TIZEDIK FEJEZET

 

KÜLÖNÖS ESEMÉNYEK EGY FELOLVASÁS ALATT

 

1

 

A reggelinek vége volt. Blandings vendégei szétszéledtek, s ki-ki délelőtti foglalatosságához látott. Némelyek levelet írtak, némelyek a biliárdterembe vonultak, néhányan az istállóba mentek, mások a golfpályára. Lady Constance a házvezetőnővel értekezett, McAllister, a főkertész, virágágyai között tevékenykedett, a taxusalléban pedig elgondolkozva sétálgatott Miss Peavey.

Egyedül volt. Szomorú, de megdönthetetlen tény, hogy e tökéletlen világban a Lángész igen gyakran kénytelen egyedül járni – ha ugyanis az alantasabb földi lények idejében észreveszik, hogy jön, és így még gyorsan el tudnak bújni előle. Az este érkezett vendégek csapatából – akik a megyebálra jöttek – egyetlenegy sem mutatott valamelyes kedvet arra, hogy Miss Peavey mellé szegődjék.

Pedig – eltekintve attól a kis hajlandóságtól, hogy mindent ellopjon, ami a keze ügyébe kerül, ha csak nincs leszögezve – Miss Peavey csodálatra méltó jellem volt. És ez a közönséges gondolkozású népség – különösképpen – éppen azt nem szerette benne, ami egyéniségét oly kiválóvá tette. Miss Peaveyről, az idegen javak eltulajdonítójáról semmit sem tudtak az emberek. Akit ők kerülni igyekeztek, az Miss Peavey, a költőnő volt. Itt megemlíthetjük, hogy – bármennyire elragadtatta magát olyan jó barát jelenlétében, mint Mr. Cootes – Miss Peavey csakugyan költőnő volt. Az a hat kötet, amely az ő nevét viselte, csakugyan az ő saját, eredeti műve volt. És bár az első kötet költségeit kénytelen volt személyesen viselni, a következő ötért már a kiadó vállalta a kockázatot, és még egy kis pénzt is keresett vele.

De Miss Peavey most nem bánta, hogy egyedül van: szüksége volt a magányra. Azon törte a fejét, vajon mi lehet Mr. Cootesszal? A Psmithszel való revolveres jelenete óta két nap telt el, s azóta teljesen eltűnt. Miss Peavey nem értette a dolgot.

Ez az eltűnés különösen bosszantotta, mert a kiváló képességű Miss Peaveynek már végleges és részletesen kidolgozott terve volt a lady nyakékének megszerzését illetően, de a kivitelhez föltétlen szükség volt egy segítőtársra. Úgy érezte magát, mint a tábornok, aki pompás csatatervvel lép ki sátrából, és akkor látja, hogy a serege elszéledt, és magára hagyta őt. Nem is csoda, hogy amint így járkált a taxusfasorban, szép homlokán bosszús ránc húzódott.

Amint az egyik lugassá terebélyesedett fa mellett haladt el, egyszerre csak nagyot kiált rá egy hang:

– Hé!

Miss Peavey ijedten kapta fel a fejét.

– Ki van itt?

Az egyik közeli fa lombjai közül izzadt arc bukkant elő. Erőlködve forgatta a szemét, hogy a sarkig lásson.

Miss Peavey közelebb lépett, és lihegve szedte a levegőt. Az eltűnt barát kérdése immár meg volt oldva, de a találkozás váratlansága fölötti izgalmában Miss Peavey alaposan a nyelvébe harapott, úgyhogy örömébe egyéb indulatok is vegyültek.

– Mondd, te málépofájú istenátka – kiáltotta, és a hangja reszketett –, hogy jutott eszedbe az a hülyeség, hogy a fák közé bújsz, és onnan ugatsz az emberre?

– Ne haragudj, Liz. Én…

– És hol a csodában bujkáltál egész idő alatt, mi? Hisz két napja azzal váltunk el, hogy kicsinálod azzal a hólyaggal, aki McToddnak mondja magát, hogy bejuttat a kastélyba. És azóta sem toltad ide a képedet! Hát mi ez?

– Minden rendben van, Liz. Már bejuttatott a kastélyba. Az inasa vagyok. Azért nem tudtalak előbb fölkeresni. Hogy ebben a bagázsban a cselédek mennyire csak egymás közt élhetnek! Akár külön országban élnénk, Liz. Ha nem láttalak volna ma reggel egyedül baktatni…

Miss Peavey éles eszével azonnal felfogta a helyzetet.

– Jó, jó – szakította félbe türelmetlenül a másik hosszú szónoklatát. – Értem. Hát egészen jó így, Ed. Nem is lehetne jobb. Nekem van egy kész, kidolgozott tervem, és most, hogy már itt vagy, hozzá is kezdhetünk a munkához.

– Egy terv?

– Igen jó!

– Hát az kell is – mondta Cootes, akit az utóbbi napok eseményei kissé pesszimistává tettek. – Azt mondom neked, hogy az a McTodd ravasz fickó. Valahogy rájött, hogy miután én az inasa vagyok, mindig bemehetek a szobájába, és megszimatolhatom, ha ott rejtené el az ékszert, már tudniillik, ha megkaparintaná, hát fogta magát, és rávette ezeket, hogy adjanak neki egy kis vityillót az erdőben.

– Hm! – szólt Miss Peavey. – Na nem baj – mondta aztán, rövid tűnődés után. – Vele nem törődöm. Csak menjen az erdőbe, fészkeljen ott, ameddig akar. Nekem van egy tervem, mégpedig remek. És ha csak te el nem rontod, Ed, akkor biztos a dolog.

– Benne vagyok a tervben?

– Meghiszem azt, hogy benne vagy! Nélküled nem is tudnám megcsinálni. Azért voltam olyan fenemód dühös, amikor nem mutatkoztál.

– Jól van már, Liz – mondta Mr. Cootes alázatosan. Mint e csodálatos nő jelenlétében mindig, érezte, hogy társa jóval fölötte áll, és szenvedett ettől a gondolattól. Együttműködésük kezdetétől fogva a nő volt a cég esze, ő, Cootes, csak az eszköz volt, aki végrehajtotta a nő terveit.

Miss Peavey gyorsan végignézett a taxusallén: magányos, békés hely volt. Azután megint megszólalt:

– Ide figyelj, Ed, jól jegyezd meg, amit most mondok, mert hátha nem jutunk hozzá, hogy még egyszer beszélgessünk.

– Figyelek – mondta Cootes engedelmesen.

– Hát először is, most, hogy a ház tele van vendégekkel, a hölgyemény minden este magára rakja ezt a nyakéket. Te, Ed, én mondom: azokra a kövekre csak kormozott üvegen át lehet nézni!

– Olyan ragyogóak?

– Még kérdezed! Azt el nem tudod képzelni.

– Hol tartogatja a nő az ékszert, Liz? Már rájöttél? – kérdezte Cootes, és szomorú arcán egy percre felcsillant a remény.

– Nem én. De minek is az? Eszem ágában sincs arra vesztegetni az időmet, hogy páncélszekrények körül ugráljak, és esetleg az egész bagázst a nyakamra csődítsem. Én sokat adok arra, hogy mentül egyszerűbben érjem el a célomat. Nahát, ez a meszelőnyél, ez az úgynevezett McTodd, ma este felolvasást tart a verseiből a nagy szalonban. Tudod, hol van az?

– Majd megtalálom.

– Mégpedig jó lesz minél sürgősebben megtalálnod – mondta Miss Peavey ingerülten –, még a nap folyamán! Na, hát ez az. Kezded már érteni?

