a magyar tudományos életnek s egyik legfőbb támogatója a hazai tudományos törekvéseknek. A maga költségén és gyakran igen súlyos anyagi áldozatok árán a nélkülözhetetlen tudományos munkák egész tömegét bocsátotta közre, számos folyóiratot alapított s ezzel lehetővé tette, hogy egyes tudományszakok rohamosan föllendüljenek. A kutatókat jelentékeny összegekkel támogatta búvárlataikban, pályatételeivel és jutalmaival serkentőleg hatott az irodalomra, tagválasztásaival erkölcsi kitüntetésben részesítette a pályatársaik közül kimagasló tudósokat. Sokszor volt része heves támadásokban, de a nemzet bizalma sohasem ingott meg működése iránt.

A Kisfaludy-Társaság 1866-ban alkotta ujjá és 1879-ben módosította alapszabályait. A magyar szépirodalom emelését célzó intézmény tagjai rendesek és levelezők az 50 rendes tag a jelesebb magyar írók sorából választandó; a 20 levelező tag azok közül, akik magyar munkák külföldi ismertetésével vagy idegennyelvű fordításával szereztek érdemeket. Minden rendes tagnak joga van annyi jelöltet ajánlani, ahány hely megüresedett. A Társaság munkájának vezetői: az elnök, másodelnök, titkár és másodtitkár.

A változó irodalmi ízlésekkel szemben a Kisfaludy-Társaság a múló divatoknak alá nem vetett örök szépségek kultuszát ápolta s az idegen áramlatokkal szemben a nemzeti gondolat mellett foglalt állást. Sohasem kereste a népszerűséget, de azért működését a művelt közönség változatlan rokonszenve kísérte. Tagjainak sorában ott voltak az ország legkitűnőbb költői, műfordítói és szépirodalmi esztétikusai. Kiadványai jelentékenyen emelték a magyar irodalom színvonalát.

Négy évtizeddel a Kisfaludy-Társaság megalapítása után, 1876-ban, új irodalmi egyesület keletkezett a fővárosban: a Petőfi-Társaság. Az ifjabb íróknak nem tetszett a Kisfaludy-Társaság konzervatív szelleme, a tagválasztásokat elégedetlenül szemlélték, így támadt az az elhatározásuk, hogy a mellőzött tehetségeket új irodalmi körbe gyüjtik. Elnöküknek Jókai Mórt választották meg, nagy lelkesedéssel kezdtek a «klikk-uralom» megtöréséhez, de nem sok idő múlva meg kellett érniök, hogy az ifjabb nemzedék őket is megvádolta a tehetségek mellőzésével.

A katolikus egyházi írókat 1887-től kezdve a Szent István-Társulat tudományos és irodalmi osztálya fogadta kebelébe, a református és evangélikus teológusok az 1888-ban alakult Magyar Protestáns Irodalmi Társaságban csoportosultak. Mind a két társulást erős hitbuzgalmi szellem irányította, tagjaik a vallásos meggyőződés jegyében egyesültek. Megalakult 1894-ben az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat is a zsidóság vallásos és tudományos irodalmának magyar nyelven való művelésére. Évenkint díszes évkönyvet adott ki és számos értékes könyvvel gyarapította a magyar zsidó irodalmat.

Budapesten kívül csak Kolozsvárt volt számbavehető irodalmi- és tudományos élet. Itt alapították meg 1888-ban – a régebbi Erdélyi Múzeum-Egylet mellett – az Erdélyi Irodalmi Társaságot. A Társaság célja a magyar szépirodalom ápolása volt. Első tisztikarának élén gróf Kuún Géza állott.

A Magyar Tudományos Akadémia elnökei a kiegyezés korától báró Eötvös József (1866–1871), gróf Lónyay Menyhért (1871–1884), Trefort Ágoston (1885–1888), báró Eötvös Loránd (1889–1905); főtitkárai: Arany János (1865–1879), Fraknói Vilmos (1879–1889), Szily Kálmán (1889–1905). – Szépíró, műfordító, kritikus és irodalomtörténetíró tagok 1868-ban: Arany János, Eötvös József, Erdélyi János, Fábián Gábor, Frankenburg Adolf, Greguss Ágost, Greguss Gyula, Gyulai Pál, Henszlmann Imre, Horvát Boldizsár, Horváth Cyrill, Imre Sándor, Jakab István, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Kovács Pál, Kriza János, Lévay József, Mátray Gábor, Ney Ferenc, Podmaniczky Frigyes, Pompéry János, Salamon Ferenc, Szabó István, Szász Károly, Szigligeti Ede, Szilády Áron, Szilágyi István, Szvorényi József, Tárkányi Béla, Thaly Kálmán, Toldy Ferenc, Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Tóth Lőrinc. – Új tagok: Zichy Antal (1870); Arany László, Győry Vilmos, Ponori Thewrewk Emil, Vadnai Károly (1872); Bartalus István (1875); Beöthy Zsolt (1877); Bánóczi József, Csiky Gergely (1879); Bogisich Mihály, Heinrich Gusztáv, Szigeti József (1882); Csontosi János, Szász Béla (1883); Baksay Sándor, Pálffy Albert (1884); Csaplár Benedek (1886); Berczik Árpád (1888); Alexander Bernát, Csengery János, Rákosi Jenő, Vargha Gyula (1892); Némethy Géza (1893); Badics Ferenc (1894); Hegedüs István, Négyesy László, Riedl Frigyes (1896); Bayer József, Endrődi Sándor, Herczeg Ferenc, id. Szinnyei József (1899); Mikszáth Kálmán (1900).

Az Akadémia nagyjutalmával kitüntetett szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák a kiegyezés korától: Arany János összes költeményei (1873), Arany János: Toldi szerelme (1880), Lévay József összes költeményei és Szász Károly kisebb költeményei (1887), Arany János hátrahagyott versei (1894). – A nagyjutalommal kapcsolatos Marczibányi mellékjutalom nyertesei: Gyulai Pál költeményei és Szász Károly Nibelung-ének-fordítása (1873), Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve (1880), Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban (1894). – Karátsonyi-jutalmas drámaírók és drámafordítók: Szigligeti Ede: A trónkereső (1868), Csiky Gergely: Az ellenállhatatlan (1878), Arany János: Aristophanes-fordítás (1879), Csiky Gergely: Plautus-fordítás (1882), Csiky Gergely: A proletárok (1886), Csiky Gergely: A nagyra termett (1890), Csengery János: Aischylos-fordítás (1892), Kiss Sándor: Terentius-fordítás (1892), Palágyi Lajos: Római rabszolgák (1900). – Nádasdy-jutalom nagyobb elbeszélő költeményre: Szász Károly: Álmos (1868), Szász Károly: Salamon (1878), Jakab Ödön: Árgirus (1893), Erdélyi Zoltán: Vesztett boldogság (1897). – Farkas–Raskó-jutalom hazafias költeményre: Vargha Gyula: Magyar ember dala (1883), Kozma Andor: A magyar paraszt (1889), Palágyi Lajos: A vádaskodók (1899), Lampérth Géza: Falusi levél (1900). – Péczely-jutalom regényíróknak: Jókai Mór: A tengerszemű hölgy (1890), Jókai Mór: Sárga rózsa (1894), Pálffy Albert: A régi Magyarország utolsó éveiben (1896), Herczeg Ferenc: Szabolcs házassága (1898), Werner Gyula: Megvirrad még valaha (1900). – Irodalomtörténeti jutalmak: Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái (1878), Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története (1886), Badics Ferenc: Fáy András élete és munkái (1888), Bayer József: A magyar drámairodalom története 1867-ig (1890), Váczy János: Berzsenyi Dániel élete és munkái (1893).

A magyar nemzet honfoglalásának ezerévi ünnepén a Magyar Tudományos Akadémia elégedetten pillanthatott vissza hatvanöt évi munkásságára. 1831-től 1896 elejéig 1083 tudományos kötetet adott ki magyar nyelven, bele nem számítva a segélyezésével megjelent nagyszámú könyvet és folyóiratot. Szily Kálmán főtitkár arra is büszkén mutatott rá, hogy a magyar tudósok társaságát a nemzet a maga erejéből alapította, palotát is ő emelt számára, alaptőkéjét a magyarság adta össze és gyarapította nagy áldozatkészséggel. A legtöbb külföldi akadémia az egyes országok uralkodóinak nagylelkűségéből alakult, a Magyar Tudományos Akadémiára nem sugárzott a fejedelmi udvar kegye. Mégis az ezredévi ünnepélyes közülés – olvassuk Szily Kálmán főtitkári jelentésében – emlékezetes marad az Akadémia történetében. «Mikor 1896-ban a magyar állam ezeréves fennállása ünnepét ülte, Felséges Urunk, Királyunk a Budapesten időző királyi hercegek kíséretében megjelent az Akadémia ünnepén is, hogy meghallgassa Kállay Béni tiszteleti tag emlékbeszédét a dicső elődökről, az Árpádház királyairól». Az Akadémiai Értesítő ide vonatkozó részletesebb tudósítása szerint: «A M. Tud. Akadémia ez évi közülésének ideje egybeesvén az ezredéves ünnepekkel, az elnökség e rendkívüli alkalomnak megfelelően, az ülést az Árpádházi királyok emlékezetének kívánta szentelni s Kállay Béni tiszteleti tagot – Ausztria-Magyarország közös pénzügyminiszterét, Bosznia kormányzóját – kérte föl az ünnepi előadás megtartására. Örökre emlékezetessé tette ez ünnepet Ő császári és apostoli királyi Felsége, legkegyelmesebb Urunk, az által, hogy a M. Tud. Akadémia küldöttségének hódolatteljes kérelmét meghallgatva, az ülést legmagasabb jelenlétével megtisztelni méltóztatott. Az ünnepélyes közülés idejéül május 17-ikének délelőtti 10 órája tűzetett ki. A M. Tud. Akadémia igazgató-tanácsa testületileg várta az oszlopcsarnokban Ő császári és apostoli királyi Felségét, ki is már néhány perccel 10 óra előtt megjelent s József főherceg, József Ágost főherceg és Coburg Fülöp királyi herceg Ő Fenségeik kíséretében, az Akadémia elnökétől kalauzolva, igazgató-tanácsától követve, vonult fel az ünneplő díszt öltött nagy terembe, ahol az elnök – báró Eötvös Loránd – következő szavakkal üdvözölte: „Felséges császár és Apostoli Király, Legkegyelmesebb Urunk! Örömtől dobog szívünk ebben a percben, melyben Felséged közöttünk, a magyar irodalom és tudomány munkásai között, megjelenvén, magas kegyének ez újabb nyilvánításával szentesíti azt a magasztos feladatot, melynek teljesítését a nemzet reánk bízta. Fejleszteni az atyáinktól öröklött nyelvet és irodalmat, hogy az ne csak csengő szavakban, hanem gondolatokban is gazdagodjék és művelni a tudományt, nem szolgai utánzással, hanem a szabad szellem önálló gondolkozásával, ez a mi feladatunk. Nemzeti becsvágyunk pihenést nem enged, egy sorban akarunk haladni a legelsőkkel azon nemzetek között, kiknek szomszédságában őseink immár ezeréves államunkat megalkották”». A továbbiakban rámutatott az elnök arra, hogy a magyarságnak van joga bizakodnia jövőjében; kifejezte hódolatát a király előtt s engedélyt kért, hogy az ünnepélyes ülést megnyithassa. Kállay Béni történeti tanulmányának elhangzása után «Ő Felsége több jelenlevőt kegyes megszólítással tüntetett ki s az ülés általános lelkesedés között véget ért.»

A Kisfaludy-Társaság elnöke 1867-ben: báró Kemény Zsigmond, másodelnöke: Toldy Ferenc, titkára: Greguss Ágost, másodtitkára Tóth Kálmán. – Elnökök: báró Kemény Zsigmond (1866–1873), Toldy Ferenc (1873–1875), Lukács Móric (1876–1879), Gyulai Pál (1879–1899). Beöthy Zsolt (1900–1922). – Másodelnökök: Toldy Ferenc (1860–1873), Gyulai Pál (1873–1879), Greguss Ágost (1879–1882), Szász Károly (1883–1900). – Titkárok: Greguss Ágost (1860–1879), Beöthy Zsolt (1879–1900). – Másodtitkárok: Tóth Kálmán (1860–1876), Beöthy Zsolt (1876–1879), Csiky Gergely (1879–1891), Vargha Gyula (1891–19).

