TIZENEGYEDIK FEJEZET

l

Amikor jelenlétével tüntette ki a blandingsi kastélyt, Gally legkedveltebb időtöltései közé tartozott, hogy a ház előtt elterülő parkban felfüggesztett függőágyban heverészve töprengett az élet olyan kérdésein, amelyeket töprengésre érdemesnek ítélt. Néha a világegyetem volt elmélkedései központi tárgya, máskor a távol-keleti helyzet, néha pedig az, hogy vajon érdemes-e feltennie néhány rongyot valamelyik lóra a 14.30-as Caterick Bridge-i versenyen. Ma reggel, ahogy egy lelkiismeretes keresztapától elvárható, gondolatai megsebzett lelkű keresztfia szomorú esete köré csoportosultak, majd, miután mintegy tíz percig teljes fordulatszámon jártatta agyát a problémán, egyszer csak kinyitotta a szemét, és felfedezte, hogy Johnny ott áll mellette. Ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül a tárgyra tért.

– Hello, Johnny. Éppen rajtad gondolkoztam. Hogy ment a dolog tegnap Dunstable-lel? Összehaverkodtatok?

John válasza komoran csengett, és egész megjelenése arra vallott, hogy komorság feszkel szívében. Olyan fiatalember benyomását keltette, aki még a megrögzött éjjeli bagoly hírében álló Lord Emsworthnél is kevesebbet aludt az éjjel.

– Nem túlságosan – felelt kurta mordulással.

A szavak és a hangnem, melyben kiejtették őket, egyértelműen csüggedtségről tanúskodtak, de Gally nem hagyta, hogy őt is hatalmába kerítse a csüggedtség.

– Ne engedd, hogy úrrá legyen rajtad a levertség.

– Ne?

– Semmi esetre sem. E percben aligha várhatjuk Dunstable-től, hogy csordultig legyen a szíve az emberek iránti szeretettel. Az élet nyújtotta leckék közé tartozik, fiacskám, hogy sose próbáljunk olyasvalakit kedélyes csevegésre bírni, akit közvetlenül azelőtt faltörő kos módjára úgy ledöntöttünk a lábáról, hogy két lépcsősornyit bucskázott lefelé. Mindig mélyen érinti az embert, ha effajta bánásmódban van része. Amikor legutóbb beszéltem vele, viselkedése egyértelműen mutatott arra utaló jeleket, hogy jó darabon leikébe hatolt az eset, akár az acélpenge.

– Nekem is ez volt az érzésem. Láthatólag azt hiszi, hogy szándékosan tettem.

– Igaztalan vád. Már számos, még nálad is nagyszerűbb legény megcsúszott azon a lépcsőn, példának okáért jómagam. Mégis, ami azt illeti, lehettél volna egy kicsit óvatosabb. Megértem én, hogy nagyon vágytál már a koktélodra, de ennyire talán mégsem kellett volna rohannod, hogy megszerezd.

– Nem rohantam. Gally, nekem határozottan az az érzésem, hogy valaki lelökött.

– Abszurdum. Az emberek nem lökdösik le egymást a lépcsőn, még a blandingsi kastélyban sem.

– Nem, én is azt hiszem, hogy csak képzelődöm.

– Minden bizonnyal. De ne is foglalkozz ezzel többet. A nagy kérdés az, hogy sikerült-e meglágyítanod a vén hamiskártyás szívét.

– Nem.

– Kérdezősködtél a bokája felől?

– Igen.

– És amikor végre befejezte a róla szóló kiselőadást?

– Elmondtam neki, hogy azt hiszem, ismerték egymást az apámmal.

– Uramatyám!

– Nem kellett volna?

– Ez volt a legnagyobb baklövés, amit elkövethettél. Ki nem állhatta az apádat. Egyszer fejbe vágta egy töltött pulykával.

– Megütötte az apámat?

– Nem, az apád ütötte meg őt. Egyik este együtt vacsoráztunk a Romanóban, és eltérő véleményt képviseltek az abesszíniai egyház apostoli hitvallásával kapcsolatban. Ez azért különös, mert általában politikai kérdések voltak azok, amikben Nyakas és bizonyos emberek nem értettek egyet. A vacsora egyébként amolyan kisebbfajta ünnepség volt, mert éppen aznap nyert az egyik ló, ami mindannyiunknak hozott valamicskét a konyhára, és azt hiszem, mire a vita elkezdődött, már mindketten eléggé neki voltak tüzesedve némi jóféle borocska elfogyasztása következtében. Dunstable erősködött, hogy a követelések igazolt tényeken alapulnak, míg atyád kötötte az ebet a karóhoz, hogy Abesszínia egyháza csak beszél bele a világba, és egyre jobban belemelegedtek, míg végül Dunstable fogott egy gyümölcssalátás tálat, hogy azzal vágja fejbe apádat, mire az meg megragadta a pulykát, ami ott volt az asztal végén sok egyéb élelem társaságában, és úgy fejbe kólintotta vele, hogy csak úgy nyekkent. A legszomorúbb az egészben, hogy az események olyan gyorsan követték egymást, hogy senki sem tudott közbelépni, és megváltoztatni az ügy végkimenetelét. Egyébként, én megállíthattam volna, ha egész testsúlyommal rávetem magamat Nyakasra, akiről köztudomású volt, hogy sohasem vetemedett annál félelmetesebb tettekre, mint amikor töltött pulykát kaparinthatott a keze közé. Egyszer már azelőtt is láttam őt akcióban, amint ugyanezzel a veszedelmes fegyverrel tett hatástalanná egy Percy Pound nevű egyént. Dunstable tehát még harminc év elmúltával sem felejt. Én legalábbis azt szűrtem le a hanghordozásodból, hogy ez a kis incidens még mindig sajgó sebként él lelkében.

– Majd' felrobbant, amikor megmondtam, kinek a fia vagyok.

– Ez csak azt mutatja, hogy milyen jól megtermett példány volt a pulyka, amit az apád lóbált. Mindig is sajnálattal töltött el a tény, hogy ez a sportág nem szerepel az olimpiai játékokon. De tudod, mi az egész esetben a legkülönősebb? Hogy még csak soha nem is hallott egyikük sem az abesszíniai egyházról. Bizony, még akkor sem ismerték volna fel az abesszíniai egyházat, ha ezüsttányéron, tormával körítve teszik eléjük. Igen, Beach?

Beach észrevétlenül közelítette meg a függőágyat, bár lihegett kissé, mivel azt az utasítást kapta, hogy legyen gyors. Sajnos a komornyik már korántsem büszkélkedhetett azzal a kisportolt testtel, amit valamikor tizennyolc évvel azelőtt magáénak tudhatott.

– Őladységét boldoggá tenné, ha válthatna egypár szót Mr. Hallidayjel.

Gally levette a monokliját, és kifényesítette. Ezután visszatette a helyére, bár határozottan az volt az érzése, hogy alighanem hamarosan újra ki kell fényesítenie. Hosszú évek tapasztalata tanította meg rá, hogy amikor Connie-t az tenné boldoggá, ha egypár szót válthatna valakivel, akkor veszély leselkedik az illetőre.

– És van valami ötlete, hogy vajon miről akarja váltani azt a pár szót?

– Nem, Mr. Galahad. Őladysége nem avatott be. – Nos, akkor jobb, ha szánsz rá öt percet, Johnny. Amint egyedül maradt, Gally visszatért gondolataihoz.

Csodaszép reggel volt, kék éggel és nyári illatokkal teli. A madarak csiviteltek, a méhek zümmögtek, a rovarok zsongtak, és az istállóudvar felől Voules, a sofőr harmonikájának halk hangja hallatszott. Az a macska, amelyik segédkezet nyújtott Lord Emsworthnek abban, hogy asztalokat borogasson az éjszaka kellős közepén, szintén éppen arra őgyelgett, és odaugrott Gally hasára. Gally szokásához híven udvariasan megvakargatta a füle tövét, de miközben így tett, nehéz volt a szíve. Johnra gondolt és kényelmetlenül érezte magát. Ő maga mondta, hogy nem szabad borúlátónak lenniük, de most rettentő nehéz volt elkerülni, hogy valaki ebbe a hibába ne essen. Connie-val a képben, amint éppen Johnnal akar pár szót váltani, egyszerűen nem lehet derűlátóan tekinteni a dolgok állására.

Amint ott ücsörgött, és elgondolkodóan ráncolta a homlokát, hirtelen arra lett figyelmes, hogy újabb látogatója érkezett. Linda állt a függőágy mellett. Egy olyan, törvényes gyámság alatt álló személy eltéveszthetetlen légköre vette körül, aki nemrégen értesült arról, hogy a másik érdekelt felet korlátozó intézkedések foganatosítása fenyegeti, és Gally rögtön látta, hogy igen keményen meg kell annak dolgozni, aki vissza akarja a rózsákat varázsolni a lány orcáira. Amilyen vidoran csak tudott, így szólt:

– Hello, szivi. Éppen ezzel a macskával társalogtam. Találkoztál Johnnyval?

– Nem.

– Egy perccel ezelőtt még itt volt. Elment, hogy beszéljen Connie-val. Nem tudom, vajon mennyi idejét fogja igénybe venni, de ha végeztek, szerintem ismét tiszteletét kellene tennie a bolond nagybátyádnál.

– Találkozott már Alaric bácsival?

– Tegnap este. Szemtől szemben.

– És mi történt?

– Idáig semmi, amit örömmel lehetne jelenteni, mindazonáltal a kezdeti lépés megtörtént. Most a fiúnak egyetlen dolga, hogy egyfolytában ott lebzseljen a vén hencegő körül, és egyetlen szót vagy cselekedetet se mulasszon el, ami elősegítheti, hogy megenyhüljön irányotokban. Ha jól játssza ki a lapjait, nem látom okát, miért ne keveredhetne ki a dologból szívbéli, igaz barátság.

– Nagyon valószínűtlen.

Gally megigazította a macskát a hasán, és helytelenítő tekintetet vetett Lindára.

– Nem szabad így beszélned.

– De én akkor is így beszélek.

– Ez nem a megfelelő szellem. Azt kellene kérdezned magadtól: ki is tudna ellenállni Johnnynak?

– És a válasz az lenne a kérdésemre: Alaric bácsi. Csend volt, eltekintve természetesen a madaraktól, méhektől, rovaroktól és Voules harmonikájától. Linda törte meg egy kérdéssel, ami azok közül való volt, amelyek állandóan ott motoszkáltak az agyában.

– Tényleg igaz, hogy ha valaki, annak ellenére, hogy azt mondták neki, ne tegye, feleségül vesz egy törvényes gyámság alatt álló személyt, börtönbe vetik?

Gally sokat adott volna érte, ha nemmel válaszolhat, és példaképpen tucatjával sorolhatja Pelikán-cimboráit, akik büntetlenül követték el a szóban forgó cselekményt, de most szembe kellett nézniük a tényekkel.

– Attól tartok, igen. Johnny ezt állítja, ő meg csak tudja.

– És ha megmondanám nekik, hogy ő az egyetlen ember a földön, akivel boldog lehetek, és elemészt a bánat, ha nem lehetünk egymáséi? Akkor sem lennének hajlandóak eltekinteni a paragrafusoktól?

– Kétlem. Azok a fickók, akik itt, Angliában a törvényeket hozzák, elég vaskalaposak. Csak semmi érzelgősség, ezt vallják.

– Johnny azt állította, komolyan fontolóra vette, hogy megpróbálja.

– Ne engedd. Semmiféleképpen se engedd meg neki.

– Persze hogy nem fogom. Talán hagyjam, hogy egy föld alatti dutyiba vessék az én drágámat, ahol zacskót kell ragasztania látástól vakulásig, és a patkányok hamarosan csontig lerágják a húsát? Ez olyan igazságtalanság – kiáltotta szenvedélyesen Linda. – És mindez pusztán amiatt, hogy én lány vagyok! Mindkét bátyám olyan feleséget választott magának, akit Alaric bácsi ki nem állhatott, de őket nem lehetett törvényes gyámság alá venni, mert férfiak. Hiába tajtékzott és hőzöngött, semmit sem tehetett. Engem viszont, csak mert...

Hirtelen elhallgatott. Jno. Robinson személyszállító kisiparos autója fordult a bejárati ajtó elé, ahonnan kisvártatva Beach bukkant elő, egy bőröndöt cipelve. Őt John követte. Beach betette a bőröndöt a taxiba, majd John is bemászott az autóba. Jno. Robinson az arabs telivérek közé csördített és a jármű fülrepesztő csattogással és zörgéssel elporzott a feljáróról. Hasonlóképpen Linda is, azzal a különbséggel, hogy a ház irányában tette, újabb szenvedélyes kiáltást hallatva.

Gally elmélázó arckifejezéssel távolította el a macskát az öléből, és kimászott a függőágyból. Nem szorult külön magyarázatra, hogy mi áll e furcsa események hátterében. Hogyan történhetett, fel nem foghatta, de jól megalapozott tervei dugába dőltek, pontosan azon a módon, ahogy Burns, a kiváló poéta szerint bármikor megeshet. Automatikusan a monoklija után nyúlt, és még akkor is javában azt fenyesítgette gondolatokba mélyedten, amikor Linda visszaért.

– Elutazott – szólt síri hangon.

– Igen, láttam.

– Lady Constance kidobta.

– Én is erre következtettem.