Mr. Cootes, akinek a feje boldogtalanul meredezett elő a taxuslombok közül, sokat adott volna érte, ha e kérdésre igennel felelhetett volna, mert tudta még a régi időkből, milyen nagy súlyt fektetett társnője a gyors felfogásra. Azonban kénytelen volt az ágakat mozgásba hozni azzal, hogy nemet intett.

– Mindig is ilyen lángész voltál – mondta Miss Peavey gúnyosan. – Hát kérlek: mialatt ez a hólyag nyekeregni fogja a verseket, én Lady Constance háta mögött ülök, kinyújtom a kezem, és leszerelem a nyakáról azt az ékszert. Na, érted már?

– De, Liz – kockáztatta meg Mr. Cootes, hogy bátran rámutasson a terv ama pontjára, mely szerinte hibás volt –, ha ezt a munkát a többiek jelenlétében akarod végrehajtani, nem fogják akkor ők…?

– Nem fogják. És megmondom, miért nem fogják. Ők nem fognak látni az egészből semmit, mert a kellő pillanatban a szobában koromsötétség lesz. És azért lesz sötétség, mert te kint leszel valahol a ház végében, ahol a fő villanyvezeték van, és elfordítod a kapcsolót, amilyen hamar csak bírod. Érted? Ez a te teendőd, azt hiszem, épp elég könnyű. Csak az a dolog, hogy kiszimatold, merre van a fővezeték, és mit kell tenned, hogy az egész házban kialudjon a villany. Remélem, ennyit csak rád bízhatok, anélkül hogy bajt csinálnál?

– Liz – mondta Mr. Cootes tiszteletteljesen –, ezt a kis ügyet el fogom intézni. De mi lesz…?

– Jó, tudom, mit akarsz mondani. Hogy mi lesz azután, és hogy fogok elslisszolni a holmival? Hát az ablak nyitva lesz, én egy pillanat alatt odalépek, és kihajítom a nyakéket. Érted? A szobában nagy zrí lesz a sötétség miatt, és míg mindenki tolong és káromkodik, te szépen felkapod az ablak alatt az ékszert és elszaladsz, amilyen gyorsan csak tudsz, és biztonságba helyezed. Azt hiszem, ez nem lesz nehéz. Az ablak pont a terasz fölött van, alatta csupa sima, puha pázsit, és ezek a mostani éjszakák nem egészen sötétek, neked pedig bőven lesz időd megugrani, mielőtt ezek itt újra üzembe tudják helyezni a világítást… Na, mit szólsz hozzá?

Rövid szünet következett.

– Liz – szólt végre Mr. Cootes, s a hangja rekedt volt az áhítattól, amilyent talán csak Napóleon fiatal tisztje érezhetett, mikor a legújabb csatatervet hallotta. – Liz, én már sokszor mondtam és ezután is mindig mondom: ha kényes munkáról van szó, nem ért ahhoz a világon senki se úgy, mint te!

És kinyújtván karját a taxuságak közül, megfogta Miss Peavey kezét, és gyöngéden megszorította. A költőnő szép szeme ábrándossá vált. Szerette ezt az embert, ha még olyan nehézfejű volt is.

 

 

2

 

– Mr. Baxter!

– Tessék, Miss Halliday?

Blandings titkára szórakozottan pillantott fel íróasztaláról. Alig félórája, hogy befejezték a villásreggelit, s ő már ott ült a könyvtárban, óriási könyvekkel körülvéve, mint egy rozmár a jéghegyek között. Ha a kastély tele volt vendégekkel, ő ideje legnagyobb részét a könyvtárban töltötte, mivel magasröptű szelleme nehezen tudott volna alkalmazkodni a társaságbeli pillangók léha fecsegéséhez.

– Nem adhatna nekem szabadságot a mai délutánra?

Baxter szemüvege szúrón csillant meg.

– Az egész délutánra?

– Ha nem venné rossz néven. A második postával levelem jött egy nagyon jó barátnőmtől, aki azt írja, hogy délután Market-Blandingsben lesz, és kér, hogy ott találkozzunk. Okvetlen találkoznom kell vele. Mr. Baxter, kérem szépen. Fogalma sincs, milyen fontos ez.

Eve izgatottan beszélt, és a szeme úgy csillogott, mikor Mr. Baxterre nézett, hogy valamely kevésbé kemény agyagból gyúrt férfiút egyenesen megzavart volna. Ha például mondjuk Freddie Threepwood őméltósága tekintett volna e ragyogó kék szemek mélységébe, pórázra köttette volna magát, és csaholt volna, mint egy kutya. Baxternek, a felsőbbrendű embernek azonban eszébe sem jutott ilyesmi. Nyugodtan fontolóra vette a leány kérését, és úgy találta, hogy az méltányos és teljesíthető.

– Jól van, Miss Halliday.

– Nagyon köszönöm. Majd pótolom a mulasztást: holnap kétszeres igyekezettel dolgozom.

Eve az ajtóhoz libbent, ott megállt, hogy még egy hálás pillantást vessen a titkárra távozása előtt. Baxter pedig újra olvasmányába merült. Egy pillanatig mintha sajnálkozást érzett volna, amiért ez a rokonszenves, úri modorú leány cinkosa egy embernek, akit ő olyan mélységesen megvet. De aztán legyőzte magában a gyönge felindulást, s újra a régi volt.

Eve vidáman dúdolva szökdécselt le a lépcsőn. Azt hitte, nagyobb erőfeszítésbe és harcba fog kerülni, hogy megkapja ezt a szabadságot, és megállapította magában, hogy – csaknem mindig rideg modora ellenére – Baxter tulajdonképpen egészen jóravaló ember. Szóval, a jelek arra mutattak, hogy most már semmi sem ronthatja el ezt a szép, boldog délutánt. Hanem amint a hallon keresztülment, s egy hang megszólította, már tudta, hogy csalódott. A reszkető torokhang Freddie-től származott, és Eve, mint tapasztalt szakértő, első pillantásra tudta, hogy itt megint leánykérés lesz.

– Mi az, Freddie? – kérdezte fásultan.

Freddie Threepwood őméltósága már megszokta, hogy amint ő megjelenik, az emberek általában azt kérdezik tőle fásultan: „Mi az, Freddie?” Apja is ezt kérdezte, nagynénje! és nagybátyja! is ezt kérdezték. Egymástól egyebekben teljesen elütő gondolkozású egyének mind megegyeztek abban, hogy mihelyt megpillantották őt, fásultan kérdezték: „Mi az, Freddie?” Éppen ezért Eve szavai és hangsúlyozása nem csüggesztették el, mint ahogy talán mást az ő helyében elcsüggesztettek volna. Ő csak ünnepélyes boldogságot érzett, hogy végre fél percig kettesben lehet a lánnyal.

Az, hogy a kastélyba érkezése óta, ezúttal először sikerült egy fél percre egyedül elcsípnie Eve-et, nagyon bántotta Freddie-t. Ezt szerencsétlen véletlennek tulajdonította, és nem is gondolt rá, hogy szerelme tárgyának mesteri ügyessége is hozzájárulhatott a véletlenhez. Eve-hez ódalgott; olyan volt, mint egy jól öltözött juh.

– Hová, hová? – kérdezte.

– Market-Blandingsbe. Milyen gyönyörű idő van, ugye?… Képzelem, mennyire el van foglalva mostanában, hogy a ház tele van vendégekkel. Hát isten vele – mondta Eve.

– He? – makogta Freddie hunyorgatva.

– Isten vele. Sietnem kell.

– Mit is mondott: hova megy?