A Kisfaludy-Társaság tagjai:

1867 végén: Abonyi Lajos (Abony), Arany János, Arany László, Bartalus István, Dalmady Győző, Degré Alajos (Vác), Dobsa Lajos, Eötvös József, Erdélyi János (Sárospatak), Fábián Gábor (Arad), Frankenburg Adolf, Greguss Ágost, Greguss Gyula, Gyulai Pál, Henszlmann Imre, Hunfalvy Pál, Ipolyi Arnold (Eger), Jókai Mór, Keleti Gusztáv, Kemény Zsigmond, Kovács Pál (Győr), Kriza János (Kolozsvár), Lévay József (Miskolc), Lukács Móric, Pálffy Albert, Pulszky Ferenc, Salamon Ferenc, Szabó István (Kazár), Szász Károly, Szeberényi Lajos (Pozsony), Szemere Miklós (Lasztóc), Székács József, Szigeti József, Szigligeti Ede, Szilády Áron, (Kiskunhalas), Szücs Dániel (Veszprém), Tárkányi Béla (Egyek), Toldy Ferenc, Tolnai Lajos, Tompa Mihály, (Hanva), Tóth Kálmán, Tóth Lőrinc, Vadnai Károly, Zichy Antal. – A Társaság 1867. évi februári közülésén Kemény Zsigmond elnök megnyitó beszéde, Greguss Ágost titkár évi jelentése, Gyulai Pál költeménye, Jókai Mór Jósika-emlékbeszéde és Vadnai Károly novellája kerültek műsorra, Szigeti József felolvasta Arany László egyik verses elbeszélését.

1868. – Új tagok: Győry Vilmos, Horváth Mihály, Szász Béla. – Pályanyertesek: Győry Vilmos orosházi evangélikus lelkész A Frithiof-monda, műfordítás; P. Szathmáry Károly hírlapíró: A beszély elmélete, tanulmány. – Elhúnytak: Erdélyi János, Tompa Mihály.

1869. – Új tagok: P. Szathmáry Károly, Rákosi Jenő. – Pályanyertesek: Dux Adolf hírlapíró: A bohózat elmélete, értekezés; Szász Károly miniszteri osztálytanácsos: Gavallér politikusok, szatira. – Elhúnyt: Greguss Gyula.

1870. – Új tagok: Dux Adolf, Vajda János. – Ebben az évben a Társaság tizennégy kötetet ad ki a maga költségén.

1871. – Pályanyertes: Névy László szombathelyi premontrei tanár: A tragédia elmélete. – Elhunyt: Eötvös József. – A közülési megnyitó beszédben Toldy Ferenc másodelnök a német-francia háború hatása alatt fölsóhajt: «Az emberiség elképedve kérdi: visszatér-e a vallási háborúk vérfagyasztó korszaka, midőn az erősebb Isten nevében kínozta és legszentebb érzésében gúnyolta, irtotta a gyengébb részt; mindnyájan megdöbbenve kérdjük: ez-e az áldás, melyet az emberiség korunk műveltségétől várt?» Greguss Ágost titkár is fölemeli szavát a háborúval szemben: «A költők és írók köre csak kötelességét teljesíti, ha tiltakozik a népek öldöklése ellen és tiltakozik különösen a hadviselés olyan mefisztofeleszi cinizmusa ellen, mely századok dicső alkotásait habozás nélkül dönti össze. Nagyra vagyunk a kor műveltségével s vívmánya, ím, ez a politechnikus barbárság. Vajjon tévedünk-e, ha azért korunknak ama drágalátos irányát is felelőssé tesszük, mely a humanizmus, idealizmus úgynevezett haszontalan ábrándjaiból kijózanodva, az egyedül üdvözítő materializmus zászlaját követi? Ily világból a szelíd múzsák, az emberiség nevelői, tova szállanak, az elűzött humanizmust az inhumanizmus váltja föl s Darvin tana az erősebbek felülkerekedéséről elnyomja Krisztusét a testvériségről.» – A Társaság ez év november 12-én külön közülést szentel Toldy Ferenc másodelnök írói aranyünnepének: tudományos pályája ötvenéves fordulójának. Az ünnepi ülést a távollevő Kemény Zsigmond elnök helyett Horváth Mihály vezeti, kívüle Greguss Ágost mond még beszédet, Szász Károly ódában magasztalja az ősz irodalmi vezért. Az ünnepeltnek aranytollat adnak, képét megfestetik, érmeket veretnek tiszteletére. Az ország színe-virága ott van a M. T. Akadémia dísztermében. «Délután még százötven terítékű lakoma következett Frohner vendéglőjében, este pedig az ifjúság ötszáz fáklya világánál tisztelgett az ünnepelt lakása előtt.» (Évlapok. Új folyam. 7. kötet.)

1872. – Új tag: Baksay Sándor. – Pályanyertes: Névy László pesti kereskedelmi akadémiai tanár: A komédia elmélete, tanulmány.

1873. – Új tagok: Berczik Árpád, Toldy István. – Pályanyertesek: Arany László pesti földhitelintézeti titkár: A délibábok hőse, verses regény; Névy László, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny szerkesztője: A drámai középfajok elmélete, tanulmány. – A Társaság báró Kemény Zsigmond helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Toldy Ferencet. Másodelnök Toldy Ferenc helyett Gyulai Pál lesz.

1874. – Pályanyertes: Névy László: A kecske tragédiája, verses mese. – A Társaság nyilvánosan felszólal az ellen, hogy a magyar törvények nem védelmezik meg az írói tulajdonjogot, bár ebben az ügyben már kétszer is előterjesztette kérését az országgyűléshez és a kormányhoz. (1843, 1867.) A szerkesztői és kiadói visszaélés egyre érzékenyebben sujtja az írókat, az antológiákba szabad zsákmányként nyomtatják le a legszebb költeményeket.

1875. – Elhúnytak: Kemény Zsigmond, Kriza János, Szeberényi Lajos, Toldy Ferenc. – A közülésen Greguss Ágost titkár visszautasítja a Társasággal kötekedő írói rossznyelvűséget. Ez az esztendő alkalmat adott «némely hangos úriembernek ama kedvenc kicsinylése ismételgetésére, hogy a Kisfaludy-Társaság önképzőkör. Az önképzőkörök, mint tudjuk, a fiatalság gyakorló iskolái, a fiataloknak pedig fő gyengéje az éretlenség lévén, az önképzőkör nevébe burkolt vád kétségen kívül az éretlenség vádja: ennélfogva tehát egy Horatius és Tibullus, egy Goethe és Runeberg átültetése a magyar irodalomba éretlenség; román és szerb költemények, különösen népköltemények lefordítása éretlenség; egy Mikes Kelemen, egy Kisfaludy Sándor ismeretlen kéziratainak megismertetése éretlenség; hazai költők monografiái, művészeti és esztétikai tanulmányok, drámai újdonságok, akár beszélyirodalmunknak, akár lantosköltészetünknek gyarapítása: mind éretlenség! Akik a Kisfaludy-Társaságot e fiatal címmel felruházták, a maguk részéről bizonyára szilárdan meg vannak győződve, hogy Társaságunkat sokkal érettebb munkálkodásra bírnák lendíteni; azonban addig is, míg a Kisfaludy-Társaságnak módja lenne fölvennie kebelébe azon érett férfiakat, kik őt atyai dorgálásaik szerencséjében részesítgetik, legyen szabad a nyilvánosan hirdetett vádakat szintén nyilvánosan és azzal a tisztelettel visszautasítanunk, melyet az alaptalan vádak érdemelnek.»

1876. – Új tagok: Balázs Sándor, Beöthy Zsolt, Dömötör János, Tóth Ede. – Pályanyertesek; Fejes István sátoraljaújhelyi református lelkész: Egy szép asszony, verses elbeszélés; Szász Károly miniszteri tanácsos: Toldy Ferenc, szónoki beszéd. – Elhúnytak Székács József, Tóth Ede. – A Társaság Toldy Ferenc helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Lukács Móricot. Másodtitkár Tóth Kálmán lemondása után Beöthy Zsolt lesz. – Arany László szerkesztésében elkészül a kormány és az országgyűlés számára az írói és művészi tulajdonjogról szóló törvényjavaslat.

1877. – Új tagok: Ágai Adolf, Kazár Emil, gróf Szécsen Antal. – Elhúnytak: Dömötör János, Fábián Gábor. – A közülésen Lukács Móric elnök megcáfolja azt a vádat, hogy a Társaság elzárkózik az élő irodalomtól. A Társaság kiadványai és felolvasásai mást mutatnak. Azonkívül: «Szívesen vettük mindig, ha a Társaság körén kívülállók is segítenek törekvéseinkben. Üléseinken akárhányszor olvastatnak fel nem-tagok munkálatai; nem-tagoknak pályairatai megjutalmaztatnak; nem-tagoknak akár eredeti munkái, akár fordításai, ha a bírálók által arra érdemeseknek találtattak, tiszteletdíj mellett a Társaság költségén kiadatnak. A tagok száma kezdetben csak tizenhat lévén, később negyvenre, az újabban átalakított szabályok által ötvenre emeltetett, tízzel többre, mint az Akadémie Française tagjainak száma. Ha tagjaink sorában üresedés támad, sietünk azt új erővel betölteni, tekintet nélkül korra, rangra, politikai véleményre. Hogy mindamellett még sok jeles tehetség a Társaság körén kívül maradt, az igen örvendetes jelenség, mert annak bizonysága, hogy a szépirodalom kiváló és hivatott művelőinek száma hazánkban napról-napra nagy mérvben szaporodik, elannyira, hogy egyetlen társaság valamennyit magába fogadni nem képes. Örömmel üdvözlöm tehát e téren a legújabban keletkezett hasonirányú Petőfi-Társaságot, mely egy nagy írói tehetség vezérlete alatt jobbára ifjú erők szövetkezéséből alakult ugyanazon célra, mely felé annyi évek óta mi törekszünk.»

1878. – Új tagok: ifjabb Ábrányi Kornél, Imre Sándor, gróf Zichy Géza. – Elhúnytak: Horváth Mihály, Szigligeti Ede. – A király jóváhagyja a Társaság új alapszabályait. (A rendes tagok száma ötven, a levelező tagok száma húsz; az utóbbiakat a magyar írók idegennyelvű fordítói és a magyar irodalom külföldi ismertetői közül választják. A havi üléseken kívül minden év februárjában ünnepélyes közülést tart a Társaság. A társasági munka célja a magyar szépirodalom emelése és a művészi ízlés nemesítése. A cél megvalósítását szolgáló eszközök: a hiányok és szükségletek megvitatása, irodalmi munkák írása és fordítása, költői és széptudományi kéziratok kinyomtatása, pályatételek hirdetése, felolvasások tartása. Az elnököt, másodelnököt, titkárt, másodtitkárt háromévenkint újra választják, a rendes és levelező tagság egész életre szól. A megüresedett helyekre minden tagnak joga van annyi jelölést ajánlani, ahány hely a decemberi ülésen a következő esztendőre nézve betölthetőnek határoztatott. A szavazás titkos. Amelyik jelölt a szavazatok általános többségét elnyeri, megválasztottnak tekintendő.)

1879. – Új tag: Csiky Gergely. – Elhúnyt: Toldy István. – A Társaság a lemondott Lukács Móric helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Gyulai Pált, másodelnökké Gyulai Pál helyébe Greguss Ágostot, titkárrá Greguss Ágost helyébe Beöthy Zsoltot, másodtitkárrá Beöthy Zsolt helyébe Csiky Gergelyt. – A közülés elnöki megnyitójában Lukács Móric szellemesen elmélkedik az elnöki beszédek halálosan unalmas frázishalmazairól és a magyarság gyógyíthatatlan szónoki szenvedélyéről. «A magyarok istene nagy szónoki tehetséggel áldotta meg nemzetét; javunkra használjuk-e, más kérdés. Az agyonbeszélés, mint parlamenti taktika, magyar találmány; ha a szószaporítás nemzetet naggyá, hatalmassá, boldoggá tehetne, irigylendő nép volnánk. Ámde magunkon tapasztaltuk, hogy a maga helyén szilárd akarat, hallgatag kitartás és elszánt tetterő hasznosabbak a legfényesebb ékesszólásnál. Dicső és szép dolog a szónoklat, de nálunk minden tért elfoglal nemcsak a közéletben, ahol helyén van, hanem a magánéletben is. A vitatkozás tüze mindenüvé elharapódzik, a beszédár mindent ellep társadalmi életünkben, mindenünnen kiszorítja, jelleméből kivetkőzteti, hogy ne mondjam, megöli a társalgást.» Mélabús szavakkal búcsúzik a Kisfaludy-Társaságtól az elnök. «Qui bene latuit, bene vixit: aki rejtve élt, boldogan élt: ez volt életemnek vezérelve, melyet kiterjesztek a síron túlra is. Hírt, népszerűséget, az ismeretlen sokaság szeszélyes tapsait nem kívántam, nem kerestem soha, de füttyei mégis bántanának. Jobb ignoráltatni, mint ma felmagasztaltatni, holnap sárral dobáltatni. A halál óráján a jólelkű ember könnyebben válik meg az élettől, ha tudja, hogy talán sajnálni egyik-másik fogja, siratni senki; hogy keserű fájdalmat, betölthetetlen hézagot nem fog maga után hagyni sem családjában, sem nemzetében. Elfelejtetni úgyis közös sors, csak idő kérdése, utolér előbb-utóbb mindenkit. És ezzel búcsút véve tisztelt tagtársaimtól és a nyilvános élettől, megnyitom a Kisfaludy-Társaság harmincadik közgyűlését.» – A Társaság novemberi ülésén Gyulai Pál bemutatja a Toldi Szerelmét. A felolvasás hatása alatt a többi tárgyat leveszik a napirendről, a trilógia befejezésének történeti érdemét jegyzőkönyvbe iktatják s testületileg tisztelegnek Arany János lakásán.

