Hatodik fejezet

I

– Ide figyeljen! – kezdte Sigsbee H. Waddington.

– Folytassa – biztatta Hamilton Beamish.

– Figyeljen csak ide!

– Csupa fül vagyok.

– Figyeljen csak ide!

Hamilton Beamish türelmetlenül az órájára pillantott. A Mr. Waddingtonnal való társalgás akkor is megviselte az idegeit, mikor Sigsbee Horatio tökkelütöttsége átlagos fokán leledzett, de most úgy tűnt neki, a másik férfi értelmi színvonala addig soha nem tapasztalt mélységekbe süllyedt.

– Csupán hét percem van az ön számára – jegyezte meg –, azután el kell mennem, ugyanis rész veszek az Ifjú Amerikai Írónők villásreggelijén, ahol fel is fogok szólalni. Felteszem, azért jött, mert valamit el akar mondani nekem. Úgyhogy bökje ki, de gyorsan.

– Ide figyeljen! – ismételte Sigsbee Horatio.

Hamilton Beamish szigorúan összeszorította ajkát.

Papagájoktól is hallott már ennél értelmesebb szöveget. Lassan egész lényén kezdett elharapódzni ama különös vágy, hogy lecsapja ezt az embert egy bikacsökkel.

– Ide hallgasson! – mondta Sigsbee Horatio. – Én aztán alaposan megkavartam magamnak!

– Kínos helyzetbe került?

– Eltalálta!

– Fejtse ki részletesen – utasította Hamilton Beamish, újból az órájára nézve.

Mr. Waddington gyors, ideges pillantást vetett a háta mögé.

– Szóval. Maga is hallotta, mikor Molly tegnap bejelentette, hogy el akarja adni a gyöngysorát!

– Igen, hallottam.

– Nahát, ide figyuzzon! – tompította hangját fojtott suttogássá Mr. Waddington, és aggódva nézett újból körül. –Azon a láncon egy szem igazgyöngy nem sok, annyi sincs!

– Hát akkor miből áll?

– Olcsó, édesvízi vacakokból!

Hamilton Beamish összerezzent.

– Úgy érti, tenyésztett gyöngyökből áll?

– Pontosan úgy értettem. Most aztán mitévő legyek?

– A válasz teljesen kézenfekvő: perelje be az ékszerészt, aki annak idején igazgyöngysorként eladta önnek.

– De hiszen akkor a gyöngyök még igaziak voltak! Látom, még mindig nem kapiskálja.

– Nem bizony.

Sigsbee H. Waddington megnyalta az ajkát.

– Hallotta már hírét a hollywoodi Színe-Java Mozgókép Társaságnak?

– Kérem, ne térjen el a tárgytól. Kevés az időm.

– De hiszen a tárgynál maradtam! Nemrég egy manusz barátilag megsúgta nekem, a Színe-Java cég tutira frankó.

– Hogy milyen?!

– Frankó. Remek. A pasi szerint hamarosan ez a cég fogja uralni az egész filmvilágot, ezért azt javasolta nekem, hogy addig szálljak be a részvényvásárlási buliba, amíg nem késő. El ne szalasszam már életem nagy lehetőségét, mondta.

– És erre ön mit tett ?

– Mit tehettem volna? Amikor ilyen szuper fülest kaptam, én meg ott álltam üres zsebbel! Egy centem nem sok, annyim se volt. De mivel egyszerűen képtelen voltam elviselni, hogy ilyen jó dologból kimaradjak, ezért hát fogtam magam, leültem és törni kezdtem a fejem. És csak törtem, egyre törtem. Amíg a végén egy hang hirtelen azt suttogta nekem, hogy „Miért is ne?” Mármint a gyöngysort értve alatta. Hiszen maga is beláthatja, csak ott hevert, s legfeljebb annyi haszna volt, hogy a port fogta. Különben is csak pár hétre kellett nekem az a pénz, amíg a Színe-Java cég kezdi kinőni magát, és… Szóval, hogy rövidre fogjam, megfújtam a láncot, a foglalatba olcsó, tenyésztett vackokat tetettem, az igazi gyöngyöket eladtam, megvettem a részvényeket, és abban a hitben ringattam magam, hogy most már minden csudi-csudajó.

– Hogy minden… Hogy mondta?

– Csudi-csudajó. Azt hittem, végre nincs más dolgom, mint leülni és várni a sült galambot.

– És mitől változott meg a véleménye?

– Attól, hogy a minap összefutottam egy fickóval, aki szerint ezek a részvények egy vasat sem érnek. El is hoztam az egészet. Ha vetne rájuk egy pillantást…

Hamilton Beamish kelletlenül szemrevételezte az értékpapírokat.

– Annak az embernek igaza volt. Már az elején is gyanúsan ismerősnek tűnt nekem a cég neve, de csak most jöttem rá, hogy miért. Mrs. Henrietta Byng Masterson, a Great Neck-beli társaság irodalmi egyletének elnöke épp előző este mesélt róluk. Elmondta, mennyire bánja már, hogy ő is vett Színe-Java-részvényeket. Ahogy így az ön papírjait elnézem, szerintem nem érnek többet tíz dollárnál.

– Pedig én ötvenezret adtam értük.

– Akkor úgy tűnik, hogy ez a befektetése negyvenkilencezer-kilencszázkilencven dollár veszteséggel zárult. Igazán sajnálom.

– És most mihez kezdjek?

– Írja le deficitként, hiszen csupán tapasztalatot nyert az ügyön.

– De a mindenit neki! Hát nem érti? Mi lesz majd, ha Molly el akarja adni a gyöngysort, és kiderül, hogy hamis?

Hamilton Beamish azonban csak a fejét rázta. Bármikor készen állt megbirkózni az élet apró-cseprő gondjaival, ám őszintén el kellett ismernie, hogy ez a dolog már kifogott rajta.

– A feleségem megöl!

– Nagyon sajnálom.

– Pont azért jöttem magához, mert abban bíztam, képes előrukkolni valami jó ötlettel.

– Mindössze annyit tudnék tanácsolni: emelje el a gyöngysort, aztán vesse a Hudson vízébe; ezen kívül, attól tartok, nincs más javaslatom.

– És még magáról mondják, hogy vág az esze! – jegyezte meg Mr. Waddington szemrehányóan.

– Nincs olyan elme, amely ebből a szorult helyzetből kiutat lelne. Szerintem itt már nincs mit tenni azonkívül, hogy szépen kivárja az eseményeket abban reménykedve: az Idő szokás szerint majd minden sebet begyógyít.