– Market-Blandingsbe.

– Én is megyek magával.

– Nem, egyedül akarok menni. Találkozóm van valakivel.

– Hát legalább a kapuig kísérem – mondta Freddie, a kullancs.

Eve már nem találta olyan vidám ragyogásúnak a napot, amint megindultak az úton. Jólelkű leány volt, és igazán nem szívesen vállalta az állandó dermesztő fagy szerepét, mely Freddie álmainak virágoskertjét kietlen pusztasággá varázsolja. De a dolgot csak kétféleképpen lehetett megoldani: vagy igent mond, vagy abbahagyja Freddie a leány kéréseket. Az elsőre gondolni sem akart, ami a másodikat illeti, arra meg – eddigi viselkedéséből következtetve – Freddie nem akart gondolni. Ezért aztán beszélgetéseik igen ritkán maradtak mentesek bizonyos zavaró körülményektől. Egy darabig csendben mentek egymás mellett.

– Milyen kegyetlen tud maga lenni az emberhez – mondta Freddie.

– Milyen az új golfpálya?

– He?

– A golfpálya. Múltkor azt mondta, annyi baj van vele.

Nem nézett a fiúra, mert lassanként hozzászokott, hogy ilyen alkalmakkor ne nézzen rá, de hallotta, hogy a megjegyzésére üres, tompa kacaj volt a válasz.

– A golfpálya!

– Hiszen maga mesélte, hogy a golf…

– Golf! Gondolja, hogy ráérek golffal törődni mostanában?

– Ó, milyen pompás, Freddie! Hát igazán dolgozik? Végre! Tudja, már éppen ideje. Mennyire fog örülni az édesapja.

– Tulajdonképp – szólt Freddie – azt hiszem, elhatározhatná magát, hogy férjhez megy.

– Férjhez is megyek majd egyszer – mondta Eve –, ha ráakadok az Igazira.

– Nem, nem! – mondta Freddie kétségbeesetten. Eve máskor nem volt ilyen nehéz felfogású. Freddie mindig úgy tekintett fel rá, mint átkozottul okos lányra.

– Úgy értem, hogy hozzám.

Eve sóhajtott. Mindeddig azt remélte, hogy elháríthatja a kikerülhetetlent. – Ó, Freddie! – kiáltott fel elkeseredetten. Még mindig sajnálta a fiút, de nem tehetett róla, ingerült volt. A délután olyan pompásnak ígérkezett, és ő olyan boldognak érezte magát. És Freddie most mindent elrontott. Mindig legalább félórába telt, míg az ilyen visszautasítással járó idegessége elmúlt.

– Szeretem magát, az ördögbe is! – szólt Freddie.

– Hát ne szeressen! – mondta Eve. – Én rémséges nő vagyok, igazán! Egész biztosan szerencsétlenné tenném.

– A világ legboldogabb emberévé tenne – javította ki Freddie odaadóan.

– Borzasztó természetem van. – Angyali!

Eve kétségbeesése mindinkább növekedett. Az utóbbi napokban az a furcsa érzése volt, hogy ha Freddie nem hagyja abba a leánykérést, még igent talál mondani tévedésből. Azt kívánta, bár volna a világon olyan tudomány, amelynek segítségével egyszer s mindenkorra leszerelhetné Freddie-t. És aggodalmában olyan eszközhöz folyamodott, amit mindeddig nem alkalmazott.

– Micsoda lehetetlenség az, Freddie – mondta. – De igazán. Eltekintve attól, hogy én nem akarok magához menni, hogyan kérhet feleségül valakit, akinek… nincs jó sok pénze?

– Eszembe sem jutna pénzért házasodni. – Nem, persze, de hát…

– Az aranyozott kalitkában Cupido eleped, elsorvad – mondta Freddie fahangon.

Eve sosem hitte volna, hogy bármi, amit Freddie mond, meglepheti, mert tapasztalatból tudta, hogy a fiú egész szókincse körülbelül negyvenhárom szót ölel fel; de ez a költői megjegyzése csodálatba ejtette.

– Micsoda?

Freddie megismételte a kijelentést. Mikor azt a mondást annak idején mint alcímet olvasta a vásznon a Szerelem vagy aranyborjú című filmcsodában (Beatrice Comelyvel és Brian Fraserrel), nagyon tetszett neki, és megjegyezte magának.

– Ó! – szólt Eve, és elhallgatott. – Úgy értettem – szólt egy idő múlva –, hogy nemigen vehet el vagyontalan leányt, hacsak magának nincs valami kis pénze.

– Na látja! – kiáltott az állhatatos udvarló, és különös ujjongás vibrált a hangjában. – Mit akarok mondani… Igazán csak az lenne az akadály? Mert…

– Nemcsak ez!

– Mert nézze csak, nekem hamarosan jócskán lesz ám pénzem. Ez ugyan többé-kevésbé titok… meglehetősen halálos titok, hát nehogy beszéljen róla: Joe bácsitól kapok egypár ezer ficcset. Megígérte. Kétezret a legropogósabb fajtából! Úgy ám!

– Joe bácsitól?

– Ismeri. A jó öreg Keeble. Ideadja nekem a kétezret, és akkor betársulok egy bukmékerüzletbe, és egyszerűen rakásra gyűjtöm a pénzt. Ez csak egyszerű, mi? Akár akarja az ember, akár nem, megvan a szerencséje. Az a sok balek mind elveszti a pénzét a lóversenyen. Mindent a bukik zsebelnek be. Egy pajtásom, aki iskolatársam volt Oxfordban, most egy bukméker-irodában van, és engem is bevesznek, ha…

Mikor Freddie-t elragadta az indulat, Eve rendszerint azt a politikát követte, hogy nem nézett rá, de most, a nagy jelentőségű hír hatására, eltért ettől a szokásától. És ha azt akarta, hogy a fiatalember abbahagyja pénzügyi előadását, nem is találhatott volna ki jobbat, mint azt, hogy ránéz. Mert amint Freddie magán érezte a lány tekintetét, azonnal elveszítette a beszéd fonalát, csak állt és mekegett. Eve pillantása mindig ilyen hatással volt rá.

– Mr. Keeble kétezer fontot ad magának?!

Eve egyszerre nagyon rosszkedvű lett. Ha életében egyáltalán hízelgett magának valamivel, az az volt, hogy odaadó barátnak, igaz jó pajtásnak tartotta magát; most először került szembe ama bántó igazsággal, hogy alávaló módon elhanyagolta Phyllis Jackson érdekeit, attól a perctől kezdve, hogy Blandingsben tartózkodott! Pedig megígérte Phyllisnek, hogy nem fogja békében hagyni a mostohaapját, égő szemrehányásaival fogja illetni, míg az megszégyenülten át nem nyújtja a háromezer fontot, amire Phyllisnek oly égető szüksége van, hogy megvehesse a lincolnshire-i farmot. És ezzel szemben mit végzett eddig? Semmit!

Eve nagyon becsületes volt, még saját magával szemben is. Valami kevésbé lelkiismeretes leány azzal védekezett volna, hogy nem volt alkalma Mr. Keeble-lel magánbeszélgetést folytatni. De neki esze ágában sem volt efféle kifogással megnyugtatni magát. Ha nagyon akarta volna, akár egy tucatszor is beszélhetett volna Mr. Keeble-lel, ezt tudta. Nem. Hanem engedte, hogy Psmith hízelgő kitartása minden idejét lefoglalja. Phyllis ügye pedig ezalatt egészen a háttérbe került. Be kellett ismernie, miközben őszintén megvetette magát, hogy Phyllisre jóformán nem is gondolt.