1880. – Pályanyertes: Beöthy Zsolt: A magyar szépprózai elbeszélés története, monográfia. – Bánóczi József megbízást nyer Kisfaludy Károly életrajzának megírására. – A kerepesi-úti temetőben felavatják Toldy Ferenc közadakozásból készített síremlékét. – Ebben az évben hangzik el Gyulai Pál első elnöki megnyitó beszéde és Beöthy Zsolt első titkári jelentése; azontúl két évtizedig elsősorban az ő akaratuk irányítja a Társaságot.

1881. – Elhúnytak: Dux Adolf, Lukács Móric, Szemere Miklós, Tóth Kálmán. – Lukács Móric tízezer forintot hagy végrendeletében a Kisfaludy-Társaságnak s így a Társaság első nagy alapítójává lesz. A hatalmas tőke kamatait, mint Lukács Krisztina-jutalmat, pályatételek kiírására fordítják. – A februári közülésen Gyulai Pál helyett Greguss Ágost mondja az elnöki megnyitó beszédet. Remek gondolatokkal világít rá a kritika, az írói középszerűség, a lángelme és a költői hiúság kérdéseire. «A kritika egyértelmű a szabadsággal. Természetes, hogy az autokraták nem szeretik, a költők pedig többnyire azok. Goethe mester egy négylábú állat nevét ruházta a kritikusra, és Petőfi, aki egyébiránt Goethét nem szerette, e részben vele tartott. Föltehetjük, hogy mindaketten csak a silány kritikusra gondoltak, de a genus irritabile vatum könnyen megharagszik a jelesre is. És a költő, kivált ha nagyravágyó, könnyen hatalmaskodóvá, autokratává lesz, mint autokrata a zsarnokság képviselője, még ha a szabadság dalnoka is; holott a kritikus már hivatása szerint a szabadság képviselője. A kritikának veleszületett ellenszenve van a bálványok és a bálványozás iránt, a költő a tömjén illatát áhítja, ezt pedig a kritika igazságai nem éppen kedvesen helyettesítik. A legerősebb neheztelés a Kisfaludy-Társaságra is onnan ered, ami tán fő érdeme s minden bizonnyal fő kötelessége hogy következetes kritikát gyakorol.» A Társaság a maga tagjainak kiszemelésében szintén ezt a kritikát gyakorolja, ez a működése természetesen elégületlenséget támaszt, mert a mellőzöttek örökösen zúgolódnak. «A zúgolódás néhány év óta megszűnt, legalább tetemesen megcsökkent, körülbelül azóta, hogy Petőfi-Társaságunk van.» Örömmel kell üdvözölnünk minden rokontörekvésű munkát, de «ha elgondolom, hogy a Petőfi-Társaság működési köre lényegileg ugyanaz, ami a Kisfaludy-Társaságé, ha elgondolom, hogy a Kisfaludy-Társaság maga is a Magyar Akadémia egyik fiókja, nevezetesen első osztálya széptudományi felének bővebb kiadása, ha még hozzá gondolom, hogy a sokkal fényesebb és hatalmasabb irodalmú Franciaország mindazon ügyek elintézésére, melyekkel nálunk három külön testület foglalkozik, beéri az Institut egy akadémiájával: e széthelyezkedésben is föl kell ismernem egyik jelenségét a magyar ember ama centrifugális természetének, mely semmitől sem látszik jobban irtózni, mint az összpontosítástól. A Francia Akadémia negyven halhatatlant ültet székeibe s ezek ellen is elégszer hallani kifogásokat; mi fél akkora nemzet sem vagyunk, mint a francia, mégis mennyivel több halhatatlanunk van az Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban és a Petőfi-Társaságban.»

1882. – Új tagok: Endrődi Sándor, Heinrich Gusztáv, Mikszáth Kálmán, Paulay Ede. (Jelölték még, de nem választották meg a következőket: Bartók Lajos, Komócsy József, Kvassay Ede, Torkos László, Vértesi Arnold.) – Pályanyertes: Radó Antal: Lara, műfordítás Byronból. – Elhúnytak: Arany János, Greguss Ágost. – A kettős veszteség nagyságát Gyulai Pál elnök és Beöthy Zsolt titkár megrázó szavakba foglalják s a Társasággal egyetértően intézkednek a halhatatlan költő és a nagynevű esztétikus emlékének kegyeletes ápolásáról.

1883. – Új tagok: Bartók Lajos, Vargha Gyula. (Jelölve még: Ábrányi Emil, Komócsy József, Ponori Thewrewk Emil, Vértesi Arnold.) – A Társaság Greguss Ágost helyébe Szász Károlyt választja meg másodelnökének. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál szembeszáll azokkal, akik a napi sajtóban azt panaszolják, hogy az idegen könyvek fordításai elnyomják az eredeti magyar irodalmat. «Az idegen termékek egész raja özönlött reánk s éppen úgy háttérbe szorítja az eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk ízlését. Ez a vád; a jó tanács pedig az, hogy fordítsunk minél kevesebbet vagy éppen ne is fordítsunk, írjunk minél több eredetit; kiadók, társaságok és közönség egyesüljenek az eredeti irodalom emelésére, egyszóval állítsunk föl az irodalomban is vámsorompót a hazai ipar védelmére az idegen ellen. De vajjon alapos-e a vád s helyes-e a jó tanács?» Íróink régente jóval többet fordítottak, eredeti irodalmunk mégis rohamosan fejlődött, költészetünk nem lett a külföld visszhangja, ma sincs ok az aggodalomra. «Hogy a fordítások háttérbe szorítanák az irodalmat, nem való. Egyetlen eredeti írónk sem vált fordítóvá a nagyobb dicsőség vagy anyagi haszon reményében. Egy-egy sikerült eredeti mű sokkal több vevőre és olvasóra talál, mint akármely idegen remek fordítása. A fordítások ritkán érnek második kiadást, míg a jobb eredeti művek gyakrabban s régibb kitűnő íróink újabb meg újabb kiadásokban jelennek meg. A fordítás elvi ellenzése a csak magyarul olvasó közönséget elzárná az európai szellem áramlataitól, elszigeteltségbe süllyesztené. A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. Csak mi magyarok akarnánk elzárkózni s eredetiségünk zsírjába fulladni? Mily gyermekes eszme, mily korlátolt felfogás!»

1884. – Elhúnytak: Frankenburg Adolf, Szücs Dániel. – A februári közgyűlésen Szász Károly másodelnök mondja a megnyitó beszédet, ebben megemlékezik az irodalmi divatokról. Az elbeszélő prózában a rajz, a színpadon a középfajú dráma divatozik; elvileg egyik műfaj ellen sem lehet kifogást emelni, de nálunk mind az angoloktól átültetett rajz, mind az új franciás színmű művelői feloldották a szorosabb formatörvényeket. A modoros rajz és a zsáneralakok hóbortjaival telített társadalmi színmű a kisebb tehetségek tollán olyan műfajjá alakult, amely nem vonzhatja a nagyobb becsvágyú írót. Nem fordulhatnának-e íróink más műfajok felé? «Mivel az irodalmi divatok közül kettőt említettem például, hadd említsek megfelelő kettőt itt is. A laza szerkezetű rajz és tárcanovella ellentéteül az igazi novellát, a magyar zamatú, de erős szerkezetű, elbeszélést; s a házasságtörési modern újfrancia színművel szemben a történeti színművet, legyen tragédia vagy vígjáték vagy dráma. Tudom jól, hogy a lángésznek törvényt szabni nem lehet; még a tehetség, sőt a hajlam sem hagyja erőltetni magát. De talán nem árt olykor épen a tehetséges írók figyelmét oly műfajok felé irányozni, melyekben irodalmunk időről-időre szükséget lát. Az irodalmi divat épen abban áll, hogy egyes műfajok vagy modorok egyeseknek azokban elért nem mindennapi szerencséje által fölkapatnak s akkor a kisebb tehetségek is mind azonegy műfaj vagy modor felé tódulnak. Holott a tehetség, még a középszerű is, ha teljes sikerre nem tarthat is számot, jobb szolgálatot tenne az irodalomnak, sőt önmagának is, ha a maga lábán igyekeznék járni s nem a pillanatnyi sikerek hősei, hanem az örökéltű nagy példányok után indulna.»

1885. – Új tagok: Ábrányi Emil, Ponori Thewrewk Emil. – Pályanyertes: Szüts Miklós székesfehérvári aljárásbíró: Emlékbeszéd egy korán elhúnyt ifjú felett, szónoki beszéd. – Elhúnyt: Györy Vilmos. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál örömmel állapítja meg: «Ötven év óta Társaságunk tagja volt minden nevezetesebb magyar költő és műbíráló. Újabb költészetünk dicsősége Társaságunk nevéhez van kötve.»

1886. – Pályanyertesek: Bayer József reáliskolai tanár: A magyar játékszín története, monográfia; Váli Béla miniszteri fogalmazó: A magyar színészet története, monográfia; Somló Sándor: Az apród, verses elbeszélés. – Elhúnytak: Ipolyi Arnold, Kovács Pál, Tárkányi Béla.

1887. – Új tagok: Dóczy Lajos, Horvát Boldizsár, Péterfy Jenő, Vértesi Arnold. (Jelölve még: Ferenczy József, Jakab Ödön, Petelei István, Szabó Endre.) – Pályanyertes: Csiky Gergely: A komédiás, történeti vígjáték. – Elhúnyt: Balázs Sándor.

1888. – Új tag: Bayer József. (Jelölve még: Bercsényi Béla, Váradi Antal.) – Pályanyertes: Rudnyánszky Gyula hírlapíró: Kisfaludy Károly, óda; Ugyanő: Levél egy színigazgatóhoz, tanító költemény. – Elhúnyt: Henszlmann Imre.

1889. – Új tag: Váradi Antal. (Jelölve még Pasteiner Gyula, Petelei István, Reviczky Gyula.) – Pályanyertes: Négyesy László szolnoki gimnáziumi tanár: A mértékes magyar verselés története, monográfia. (Petőfi életrajzának megírására megbízást nyer Ferenczi Zoltán kolozsvári polgári iskolai igazgató, egyetemi magántanár.) – A Társaság a májusi ülésen fényesen ünnepli Jovanovics János szerb költőt és műfordítót. («Hazánk szerbajkú vidékeiről, olvassuk Beöthy Zsolt titkári jelentésében, díszes küldöttségek érkeztek körünkbe s az írásbeli üdvözletek százait alig vehettük számba. Mind a testvériség és hazaszeretet igéivel jöttek.» Az ünneplők között voltak szerbnyelvű leveleikkel: a verseci szerb egyesületek, a pancsovai szerb dalárda, a zimonyi szerb nők, az újvidéki görögkeleti gimnázium tanulói, a zárai szerb hírlap. Az ülést Gyulai Pál beszéde zárta be: «Legyen e nap örökké emlékezetes Jovanovics Jánosra és reánk nézve. Éltesse az Isten sokáig a szerb költészet dicsőségére s tartsa meg tovább is érdeklődését, részvétét, szeretetét a magyar költészet iránt.»)

1890. – Pályanyertesek: Csiky Gergely: Euripides Kiklopsa, műfordítás; Ábrányi Emil: A monológ ellen, verses monológ. – A Társaság februári közülésén Szász Károly másodelnök szót emel a görög nyelv tanítása mellett: «Mondják, hogy a gimnáziumi görög tanításnak semmi sikere; ezer meg ezer ifjút négy éven át kínoznak vele s mikor a középiskolát végzik, nagyrésze olvasni alig tud s a grammatika elemi szabályaiban is eltéved; a java is Homerosból, Xenophonból olvas talán egy-két lapot, megérti imígy-amúgy, irodalmi tájékozottságot azonban nem szerez, a görög szellem hatásáról, műélvezetről pedig szó sincs.» De ez a sikertelenség nem tántoríthatja meg a klasszikus világ barátait. Számos érvet sorakoztat fel a görög nyelv védelmére; kiemeli a hellén irodalom nemesítő hatását. «És a fordítások? Mint a hegyekből a csatornákon levezetett víz is eloltja azok szomját, kik a forráshoz nem juthatnak, hogy annak üde s kristálytiszta habjaiból meríthessenek, úgy még a legtökéletesebb műfordítás is azoknak való, akik az eredeti nyelv értését nem szerezhetik meg.»