– Nem értem – mondta Linda, aki zavarodottnak látszott. – Beach azt állítja, azért, mert rájött, hogy John nem pszichoanalitikus. Már miért kellene, hogy az legyen? Százával szaladgálnak az emberek, akik nem azok. Ennek semmi értelme.

Gally szomorúan ingatta fejét. Bizony volt ennek értelme.

– Azt hiszem, én meg tudom magyarázni – szólt –, de csak később, ha több időnk lesz. Hosszú történet. Beach honnan tudott minderről?

– Kioldódott a cipőfűzője Lady Constance ajtaja előtt, és le kellett hajolnia, hogy megkösse.

– És véletlenül meghallotta, mi megy odabenn?

A történet úgy csengett, mintha igaz volna, bár Gally nehezen tudta elhinni egy Beachéhez hasonló fizikummal bíró emberről, hogy le tudjon hajolni.

– Ez – felelte – kétségtelenül bonyolítja némiképpen a helyzetet. Arra számítottam, hogy Johnny hosszasan fog a kastélyban időzni, és elég ideje lesz rá, hogy megdolgozza azt a rettenetes nagybátyádat, majd fokról fokra rátérítse a gondolkodás helyes ösvényére. Most egyfajta dilemma előtt állunk. De ne törj le, virágszálam, Kell, hogy legyen kiút, merthogy mindenből van kiút, és én biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rábukkanok. Hohó, itt van megint a mi Beachünk, és ötöt a tízhez, hogy át akarja adni őladysége üzenetét, miszerint pár szót akar váltani velem. Igen, Beach?

– Őladysége pár szót akar váltani önnel, uram.

– Milyen kár – felelte erre Gally –, hogy őladysége nem részesülhet ebben az örömben.

– Uram?

– Beach, maga keresett engem égen-földön, feltúrt padlást és pincét, de sehol sem lelt énrám. Maga úgy véli, talán Markét Blandingsbe mentem dohányt vásárolni. Ez a maga sztorija Beach, és legyen óvatos, pillanatnyi késlekedés és hebegés-habogás nélkül kell előadnia, mert ezek szinte bizonyosan gyanút ébresztenek a hallgatóságban. És ami a legfőbb, nehogy egyik lábáról a másikra álljon. Lebegjen célként a szeme előtt, hogy őladységében eloszlassa a hitetlenkedést, hiszen ez az amiről a drámakritikusok azt állítják, hogy a dolog alfaja és ómegája. Úgy kell előadnia a mesét, hogy a hallgatóság bevegye a maszlagot. Ezzel sok kellemetlenségnek vehetjük elejét. – tette hozzá Gally.

Gally rettenthetetlen férfiú, aki nem rémül meg még Connie-tól sem. Ám jelenleg egyszerűen csak tanácsosabbnak vélte, hogy addig ne bonyolódjon tárgyalásokba húgával, míg annak forró feje le nem hűl kissé. A múltban ugyanezzel a módszerrel élt Jerry Judsonnal, a „Becsületessel" és „Biztonsági" Tim Simmsszel folytatott üzleti tárgyalásai során.

2

Beach a tőle telhető legnagyobb meggyőző erővel adta elő meséjét, és miután Lady Constance bosszúsan csettintett nyelvével a hír hallatán, nem is kísérletezett vele, hogy biztosítsa őladységét együttérzéséről, ehelyett olyan gyorsan eltávozott a színhelyről, amilyen gyorsan csak tudott a maga terebélyes testalkatával. Alig várta már, hogy visszamehessen a szobájába, ahol egy levél várta, ami a reggeli postával érkezett. A levél Mrs. Gerald Vailtől – született Miss Penelope Donaldson – érkezett, aki Mr. Donald-sonnak, a Donaldson-féle Kutyák Öröme kutyatápszergyár tulajdonosának volt a kisebbik lánya. Az idősebbik Donaldson lányt Lord Emsworth fia, Freddie vette feleségül. A kastélyban tett legutóbbi látogatása alkalmával meleg barátság szövődött Miss Penelope és Beach között, és amióta a hölgy beházasodott az egészséges életmód-iparágba, amiben férjének üzleti érdekeltsége volt, rendszeres levelezésben álltak egymással. Miss Penny ellátta Beachet az egészségipar legfrissebb híreivel, amelyet a komornyik a blandingsi kastélyban folyó élet krónikájával viszonzott.

Miss Penny leveleit Beach mindig lázas érdeklődéssel fogadta, mivel az ő szemével nézve az egészséges életmód iparágában tevékenykedők mindannyian kacagtató csodabogárként tűntek fel, és minden percnyi késlekedés, ami elvonta e szórakoztató olvasmánytól, szerfelett bosszantotta a komornyikot. Ennek következtében, amikor a halion haladt keresztül, meglehetős ingerültséggel fogadta, hogy Vanessa feltartóztatja. Egyéb helyzetekben kedvelte és csodálta Vanessa Polkot, de most inkább a szobájában szeretett volna lenni.

– Ó, Beach – szólította meg Vanessa –, nem látta valahol Mr. Troutot? Őt keresem.

– Sajnálatomra, nem, kisasszony.

– Olyan nehéz megtalálni az embereket egy ekkora házban. Én a maguk helyében tartanék a blandingsi kastélyban egy egész falka vérebet. Akkor mindig volna kéznél egy-kettő, mert az ember sosem tudhatja, melyik pillanatban van szükség rájuk. Nos, ha találkozik Mr. Trouttal, mondja meg neki, kérem, hogy fenn vagyok a tetőn.

Vanessa odébbállt, és Beach végre eliramodhatott a szobája irányában. A levél ott volt, ahol hagyta, amikor Lady Constance csengetett érte, és most azzal az élvezettel fogott neki, ami mindig eltöltötte Penny Vail leveleinek olvastán. Éppen az utóirathoz érkezett, amikor kinyílt az ajtó, és Gally lépett be rajta. Ahogy végiggondolta, szólt Gally, arra a következtetésre jutott, hogy Beach szobája az egyetlen hely a kastélyban, ahol egy üldözött, akivel Lady Constance egypár szót akar váltani, megmenekedhet attól a pár szótól.

– Annak esélye, hogy őladysége beugrik magához, hogy együtt elszopogassanak egy pohárka portóit és zaftos pletykákat csereberéljenek, feltételezem, roppantmód csekély. És oly jó néhanapján egy kis időre megszabadulni a nők társaságától. Már sok regényben olvastam róla, hogy nincs, mi üdítőbb lehetne, mint a másik nem egy kiművelt tagjával folytatott bizalmas csevegés, és lehetséges, hogy ez így is van, mindazonáltal az időpontot gondosan kell megválasztani. Ez nem az a fajta dolog, amibe csak úgy vakon belevághatunk. Mivel le kellett hajolnia, hogy megkösse kioldódott cipőfűzőjét őladysége ajtaja előtt, mialatt ő éppen Mr. Hallidayjel váltott pár szót, tisztában van vele, hogy Lady Constance-et jelen pillanatban tanácsosabb nagy ívben elkerülni. Később talán...

Gally elhallgatott. Szemmel látható volt, hogy hallgatója egy cseppet sem figyel arra, amit mond. Beach, akit szinte semmivel sem lehetett kihozni a sodrából, kivéve talán, ha a vendégek vízzel itták a bordóit, most a feldúlt lelkiállapot semmivel össze nem téveszthető jegyeit mutatta.

– Van valami probléma, Beach?

– Igen, van, Mr. Galahad.

– Mondjon el mindent.

– Attól tartok, hogy nagy megrázkódtatást fogok okozni vele, ha elmondom.

– Egy megrázkódtatással több vagy kevesebb mit tesz manapság? Robbantsa fel azt a bombát.

– Levelet kaptam Mrs. Vailtől.

– Kitől? Ja, Pennytől. És ebben mi az a hatalmas szenzáció? Azt mondta, rendszeresen leveleznek.

– Igen, uram. De ebben a levélben azt írja... Meg kell említenem, hogy legutóbbi levelemben tájékoztattam Mrs. Vailt, hogy a közismert amerikai pénzember, J. B. Polk lánya a kastélyban vendégeskedik. Azt gondoltam, ez méltán tart számot érdeklődésére.

– Nem tudom, miért érdekelné ilyesmi, de folytassa.

– És a válaszlevelében... ez dúlt fel annyira, Mr. Galahad... azt állítja, hogy Mr. Polknak nincs is lánya.

– Micsoda?

– Pontosan ezt írja, uram.

– Elképesztő.

– És Mrs. Vail nem tévedhet. Azt írja, hogy az apja, Mr. Donaldson közeli barátságban áll Mr. Polkkal.

– így hát neki tudnia kellene arról, ha Polknak volna lánya.

– Pontosan, Mr. Galahad. Az ember habozva bár, de arra a következtetésre kényszerül, hogy az a hölgy, aki őladységének Miss Polk néven mutatkozott be, szélhámos.

– És minden bizonnyal valami rosszban sántikál. Csak tudnám, miben.

Beach terjedelmes vallanak tiszteletteljes rándítása jelezte, hogy ez olyan rejtély, amelyet ő sem tud megoldani. Gally összeráncolta a homlokát.

– Nos – mondta –, a legkézenfekvőbb megoldás, hogy megkérdezzük tőle. Van valami elképzelése, hogy hol lehet?

– Igen, Mr. Galahad. Az illető úgy tájékoztatott, hogy a tetőre készül.

– És ez mikor történt?

– Igen rövid idővel ezelőtt.

– Akkor valószínűleg még mindig ott tartózkodik. Megyek és megnézem.

Gally hangja mentes volt minden lelkesedéstől. Ráébredt, hogy amikor találkozik Vanessával, szigorúnak és hajlíthatatlannak kell mutatkoznia, és mindig is nehezére esett a szigorúság és a hajlíthatatlanság álorcáját magára ölteni.

Természeténél fogva toleráns volt, és szerette békén hagyni az embereket, hadd tegye mindenki, ami jólesik neki. Ezt a gondolkodásmódot követte a Pelikán Klub összes tagja. „Semmi közöm hozzá", szóltak, amikor valaki valamiben mesterkedett, és Gally mindig ugyanezt mondta.

Ez a mostani azonban speciális eset. Most az egész családot kell képviselnie, és akármiben töri is a fejét a lány, az minden bizonnyal ellenkezik az ő érdekeikkel. Nem engedheti meg magának, hogy felülkerekedjen rajta a Pelikán-tagok kötelező nemtörődömsége, vagy az a tény, hogy igencsak megkedvelte a lányt. Most szó sem lehet arról, hogy közönyös szemlélő módjára kísérje figyelemmel az eseményeket.

Világos volt számára, mint a nap. Mégsem állíthatjuk, hogy vidáman indult neki, hogy küldetését teljesítse. Arra készült, hogy téte-a-téte-et folytasson az ellenkező nem egy kiváltképp kiművelt tagjával, de nemigen várta a találkát.

3

Noha a látogatók és a kastély vendégei nem túl gyakran vették maguknak a fáradságot, hogy felmásszanak idáig, a tető a blandingsi kastély olyan látványossága volt, amely bőven meghálálta a neki szentelt figyelmet, mivel innen kilátás nyílt egész Shropshire-re és a környező megyék lenyűgöző panorámájára. Hogy az elszánt felfedező idetaláljon, először el kellett mennie a nagyobbik kapusház mellett, ahol kavicsos sáv választotta el egymástól a nyugati szárnyat és a központi épületet, ezután egy kis ajtóhoz érkezett, amely mögött titokzatos kőlépcső lapult. Ezen felkapaszkodván hatalmas sík felületen találta magát, amelyet lőrésekkel tarkított oromzat vett körül, a szélén zászlórúddal, amelyen vidám zászló táncolt, hirdetvén, ha ez véletlenül számot tartana valaki érdeklődésére, hogy Clarence, Emsworth kilencedik grófja a birtokon tartózkodik. Kisfiúként, amikor gyakorta megesett, hogy hirtelen sürgető szükség támadt arra, hogy menedékre leljen atyja elől, Gally sok-sok boldog órát töltött el ezen a helyen.

Vanessa most itt ácsorgott, és a lőréseken keresztül bámészkodott lefelé. Gally odarikkantott neki, mire a lány megriadva fordult hátra.

– Ó, hello – mondta.

– Hello, hello – így Gally. Semmi értelme kimértnek és hajthatatlannak mutatkozni mindaddig, míg úgy nem kívánja a helyzet. – Szemügyre veszi a vidéket?

– Csodás a kilátás. Milyen hegy az ott?

– A Wrekin.

– És hol az a Bredon, amiről A. E. Housman ír?

– Atyaég, maga Housmant olvas?

– Miért ne tenném?

Gally kellemetlen érzése csak tovább erősödött. Vanessa elragadó lány, olyan, akit az ember akármikor habozás nélkül hazavinne, hogy bemutassa a mamájának. Az, hogy rásüsse a csalás bélyegét, egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak, és Gally egy rövidke percig eljátszott a gondolattal, hogy nem is teszi meg. Talán csak az olthatatlan kíváncsiság vette rá, hogy mégis folytatta. Tudta, addig képtelen lenne éjszaka nyugton aludni, amíg meg nem tudja, vajon miért vetemedett a lány arra a határtalan vakmerőségre, hogy egy olyan kemény fából faragott nőszemélyt, mint Connie, megpróbáljon bolonddá tenni.

– Maga igen figyelemreméltó lány – szólalt meg végre Gally.

– Mert verseket olvasok?