És ez a Mr. Keeble ilyen fejedelmi ajándékokat osztogathat, mindjárt kétezer fontjával, méghozzá olyan érdemtelen embernek, mint Freddie! Ha ő, Eve, egy szóval megemlítette volna Phyllist, talán…

– Kétezer fontot? – ismételte kábultan. – Keeble?!

– Csakis! – kiáltotta Freddie sugárzó arccal.

– De miért?

Freddie elragadtatott tekintete nyugtalanná vált. A szerelem, most vette észre, majdnem fecsegővé tette.

– Ó, azt nem tudom – mormogta. – Csak úgy adja, csak úgy, tudja.

– Egyszerűen odament hozzá, és kérte tőle?

– Hááát… hm… hát igen. Körülbelül.

– És ő nem utasította vissza?

– Nem. Sőt, úgy látszott, hogy örült.

– Őrült! – Eve pihegve lélegzett. Úgy érezte magát, mint aki egyszerre felfedezte, hogy az a gödör, a hátsó udvarban, amely mellett mindennap közömbösen elhaladt – aranybánya. Hiszen ha egyszer a Mr. Keeble-től való pénzszerzés művelete nemcsak könnyű, hanem még kellemes is az áldozatnak… Eve hirtelen feltétlen szükségét érezte Freddie távollétének. Gondolkozni akart.

– Hát szóval – szólt Freddie visszatérve a dologra –, akar?

– Mit? – kérdezte Eve szórakozottan.

– Hozzám jönni feleségül. Mit akarok mondani, én imádom még a lába nyomát is, meg minden… és… izé… egyszóval tudja már. És mivel most már azt is tudja, hogy megkapom azt a kétezret… és az a bukiügy… meg minden… na… elég az hozzá… úgy értem, mit akarok mondani…

– Freddie! – szólt Eve idegesen, összeszorított fogai közül. – Menjen innen!

– He?

– Nem megyek magához feleségül, és már egészen beteggé tesz, hogy ezt annyiszor kell ismételnem. Lesz szíves elmenni és magamra hagyni! – Megállt. – Ne haragudjék, Freddie – mondta megenyhülve –, nem akartam ennyire utálatos lenni. Tudom, hogy nagyon szeret engem, de igazán, igazán nem lehetek a felesége. Csak nem akar olyan leányt elvenni, aki nem szereti magát? Na ugye.

– De igen – felelte Freddie határozottan. – Úgy értem, ha maga az. A szerelem piciny magocska, melyet a fagy elpusztíthat, de egy igaz kebel mélyén dobogó becsületes szív éltető melegétől körülvéve…

– De Freddie…

– …csodás virágba szökken – fejezte be gyorsan Freddie. – Mit akarok mondani, a szerelem majd megjönne a házasság után.

– Ostobaság!

– Nahát, pedig az Egy társasági frigyben is így történt.

– Freddie, nézze, igazán nem akarok már annyit beszélni. Na, legyen olyan jó fiú, és menjen szépen el. Annyi gondolkoznivalóm van.

– Ó, gondolkoznivaló! – mondta Freddie megilletődve. – Ám legyen!

– Nagyon szépen köszönöm.

– Ó… hm… nincs mit. Hát akkor pá.

– Isten vele.

– Később még látom, mi?

– Hogyne.

– Nagyszerű! Hát pá.

Freddie őméltósága sarkon fordult, és hosszú lábaival megindult hazafelé.

 

 

3

 

A kis Market-Blandings városka békés látvány volt, amint a napsütésben szundikált. Azt a megnyugtató benyomást keltette, hogy évszázadok folyamán egy csöppet sem változott. Eve lassan, eltűnődve ballagott, hogy elérje útjának célját, az Emsworth Címert, és egyszerre csak egészen váratlanul már előtte is állott a kitűnő hírnek örvendő, előkelő fogadó, barátságos, kedves, ódon zugaival, árnyékosán, zölddel befuttatva. A market-blandingsi Fő utca levegőjében volt valami a bóbiskoló érseki városok légköréből. Nem volt ebben egyetlen modern épület, kivéve a mozit, de még azt is Villany-Színháznak hívták, repkény borította, és csipkés kőoromzata volt.

De nem, ez a megállapítás bizonyos felületességre vall. Volt a Fő utcában egy másik modern épület is: Mr. Blanks fodrászterme, és Eve most éppen Mr. Blanks birodalmához ért.

Bármely más környezetben egészen csinosan festett volna ez az épület, de itt, Market-Blandingsben úgyszólván sértette a szemet, és Eve, amint az ajtó előtt találta magát, felriadt álmodozásából, mintha valamely ünnepi himnusz hallgatása közben hamis hang ütötte volna meg a fülét. Éppen tovább akart sietni, mikor az ajtó kinyílt, és egy alacsony, zömök férfi láttára Eve hirtelen megállt.

Mr. Keeble azért jött mindjárt ebéd után Mr. Blanks fodrásztermébe, hogy – a megyebálra készülődvén – megnyírassa szürkülő fürtjeit. Amint kilépett a Fő utcára, éppen azon gondolkozott, vajon miért is engedte, hogy Mr. Blanks heliotroppal illatosított vízben mossa meg a fejét. Mr. Keeble úgy érezte, hogy a levegő nehéz a heliotroptól, és hirtelen eszébe jutott, hogy ezt az illatot mindig különösen kiállhatatlannak tartotta.

Rendes körülmények között Mr. Keeble mindig hajthatatlan ellenállást fejtett ki olyan fodrászokkal szemben, akik holmi piperevizekkel próbálkoztak nála. Hogy szokásos ébersége ezúttal mégis cserbenhagyta, az azért volt, mert a második posta – amely a villásreggeli idején érkezett a kastélyba – panaszos levelet hozott neki mostohalányától, Phyllistől; ez már a második volt azóta, hogy a dohányzóban annak idején megkísérelte jobb belátásra bírni szigorú feleségét. Közvetlen Freddie őméltóságával történt üzleti megállapodása után írt Phyllisnek egy levelet, amely Freddie ígéretei nyomán csupa bizakodás volt, és biztosította mostohalányát, hogy rövidesen el fogja küldhetni neki a háromezer fontot, amely a lincolnshire-i álom-farm megszerzéséhez szükséges. Phyllis ezt hálálkodó levélben köszönte meg. Ezután eltelt néhány nap, de Mr. Keeble nem váltotta be ígéretét. Phyllis nyugtalan lett, és ezt meg is írta hat sűrűn teleírt oldalon.

Míg Mr. Keeble a borbély székén ülve gondolatban ezzel a levéllel foglalkozott, és sopánkodott magában, Mr. Blanks felragyogó tekintettel ragadta meg a heliotropos üveget, és azt tette vele, amit akart.

Freddie-vel való társasviszonyuk alakulása óta Mr. Keeble-t nem először gyötörték kétségek, vajon okos dolog volt-e tőle, hogy ezt a rendkívül kényes feladatot – felesége gyémánt nyakékének elrablását – unokaöccsére bízta. Hiszen, gondolta magában kétségbeesve, ez olyan munka, amely még Charles Peace és a James fivérek képességeit is ugyancsak próbára tenné, és erre ő az egészet egy ilyen ifjoncra bízza, aki életében mindössze egyetlenegyszer tett bizonyságot igazi találékonyságáról, ötletességéről és kezdeményező erőről: amikor ugyanis középen választotta el a frizuráját, olyan időben, mikor az Urak Klubjának minden más tagja simán hátrafésülte a haját. Minél többet gondolt Mr. Keeble Freddie sikerének eshetőségére, annál valószínűtlenebbnek látta. Mire Mr. Blanks levette róla a foltos fésülködőköpenyt, addigra teljesen pesszimistává lett, és mikor kilépett az ajtón, „olyan illatosan, hogy a szellő is szerelmes lett belé”, a kollégája képességei iránt érzett bizalmatlansága már olyan méreteket öltött, hogy azt is kétségbe vonta, vajon az egy tejesköcsögöt el tudna-e lopni. Olyan mélyen el volt merülve komor gondolataiba, hogy Eve-nek kétszer is nevén kellett szólítania, amíg felnézett.

