Nem állítom, hogy Jeeves kifejezetten önelégülten somolygott, de kétségkívül egy csöndes elégedettségről árulkodó pillantás ült a fizimiskáján, és hirtelen visszaemlékeztem arra, amit a Gussie-val kapcsolatos iménti agygárgyító jelenet kivert a fejemből - nevezetesen, hogy amikor legutoljára láttam a pasast, éppen a telefonhoz ment, hogy feltárcsázza az Ifjú Pincérfiú Klubot. Lelkesen talpra ugrottam. Hacsak nem értelmeztem félre azt a pillantást, Jeeves jelenteni készült valamit.

- Na, érintkezésbe lépett a titkárral, Jeeves?

- Igen, uram. Épp most fejeztem be a vele való konzultálást.

- És leadta az ürge a drótot?

- Szerfölött informatív volt, uram.

- Van titka Spode-nak?

- Igen, uram.

Meghatottan fricskáztam le egy porszemet nadrágszáramról.

- Igazán több eszem is lehetett volna, semmint hogy kételkedjem Dahlia néniben. A nagynénik mindig a lényegre tapintanak. Mintegy ösztönösen. Mondjon el mindent, Jeeves.

- Attól tartok, nem tehetem, uram. A klub előírásai a nagykönyvbe bejegyzett anyag továbbadására vonatkozólag igen szigorúak.

- Úgy érti, lakat van a száján?

- Igen, uram.

- Akkor mi haszna volt a telefonálásnak?

- Csupán a dolog részletei azok, melyek továbbadását illetőleg meg van kötve a kezem, uram. Az viszont tökéletesen szabadságomban áll, hogy közöljem önnel: nagymértékben csökkentené Mr. Spode gonoszkodásra való lehetőségét, ha ön tájékoztatná őt, hogy mindent tud Eulalie-ről, uram.

- Eulalie?

- Eulalie, uram.

- Ez valóban eldugaszolná az ipse indulatait?

- Igen, uram.

Eltűnődtem. Mint ütőkártyát nem túl erőteljesnek találtam a dolgot.

- Biztos benne, hogy nem áshat bele kissé mélyebben is a tárgyba?

- Teljesen biztos, uram. Amennyiben így tennék, valószínű, hogy be kellene nyújtanom lemondásomat a klubtagságról.

- Márpedig ezt, természetesen, nem szeretném. - Nagyon kedvem ellenére volt elgondolni, ahogy egy osztag komornyik négyszög alakzatot vesz föl, miközben a bizottság lenyisszantja Jeeves gombjait. - Mindazonáltal csakugyan bizonyos abban, hogy ha a szeme közé nézek Spode-nak, és elsütöm ezt a beköpést, ő paffá lesz a döbbenettől? Tökéletesen értsük meg egymást, Jeeves. Tételezzük fel, hogy maga Spode, és én odamegyek magához és azt mondom: „Spode, mindent tudok Eulalie"-ről, és ettől maga totál kikészül?

- Igen, uram. Az Eulalie névvel kapcsolatos tárgykör ugyanis olyan jellegű, uram, hogy a szellőztetésétől, tekintettel a szóban forgó úr társadalmi állására, melyet a közvélemény szemében betölt, meggyőződésem, hogy Mr. Spode rendkívüli módon vonakodna.

Kissé gyakoroltam a dolgot. Zsebre vágott kézzel a komódhoz sétáltam, s így szóltam: „Spode, mindent tudok Eulalie"-ről. Aztán újra elpróbáltam, ezúttal az ujjamat csóválva közben. Majd pedig összefont karokkal tettem egy kísérletet, de be kellett ismernem, hogy még mindig nem hangzott túl meggyőzőnek a dolog.

Ám azzal nyugtattam meg magam, hogy Jeeves mindig tudja, mitől döglik a légy.

- Nos, maga tudja, Jeeves. Akkor hát a legelső, amit tennem célszerű, az, hogy megkeressem Gussie-t, és átadjam neki ezt az életmentő információt.

- Uram?

- Ó, hát persze, hiszen maga erről még mit sem tud, igaz? Meg kell magának mondanom, Jeeves, hogy amióta utoljára találkoztunk, a cselekmény tovább bonyolódott. Tudott maga arról, hogy Spode régóta szerelmes Miss Bassettbe?

- Nem, uram.

- Nos, pedig így áll a helyzet. Miss Bassett boldogsága igen becses Spode számára, és most, hogy lőttek a lány eljegyzésének, éspedig a hímnemű szerződő félre nézve rendkívül méltatlan okokból, Spode ki akarja tekerni Gussie nyakát.

- Valóban, uram?

- Biztosíthatom róla. Spode az imént járt itt és ejtett róla szót, és Gussie, aki történetesen az ágy alatt volt közben, hallotta, ami elhangzott. És ez azt eredményezte, hogy most az ablakon át való menekülést és a Kaliforniába való elslisszolást fontolgatja. Ami természetesen végzetes következményekkel járna. Okvetlenül fontos, hogy a srác a helyén maradjon, és megpróbáljon békülést kieszközölni.

- Igen, uram.

- Ha ugyanis Kaliforniában tartózkodik, nem áll módjában békülést kieszközölni.

- Nem, uram.

- Így hát el kell mennem, és meg kell próbálnom megkeresni őt. Habár erősen kétlem, hogy pályafutása e kritikus pillanatában könnyen föllelhető lesz. Most valószínűleg odafent van a háztetőn, és azon töri a fejét, miként tudná azt felhúzni maga után.

Balsejtelmeim bőségesen beigazolódtak. Szorgosan átkutattam a házat, de a fiúnak nyoma sem volt. Totleigh Towers, semmi kétség, valahol rejtekhelyet nyújtott Augustus Fink-Nottle-nak, de e titkát jól megőrizte. Végül is feladtam, és visszatértem a szobámba, és gebedjek meg, ha a legelső, amit beléptemkor megpillantottam, nem ő volt személyesen! Az ágy mellett állt, és lepedőket csomózott össze.

Az a tény, hogy az ajtónak háttal állt, és hogy a szőnyeg puha volt, meggátolta őt abban, hogy tudomást szerezzen jelenlétemről, amíg meg nem szólaltam. A Hé! kiáltásom - mely meglehetősen harsányra sikeredett, mivel elszörnyedtem nyoszolyám ily mérvű feldúltsága láttán - arra késztette, hogy körbependerüljön, és hamuszürke képpel meredjen rám.

- Huhh! - zihálta. - Azt hittem, Spode az!

A riadalom méltatlankodásnak adta át a helyét. Rosszallóan meredt rám. Pápeszeme lencséi mögött fagyos tekintet komorlott. Úgy festett, mint egy bosszús rombuszhal.