1891. – Elhúnytak: Csiky Gergely, Hunfalvy Pál, P. Szathmáry Károly. – A Társaság Csiky Gergely helyébe Vargha Gyulát választja meg másodtitkárnak. – A februári közgyűlésen Gyulai Pál elnök a szónoklat irodalmibb formájúvá tételét sürgeti megnyitó beszédében. «Régi szónoklatunknak is megvoltak a maga árnyoldalai. Még jobb szónokaink is könnyen estek dagályba s divatosak voltak a hangzatos mondatok, melyek inkább a fület töltötték be, mint a lelket. Mostani szónokaink, még a jobbak is, könnyen válnak pongyolákká, noha a társalgó hang, a gondtalanul elpattanó élc inkább való bizalmas körbe, mint parlamentbe. Az erőszakolt méltóság és pátosz feszességet szül, a túlhajtott fesztelenség köznapiságot. Régibb szónoklatunk szorosabb kapcsolatban volt az irodalmi tanulmányokkal, sőt magával az irodalommal is. A legkitűnőbb beszédek egyszersmind versenyeztek prózánk legjobb termékeivel. Most is vannak jeles szónokaink, de beszédeikről ezt minden méltánylat mellett sem mondhatni el, legalább oly mértékben semmi esetre sem. Mintha csökkent volna az érzék az irodalmi formák iránt. Vajha szónokaink a politikai, jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági tanulmányok mellett többet foglalkoznának irodalmi tanulmányokkal!»

1892. – A tagságra ajánlottak közül egyik sem kerül be a Társaságba. (Ajánlva három helyre tizenegy jelölt: Almási Balogh Tihamér, Ambrus Zoltán, Hegedüs István, Herczeg Ferenc, Jakab Ödön, Kozma Andor, Murai Károly, Pasteiner Gyula, Petelei István, Rákosi Viktor, Szabolcska Mihály. A tagválasztó ülésre egybegyült huszonnyolc rendes tag szavazatai annyira megoszlanak, hogy a második szavazásnál sem nyer többséget egyik jelölt sem.) – Pályanyertes: Kovács Zsigmond kassai városi hivatalnok: Mátyás király emlékezete, óda. – Elhúnytak Salamon Ferenc, Szabó István. – A Társaság februári közülésén Gyulai Pál elnök a nyelvtisztaság kérdéseit fejtegeti megnyitó beszédében. «Bár vannak jeles prózaíróink, műprózánk nem áll a nyelvművészet oly magas fokán, mint költői nyelvünk.» Újabb elbeszélőink könnyedebbek és természetesebbek akarnak lenni a régieknél, ezért a köznapi élet kevert nyelvét használják, gondatlanul írnak, a nyelvtisztaság többé nem eszményük, de azért nyelvük mégis tisztább, mint a szónokok, hírlapírók és tudósok nyelve. A nyelvi idegenszerűségeknek a hírlapirodalom a melegágya. A közönség most sokkal több hírlapot olvas, mint régen, de könyvet aligha többet; egy-egy jobb könyv ezer példányban most is csak tíz év alatt kel el, ha ugyan elkel; holott a hírlapok a maguk változatos szerkesztésével egyre nagyobb számban vonják magukhoz a kíváncsi közönséget. A gyors munka meglátszik a hírlapok stílusán, az irodalommal kevés kapcsolatot tartó újságírók szívesen használják az idegen szókat, nem törik a fejüket régi vagy új magyar szók keresésén.

1893. – Új tagok: gróf Apponyi Albert, Hegedüs István, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, Szüry Dénes. (Jelölve még; Ambrus Zoltán, Bársony István, Jakab Ödön, Jeszenszky Danó, Kiss József, Murai Károly Pauler Gyula, Petelei István, Radó Antal, Rákosi Viktor, Szana Tamás, Szabolcska Mihály.) – Pályanyertes: Csengery János: Aischylos Oresteiája, műfordítás. – A Társaság februári közülésén Szász Károly másodelnök a napisajtó elsekélyesedésével foglalkozik. A régi magyar hírlapirodalom nagynevű munkásai nagy szolgálatot tettek a nemzetnek, a mai zsurnaliszták túlnépesedett tábora nem törekszik eszményi célokra, nem harcol érdeknélküli elvhűséggel. «Korunknak s benne nemzetünknek is egyik nagy betegsége, hogy míg közéletünkön majdnem egészen a politika uralkodik, irodalmunkat s főleg az az iránti érdeklődést a zsurnalisztika foglalja le. A legtöbb tehetség, ha más téren volna is hivatva hasznosan működni, a politika sorompói felé tódul; az olvasók kilencvenkilenc százaléka még a művelt osztályokban is alig olvas egyebet hírlapoknál; azokból meríti összes tudományát s elégíti ki szellemi szükségletét. A tudományos könyveket jóformán csak a szaktudós vagy szükségből az azon szakra készülő tanulóifjúság forgatja, a kiadók nem is vállalkoznak tudományos munkák kiadására, az Akadémia ilynemű kiadványai halomra gyűlve hevernek a raktárakban. Ki olvas könyveket, mikor mindennap friss ujságot kap s a hírlapokban mindent megtalál? Mert el kell ismerni, hogy a lapok a politika által elfoglalt nagy tér mellett irodalmi, költői, sőt tudományos közleményekkel is bőven ellátják tárcarovatukat s az olvasó közönséget. Csakhogy ebben nem mindig van köszönet.» A hírlapok versenye hízeleg a tömeg szenvedélyeinek, a mohó hírközlő sietség felületességre vezet, az ujságcikkek megbízhatatlanok. A sietség okozza a nyelvrontást, a magyartalanságok elharapódzását, az idegen szók sűrű használatát. Legszomorúbb, hogy a hírlapi munka megrontja a legjobb tehetséget is. «Hányszor hallottam fiatal pályatársaimtól, kik kedvvel és tehetséggel léptek az írói pályára, a keserű panaszt, hogy elvesztették kedvüket, megbénították tehetségük szárnyait, csak azért, mert a hírlapirodalom éjjeli-nappali igájába hajtották fejüket!» A szerkesztőségi pajtáskodásokból személyeskedések származnak, ezek «olykor a tisztesség rovására mennek, erkölcsi tekintetben is károsakká fajulhatnak s a közvélemény megromlását s az erkölcsi érzet lazulását is vonhatják maguk után. Majd mindenik lapnak megvannak a maguk kiválasztott kedvencei és üldözöttjei, személyek és intézetek egyaránt, amazokat a dicsfény glóriájába vonni, ezeket kisebbíteni s lebecsmérelni mindennapi szokása. A Magyar Tudományos Akadémia a legtöbb lap részéről a folytonos megtámadás, kisebbítés sőt gúny tárgya. Hirdetik tehetetlen tétlenségét, amit kiadványai nagy száma, többi közt a hazai és külföldi jeles írók eredeti s fordított munkáiból már egész könyvtárrá szaporodott Könyvkiadó Vállalata cáfol meg; gúnyolják vaskalaposságát, anélkül, hogy ennek jeleire rá tudnának mutatni vagy azt csak meghatározni is megkísérelnék; megtámadják pályázatait s azokról mondott ítéleteit, amit aligha tennének, ha olvasnák a pályaműveket; megtámadják tagválasztásait, melyek a szakosztály, azután még a teljes Akadémia kétszeres rostáján szűrődnek át; és végre mindenek fölött: az Akadémia tudományos működése iránt – ami pedig kötelességük volna – a nagy közönségben érdeklődést kelteni, üléseiről beható és alapos tudósítások közlésével, alig igyekeznek.» A hírlapok és folyóiratok egyik legérzékenyebb gyöngéje a kritika hiánya. A közönség nevelése a sajtó kötelessége; ha ezt a hivatását rosszul végzi, mérhetetlen károkat okozhat. «Kritikát akarunk, szigorút, de igazságost; nem bánjuk, legyen sebző, maró, akár megsemmisítő, ahol kell, csak legyen objektív és győzzön érvekkel s a szép és igaz törvényeivel. És ne legyen személyeskedő, pajtáskodó, rokon- és ellenszenvek által magát vezéreltetni ne engedje s őrizze meg mindig az irodalmi tisztességet.»

1894. – Pályanyertesek: Varga Ottó budapesti gimnáziumi tanár: Magyarország története a gyermekek és a nép számára; Sántha Károly sárszentlőrinci evangélikus lelkész: Millenniumi óda. – Elhúnyt Paulay Ede. – A Társaság februári közülésén Gyulai Pál elnök a történeti dráma és regény népszerűtlenségéről szól megnyitó beszédében. «Nem a történeti dráma és regény avult el, hanem a költők nem tudnak életet, új szellemet oltani a holt formákba. A költői műfajok lényegükben sohasem avulnak el, csak megújulnak tartalomban, módosulnak forma tekintetében, a korhoz alkalmazkodnak eszméikben és érzelmeikben. Kényszeríteni nem lehet sem az írókat, sem a közönséget, hogy ragaszkodjék egyes műfajokhoz, irányokhoz, stílusokhoz vagy forduljon el tőlük, «Egyik áramlat a másikat idézi elő. Néha elfogultság, előítélet szállja meg most az írót, majd a közönséget. A lángelme, sőt a tehetség ereje is összetöri az elfogultság és előítélet bilincseit s magával ragadja az elméket. Máskor a közönség lázad föl a költők önkénye ellen s megszüli a maga eszményeit új költőkben.»

1895. – Új tagok: Jakab Ödön, Radó Antal. (Jelölve még: Rákosi Viktor, Szomaházy István.) – Ferenczi Zoltán bemutatja Petőfi életrajzát tárgyaló kéziratát s megnyeri a nyílt pályázatra kitűzött jutalmat. – A Társaság ez év februárjában ünnepli Gyulai Pál írói pályájának ötvenéves évfordulóját. (Az elnök a tiszteletére készült arany serleget a Kisfaludy-Társaságnak ajándékozza, azzal az óhajtással, hogy az ünnepi lakomákon ezzel a serleggel újítsa meg a kiszemelt szónok valamelyik elhúnyt Kisfaludy-Társasági tag emlékét.)

1896. – Pályanyertes: Sebestyén Gyula múzeumi tisztviselő: A honfoglalás mondái, monográfia. – Elhúnytak: Degré Alajos, gróf Szécsen Antal. – Az ezredév emlékezetére szentelt ünnepi ülésen, május 27-én, Gyulai Pál mond elnöki megnyitó beszédet, Sebestyén Gyula a magyarok eredetének mondáját ismerteti, Jakab Ödön és Vargha Gyula hazafias költeményeket olvasnak fel.

1897. – Új tagok: Rákosi Viktor, Somló Sándor. (Jelölve még: Alexander Bernát, Palágyi Menyhért, Palágyi Lajos, Riedl Frigyes.) – Pályanyertesek: Béri Gyula, Radó Antal, Szabados Ede francia költőkből vett műfordításaikkal; Alexander Bernát: A művészet feladatai, tanulmány; Somló Sándor: A szombatosok, történeti dráma; Vargha Gyula: A bosszuló kard, operaszöveg. – Elhúnytak: Pálffy Albert, Pulszky Ferenc, Vajda János. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál megrójja a prózaírókat stílusuk gondatlanságáért, «A köznapiság még nem természetesség, a pongyolaság nem egyszerűség. Valamint költeni és mégis igaz maradni: a valódi költészet, úgy természetes lenni és művészivé emelkedni; a valódi széppróza.» Egyrészt könnyen esünk idegenszerűségbe, másrészt nagyon is törekszünk a magyarosságra. «A kritika rendesen azzal dícsér meg valamely könyvet, hogy magyarosan vagy tősgyökeres magyarsággal van megírva. De azzal nem igen bajlódik, vajjon szépen van-e megírva, vajjon széppróza-e, vajjon alkalmazkodik-e a műfaj sajátságaihoz s azok a népies kifejezések a maguk helyén állanak-e? Lehet valamely kifejezés tősgyökeres magyar, de nem odaillő, ahol a szerző használja, mert nem emeli, sőt megrontja a mű hangulatát, stílusát.»