– Miss Halliday? – szólt mentegetőzve. – Bocsánat. Elgondolkoztam.

Noha Eve a kastélyba érkezése óta alig váltott egykét szót Mr. Keeble-lel, nagyon rokonszenvesnek találta, és így semmit sem érzett abból a zavarból, ami okvetlen fellépett volna, ha kényes természetű mondanivalóját mással kellett volna közölnie. Nyílt és egyenes jellem lévén, azonnal a tárgyra tért.

– Lenne egy-két perce a számomra, Mr. Keeble? – kérdezte. A templomtorony órájára pillantott, és látta, hogy a maga találkozójáig bőven van még ideje.

– Phyllisről szeretnék önnel beszélni.

Mr. Keeble meglepetésében hirtelen hátrakapta a fejét, és a levegő egyszerre émelyítő heliotrop illattal lett tele. Eve szavai úgy hatottak, mint a Lelkiismeret Hangja.

– Phyllisről! – nyögte Mr. Keeble, és a levél megzörrent a mellényzsebében.

– Igen, Phyllisről, az ön mostohalányáról.

– Ismeri?

– Legjobb barátnőm volt az iskolában. Idejövetelem előtti napon együtt uzsonnáztunk.

– Csodálatos!

– Persze, ha erre azt mondaná, hogy semmi közöm hozzá…

– De kedves kisasszony…

– Hát igenis, van közöm hozzá, mert a barátnőm – mondta Eve határozottan. – Mr. Keeble, Phyllis elmondta nekem, hogy írt önnek arról a farmvásárlási ügyről. Miért nem akar segíteni Phyllisnek?

Mr. Keeble óriási zsebkendőt vett elő, és homlokát törölgette. Tekintete olyan volt, mint az üldözött vadé. A másik kezével, amely nem volt elfoglalva a zsebkendővel, a zsebébe nyúlt, és buzgón csörgette kulcsait.

– Én akarok neki segíteni. Mindent a világon megtennék, hogy segítsek rajta.

– Hát akkor miért nem segít?

– Nekem… én… sajátságos helyzetben vagyok.

– Igen, Phyllis erről is tett említést. Meg is értem, hogy nehéz a helyzete. De Mr. Keeble, ha egyszer ön Freddie Threepwoodnak tud kétezer fontot adni, hogy bukméker-irodát nyithasson…

Eve beszédét elfojtott kiáltás szakította félbe. Mr. Keeble szemében rémület honolt, szívében pedig keserves megbánás, amiért olyan őrült volt, hogy bűntársává lett egy ilyen eleven fecsegőgépnek, mint unokaöccse, Freddie. Szóval ez a leány tudja! És ha ő tudja, hányan tudják még?! Az a félkegyelmű biztosan kikottyantotta a szörnyű titkot minden élőlénynek, aki hajlandó volt meghallgatni őt.

– Elmondta önnek! – dadogta. – El-mond-ta ön-nek!

– El. Éppen most.

– Szent isten! – motyogta Mr. Keeble összetörve.

Eve csodálkozva bámult rá. Nem értette ezt a felindulást. A zsebkendő most – buzgó működés után – nyugalomba vonult, és Mr. Keeble könyörgően nézett a leányra.

– Nem mondta el még senkinek? – kérdezte rekedten.

– Persze hogy nem. Mondom, hogy csak az előbb tudtam meg.

– Nem is fogja elmondani?

– Miért mondanám?

Mr. Keeble lélegzete, amely az előbb úgy látszott, örök időkre kimaradt, most kezdett lassacskán visszatérni. Megkönnyebbülésében egy darabig szólni sem tudott. Milyen ostobaság, gondolta, amit az újságok és az emberek összevissza írnak és beszélnek a modern lányokról! Éppen ez a szabadelvűség, amit a leginkább kifogásolnak bennük, teszi Eve-et olyan bájossá.

Viselkedése, némely tekintetben, nagyanyját talán még megbotránkoztatta volna, de milyen megnyugtató érzés, hogy felebarátai bűnét ilyen egyszerűen és higgadtan veszi tudomásul! Mr. Keeble szíve megtelt melegséggel.

– Milyen csodálatos leány ön! – szólt.

– Hogy érti ezt?

– Természetesen azért ez nem igazi lopás – érvelt Mr. Keeble.

– Micsoda?

– Veszek a feleségemnek egy másik nyakéket.

– Vesz egy… micsodát…?

– És így minden rendben lesz. Constance tökéletesen boldog lesz, Phyllis megkapja a pénzét, és…

Eve meglepett tekintetében volt valami, amitől Mr. Keeble-nek torkán akadt a szó.

– Hát nem tudja?

– Nem tudom? Mit?

Mr. Keeble észrevette, hogy igazságtalanul ítélte el Freddie-t. Az a szamár csak a pénzről tett említést ennek a leánynak, de úgy látszik, legalább itt megállt, nem fecsegte ki az egész tervet. Mr. Keeble magába zárkózott, mint egy osztriga.

– Semmit, semmit – mondta gyorsan. – Felejtse el, amit mondtam. Na, énnekem mennem kell.

De Eve erősen belekapaszkodott Mr. Keeble ruhájába. Noha a férfi szavait érthetetlennek találta, egy mondat megragadta a figyelmét: az, hogy Phyllis megkapja a pénzét.

– Mr. Keeble – kiáltott –, én nem tudom, mire gondolt, de valamit kezdett beszélni, ami úgy hangzott… Mr. Keeble, kérem, bízzék bennem! Én Phyllis legjobb barátnője vagyok, és ha valami módot talál ki arra, hogy neki segítségére legyen, szeretném, ha közölné velem… Meg kell mondania nekem. Hátha én is tudok segíteni…

Mr. Keeble elejétől fogva azon volt, hogy kiszabadítsa a kabátját Eve körmei közül. De most feladta a harcot. Freddie képességeit illető kétségei még mindig nagyon aggasztották. Freddie-ről való lesújtó véleménye nem változott, sőt talán erősebb lett. Eve-re nézett. Kutatóan. A leány könyörgő szemébe nézett, lelkébe látni akaró tekintettel, és látott is – becsületességet, rokonszenvet, és ennél többet is: intelligenciát. Bezzeg bámulhatott volna Freddie halszemébe akár hetekig egyfolytában, ennek az intelligenciának egy ezredrészét sem lett volna képes fölfedezni benne. Elhatározása megérett. Ez a leány szövetséges. Céltudatos és erélyes leány. Ezer Freddie-nél is többet ér – nem mintha ez valami sokat jelentene, gondolta Mr. Keeble. Tovább nem habozott.

– A dolog a következőképpen áll – kezdte Mr. Keeble.