- Micsoda dolog ez, te nyüves Wooster - dühöngött -, a háta mögé lopakodni egy fickónak, és azt üvölteni a fülébe, hogy „Hé!", mi? Majd a szívszélhűdést hoztad rám!

- Na és az micsoda dolog, te nyavalyás Fink-Nottle - vágtam vissza, rajtam lévén a replikázás sora -, összemaszatolni az ágyneműmet, holott ezt kifejezetten megtiltottam, mi? Vannak neked saját lepedőid is. Menj, és köss csomót azokra!

- Nem tehetem. Spode ugyanis az ágyamon ül.

- No hiszen, csak nem?

- De igen. Engem vár. Miután tőled eljöttem, odamentem, és már ott ette a fene. Ha nem köszörüli meg a torkát, simán besétáltam volna.

Láttam, legfőbb ideje, hogy megnyugtassam ezt a feldúlt lelket.

- Spode-tól nem kell tartanod, Gussie.

- Hogy érted ezt: Spode-tól nem kell tartanom? Beszélj értelmesen!

- Úgy értem, ahogy mondom. Spode, qua fenyegetés, ha ugyan a qua szó illik ide, immár a múlté. Hála Jeeves hallatlanul tökéletes titkosszolgálati rendszerének, Spode-ról sikerült valamit megtudnom, amit az nem szívesen tenne közkinccsé.

- Mit?

- Ah! E ponton, látod, megfogtál. Amikor azt mondtam: „megtudtam", helyénvalóbb lett volna úgy fogalmaznom, hogy Jeeves tudta meg, ám sajnos, az ő száján lakat van. Én azonban abban a helyzetben vagyok, hogy be tudok tartani a fickónak. Ha bárminemű gorombasággal próbálkozik, piszokul megmammogtatom a palit. - Hirtelen elhallgattam, s hegyezni kezdtem a fülem. A folyosón lépések hangzottak fel.

- Hah! - szóltam. - Valaki közeleg. Könnyen meglehet, hogy épp az átokfajzat lesz az.

Állati üvöltés tört elő Gussie-ból.

- Zárd be az ajtót!

Meglehetősen könnyed kézmozdulatot tettem.

- Arra nem lesz szükség - mondtam. - Hadd jöjjön csak. Kifejezetten örvendek e látogatásnak. Figyeld csak meg, hogy szerelem le a pasast. Remekül fogsz rajta szórakozni.

Sejtésem helytállónak bizonyult. Csakugyan Spode volt az. Bizonyára elunta a Gussie ágyán való ücsörgést, és úgy érezte, hogy egy Bertrammal folytatott újabb csevej esetleg üdítő változatosságként hat majd. Miként korábban, most is kopogtatás nélkül tódult be, és ahogy meglátta Gussie-t, diadalüvöltéssel adott kifejezést elégedettségének. Aztán egy pillanatig csak állt ott, zihálva lélegezve orrlyukain.

Úgy rémlett, legutóbbi találkozásunk óta nőtt egy keveset, immár mintegy 250 centis magasságot érvén el, és ha a megregulázását célzó tanácsot kevésbé hiteles forrásból szerzem be, alighanem jócskán elgyávított volna a megjelenése. Ám az évek során szerzett tapasztalataim úgyannyira hozzászoktattak már ahhoz, hogy Jeeves mégoly könnyedén odavetett szavában is megbízzam, hogy a legcsekélyebb cidri nélkül néztem farkasszemet az ipsével.

Gussie viszont, sajnálattal láttam, nem osztotta derűlátó bizakodásomat. Vélhetőleg nem szolgáltam neki eléggé részletes magyarázattal az esettel összefüggő tényeket illetően, vagy az is lehet, hogy szemtől szembe kerülvén a hús-vér Spode-dal, cserbenhagyták az idegei. Bárhogyan is volt, most egészen a falig elhátrált, és olybá tűnt, már amennyire meg tudtam ítélni, mintha azon igyekezne, hogy keresztülfúrja magát rajta. Ebbéli próbálkozásában kudarcot vallván, olyasfajta arckifejezéssel állt ott, mintha valamely ügyes állat-preparátor tömte volna ki, mialatt én a betolakodóhoz fordultam, és hosszú, hűvös pillantással mustráltam, melyben a meglepetés tetszetősen elegyedett a fennhéjázással.

- Nos, Spode - mondtam -, mi az már megint?

Nemtetszésem érzékeltetésére a „megint" szót alaposan megnyomtam, de teljesen hasztalanul. Éppúgy rá se hederítvén kérdésemre, mint a Szentírásbeli süket vipera a bűvölőkre, elkezdett lassan előrearaszolni, pillantását mindvégig Gussie-ra szegezve. Az állkapocsizmai, figyeltem meg, ugyanúgy rángatóztak, mint azon alkalommal, midőn rajtakapott engem, amint Sir Watkyn Bassett antik ezüstholmi-gyűjteményében kotorásztam; és valami a modorában azt súgta nekem, hogy bármelyik pillanatban várható, hogy elkezdje verni a mellét, üreges, dobpergésszerű hangot keltve, mint ahogy a gorillák szokták tenni az érzelmi felindulás pillanataiban.

- Hah! - mondta.

Nos, természetesen semmi efféle hepciáskodást nem állt szándékomban eltűrni. Ezt a randa szokását, vagyis hogy „Hah!"-ot ordibálva jöszmékeljen ide-oda a házban, amúgy is meg kellett már fékezni, éspedig íziben.

- Spode! - szóltam rá élesen, és az a gyanúm, hogy az asztalt is megdöngettem.

Első ízben látszott tudomást szerezni jelenlétemről. Egy pillanatra megtorpant, és undok pillantást vetett rám.

- Nos, te meg mit akarsz?

Felvontam a szemöldököm.

- Hogy mit akarok? Hát ez jó. Ezt csípem. Ha már így rákérdeztél, Spode, hát azt akarom megtudni, mégis hogy a nyavalyába képzeled, hogy csak úgy berontasz a magánlakosztályomba, olyan férőhelyet foglalva el, amelyre egyéb célokból van szükségem, és otromba módon megzavarva engem, miközben a személyes jó barátaimmal csevegek. Az embernek jószerivel annyi magánélete se lehet ebben a házban, mint egy sztriptíztáncosnőnek. Föltételezem, hogy van neked saját szobád is. Nos, kotródj vissza oda, te hájas nyikhaj, és ülj is meg ott a fenekeden!

Nem állhattam meg, hogy ne vessek egy gyors oldalpillantást Gussie-ra, hogy lássam, miként fogadja mindezt, és megelégedéssel nyugtáztam, hogy arcán csodálattól áthatott kifejezés sarj adózik, olyasféle, mint amilyennel egy végveszélyben forgó középkori várkisasszony csügghetett egy lovagon annak láttán, hogy annak sikerült legyűrnie a hétfejű tűzokádó sárkányt. Lerítt róla, hogy újból ifjúkori napjaink jó öreg Rettenthetetlen Woosterévé nőttem a szemében, és semmi kétségem se volt afelől, hogy arca szégyenpírban égett a bűnbánattól, ahogy visszaidézte magában ama rám tett gúnyos és csúfondáros megjegyzéseit.