– Mondhatom, sokra mentem a segítségével!

Hamilton Beamish megvonta a vállát, Sigsbee H. Waddington pedig tömör undorral meredt a részvényekre.

– Akkor mi a búbánatnak kellett a hátuljára nyomtatniuk, hogy „tízezer dollár”, ha semmit sem érnek? – firtatta. – Adta csaló népsége! És nézze csak ezt a cirkalmas pecsétet! Meg az alján ezt a temérdek aláírást!

– Sajnálom – mondta Hamilton Beamish. Az ablakoz lépett, és kihajolván mélyet szippantott a balzsamos nyári levegőből. – Milyen gyönyörű napunk van!

– Méghogy gyönyörű, amikor egyenesen pocsék napunk van! – morogta Mr. Waddington.

– Mondja csak, nem ismeri véletlenül Mrs. Waddington tenyérjósnőjét? – érdeklődött Hamilton Beamish álmatagon.

– A pokol legmélyebb bugyrába a világ összes tenyérjósnőjével! – fakadt ki Sigsbee H. Waddington. – Azt árulja el nekem, mi a fészkes fenét kezdjek ezekkel a nyamvadt részvényekkel?

– Mint mondottam volt önnek, azon kívül, hogy elemeli a gyöngysort, semmi mást sem tehet.

– Kell hogy legyen valami megoldás! Maga például mit tenne az én helyemben?

– Mint a szélvész elfutnék, és egész Európáig meg sem állnék.

– De hogy fussak Európáig, amikor egy petákom sincs?!

– Hát akkor eresszen golyót a fejébe… vesse vonat alá magát… vagy ahogy önnek tetszik, úgy végezzen magával – vetette oda neki Hamilton Beamish türelmetlenül. – Most viszont már tényleg rohannom kell. Viszlát.

– Viszlát. Kösz, hogy ilyen sokat segített.

– Igazán nincs mit – szerénykedett Hamilton Beamish.

– Szóra sem érdemes. Mindig boldogan állok a rendelkezésére, csak egy szavába kerül.

S miután egy utolsó, érzelemdús pillantást vetett a kandallópárkányon álló fényképre, kiment a szobából. Mr. Waddington hallotta, hogy a liftre várván egy régi, francia szerelmesdalt dudorászik, s e danaszót meghallván Sigsbee Horatio addigi komor hangulata immár „gyászos” fokozatra váltott.

– Te nagyokos! – mormolta maga elé morózusan Mr. Waddington.

Elnyújtózott az egyik széken, és mélabús merengésbe kezdett. Elméjét jó darabig az a gondolat töltötte be, milyen mérhetetlenül nem állhatja Hamilton Beamisht. Hiszen adott egy fickó ugyebár, aki olyan páváskodva jár-kel, mintha észt is tartana a fejében; és mégis, amikor az ember hozzáfordul, hogy segítsen neki megoldást találni valami pofonegyszerű problémára (melyre öt percen belül vagy féltucat javaslattal illenék előállnia), csak annyira futja tőle, hogy sajnálkozzon meg azt tanácsolja a másiknak, vesse vonat alá magát, netán eresszen golyót a fejébe. Hiába is töri magát az ember, hogy rózsaszínű szemüvegen át nézze a világot, hamvába hal minden próbálkozás, ha egyszer ilyen alakok szaladgálnak benne, mint Hamilton Beamish!

Hogy azt az eszement ötletét már ne is említsük, miszerint el kéne lopni a gyöngysort! Hiszen miként is volna lehetséges…

Sigsbee H. Waddington hirtelen kiegyenesedett a széken. Vad csillogás jelent meg a tekintetében. Akkorát fújt, ami egy vízilónak is becsületére vált volna. Csakugyan olyan eszement ötlet lenne a gyöngysor ellopása?

Gondolatban végigfutott a közeljövőben várható eseményeken. Jelenleg ugyan az ékszer bombabiztos helyen, egy bank páncélszekrényében pihen, ám ha Molly meg ez az ifjú Pinch tényleg összeházasodnak, a gyöngysor nyilván kikerül onnét, hogy az esküvő előtt kiállítsák a többi nászajándékkal együtt. Tehát hamarosan felvirrad a nap, melyen az alkalom valóban tolvajt szülhet… amikor is egy kellőképpen enyveskezű, elszánt egyén valamikor a nap folyamán esetleg fogja magát, odaoson és…

Gondolatmenetében idáig jutva, Mr. Waddington ismét alámerült széke alsóbb régióiba. A vad csillogás is kiveszett tekintetéből. Bölcs elmék állítása szerint senki sem ismerheti igazán önmagát, de Sigsbee H. Waddington valamennyire azért tisztában volt önnön korlátaival, és belátta: nincs gyomra hozzá, hogy ilyesfajta tettre hideg fejjel kapható legyen. A gyöngysorok ellopása ugyanis nem kezdőknek való feladat. Élete delén senki sem vághat bele csak úgy, hűbelebalázs módjára, hiszen az ilyesmire nem árt kellőképpen felkészülni. A gyöngysorlopkodó sikerének titka éppen abban rejlik, hogy az elkövető már kissrác korától fogva kemény és beható képzésen megy keresztül, amikor is a tejeskannák elemelésével kezdi, majd a vasútállomásokon lenyúlt csomagokkal folytatja, hogy egészen alulról a szakmába dolgozza magát. A most felmerült kényes művelet végrehajtásához pedig pontosan ilyesfajta ravasz, rutinos róka szükségeltetett.

És ezzel már dióhéjban össze is foglaltuk mindazt, morfondírozott magában csüggedten Sigsbee H. Waddington, ami úgy megkeseríti az ember életét: mármint, hogy miként tegyünk szert avatott szakértőre, mégpedig abban a szent minutában, amikor szükségünk lenne rá. Azok a lényeges szakmák ugyanis, melyek művelőire válsághelyzetben leginkább támaszkodhat az ember, mind a szaknévsorból, mind a telefonkönyv Arany Oldalaiból kimaradtak. Ha felütjük ezeket a listákat, akkor megkapjuk, mely címen találunk üvegcsiszolót (nem mintha bárki is tudná, mihez kezdjen egy üvegcsiszolóval), megadják, hol lelhetünk serfőzőre, avagy toronydaru-kezelőre – de mire megyünk egy serfőzővel, mikor olyasvalaki kellene nekünk, aki annak tervét képes kifőzni, miként hatoljon be a házba, és kinek kell toronydaru-kezelő, mikor csupán egy hamis gyöngysort akarunk elemelni?