 

 

4

 

Mikor a reggelizőasztalnál a lady az ő parancsoló modorában közölte, hogy este Psmith válogatott költeményeket fog felolvasni a Szennyvirágok című kötetéből, a nagy szalonban, az egész vendégsereg előtt, ez Psmith számára éppen olyan újság volt, mint a többi vendégnek – különösen a fiatalok és a lelketlen nembéliek számára –, akik csak nehezen tértek magukhoz meglepetésükből. Igaz, eddig is volt valami bizonytalan értesülésük arról, hogy Psmith holmi íróféle, de megjelenését és modorát teljesen normálisnak és vonzónak találták; sohasem hitték volna, hogy tarisznyájában olyan gyilkos dolgokat rejtegethet, mint a Szennyvirágok. A fiatalabbaknak az volt a véleménye, hogy ez már mégis sok egy kicsit, és hogy ilyen árat még a Blandings-kastély pazar vendégszeretete sem ér meg. De akik már jártak a kastélyban olyankor, mikor őladysége a művészettel kacérkodott, azok fásultan beletörődtek a dologba. E bátor szívűek úgy érveltek, hogyha ez a legújabb alak rossz is lesz, nem lehet rosszabb, mint az a zöld fickó, aki múlt novemberben tartott előadást a teozófiáról, sem mint az a korcs fajzat, aki a shifleyi lóverseny idején kétórás szónoklattal próbálta az egész társaságot meghódítani a vegetarianizmus számára.

Psmith maga egykedvűen nézett a közelgő megpróbáltatás elé. Nem tartozott azok közé, akik a nyilvános szereplés gondolatára ideges borzalmat éreznek. Szerette a saját hangját hallani, és mikor bekövetkezett az este, nyugodt és vidám volt. Fel-alá járt a csillagfényes teraszon, hogy még egy utolsó cigarettát szívjon, mielőtt kötelessége szólítja, és elégedetten hallgatta a gyülekező közönség moraját, amely kiszüremlett a szalonból.

És amikor néhány méterrel odébb megpillantotta Eve Hallidayt, aki a terasz falán ült, a bársonyos sötétségbe mélyedő tekintettel, szíve megtelt örömmel.

Egész nap egyre fokozódó vággyal gondolt azokra a meghitt csevegésekre, amelyek olyan kellemessé tették számára az életet itt Blandingsben.

Eve-nek ama sajnálatos előítélete, hogy fizetését bizonyos mennyiségű munkával kell megszolgálnia, a délelőtt folyamán távol tartotta Psmitht a könyvtár melletti kis szobától, ahol a leány dolgozni szokott; mikor pedig ebéd után ment oda, már nem találta ott Eve-et. Amint most közeledett felé, boldogan gondolt azokra a kedves sétákra, a pompás csónakázásokra és főleg azokra a derűs beszélgetésekre, amelyek mind megerősítették abban a meggyőződésében, hogy minden elképzelhető leány között Eve az egyedül elképzelhető.

Mert azonkívül, hogy gyönyörű szép, vélekedett Psmith, kihozta belőle, Psmithből, legelőnyösebb szellemi és lelki tulajdonságait. Vagyis gyakrabban és hosszasabban engedte őt beszélni, mint eddig bármely más leány.

Kissé különösnek találta, hogy Eve fel sem néz a közeledtére. Úgy látszik, nem vette észre. Pedig a nyári est nem volt olyan sötét, hogy elrejtse, de ha Eve mégsem látta volna őt, okvetlen hallania kellett a jövetelét, mert egy pillanattal előbb alaposan megbotlott egy nagy virágcserépben, egyikben a tizenhat közül, amelyeket Angus McAllister – bizonyára fontos okból – állított sorba a terasz előtt, még délután.

– Kellemes este – szólt Psmith, és kecsesen leült Eve mellé.

A leány egy kurta pillanatra felé fordította a fejét, aztán elnézett.

– Igen – mondta.

Nem volt túláradóan közlékeny. De Psmith nem csüggedt.

– A csillagok – folytatta és kezének egy barátságos, ha nem is pártfogó mozdulatával az ég felé mutatott – ragyognak, csillognak, és hogy úgy mondjam, nagyon csinosan vannak elrendezve. Mikor még kisfiú voltam, valaki, akinek a nevére már nem emlékszem, megtanított rá, melyik az Orion. Megmutatta a Marsot, a Venust, a Jupitert is. Azóta – és ezt örömmel állapítom meg – ez a tökéletesen hiábavaló tudomány végképp elpárolgott a fejemből. De azt még most is tudom, hogy ez a táncoló fényű kis izé, ott kicsit jobbra: a Nagymedve.

– Igen?

– Igen, valóban, ez egész biztos. – Psmith észrevette, hogy a csillagászat nemigen bilincselte le hallgatója érdeklődését, megpróbálkozott hát az utazással. – Hallom – szólt –, hogy ma délután Market-Blandingsben volt.

– Igen.

– Bájos kis város.

– Igen.

Szünet következett. Psmith levette szeméről a monokliját, és elgondolkozva törölgette. A nyári est enyhe fuvallatába mintha fagyos lehelet vegyült volna.

– Tudja, mi tetszik nekem ezekben az angol vidéki városokban? – folytatta. – Hogy mikor az illetékesek befejezik egy helység fölépítését, akkor megállnak. Úgy képzelem, hogy valamikor VIII. Henrik idejében a kőművesmester az utolsó házat megveregette a vakolókanalával, és így szólt: „Na, fiúk, ez itt Market-Blandings.” Aztán elmentek, itthagyták a várost, és azóta senki sem nyúlt hozzá. Amit én a magam részéről nagyon helyeslek. Maga is?

– Igen.

Psmith – már amennyire ez a sötétben lehetséges volt – monokliján át kérdő tekintettel nézett Eve-re. Ez a hangulat különös és új volt a számára. Noha Eve eddig is azzal kedveskedett, hogy a párbeszéd oroszlánrészét átengedte neki, mégis a társalgásuk mindeddig legalábbis hetvenöt százalékos alapon folyt, és bár Psmith az emberekkel való érintkezése során akkor volt igazán elemében, ha ékesszólását magánbeszédben csillogtathatta, most jobban szerette volna, ha Eve-et valamivel közlékenyebb kedvében találja.

– Bejön, hogy meghallgassa a felolvasásomat? – kérdezte.

– Nem.

Ez mindenesetre változatosságképpen hatott az előbbi „igen”-ekkel szemben, de ez volt minden. Psmith nem egyhamar csüggedt el, de most mintha valamelyest csökkenni érezte volna vidámságát. Hanem azért tovább próbálkozott.

– Tökéletesen igaza van, mint mindig – mondta helyeslőén. – Ennél butább módon tán nem is lehetne eltölteni ezt az illatos, nyári estét. – A felolvasás is megbukott, mint téma. Abbahagyta, mert nem hatott. – Én is Market-Blandingsben voltam ma délután – mondotta. – Baxter pajtástól hallottam, hogy maga ott van, hát maga után mentem. Mivel nem sikerült megtalálnom, bementem egy félórára a moziba. Egy folytatásos filmdráma tizenegyedik részét adták. Úgy végződött, hogy a hősnőt, akit az indiánok elraboltak, felrakták az áldozati oltárra, és a főpap egy késsel hadonászott fölötte. A hős ezalatt egy rémséges szakadék oldalán kezdett felkapaszkodni, hogy a nő megmentésére siethessen. Az utolsó kép ott maradt abba, amint görcsösen kapaszkodó ujjai lassan leválnak a szikláról. A tizenkettedik folytatás a jövő héten kerül műsorra.

Eve szótlanul bámult az éjszakába.

– Attól félek, nem jó vége lesz a filmnek – sóhajtotta Psmith. – Azt hiszem, a hős meg fogja menteni a hősnőt.

Eve vészjóslóan hirtelen mozdulattal fordult felé.