Spode szemlátomást ugyancsak le volt nyűgözve, habár rám nézve nem annyira imponáló értelemben. Hitetlenkedve meresztette a szemét, mint akit megharapott egy nyúl. Azt látszott magától kérdezni, hogy ez vajon csakugyan ugyanaz a szerény kis ibolya-e itt, akivel korábban a teraszon értekezett.

Megkérdezte, hogy nyikhajnak neveztem-e, amire én biztosítottam róla, hogy jól hallotta.

- Hájas nyikhajnak?

- Hájas nyikhajnak. Legfőbb ideje már ugyanis - folytattam -, hogy végre akadjon egy közérdeket szem előtt tartó fickó, és alaposan beolvasson neked. Az a baj teveled, Spode, hogy csak mert sikerült rávenned egy maroknyi féleszűt, hogy elcsúfítsák a londoni tájat a fekete sortban való grasszálásukkal, már azt hiszed, hogy valaki vagy. Hallgatod, amint azt ordítozzák: „Heil Spode!", és azt képzeled, hogy az a Nép hangja. És ez az, amiben baromi nagyot tévedsz. A Nép hangja ugyanis ezt mondja: Ugyan nézzétek már ezt az iszonyú seggfej Spode-ot, ahogy klottgatyában jampiskodik! Láttatok már valaha az életben ilyen komplett balfácánt?

Olyasmit észleltem rajta, amit valamelyik költő „szóbennszakadás"-ként jellemzett.

- Ó?! - mondta aztán. - Hah! Nos, rád majd később lesz gondom.

- Nekem pedig - replikáztam villámsebesen - most lesz rád gondom. - Rágyújtottam egy cigire. - Spode - rukkoltam elő a farbával -, ismerem a titkodat!

- He?

- Mindent tudok... izéről.

- Miről tudsz mindent?

Éppenséggel ugyanezen kérdés önmagamnak való föltevése céljából tartottam most szünetet. Mert akár hiszik, akár nem, e feszült pillanatban, midőn pedig oly égető szükségem lett volna rá, a név, amelyet Jeeves mint arra szolgáló varázsszert közölt velem, hogy megbirkózhassam ezzel a himpellérrel, totál kiment a fejemből. Még csak arra se tudtam visszaemlékezni, hogy milyen betűvel kezdődik.

Piszokul fura egy dolog ez a nevekkel. Bizonyára önök is tapasztalták már. Úgy értem, azt hiszed, megjegyezted őket, aztán meg egyszerűen csak, hipp-hopp, elillannak. Gyakran kívántam, bár annyi font sterlingem volna, ahányszor már valamely tök ismerős fizimiskájú muki odajött hozzám, és „Hello, Wooster"-t köszönt, én meg csak hápogtam, mert képtelen voltam hová tenni az ipsét. Ez mindig zavarba ejti az embert, de zavarom még egyetlen korábbi alkalommal se volt olyan kínos, mint most.

- Miről tudsz mindent? - kérdezte Spode.

- Nos, ami azt illeti - voltam kénytelen beismerni -, elfelejtettem.

A háttérből afféle fuldoklásszerű zihálás irányította figyelmemet újfent Gussie-ra, és láttam rajta, hogy pontosan felfogta szavaim jelentőségét. Ismét hátrálni próbált; és amint ráeszmélt, hogy immár minden ez irányú lehetőségét kimerítette, kétségbeesett kifejezés ült ki arcára. És akkor, midőn Spode megindult feléje, ezt hirtelen a határozottság és zord eltökéltség kifejezése váltotta fel.

Szeretek visszagondolni az e pillanatban cselekvő Gussie-ra. Mi tagadás, derekasan kitett magáért a fiú. Mindeddig, meg kell hogy mondjam, sosem tartottam őt túl nagyra mint a tettek emberét. Lényegében álmodozó típusként jellemeztem volna. Ám most akkor se vethette volna magát harcba nagyobb elánnal és élvezettel, ha kora gyermekkorától kezdve a San Franciscó-i tengerparton bunyózott volna.

Miközben a falhoz tapadva állt, fölötte egy eléggé nagyméretű olajfestmény függött, melyen egy térdnadrágot és háromszögletű kalapot viselő fickó egy nőalakot bámult, aki holmi madárfélének látszott füttyögni - galambhoz, ha nem tévedek, vagy gerlicéhez. Egyszer-kétszer, mióta e szobában voltam elszállásolva, fölfigyeltem már e képre, sőt mi több, annak idején arra gondoltam, hogy Dahlia néninek ezt nyújtom át összetörésre „A gyermek Sámuel ima közben" című műalkotás helyett. Szerencsére nem tettem így, mert különben Gussie nem lett volna abban a helyzetben, hogy letépje a falról, és egy tetszetős csuklómozdulattal fejbe csapja vele Spode-ot.

Azért mondom, hogy „szerencsére", mert ha volt valaha fickó, akire ráfért, hogy olajfestménnyel verjék kupán, hát Roderick Spode volt ez a fickó. A megismerkedésünk pillanatától fogva minden egyes szava és tette bőséges bizonyságául szolgált annak, hogy ez a bánásmód az, amelyet megérdemelt. Hanem mindig van egy bökkenő az efféle jó dolgokban, és csupán egy pillanatomba került fölismerni, hogy Gussie ezen erőfeszítése, noha a legjobb szándék vezérelte, mégis csekély kézzelfogható eredménnyel járt. Amit tennie kellett volna, az természetesen az volt, hogy rézsútosan kellett volna tartsa a képet, hogy a lehető legtöbbet hozhassa ki a vaskos keretből. Ő ehelyett a fegyver lapos részét használta, és Spode feje úgy hatolt keresztül a vásznon, akárha cirkuszi lovas ugratna át a krepp-papírral bevont karikán. Más szóval, ami döntő csapásnak ígérkezett, az valójában, ahogy Jeeves nevezné, puszta gesztusnak bizonyult.

Annyi haszna azonban mindenképpen volt, hogy Spode-ot néhány másodpercre eltérítette céljától. Pislogva álldogált, nyaka körül a képpel, ami úgy festett, akár egy fodros gallér, és e kis szünet elegendő volt számomra ahhoz, hogy akcióba lépjek.