Mr. Waddington lelke legmélyéig nekikeseredvén, hatalmasat sóhajtott. Szinte letaglózta, hogy ilyen visszás helyzetbe került. Hiszen nincs olyan nap, hogy az újságok ne cikkeznének a bűnözési hullám fellendüléséről; nincs olyan nap, hogy ne hajtana el a tett helyszínéről ezerszám a sok csirkefogó fülig érő szájjal no meg a csomagtartója mélyén lapuló, lopott holmival degeszre tömött zsákkal; és az elmondottak dacára, neki még sincs a leghalványabb fogalma se róla, miként is kerüljön kapcsolatba egy ilyesfajta jómadárral, amikor égető szüksége lenne rá.

Ekkor valaki halkan bekopogott az ajtón.

– Bújj be! – kiáltotta ingerülten Mr. Waddington, és ahogy felnézett, egy megtermett, feltűnően erős csontozató rendőrt látott átsiklani a küszöb felett.

II

– Elnézést, uram, az alkalmatlankodásért – mondta a rend őre, és e szavakkal már hátrálni is kezdett az ajtón kifelé. – Csak Mr. Beamisht kerestem. Meg kellett volna beszélnem vele, mikor is lesz itthon.

– Hékás! Nehogy már elmenjen! – kurjantott utána Mr. Waddington.

A hatósági közeg kétkedőn torpant meg a küszöbhöz érve.

– De ha egyszer Mr. Beamish nincs idehaza…

– Kerüljön csak beljebb, és beszélgessen egy jót velem! Csücsüljön le, és helyezze kényelembe magát. Egyébiránt, Waddington a nevem.

– Az enyém pedig Garroway – mutatkozott be a rendőr, udvariasan megbiccentve a fejét.

– Örülök, hogy megismerhettem.

– Tartom szerencsémnek a találkozást, uram.

– Mit szólna egy finom szivarhoz?

– Boldogan rágyújtanék, ha lehet.

– Ugyan hová a csudába áshatta el Mr. Beamish a koporsószögeit? – mormolta maga elé Sigsbee Horatio, amint székéből felkelvén átfésülte a szobát. – Aha, szóval itt lapulnak! Kér tüzet?

– Köszönöm, de van gyufám.

– Akkor jó!

S ezzel a megjegyzéssel székére visszatelepedvén, Sigsbee H. Waddington kedvtelve méregette társát. Nemrég még azon sopánkodott, hogy ötlete sincs, honnét keríthetne elő valami jómadarat – erre tessék, mintha csak az égből pottyant volna elé, most itt ül szemben vele egy olyan ember, aki minden bizonnyal valóságos két lábon járó bűnügyi lexikon.

– Komálom a rendőröket – jelentette ki barátságosan Mr. Waddington.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja, uram.

– Mindig is bírtam a fakabátokat. Látszik, hogy nincs takargatnivalóm, ha, ha! Hiszen, ha valami jó firma lennék, már a puszta gondolattól is halálra rémülnék, hogy itt ücsörögjek és dumáljak magával – pöfékelt egyet szivarján Mr. Waddington, pókerjátékoshoz illő, kifejezéstelen arccal. – Ha jól sejtem, rengeteg zsivánnyal volt már dolga, igaz?

– Bizony, uram, ez a rendőr életének fő hátulütője – ismerte el Garroway közrendőr nagyot sóhajtva. – Bárhová lép, mindenütt csak akasztófavirágokba botlik. Tegnap este is, amikor épp a versembe kerestem egy odaillő jelzőt, el kellett menjek letartóztatni egy házi kotyvasztású bundapálinkától lerészegült alakot. Mire az a bárdolatlan fickó úgy állón csapott, hogy a múzsa egyből elhagyott.

– Pedig maga csupán a versfaragáshoz szeretett volna kellő lökést kapni! – kiáltotta együtt érzőn Mr. Waddington. – De amikor az előbb a zsiványokról beszéltem, valójában hivatásos bűnözőket értettem alatta. Olyasfajta gonosztevőket, akik előbb behatolnak az ember házába, aztán fogják és elemelik a gyöngysorát. Ilyen gazfickókkal is találkozott már?

– Temérdek besurranó tolvajjal akadt már dolgom. Tetszik vagy sem, egy rendőr kénytelen elvegyülni a sok kétes elem között, mialatt hivatását teljesíti. Ezzel együtt meg kell vallanom: a tolvajok valamiért különösképpen a begyemben vannak – bár az is lehet, hogy csupán a munkám tett ennyire elfogulttá irántuk.

– Viszont, ha nem lennének tolvajok, rendőrökre sem lenne szükség.

– Milyen igaz, uram.

– Kereslet és kínálat.

– Pontosan!

Mr. Waddington hatalmas füstfellegbe burkolódzott.

– Jómagam nagyon érdekesnek találom a bűnözőket – jegyezte meg. – Szívesen találkoznék pár csirkefogóval.

– Biztosíthatom, hogy nem sok öröme lenne benne – rázta meg a fejét Garroway közrendőr. – Ellenszenves, tanulatlan népség az övék, s egyikükben sem teng túl a vágy elméjük pallérozása iránt. Köztük mindössze egyetlen említésre méltó, kivételes esetről tudok, aki nem más, mint Mr. Mullett. Róla kiderült, hogy egész rendes alak. Vele szívesen összefutnék, akár mindennap!

– És kicsoda ez a Mullett?

– Bár büntetett az előélete, uram, jelenleg Mr. Finch alkalmazásában áll, a tetőn lévő házban.

– Komolyan mondja? Mullett büntetett előéletű, most mégis Mr. Finchnél dolgozik? És mit követett el?

– Jó néhány betöréses lopás szárad a lelkén, uram. De úgy hallom, már megjavult és immár ő is a társadalom megbecsült tagjai közé sorolható.

– Ezzel együtt korábban betörő volt?

– Igen, uram.

– Nahát, nahát!

Ezek után mindketten hallgatásba merültek. Garroway közrendőr, aki még mindig abba a versébe keresett rokon értelmű szót, amelyiken épp akkor dolgozott, tűnődőn meredt a mennyezetre. Mr. Waddington egy darabig energikusan rágta szivarját, majd egyszer csak így szólt:

– Ide figyuzzon!

– Uram? – rezzent össze a rend őre, miután merengéséből ilyen váratlanul kiszakították.

