PUSSZANTALAK, ÉLTES ŐSÖM!

Jeeves a reggelizőasztalra helyezte a sistergő szalonnás tojást, és Reginald („Pácolt") Herring meg jómagam, ajkunkat nyalogatva, derékszögbe hajlítottuk könyökünket, és nekiláttunk a kajálásnak. Ezt a Herringet, egyik életre szóló cimborámat, afféle múlhatatlan emlékek fűzik hozzám. Évekkel ezelőtt ugyanis, még suttyó korunkban, ő meg én együtt húztunk le egy időszakot az előkészítő suliban a Bramley-on-Sea-i Malvern House-ban, ahol is minden undok fráterek legundokabbika, Aubrey Upjohn bölcsészdoktor volt a diri, és gyakran álltunk egymás mellett Upjohn irodájában arra várva, hogy kiutaljanak nekünk hatot a legkiadósabbik fajtából egy nádpálcával, mely csípett, mint a kígyó, és mart, mint a vipera, ahogy az a fickó a Bibliában mondta. Úgyhogy nagyjából olyanszerű volt a kapcsolatunk, mint két vén veteráné, akik vállvetve harcoltak Szent Crispin napon, ha ugyan jól emlékszem a névre.

Miután az elemózsiát betermeltük, majd leöblítettük néhány csupornyi erősítő kávéval, épp a narancslekvárért nyúltam, amikor meghallottam, hogy odakint a hallban fuvolázik a telefon. Felálltam, s elindultam fölvenni.

Siettem megcáfolni e szégyenletes vádat.

- Akkor meghívlak ebédre.

-Sajnos, nem áll módomban elfogadni. Sir Roderick Glossoppal abrakolok ugyanis.

Ez meglepett. Tudniillik a szóban forgó elmespecialista olyan fazon, akivel jómagam nem szívesen ebédeltem volna együtt, mivel viszonyunk igencsak hűvössé vált a Lady Wickham hertfordshire-i villájában töltött azon éjszaka óta, amikor is, a háziasszonyom Roberta nevű lányának tanácsára cselekedve, a kora hajnali órákban egy stoppolótűvel kiszúrtam a pasas meleg vizes palackját. Na persze, teljesen szándékolatlanul. Ugyanis az unokaöccse, Tuppy Glossop meleg vizes palackját terveztem kiszúrni, akivel hadilábon álltam, csak hát nem volt róla tudomásom, hogy időközben szobát cseréltek. Ama szerencsétlen félreértések egyike.

- Azt meg mi a kórságért teszed?

- Már mért ne tenném? Hiszen ő fizeti.

Értettem a néni álláspontját - minden megspórolt penny annyit tesz, mint megannyi megkeresett penny, meg minden efféle -, de továbbra is meg voltam lepve. Elképesztett, hogy Dahlia néni, föltehetőleg független asszony létére, miként pécézhette ki ezt a cefetül félelmetes dilidoktort arra a célra, hogy elköltse vele a déli ürücombot. Ámde egyike a legelső tanulságoknak, melyeket az élet megérlel bennünk, az, hogy a nagynéniknek már csak nagynénik módjára forog az eszük kereke, ezért hát egyszerűen csak megvontam a vállam.

Csettintettem a nyelvemmel. Nagyon szerettem a szóban forgó főudvarmestert, hiszen tömérdek sok finom portóit szopogattam el a tálalókonyhájában, és e hír elszomorított.

Visszaszívtam a csettintést.

A mélabú, mely oly módon burkolja be Bertram Woostert, akár a köd, valahányszor Jeeves az évi szabadságát készül kivenni, oszladozni látszott. Kevés kellemesebb dolog létezik számomra, mint egy Dahlia néni vidéki odújában való vendégeskedés. Kies táj, kavicsos sétautak, saját vízmű és csatornahálózat, és - ami a legfőbb - a néni francia séfjének, Anatole-nak, Isten emésztőnedveknek adott ajándékának felséges francia szakácskodása. Igazi full hand, mondhatná az ember, ha kártyás nyelven akarná magát kifejezni.

- Antagonisztikus.

- Micsoda?

- Akarom mondani: altruisztikus. Te valószínűleg nem ismered ezt a szót, de én Jeevestől hallottam használni. Olyan fickóról mondják, aki önzetlen szolgálatot nyújt másoknak, nem számolgatván a költségeket.

- Önzetlen szolgálatot ám az ángyikád térgyit! Tomnak egy igen fontos üzleti ügye van Creammel. Ha megvalósul, egy szakajtó pénz üti a markát, éspedig jövedelmiadó-mentesen. Úgyhogy igyekszik benyalizni magát az ipsénél, akár egy hollywoodi fejbólintó János.