– Inkább arra gondoltam, amit akkor csinál, amikor éppen nem verseket olvas. Csak egy figyelemreméltó lány képes arra; amit maga véghezvitt.

– Mire gondol?

– Elhitette az én Connie húgommal, hogy J. B. Polk lánya. Az imént értesültem megbízható forrásból, hogy egyáltalán nincs is neki.

Gally megállt, válaszra várva. Amikor megkapta, nem az volt, amire számított. El volt készülve bűntudatos össze-rezzenésre, hirtelen elsápadásra, sőt esetleg még könnyáradatra is, de arra, hogy a másik szórakoztatónak találja majd a helyzetet, nem. Vanessa ugyanis hirtelen felnevetett, vidám, gyöngyöző kacagással, egy olyan, jó humorérzékű lány nevetésével, aki még akkor is képes csatlakozni a vidám hangulathoz, ha történetesen ő az, akiből tréfát űztek.

– Tartottam tőle, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik -szólalt meg, amikor vége lett a nevetési rohamnak. – Meg volt írva a csillagokban.

– Az a meglepő, hogy nem hamarabb következett be. Ha engem kérdez, annyit jósoltam volna a vállalkozásnak, hogy rögtön az első akadálynál orra fog esni. Connie férje nagyágyú a pénzvilágban odaát. Polk is nagyágyú a pénzvilágban. Az összes fogadó arra tett volna, hogy Connie már találkozott is vele. Hogyhogy nem?

– Mr. Polk nem találkozik senkivel. Visszavonultan él. Az egyetlen ember, akivel néha-néha üzleti ügyben összejár, egy bizonyos Mr. Donaldson, aki kutyakeksszel kereskedik.

– Ennek a Donaldsonnak viszont van egy lánya, aki kebelbarátja a mi Beachünknek. Ö az a megbízható forrás, amit említettem. Beach éppen most kapott tőle egy levelet, amiben megírta, hogy Polknak nincs semmiféle leszármazottja.

– Utálná is, ha volna neki. Boldogan éldegél négy kutyája és hét macskája társaságában.

– Elég sokat tud róla.

– Ó, az ember tájékozódik innen-onnan. Az igazság az, hogy én vagyok a titkárnője.

– Értem. És ahogy jó titkárnőhöz illik, apjaként tiszteli az öreget. Úgyhogy amikor azt állította, hogy a lánya, képletesen értette.

– Tetszik ez a megfogalmazás.

– Kifejezetten eufémisztikus. Connie úgy fogalmazna, hogy álnéven befurakodott a kastélyba.

– Ki furakodott be álnéven? Én ugyan nem. Talán kissé túllőttem a célon azzal, hogy J. B. Polk lányaként mutatkoztam be, de a nevem tényleg Miss Polk. Az apám neve P.P. Polk, Norfolkból származó tisztes amerikai polgár volt. A Polk elég jó norfolki név.

– Úgy véli?

– Nekem legalábbis ezt mondták.

– És az, hogy egyszerre két Polk is van az irodában, nem okoz kavarodást? Ha besétálnék és elrikkantanám magam, hogy „Polk!", melyikőjük ugrana elő?

– Egyikünk sem. Még csak halovány reménye sem lenne rá, hogy előzetes bejelentés nélkül bármelyikünkkel is találkozhat. De ha arra céloz, hogy vajon zavarja-e a véletlen egybeesés Mr. Polkot, akkor a válaszom: nem. Inkább szórakoztatónak találja. Szerintem valójában egyedül ez az oka, amiért én lettem a titkárnője és legbensőbb bizalmasa.

– Legbensőbb bizalmasa?

– Nagyon-nagyon benső. J. B.-nek nincs titka előttem.

– Elég jól fizető állás lehet. -Az.

– Akkor – mondta Gally, aki eddigre őszintén zavarba esett – egyszerűen nem értem. Mire megy ki a játék?

– Tessék?

– Mit keres akkor itt? Valami múzeumnak dolgozik, ami meg akarja szerezni magának Clarence mamuszát? A Smithsonian valószínűleg szép kis summát adna érte. Vagy egy titkos társasággal szövetkezett, amely Beach elrablását tervezi? Az áldóját, lányom, csak kellett hogy valami oka legyen, hogy idejöjjön álnév alatt!

– Nagyon egyszerű. Látni akartam a blandingsi kastélyt.

– Egyszerűen ez az oka?

– Egyszerűen ez.

A kimértségből, aminek eddig az oly sajnálatosan híjával volt, most bekúszott valamennyi Gally modorába.

– Utálom, ha hülyét akarnak belőlem csinálni.

– Nem akarok hülyét csinálni magából. Látni akartam a helyet, és amikor azt mondom „látni", akkor az valóban azt jelenti, hogy látni. Itt élni egy darabig, úgymond belemerítkezni a hely igazi hangulatába, és nem csak eljönni egy látogatási napon, amikor csak egy vagy a bámészkodók nyájából, akiket a komornyik vezet körbe.

Gallynek egy csipetnyi értelmet sem sikerült kibányásznia abból, amit Vanessa mondott.

– Ez nagyon furcsa. Természetesen szerfölött hízelgő számomra mint a család egyik tagja számára, ha valaki ilyen magasztaló véleménnyel van erről az ócska koldustanyáról, de honnan veszi ezt a lelkesedést? Sohasem gondoltam volna, hogy valaki, aki New Yorkban él, egyáltalán hírét hallja a blandingsi kastélynak. Ez itt nem a Buckingham-palota vagy a Tower.

– Az anyám miatt van.

– Mit ért azon, hogy az anyja miatt? Mi van az anyja miatt?

– Ő mesélt nekem állandóan a kastélyról gyerekkoromban. A parkról, a tóról, a tiszafaalléról, a borostyánszalonról meg mindenről. Teljesen magával ragadott. Sohasem tudtam betelni a történeteivel, és el is határoztam, hogy egyszer el kell jönnöm ide.

– És eljött.

– Ideiglenesen, mondhatjuk.

– És hogyan lett a kedves mama ilyen nagy szakértője a kastélynak? Járt itt valamikor?

– Bizonyos értelemben. Itt volt szobalány.

– Micsoda?

– Meglepődött?

– Igen, nagyon. Csak nem hülyít már megint?

– Hogyhogy megint? Nem hülyítettem egyszer sem.

– Tegyük fel, ahogy a keresztfiam mondaná, hogy mégis. Hogy az ördögbe kerül egy blandingsi szobalány New Yorkba?

– Megtörténhet, ha az élet a megfelelő eseménysort produkálja. Az apám egy amerikai milliomos szolgálatában állt. Látogatóban jártak a kastélyban. Az apám természetesen megismerkedett anyámmal. Egymásba szerettek, összeházasodtak, aztán a milliomossal hármasban visszamentek Amerikába, és boldogan éltek egészen addig, míg évek múlva, egyszer csak a milliomos meg nem halt szívszélhűdésben. Eddig minden világos?

– Mint a nap.

– Az, hogy hogyan lettem J. B. magántitkára és Lady Constance barátnője, talán egy kicsit hosszabb magyarázatot igényel. Akarja hallani az életem történetét?

– Leghőbb vágyam. Ne felejtse ki azokat az okokat sem, amelyek végül arra vezettek, hogy beugrott a,J. B. Polk lánya" szerepbe.

– Erről is szó lesz. De először talán szívjunk el egy cigarettát, ha van magánál.

Gally előhalászta a cigarettatárcáját. Vanessa csak álldogált, és nézett keresztül az oromfalon, arcán elragadtatott kifejezéssel.

– Gondolom, az ősei innen zúdítottak forró ólmot az ellenségeik nyakába – szólalt meg.

– Egyfolytában. Jó nagyokat ugrottak tőle.

– Pontosan ez az, amit olyan romantikusnak találok a helyben.

– Sejtem, mire céloz. Elragadóak ezek a régi angol szokások. De hagyjuk most az őseimet. Halljuk a sztorit.

– Nekikészült?

– És repesve várom.

– Akkor vágjunk bele. Hol is ért véget az utolsó epizód?

– A milliomos halálánál.

– Igen. Hagyott némi pénzt az apámra, éppen eleget ahhoz, hogy nyithasson egy kis vendéglőt. Elég jól ment az üzlet, így aztán jó iskolába mehettem, utána meg főiskolára. Mindig is titkárnő akartam lenni, úgyhogy nekigyürkőztem a gyorsírásnak és minden effélének, aztán állást kaptam, utána egy jobb állást, míg végül fokról fokra eljutottam a szamárlétrán a Polk Vállalathoz, és hamarosan, mint már említettem az előző fejezetben, J. B. Polk magántitkára lettem. Nem untatom?

– A legkevésbé sem.

– Az én fülemnek elég unalmasán hangzik. De figyeljen, mert a cselekmény most kezd szövevényesebbé válni. Körülbelül három héttel ezelőtt bementem az irodába, és ott találtam a munkaadómat, amint a haját tépte, már ami kevés megmaradt belőle hajlott korára. Kiderült, hogy valami bírósági ügy készülődik ellene, milliók forognak kockán, és ráadásul azt csiripelik a verebek, hogy az ellenfél engem akar megidézni tanúnak. És ha én tanúvallomást teszek egy bizonyos levéllel kapcsolatban, J. B. igen nagy bajba kerülne. Minden jel arra mutatott ugyan, hogy a levél elveszett, de én tanúsíthattam volna, hogy mi állt benne, és akkor munkaadóm minden reménye füstbe ment volna, hogy megnyerje a pert. Érti, mire akarok kilyukadni?

– Azt hiszem.

– Én biztos vagyok benne, hogy érti. A főnököm azt mondta, hogy amilyen gyorsan csak tudom, el kell hagynom az országot. Azt mondta, hogy Anglia volna a legjobb rejtekhely, ami nekem nagyon is megfelelt, mert bár már rengeteget hallottam az országról, még sohasem jártam itt. Bőkezűen egy bizonyos pénzösszeget bocsátott rendelkezésemre, hogy fedezze a költségeimet, és helyet foglaltatott nekem egy hajón, így találkoztam össze Lady Constance-szel. Most pedig biztosan arra kíváncsi, miért vélt engem a húga J. B. Polk lányának.

– Pontosan ezt akartam kérdezni.

– A dolog csak úgy adódott. Miután barátságba kerültünk Lady Constance-szel, rengeteget mesélt nekem a kastélyról, és bár én meglehetősen nyílt célzásokat tettem, hogy szeretnék csatlakozni hozzá, amikor ideutazik, semmi jelét nem mutatta, hogy szeretne meghívni. Láthatólag ódzkodott attól, hogy túlságosan mély barátságokat kössön idegénekkel egy óceánjáró hajón. Aztán amikor egy szép napon a hajó lapjában megjelent valami iromány J. B. Polkról meg a kutyáiról, macskáiról, és Lady Constance megkérdezte, hogy rokonságban állunk-e, mintha egyenesen a sors nyújtotta volna tálcán a lehetőséget, és minden idegszálammal éreztem, hogy hamarosan itt a happy end, úgyhogy azt mondtam: a lánya vagyok. Abban a másodpercben meg is kaptam a meghívást. És így érkezik hősnőnk a blandingsi kastélyba. Most pedig – szólt –, azt hiszem, jobb, ha megyek, és becsomagolom a bőröndjeimét.

Gally csodálkozva meredt rá.

– Csak nem akar elutazni?

– Dehogynem. Semmi kedvem a helyszínen tartózkodni, amikor maga előadja a sztorimat Lady Constance-nek. Nem szívesen állnék ott egy lornyon előtt, amin keresztül olyan tekintettel méregetnek, mintha valami alattomos csótány volnék. A szíves marasztalást ne vedd komolyan, ez a legfőbb Polk-jelmondat.

Nagyon ritkán esett meg, hogy Gallyből, aki azzal hízelgett magának, hogy bármilyen helyzetben képes megőrizni a rezzenetlen lelkiállapot álorcáját, a rémült hitetlenkedés kiáltást csalt volna, de most ez történt. Úgy hangzott, mintha egy papírzacskót durrantottak volna ki.

– Csak nem képzeli, hogy kitálalok Connie-nak?

– Nem arra készül?

– Dehogy készülök én ilyesmire.

– De én szélhámos vagyok.

– Na és? Gyakorlatilag mindenki, aki megfordul nálunk, az. Én már annyi szélhámossal találkoztam gyerekkorom óta, amennyiről maga még csak nem is álmodott. Akkor lepődtem volna meg igazán, ha maga nem szélhámos. Attól tart, hogy én kiadom a titkát? Diszkréció és síri csend, leányom, diszkréció és csend.

Vanessa szemmel láthatóan meghatódott.

– Ez irtózatosan szép magától.

– Nem nagy ügy.

– Azt sem tudom, mit mondjak.

– Ne mondjon semmit. És Beachet is rá fogom venni, hogy tartsa meg magának, amit tud. Lakat lesz a száján. Most megyek is, és elhelyezem azt a lakatot.

Alig távozott el Gally sietős léptekkel, láthatóan a végsőkig elszánva, hogy ezt a jótéttel végrehajtsa, amikor Wilbur Trout jelent meg a színen.

Sápadt és ideges volt. Az imént járt a képtárban, ahol a szokásoshoz képest jócskán megcsappant lelkesedéssel vette szemügyre a fekvő aktot ábrázoló festményt.