Csak adják meg nekünk az alaphangot, s tegyék teljesen egyértelművé, hogy a társaság összemelegedett és hogy mostantól fogva minden meg van engedve, és mi, Woosterek sohasem meresztjük tétlenül a hátsónkat. Az ágyon egy lepedő feküdt, ahová Gussie dobta, mikor megzavartam a csomózásban, s ezt felragadni és bebónyálni vele Spode-ot, csupán egyetlen pillanat műve volt számomra. Noha jó ideje már annak, hogy tanulmányoztam a tárgyat, és mielőtt határozottan állást foglalnék, Jeevesszel kéne konzultálnom, de az a gyanúm, hogy az ősi római gladiátorok nagyjából ugyanígy jártak el az arénában, és utóbb meglehetős elismeréssel nyilatkoztak róluk.

Azt hiszem, egy olyan fickó, akit fejbe vágnak egy képpel, amelyen egy lány egy galambnak füttyöget, majd csaknem közvetlenül ezután lepedőbe bugyolálják, sohasem képes igazán megőrizni higgadt, intelligens szemléletmódját. Bármely olyan barátja, aki szívén viselte Spode érdekeit, azt a tanácsot adta volna neki, hogy e kritikus pillanatban maradjon veszteg, és tapodtat se mozduljon, amíg ki nem szabadul begubózott állapotából. Csakis ily módon volt ugyanis lehetséges, hogy elkerülje az elhasalást egy székekkel és egyéb holmikkal bőségesen megrakott terepen.

Ő azonban nem így cselekedett. Meghallván a rohanás zaját, melyet a távozó Gussie keltett, egy ugrást tett a zaj irányában, és bekövetkezett az elkerülhetetlen kinyúlás. Abban a pillanatban, midőn a szapora tempót diktáló Gussie keresztülhaladt a küszöbön, Spode a földre zuttyant, kibogozhatatlanabbul összegabalyodva, mint valaha.

A tulajdon barátaim kétségkívül azonnali távozást javasoltak volna nekem az események jelen stádiumában, és visszatekintve belátom, hogy ott követtem el a hibát, midőn elidőztem egy pillanatra, hogy odasózzak a dudorra - melyet az e ponton átszűrődő szitokszavakból ítélve Spode fejének véltem - egy porcelánvázával, amely a kandallópárkányon állott, nem messze onnan, ahol a gyermek Sámuel állt volt. Ez stratégiai hibának bizonyult. Mert jóllehet maga az ütés ragyogóan sikerült: telibe talált, miáltal a váza tucatnyi darabra hullott szét, ami persze tiszta haszon - ugyanis minél több semmisül meg egy Sir Watkyn Bassett-szerű fazon tulajdonából, annál jobb -, ámde az ütés végrehajtása folytán kibillentem egyensúlyomból. A következő pillanatban egy kéz kinyúlt a lepedő alól, és megragadta a zakómat.

Súlyos katasztrófa volt, mi tagadás, s egyben olyan, amely egy kisebb kaliberű férfiúban azt az érzést keltette volna, hogy nincs értelme a további küzdelemnek. Ám a Woosterek leglényegbevágóbb tulajdonsága éppenséggel az, mint már korábban is volt alkalmam rámutatni, hogy nem holmi kisebb kaliberű férfiúk. Nem veszítik el a fejüket. Gyorsan gondolkodnak, és gyorsan cselekednek. Napóleon is ugyanilyen volt. Említettem már, hogy midőn tájékoztatni készültem Spode-ot, hogy tudom a titkát, éppen rágyújtottam egy cigarettára. Nos, ez a cigi, szipkástul, még mindig az ajkaim között volt. Gyorsan kikapván onnan, a parázsló végét hozzászorítottam a sonkaszerű kézhez, amely útját állta menekülésemnek.

Az eredmény teljességgel kielégítő volt. Az ember azt hihette volna, hogy a legutóbbi események jellege olyan lelkiállapotba hozta Roderick Spode-ot, amilyenben mindenre számított és mindenre fel volt készülve, ám ez az egyszerű manőver teljesen készületlenül találta. Éles fájdalomkiáltást hallatva elengedte a zakómat, s én nem késlekedtem tovább. Bertram Wooster olyan ember, aki tudja, hogy mikor célszerű és mikor nem a jelenlévők körében maradni. Ha Bertram Wooster egy oroszlánt pillant meg útközben, egy mellékutcába slisszol be. Imponáló sebességgel illantam tova, és kétségkívül olyan remek hajrával spuriztam volna keresztül a küszöbön, hogy még Gussie idejéből is lefaragtam volna egy-két másodpercet, ha nem kerülök frontális összeütközésbe egy tömör testtel, amely történetesen épp e pillanatban lépett be. Emlékszem, amint karjainkat egymás köré fontuk, arra gondoltam, hogy ebben az átok Totleigh Towers-ben valami - ha nem ez, hát amaz - mindig okvetlenül előadódik.

Azt hiszem, a halántékáról áradó kölniillat volt az, ami képessé tett rá, hogy e tömör testet mint Dahlia néniét azonosítsam, habár a szaftos, vadászmezőkön honos káromkodás, mely az ajkai közül tört elő, amúgy is nyomra vezetett volna. Kusza halomban értünk földet, és alighanem befelé hempergőzhettünk egy keveset, mert a következő, amit észleltem, az volt, hogy Roderick Spode lepedőbe göngyölt tömegébe ütköztünk, aki, midőn utoljára láttuk, még a szoba másik végében leledzett. Ennek magyarázata kétségkívül abban rejlik, hogy mi a nénivel észak-északkeleti irányban hempergőztünk, ő, Spode pedig dél-délnyugati irányban görgött, azzal az eredménnyel, hogy valahol középtájt találkoztunk.

Spode, vettem most észre, mivel az értelem kezdte visszafoglalni trónusát, a bal lábánál fogva tartotta Dahlia nénit, akinek ez szemlátomást nemigen volt ínyére. Jóllehet a rekeszizmába becsapódó unokaöcs tetemes mennyiségű szuflától fosztotta meg, mindamellett elegendő maradt benne ahhoz, hogy kinyilvánítsa nemtetszését, mégpedig a régi tűzzel.

- Miféle kóceráj ez itt? - recsegte. - Diliház? Mindenki becsavarodott? Először Spink-Bottle-lal találkozom, aki úgy vágtázik végig a folyosón, mint egy musztáng. Aztán te meg úgy próbálsz keresztülgyalogolni rajtam, mintha holmi bogáncspihe volnék. És most meg ez a burnuszos úr csiklandozni kezdte a bokámat, ami nem esett meg velem az 1921-es York- és Ainsty-féle vadászbál óta!

E méltatlankodás nyilván átszűrődhetett Spode-hoz, és föltehetőleg a jobbik énjét illette meg, mert elengedte a lábat, s a néni felállt, s a ruháját porolgatta.

- Most pedig - szólalt meg valamelyest nyugodtabban -, ha volnál szíves magyarázattal szolgálni, éspedig egyértelművel. Hogy értsem ezt? Mi ez az egész lököttség? Ki az ördög ez abban a szemfedélben?