1898. – Új tag: Bársony István. (Jelölve még: Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Benedek Elek, Bródy Sándor, Palágyi Lajos, Pekár Gyula, Silberstein Ötvös Adolf. A tagságra ajánlottak között van Beniczkyné Bajza Lenke is, de Gyulai Pál nem bocsátja szavazásra az Ágai Adolftól ajánlott írónőt. «Az elnök, állásából folyó kötelességének és jogának ismervén, hogy a Társaság szabályainak, ügyrendjének, gyakorlatának és szokásainak sértetlensége fölött őrködjék: ezúttal is tisztének ismeri, hogy a szokástól szentesített s hatvan évesnél hosszabb gyakorlattól szinte jogerőre emelt szabálymagyarázatnak érvényt szerezzen mindaddig, míg a Társaság ellenkező elvi határozatot nem hoz.») – Pályanyertes: Szabó Ferenc polgári iskolai tanító: A muzsikus família, regény. – Elhúnytak: Abonyi Lajos, Arany László, Horvát Boldizsár, Szász Béla, Zichy Antal. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál kikel a tárca-elbeszélések divata ellen. «A tárca-elbeszélés oly mű, melynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének, se nagyobb, se kisebb nem lehet néhány hasábnál, amint a lap kisebb vagy nagyobb alakú. A fődolog, hogy egy számban közölhető legyen s ne legyen folytatása a következőkben. Valóságos szerkesztői dogma az egy számra való elbeszélés. A kezdő író ilyennel kezdi pályáját, hogy bejuthasson valamely lap tárcájába, a már neves írók örömmel szerződnek a szerkesztőkkel ilyenek írására, mert kevesebb fáradsággal több tiszteletdíjat nyernek tőlük, mint nyernének, ha novellákat vagy éppen regényeket írnának. Így szorulnak háttérbe a valódi beszély különböző fajai, éppen mint azelőtt a dal miatt a lírai költészet más fajai, különösen az óda és elégia. Az írók mintegy arra kényszerülnek, hogy aprópénzre váltsák fel tehetségüket s aranyok helyett rézkrajcárral szolgáljanak a közönségnek. A műfajt magában nem lehet kárhoztatni, sőt méltányolni kell. A baj a túltengésben nyilatkozik, mely mindent körébe von, nem egy tehetség kifejlését akadályozza s a valódi beszélyt háttérbe szorítja. A napilapok szerkesztőinek meg kellene gondolniok, hogy a tárca-elbeszélések erőszakolása rontása az irodalomnak. A tárcát meg lehetne tölteni egyébbel is, mint azt a külföldi lapok példája mutatja. A tudomány, irodalom, művészet és társadalom köréből írt vonzó tárcák inkább érdekelnék a közönséget, mint a törik-szakad tárca-elbeszélések. Napisajtónk örömmel emlegeti, hogy immár beléolvad az egész irodalom. Még talán nem, és ne is adja az Isten. De ha a beleolvasztás a céljuk, még inkább kötelességük az irodalmi szempontok figyelembe vétele. Egyébiránt: «Az író becsülje meg tollát, ha azt kívánja, hogy a közönség s az utókor is megbecsülje».

1899. – Uj tagok: Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Berzeviczy Albert, Jánosi Gusztáv, Szabolcska Mihály. (Jelölve még: Bánóczi József, Benedek Elek, Bródy Sándor, Haraszti Gyula, Szabó Endre.) – Pályanyertes: Bodrogi Lajos kecskeméti reáliskolai tanár: Ezüst tálak, történeti novella. – Elhúnytak: Bartalus István, Péterfy Jenő. – Ez év októberében Gyulai Pál lemond elnöki tisztéről s elhatározását megmásíthatatlannak jelenti ki. (A Társasághoz intézett levelének eleje: «Ezelőtt néhány évvel több ízben felemlítettem a Társaság tagjai előtt, hogy én folyvást vénülök, a Társaság folyton ifjodik s így nem igen illünk összes; befejező sorai: «Legyen szabad mintegy búcsúként még arra is kérnem a Társaságot, hogy a főpontokban ragaszkodjék szilárdan hagyományaihoz, melyeket kitűnő esztétikusok s még kitűnőbb költők állapítottak meg s melyek alapján Társaságunk a magyar irodalomnak nemcsak hasznára, hanem olykor dicsőségére is vált. Új utakra térés csak süllyedést vonna maga után: én részemről, mint a Társaságnak jövőben is buzgó tagja, mindent el fogok követni a hagyományok fenntartása érdekében s talán több sikerrel, mint az elnöki székben, hol némi tekintetek olykor korlátoztak.»)

1900. – Új tagok: Benedek Elek, Riedl Frigyes. (Jelölve még Fiók Károly, Haraszti Gyula, Kiss József.) – Pályanyertesek: Somló Sándor: Egy királylány története, verses elbeszélés; Sárosi Bella: Balassa Bálint, életrajz gyermekek számára. – Elhúnyt: Imre Sándor. – A Társaság Gyulai Pál helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Beöthy Zsoltot, másodelnökké a leköszönő Szász Károly helyébe Berzeviczy Albertet, titkárrá Beöthy Zsolt helyébe Vargha Gyulát, másodtitkárrá Vargha Gyula helyébe Kozma Andort. (Jelölve még: Berczik Árpád másodelnöknek, Rákosi Viktor másodtitkárnak.)

A Petőfi-Társaság megalapításában Balázs Sándornak, Éjszaki Károlynak, Komócsy Józsefnek, Lauka Gusztávnak és Szana Tamásnak volt a legnagyobb része. A Társaságba az alapítás évében, 1876-ban, a következő negyven tagot választották meg: Abonyi Lajos, Ábrányi Emil, Ábrányi Kornél, Balázs Sándor, Balogh Zoltán, Csiky Gergely, Endrődi Sándor, Erődi Béla, Éjszaki Károly, György Aladár, Győry Vilmos, Hatala Péter, Jókai Mór, báró Kaas Ivor, Károly György Hugó, Keresztesi Papp Miklós, Kertbeny Károly, Komócsy József, Lauka Gusztáv, László Mihály, Meltzl Hugó, Névy László, Paulay Ede, Péterfalvi Szathmáry Károly, Pulszky Ferenc, Szana Tamás, Szász Gerő, Szemere Miklós, Szigligeti Ede, gróf Teleki Géza, Toldy István, Torkos László, Tóth Endre, Törs Kálmán, Vadnai Károly, Vajda János, Vámbéry Ármin, Váradi Antal, Vértesi Arnold, gróf Zichy Géza. – Néhány évvel később a tagok számát hatvanra emelték fel s a rendes tagokon kívül tiszteletbeli és külső tagokat is választottak.

A Petőfi-Társaság első elnöke: Jókai Mór (1876–1904); titkára: Szana Tamás (1876–1906); vezető tisztviselői a millenniumig: Ábrányi Emil, Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Éjszaki Károly, Komócsy József, Váradi Antal. – Az első közgyűlést 1877 január 1-én tartották a M. T. Akadémia egyik termében, ugyanakkor jelent meg a Petőfi-Társaság Lapjának első száma is.

Nem sokkal utóbb a Kisfaludy-Társaság elnöke, Lukács Móric, barátságosan üdvözölte elnöki megnyitó beszédében az új alakulást. A Petőfi-Társaság, úgymond, jobbára ifjú erők szövetkezéséből ugyanarra a célra alakult, mint a Kisfaludy-Társaság. «Hadd induljon meg a verseny köztünk, melyben vesztes egyikünk sem lehet; bármelyiknek sikeres törekvése és munkássága közös nyeremény mindnyájunknak, mert közelebb visz a közös célhoz. Hiszen nem egymás ellen, hanem egymás mellett küzdünk, nem vagyunk ellenségek, hanem hazafias célú versenytársak, de egyúttal szövetségesek is. Mielőtt a versenyt megkezdhettük, fogjunk tehát baráti kezet.» – Más érzelmekkel pillantott a Petőfi-Társaságra Gyulai Pál. Az új Társaságot, írta a Pesti Napló 1877. évfolyamának egyik számában, nem fennhéjázó programmja fogja igazolni, hanem munkássága. «A Petőfi-Társaságot néhány elégedetlen Kisfaludy-Társasági tag és több, még elégedetlenebb szépirodalmi író alapította, akiket a Kisfaludy-Társaság vagy nem akart vagy, tagjainak meghatározott száma miatt, mindeddig nem tudott megválasztani.» Majd meglátjuk, lesz-e eredménye a nagy hűhónak. Ami Jókai Mór elnöki megnyitóbeszédét illeti, ez nem hagyható szó nélkül, mert van benne néhány burkolt, de azért eléggé érthető vád mind a Kisfaludy-Társaság, mind az Akadémia ellen. Jókai szerint a Petőfi-Társaság egyik fő célja a féltékenységtől óvakodó hírre-törekvés, továbbá a klikk-uralmat mellőző szövetség a tehetség érvényesítésére. «A Petőfi-Társaságot egy elégedetlen írói klikk alapítván, amely irodalmi céljaival nincs tisztában s amelyet inkább pajtásság és személyes tekintetek fűznek össze, mint irodalmi elvek: valóságos komikai jelenet, hogy éppen e Társaság elnöke vádolja klikkszövetkezéssel és uralommal az Akadémiát és Kisfaludy-Társaságot, amelyekben lehet találni elég fogyatkozást és hibát, de klikk-szövetkezést és uralmat, kivált a szépirodalmi írók részéről, éppen nem. De ha Jókai mint akadémiai és Kisfaludy-Társasági tag ily szomorú tapasztalatokat tett, miért nem lépett fel a visszaélések ellen az illető helyen? A küzdést legalább meg kellett volna kísérleni. Jókait egy egész udvar környezi, számos dolgozótársai s az őt bámuló fiatal írók udvara, akik őt úton-útfélen, még saját lapjában is dicsőítik s mégis ő veti az Akadémia és Kisfaludy-Társaság szemére a kölcsönös megbámulást. A Petőfi-Társaság minden laptól megválaszt valakit tagjának, hogy ügyei kellő támogatásban részesüljenek, lapot alapít a maga érdekében és elnöke mégis az Akadémiát és a Kisfaludy-Társaságot vádolja egyedárúsággal, pajtáskodással, amelynek nincsenek lapjai, sem pajtásai a zsurnalisztikában. Tanácslom a Társaságnak, hogy tűzzön ki erejéhez mérten célt, minél kevesebbet beszéljen róla, de annál többet tegyen érte s ami a fődolog, ne sokat hallgasson elnökére.»

Mozgékonyságban kevés irodalmi szervezet érte utol a Petőfi-Társaságot. Nemcsak a fővárosban rendezett felolvasást felolvasás után, hanem időnkint kiszállt a vidékre is. Debrecenben 1882 tavaszán különösen fényes fogadtatásban volt része, Jókai Mórt a város híres ötösfogatán vitték szállására, a főiskolai ifjúság fáklyásmenettel üdvözölte az írókat, a színházban tartott felolvasó-estét lelkes közönség hallgatta végig. Petőfi Sándor halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben, a segesvári csatasíkon gyült össze a Társaság, itt áldozott a halhatatlan lírikus emlékének. A Petőfi-emlékeket olyan szerencsésen gyüjtötték, hogy 1899-ben már hozzáfogtak a Petőfi-ház tervének megvalósításához. Volt a Társaságnak könyvkiadóvállalata, évkönyvsorozata és két folyóirata is: a Petőfi-Társaság Lapja és a Koszorú.

Irodalmi társaságok:

Erdélyi Múzeum-Egylet. – A nagyjelentőségű kolozsvári tudományos egyesületet gróf Mikó Imre alapította 1859-ben. Munkásságát a kolozsvári egyetem tanárai tették virágzóvá 1872-től kezdve. Az egyesület az Erdélyi Múzeum gyüjteményeinek fenntartásán kívül számos kiállítást, vándorgyűlést, előadást rendezett, azonkívül értékes kiadványokkal gazdagította a tudományos irodalmat. Bölcseleti-, nyelv- és történettudományi szakosztályának közlönye 1874-ben indult meg Finály Henrik szerkesztésében.

Székesfehérvári Vörösmarty-Kör. – A nagy költő emlékének ápolására és irodalmi célok segítésére 1867-ben alakult. Átvette a székesfehérvári kaszinó könyvtárát, felolvasásokat tartott, ünnepségeket rendezett, olykor pályatételeket tűzött ki. A székesfehérvári egyházmegye papjai, továbbá a cisztercirendi gimnázium és az állami reáliskola tanárai voltak a legtevékenyebb tagjai.

Budapesti Philologiai Társaság. – Ponori Thewrewk Emil alapította 1874-ben a klasszika-filológia tudományos művelésére, de az első baráti kör csakhamar kibővült a modern filológia művelőivel. A Társaság folyóirata, az Egyetemes Philologiai Közlöny, a magyar irodalomtudomány művelésében kiváló érdemeket szerzett. A filológiai munka irányítása terén különösen Heinrich Gusztáv dolgozott sikerrel.