– Tegyük fel – kezdte Mr. Waddington –, csupán példának okáért tételezzük fel, hogy egy alávaló alak rá akar venni egy gazfickót valami gyalázatos bűn elkövetésére. Akkor vajon némi kápét sem árt meglobogtatnia előtte?

– Nem bizony, uram. Az ilyen söpredék nem éppen arról híres, hogy bármit is ingyen és bérmentve tenne.

– És mit gondol, mennyit kérne?

– Szerintem pár százassal biztos beérné. No persze, a fizetendő összeg nagysága nyilván a tervezett bűn mértékétől függ.

– Pár százassal beérné?

– Kettővel, esetleg hárommal.

Fenti eszmecserét követően ismét csend ereszkedett a szobára. Garroway közrendőr újból a plafon vizsgálatába merült. Olyan szó után kutatott elméjében, amely híven lefesti, milyen benyomást tesznek rá New York utcái, és a vers második sorában egyszer már szerepelt a „szennyes” jelző. „Dögletes”! Ez az! Pont ez kell neki! Még mindig e szó csengését ízlelgette magában, amikor nagy nehezen eljutott a tudatáig, hogy a társa mintha mondott volna neki valamit.

– Elnézést, uram, máshol járt az eszem.

Mr. Waddington szemében különös fény gyúlt. Előrehajolt, és megveregette Garroway közrendőr térdét.

– Idefigyeljen! Tetszik nekem a képe, Larrabee.

– Garroway a nevem.

– Kit érdekel a neve, mikor a képe rokonszenves nekem! Szóval, figyeljen csak ide: véletlenül nem akar egy rakás pénzt keresni?

– Már hogyne akarnék, uram.

– Nos, nem restellem megvallani, mennyire szimpatikusnak találom, ezért most akkora szívességet teszek magának, amekkorára szinte senki más kedvéért nem lennék kapható. Hallott már valaha a Színe-Java Mozgókép társaságról?

– Eddig még nem, uram.

– Ez a legszebb az egészben – áradozott szinte magánkívül Mr. Waddington. – Soha senki sem hallott róla. Közel sem olyan elcsépelt ez a név, mint a többi csepűrágó bandáé; azokat már mindenki halálosan unja, hiszen szinte a csapból is csak ők folynak. A Színe-Java cég egy vadonatúj társaság. És tudja, most mihez kezdek? Fogom ezt a rengeteg Színe-Java részvényt, és egy jelképes összegért cserébe átengedem magának. Persze legszívesebben egyszerűen odaajándékoznám, ám attól tartok, hogy azzal csupán a lelkébe gázolnék. Ha szigorúan vesszük, így is csaknem ingyen jut hozzá, hiszen mint látja, ezek a kötvények több ezer dollárt érnek, mégis mindössze három darab százasért cserébe az egész a magáé lehet. Van ennyi dohánya, ugye? – érdeklődött aggodalmas hangon Mr. Waddington.

– Igen, uram, van nálam háromszáz dollár, de…

Mr. Waddington tiltakozón lengetni kezdte szivarját.

– Csak semmi „de”! Tudom, mit akar mondani. Azt akarja mondani, hogy kisemmizem magam. Jó, belátom, igaza van, de ki a csodát érdekel? Mit nekem a pénz? Szent meggyőződésem szerint, ha valaki már olyan piszkosul megszedte magát, ahogyan én, ha valaki képes luxuskörülmények közepette tartani nemcsak a neje őnagyságát, hanem az egész családját, akkor annak a valakinek mondhatni kutya kötelessége, hogy pusztán emberbaráti szeretetből elosztogassa másoknak mindazt, ami neki már nem kell, pusztán azért, hogy örömet szerezzen. Gondolom, maga sem veti meg a pénzt, igaz?

– Hát persze hogy nem, uram.

– Na, látja – lengette meg társa orra előtt csábítóan Mr. Waddington a részvényköteget. – Vegye-vigye, és hamarosan úgy megtollasodik, mint a pinty! Szavamra mondóm, mióta Marconi feltalálta a gramofont, azóta nem volt a világon a Színe-Java Mozgókép Társasághoz foghatóan hatalmas durranás.

Garroway közrendőr a kezébe vette és elgondolkodó képpel forgatni kezdte a kötvényeket.

– Meg kell adni, csakugyan nagyon szép a gravírozásuk.

– De még milyen szép! És látja, ennek a hátoldalán például ott áll, hogy „Tízezer dollár”. Nézze csak ezt a bélyegzőt! És vessen egy pillantást ezekre az aláírásokra! Ez már nem semmi, igaz? És maga is tudja, milyen a filmipar. A világ minden pénze benne van! És a Színe-Java még mozis léptékkel mérve is óriásnak számít. Ráadásul teljesen másképp működik, mint a többiek. Például, más filmes cégektől eltérően, nem herdálja a pénzét azzal, hogy osztalékot fizet.

– Nem?!

– Nem bizony! Osztalékfizetésre eddig még egyetlen árva centet sem dobott ki az ablakon.

– Talán mert nem akarja elaprózni magát?

– De nem ám! Mindennek tetejébe mostanáig még egyik filmjét sem mutatta be a nagyközönségnek.

– Egyet sem?

– Egyetlenegyet sem! Minden filmje ott hever a polcokon, bedobozolva. És aztán ott vannak még, ugye, a rezsiköltségek is… hiszen éppen az a sok kiadás viszi az anyagi csőd szélére a többi filmes társaságot. Az a sok hatalmas stúdió… a hírneves rendezők… meg a milliós gázsit igénylő sztárok…

– Hát egyetlen saját filmcsillaga sincs?

– Nincs bizony! Pont erről beszélek! A Színe-Java Mozgókép Társaságnak egyetlen olyan filmcsillaga sincs, mint mondjuk Gloria Swanson, aki csak az alaptőkéjét apasztaná! Sőt, továbbmegyek: a Színe-Javának még saját filmstúdiója sincs!

– Nincs filmstúdiója?

– De mennyire hogy nincs! Csak a társaság van, azon kívül semmi! Ahogy már az előbb is mondtam, ez a cég tutira frankó!

Garroway közrendőr szelíd tekintetű kék szeme kerekre tágult.

– Hát, ez tényleg úgy hangzik, mintha ez lenne ama bizonyos soha vissza nem térő alkalom, ami csak egyszer adódik az ember életében! – értett egyet beszélgetőpartnerével.

– Akár több tucat élet is kevés lehet hozzá, hogy még egy ilyen lehetősége legyen – jelentette ki Mr. Waddington.