Bemutattam őket egymásnak.

- Spode-dal, ugye, találkoztál már? Mr. Roderick Spode, Mrs. Travers.

Spode mostanára eltávolította a lepedőt, de a kép még mindig a nyakában volt, és Dahlia néni csodálkozva szemlélte.

- Hát azt meg mi a csudának rakta a nyakába? - kérdezte. Majd pedig, toleránsabb hangütéssel: - Persze nyugodtan viselje csak, ha úgy tartja kedve, de nem áll jól magának.

Spode nem válaszolt. Zihálva szedte a levegőt. Nem hibáztattam érte, hiszen az ő helyében magam is így tettem volna, de a hang csöppet sem volt kellemes, és azt kívántam, bár hagyná már abba. Amellett szúrósan nézett rám, és azt kívántam, bárcsak ezt se tenné. Arca pírban égett, szemei kidülledtek, és az a fura érzékcsalódásom támadt, mintha minden szál haja élére állt volna, mint tüske-állat zörgő tollai, ahogy egyszer Jeeves fogalmazott, midőn Buggyant Fotheringay-Phipps ama látvány kiváltotta reakcióit ecsetelte nekem, hogy egy tutibiztos nyerőnek tartott paci, amelyre jókora summával fogadott, hatodikként futott be a New Market-i Tavaszi Fesztivál ügetőversenyén.

Emlékszem, egyszer, egy Jeevesszel való átmeneti szakítás alkalmával, az állásközvetítő hivatalon keresztül felfogadtam egy fickót, hogy Jeeves helyett álljon a szolgálatomba, és alig volt nálam egy hete, amikor egy éjjel hullarészegre itta magát, felgyújtotta a házat, és fel akart engem trancsírozni egy konyhakéssel. Azt mondta, látni szeretné a belsőségeim színét - észveszejtően bizarr egy idea. És mindeme pillanatig úgy tekintettem erre az epizódra, mint életem legkellemetlenebb élményére. Most azonban láttam, hogy azt második helyre kell rangsorolnom.

Ez a mókus, akiről beszélek, egy egyszerű, pallérozatlan lélek volt, míg Spode kitűnő iskoláztatásban és neveltetésben részesült, ám az nyilvánvalónak látszott, hogy van egy pont, amelynél lelkük érintkezik. Nem hiszem, hogy bármely más témát illetőleg osztoztak volna egymás nézetében, ám a belső szerveim színének látni akarása tárgyában párhuzamos volt az észjárásuk. Az egyetlen különbség abban látszott mutatkozni, hogy míg alkalmazottam trancsírkés használatát tervezte vájási munkálataihoz, Spode szemlátomást meg volt róla győződve, hogy a művelet puszta kézzel is könnyűszerrel elvégezhető.

- Asszonyom, meg kell kérnem, hogy hagyjon el bennünket - mondta.

- De hiszen csak most érkeztem! - felelte Dahlia néni.

- Meg akarom tanítani ezt a fickót kesztyűbe dudálni.

Ez abszolút helytelenül megválasztott tónus volt az éltes rokonnal szemben. Ő tudniillik nagyon is klánszellemben gondolkodik, és, mint már említettem, kedveli Bertramot. Homloka elsötétült.

- Egy ujjal se fog hozzányúlni az unokaöcsémhez!

- Minden egyes csontját összetöröm.

- Semmi effélét nem fog tenni. Még mit nem!... Netene! Hóha, te!

Ez utóbbi szavakat jócskán fölemelt hangon recsegte el a néni, és ami erre késztette, az a tény volt, hogy Spode e pillanatban hirtelen mozdulatot tett felém.

Tekintettel annak sajátos módjára, ahogy a szemei villogtak és ahogy a bajsza felborzolódott, nem is szólva fogainak csikorgatásáról és az ujjaival való baljós malmozásról, e hirtelen mozdulat láttára joggal lehetett volna azt várni tőlem, hogy ellejtsek a helyszínről, mint egy balett-táncos. És ha valamivel korábban történik, kétségtelenül így is tettem volna. Ámde nem lejtettem el. Csak álltam a helyemen, higgadtan és hidegvérrel. Hogy a karjaimat összefontam-e vagy sem, nem tudom visszaidézni, de arra jól emlékszem, hogy derűs kis mosolyka játszott ajkamon.

Ugyanis a rövid, egy szótagos „te" (azaz: „you") szócska véghezvitte azt, amit negyedórás agysajtolás képtelen volt elérni - tudniillik a memória forrásának felfakadását. Jeeves szavai visszaözönlöttek emlékezetembe. Lám, egyik pillanatban még az agy üres, a következőben pedig úgy fellövell a memória forrása, akár egy gejzír. Gyakorta megesik az ilyesmi.

- Egy pillanat, Spode - szóltam isteni nyugalommal. - Csupán egy pillanat. Mielőtt felülnél a magas lóra, talán érdeklődéssel hallod, hogy mindent tudok Eulalie^{12}-ról.

A hatás egyszerűen döbbenetes volt. Olyasformán éreztem magam, mint azon fickók egyike, akik megnyomnak egy gombot, és bányák robbannak a levegőbe. Ha nem úgy állt volna a dolog, hogy a Jeevesbe helyezett fenntartás nélküli bizalmam folytán kitűnő eredményre számítottam, valósággal elkábultam volna e kijelentésnek Spode-ra tett hatásától. Látni való volt, hogy a szavak az elevenjébe vágtak, és bensőjét úgy felkavarták, akár egy habverő. Visszahőkölt, mintha valami forróba lépett volna, s rémülettel és aggodalommal elegy kifejezés terjedt szét az ábrázatán.

A szituáció egésze óhatatlanul emlékezetembe idézett valamit, ami egyszer odafent Oxfordban esett meg velem, midőn még ifjú volt keblemben a szű. A regattaverseny hetében történt, s a folyóparton császkáltam egy lánnyal, kinek neve már kihullott az agyamból, amikor ugatás hangzott fel, és egy jól megtermett, robusztus kutya galoppozott felénk, telve lendülettel és hévvel, a súlyos testi sértés nyilvánvaló szándékával. És éppen Isten kegyelmébe ajánlottam lelkemet, és úgy éreztem, eljött a pillanata, hogy vagy harminc shilling értékűt harapjanak ki a jó öreg flanelnadrágból, amikor a lány, kivárván, amíg meglátta az eb szeme fehérjét, rendkívüli lélekjelenléttel hirtelen egy színes japán esernyőt tárt szét, bele a jószág képébe, minek folytán az három cigánykereket hányt hátrafelé, majd visszavonult a magánéletbe.