Pozsonyi Toldy-Kör. – Vutkovich Sándor jogakadémiai tanár, irodalomtörténeti kutató kezdeményezésére alakul 1874-ben. Első elnöke Botka Tivadar történetíró, akadémiai tag. Irodalmi ünnepek rendezésében, felolvasások tartásában, ismeretek terjesztésében a Kör tagjai eredményesen fáradoztak, a város német műveltségéhez hozzákapcsolták a magyar kultúrát. Pozsony megmagyarosodása sokat köszönhetett mozgékonyságuknak. Időnkint pályatételek kitűzésével is serkentették az írók becsvágyát.

Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-Társaság. – Tolnai Lajos református lelkész alapította 1876-ban. Ő lett a Társaság első titkára, elnöknek báró Apor Károlyt választották meg. Tolnai Lajos csakhamar viszálykodni kezdett tagtársaival, a társasági munka többször megakadt s akkor sem tudott igazán föllendülni, amikor a nehéz természetű titkár felköltözött Budapestre. A Társaság egyik külön célja volt, hogy egybegyüjtse a Kemény Zsigmondra vonatkozó ereklyéket s felkutassa a székely népköltészet termékeit. Erdély szempontjából érdekes jelenség, hogy Marosvásárhelyt előbb volt szépirodalmi társaság, mint Kolozsvárt. Az sem érdektelen, hogy az úttörő erdélyi költői kört nem erdélyi születésű férfiú alapította meg, hanem a véletlenül odakerülő dunavidéki író.

Soproni Frankenburg-Kör. – A Frankenburg Adolf által 1877-ben megalapított irodalmi egyesületből alakult. A sopronmegyei születésű novellista öreg korában Sopronban telepedett le; 1879-ben ott ünnepelte írói pályájának félszázados fordulóját. Az elnöklete alatt működő irodalmi és művészeti társaskör a többi vidéki közművelődési egyesület programmja szerint dolgozott.

Eperjesi Széchenyi-Kör. – A felvidéki magyar művelődés támogatására 1878-ban alapították. Ez idő tájt Berzeviczy Albert, a M. T. Akadémia későbbi elnöke, az eperjesi jogakadémia tanára volt s eredményesen támogatta az új irodalmi egyesülés megalakulását.

Aradi Kölcsey-Egyesület. – Jancsó Benedek, Jánosi Béla és Márki Sándor aradi tanárok alapították 1881-ben. Első elnöke Tabajdi Károly főispán, első titkára Márki Sándor volt; az irodalmi szakosztályt Jancsó Benedek vezette. Az Egyesület felolvasásain országosnevű írók is szerepeltek: Ábrányi Emil, Beniczkyné Bajza Lenke, Endrődi Sándor, Jakab Ödön, Jókai Mór, Pósa Lajos, Reviczky Gyula és mások. Varga Ottó könyve, az Aradi Vértanuk Albuma, a Kölcsey-Egyesület anyagi támogatásával jelent meg.

Szent István-Társulat. – Az 1847-ben szervezett Társulatnak 1887-ben alakult meg a tudományos és irodalmi osztálya. Az addigi társulati könyvkiadás kibővült a Katolikus Szemle közrebocsátásával és számos tudományos értekezés külön kinyomtatásával. A Társulat vezető szellemei ebben az időben gróf Zichy Nándor, Kaposi József, Kiss János, Kisfaludy Árpád Béla és Mihályfi Ákos voltak. A tudományos és irodalmi osztály tagjainak sorában helyet foglalt az egyházi rend valamennyi tudományos kiválósága, továbbá néhány hitbuzgó világi író.

Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. – A katolikusok tudományos szervezkedése a református és evangélikus hittudósokat arra ösztönözte, hogy összefogják szellemi erőiket. Az egyházi irodalom művelésére Budapesten 1888-ban megalapították Társaságukat s megindították a Protestáns Szemlét. A folyóirat évfolyamaiban számos értékes közlemény jelent meg évről-évre, a külön közrebocsátott egyháztörténeti munkák és népies olvasmányok jól szolgálták a protestáns tudományt és erkölcsöt. A Társaság szellemi munkájának irányításában oroszlánrésze volt Kenessey Béla református lelkésznek, utóbb Szőts Farkas teológiai akadémiai tanárnak.

Erdélyi Irodalmi Társaság. – Az 1859-ben megalapított Erdélyi Múzeum-Egylet a tudományos működést is beleillesztette programmjába, felolvasó üléseket tartott, folyóiratot adott ki, de a szépirodalmi törekvéseket nem gyámolította. Ezért egyesültek Kolozsvárt 1888 őszén Erdély szépírói és kritikusai új társaságba gróf Kuún Géza elnöklete alatt. A magyar költői irodalom ápolását és terjesztését tűzték ki célul, felolvasó ülésekkel vonták maguk köré a közönséget, számos életrevaló eszmét vetettek fel és valósítottak meg. Szervezetük hasonlított a Petőfi-Társaságéhoz. A társasági munka vezetésében nagy része volt a két Petőfi-kutatónak: Csernátoni Gyulának és Ferenczi Zoltánnak.

Magyar Néprajzi Társaság. – Herrmann Antal kezdeményezéséből 1889-ben alakult Budapesten. Folyóirata, az Ethnographia, sokat tett arra, hogy a népköltészet iránt érdeklődést keltsen s az összehasonlító irodalomtörténet fontosabb kérdéseire felhívja a figyelmet.

Debreceni Csokonai-Kör. – Munkássága 1889-ben indult meg. Első elnöke Vértesi Arnold volt, az irodalmi szakosztály elnöke Géresi Kálmán. A Kör számos Csokonai-emléket gyüjtött össze, irodalmi pályázatokat hirdetett, sikeres felolvasásokat tartott. Alapszabályai szerint munkásságának három fő célja volt: szellemi középpontot teremteni Debrecen város művelt elemei részére; ápolni az irodalmat, tudományt, művészetet; segíteni az írói tehetségek kibontakozását. Szabolcska Mihály első verses könyvét 1892-ben a Csokonai-Kör adta ki.

Kecskeméti Katona József-Kör. – A halhatatlan drámaíró emlékének ápolására, a kecskeméti írók felkarolására és a város közönségének művelésére alakult 1891-ben. Első elnöke Horváth Döme nyugalmazott táblai tanácselnök volt, titkára Kovács Pál jogakadémiai igazgató. Mint a legtöbb vidéki irodalmi egyesület, időnkint ez a kör is évkönyvekben ismertette munkásságát s közölte az ülésein elhangzott felolvasásokat.

Szegedi Dugonics-Társaság. – Lázár György szegedi polgármester elnöklete alatt alakult meg 1892-ben azzal a céllal, hogy a szegedi írók számára szellemi középpontot teremtsen s a Délvidéket belevonja a magyar művelődés levegőjébe. Évkönyveit Békefi Antal főtitkár szerkesztette, a szépirodalmi szakosztály élén Lipcsey Ádám állott. Bár a Társaság egyik feladatául azt tűzte ki, hogy függetlenítse magát a főváros irodalmától, felolvasó asztalánál mindig szívesen látta a budapesti írókat.

Nagyváradi Szigligeti-Társaság. – Rádl Ödön ügyvéd és író elnöklésével kezdte meg működését 1892-ben. Néhány neves tagja ebben az időben: Endrődi Sándor, Iványi Ödön, Ritoók Emma és Sas Ede titkár. A Társaság sokat tett Szigligeti Ede emlékének fenntartására, az újonnan épült nagyváradi színházat is a társasági tagok buzgólkodására nevezték el 1899-ben Szigligeti-színháznak. Ady Endrét, mint nagyváradi hírlapírót, 1898-ban választották a Társaság tagjává; a felolvasó üléseken többször szerepelt költeményeivel.

Pápai Jókai-Kör. – 1892-ben alakult az irodalom és művészet ápolására. Célkitűzései ugyanolyanok voltak, mint a többi vidéki közművelődési egyesületeké.

Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. – Az 1877-ben megnyitott budapesti országos rabbiképző intézet tanárai és tanítványai a magyar, német és héber irodalmat egyforma buzgalommal művelték; kezdeményezésükre alakult meg a fővárosban 1894 elején a magyar zsidók irodalmi egyesülete. A Társulat első elnöke Kohn Sámuel budapesti rabbi, kiváló hittudós volt; az alakulás munkájában főkép Bacher Vilmos rabbiképzőintézeti tanár, Mezey Ferenc ügyvéd és Bánóczi József egyetemi magántanár, akadémiai tag szereztek érdemeket. Az első magyarnyelvű teljes zsidó bibliafordítást az IMIT bocsátotta közre Bacher Vilmos, Bánóczi József és Krausz Sámuel szerkesztésében. A Társulat lelke Bánóczi József volt, a társulati kiadványok többnyire az ő kezdeményezésére jelentek meg, ő szerkesztette az IMIT évkönyveit. (Az első magyarnyelvű zsidó évkönyv Horn Ede és Szegfi Mór buzgalmából 1848-ban jelent meg, a másodikat az Izraelita Magyar Egylet adta ki 1861-ben, a harmadikkal Kiss József kísérletezett 1875-ben, a negyedik és következő kötetek az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat költségén jelentek meg 1895-től kezdve.)

Kassai Kazinczy-Kör. – A felvidéki szellemi törekvések támogatására alakult 1898-ban. Már előtte is volt két kisebb írói társaság Kassán, a kettő egybeolvasztásával szervezték az új irodalmi egyesületet. A Kazinczy-Körnek Kassa szellemi fejlődése terén megvoltak a maga érdemei.

A fővárosban egyre jobban terjedt az irodalmi kávéházak divata. Ezeknek az írói gyülekező helyeknek a könyvek és folyóiratok világában sokkal nagyobb a fontosságuk, mint ahogyan azt a maga zárt körébe tartózkodóan visszahúzódó tudomány gondolja. A kávéházi szabad társaságokban eszmék pattantak ki, elmék csiszolódtak, elvi kérdések tüze lángolt, irodalmi viták zajlottak le, közvélemény alakult ki személyekről és jelenségekről. A társalgás szelleme és anyaga áthúzódott a hírlapok és folyóiratok hasábjaira, a szerkesztőségi csoportok ízlése és erkölcse újjáéledt a könyvek lapjain.

Az 1867. évi kiegyezés korában a Kávéforrás fiatalsága – Ágai Adolf, Berczik Árpád, Dóczy Lajos, Rákosi Jenő és Toldy István szabadelvű társasága – volt az írói tervek egyik nevezetes kohója. «A Kávéforrás – írja visszaemlékezéseiben Rákosi Jenő – kávéház volt a Fürdő-utcában, ahol minden este találkozott egy csomó író és ujságíró. Semmi szervezetük nem volt. Hármas kötelék fűzte őket egymáshoz: a barátság, az irodalom és művészet kultusza és a Deákpárti politikai meggyőződés. A szellemi közmunkának szinte mind más és más műhelyében dolgoztak. Ide este pihenni, szórakozni, gondolataikat kicserélni jártak. Érzületre, társadalompolitikai irányra, irodalmi ízlésre és iskolára nagy eltérések voltak a tagok felfogásában, csak egyben találkoztak mind: fanatikus Deák-párti meggyőződésű volt valamennyi.» Ehhez a jellemzéshez tegyük még hozzá a következőket. A Kávéforrás köre volt az első keresztény-zsidó írói társaság a fővárosban. Az asztaltársaság tagjai a liberális eszmékért lelkesedtek, egymás érvényesülését kölcsönösen segítették. Ágai Adolf szerkesztő a Borsszem Jankóban s a Magyarország És A Nagyvilág hasábjain készséggel helyet adott filoszemita írótársai cikkeinek, a magyar-zsidó művelődési programm a demokratikus világot sürgető fiatalokat erősen összekovácsolta.

A Váci-utcai Korona-kávéházban (Mikszáth Kálmán, Gozsdu Elek), a Hatvani-utcai Kammon-kávéházban (Szana Tamás, Justh Zsigmond, Reviczky Gyula, Vajda János) és a Ferenciek-terén levő Kispipa-vendéglőben (Komócsy József asztaltársasága) kisebb volt a politizáló hajlam, jóval nagyobb az Akadémia ellen érzett ellenszenv. A beérkezett írókat, kormánypárti szerkesztőket, szűkkeblű kiadókat keserű haraggal ostorozták.

A Kerepesi-úti Orient-szálloda egyik termében Pósa Lajos asztala körül gyültek össze a derűsebb kedvű írók. Itt nem az volt a cél, hogy a távollevő pályatársakat megszólják s az irodalom bajain keseregjenek; inkább a baráti tréfa jegyében akartak egyesülni. Azért sok irodalmi terv született a Pósa-asztal mellett is; ez a csoport szintén éreztette hatását az írói közvélemény kialakulására.