– És mindenki csakis úgy jut előre az életben, ha megragadja a kínálkozó lehetőségeket. Hiszen mi volt a Big Ben, ha nem egyszerű karóra, aminek sikerült valóra váltani álmait! – Ahogy mondandójában idáig jutott, Mr. Waddington egyszer csak elhallgatott. Gondterhelt ráncba szaladt a homloka. Hirtelen fogta, és kirántotta társa markából a részvényeket, majd olyan mozdulatot tett, mintha az egész köteget zsebre akarná vágni. – Nem megy! – kiáltotta. – Hiába szeretném, mégsem tudom megtenni! Képtelen vagyok odaadni magának!

– Na, de uram!

– Nem! Jóból is megárt a sok!

– De Mr. Waddington…

Ekkor Sigsbee H. Waddington, mintha csak valami révületből tért volna magához, megrázta magát, és úgy meredt a hatósági közegre, mint aki azt kérdezi: „Hová kerültem?”. Hatalmasat sóhajtott, és lerítt róla, hogy gyötri a lelkifurdalás.

– Hogy micsoda ördögi dolog is a pénz! – jegyezte meg. – Igazán rémes, mennyire képes kiforgatni az embert saját magából! Sutba dobatja vele minden nemes elvét, feladatja vele minden jó szándékát! Sajnos, az előbb felülkerekedett bennem a mohó, kapzsi énem; ő mondatta velem, hogy mégsem adom magának a részvényeket. Csakis a puszta hírvágy adta a számba ezeket a szavakat. Hiszen vagyonos ember vagyok, több millióm van a bankban, erre tessék! Mire észhez térek, máris azon kapom magam, hogy foggal-körömmel próbálok ellent állni annak, hogy jót tegyek az egyik embertársammal, akinek ráadásul kedvelem a képét. Hát nem borzalmas?! – S e szavakkal hirtelen előhúzta zsebéből a papírokat, és a rendőr kezébe nyomta. – Tessék, fogja, mielőtt újból rám törne a gyengeség. Ide azzal a háromszáz dolcsival, aztán már itt se vagyok.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek, uram.

– Ugyan már, ne köszönje, igazán szóra sem érdemes. Egy, kettő, három – számolta hangosan a bankjegyeket Mr. Waddington. – Eszébe se jusson megköszönni. Máskor is szívesen.

III

Mialatt az imént idézett beszélgetés zajlott, valamivel feljebb, George Finch lakásának konyhájában Frederick Mullett éppen jegyesét, Fanny Welchet látta vendégül egy kis hideg lakomára. Igazán nincs könnyű dolga egy férfiembernek, ha odaadó képet akar vágni, miközben éppen hideg marhasülttel meg mustárral tömi nagyban a fejét, ám az akarat néha csodákra képes; Mullett is, míg evett, rajongó tekintettel végig a menyasszonyára meredt. Nagyjából úgy nézett Fannyra, ahogy George Finch bámult Molly Waddingtonra vagy Hamilton Beamish Madame Eulalie-ra – vagy ahogy New York-szerte (az összes elővárosát is beleértve) akkortájt milliónyi fiatalember bámult milliónyi ifjú hölgyre. Mivel csikókorában napjai szorgos gyűjtögetéssel teltek, Frederick Mullett csak élete delén kapta el a szerelem nevű betegséget, és tudta, hogy már soha nem fog kigyógyulni belőle.

Takaros külső burka láttán Fanny Welch csakugyan méltónak bizonyult rá, hogy az inas ilyen mély érzelmeket tápláljon iránta. Takaros, apró kis teremtés volt, csinos pofikával, élénken ragyogó fekete szempárral – elsősorban mégis mindenkinek két szépséges, karcsú kacsóján és a rajtuk lévő hosszú, érzékeny művészujjakon akadt meg a tekintete. A zsebtolvaj szakma egyik legfőbb haszna, hogy igencsak kifinomult lesz tőle az ember keze.

– Milyen szép ez a hely – állapította meg Fanny, ahogy körülnézett.

– Komolyan, édes? – kérdezte gyengéden Mullett. – Reméltem is, hogy kedvedre lesz, mert mondok én neked valamit.

– Na, és mi lenne az?

– Itt töltjük majd a mézesheteinket!

– Micsoda?! Csak nem ebben a konyhában?

– Ugyan, dehogy! A lakáson belül bárhol szabadon turbékolhatunk, és akkor még a tetőről nem is beszéltem.

– Azért ehhez Mr. Finchnek is lesz egy-két szava, nem?

– Nem, kicsikém, mert neki halvány sejtelme sem lesz az egészről. Tudod, Mr. Finch nemrég fogta magát, és szintén eljegyezkedett, ezért egész addig miénk a lakás, amíg csak a gazdám vissza nem jön a saját nászútjáról. No, halljam, mit szólsz hozzá?

– Minden szavad zene füleimnek!

– Rögtön körbe is viszlek, hogy mindent megmutassak neked. Ennél a műteremlakásnál több mérföldes körzeten belül nem találsz jobbat. Szép, tágas a nappalija, az ablakok egyenesen a tetőre néznek, így aztán, amikor csak kedve szottyan az embernek, bármikor kisétálhat oda egy kicsit levegőzni az erkélyajtón keresztül. Aztán meg ott a nyárilak is a tetőn arra az esetre, ha nagyon melegre fordulna az idő. A fürdőszobában pedig beépített tusoló van, hideg-meleg vízzel. Ennél meghittebb kis zugot kívánni sem lehet; mi ketten majd jól bevesszük magunkat ide, úgy összebújunk, mint két kismadár a fészekben. A mézeshetek végén pedig Long Islandre megyünk, és veszünk magunknak egy kacsatenyésztő telepet, hogy aztán boldogan éljünk, amíg meg nem halunk.

Fanny azonban még ingadozni látszott.

– De Freddy, el tudsz te engem képzelni egy kacsatenyésztő telepen?

Mullett tekintetéből csak úgy sugárzott a szerelem.

– Még szép, hogy el tudlak képzelni! – kiáltotta. – Hiszen tisztán látlak magam előtt, amint a tarka pamutkötényedben épp a téglával kirakott, régi ösvényen álldogálsz a mályvarózsák között; onnét figyeled, mit össze nem hancúrozik a kis Frederick az almafák alatt.

– Hogy kire figyelek?

– Hát a kis Frederickre.

– Ó! És a kis Fannyt is észrevetted, amint a szoknyámba csimpaszkodik?