– Megmondjam, miért mentem ma délután Market-Blandingsbe? – kérdezte.

– Mondja – szólt Psmith barátságosan. – Nem mintha jogom volna kifogásolni a viselkedését, de már éppen kezdtem meglehetősen kíváncsi lenni, mikor fog már mesélni az élményeiről. Egész idő alatt csak én beszéltem.

– Azért mentem, hogy Cynthiával találkozzam.

Psmith szeméből kiesett a monokli. Nem egykönnyen jött ki a sodrából, de ez a váratlan értesülés zavarba hozta. Bonyodalmaktól tartott, és magában megint kemény kifejezésekkel illette azt az átkozott nőszemélyt, aki mindig olyankor bukkant fel, mikor legkevésbé várta volna az ember. Milyen egyszerű lenne az élet, gondolta bánatosan, ha Mr. McToddnak lett volna annyi esze, hogy legényember marad.

– Ó, Cynthiával? – szólt.

– Igen, Cynthiával – felelt Eve. Ennek a kellemetlen Mrs. McToddnak a keresztneve csodálatraméltóan alkalmas volt arra, hogy összeszorított fogak közül lehessen kisziszegni, és Eve most így is tett. Psmith világosan látta, hogy a drága leány lelkében alig leplezett harag viharzik, és hogy itt bajok lesznek. Minden erejét összeszedte.

– Még megérkezésem napján – folytatta Eve –, közvetlen a csónakban lefolyt beszélgetésünk után írtam Cynthiának, hogy azonnal utazzék ide, és hogy az Emsworth Címerben találkozunk.

– A Fő utcában – mondta Psmith. – Ismerem. Jó sörük van.

– Micsoda?

– Mondom: ott jó sört árulnak.

– Ne törődjék most a sörrel! – kiáltott Eve.

– Nem, nem. Csak úgy mellékesen jegyeztem meg.

– Ma, villásreggeli közben kaptam tőle egy levelet, amelyben értesített, hogy ma délután érkezik. Hát elébe siettem. Meg akartam próbálni… – Eve itt olyan tompa, üres kacajt hallatott, amilyen még Freddie-től sem telt volna, pedig az specialista volt ezen a téren –, meg akartam próbálni, hogy kibékítsem magukat. Azt hittem, ha láthatom Cynthiát és beszélhetek vele, még minden rendbe jöhet maguk közt.

Psmith, noha az a nyugtalanító érzése volt, hogy sarokba szorították, eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy megveregesse a leány kezét, amely mellette pihent a falon, mint egy fehér, kecses virág.

– Ez magára vall – mormolta. – Ez a cselekedet méltó volt a maga nagy szívéhez. Sajnos, attól tartok, hogy a Cynthia és köztem tátongó szakadék olyan…

Eve elhúzta a kezét. Hirtelen Psmith felé fordult, és dühtől szikrázó, felháborodott tekintettel mérte végig.

– Beszéltem Cynthiával – szólt –, s azt mondta, hogy a férje Párizsban van.

– Ugyan már – szólt Psmith, vitézül tovább küzdve –, ugyan már, honnan a csodából szedhette az ilyen lehetetlen gondolatokat?

– Igazán szeretné tudni?

– Igazán.

– Akkor megmondom. Cynthia onnan szedte ezt a gondolatot, hogy a férje írt neki, és arra kérte, hogy utazzék hozzá. Éppen ezt mesélte nekem, amikor megláttam magát az ablakból, amint a Fő utcán ment. Megmutattam magát Cynthiának, aki azt mondta, hogy soha életében nem látta magát.

– A nők olyan hamar felejtenek – sóhajtott Psmith.

– Egyetlen mentséget tudnék felhozni a védelmére: azt, hogy őrült – mondta Eve remegő, elfojtott hangon, mert valaki éppen kilépett az ajtón, s így már nem voltak egyedül a teraszon. – Ha meggondolom, miket beszélt nekem ott a csónakban szegény Cynthiáról, ha meggondolom, mennyi rokonszenvet pazaroltam magára…

– Nem pazarolta – javította ki Psmith határozottan. – Semmi esetre sem pazarolta. Mert attól – ha lehetséges – még szerelmesebb lettem magába.

Eve arra számított, hogy dörgedelmes prédikációba kezd, amivel levezeti felháborodását, és ismét megnyugszik, de ez a rendkívüli megjegyzés reménytelenül megbénította szónoki készségét, úgyhogy csak ült és bámult némán.

– Női ösztöne – folytatta Psmith komolyan – bizonyára már régen megsúgta, hogy szeretem magát, olyan szerelemmel, amit az én szegényes szókincsemmel megközelítően sem tudok kifejezni. Igaz, hogy –amint mondani akarja – csak rövid ideje ismerjük egymást. De mit tesz az?

Eve felhúzta a szemöldökét. Hangja fagyos és ellenséges volt.

– A történtek után – mondta – nem volna szabad meglepődnöm semmin, én mindenre képesnek tartom magát, de hát… éppen ezt a percet választja, hogy… hogy szerelmet valljon?

– Hogy egyik kedvenc szavával feleljek: igen.

– És azt várja tőlem, hogy komolyan vegyem magát?

– Egyáltalában nem. Én ezt a vallomást csak tájékoztatóul szántam. Maga, ha úgy tetszik, formális nyilatkozatnak tekintheti. Mindössze azt szeretném, ha tudomásul venné, hogy igényt tartok a kezére. Ha szíveskednék szavaimat emlékezetében tartam és olykor-olykor kicsit gondolkozni a dolog felett. Mint egyik ifjú barátom – akit maga még nem ismer –, Cootes pajtás mondaná: „Rágja meg, amit mondtam.”

– Én…

– Egyszer talán – folytatta Psmith – magának is lesznek szomorú percei, mindannyiunknál beköszöntének ezek, a legboldogabbaknál is, amikor azt fogja mondani magában: „Senki sem szeret engem.” Azt szeretném, ha ilyen alkalmakkor hozzá tenné: „Nem, tévedtem. Van valaki, aki szeret.” Lehet, hogy eleinte nagyon sovány vigasz lesz ez a gondolat. De aztán mégis, amint telnek a napok, és állandóan együtt vagyunk, egyéniségem teljesen kibontakozik maga előtt, mint egy félénk virág szirmai a napsugár hatására…

Eve még kerekebbre nyílt szemmel bámult. Az előbb azt hitte, hogy további meglepetések már nem érhetik, de látta, hogy tévedett.

– Csak nem álmodozik arról, hogy ezek után továbbra is itt marad? – hebegte.

– A lehető leghatározottabban. Miért ne maradnék? – De… hát mi fog engem megakadályozni abban, hogy mindenkinek elmondjam, hogy maga nem McTodd?!

– A nagylelkűsége – mondta Psmith. – A jó szíve. Elnéző, angyali természete.

– Ó!

– Ha meggondolja, hogy csak azért jöttem ide McTodd álnéven – megjegyzem, ha ismerné őt, belátná, hogy nem az az ember, akivel egy józan eszű, jó ízlésű egyén szívesen engedné magát összetéveszteni –, mondom, ha meggondolja, hogy csak azért ugrottam be ebbe a szerepbe, hogy a kastélyba kerüljek, és így a maga közelében lehessek, alig hinném, hogy képes lenne kidobatni innen. Nézze, meg kell értenie, hogy történt a dolog. Mikor Lord Emsworth beszélgetni kezdett velem, abban a hiszemben, hogy én McTodd vagyok, pusztán azért hagytam meg a tévedésében, hogy ne hozzam zavarba. Mikor értesültem a szándékáról, hogy ugyanis magával hoz Blandingsbe az ötórás vonattal, még eszem ágában sem volt jönni. Csak mikor megláttam, hogy magával beszélt az utcán, és megtudtam, hogy maga is az ő vendége lesz, akkor világosodott meg előttem, hogy nem marad más mód számomra. Gondolja csak meg! Aznap már két ízben tűnt el az életemből, mondjam-e, hogy egyszersmind a napsugár is eltűnt belőle?… és attól féltem, hogy végképpen elvesztem szem elől. Így hát most itt vagyok!