Az Otthon Irók És Hírlapírók Köre Rákosi Jenő elnöklete alatt 1891-ben alakult Budapesten azzal a céllal, hogy a hivatásos ujságírókat közös erkölcsi testületbe fogja össze. Az Otthonnak a napisajtó irodalmi közvéleményének kialakulására nagy hatása volt, az ujságírókon és szépírókon kívül az értelmiség más rétegeiből is számos érdeklődőt vont magához. Mozgékonyságát jellemzi, hogy a millennium idején nagyszabású hírlapírói kongresszust szervezett s ezzel kialakította a nemzetközi sajtószövetséget. (A magyar írók és hírlapírók társadalmi szervezkedése és köri élete más alakulásokban is megnyilvánult. 1861-ben megalapították a Magyar Írók Segélyegyletét, 1881-ben a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetét, 1896-ban a Budapesti Újságírók Egyesületét, 1898-ban a katolikus írók és hírlapírók Országos Pázmány-Egyesületét.)

Az írók a XIX. század utolsó harmadában már javarészt a régi jobbágyság és az újabb polgári osztályok leszármazottai s csak kisebb részben nemes eredetűek. Jogilag nincs ugyan már nemesség, de azért a társadalmi élet mozgatói még ebben a korban is számontarják a nemeseket és nem-nemeseket. Az újonnan előretörő nemzetrétegek gazdag érvényesülését mutatja egyrészt a sok hivatalos névmagyarosítás, másrészt a magyaros hangzású írói álnevek nem hivatalos fölvétele. Ez a nemzeti szempontból eléggé nem dícsérhető szokás lassankint hagyománnyá válik a magyar irodalomban. Ha egyes írók pályájuk elején eredeti családi nevükön szerepelnek is, később fölcserélik régibb polgári nevüket új írói nevükkel, esetleg régibb családi nevük megtartása mellett magyaros hangzású írói nevükkel adják közre munkáikat. (Abafi Lajos: Aigner, Acsády Ignác: Adler, Ágai Adolf: Rosenzweig, Bercsényi Béla: Helfer, Békefi Antal: Kann, Bulla János: Buczurka, Csontosi János: Kost, Dóczy Lajos: Dux, Endrődi Sándor: Kupricz, Erődi Béla: Harrach, Éjszaki Károly: Nerlinger, Fraknói Vilmos: Frankl, Gerő Károly: Grün, Gerő Ödön: Grünhut, Győry Vilmos: Siegmund, Haraszti Gyula: Hantz, Havas Adolf: Háhn, Hevesi József: Kronstein, Hevesi Lajos: Löwy, Irányi Dániel: Halbschuch, Jánosi Gusztáv: Janosik, Kabos Ede: Rosenberg, Karczag Vilmos: Kramer, Kazár Emil: Titzer, Kemenes Ferenc: Csecsinovics, Kemenes József: Kempf, Kiss József: Klein, Kisteleki Ede: Reichlinger, Koltai Virgil: Chromecsek, Kont Ignác: Kohn, Makai Emil: Fischer, Mezei Ernő: Grünfeld, Neményi Ambrus: Neumann, Névy László: Neff, Palágyi Lajos: Silberstein, Radó Vilmos: Roth, Rákosi Jenő: Kremsner, Sebők Zsigmond: Sternfeld, Simonyi Zsigmond: Steiner, Szabolcsi Miksa: Weinstein, Széchy Károly: Závodszky, Szomory Károly: Trausch, Tábori Róbert: Tauber, Törs Kálmán: Tircs, Varsányi Gyula: Klein, Vámbéry Ármin: Wamberger, Váradi Antal: Weber, Veszelei Károly: Schultheiss, Vértesi Arnold: Viklida.)

A családi nevek megváltoztatása nem egyszer meglehetősen zavarba ejti a tudományos kutatót. A régi hírlapok és folyóiratok tanulmányozói különösen érzik, milyen nagy szükség volna az írói álnevek kimerítő lexikonára. Olykor még egyes könyvek szerzőségének kérdésében is megakad az érdeklődő. A régibb álneveket és névjelzéseket még csak meg lehet valahogyan fejteni (Porzsolt Kálmán: Magyar írói álnevek. Figyelő. 1882. évf. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. Székely Dávid Magyar írók álnevei a multban és jelenben. Budapest; 1904.), de az újabbaknak, jelentékeny részét homály fedi. Még a hírneves írók közül is sokan írtak, különösen pályájuk elején, koholt név alatt vagy betűjelzéssel. (Arany János: A. J., Akakievics Akaki, Arianus, Árva Imre, Szalontai J.; Jókai Mór: Sajó, Kakas Márton; Jósika Miklós: Sólyom, Alt Móric; Mikszáth Kálmán: Scarron, Kákay Aranyos Nro 3.; Rákosi Jenő: –ő, Dunántúli; Rákosi Viktor: Sipulusz, Vasálarc; Vajda János Cserszilvásy, Ákos, Homonnai Béla.)

Irodalompártolók:

BRÓDY ZSIGMOND (szül. 1840. Miskolc; megh. 1906. Budapest), a Neues Pester Journal szerkesztője. 1890-ben százezer koronát adott sajtóügyi célokra, ugyanekkor megalapította a M. T. Akadémia Bródy-jutalmát. E húszezer koronás alapítvány kamatait három évenkint valamelyik kiváló publicisztikai mű kapta utólagos kitüntetésül; ilyen mű hiányában a díjat annak a publicistának ítélték oda, aki hírlapirói működésével szembetűnően rászolgált az elismerésre. Az akadémiai bírálóbizottság a hatezer koronás jutalom odaítélésében felülemelkedett minden pártpolitikán, csak azt vette tekintetbe: érdemes szolgálatot tett-e a napisajtó munkása a közügynek, alapos tudással szólt-e az időszerű kérdésekhez, a mélyértelmű fejtegetések mellett tudott-e játszani a szív húrjain? A jutalmat először Pulszky Ferencnek ítélték oda (1894), a következő jutalmat ifjabb gróf Andrássy Gyula nyerte (1897), a harmadik jutalom Jancsó Benedeké (1900) lett.

HAMERNYIK JÁNOS (megh. 1883.) váci polgár. Végrendeletében százhatvanezer korona értékű részvényt hagyományozott a M. T. Akadémiának.

KÓCZÁN FERENC (megh. 1894. Budapest) földbirtokos. A M. T. Akadémiában 1887-ben huszonnégyezer koronás alapítványt tett, hogy annak kamataiból magyar történeti színműveket jutalmazzanak évről-évre. A pályanyertes dráma szerzője száz aranyat kapott.

LUKÁCS MÓRIC (szül. 1812. Pest; megh. 1881. Budapest) földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a publicisták között. – A magyar mecénások sorában két nagy adománnyal örökítette meg nevét; végrendeletében negyvenezer koronát hagyott az Akadémiának és húszezer koronát a Kisfaludy-Társaságnak pályamunkák jutalmazására.

SEMSEY ANDOR (szül. 1833. Kassa; megh. 1923. Budapest) földbirtokos, főrendiházi tag, a M. T. Akadémia tagja. Mezőgazdasági tanulmányokat végzett, a tudományoknak szentelte életét; az ásványtanban alapos szaktudós volt. Tudományos célú adományai meghaladták a kétmillió aranykoronát. A Magyar Nemzeti Múzeum ásványtára az ő bőkezűségéből emelkedett a világ első gyűjteményei közé, a Földtani Intézetet és az Eötvös-kollégiumot gazdagabbá tette, természetrajzi munkák kiadására és fizikai kutatások támogatására sokat költött. Egyszerűen élt, jövedelmeinek tekintélyes részét közcélokra fordította, a magyar tudományos életnek kevés hozzáfogható mecénása akadt. Különösen nevezetes az a kétszázezer koronás adománya, amelyet 1889-ben azért adott a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy tíz pályadíjat tűzzön nemzeti vonatkozású tudományos kézikönyvek megírására. (Magyar nyelvtan, magyar irodalomtörténet, Magyarország régiségtana, története, földrajza, földtana, ásványtana, növénytana, állattana.) A pályaművek benyujtásának határidejéül először az 1895, másodszor az 1901, harmadszor az 1907. év szeptember havát tűzték ki, azután megszűntek a Semsey-pályázatok, a megmaradt összeg az Akadémia birtokába ment át. Három pályatételre egyáltalában nem érkezett be kézirat; hét jutalomkérdésre tizenhét év alatt mindössze tizenegy pályaművet adtak be; ezek közül csak négyet ajánlottak jutalomra a bírálók. (Az 1896. évi akadémiai nagygyűlés Pulszky Ferencnek Magyarország régiségeiről írt pályaművét, az 1902. évi nagygyűlés Milhoffer Sándornak Magyarország közgazdaságáról szóló kéziratát egy-egy háromezer koronás díjjal jutalmazta; az 1908. évi nagygyűlés Krenner József ásványtani tervezetét húszezer koronás, Pintér Jenő magyar irodalomtörténetét háromezer koronás jutalommal tüntette ki.)

ZSIVORA GYÖRGY (szül. 1804. Sárszentlőrinc, Tolna megye; megh. 1883. Budapest) ügyvéd, főispán, utóbb királyi ítélőtáblai tanácselnök. Végrendeletében kétszázezer koronát hagyott a M. T. Akadémiának.

Irodalom. – Vázlatok a M. T. Akadémia történetéből. 1831–1881. Budapest, 1881. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest 1891–1914 – Kumlik Emil: A Pozsonyi Toldy-Kör harmincéves története. Pozsony, 1905. – Notter Antal: A Szent István-Társulat története. Budapest, 1905. – Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egylet multja, jelene, tárai. Kolozsvár, 1909. – Divald Kornél: A M. T. Akadémia palatája és gyűjteményei. Budapest, 1917. – Erdősi Károly: A hetvenéves Szent István-Társulat. Budapest, 1922. – Lőrinczy György: A Pósa-asztal Budapest, 1922. – Sas Ede szerkesztésében: A Petőfi-Társaság ötven esztendeje. 1876–1926. Budapest, 1926. – Hofbauer László: Vidéki irodalmi társaságaink története a XVIII. század végétől a XIX. század végéig. Budapest, 1930.

 

ÍRÓI TÖREKVÉSEK.

 

A VILÁGIRODALOM fejlődése a XIX. század utolsó harmadában a realizmus hullámain keresztül gyorsan haladt a naturalizmus felé s a naturalizmuson át eljutott a szimbolizmusig. A magyar irodalom a romanticizmus és a realizmus áramlatában lassúbb menettel tört előre s habozva állt meg a naturalizmus és szimbolizmus küszöbe előtt.

A francia naturalizmus főmestere, Zola, csak hosszú küzdelem után tudott érvényesülni a tehetségekben gazdag francia irodalomban; annál sötétebb színekkel ábrázolta regényei során az emberek bűneit és a modern élet sok nyomorúságát. Maupassant a realisztikus novella művésze volt; megfigyeléseiben és stílusában, meseszövésének érdekességében és alakrajzaiban egyaránt utánozhatatlan. Anatole France történeti hátterű filozófiai regényeivel hatott korára. Nagyműveltségű, szellemes író, de nem egyszer a legnemesebb eszmék megcsúfolója. A színpad költői közül Rostand emelkedett ki színes képzeletével, szárnyaló romantikájával. Verlaine és lírikus-követői végkép felszabadították a francia verset a régi prozódiai szabályok alól s csodálatos finomságot és bűvös zeneiséget vittek a dekadens lírába. Ez a líra tele volt álomszerű elemekkel, édes dallamokkal, mély szomorúsággal.

Az angol lírában és epikában Tennyson emelkedett magasra. Előkelő szellemű költő, a forma és tartalom művésze, távol mindattól, ami a finomultabb ízlést sérthetné. A lélektani regénynek Eliot volt a mestere. Az indiai őserdők világát Kipling fedezte föl. Wilde verseiben és drámáiban egyformán megnyilvánult szellemének gazdag csillogása. Az amerikai angol irodalom Bret Harte, Mark Twain és Whitman írói alkotásaiban bontakozott ki jellegzetes művészi erővel.

A német regényben Meyer Konrád Ferdinánd alkotott művészi remekeket, a költők közül főkép Scheffel és Hamerling vonták magukra a kritika figyelmét.

Ibsen hatása messzire szétsugárzott Norvégiából. Az európai hatású norvég drámaíró komor színekkel festette a társadalmi balítéletektől rettegő emberek vergődéseit.

Minden idők egyik legnagyobb igazságkeresője és realista regényírója Tolsztoj. A megfigyelések ritka bőségével elemezte önmagát, környezetét és a társadalmat; az általános emberi érzések és az orosz jellemvonások dúsgazdag gyűjteménye jelent meg regényeiben.