Eltekintve attól, hogy Roderick Spode nem hányt egyetlen cigánykereket se, a reakciói csaknem azonosak voltak e paffá tett vérebéivel. Egy pillanatig csak állt és tátogott. Aztán így szólt: „Ó?" Majd pedig ajkát olyasmire húzta, amit úgy hiszem, békülékeny mosolynak szánt. Ezután nyelt vagy hatot - bár könnyen meglehet, hogy hét is volt -, mintha halszálka akadt volna meg a torkán. Végül szóra nyitotta a száját. És mikor így tett, hanghordozása minden általam valaha is hallott hanghordozásnál jobban hasonlított gerliceturbékoláshoz - mégpedig egy kivételesen szelíd természetű gerlicéjéhez.

- Ó, csakugyan? - mondta.

- Úgy ám - feleltem.

Ha most megkérdezte volna, hogy mit tudok e nőszemélyről, alaposan kifogott volna rajtam, de szerencsére nem tette.

- Öö... hogy jöttél rá?

- Megvannak a módszereim.

- Ó? - mondta.

- Ah - válaszoltam, és egy percig ismét csend volt.

Egy magafajta kemény fickóról nem is hittem volna lehetségesnek, hogy képes legyen alázatosan sündörögni, de most pont ily módon sündörgött oda hozzám. Szemében könyörgő kifejezés ült.

- Remélem, ezt magadban tartod, ugye, Wooster? Nem fogod továbbadni, igaz, Wooster?

- Nem...

- Köszönöm, Wooster.

 

- ...föltéve - folytattam -, hogy többé nem kerül sor köztünk erre a részedről tanúsított példátlan... minek is mondják?

Kicsit még közelebb sündörgött.

- Nem hát. Persze hogy nem. Attól tartok, meglehetősen hirtelenül cselekedtem. - Kinyújtotta a kezét, és lesimította zakóujjamat. - Összegyűrtem a zakódat, Wooster? Elnézést. Megfeledkeztem magamról. Többé nem fog előfordulni.

- Hát ajánlom is! Még ilyet! Megmarkolni más fickók zakóját, és azzal fenyegetőzni, hogy összetöröd a csontjukat! Micsoda dolog ez?

- Tudom, tudom. Tévedtem.

- Mégpedig súlyosan. A jövőben igen szigorúan fogom megítélni az ilyesmit.

- Igen, igen, megértelek.

- Amióta betettem a lábam ebbe a házba, egyáltalán nem vagyok megelégedve a viselkedéseddel. Ahogy például vacsora alatt a szemedet meresztgetted rám. Lehet, hogy azt hiszed, az emberek nem veszik észre az ilyesmit, de tévedsz: igenis észreveszik.

- Ó, hogyne, persze.

- Na és nyomorult féregnek neveztél.

- Sajnálom, hogy nyomorult féregnek neveztelek, Wooster. Nem gondoltam meg, mit beszélek.

- Hát máskor gondold meg. Nos, ez minden. Távozhatsz.

- Jó éjszakát, Wooster.

- Jó éjszakát, Spode.

Lesütött fejjel kisietett, s én Dahlia nénihez fordultam, aki közben olyan hangokat adott a háttérben, mint egy motorbicikli. Olyasfajta arckifejezéssel bámult rám, mintha az imént látomásai lettek volna. És nincs is kétségem afelől, hogy az egész jelenet hallatlanul hatásos lehetett az alkalmi szemlélő számára.

- Nahát, én menten magam alá...

Itt félbehagyta - nyilván szerencsére, mivel ő olyan asszony, aki erősen felindult állapotban olykor hajlamos megfeledkezni arról, hogy immár nem a vadászmezőn van, és a mondatzáró ige, ha kimondja, vegyes társaságban kissé túl szaftosnak bizonyulhatott volna.

- Bertie! Mi volt ez az egész?

Közönyösen legyintettem.

- Ó, csak kicsit rápirítottam a fickóra. Egyszerűen csak kiálltam a jogaimért. Az ilyen Spode-félékkel szemben erélyesen kell föllépnie az embernek.

- Ki ez a Eulalie?

- Ah, e ponton, látod, megfogtál. E tekintetben Jeeveshez kell majd információért folyamodnod. És hát az se járna túl sok haszonnal, mert a klubszabályok szigorúak, és a tagok mindössze e pontig mehetnek el. Jeeves - folytattam, szokásomhoz híven érdemül róva fel, ami érdemül felrovandó - nem sokkal ezelőtt odajött hozzám, és azt mondta, egyszerűen csak tájékoztatnom kell Spode-ot, hogy mindent tudok Eulalie-ről, és a pasas úgy összezsugorodik, mint egy megpörkölődött tollpihe. És hát, mint láthattad is, kifejezetten tollpihe módjára zsugorodott össze az ürge. Arról azonban, hogy ki a csuda lehet a fent nevezett nőszemély, halványlila gőzöm sincs. Mindössze annyit tudnék megkockáztatni, hogy e perszóna Spode múltjának lehet a tartozéka - méghozzá, tartok tőle, fölöttébb dicstelen tartozéka.

Felsóhajtottam, mivel a dolog nem hagyott teljesen érzéketlenül.

- Egy kis fantáziával az ember, úgy hiszem, ki tudja magának színezni a képet, nemde, Dahlia néni? A hiszékeny leányzó, aki túl későn eszmélt rá, hogy a férfiak csapodárok... a kis batyu... az utolsó, gyászos séta a folyópartra... a csobbanás... a görcsös zokogás... így valahogy képzelem a dolgot, te nem? Nem csoda, hogy az ipse kissé elsápad a napcserzettsége alatt arra a gondolatra, hogy erről a világ tudomást szerez.

Dahlia néni mély lélegzetet vett. Arckifejezése leginkább az Ébredező Lélek című műalkotásra emlékeztetett.

- Hej, a jó öreg zsarolás! Nincs is annak párja! Mindig is ezt mondtam, és ezután is mindig ezt fogom hangoztatni. Szükséghelyzetben úgy működik, akár egy varázslat. Te Bertie! - rikkantotta. - Fel tudod fogni, hogy ez mit jelent?

- Mi mit jelent, éltes rokon?

- Most, hogy képes vagy sakkban tartani Spode-ot, az egyetlen akadálya hárult el annak, hogy elcsórhasd azt a marha-fölözőt. Ma éjjel nyugodtan lesétálhatsz, és begyűjtheted a cuccot.

Sajnálkozva csóváltam meg a fejem. Tartottam tőle, hogy a néni ebből az aspektusból szemléli majd a dolgot. Ilyenformán kénytelen voltam elrántani ajkától az örömtől túlcsorduló serleget, ami mindig kellemetlen tennivaló egy olyan nagynénivel szemben, aki kiskrapekként ringatta az embert a térdén.