– Hogyne vettem volna észre. És a tornácon pedig ott ring bölcsőjében William John.

– Szerintem jobb lenne, ha legalább egy kis időre abbahagynánk a nézelődést – riadt meg Fanny. – Túlságosan gyors ütemben nő a családunk.

Mullett nagyot sóhajtott.

– Ugye, hogy a sok viszontagság után, amin keresztülmentünk, milyen csendes és megnyugtató mindez? A kacsák hápogása… A méhek döngicsélése… Tedd csak szépen azt a kanalat a helyére, édes. Hisz te is tudod, nem a tiéd.

Fanny elővette a kanalat ruhája rejtekéből, és enyhén megütközve meredt rá.

– Hát, ez meg hogy került ide? – kérdezte.

– Te magad tetted oda, szívem – felelte Mullett gyengéden. – Kicsinyke ujjaid egy pillanat erejéig, felette lebegtek, akár a méhecskék a virágkehely felett, aztán egyszer csak volt kanál, nincs kanál. Nézni is jólesett a szemnek, édes, de azért tedd vissza szépen. Hiszen te is jól tudod, hogy már felhagytál az ilyesmivel.

– Talán felhagytam, talán nem – sóhajtott Fanny vágyakozva.

– Csak semmi „talán”, drágaságom – jelentette ki jövendőbelije –, mikor tisztában vagy azzal, hogy ugyanúgy abbahagytad, mint én.

– Komolyan mondod, hogy megjavultál, Freddy?

– Becsületes munkával telnek napjaim.

– Na, és az éjszakáid? Akkor színre lép Mullett, az emberbőrbe bújt molylepke, és gondosan átrágja magát a gazdája ruhatárán; olyan alaposan átfésüli, akár egy féltékeny feleség.

Mullett elnézően felnevetett.

– Semmit sem változtál, kicsi Fanny. Mindig is hogy élvezted, ha csipkelődhetsz. Bizony, drágám, én örökre felhagytam a bűnös élettel. Hidd el, manapság egyetlen gallérgombot se emelnék el, még akkor sem, ha tulajdon anyám könyörögne nekem térden állva. Már semmi sem kell nekem az én kicsi feleségemen meg a vidéki házikómon kívül.

Fanny elgondolkozva vonta össze a két szemöldökét.

– Szerinted nem lesz túlságosan is csendes azon a kacsafarmon? Majdnem hogy azt mondtam: unalmas?

– Unalmas? – visszhangozta döbbenten Mullett.

– Na, jó, talán nem lesz unalmas. De akkor is borzasztó ilyen fiatalon visszavonulni az üzleti élettől, Freddy.

Mullett gondterhelt képet vágott.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy te még mindig nosztalgiával gondolsz a régi napokra?

– És ha igen, akkor mi van? – védekezett Fanny. – A szíved mélyén te is vágysz a régi életed után, ne is tagadd.

Az inas gondterhelt arckifejezése méltóságteljesre váltott.

– Cseppet sem vágyom utána – jelentette ki – Szavamra mondom, nincs a világon olyan meló, ami engem kísértésbe vinne. És nagyon szeretném, ha sikerülne elérned, hogy te is ugyanígy érezz, édes szívem.

– Á, hisz én se úgy gondoltam, hogy valami igazán nagy fogáson kívül bármi meló izgalomba hozna. De őszintén, Freddy, ha valami értékes akad az utunkba, egyenesen vétek lenne kihagyni a kínálkozó lehetőséget. Hiszen ami azt illeti, egyáltalán nem dúskálunk az anyagiakban. Én ugyan elemeltem itt-ott pár szép cuccot, és felteszem, abból, amit összeszedtél, neked is sikerült elrejtened ezt-azt a kandi tekintetek elől, ám ezt leszámítva csak az a pár garasunk van, amit félretettünk. Az embernek gyakorlatiasnak kell lennie.

– De szívem, gondold csak végig, milyen szörnyű következményekkel járna, ha fülön csípnének!

– Attól se tartok. Felkészültem. Ha valaha is rajtakapnak, belefogok a mesémbe szegény, idős édesanyámról…

– Hiszen neked nincs is anyád.

– Na, és aztán? …szóval, belefogok a dajkamesébe, aminek hallatán még a kőszikla is könnyekre fakadna. Figyelj csak, máris rázendítek: „Ne adjon már zsarukézre, uram, hisz csak a szükség vitt bűnre! Fogadjunk, hogy maga is mindent megtenne, ha nem találna munkát és éhezne, és. közben néznie kéne, amint szegény, öreg édesanyja meg ott görnyed a mosóteknő felett…”

– Elég, Fanny, kérlek, hagyd abba! Mindjárt megszakad a szívem, pedig tudom, hogy az egész csak színjáték. Én… Hahó! Valaki ácsorog a lakásajtó előtt. Biztos csak egy modell jött érdeklődni, hátha Mr. Finch tud számára valami munkát. Te csak maradj, édes szívem. Fél percen belül lerázom, aztán már itt is vagyok.

IV

A beígért fél perchez képest Frederick Mullettnak legalább tíz percébe telt, míg a konyhába visszatért. Jövendőbelijét már korántsem találta olyan derűs kedélyállapotban, mint amilyenben hagyta. Fanny két kezét karba fonva álldogált, és a helyiségben jó néhány fokot esett a hőmérséklet.

– Csinos volt a lány? – kérdezte Fanny fagyosan, ahogy az inas a konyhába toppant.

– Tessék?

– Az előbb azt ígérted, fél percen belül kidobod innen azt a tyúkot, ehhez képest már vagy negyedórája rostokolok itt, rád várva – jelentette ki Fanny, s állítását megerősítendő egy pillantást vetett a karórájára – melynek eltűnése még mindig megoldhatatlan rejtélynek számított az Ötödik sugárút egyik forgalmas ékszerüzletében.

Mullett karjába zárta menyasszonyát bár nem volt könnyű dolga, mivel Fanny igencsak húzódzkodott.

– De hisz nem modell volt az, drágám, hanem egy férfi! Egy őszülő, pirospozsgás pasas.

– Tényleg? És mit akart?

Az amúgy is jó húsban lévő Mullett felháborodva felfújta magát, amitől csak még terebélyesebbnek látszott.

– Valami bűnös dologra akart rávenni, Fanny.

– Téged?

– Bizony! Megkérdezte, én vagyok-e Mullett, és mikor azt feleltem neki, én vagyok, szempillantásnyi idő sem telt belé, máris háromszáz dollárt ígért nekem egy kisebb melóért.