Intelligensen biccentettem, jóllehet - természetesen - kárba veszett, hiszen a néni nem láthatott. Tüstént világosan átláttam nem vér szerinti nagybácsikám szellemi folyamatait. Habár T. Portarlington Travers olyan ember, aki zsákszámra halmozta fel a suskát, de azért mindenkor több mint kapható rá, hogy besuvasszon egy kis mellékest a kandalló mögötti tégla mögé, úgy érezvén - éspedig joggal -, hogy bármely mégoly csekély summa is, melyet a meglévőhöz ad, egy picivel gyarapítja azt. Na és ha van valami, ami végtelenül a kedvére való, hát az a jövedelmi adó elbliccelése. Duzzog minden egyes pennyért, amelyet a kormány lefej róla.

- Ez okból történt, hogy amikor búcsúpuszit adott nekem, arra ösztökélt könnyekkel a szemében, hogy tejben-vajban fürösszem Mrs. Creamet meg a fiát, Willie-t, és még a széket is törüljem meg alattuk. Ilyenformán ők is Brinkleyben tanyáznak, valósággal bevették magukat az ajtófélfába, akár a szú.

- Willie, azt mondtad?

- A Wilbert becézett változata.

Eltűnődtem. Willie Cream. A név valahogy ismerősnek tetszett. Mintha már hallottam volna, illetve láttam volna valamelyik újságban. De nem tudtam beazonosítani.

- Élvezettel fogom tanulmányozni a munkásságát - mondtam, mert módfelett csípem a rémtörténeteket. - Mindig szívesen látok egy-két újabb hullát. Így hát túltárgyaltuk, hogy a koszt-kvártélyosaid közt van ez a Mrs. Cream, meg a fia, Wilbert. Na és ki a másik három?

- Nos, ott van Lady Wickham lánya, Roberta.

Hevesen megrándultam, akárha holmi láthatatlan kéz csípett volna meg.

- Hogyhogy? Hiszen olyan, akár egy egyszemélyes szépségverseny.

- A szemnek valóban nem kellemetlen a látványa, elismerem.

- Bitangul dögös kis csajszi.

- Való igaz. Ámde minden-e a dögösség? És mi van a lélekkel?

- Hát a lelke nem mintaszerű?

- Messze nem az. Jócskán alul marad a mértéken. Volna mit mesélnem róla... De nem, hagyjuk. Fájdalmas téma.

Épp arra készültem, hogy vagy ötvenhét okát nevezzem meg annak, hogy a megfontolt halandó, aki nagyra értékeli a lelki nyugalmát, miért ítéli meg úgy, hogy legjobb, ha távol tartja magát a szóban forgó vörös hajú veszedelemtől, ám rájöttem, hogy egy olyan pillanatban, midőn visszatérni igyekeztem a narancslekvárhoz, ez túl sok időbe telt volna. Elég lesz annyit közölnöm, hogy azóta már réges-rég felocsúdtam az éter hatása alól, és teljesen tudatára ébredtem ama ténynek, hogy amikor a csajszi elutasította arra vonatkozó javaslatomat, hogy hajtsunk fel egy lelkészt meg két nyoszolyólányt, kiváló szolgálatot tett nekem, és azt is megmondom, hogy miért.

Amikor Dahlia néni mint egyszemélyes szépségversenyt jellemezte ezt az ifjú mákvirágot, abszolút helytállóan érzékeltette a dolgot. A lány külső burkolata ugyanis csakugyan olyan jellegű volt, mely arra késztette a szemlélőket, hogy hökkent füttyszóval tántorodjanak hátra sarkukon. Am noha olyan szempárral ajándékozta meg a Teremtő, akár egy páros csillag, vörösebb tónusú hajjal, mint a cseresznye, s szexepillel, csibészes bájjal és minden egyéb szépségkellékkel is, B. Wickhamnek egyszersmind egy időzített bomba természete és általános életszemlélete is a sajátja volt. A társaságában mindig az a kényelmetlen érzésed támadt, hogy bármelyik pillanatban hatalmas durranással felrobbanhat valami. Sohasem tudtad, mit készül tenni legközelebb, vagy hogy miféle rémséges pácba fog gondtalanul belekeverni.

- Miss Wickhamből, uram - mondta nekem egyszer Jeeves figyelmeztetőleg, midőn épp csúcspontjára hágott az őrület -, hiányzik a komolyság. Pajkos, állhatatlan és frivol. Mindig haboznék életre szóló társul ajánlani egy ifjú hölgyet, akinek olyannyira élénkvörös árnyalatú a haja, mint az övé.