- Nem - szóltam. - Ebben tévedsz. E tekintetben, ha megbocsátod nekem, hogy így fejezem ki magam, úgy beszélsz, mint egy félkegyelmű. Mert Spode ugyan megszűnhetett veszélyeztetni a közlekedést, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Stiffynek még mindig birtokában van a notesz. Úgyhogy mielőtt bármilyen lépést tennék a marha-fölöző irányában, előbb azt a noteszt kell kézre kerítenem.

- Na de miért? Ó, de te szerintem még nem hallottad a hírt: Madeline Bassett felbontotta az eljegyzését Spink-Bottle-lal. Az előbb közölte velem, a lehető legszigorúbb titoktartás mellett. Nos tehát. Mindeddig, ugyebár, az volt a bökkenő, hogy az ifjú Stephanie-nek módjában volt előidézni az eljegyzés felbontását azzal, hogy megmutatja a noteszt vén Bassettnek. Viszont ha az eljegyzés már amúgy is felbomlott...

Ismét megcsóváltam a buksit.

- Drága agg tévesen érvelő tantikám - mondtam -, egy mérfölddel mellétrafálsz a lényegnek. Amíg az a jegyzetfüzet Stiffynél van, nem lehet megmutatni Madeline Bassettnek. Márpedig csupán a Madeline Bassettnek való megmutatása révén tudja bizonyságát adni Gussie annak, hogy Stiffy combjának csipkedésében másmilyen indíték vezérelte, mint azt Madeline gondolta. És csupán annak bebizonyítása révén, hogy ez az indíték másmilyen volt, mint amilyennek Madeline gondolta, lesz képes Gussie tisztázni magát, valamint békülést kieszközölni. És csupán ha tisztázza magát, és békülést eszközöl ki, abban az esetben tudom én elkerülni annak rút kényszerűségét, hogy nekem kelljen feleségül vennem azt a Beste Bassettet. Így hát megint csak azt kell hogy mondjam: NEM. Mielőtt bármi egyebet tennék, muszáj megkaparintanom azt a noteszt.

Könyörtelen helyzetelemzésem megtette a magáét. A néni modorából egyértelműen kitűnt, hogy le van hengerelve. Egy ideig csak ült, csendben beharapva alsó ajkát, s oly módon ráncolva szemöldökét, mint egy olyan nagynéni, aki épp kihörpintette a keserű poharat.

- Na és hogy szándékozod megkaparintani?

- Át fogom kutatni a lány szobáját.

- Annak meg ugyan mi értelme?

- Drága éltes rokon, Gussie nyomozásai már feltárták, hogy Stiffy nem hordja magával a holmit. Éles elméjű okfejtéssel arra a következtetésre jutunk tehát, hogy annak a lány szobájában kell lennie.

- Na igen, te szegény tökkolop, de a szobája melyik részén? Bárhol lehet. És akárhol van is, biztos lehetsz benne, hogy gondosan el van dugva. Erre, persze, nyilván nem gondoltál.

Ami azt illeti, valóban nem, és az éles „Oh, ah!?"-omból ez alighanem ki is tetszhetett, mert a néni akkorát horkantott, mint egy bölény az itatóvályúnál.

- Te nyilván azt hitted, kint hever majd az öltözőasztalán. Na mindegy, ám legyen, kutasd át a szobáját, ha úgy tartja kedved. Végül is szerintem kár nem származik belőle. Legalább valamivel elfoglalod magad, és addig se támasztod a kocsmapultot. Én pedig ezalatt megpróbálok kitalálni valami értelmeset - már úgyis legfőbb ideje, hogy ezt valamelyikünk megtegye.

S miután a kandallópárkánynál még elidőzött egy keveset, hogy eltávolítson egy ott álló porcelánlovat, földhöz verje és ráugorjon, tovatűnt. Én pedig némileg bosszúsan, mivel azt hittem, mindent precízen kimódoltam, s kissé lesújtott a felismerés, hogy mégsem, leültem, és törni kezdtem a fejem.

És minél tovább törtem, annál inkább kénytelen voltam beismerni, hogy az agg hús-vérnek igaza volt. Mert íme, saját szobámban körbetekintve, egyetlen pillantással tucatnyi olyan helyet pécéztem ki, ahová, ha a szükség úgy hozza, könnyűszerrel el tudtam volna rejteni egy olyan apró tárgyat, mint egy bőrkötéses jegyzetfüzet, amely tele van Bassett tata levesivási módszereire vonatkozó kritikai észrevételekkel. Föltehetőleg ugyanilyen körülmények uralkodtak Stiffy odújában is. Ezért ha odamegyek, olyan kutatásra vállalkozom, melynek során még a legélesebb szimatú vadászvizsla is csődöt mondana, nemhogy egy olyan fickó, aki kölyökkorától fogva mindig csapnivalóan gyenge volt a hol a papucs-játékban.

Némi pihenőt biztosítandó a szürke celláknak, mielőtt újból nekilátnék agyalni a problémán, ismét kézbe vettem a lúdbőröztető opuszt. És Isten az atyám, alig olvastam többet fél oldalnál, amikor harsány kiáltást hallattam. Roppant jelentőségű passzushoz érkeztem ugyanis.

- Jeeves - mondtam, mikor egy pillanattal ezután belépett. - Roppant jelentőségű passzushoz érkeztem.

- Uram?

Láttam, hogy túl hirtelen voltam, és lábjegyzetekre lesz szükség.

- Ebben a krimiben, amit most olvasok - magyaráztam. - Na de várjon. Mielőtt megmutatnám, szeretnék maximális elismeréssel adózni magának a Spode-ra vonatkozó értesülése hajszálpontos voltáért. Fogadja szívélyes köszönetemet, Jeeves. Maga azt mondta, hogy a Eulalie névtől az ipse megjuhászodik, és csakugyan így is lett. Spode, qua^{13} fenyegetés... ugye qua?

- Igen, uram. Pontosan.

- Sejtettem. Na szóval, Spode, qua fenyegetés immár a múlté. Kipukkadt a pali, és megszűnt tényezőként funkcionálni.

- Ez szerfölött örvendetes, uram.

- Az bizony. Viszont továbbra is szembe kell néznünk avval a súlyos hendikepszámba menő körülménnyel, hogy Stiffy még mindig birtokában van a notesznek. Meg kell találnunk és vissza kell csórnunk azt a noteszt, Jeeves, mielőtt bármi más hadmozdulatot tehetnénk. Dahlia néni az imént távozott tőlem, mégpedig jócskán lelombozódva, mert noha elismeri, hogy az az átkozott notesz csaknem biztosan a kis bestia hálószobájában van eldugva, nem lát rá reményt, hogy rátehessük a kezünket. Azt mondja, bárhol lehet a helyiségben, és kétségtelen, hogy gondosan el van rejtve.

- Csakugyan ebben áll a dolog nehézsége, uram.