– Ne mondd! És mit kéne elkövetned?

– Meg sem vártam, hogy részletekbe bocsátkozzon, egyből nemet mondtam és faképnél hagytam. Ebből is leszűrheted, mennyire igaz, hogy megjavultam. Pedig az ürge szerint könnyű és tiszta munka lenne, ráadásul pár perc alatt végeznék vele.

– Te meg visszautasítottad, mi?

– Azonnal a képébe vágtam, hogy ne is álmodjon róla!

– És utána otthagytad?

– Azon nyomban!

– Akkor most jól figyelj rám – vált acélossá Fanny hangja –, nekem ez így sehogy sem stimmel, már ami az időt illeti. Azt állítod, miután megmondtad neki: te vagy Mullett, szempillantás alatt kibökte, mit akar. Akkor meg minek kellett neked mégis negyedóra ahhoz, hogy a konyhába visszaérj? Ha kíváncsi vagy rá, mit gondolok, szerintem nem egy őszülő, pirospozsgás pasi volt az, hanem valami könnyű kis nőcske, és te egész idáig vele hetyegtél!

– De Fanny!

– Nekem hiába is beszélsz, tisztában vagyok vele, mi folyik itt a bohém művésznegyed kellős közepén, a sok festő meg modell között!

Mullett teljes magasságában kihúzta magát.

– Rosszulesik nekem ez a gyanúsítgatás, Fanny. Ha megtennéd, hogy velem jössz a tetőre és bekukucskálsz az erkélyajtón keresztül, a saját két szemeddel láthatod az ipsét. Arra vár, hogy valami italt vigyek neki. Csakis azért jöttem olyan soká vissza, mert tíz perc kellett neki ahhoz, hogy megkérdezze a nevem. Egész addig csak ült és érthetetlenül motyogott a bajsza alatt.

– Rendben! Menjünk a tetőre!

– Na, tessék! – mondta Mullett kicsivel később. – Talán most már hiszel végre nekem.

A nappali ablakán keresztül csakugyan egy fenti személyleírásnak megfelelő egyén volt látható.

– Szóval az előbb minden ok nélkül gyötörtem az én szegény kis Freddymet? – kérdezte Fanny bűnbánó hangon.

– De még mennyire, hogy ok nélkül!

– Igazán sajnálom – mondta a lány, majd hozzátette: – Máris jóváteszem! – s ezzel megcsókolta jövendőbelijét.

Mullett szigorú képe azonnal megenyhült.

– Vissza kell mennem, hogy italt vigyek neki – mondta.

– Nekem is indulnom kell.

– Jaj, maradj még – kérte az inas.

– Nem lehet. Körül kell néznem pár boltban.

– Fanny!

– De hát egy lánynak igazán szüksége van némi stafírungra, nem?

Mullett lemondóan sóhajtott egyet.

– Ugye nagyon óvatos leszel, szívem? – kérdezte aggodalmasan.

– Én mindig óvatos vagyok. Ne izgulj annyit miattam.

Az inas visszatért a lakásba, Fanny pedig, miután csókot dobott utána, már el is tűnt a lépcsőházba vezető ajtó mögött.

Nagyjából öt perccel később Mullett aranyos ábrándjaiba merült a konyhában, a nappaliban pedig Sigsbee H. Waddington kortyolgatta szódás whiskyjét, amikor valaki váratlanul bekopogott az erkélyajtón – minek köszönhetően Sigsbee ijedtében görcsösen összerándult, az ital nagyobbik felét mellényére locsolva.

Ahogy felnézett, az ajtó túloldalán fiatal nőt pillantott meg, aki a mutogatásából ítélve arra akarta rávenni, hogy engedje be.

V

Beletelt némi időbe, mire Sigsbee H. Waddingtonnak sikerült annyira összeszednie a kurázsiját, hogy kinyissa az ajtót. Bizonyára szép számmal akadnak olyan (bár talán kissé bárdolatlanabb) házasemberek, akik minden lehetséges alkalmat megragadnak, hogy édeskettesben elcsevegjenek egy szikrázó fekete szemű lánnyal, aki az erkélyajtón keresztül integet nekik, ám Sigsbee Waddingtont más fából faragták. Alaptermészete és neveltetése révén egyaránt rendkívül józan és megfontolt volt. Ennélfogva jó darabig moccanni sem mert, csupán megkövültén meredt Fannyra. Csak amikor olyan határozottá vált a lány tekintete, hogy már-már delejes erejűnek volt mondható, szánta rá magát, hogy a kallantyút elhúzza.

– Na, végre – suttogta ingerülten a lány, ahogy nesztelenül a szobába lépett.

– Mit óhajt?

– Beszélni akarok a fejével. Azt hallom, maga bűncselekményre bujt fel másokat! Mit jelentsen mindez?

Mivel a lelkiismerete addigra már igencsak felajzott állapotba került, ez a beszéd úgy megrázta Sigsbee Waddingtont, mintha bomba robbant volna a közelében. Különben is élénk fantáziája máris működésbe lépett, és azt képzelte: csakis azért ismeri olyan behatóan a bizalmas ügyleteit ez a lány, mert egyike azoknak a titkos ügynököknek, akik pokollá teszik a bűnelkövetés terén járatlanok életét.

– Fogalmam sincs róla, miről beszél – krákogta.

– Lárifári – vetette oda Fanny türelmetlenül. Üzletasszony lévén nem állhatta ezt a köntörfalazást. – Freddy Mullett már mindent elmesélt nekem. Hogy maga melót ajánlott neki, de neki nem fűlt hozzá a foga. Úgyhogy vessen csak egy pillantást arra, aki beugrik helyette. Itt vagyok, ragyogok, és ha a balhé fekszik nekem, akkor benne is vagyok.

Mr. Waddington azonban továbbra is gyanakodva meredt rá. Mostanra már fejébe vette, hogy olyan vallomást próbál kicsikarni belőle ez a nő, ami terhelő lehet rá nézve. Szólni tehát egy szót sem szólt, csupán nagyokat fújtatott.

Fanny, érzékeny teremtés lévén, félremagyarázta Mr. Waddington hallgatását. Társa tekintetéből azt olvasta ki: nemigen bízik abban, hogy egy nő pótolni tudja a férfi munkaerőt.

– Ha ez olyasmi, ami Freddy Mullettnak szakmába vág, akkor nekem gyerekjáték – mondta. – Ide süssön! – Egyszerre csak hosszú, karcsú ujjai között egy óra himbálózott láncostul Mr. Waddington káprázó tekintete előtt.