– De hiszen maga bolond!

– Amint már említettem, majd szépen telnek a napok, bőséges alkalma lesz megismerni a jellememet, és bizonyos idő múltán talán érdemesíteni fogja egy becsületes szív szerelmét arra, hogy elfogadja. Hozzátehetem még, hogy szerettem attól a perctől kezdve, hogy megláttam a Dover utcában, a bolt ernyője alatt, ahova az eső elől menekült. Emlékszem, ezt megmondtam Walderwick pajtásnak is, aki röviddel azután beszélgetett velem az esernyője ügyében. Nem sürgetem most, hogy választ adjon…

– Remélem is, hogy nem!

– Mindössze annyit mondok: „Gondolkozzék a dolgon.” Ez csak nem fog lelki kínokat okozni! Más férfiak is szerelmesek magába. Freddie Threepwood is szerelmes magába. Hát vegyen fel engem is a listájára. Ez minden, amit kérek. Gondoljon rám olykor-olykor. Ki tudja, talán hozzám szokik? Mikor először evett olajbogyót, bizonyára nem szerette. Most már bizonyára szereti. Csak ennyi eshetőséget kívánok a magam számára is. És aztán gondolja meg, tulajdonképpen milyen keveset tud felhozni ellenem. Csakugyan, ha közelebbről vizsgálja a dolgot, mi kifogása van ellenem? Csak az az egy, hogy nem vagyok McTodd. De gondolja meg: aránylag milyen kevés ember mondhatja magáról, hogy ő McTodd! Vegye mindezt fontolóra és…

Itt abbahagyta, mert e pillanatban az az ember, aki röviddel előbb lépett ki a házból, felbukkant mellettük, és felcsillanó szemüvegéről felismerték, hogy a Kiváló Baxter áll előttük.

– Már mindenki önre vár, Mr. McTodd – mondta a Kiváló Baxter. A McTodd nevet, mint mindig, bizonyos gúnyos hangsúllyal ejtette ki.

– Persze, persze – mondta Psmith nyájasan. – Egészen megfeledkeztem róla. Mindjárt hozzákezdek. Miss Halliday, biztos, hogy nem akar meghallgatni vagy egy szakajtónyi modern költeményt?

– Egészen biztos.

– Érdekes, pedig ezalatt, mint kitűnő barátunk mondja, egész serege az ifjaknak és szépségeknek tolong a szalonban, és alig várja az élvezetes előadást. Hja, hja! Éppen az egyéni ízléseknek ez az összeütközése alkotja azt, amit Életnek nevezünk. Erről még, azt hiszem, írok egyszer egy verset. Jöjjön, Baxter pajtás, induljunk, és lássunk munkához! Nem akarom, hogy a közönségem csalódjék bennem.

Mikor mind a ketten eltávoztak – Baxter némán és fagyosan, Psmith vidáman pajtáskodva, kísérője karjába kapaszkodva –, Eve ott maradt ülve a terasz falán, és elgondolkozott. Most elnevette magát, de vidámsága mögött egy más érzés is volt, ami zavarba ejtette. Életében már jó egynéhányan vallottak szerelmet neki, de egyik sem volt rá ilyen különös, felvidító hatással. Psmith különbözött minden eddig ismert férfitól, és a különbség olyan tulajdonság volt, amit Eve nagyon sokra becsült…

Éppen odáig jutott gondolataiban, hogy az élet – ha valamely lány vállalná a kockázatot – Psmith mellett semmi esetre sem lehet unalmas, mikor egyszerre csak a közvetlen közelében különös dolog történt, ami felriasztotta elmélkedéséből.

Éppen felállt a helyéről, és elindult a teraszon át, a kapu irányába. Egy pillanatra megállt a nagy, nyitott szalonablak alatt, hogy hallgatózzék, mi történik odabenn. Gyöngén, mint valami távoli fonográf szava, hallatszott ki Psmith felolvasása. De még ilyen messziről is nyugodt, behízelgő csengése volt a hangjának, és Eve elmosolyodott.

Ekkor a megvilágított ablak ijesztő hirtelenséggel elsötétült. Eve azt is észrevette, hogy ezen az épületszárnyon minden megvilágított ablak egyszerre sötét lett. A nagy ajtó feletti lámpa is elaludt. És a szalonból zűrzavaros kiáltásokon át kihallatszott Psmith türelmes darálása.

– Hölgyeim és uraim, azt hiszem, a lámpák kialudtak.

Az éjszakában egyetlen átható sikoly hangzott. Valami felvillant, mint egy hulló csillag, és Eve lába elé esett, aki lehajolt, felvette a holmit és – Lady Constance gyémánt nyakékét tartotta kezében.

 

 

5

 

Mindenre készen állni, ez a legfontosabb az életben. Azóta, hogy a market-blandingsi Fő utcán beszélgetett Mr. Keeble-lel, Eve egyik tervet a másik után kovácsolta, hogy ezt a nyakéket megkaparintsa, de mindegyiknek volt valami hibája, úgyhogy keresztülvihetetlennek bizonyult. És most, hogy a sors ilyen csodálatos módon elintézte helyette azt, amit ő maga – ezt már kezdte érezni – sosem tudott volna végrehajtani, nem vesztegette az időt riadt tétlenségben.

Egy pillanatig azt vitatta magában, mi lenne, ha az elsötétült előcsarnokon át, a lépcsőn felrohanna a szobájába? De közben kigyúlhatnak a lámpák, és találkozhatik valakivel. Régen olvasott szenzációs bűnügyi történetekre emlékezve, tudta, hogy ilyen alkalmakkor az embereket feltartóztatják és megmotozzák…

Amint ott állt, hirtelen rájött, mit kell tennie. A földön, szorosan mellette hevert a virágcserép, amelyet Psmith felborított, mikor az előbb odajött hozzá, a teraszra. Rejteknek talán nem volt kifogástalan, de Eve e percben nem látott rajta semmi hibát. A legtöbb virágcserép egyforma, de ezt itt különösen könnyen meg lehetett jegyezni, mert az üvegházból a teraszra vivő útja közben egy nagy, fehér festékfolt került az oldalára. Eve tudta, hogy meg fogja ismerni a többi között, ha majd késő éjszaka kilopódzik ide. És bizonyára senkinek sem jut majd eszébe gyanakodni…

Kezét a porhanyós földbe mélyesztette, aztán kiegyenesedett, szaporán pihegve. Nem valami tökéletes munka volt, de azért így is jó lesz.

Ujjait megtörölte a fűben, visszatette a virágcserepet a sorba, a többi közé, aztán mint egy lebegő, fehér tünemény, átsiklott a teraszon, be a házba. És dobogó szívvel tapogatózott a fürdőszoba felé, hogy megmossa a kezét.

A húszezer fontos virágcserép nyugodtan állt a ragyogó csillagok fényében.

 

 

6

 

Talán kép perccel később történt, hogy Mr. Cootes mohó ugrással kerülte meg a ház sarkát, és a teraszra vetette magát. Elkésett, mint rendesen.