Jeeves vélekedése helytálló volt. Említettem már, hogy a maga kifinomult fortélyaival ez a hajadon hogyan vett rá engem arra, hogy belopóddzam Sir Roderick Glossop hálószobájába, és stoppolótűt döfjek az ipse meleg vizes palackjába, és ez még viszonylag a szolidabb stiklijei közé tartozott. Egyszóval Roberta, a néhai Sir Cuthbert és Lady Wickham - Skeldings Hall, Herts - leánya valóságos dinamit volt, s olyasvalaki, akitől jobb távol tartani magukat mindazoknak, akik nyugodalmas életet szándékoznak élni. Annak kilátása, hogy egy fedél alatt leszek összezárva vele egy olyan vidéki kúriában, mely bőséges lehetőséget kínál egy vállalkozókedvű leánynak arra, hogy slamasztikába juttassa legközelebbi és számára legdrágább hozzátartozóit, sajátos kétségeket ébresztett bennem a dolgok jövendő alakulását illetően.

És miközben még javában e csapás súlya alatt szédelegtem, az éltes rokon máris egy újabbat mért rám, éspedig a mázsás fajtából.

Nyilván arra a fütyülő zihálásra célzott, mely az imént hagyta el ajkamat, és be kell vallanom, az bizony nagyon is hasonlított egy dögrováson lévő kacsa halálhörgéséhez. Ámde teljesen jogosnak éreztem a zihálást. Egy gyöngébb férfiú olyanformán nyítt volna, mint egy családi kísértet. Emlékezetemben fölrémlett valami, amit egyszer Pácolt Herring mondott nekem: „Tudod, Bertie - mondta filozofikus hangulatában -, sok mindenért hálát kell adjunk ebben az életben, te meg én. Bármilyen cudarul menjenek is a dolgok, van egy éltető gondolat, amely mellett mindenkor kitarthatunk. A viharfelhők feltornyosulhatnak bár, elsötétülhet a láthatár, szeg fúródhat a cipőnk talpába, elkaphat bennünket a zápor, midőn nincs nálunk esernyő, reggelizni lemenvén megeshet, hogy azt kell látnunk: valaki elkacsmarta a tükörtojást, de legalább megvan az a vigaszunk, hogy tudjuk: soha többé nem fogjuk immár viszontlátni Aubrey Istenátka Upjohnt. Ez mindig jusson eszedbe a csüggedés óráján!", mondta volt Pácolt, s én mindig eszembe is idéztem. S most íme, mégiscsak előkerült az a goromba fráter, a közvetlen közelemben bukkanva fel. Épp elég ahhoz, hogy a legacélosabb szívű halandót is dögrovásonlévő-kacsaszerű rutincselekvésre késztesse.

- Aubrey Upjohn? - rebegtem. - Úgy érted, az én Aubrey Upjohnom?

- Az hát. Röviddel azután, hogy elmenekültél a láncra fűzött rabjai közül, feleségül vette Jane Millst, az egyik eszméletlenül gazdag barátnőmet. Jane meghalt, s egy lányt hagyott maga után. Én vagyok a lány keresztanyja. Upjohn már nyugdíjba vonult, és politikusi pályára készül lépni. Biztos forrásból tudom, hogy egyes háttérerők konzervatív jelöltként fogják őt indítani a következő pótválasztáson a Market Snodsbury-i körzetben. Micsoda izgi lesz majd számodra, hogy újból találkozhatsz vele! Vagy talán elborzaszt a kilátás?

- Szó sincs róla. Mi, Woosterek rettenthetetlenek vagyunk. De mi a csudáért hívtad meg Brinkleybe?

- Én ugyan nem. Csak Phyllist hívtam meg, de ő is vele jött.

- Ki kellett volna ebrudalnod.

- Nem volt hozzá szívem.

- Gyengeség, túlságos gyengeség.

- Aztán meg szükségem is volt rá a tennivalóim kapcsán. Ő fogja majd ugyanis átadni a díjakat a Market Snodsbury-i gimnáziumban. Mint ilyenkor mindig, most is emberhátrányban vagyunk, és valaki muszáj hogy beszédet tartson azoknak a francos nebulóknak az ideálokról meg a nagybetűs Életről, úgyhogy éppen kapóra jött az ürge. Úgy hiszem, remek szónok. Csupán az vele a gond, hogy felsül, ha nincs nála a beszédje, hogy bele tudjon olvasni. Mint mondja: szeret a jegyzeteire hagyatkozni. Ezt Phyllis mesélte el nekem. Ő gépeli le számára a szöveget.

- Végtelenül aljas húzás - mondtam szigorúan. - Még nekem is, aki pedig soha nem emelkedtem magasabb előadói rangra, mint amit a Szántóvető nászdala interpretációjával értem el egy falusi koncerten, lesült volna a bőr a képemről, ha úgy állok ki a közönségem elé, hogy még annyi fáradságot se veszek magamnak, hogy memorizáljam a szöveget, holott A szántóvető nászdala esetében egész kényelmesen elboldogul az ember, ha folyvást csak azt énekli: Ding-a-dong, ding-a-dong, hozzád indulok. Egyszóval...

Még tovább is beszéltem volna, ám e ponton a néni, miután arra ösztönzött, hogy duguljak el, s kedvesen arra figyelmeztetett, hogy rá ne találjak lépni egy banánhéjra, letette a kagylót.