Talán emlékszik még rá a nyájas olvasó, hogy azon alkalommal, amikor Vanessa felvázolta a kép eltulajdonításának tervét, Wilbur teljes egyetértését fejezte ki. De ezután, ahogy teltek-múltak az órák, kétségek szállták meg hősünk lelkét. Attól a szokásától eltekintve, hogy egyre-másra újabb és újabb szőkeségekkel lépett frigyre, a legkevésbé sem volt kalandvágyó ember, és ahogy végigperegtek előtte a Vanessa által élénk színekkel lefestett eljövendő események, roppant rossz hatást gyakoroltak idegrendszerére.

Emiatt most, amikor Vanessa nyitó szavaira, „Willie, ma éjjel meg kell szereznünk", Wilbur szíve nagyot ugrott, az inkább a pániknak, semmint a felhőtlen örömnek volt tulajdonítható. A lelkében dúló érzelmek nem sokban különböztek azoktól, amik akkor éltek ott, amikor éppen a levegőn kérészül suhant, útban a Plaza szökőkútjába – egyrészt sajnálkozást afelett, hogy olyasmibe fogott, ami csak első hallásra tűnt jó ötletnek, másrészt a zavarba ejtő felismerést, hogy most már késő visszakozni.

Nyelt kettőt, és megkérdezte:

– Minek ez a nagy sietség?

– Elengedhetetlenül fontos. Ha Lady Constance rájön...

– Mire?

– Valamire velem kapcsolatban.

– Mire jöhetne rá veled kapcsolatban?

– Valamire, amit Gally Threepwood fedezett fel. Ha Lady Constance tudomást szerez róla, alig hatvan másodpercen belül úgy kilódít, mégpedig a fülemnél fogva, hogy a lábam sem éri a földet. Gally megígérte ugyan, hogy egyetlen szót sem fog ejteni erről a dologról, de az ember sohasem lehet biztos. Nagyon jó kis sztori, ezért cseppet sem tartom lehetetlennek, hogy a jó öreg Gally mégsem tud ellenállni a kísértésnek, és minden fogadkozása ellenére elmondja valakinek. Nem, nincs más lehetőségünk. Chesney már biztosan Londonba ért. Ma délután felhívom, hogy legyen ott az ablak alatt éjjel kettőkor. Addig akár alhatsz is egy kicsit. Majd én kopogok az ajtódon, és felkeltelek. Mi a baj? Nem úgy nézel ki, mint akit szétvet a boldogság.

– De igen, szétvet.

– Helyes. Gondolj arra, hogy hamarosan tiéd lesz a kép, csakis a tiéd. Rózsát szórhatnál a kalapodból örömödben az ünneplő tömegnek. Bár Geneviéve „józsák”-at mondana, nem igaz?

– Mindig így mondta.

– Nem csoda, hogy ennyire hiányzik – mondta erre Vanessa.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A Vanessa ágya melletti ébresztőóra finoman csilingelt, így jelentette gazdájának, hogy két óra van. Vanessa felült, és az álom utolsó nyomait is kitörölte szép szeméből. Korán nyugovóra tért, hogy tiszta fejjel tudjon nekifogni éjszakai feladatainak, ezért most tiszta fejjel gondolta végig a programtervezetet, amelyet végül kielégítőnek ítélt. Fogta a zseblámpát és a vaskos kötelet, amely elengedhetetlenül fontos felszerelés, amikor valaki egy vaskos aktot ábrázoló, vaskos keretben levő képet készül leereszteni egy második emeleti ablakból, és ezeken kívül még egy nagy kulaccsal is felszerelkezett, arra az esetre, ha munkatársában fel kell szítania a harci szellemet. Olyan eshetőség volt ez, amelyre kétségtelenül érdemes volt elkülöníteni bizonyos keretet a költségvetésben. Amikor legutóbb találkoztak, Vanessa felfigyelt rá, hogy bűntársát idegi eredetű bántalmak gyötrik, de a baj nem tűnt akkorának, hogy egy jó kis kulacs segedelmével ne lehetne kikúrálni.

Milyen különös, gondolta Vanessa, hogy ez a nagy, erős férfi, aki annak idején meglehetős hírnévre tett szert a focipályán, most így elbátortalanodjon egy olyan helyzetben, amelyet ő, a szegény, gyenge nő, pusztán a hétköznapok unalmas egymásutánjában bekövetkezett kellemes és serkentő hatású változatosságnak tekint; de Wilburnak láthatóan tényleg inába szállt a bátorsága. Amíg ő maga várakozásteljesen szegezte tekintetét az előttük álló eseményekre, addig Wilbur, hacsak Vanessa megérzései nem csaltak, pontosan olyan tüneteket mutatott, amit Lady Macbeth lélekgyöngeségként értékelt volna. Következésképpen a kulacs nélkülözhetetlen.

Miközben fesülködőköpenyt húzott pizsamája fölé, és Wilburra gondolt, meglepetten vette tudomásul, hogy a szívét jóleső gyengédség tölti el. Az alatt a rövid idő alatt, amíg jegyesek voltak, csak baráti szeretet ébredt lelkében a férfi iránt, de a blandingsi kastélyban töltött utóbbi napok alatt a szeretet valami mássá változott át.

Nem kérdéses, hogy Vanessának nem esett nehezére jó barátságban lenni a férfival, hiszen Wilbur kedves, szeretetreméltó, és a legtöbb kérdésben hozzá hasonlóan gondolkozik. És ami fődolog, nem különösebben gyors észjárású. Ez csak tovább növelte vonzerejét Vanessa szemében, aki nem bízott az okos férfiakban. Nagy kár, hogy a pénzhajhászó nőcskék hada úgy tekint szegény fiúra, mint leghőbb imáikra érkezett isteni válaszra. Vanessa tudta, hogy Wilbumak olyasvalakire van szüksége, aki vigyáz rá, megóvja és megszabadítja attól a katasztrofális berögzüléstől, hogy a legelső alkalommal bolondot csináljon magából, de tisztában volt vele, arra semmi esélye, hogy e feladat az ő nyakába szakadjon, mert alighogy megszerzik a képet, a férfi visszamegy New Yorkba, és a legközelebbi hír, amit hallani lehet majd felőle, az lesz, hogy megint elvett valami visszataszító nőszemélyt, és újabb munkát ad a válóperes ügyvédeknek. Elkeserítő.

Ám ha Wilbur Trout családi életének jövője felett búslakodik, az úgysem vezet semmire. Gyorsan felkapta a kötelet, a zseblámpát és a kulacsot, azzal elindult magányos útjára a sötét folyosón.

Wilbur szobája az volt, amelyikben, a családi legenda szerint, az egyik tizenötödik századi Emsworth kioltotta felesége életét egy csatabárddal, amely módszer köztudottan nagy népszerűségnek örvendett az akkori férjek között, ha történetesen megelégelték a házaséletet. A szerencséden feleség rettenetes perceket élhetett át, amint az ajtót döngető férjet kellett hallgatnia, de aligha sokkal rettenetesebbeket, mint amilyenekben Wilburnak volt része, amikor Vanessa kopogtatása felharsant a csendes éjszakában. Maga Lord Emsworth sem tehetett volna rá mélyebb benyomást, akkor sem, amikor csúcsformáját hozta asztalborogatásban. Wilbur többórányi álmatlan hánykolódás után szenderedett el, és a kopogtatás éppen azon a ponton törte át az álom falát, amikor lázálmában egy bomba robbant talpa alatt.

Legfőként az okozta lelkesedésének teljes hiányát az éjszakára tervezett munkával kapcsolatban, hogy a blandingsi kastélyban kell végrehajtani. Félt, hogy a kastély úrnőjének hirtelen felbukkanása meghiúsíthatja a gondosan szervezett akciót. Lady Constance szokása, amit a herceg úgy jellemzett, hogy őladysége szereti eljátszani a nagyasszonyt a látogatók előtt, Wilburt már első találkozásuk alkalmával, amikor az asszony hangulata nagyon hasonlatos volt ahhoz, amilyenben Johnt fogadta, rémülettel töltötte el. Hosszú évek tapasztalatával háta mögött sem mondhatta el magáról, hogy valaha is találkozott volna hasonló jelenséggel, és amikor felébredt Vanessa kopogtatására, csontja velejéig hatolt a gondolat, hogy ez a hölgy rajtuk üthet, amint éppen nekiállnak elvégezni a piszkos munkát. Képzelete élénk képet vetített elé, amint Lady Constance beviharzik a képtárba, és azt kiáltja: „Mi a fene megy itt?!", vagy akármit, amit a brit arisztokrácia tagjai szoktak kiáltani, amikor rajtakapják vendégeiket, hogy hajnali kettőkor éppen a kastélybeli ingóságokat készülnek elemelni. Ahogy abbéli esélyeit latolgatta, vajon képes lesz-e hajnalhasadtáig kitartani ideg-összeroppanás nélkül, nem sokra taksálta őket.

Mindezek miatt aztán mélységes megkönnyebbüléssel nyugtázta a kulacs jelenlétét, és találkozásuk óta már nem első alkalommal tudatosult benne, milyen mély a csodálat, amely lelkében ébredt ez iránt a rendkívül tehetséges lány iránt, aki mindig mindenre gondol.

– Ide vele – mondta, mivel effajta alkalmakkor nem volt híve a felesleges szócséplésnek, Vanessa pedig átnyújtotta a kért tárgyat, amelynek tartalma olyan varázserővel bírt, mintha egy fáklyásmenet haladt volna keresztül Wilbur bensőjén, készen arra, hogy ideiglenesen elűzze a félelmet, ami alatt görnyedezett. Hangjában már-már vidám közönyösség csengett, amikor legközelebb megszólalt:

– Olyan szép vagy abban a pongyolában, akár egy angyal.

Kedves bók volt, és Vanessa hálásan fogadta.

– Ez éppenséggel fésülködőköpeny, Willie, de azért köszönöm.

– Geneviéve-nek is van egy ugyanilyen.

Vanessa összeszorította ajkát, de uralkodott magán. Hangjában nyoma sem volt a neheztelésnek, holott a másik ízléstelen témát érintett.

– Tényleg? Érdekes. Mesélj még valamit Geneviéve-ről. A kérés láthatóan váratlanul érte Wilburt. Habozva vakargatta az állat.

– Nem sokat lehet mondani róla.

– Kutass egy kicsit az emlékezetedben.

– Őrült jól nézett ki.

– Lefogadtam volna.

– Szőke.

– Erre is fogadtam volna.

– Nem sokat beszélt.

– Ó, szóval egyike volt azoknak a csodálatos, erős, csendes lányoknak.

– Kivéve, amikor dühös lett rám.

– Olyankor beszédes lett?

– Általában igen. Bár néha egyszerűen csak hozzám vágott valamit.

– Például mit?

– Hát, bármit, ami a keze ügyébe esett. -Józsákat?

– Meg egy csomószor kizárt a szobából. Emlékszem, egyszer valamin összevitáztunk egy mulatóban, visszament a szállodába, és mire visszaértem, minden egyes bútordarabot ízzé-porrá zúzott egy piszkavassal, a képeket meg mindent.

„Hello, szivi", mondta, „kitakarítottam." Aztán kikergetett a piszkavassal.

– És beadta a válókeresetet?

– Nem sokkal utána.

– Milyen indoklással?

– Embertelen bánásmód miatt.

– Szegény pára, mennyit szenvedhetett.

– Az igazi ok persze az volt, hogy le akart lépni azzal a trombitással.

– Ja, tényleg, róla el is feledkeztem. Azt hiszem, említetted, hogy valami névtelen zenekarban játszik.

– Igen, és pontosan ez az, amit nem értek. Mindig azt hittem, hogy megválogatja, kivel áll össze.

– Igényes volt őnagysága?

– Nagyon.

– Nos, talán meríthetsz némi vigaszt abból a gondolatból, hogy most a trombitás az, akit piszkavassal a kezében hajkurász. Kész vagy azzal a kulaccsal?

– Már csak egy kicsi van benne.

– Tedd felre a későbbi ünnepléshez. Menjünk már – szólította fel társát Vanessa. – Indulás.

Az volt a szándéka, hogy az elvégzendő munkálatok során a megvilágítást kizárólag a zseblámpára bízza, de a keskeny fénysugár olyan baljóslatú és kísérteties helyiséggé varázsolta a képtárat, hogy Wilbur félelmeire tekintettel inkább amellett döntött, hogy felkapcsolja a villanyt. A dolog azonban úgy esett, hogy pontosan ezzel a tettével segítette elő még jobban e félelmek elhatalmasodását. A hirtelen fényáradat egyetlen szempillantás alatt elsöpörte mindazt a gerincoszlop-szilárdító hatást, amelyet a kulacsnyi tüzes víz Wilburra gyakorolt. Emsworth-ősök hosszú sorai tűntek fel körös-körül, és ahogy csendes rosszallással bámultak rájuk keretükből, a lehető legrosszabb hatást tették a törékeny idegrendszerre. Wilbur ugyan nem volt jelen, amikor Dunstable herceget hirtelen ihlet szállta meg, és a tiszteletreméltó elődöket a Madame Tussaud-fele panoptikum Rémségek Termében lakozókhoz hasonlította, de ha ott lett volna, minden bizonnyal habozás nélkül csatlakozik a herceg véleményéhez. Megállapította, hogy a grófok is elég szörnyűségesek, de a grófnék még őket is túlszárnyalják. Lázban égő szemének úgy tűnt, mintha Lady Constance megannyi ikertestvére venné körül.