- Ahogy mondja. Hanem épp itt jön kapóra ez a nagy jelentőségű passzus. Megmutatja az utat, és elindít a megfelelő ösvényen. Felolvasom magának. A detektív a haverjával beszélget, és a többes szám harmadik személyű igealak valamely, momentán még azonosítatlan jómadarakra vonatkozik, akik tűvé tették egy lány szobáját, azt remélvén, hogy ott találják az eltűnt ékszereket. Jól figyeljen, Jeeves. „Úgy látszik, mindenütt keresték, kedves Postlethwaite-em, kivéve azt az egyetlen helyet, ahol számíthattak volna rá, hogy találjanak is valamit. Amatőrök, Postlethwaite, közönséges amatőrök! Eszükbe sem jutott a faliszekrény teteje, ami pedig bármely tapasztalt bűnözőnek azonnal eszébe jut, mivel" - jól jegyezze meg, Jeeves, ami most következik - „ők tudják, hogy az minden nő kedvenc rejtekhelye".

Fürkészőn szemléltem a pasast.

- Átlátja ennek a mélységes jelentőségét, Jeeves?

- Ha helyesen értelmezem mondandójának lényegét, uram, ön arra céloz, hogy Mr. Fink-Nottle jegyzetfüzete esetleg a Miss Byng lakosztályában lévő faliszekrény tetején lehet elrejtve, nemdebár?

- Nem esetleg, Jeeves, hanem biztosan. Nem látom, azonkívül hol másutt lehetne. Az a detektív nem hatökör. Ha ő azt mondja, hogy egy dolog úgy van, hát mérget vehet rá, hogy az úgy is van. A legteljesebb mértékben megbízom a fickóban, és ellenvetés nélkül kész vagyok követni az útmutatását.

- De uram, csak nem szándékozik...

- Dehogyisnem. Méghozzá azonnal hozzálátok. Stiffy a Munkásotthonba ment, és onnan egyhamar el nem szabadul. Még föltételezni is merő képtelenség, hogy egy libafalkányi falusi anyuka mohó érdeklődését egy Szentföldről szóló, színesdia-vetítéssel egybekötött, zongoraszóval aláfestett előadás iránt két óra hosszánál kevesebb idő alatt lehessen kielégíteni. Úgyhogy most van itt az ideje, hogy akcióba lépjünk, amíg még tiszta a levegő. Gyürkőzzön hát neki, Jeeves, és kísérjen el.

- Na de igazán, uram...

- És ne mondja azt, hogy „Na de igazán, uram". Már korábban is szolgáltatott rá okot, hogy meg kelljen rónom magát azért a szokásáért, hogy afféle csöpögősen érzelmes hanghordozással azt mondja nekem: „Na de igazán, uram", amikor stratégiai fontosságú akciótervet vázolok fel. Jóval kevesebb „Na de igazán, uram"-ot és több „tettre fel!"-szellemet várok el magától. Vezérelje cselekedeteiben a lojalitás, Jeeves. Tudja, hol van Stiffy szobája?

- Igen, uram.

- Akkor hát indulás!

Dacára a merész lendületnek, mely stílusomat a fenti dialógus során jellemezte, nem mondhatnám, hogy különösebben derűs kedélyállapotban haladtam úti célunk felé. Mi több, minél közelebb értünk, annál kevésbé éreztem magam derűsnek. Pont ugyanígy volt azon alkalommal is, amikor hagytam magam rábeszélni Roberta Wickhamtől, hogy menjek és szúrjam ki azt a forró vizes palackot. Utálom ezeket a loppal végrehajtott portyákat. Bertram Wooster olyan ember, aki szeret feltartott fejjel és mindkét talpával a földön járni-kelni a világban, nem pedig lábujjhegyen lopakodva, matrózcsomóra hurkolt gerincoszloppal.

Éppen mivel számítottam némi ilyetén reakciómra, szorgalmaztam olyan erősen, hogy Jeeves kísérjen el, és nyújtson nekem erkölcsi támaszt, most azonban azon vettem magam észre, hogy azt kívánom, bár lelkesebb volna a pasas, és kicsivel többet nyújtana nekem ama bizonyos morális támogatásból. Szolgálatkészséget és önzetlen együttműködést reméltem tőle, ám ő egyikben se részeltetett. Modora kezdettől fogva bizonyos tartózkodó rosszallásról árulkodott. Teljesen függetleníteni látszott magát a fejleményektől, s én ezt zokon vettem.

E részéről tanúsított tartózkodás és ez általam tanúsított zokon vétel folytán szótlanul haladtunk utunkon, és ugyancsak szótlanul léptünk be a szobába, és kapcsoltuk fel a villanyt.

Az első benyomás, melyet a lakosztály futólagos áttekintésekor szereztem, az volt, hogy ingatag morális szemléletű ifjú fityfiritty létére, Stiffy meglehetősen jól el van eresztve hálóhely dolgában. Totleigh Towers azon vidéki kúriák egyike, amelyek olyan időszakban épültek, mikor az embereknek egy kis lakályos fészek tervezésekor az lebegett a szemük előtt, hogy egy hálószoba nem is hálószoba, ha nem tudsz benne alkalmi táncmulatságot rendezni legalább ötven pár számára, és ez a magánszentély itt akár tucatnyi Stiffy elszállásolásához is kellő méretű volt. A kis mennyezeti villanyégő sugaraiban a roppant helyiség mérföldekre látszott elnyúlni minden irányban, és valósággal megdermesztett a gondolat, hogy ha az a detektív mégse helytállóan ítélte meg a dolgot, Gussie jegyzetfüzete gyakorlatilag bárhol el lehet rejtve e hatalmas térségeken belül.

Íme, ott álltam hát, reménykedve a legjobbakban, amikor mélázásomat egy fura, gargarizálásszerű hang szakította félbe, mely részben légköri kisülésekhez, részben távoli mennydörgéshez hasonlított, és, hogy ne szaporítsam tovább a szót, kiderült, hogy e hang Bertalan kutya gégéjéből tör elő.

A jószág az ágyon állt, mellső mancsait a díszes ágyterítőn élesítve, és szemeiből oly világosan kiolvasható volt az üzenet, hogy Jeevesszel két olyan elme módjára cselekedtünk, melyeket csupán egyetlen gondolat foglalkoztat. Ugyanabban a pillanatban, midőn én sasként szárnyaltam fel a komódra, Jeeves fecskeként cikázott föl a faliszekrény tetejére. Az eb leszökkent az ágyról, s a szoba közepére galoppozván leült, különös, fütyülő zajjal szedve a levegőt az orrán keresztül, s olyasformán mustrálgatott bennünket a szemöldökei alól, mint egy skót metodista lelkész, aki a szószékről az emberi faj bűneit ostorozza.

És egy időre ennyiben is maradt a dolog.