– Hát ez meg mi? – hápogta a férfi.

– Mégis mi lehet maga szerint?

Mr. Waddington pontosan tudta, mit tart Fanny a kezében. Hüledezve tapogatta végig a mellényét.

– Észre se vettem, hogy elcsaklizta.

– Soha, senki nem vette még észre, hogy elcsakliztam –jelentette ki büszkén Fanny, cáfolhatatlan tényeket szögezve le. – Nos, miután saját szemével látta, mire vagyok képes, talán most már elhiszi, ha azt mondom, egész jó vagyok. Ha Freddy képes rá, akkor én is meg tudom tenni.

A megkönnyebbülés hűs hulláma mint gyógyító balzsam áramlott végig Sigsbee H. Waddington zaklatott lelkén. Ráébredt, hogy az előbb rosszul ítélte meg látogatóját. Hát hogy is lenne detektív, mikor csupán egy édes, gyengéd asszonyka, aki olyan finoman emeli el mások zsebéből az értékeiket, hogy észre sem veszik. Pontosan valami hozzá hasonló teremtéssel szeretett volna találkozni.

– Meghiszem azt! – kiáltotta mély átéléssel.

– Na, és miről lenne szó?

– Olyasvalakire van szükségem, aki elemel egy gyöngysort nekem.

– És hol az a gyöngysor?

– Egy bank páncéltermében őrzik.

Fanny mozgékony arcvonásai arról árulkodtak, hogy csalódott és mérges.

– Akkor meg mit tépjük itt a szánkat? Én nem értek a mackókhoz! Hagyományos nevelést kaptam, s abból valamiért kimaradt a „Hogyan fúrjunk könnyen, gyorsan kasszákat” tanfolyam. Még soha az életben nem fogtam hegesztőpisztolyt a kezembe.

– Félreérti a helyzetet! – magyarázkodott sietve Mr. Waddington. – Amikor az imént azt mondtam, hogy a gyöngysor egy bank páncéltermében van, akkor úgy értettem: per pillanat épp ott tartják. Azonban hamarosan kiveszik onnét, hogy a többi esküvői ajándékkal együtt kiállítsák.

– Így már mindjárt másképp fest a dolog!

– Neveket persze nem említhetek…

– Nincs is rá szükség.

– Akkor csak annyit mondanék, hogy A, akié a gyöngysor, hamarosan hozzámegy B-hez.

– Erre magamtól is rájöttem. Vaslogikával kikövetkeztettem: valószínűleg megkedvelték egymást.

– Jó okom van feltételezni, hogy az esküvőt a Long Island-beli Hempsteadben tartják, ugyanis C-nek, aki nem más, mint A mostohaanyja, ott van nyaralója.

– Miért ott? Miért nem New Yorkban?

– Csak azért – jegyezte meg csendesen Mr. Waddington –, mert én azt szerettem volna, ha New Yorkban lenne a kézfogó.

– És maga hogy jön a képbe?

– Úgy, hogy én vagyok D, C férje.

– Á, szóval maga az a fazon, aki hat és egynegyed óra alatt tölt meg vízzel egy tartályt, míg C öt és háromnegyed óra alatt egy másikat? Örülök, hogy végre megismerhettem!

– Most már magam is szívvel-lélekkel a hempsteadi esküvő ötletét pártolom – mondta Mr. Waddington. – New Yorkban bajosan tudnám megoldani, hogy a házba juttassam, míg Hempsteadben végig a kertben bujkálhat, a megfelelő alkalomra várva. Hempsteadben az ajándékok kiállítására nem másutt kerül sor, mint az ebédlőben, és ott a teraszajtó egyenesen a bokrok szegélyezte kertre nyílik.

– Ez csak megkönnyíti a helyzetet!

– Én is pont erre gondoltam. Úgyhogy ma este újra amellett fogok kardoskodni, hogy tartsuk New Yorkban az esküvőt, és ezzel már pont is kerül az ügy végére.

Fanny elgondolkozva méregette társát.

– Ez nekem magas. Ha maga D, C férje, és C viszont A mostohája, akkor maga nem lehet más, mint A édesapja. Minek akarja elcsómi a saját lánya gyöngysorát?

– Figyeljen csak ide – hadarta lázas sietséggel Mr. Waddington –, mindenekelőtt vésse jól a kobakjába, hogy tilos kérdezősködni.

– De mikor csak úgy égek a kíváncsiságtól!

– Szerezzen magának poroltót! – javasolta Mr. Waddington. – Különben is, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Ez egy szörnyen kényes ügy, és legkevésbé arra van szükségem, hogy egyesek indítékok után kezdjenek szaglászni. Úgyhogy legyen jó kislány, menjen és szerezze meg nekem azt a gyöngysort, aztán a megfelelő pillanatban csúsztassa a kezembe, utána pedig ne terhelje vele tovább azt a csinos kis fejecskéjét, azaz szépen felejtse el az egészet.

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá! És most térjünk rá a piszkos anyagiakra: nekem mi esik le az egészből?

– Háromszáz dollár.

– Közel sem elég.

– Csak ennyi pénzem van.

Fanny meghányta-vetette magában a dolgot. Háromszáz dollár, bármilyen kevés, azért mégiscsak háromszáz dollár. És végül is, az embernek minden cent jól jön, amikor berendezkedik – ráadásul az elmondottak alapján még a munka is könnyűnek látszott.

– Rendben – mondta.

– Szóval megteszi?

– De meg ám!

– Igazán rendes magától – hálálkodott Mr. Waddington.

– Hol találom, ha szükségem lesz magára?

– Itt a címem.

– Majd oda címzem a levelem. Akkor minden világos?

– Mint a vakablak. A bokrok között lappangva kivárom, amíg tiszta lesz a levegő, akkor a szobába osonok, és megcsípem a gyöngysort…

– …aztán szépen ideadja nekem.

– Hát persze.

– A teraszon strázsálok majd, a kertben, úgyhogy azonnal belém botlik, amint kiteszi a lábát az ajtón. Ezért aztán – folytatta Mr. Waddington, jelentőségteljes pillantást vetve ifjú barátnéjára – álmában se jusson eszébe huncutságokon törni a fejét. Úgysincs semmi értelme.

– Elárulná, mit ért huncutságok alatt? – heveskedett Fanny.

– Ó, igazán semmit – legyintett egyet Mr. Waddington. – Semmi különöset.