– Add ide megint azt a kulacsot – mormolta.

Vanessa végrehajtotta a kért emberbaráti cselekedetet, de szórakozottan, mint akinek gondolatai egészen másutt járnak. Bár őt nem viselte meg annyira a grófok és grófnék látványa, mint társát, az a könnyed nemtörődömség, amely-lyel nekiindult az expedíciónak, eltűnt, és átadta helyét annak az érzésnek, hogy valami nincs rendjén.

„Pontosan kettőkor", mondta Howard Chesneynek délután a telefonban, amire ő azt felelte, hogy „Oké, pont kettőkor. Rendben!", de bár két óra már réges-régen elmúlt, az ablakból kitekintve láthatóvá vált, hogy segítőtársuk nincs az őrhelyén. Voltak odakint nyulak, menyétek, lepkék és denevérek, még bagoly is, amint Gally említette Johnnak, de Howard Chesney egy szál se. Beach ezt a körülményt olybá tekintette volna, hogy pontosan ez hiányzott eleddig a blandingsi kastély tökéletességéhez. Vanessa nem osztotta e nézetet. Nem viseltetett mély érzelmekkel Howard Chesney iránt, de azt elismerte, hogy jelenléte alapvetően szükséges a terv kivitelezéséhez, és hiányában feltámadt a gyanú, hogy semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.

E gyanú fokozatosan nőtt, míg végül az istálló feletti óra azzal, hogy elütötte a felet, a legutolsó, haloványan pislákoló reményt is kioltotta. Mellkasában a legyőzöttség nehéz súlyával, amit minden szervező úgy utál, odafordult Wilburhoz, hogy megossza vele a hírt.

Vanessa méltóságteljesen tudta viselni a vereséget. Teljesen egy véleményen volt azzal a filozófussal, akárki volt is az, aki kimondta a nagy igazságot, miszerint haszontalan a már kidőlt tej felett búslakodni. Ez a mostani eset, mondta

Vanessa magának, pontosan csak a már kidőlt tejhez hasonlítható, és nem lehet tenni semmit sem ellene. Ami Howard Chesneyt illeti, nem érzett iránta haragot. Tudta, hogy csak komoly baleset vagy más katasztrófa akadályozhatta meg abban, hogy eljöjjön és leakasszon ezer dollárt. Csupán Wilbur csalódottsága keltett szívében mély együttérzést.

– Attól tartok, Willie – kezdte, de nem folytatta, mert világosan kitűnt, hogy a perc nem alkalmas sem magyarázkodásra, sem sajnálkozásra. Wilbur ugyanis egy karosszékbe süppedve, hosszú lábát kinyújtva, fejét oldalra billentve csendben szunyókált. Vanessa sokáig állt ott és figyelte. A maga számára is meglepő volt az anyai gyengédség, amely elsöprő erejű hullámban tört rá, amikor megpillantotta bűntársát e pozícióban. Legeslegjobb barátai sem állíthatták volna, hogy Wilbur így, a karosszékben szuszogva, oldalra kókadt fejjel ünnepi látványt jelent a szemnek, de Vanessára mégis erős vonzerőt gyakorolt, amely az idő előrehaladtával nőttön-nőtt. A lány úgy érezte, hogy képes lenne az idők végeztéig ott ácsorogni, és beinni ezt a látványt.

De a körülmények ismeretében ez aligha volt tanácsos. Eddig semmi sem zavarta ugyan meg magányukat, de nem lehet tudni, meddig tarthat ez az áldásos állapot. Vanessa lassanként ismét a régi, gyakorlatias önmagává vedlett vissza. Gyengéden megráncigálta a vörösesszőke hajat.

– Menned kell csicsikálni, Willie.

Amaz nehézkesen, nagy nyögések és gurgulázás közepette tért észhez. -Eh?

– Szépen mondj jó éjszakát. – Mi van?

– Kelj már fel. Vége a bulinak. Wilbur hunyorogva felült.

– Aludtam?

– Mint a tej.

– Különös. Mintha nem lennék hozzászokva az éjszakázáshoz. – Pillantása az aktra esett. Az arcán meglepettség tükröződött. – Hát ez még mindig itt van? Hány óra van?

– Lassan három lesz.

– Chesney meg még nem jött? Biztos történt vele valami.

Wilbur feltételezése helytálló volt. Úton Shropshire és az ezer dollárja felé, Chesney csak Worcestershire-ig jutott. Most is ebben a megyében tartózkodott, mivel törött lábbal feküdt Wibley-in-the-Vale falu kórházában, hasznos tanulságként a falucska lakóinak, hogy ne merüljenek álomba a volán mögött, ráadásul a rossz oldalon autókázva, amikor szemből egy ásványvizes üvegekkel megrakott teherautó közeleg.

Vanessa egyetértett:

– Igen, biztosan történt vele valami. Nélküle pedig semmire sem megyünk, úgyhogy, amint már említettem, a bulinak vége. Sajnálom.

Wilbur nem szólt egy szót sem. Odalépett a képhez, és gondolatokba merülten vette szemügyre. Utána lassan tudatára ébredt, hogy szólt hozzá valaki, és hátrafordult.

– Mit mondtál?

– Semmit.

– Mondtál valamit.

– Csak azt, hogy sajnálom.

– Miért?

– Te nem?

– Úgy érted, hogy ezt itt?

– Tudom, mennyire meg akartad szerezni.

– Ide figyelj – mondta Wilbur. – Hadd vallják be neked valamit. Nincs szükségem erre az átkozott vacakra.

– Micsoda?!

– És tökhülyének érzem magamat, ha arra gondolok, hogy valaha is meg akartam szerezni. Most már akkor se kéne, ha ajándékba adnák. Tudod, mire van szükségem?

– Mire⁵

– Rád.

– Rám?

– Igen, rád. Rájöttem, mekkora marhaságot tettem, amikor hagytalak elmenni, aztán arra pazaroltam az időt, hogy elvettem egy csomó különféle nőcskét, akik nem érnek fel a te kisujjad körmével sem. Tudhattam volna, hogy mind pusztán vaklárma volt, és igazából te vagy az, akire nekem szükségem van. Legszívesebben hasba rúgnám magamat. Az egész sztori újra csak bizonyíték arra, hogy mekkora hülyét tud csinálni magából egy pasas, ha kicsit is igyekszik. Meg kellene vizsgáltatnom a fejemet. Na, mit szólsz hozzá?

Vanessát olyan elemi erővel rohanta meg a boldogság, hogy hirtelen még a grófok és a grófnék is megszépültek a szemében. Mintha jóindulatúan tekintenének le keretükből erre a románcra, amely mélységes elégedettséggel tölti el mindannyiukat. A harmadik gróf is egy kedves nagybácsi arckifejezését öltötte magára, pedig ő bármelyik gengszter-bandához minden nehézség nélkül odasétálhatott volna Chicagóban, és az összes jelenlévő közéjük tartozóként üdvözölte volna. Vanessa mély levegőt vett.

– Willie! Ez most lánykérés?

– De még mennyire! Mit hittél, micsoda?

– Az ember sosem tudhatja. Természetesen hozzád megyek feleségül, Willie.

– Ez a beszéd – felelte erre Wilbur.

Odalépett a lányhoz, és annak az embernek a szakértelmével ölelte át, aki rövidnadrágos kora óta csak azzal múlatja az idejét, hogy lányokat ölelget, és minden bizonnyal arra is hajlandó lett volna, hogy meghatározatlan ideig fenntartsa a dolgok ezen állását, ha Vanessa ki nem bontakozik a karjából és hátra nem lép.

– Igen, hozzád megyek, Willie, de azt hiszem, úgy tisztességes, ha tudod, mire kell felkészülnöd.

– Mire gondolsz?

– Csak arra, hogy ha én valakinek a felesége leszek, akkor az örökre szól. Ha valakit hites férjemmé fogadok, akkor az illető meg is marad annak. Hajlandó vagy elviselni engem magad mellett irtózatosan hosszú ideig is, Willie?

– Nekem megfelel. – Biztos?

– Még szép, hogy biztos.

– Akkor nem látom további akadályát annak, hogy újra a karodba zárj. Elég jó érzés volt az első alkalommal is. És most – mondta Vanessa – ideje, hogy menjünk, és megpróbáljunk egy kicsit aludni. Holnap szépen búcsút veszünk a kastélytól, Londonba utazunk, és valahonnan felhajtunk egy anyakönyvvezetőt. Itt nem a békebíróságon esküszik az ember, hanem az anyakönyvi hivatalban.

TIZENHARMADIK FEJEZET

l

A következő reggel szokás szerint a függőágyban találta Gallyt, de ezúttal a monoklija nélkül, mert levette, és becsukta a szemét, hogy így serkentse munkára agyát, mivel most igen intenzív munkát várt el tőle. Az istállóbeli macska, aki mindig felismerte a rokon lelket, ha összetalálkozott eggyel, ma is felugrott a hasára, és várakozásteljesen dorombolt, de ezúttal Gally túl elfoglalt volt ahhoz, hogy megvakargassa a füle tövét. Barátságosan, de zárkózottan viselkedett.

A Pelikán Klub jó nevelésben részesíti tagjait, az egyik aranyszabály, amit el kell sajátítaniuk, az, hogy nem számít, milyen vihar dúl lelkűkben, kifelé mindig meg kell őrizniük a cölöphöz kötözött indián pókerarcú nemtörődömségét. Amint ott feküdt, nem volt szem, amely észrevehette volna rajta, mekkora kínok gyötrik lelkét, miközben szeretett keresztfia kuszáit magánügyei járnak a fejében. Vanessa, amikor megállt a függőágy mellett, csak a szokásos, háborítatlan lelki nyugalommal bíró Gallyt vélte megtalálni.

– Hello – szólította meg. – Látom, milyen kényelmesen elhelyezkedett. Ne álljon fel. Az illemtankönyvek előírják, hogy egy úriember mindig álljon fel egy hölgy jelenlétében, de ez nem vonatkozik arra az esetre, amikor az úriember függőágyban heverészik, egy macskával tetézve. Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.

Bár ez azzal járt, hogy el kellett távolítania a macskát, Gally felült erre a hírre. Visszatette a monokliját, és nem minden szemrehányás nélkül való hitetlenkedéssel meredt a lányra.

– El akar utazni?

– Egypár percen belül megyek.

– Azt mondta, hogy nem fog.

– Megváltoztattam a terveimet. Ne nézzen már rám olyan szemrehányóan. Nem azért, mintha nem bíznék magában, hogy nem adja tovább. Tudom, hogy a Threepwoo-dok szava szent. De történt valami azóta, hogy a tetőn beszélgettünk. Szabadon beszélhetek a macska előtt? Tudnom kell, mert egyelőre a titoktartás legsötétebb leple fedi, amit mondani készülök, és nem akarom, hogy bárki szétkürtölje a hírt. Feleségül megyek valakihez.

– Micsoda?!

– Igen, kedves uram, már minden el van rendezve.

Szörnyű balsejtelem borzongatta meg Gally kifogástalanul öltözött alakját a feje búbjától egészen a lábujjáig. Hangja megremegett.

– Csak nem Dunstable-hez?

– Te jó ég, dehogy. Hogyhogy pont őt szúrta ki?

– Egy lány, akit Dunstable olyan gazdagnak hisz, mint magát, mindig ki van téve a veszélynek, hogy rávetődik egy olyan pasas, aki annyira szereti a pénzt, mint ő. Már napok óta igyekszik megkörnyékezni magát. Kérdezze meg Connie-t, ha nem hisz nekem.

– Akkor ezért viselkedett olyan furcsán! Sejtelmem sem volt róla, mi lelte.

– Ezért. De ha nem Dunstable az, akkor...

–...akkor Wilbur Troutnak kell lennie. Igen. Akkor most mondhatja.

– Mit mondhatok?

– Azt, hogy „hm".

– Mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy azt mondjam, hm.

– Azt hittem, azt fogja mondani. Rosszallóan.

– Én nem rosszallom a dolgot. Miért ne menne feleségül Trouthoz? Mindenki ezt teszi manapság.

– En is majdnem megtettem egypár éve. Jegyesek voltunk.

– Pusztán csak annyit kérdezek magamban: Vajon elég jó-e ez a férfi Vanessához? Egy olyan lány, aki képes Connie-t lóvá tenni, a legeslegjobb férjet érdemli. És míg Trout kétségtelenül a legesleggyakoribb férj, felmerül a kérdés, vajon egyben a legeslegjobb-e?

– Az lesz belőle. Komoly terveim vannak vele. Rá fogom venni, hogy találjon magának rendes munkát, és csökkentsen a koktélpartik számán, és úgy nagy általánosságban ébredjen végre rá, hogy az élet nem játék. Remekül fogja csinálni.

– És biztos benne, hogy az arra való hajlama is megszűnik majd, hogy akárhányszor csak összefut egy szőkeséggel, túl gálánssá válik a modora?

– Biztos. Ez csak amolyan rossz szokás.

– Akkor fogadja gratulációmat.

– Köszönöm.

– Nem bánja, ha eközben egy mélyet sóhajtok?

– Ha akarja, csak tessék. De miért sóhajtozik?

– A keresztfiamra, Johnny Hallidayre gondoltam.

– Mi a baj vele?

– Minden. Kész tragédia. Szerelmes a Gilpin lányba, és az is belé, de nem házasodhatnak össze, mert Dunstable nem adja beleegyezését.