A nemzeti irányú magyar költészetnek ebben a korszakban Gyulai Pál és Szász Károly a vezére; irányukat mérséklet, ízlés, tanultság jellemzi. Ennek a kornak klasszikus szellemű magyar költői tiszteletben tartják a hagyományokat, emelkedett lélekkel fordulnak a legnemesebb témák felé, stílusuk választékos, nyelvük magyaros, verselésükben ragaszkodnak a kiforrott formákhoz. Erkölcsi világuk éppen olyan tiszta, mint amilyen világos a költészetükből levonható esztétikai tanulság. Legközelebbi szellemi rokonuk Arany János.

A modern magyar élet új eszméi, szokatlanabb érzései, vívódó problémái Vajda János, Ábrányi Emil, Reviczky Gyula és Kiss József költészetében jelentkeznek feltűnőbb erővel. A jövő társadalmának proletár-kialakulása még nem érdekli az új idők költőit; lírai érdeklődésüket a maguk belső élete köti le; legfőbb gondjuk a szerelem, bölcselkedés, életsiratás. A klasszikus irányú költők egészséges lelki alkatával szemben ez a csoport már a dekadencia határa felé közeledő lelkiség ismertető jeleit, de egyben a költői nyelv kifejező erejének újszerű megvillanásait mutatja. Ady Endre lírája ennek az iránynak a folytatása.

A verselésben lassankint megindul a rímes időmértékes ritmus bomlása. A nemzeti versidom és a nyugateurópai jambusok szabályossága itt-ott már kezd visszaszorulni a rímes szabadverselés önkéntelen kísérleteivel szemben. Kiss József az időmértékes verssorokat számos strófájában már nem a prozódia követelményei szerint írja, hanem ösztöne szerint. Mások is szívesen teszik hangzatosabbá költeményeiket a szabályos nyugateurópai ritmus szabálytalan mértékelésével. A döntő fordulatot később Ady Endre fellépése adja meg.

Az elbeszélők és színműírók ebben a korban vagy romantikusok vagy realisták. A naturalizmus inkább csak elméleti fejtegetések tárgya; még azok sem naturalisták, akik azt hiszik magukról, hogy közük van a naturalizmushoz. A szimbolizmus a távol ködében rejtőzik.

A francia, angol és orosz irodalom kétségtelenül hat a magyarra, de csak legfőbb vonalaiban és csak egyes íróknál. A sikerült műfordítások megismertetik az olvasókat a külföld nevezetesebb művészeti termékeivel; a becsvágyóbb magyar író érzi, hogy nem maradhat el a világversenyben; alkotnia kell és kiválót alkotnia, ha közönséget akar maga köré. Irodalmunk egyes műfajokban egészségesen fejlődik. A költészet nem éri el a Petőfi–Arany-korszak magasságát, de a színműirodalom tovább virágzik, az elbeszélő próza stílusa közvetlenebb lesz.

A kiegyezés után a regény és novella mellett megjelenik a prózai elbeszélés új faja: a rajz. Az új irodalmi forma rövidebb a novellánál, a mese háttérbe szorul benne, az író elbeszélő modora vázlatos és lírai, az olvasó inkább csak egyes emberi alakokat ismer meg bizonyos helyzetekben. A rajzok az 1870-es évektől kezdve gyorsan szaporodnak, bár a tekintélyesebb kritikusok nem jó szemmel nézik terjedésüket, népszerűségükben a novella kárát látják. A rajzforma az 1890-es években szemben találja magát a napilapok hasábjain kialakult új típussal: a tárca-elbeszéléssel. Amilyen ellenérzéssel fogadta annak idején a komoly kritika a novella rovására terjeszkedő rajzot, olyan veszedelmet látott a gyorsmenetű, hézagos, legtöbbször elnagyolt hírlapi tárcában.

A regény és a novella jeles mesterek kezén bokrosodik tovább, a lelki elemzés azonban túlzottan aprólékos; egyesek – a kisebb fantáziájuak – feledik, hogy minden elbeszélés legfőbb alapja a gyönyörködtető mese. A friss mesélő hangot, az elbeszélő anyag gazdagságát, a könnyed meseszövés fordulatosságát a regényben nem hanyagolhatja el az író; a gazdag mesekitalálónak és leleményes meseszövőnek nyert ügye van, ha fantáziájához alakrajzoló tehetség és vonzó stílus is járul: ezek a tanulságok magyarázzák, miért nagyok Jókai Mór és Mikszáth Kálmán sikerei. Jókai a romantikus elképzelés felhői között csapong, Mikszáth reális alapokra fekteti romantikáját. Rajongó közönsége van mind a két elbeszélőnek. Tolnai Lajos nyers realizmusát nem szeretik az olvasók, Baksay Sándort és Petelei Istvánt inkább csak a műértők dícsérik, annál nagyobb a «kétarcú» Rákosi Viktor tábora, a humoristáé és a komoly elbeszélőé.

Rákosi Jenő és színműíró-társai divatba hozzák az újromantikus drámát, Csiky Gergely zajos sikereket arat polgári színműveivel. Ott a Shakespeare-stílus, itt a francia tézisdrámák termékenyítő hatása ad lökést a színpadi irodalomnak. A népszínmű virágkorát éli, a Népszínház deszkáin még a színvonalas irodalomra alkalmatlanabb írók is megpróbálkoznak a könnyű sikert ígérő énekes és táncos színjátékkal. A színpad nyelve kissé feszes még, a jambusos dráma túlságosan szavaló és elméskedő jellegű, a prózában írt polgári színmű elevenségében is száraz. Hogy minden szépirodalmi műfaj közül a színdarab állja ki legkevésbé az idők próbáját, ezt az igazságot ennek a korszaknak drámairodalma szembetűnően igazolja.

Az írók nem annyira világnézet dolgában állnak szemben egymással, mint inkább személyes rokonszenveik és politikai pártállásuk szerint. Gyulai Pál és Szász Károly csoportja az Akadémia tagjait és a Kisfaludy-Társaság zömét foglalja magában; ezek az írók az Arany János munkásságával dicsőséges népies-nemzeti költői tradíciók hívei, a világirodalmi példákon csiszolt ízlés támaszai, az erkölcsi kihágások és politikai szabadosság ellenfelei. A velük szemben álló, romantikus ellenzék – Ábrányi Emil és Bartók Lajos csoportja – a Petőfi-Társaság ifjúságából kerül ki. Ezek a költők Deák Ferenc hatvanhetes Magyarországával szemben Kossuth Lajos negyvennyolcas eszméiért lelkesednek; fiatalos lendületük nem egyszer összeütközik az akadémikus szellemű irodalom higgadtabb álláspontjával. Különálló egyéniségek Vajda János, Reviczky Gyula, Tolnai Lajos; a hazafiság bennük már nem lángol útjelző fénnyel, álláspontjuk a keserű emberek kritikája minden elvvel és személlyel szemben. Valamennyi nagyobb napilap és folyóirat szerkesztősége egy-egy bolygórendszer, legnagyobb hatású Rákosi Jenő köre a Budapesti Hirlap szellemi műhelyében. A zsidó írókat és a dekadens hajlamú keresztény ifjúságot Kiss József toborozza össze a Hét köré; ennek a csoportnak vagy legalább is vezérkarának már megvan a maga tudatos kozmopolita világnézete, szemben a népies-nemzetiekkel, a romantikus-nemzetiekkel, a különálló mord egyéniségekkel és a szerkesztőségeknek az olvasóközönség kívánságaihoz alkalmazkodó munkatársaival. A keresztény világnézetet a papság és az antiszemiták lapjain kívül úgyszólván egyedül csak Rákosi Jenő meri támogatni; a katolikus szellem minden más írói körben nevetség tárgya. Az élet a tüntetően liberális törekvéseké; nem ugyan a politikában, ahol a szabadelvűség csak vékony álarc a feudalizmus arcán, hanem az irodalomban, ahol a nemes értelemben vett konzervativizmus a század vége felé egyre erőtlenebbül zsugorodik össze.

A XII. század végén nyilvánvaló, hogy a magyar irodalomban egy különirányú irodalom kezd kialakulni. Az új zsidó írói nemzedék nem hasonult át – az öregebb és tapasztaltabb zsidó írók módjára – a magyar lelkiségű írók közé, hanem erős faji öntudattól áthatottan kezdte meg a maga gyors előnyomulását. Különösen kritikai és társadalmi fejtegetéseik tűntek szembe még akkor is, ha írásaik alá nem írták nevüket. Az új zsidó írók a szépet és nemeset léhasággal és gúnnyal keverték; a zsidó vezetés alá kerülő hírlapok és folyóiratok meleg hangon írtak a tehetségtelen izraelita kezdőkről is, de némákká váltak vagy epébe mártották tollukat, ha konzervatív szellemű keresztény tehetség forgott szóban. Volt azonban az éremnek másik oldala is. Az ifjú zsidóság a maga fürge szellemével és hajlékony stíluskészségével új elemeket hozott a magyar irodalomba s ha rontott is a keresztény nacionalista szellemen, a költészet színképébe addig nem ismert árnyalatokat vegyített. A témák, hangok, kifejezések különösségeit a tudományos álláspont a magyar irodalom megrontásának fogta fel, de a vers és próza stílusa kétségtelenül gazdagodott fordulatokban és képekben.

A magyar irodalomtörténeti és kritikai stílus Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Péterfy Jenő és Riedl Frigyes tollán szárnyaló fejlődést mutat, de a többi tudományág prózája, beleértve a szónoklatot és publicisztikát is, messze elmaradt a szépirodalmi stílus mögött. A világos mondatalkotásban mutatkozó tehetetlenség, a száraz stilizálás, a hosszú mondattestekbe zsúfolt alárendelő szerkezetek meggátolták a közérdekű stílus szerencsés fejlődését. Némelyik szaktudós hírhedtté vált zavaros fogalmazásával, bonyodalmas körmondataival, minden írói érzéket nélkülöző kompozícióival. Az új magyar értekező stílus – a könnyed és világos magyar próza – még a XX. században is hosszú ideig váratott magára.

Ferenczi Zoltán rámutatott arra, hogy a nemzet érdeklődését 1867 után a politika foglalta le. A közéleti küzdelem világa «nem volt alkalmas arra, hogy egy eredeti, nemes, fennkölt, az egész nemzetre kiható lírának igazi éltető forrása legyen. Az új közviszonyok nem látszottak költői érdekűeknek, legföljebb az ellenzékiskedés izgatta a költőket. Innen a régi, nemes, hazafias líra elernyedése, melynek helyébe a pártpolitikai líra és még inkább a túlzó, szenvedelmes hangú szatira lépett.» A hírlapirodalom rohamos fejlődése is kedvezőtlenül hatott a költészetre; az irodalom a szépség önkéntes szolgálata helyett jövedelmezőbb érdekek szolgálatába szegődött s a líra is mintegy kenyérkereső eszközzé lett. «Nem kedvezett az erős tehetségek fejlődésének az sem, hogy az egyeseket összekapcsoló meleg érzések a kritikában olykor az objektivitás rovására nyilatkoztak meg. Ezek a körülmények azonban nem apasztották a megjelenő lírai kötetek s a szépirodalmi és politikai lapokban kiadott lírai s hasonló költemények számát. Ellenkezőleg, nemzetünk most is megmutatta, hogy lírikus nemzet.» A lírikusok elszaporodásában része volt annak is, hogy ez időtájt nemcsak nyelvünk emelkedett a fejlettség magas fokára, hanem a verselő ügyesség is. A lírai költemények nagy számával szemben az elbeszélő költészet szerénynek mondható. «A regényirodalmon az 1867 után következő évtizedekben Jókai Mór uralkodott. A magyar élet szemléletének az a módja vált divatossá, melyet ő vezetett be regényirodalmunkba s melynek követői lettek Mikszáth Kálmán és mások. A francia, angol és orosz hatás alatt a többi irány aránylag lassankint terjedt el.» A drámaírók egy része a regés színművet művelte, sok külső dísszel, de kevés belső élettel. A társadalmi dráma csak nehezen alakult ki, a népszínmű virágkorát érte, bár nem jutott lényegesen túl azokon az alapelveken, amelyekre Szigligeti Ede fektette. «Azt lehetett volna gondolni, hogy az érzelmesnek, komolynak és furcsának az a vegyüléke, melyből nála e műfaj áll, lassankint különválva, létre fogja hozni a népdrámát, népkomédiát és népbohózatot; de ez a szórványos kísérletek mellett sem történt meg.» (A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.)

Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. Két kötet. 3. kiad. Budapest, 1907. – A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913. – Sík Sándor: Verselésünk legújabb fejlődése. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Horváth János; Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. 14. kiad. Budapest, 1922–1924. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest. 1926. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Benedek Marcell szerkesztésében: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Ujvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Bangha Béla szerkesztésében: Katolikus lexikon. Négy kötet. Budapest, 1931–1933. – Dézsi Lajos szerkesztésében: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1931-től. – Péczely Ödön: Elvek és költészeti irányok az 1890-es évek irodalmában. Budapest, 1932. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.