– Atyám. Azt hittem, hogy ez a beleegyezés dolog kihalt még Viktória királynővel.

– Nagy általánosságban igen, de Linda Gilpin törvényes gyámság alatt van, ami azt jelenti, hogy a bíróság nem engedi hozzámenni ahhoz, akit a másik érdekelt félnek neveznek, ha a gyám nem adja meg a frigynek a zöld jelzést. A lány gyámja pedig Dunstable.

– Akkor ezért kérdezgetett ebédnél a törvényes gyámságról! És a herceg nem akar zöldjelzést adni?

– Nem bizony, hacsak meg nem találom valahogy a módját, hogy rávegyem. És eddig nem voltam képes egyetlen módszert sem kiagyalni. Egyelőre még a fogást keresem azon a nyálkás testén. Nem tud véletlenül valami szégyenletes titkáról?

– Sajnos, nem.

– Én sem. Most már látom, milyen elhamarkodott lépés volt, amikor nem választottuk be a Pelikán Klubba annak idején. Ha tag lett volna, akkor folyamatosan rajta tudtam volna tartani a szememet, és egész csinos kis kollekciót összeállíthattam volna a terhelő adatokból, amit most csak elő kellene kapni, de mivel nem így esett, tehetetlen vagyok.

– Bonyolult egy ügy.

– Roppant bonyolult.

– Annyira bonyolult, hogy itt már csak az USA-haditengerészet segíthet. Ó, ez Willie – mondta Vanessa, a türelmetlen dudálásra célozva, amely a bejárati ajtó előtt álló, rendkívül látványos autóból szólt. – Rohannom kell. Jár valamikor mostanában Londonban?

– Nem lepne meg. Nem sok értelme van itt ülnöm és Dunstable-lel huzakodnom, hacsak nem sikerült megszerezni a pontos paramétereket, hol vannak a hullák elásva.

– Hívjon fel. A Barribaultban szállunk meg. Viszlát. És figyelje árgus szemekkel azokat az USA-haditengerészeket. Biztos vagyok benne, hogy itt lesznek valahol.

Ezzel elfutott. Gally a lány üdítő társasága hatására olyannyira visszanyerte lélekjelenlétét, hogy még a macska füle tövét is megvakargatta. Bár nem osztotta a lány optimizmusát, e rövidke közjáték legalább felvidította kissé.

2

Az autó legördült a felhajtóról, és amint Lady Constance visszafordult, ajkáról lehervadt a széles mosoly, amely a búcsúzás során szétterült ott. Nőttön-nőtt lelkében valami kellemetlen előérzet. Zavarba ejtőnek találta Wilbur viselkedését, miközben a férfi elhelyezkedett a kormánykerék mögött.

Lady Constance, aki a maga idejében már olyan sok szerelmi regényt látott a blandingsi kastély falai között kibontakozni, hogy komoly szakértőjévé vált e területnek, és első pillantásra felismerte a szimptómákat, most határozottan arra a meggyőződésre jutott, hogy egy újabb, kezdeti stádiumban levő románc alakul a szeme előtt. Azt mondta magában, hogy ha az, amit Wilbur szemében lát megcsillanni, nem a szerelem fénye, akkor sose látott még szerelmi fényt ki gyűlni.

Na, és az az aggályoskodás, amivel körülugrálta a lányt. Kér takarót? Biztos benne, hogy nem kér takarót? Nem fog megfázni takaró nélkül? Na, jó, ha biztos benne, hogy nem akar takarót, akkor rendben, de megengedné esetleg, hogy ő rágyújtson? Belemehet a szemébe a füst. Nem bánja, ha a szemébe megy a füst? Ó, tehát akkor ő is rágyújt? Remek. Szuper. Isteni. Pompás. És cseppet se aggódjon, nem fognak gyorsan hajtani. Csak semmi kockázat, igenis, uram.

Az egész dialógust egyetlen szó megváltoztatása nélkül be lehetett volna illeszteni a Romeo és Júliá-ba. Ha mindezt összevetjük a Wilbur szemében égő lánggal, amelyre már utaltunk, nem csodálkozhatunk azon, hogy őladysége rohanvást a kerti lakosztályba indult, hogy késedelem nélkül tájékoztassa a herceget arról, hogy riválisa akadt, és jobban tenné, ha kissé rákapcsolna az udvarlásra, mégpedig Vanessa számára is egyértelműen. Bár Lady Constance nem ezekkel a szavakkal fogalmazta volna meg, arról volt szó, hogy a hercegnek haladéktalanul fel kell kötnie a gatyaszárat, és megpróbálni végre eljutni egyről a kettőre.

Amikor belépett a herceg szobájába, Alaricet olyan hangulatban találta, amely az erős férfiakat szokásosan arra készteti, hogy fel s alá járkáljanak döngő léptekkel és összevont szemöldökkel. Természetesen a sérült boka megakadályozta abban, hogy ő is fel s alá járkáljon, de a szemöldöke szemmel láthatóan össze volt vonva. Egy imént tudomására jutott hír lelke mélyéig felkavarta.

– Hé! – menny dörögte, amikor megpillantotta a belépőt. – Igazat mondott Beach? Tényleg elutazott Trout?

– Igen, éppen az imént távozott.

– Hova ment?

– Londonba.

– És nem jön vissza?

– Nem.

A herceg nem most lépett le a falvédőről. Lángoló tekintettel méregette az asszonyt.

– Előadtad neki a nagyasszony-nagyjelenetet, mi?

– Nem.

– És mégis elutazott?

– Igen.

– Akkor most már semmi esély sincs rá, hogy rásózhassam azt a képet. Ahhoz folyamatosan személyes megfigyelés alatt kellett volna tartani. Még egy hét kellett volna hozzá, és pont úgy táncolt volna, ahogy fütyülök. Biztos vagy benne, hogy nem bámultad égnek emelt orral?

Lady Constance egy székbe ereszkedett. Egy rosszabb neveltetésű és kevesebb önkontrollal rendelkező asszony a helyében úgy roskadt volna le, mint egy zsák szén.

– Egészen biztos. És én a helyedben nem a kép miatt aggódnék, Alaric. Sokkal komolyabb dologról van szó.

– Mit értesz azon, hogy sokkal komolyabb? Mi lehetne még ennél is komolyabb? Most eladhatom valami Sotheby's-féle helyen alig fele árért, mint amennyit Trout fizetett volna érte. Mire mondod, hogy komolyabb? Mi lehet komolyabb ennél?

– Vanessa is vele ment.

– Mi? Ő is elutazott?

– Igen.

– Miért?

– Nyilván Trout vette rá, hogy vele menjen. Szerelmes a lányba.

– Ne beszélj marhaságokat.

– Mondom, hogy szerelmes bele. Láttam rajta.

– Na, de a nő nem szeretheti viszont. Randa vörös haja van, az orra pedig törött.

– Nem is mondtam, hogy viszontszereti. De attól még feleségül mehet hozzá, ha elég állhatatosán könyörög neki. Azonnal lépned kell, Alaric.

– Lépni? Aztán mit?

– Azonnal írnod kell neki. A Barribaultban száll meg.

– Ettem már ott. Hogy mi pénzt leakasztanak ott az emberről!

– És meg kell kérned, hogy legyen a feleséged, írd, hogy speciális engedélyért fogsz folyamodni. Ez mutatja, hogy milyen elszánt vagy. Megkaphatod Canterbury érsekétől.

– Meghiszem azt, és többre megvág, mint a Barribault.

– Mit számít az?

– Nekem igenis számít. Te is olyan vagy, mint a többi nő, azt hiszitek, hogy az embernek a bőre alatt is pénz van.

– Te jó ég, Alaric, biztos, hogy ezen akarsz takarékoskodni? Elfelejtetted, hogy egy szép napon Vanessa lesz Amerika egyik leggazdagabb asszonya? Ő J. B. Polk lánya. Érted, a lánya?! Milliókat fog örökölni.

A lényegre tapintott. A herceg szemében új fény jelent meg. Minőségét tekintve különbözött a Wilbur Trout szemében felfedezhető szerelmes csillogástól, de legalább ugyanolyan figyelemreméltó volt. Hangja, akár a harsona.

– Megírom azt a levelet!

– Csak ennyit kell tenned. Utána Beach majd ajánlva feladja Markét Blandingsben.

– Csak azt nem tudom, mit írjak.

– Majd én megmondom. Azzal kezdheted, hogy azért haboztál beszélni az érzéseidről, mert attól tartottál, hogy egy kicsit öreg vagy már hozzá.

– Öreg?! – A herceg összerázkódott. Már túl volt – körülbelül harminc évvel – az első ifjúságán, de mint minden hasonló korú férfi, ő is úgy tekintette magát, mint aki éppen csak, hogy legszebb férfikorába ért. – Hogy érted azt, hogy öreg?

– Utána pedig... Nem, te sohasem lennél képes megírni egy olyan levelet, amilyennek ennek lennie kell. A lehető legelővigyázatosabban kell megfogalmazni. Majd én megírom, te pedig lemásolod.

A herceg érzelmei vegyesek voltak látván, hogy Lady Constance letelepszik az íróasztalhoz, és tollat fog a kezébe. Büszke ember volt, aki nem veszi jó néven, ha helyette írják meg a szerelmes leveleit, másfelől viszont sejtette, hogy a jelen krízishelyzetben egy irodalmi néger rendkívül jól jön, mivel, be kellett vallania magának, ő még azt sem tudná, hogy egyáltalán hogyan fogjon neki, arról nem is szólva, hogyan töltene meg négy oldalt, ami szerelmes levelek esetében minimumnak tekintendő. Szorgos levelezőpartnere volt a Times levelezési rovatának, a kormány egy lépést sem tehetett anélkül, hogy ne hallatta volna a véleményét, de a mostani helyzet olyan tehetséget kíván, amelynek, mint maga is tudta, szűkében van. Következésképpen jóváhagyóan tekintett szövetségese tollára, amint a papírt szántotta, és amikor Lady Constance befejezte, olyan arckifejezéssel vette át a kéziratot, mint aki előre tudja, minő felülmúlhatatlan élvezetben lesz része.

Sajnos azonban a levél elolvasása felébresztette lelkében az addig ott szunnyadó, vitriolba mártott tollú kritikust. Döbbenten szemlélte a dokumentumot, és szigorú ítéletet hozott. Ebben a pillanatban olyan volt, mint egy ama skóciai bírálók közül, akiket Byron olyannyira utált.

– Ez – mondta, és szeme úgy kidülledt, mint azelőtt talán még sohasem – a leghülyébb ömlengés, amit valaha olvastam.

Ha lelkét megsebezték is e szavak, Lady Constance nem adta jelét. Talán egy kissé felfelé mozdult az egyik szemöldöke, de alig-alig észrevehetően. Mint minden alkotó, ő is tisztában volt vele, hogy műve felette áll minden kritikának.

– Valóban? – kérdezte. – És meg tudnád mondani, hogy mi bántja kényes ízlésedet?

– Nos, például ez itt: „Nem élhetek tovább nélküled."

– Úgy véled, át kellene írni arra, hogy „a pénzed nélkül"?

– Az eszméletlen megalázkodás volna. Rögtön az elején azt hinné magáról, hogy ő a jani. De ez még mindig nem akkora marhaság, mint ez a hülye duma a templomtoronyról. „Szeretlek, mint a templom tornya a felette lebegő felleget." Hát normális beszéd ez? Azt fogja hinni, hogy ütődött vagyok.

– Egyáltalán nem. Inkább el lesz ragadtatva. Emlékszel Bertie Weaverre? Nem, nem is emlékezhetsz, mert csak rövid ideig volt itt a kastélyban. Apám titkára volt, és pontosan ezeket a szavakat súgta a fülembe, amikor egy este a tónál sétáltunk. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy vajon honnan szedte, mert nem volt valami költői alkat, Cambridge-ben rögbizett. Gondolom, valami színdarabban hallotta. Ilyesmiket színdarabokban szoktak mondani. Nagyon mély benyomást tett rám, és biztos vagyok benne, hogy Vanessával sem lesz ez másként. Egyéb kifogás?

– Az egész nem tetszik, úgy, ahogy van.

– Márpedig ezt kapod, így, ahogy van. Feltételezem, hogy még kificamodott bokával is képes vagy odamenni az íróasztalhoz. Menj, és másold le, szóról szóra, mert nem vagyok hajlandó megírni egy második változatot.

És ezt az ultimátumot hátrahagyva, őladysége dölyfösen elvonult, otthagyván a herceget, mint ahogy őelőtte már oly sok férfiút otthagytak nők, miután megsemmisítő győzelmet arattak felettük szópárbajban.

Miután eltávozott, a herceg, ahogyan unokahúga fogalmazta volna, lihegett és fújtatott, de, talán nem hat meglepetésként, hogy nem ment vele semmire. Mit számított, hányszor fújt nagyot a bajuszán keresztül, és motyogta, hogy „Nők!" – nem kerülhette el sorsát. Fél óra múltán, éppen miután végre leragasztotta és megcímezte a borítékot, az ajtó felől alázatos kaparászás hallatszott, majd belépett Lord Emsworth.

Nem pusztán a szívbéli jóság hozta ide a betegszobába. Minden illemtankönyvben az áll, hogy legalább egy udvariassági látogatással tartozik a vendéglátó annak a vendégének, aki megelőzőleg kificamította a bokáját, mert leesett az ő, a vendéglátó tulajdonát képező csúszós lépcsőn, ám őlordsága alighanem eltekintett volna e szabálytól, ha nem lett volna sziklaszilárdan meggyőződve arról, hogy ha egy könnyed vállrándítással elintézettnek tekinti az ügyet, akkor előbb-utóbb szerfölött kellemetlen beszélgetésben lesz része Connie-val. „Voltál már Alaricnél?", hallotta húga kérdését, és tudta, hogy egy erre adott „Eh? Mi? Alaric? Aha, értem, Alaric. Nos, ami azt illeti, még nem" válasz messzemenő következményekkel járna.

Egyedül abban reménykedhetett, hogy sikerül majd rövidre fognia a látogatást, és történetesen maga a herceg javasolta, hogy fogják még annál is rövidebbre. A számos dolog között, amit kimerítőnek talált, előkelő helyet foglalt el az, ha Lord Emsworthszel kellett beszélgetnie.

– A, te vagy az – mondta. – Megtehetnél nekem valamit, Emsworth. Ez a levél. Nagyon fontos. Azonnal el kellene küldeni. Add oda Beachnek, és mondd meg neki, hogy menjen Markét Blandingsbe, és adja fel ajánlva. Azonnal.

A megkönnyebbülés, hogy ilyen gyorsan vége szakadt a látogatásnak, ami akár ítéletnapig húzódhatott volna, a lord lelkében kevésbé kellemes érzésekkel elegyedett. Remek lesz, amikor Connie kérdésére azt válaszolhatja majd: „Hogy Alaricnél? Természetesen már jártam nála. Hosszú és érdekfeszítő társalgást folytattunk", de egyáltalán nem tetszettek neki a herceg szavainak Markét Blandingsszel kapcsolatos vonatkozásai.

– Kérjem meg Beachet, hogy menjen Markét Blandingsbe? Ilyen időben?

– Jót fog tenni neki.

– Nem tudom, mit fog szólni.

– Ha egyetlen szóval is tiltakozna, ki kell rúgni a hátgerincét a feje búbján keresztül.

– Igen, Alaric.

– Ne álldogálj már ott. Mozogj.

– Igen, Alaric.

– Annak a levélnek haladéktalanul el kell mennie.

– Igen, Alaric.

– Ó, és még egy dolog – szólt a herceg. – Majdnem elfelejtettem megemlíteni. Beperellek, mert a bokám nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett. Nem is mondok most erről többet, mindenről idejében tájékoztatni fog az ügyvédem.

3

Gally, függőágyában fekve ismét behunyta a szemét, és újra csak Johnra, Lindára meg az USA-haditengerészekre gondolt. Töprengéséből egy hang riasztotta fel, amely a nevét mekegte, és felnyitván szemét, kissé bosszúsan vette tudomásul Clarence bátyó jelenlétét. A közjáték eltérítette gondolatait a vágányról, amelyen haladtak, és bár semmi jele nem mutatkozott, hogy bárhová is tartanának e vágányon, Gally nehezményezte ezt a fejleményt. Ám a bosszankodás hamar együttérzéssé változott, midőn észrevette látogatója feldúltságát. A Pelikán Klub tagjaitól eltérően, Lord Emsworth, ha balsorsa nyűge s nyilai megjelentek feje felett, mindig közszemlére tette a lelkében dúló aggályokat és félelmeket. – Valami baj van, Clarence?

– Bizony baj van, Galahad.

– Gondolom, már megint Connie. Ne hagyd, hogy megfélemlítsen. Légy kemény. Vess oda neki néhány kurta szót a szád sarkából.

– Nem Connie, hanem Alaric.

– Ebben az esetben is ugyanezt az eljárást kellene alkalmaznod.

– De azt mondja, hogy eljárást fog indítani ellenem, mert kificamodott a bokája azon a lépcsőn.

Gally gúnyosan felkacagott.

– Hadd tegye. Semmi esélye sincs.

– Tényleg azt gondolod?

– Keríts egy jó védőügyvédet, és figyeld, hogyan tépi ízekre Dunstable-t. Földbe fogja döngölni. „Nem áll-é fenn az a tény, hogy ön csak azért ügetett lefelé azon a lépcsőn hatvan mérföld per óra sebességgel, mert minél előbb meg akarta kapni a koktélját?" „Megfelel-e a valóságnak, hogy egész délután úgy ivott, mint egy tág gigájú gödény?". „Indítványozom, hogy megállapítást nyerjen, miszerint a felperes a szóban forgó esemény bekövetkeztekor úgy be volt állítva, mint a ló." Az első két percben falhoz állítaná a vén gazembert, az esküdtszék pedig berekesztené az ügyet.

Lord Emsworth lassanként kiegyenesedett, mint amikor egy léggömbbe levegőt pumpálnak. Galahad, gondolta, mindig is híres volt arról, hogy bármikor megértéssel fogadja a másik nehézségeit, és mindig elő tud állni értékes javaslatokkal a megoldásukra vonatkozóan.

– Hát, Galahad, nagyon megkönnyebbültem. Bárcsak ugyanilyen jó tanácsot tudnál adni ezzel a levéllel kapcsolatban. Alaric ideadta, azzal, hogy küldjem Beachet Markét Blandingsbe, hogy adja postára.

– És hol itt a probléma?

– Nem tehetem meg Beachcsel, hogy egy ilyen forró délelőttön ráparancsolok, hogy ekkora utat megtegyen.

– Miért nem teszed oda a hall asztalára a többi levél közé?

– Mert Alaric erősködött, hogy azonnal fel kell adni. Ajánlva.

– Értem.

– Nem hinném, hogy Beach bármilyen megjegyzést tenne rá, ha megkérném, menjen be Markét Blandingsbe, de biztosan tudom, hogy nem szívesen tenné meg. Nekem magamnak kellene, de találkozóm van Bankssel az ólnál.

Gally érző lélek volt, és, mint egy előző alkalommal már említette volt Clarence-nek, meggyőződése volt, hogy nem helyes az összes jó cselekedetet a cserkészekre hagyni. Kikászálódott a függőágyból.

– Elvihetem, ha akarod.

– Ó, Galahad! Tényleg megtennéd?

– Még örülnék is egy kis sétának.

– Itt a levél.

– Rendben.

– Nagyon-nagyon köszönöm, Galahad.

– Nem tesz semmit. Mindig örülök, ha szívességet tehetek egy felebarátomnak. Hé, ez aztán furcsa. Vanessa Polk-nak szól.

– Banks és én arról a vitaminkészítményről fogunk beszélgetni, amiről olvastam. Egy kis fölözött tejben kell beadni.

– Vajon mit írhat neki?

– Bizonyára csodás hatással lesz majd rá. Még egyszer köszönöm, Galahad. Borzasztó kedves tőled.

Gally elgondolkodó arckifejezéssel süllyesztette a levelet a zsebébe. Nem tudta elképzelni miféle okból érzett a herceg ily sürgős késztetést arra, hogy Vanessa Polk levelezőtársává váljon. És még éppen ugyanolyan messze állt a titokzatos eset megoldásától, mint addig, és félig már el is szánta magát, hogy a herceghez folyamodik felvilágosításért, amikor egy hang ismét megzavarta töprengésében, ezúttal Lady Constance-é.

– Ó, hát itt vagy, Galahad.

Modorában nyoma sem volt annak a sértettségnek, amellyel kis idővel azelőtt elhagyta a kerti lakosztályt. Két tény is segített abban, hogy visszanyerje lelki egyensúlyát. Az egyik az a megnyugtató felismerés volt, hogy bírálója egy tehetségtelen, szürke emberi lény, aki ennélfogva képtelen észrevenni egy kiváló műremeket, még ha az orra alá nyomják is, a másik pedig az a jóleső tudat, hogy éppen olyan híreket készült közölni Gallyvei, amelyeknek hallatán bátyja rettentő nagy hülyének fogja érezni magát. Lady Constance-nek csak ritkán volt része ebben a mennyei élvezetben.

– Éppen téged kereslek – szólalt meg. – Emlékszel még arra a beszélgetésre, amit nemrégen folytattunk?

– Rémlik valami, hogy váltottunk egy-két szót a kereszt-fiammal, Johnny Hallidayjel kapcsolatban.

– Nem arra utaltam, hanem amit Alaricről beszéltünk.

– Alaricről? Beszélgettünk róla? A, igen, kezd derengeni. Azt mondtad, abban reménykedsz, hogy Vanessa Polk hozzámegy...

– És te erre azt felelted, hogy túlságosan is önző, és túlságosan is fontos neki a kényelme ahhoz, hogy újraházasodjon. Nos, akkor talán érdekelni fog a hír, hogy levelet írt Vanessának, megkérte a kezét, és Beach éppen most viszi a levelet a postára Markét Blandingsbe.

– Uramatyám! Te tréfálsz!

– Nem én.

– Tényleg megkérte a lány kezét?

– Igen.

– És te honnan tudod?

– Megmutatta a levelet. Biztos, hogy igent fog neki mondani, hiszen minden lánynak az a leghőbb vágya, hogy hercegné legyen belőle. És Alaric számára úgyszintén felettébb előnyös házasság volna.

– Meghiszem azt. Vanessa egyeden gyermeke J. B. Polk-nak, a hatalmas pénzeszsáknak.

– Pontosan. Nos, Galahad, úgy néz ki, mégsem vagy olyan jó ismerője az emberi léleknek, mint ahogy hitted.

– Igen, egyértelműen ez az ábra.

– Mindig is az volt a legnagyobb hibád, hogy teljesen biztos voltál abban, hogy csak neked lehet igazad, és körülötted mindenki más csak összevissza beszél.

– Ne vágd most a fejemhez, kérlek. Túlságosan korai lenne, ha bemennék Dunstable-hez gratulálni?

– Figyelembe véve, milyen valószínűtlen, hogy kosarat kapna, nem látom akadályát.

– Már megyek is. Hallgasd csak! Nem hallasz valamit?

– Nem.

– Én viszont igen. Masírozó lábak dübörgését hallom, és ezer torokból harsog a győzelmi ének. Milyen igaza volt a Polk lánynak. Már meg is érkezett az USA-haditengerészet.

4

Amint a díványon feküdt, és a kinti pázsiton játszó árnyékokat nézte, a herceg olyan hangulatban volt, ami az ő esetében rózsásnak számított. Derűs, talán ez a megfelelő kifejezés. A herceg derűs hangulatban feküdt ott.

De amikor egy emberi alak jelent meg a franciaablak keretében, és a herceg felismerte benne Gallyt, jókedve jelentősen megcsappant. Soha nem volt túlzottan odáig ezért a pasasért, akit még ifjú napjaiból ismert, és a pillantás, amelyet rá vetett, azé az emberé volt, aki sürgősen szeretné megtudni, hogy minek köszönheti a megtisztelő látogatást.

– Gondoltam, beugrók hozzád.

– Ó?

– Hogy a bokád felől érdeklődjem -Ó?

– Hogy van?

– Rosszul.

– Jó. Úgy értem, sajnálom. Mit mond az orvos? Van valami jele az üszkösödésnek? Mert azzal nagyon vigyázni kell, tudniillik az üszkösödéssel. Emlékszel arra a Postlethwaite nevű fickóra? Megharapta egy sziámi macska, a lába elüszkösödött, és hajszál híja, hogy bele nem pusztult. Erre te talán azt akarnád válaszolni, hogy téged nem sziámi macska harapott meg, és ebben ugyan van némi igazság, mégsem erezheted magad teljes biztonságban. Nem érzel valami furcsa, égető érzést? Nincs lázad? Nem ugrálnak pontocskák a szemed előtt? De, atyaisten – szólt Gally –, nem volna szabad így beszélnem. A legfőbb szabály, ha az ember egy szenvedőt látogat meg, hogy vidám arcot kell vágnia, és olyan szívélyesnek és kitörőén vidámnak lenni, hogy feledtesse vele kínjait. Inkább valami vidám történetet kellene elmesélnem. De mi legyen az? Aha! Persze, ez jó, tudok valamit a Polk lányról. Ettől biztos felvidulsz. Kiderült, hogy szélhámos. Furcsa tulajdonsága a blandingsi kastélynak, hogy úgy vonzza a szélhámosokat, mint a cukor a legyet. Kész zarándokhely számukra. Ha két-három szélhámos összefut valahol, csak idő kérdése, hogy mikor merül fel az ötlet, „Gyerünk a blandingsi kastélyba", és aztán már itt is teremnek. Rémisztő. Magamban néha még azt is megkérdőjelezem, hogy Connie egyáltalán Connie-e. Mitől vagyunk benne olyan biztosak, hogy nem egy Connie-nak álcázott nemzetközi kémmel van dolgunk? A helyi fauna egyeden egyede, akinek valódiságáról többé-kevésbé meg vagyok győződve, Beach. Vele kapcsolatban nincsenek aggályaim. Visszatérve a Polk lányra...

E monológ folyamán a herceg véges-végig keményen harcolt azért, hogy végre szóhoz jusson, de kísérletei sorra kudarcba fulladtak, részben azért, mert híján volt mindazoknak a speciális képességeknek, amelyeket birtokolnia kell egy olyan személynek, aki arra tör, hogy félbeszakítsa Gallyt, alapvetően azonban azért, mert a hangszálai működésképtelenek voltak, mintha össze lennének tapadva, s imigyen lehetetlenné tették a beszédet. Most azonban sikerült kiadnia némi hangot. Szavai rekedt suttogásként hatottak csupán, de mégiscsak szavak voltak.

– Mi van? – kérdezte. – Mi van? Azt állítod, hogy Vanessa Polk nem Vanessa Polk?

– Nos, igen is meg nem is.

– Mi a francot értesz azon, hogy igen is meg nem is?

– Kissé szövevényes história, de azt hiszem, el tudom magyarázni. A neve tényleg Vanessa Polk, de ellentétben azzal, amit állított, nem a dúsgazdag J. B. Polk lánya. Egy P. P. Polk nevű ember leszármazottja avagy utódja, aki a norfolki Polkok családjából való. Azt mondják, hogy a Polk jól csengő norfolki név. Az atyja inas volt.

– Mi?!

– Más szóval, egy úriember szolgálatában álló úriember, ha jobban tetszik ez a megfogalmazás. Az anyja pedig itt volt szobalány a kastélyban. A leányka maga pedig titkárnő. Elég röhejes arra gondolni, hogy még Connie-t is sikerült megtévesztenie. Jó kis leckét kapott a húgocskám, hogy máskor ne csapjon akkora hűhót, amikor valaki véletlenül egy szélhámost hoz a kastélyba.

A herceg nem nevetett. A hang, amely kitört belőle, inkább halálhörgésre emlékeztetett. Álla leesett, szemei pedig azzal fenyegettek, hogy elhagyják üregüket.

– Threepwood!

– Igen?

– Én... Én...

– Igen?

– Threepwood, én éppen az imént írtam egy levelet annak a nőnek, és megkértem a kezét!

– Connie már mesélte, és el voltam ragadtatva. Igazi Hamupipőke-sztori. A szerény kis titkárnő hozzámegy a hatalmas herceghez – mondta Gally. Majdnem az csúszott ki a száján, hogy a „gülüszemű herceghez", de úgy vélte, tapintatosabb, ha más jelzőt alkalmaz.

– Nem fogod megbánni, Dunstable. Kincsre leltél. Az egyik legfantasztikusabb lány, akivel valaha találkoztam. Nála jobb támaszt nem is szerezhettél volna öreg napjaidra.

A herceg ajkát érzelmekben dús horkantás hagyta el.

– Csak nem képzeled, hogy elveszem ezek után?

– Nem?

– Természetesen nem.

– És mi lesz, ha beperel ígéretszegésért?

– Nem kaphatja meg a levelet! Csengess Beachnek!

– Minek?

– Még biztos nem indult el.

– A levéllel?

– Igen.

– De nem nála van. Hanem nálam. Clarence nem akarta arra kényszeríteni Beachet, hogy egy ilyen tikkasztó reggelen kutyagoljon be a faluba, kitéve magát a nap ultraibolya sugarainak, ezért ajánlkoztam, hogy majd akkor én elviszem. Itt van nálam.

A herceg tüdejéből hangosan előtört a levegő. Alsó állkapcsa visszatért eredeti, szokásos pozíciójába, szemei visszahúzódtak üregükbe.

– Hála istennek! Hamarabb is mondhattad volna – tette hozzá egy gyilkos pillantás kíséretében. – Majdnem meghaltam az ijedségtől.

– Tudom. De jó kis móka volt, vagy nem?

– Add ide!

– Természetesen, drága barátom. Pontosan evégett jöttem ide. De az átadási ceremónia megkezdése előtt szeretném ismertetni egy-két feltételemet. Clarence azt mondta, hogy pert akarsz indítani ellene, mert csúszós a háza lépcsője. Ezt el kell felejtened.

– Jól van, jól van, jól van. Pokolba Emsworthszel meg a hülye lépcsőjével. Ide a levelet.

– Csak egyeden további passzus van hátra a mi megkötendő kis megegyezésünkből, ha szabad így fogalmaznom. Természetesen arról is le kell tenned, hogy gátat állíts a keresztfiam és az unokahúgod frigye elé.

– Micsoda?

Gally maga volt az együttérzés és a megértés. Szelíd hangon szólt:

– Tisztában vagyok az érzéseiddel. Minden egyes alkalommal, amikor belenyilall a fajdalom a bokádba, kíméletlen gondolatok merülnek fel elmédben a fiúval kapcsolatban, és ezen cseppet sem csodálkozom. De, ami történt, megtörtént. Már semmit sem tehetünk. Le kell nyelned a keserű pirulát. Már csak azért is, mert ha nem teszed, megy a levél a Polk nőnek, mégpedig ajánlva.

Csönd borult a kerti lakosztályra, az a fajta, amelyet általában úgy jellemeznek, hogy fájdalmas gondolatokkal terhes. Megtörténhetett volna, hogy a herceg azzal töri meg, hogy Gallyt aljas csalónak nevezi, és bár erre valóban erős indíttatást érzett, abban a percben, amint a szavak formálódni kezdtek ajakán, a józan ész arra intette, hogy jobb, ha ezek kimondatlanok maradnak. Az ígéretszegési per gondolata lakatot tett a szájára.

Közeli ismeretségben állt az ígéretszegési perekkel. Fiatalkorában egyszer neki magának is volt része benne. Ilyen alkalmakkor leveleket szoktak felolvasni a bíróságon, aminek hallatán minden jelenlévő halálra röhögi magát. Másnap reggel lehozza az összes napilap. A meghátrálás gondolata keserű bár, de még mindig százszor jobb, mint a tárgyalóteremben ülni és hallgatni, amint egy átkozott ügyvéd éneklő hangsúllyal felolvassa a templomtoronyról és a fellegről szóló részt. Nyelnie kellett párat, mire képes lett rá, hogy beszéljen. A hangnem, amelyben megszólalt, kesernyés volt.

– Mi a francnak akarja elvenni?

– Szerelemből, Dunstable pajtás, szerelemből.

– Nincs a lánynak egy pennyje sem.

– Fittyet is hány arra a régi jó családból származó lovag.

– És a pasasnak van pénze?

– Jócskán.

– Arra értettem, remélhetőleg nem tőlem várják, hogy támogassam őket?

– Istenem, dehogyis. A fiú elég szépen keres a bíróságon, és érdekeltsége van abban a galériában is, ahonnan azt a képet szerezted. Felettébb jövedelmező vállalkozás. Egyfolytában dőlnek hozzájuk a balekok a csekk-könyvükkel felszerelkezve, és pénzzáport zúdítanak rájuk. Nincs okod egy szemernyi aggodalomra sem, ami John anyagi helyzetét illeti. Szóval akkor benne vagy?

– Azt hiszem, igen.

Ha illethetjük némi kritika a herceg hanghordozását, amivel e három szót kiejtette, akkor kritikánk annyi, hogy megszólalása híjával volt minden szívélyességnek és lelkesedésnek. Talán túlzásba esnénk, ha egy olyan kanadai farkas nyüszítéséhez hasonlítanánk, amelyik egy kőtömböt átugorván beütötte a sípcsontját, de semmi esetre sem nevezhetjük szívélyesnek vagy lelkesnek. Gally azonban szemernyit sem törődött e hiányossággal.

– Jó – mondta. – Kitűnő. Kolosszális. Akkor már csak annyi van hátra a formaságokból, hogy írásba foglaljuk a megállapodást. Oda tudnál pattanni az asztalhoz?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor pattanj oda, kérlek – szólt Gally.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Egy újabb nyári nap ért végéhez, és újfent homály telepedett az ősi fészekre. A Császárnő álomra hajtotta fejét. A légben Voules sofőr harmonikájának dala szállt. Az istálló macskája gyors tisztálkodásnak és szépítkezésnek vetette alá testét, mielőtt elindult volna, hogy egy kis éjszakai életet éljen. A konyhában Mrs. Willoughby, a szakácsnő az utolsó simításokat végezte egy lekvárral alaposan megöntözött pudingon, amit Beach pillanatokon belül a könyvtárban fog felszolgálni Gallynek és Lord Emsworthnek, akik éppen ott adóznak csodálattal az angol konyha jó kis régimódi remekeinek. Most, hogy végre újra egyedül voltak, Lord Emsworth kijelentette, hogy itt sokkal lakályosabb, mint a hatalmas szalonban, amely Lady Constance uralma alatt az étkezések színtere volt. Ő azonban most éppen az óceánt szeli keresztül egy Amerika felé tartó hajón, hogy ott alig pár óra múlva újra találkozzon James Schoonmakerrel.

A nyitott ablakon konyhakerti növények és dohány illata szállt be, és versenyre kelt a báránysült, főtt krumpli és spenót aromájával, ami a vacsora első fogása volt. Beach behozta a pudingot, majd miután visszavonult, Lord Emsworth elégedetten, mélyen felsóhajtott. Lady Constance idejében a keményített ingmell felpattant volna e meggondolatlan tett hatására, de így pusztán annyi történt, hogy lágyan megmoccant a lyukas könyökű vadászkabát mellrésze. Őlordsága lábujjai élvetegen mozogtak kedvenc házipapucsában.

– Nagyon kellemes így, Galahad – mondta, és Gally aláírta a megállapítást.

– Ugyanarra gondolunk, Clarence. Sem Connie, sem Dunstable. Békesség, tökéletes béke honol mindenfelé, most, hogy szeretteink távol vannak, ha fogalmazhatok így. Sajnálom, hogy elutazom.

– Gondolom, muszáj.

– Kétlem, hogy törvényes lenne nélkülem a házasság.

– Valami ismerősöd házasodni készül?

– A keresztfiam.

– Még sohasem találkoztam vele, vagy igen?

– Dehogynem. Az a srác, aki le szokott esni a lépcsőn.

– Aha. És kit vesz el?

– Linda Gilpint.

– Ki is az a Linda Gilpin?

– A lány, aki megcsókolja, miután leesik. Én leszek Johnny tanúja.

– Kicsoda...

– Látom, kissé összezavartalak, Clarence. Johnny és a keresztfiam egy és ugyanaz. Minden világos?

– Tökéletesen, tökéletesen. A keresztfiad, Johnny feleségül veszi Linda Gilpint.

– Remekül dióhéjba foglaltad a tényállást. Nekem pedig ott kell lennem, amikor a kivégzőosztag felsorakozik. Ezenkívül Wilbur Trout és Vanessa Polk is velem akar ebédelni, mielőtt elutaznának a mézesheteikre.

– Ki is az a Trout?

– Az a pasi, aki feleségül vette Vanessa Polkot.

– És Vanessa Polk?

– Ő az a lány, aki hozzáment Trouthoz. Egymással házasodtak össze, és most a mézesheteiket Nassauban fogják tölteni.

– Ott van a vízesés, ugye? Azon szoktak az emberek hordóban leereszkedni, bár nem hinném, hogy ez az a fajta dolog, amit a nászutasok szívesen csinálnának. Biztos vagyok benne, hogy Mr. és Mrs. Trout találnak majd jobb módot is arra, hogy elüssék az időt. Vanessa Polkot mondtál? Nem volt itt nálunk látogatóban?

– De igen, és Trout is.

– Tudtam, hogy valahonnan ismerős a nevük. Kedves lány. Nagyon egészségesen viszonyul a disznókhoz. Remélem, boldog lesz.

– Én biztos vagyok benne, hogy az lesz.

– És remélem, a te keresztfiad is boldog lesz.

– Ne aggódj emiatt. Szereti a cicuskát.

– Úgy emlékeztem, azt mondtad, Lindának hívják.

– A cicuska általánosabb kifejezés. Egyébként beavatott Connie a dolgaiba, míg itt volt?

– Nem túlzottan.

– Akkor valószínűleg nem is tudod, milyen kemény akadályokon kellett felülkerekedni, mire a Johnny-Linda Gilpin fúzió létrejöhetett. Hosszú, elkeseredett harcot kellett vívni az elemekkel. Nem várt nehézségek tornyosultak elénk. Gyanús sarkokon kellett befordulnunk. Csak nagy sokára gyűlt ki a zöld lámpa szerelmük előtt. De most már minden megoldódott, és én úgy érzem magam, mintha egy színdarab ért volna végéhez, valami jó kis darab, olyasfajta, amilyen franciák tudnak a legjobban írni. Biztosan tudod, mire gondolok: kissé szentimentális, egyszerre könynyes és mosolygós. Most csak ülök itt, és békében vacsorázgatok. A vihar elült, és napsütés árad szét lelkemben. Amint e pohár borral a kezemben üldögélek, végigperegnek előttem az elmúlt események. És most valami ide kívánkozik, lezárásul. Egy pohárköszöntő. Igyunk a Pelikán Klubra, amelynek óvó szárnyai alatt megtanultam megőrizni lélek-jelenlétemet, és állni a sarat minden helyzetben, ezenkívül mindig egy hajszálnyival gyorsabban gondolkozni, mint az ellenfelem. Ürítsük poharunkat a Pelikán Klubra – emelte fel poharát Gally.

– A Pelikán Klubra – szólt Lord Emsworth, aki szintén felemelte a sajátját. – Te, Galahad, mi is az a Pelikán Klub?

– Az ég áldjon meg, Clarence – felelte Gally. – Egyél inkább még egy kis pudingot.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató

A tördelés a Kopf Bt. munkája

Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft. – 190407

Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató

Készült Kaposvárott, 1999-ben

Szerkesztette Borbás Mária Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A sorozatot Borbás Mária szerkeszti Műszaki szerkesztő Kállay Judit

Műszaki vezető Névery Tibor

Készült 11,05 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 6511 X