Mr. Abney termetre magas, jellemét tekintve pedig kifinomult és jóindulatú úriember volt. Magas homlokához és keskeny, fehér kezéhez, valamint oxfordi stílusához illően turbékolva ejtette a szavakat, és egyfajta csendes fontosságtudat lengte körül, mintha közvetlen és állandó kapcsolatban állna a Nagy Alkotóval. Viselkedése érdekes elegye volt a családi jogtanácsos jellemének, aki a herceg bizalmát élvezi, valamint a Kastély magánlelkésze tulajdonságainak.

Már megismerkedésünk első pillanatában kezembe helyezte jelleme kulcsát. A dohányzóban ültünk, amikor egy idősebb úriember elhaladtában odabiccentett felénk. A partnerem görcsös igyekezettel pattant fel, úgy viszonozta a köszöntést, majd nehézkesen visszaereszkedett a fotelba.

Mindebből arra következtettem, hogy Mr. Abney lelkében még mindig ott lobog valamennyi a feudális érzeményből. Rátértünk az üzletre.

Próbáltam úgy festeni, mint aki tényleg ezt akarja.

Szünetet tartott. Én közbevetve megjegyeztem, hogy magam is így gondolom.

Összehajtotta a levelet, és visszatette a zsebébe.

Ezt át kellett gondolnom. Mivel Mr. Arnold Abney-t igencsak szimpatikusnak találtam, nem szerettem volna semminemű kárt okozni neki. Éppen elég, hogy arra készültem, hogy elrabolom az egyik tanítványát, akinek világra eszmélése és származása ugyan nem sorolja majd a fiút az ország törvényhozói közé, de ottléte kétségtelenül és jelentős módon hozzájárul Mr. Abney éves jövedelméhez; ezért hát nem szerettem volna azzal tetézni a bűnömet, hogy használhatatlan, semmire se való tanár legyek. Aztán arra gondoltam, hogy bár nem vagyok egy Jowett, végső soron tudok annyit latinul és görögül, hogy megtanítsam e nyelvek alapjait. A lelkiismeretem ily módon megnyugodott.

Pillanatnyi csend állt be közöttünk. Beszélgetőtársam kissé idegesen kezdte babrálni az asztalon álló hamutartót. Először nem értettem, mi lehet a gond, aztán rájöttem. Elérkezett az a pont, ahol rá kell térnünk az anyagiakra. Örömmel nyugtáztam, hogy újabb gyógyírt találtam háborgó lelkiismeretem csillapítására. A dolog végül is csupán pénz kérdése. S mivel Ogden elrablásával pénztől fosztom meg Mr. Abney-t, azzal, hogy megfizetem a szolgálatait, visszajuttatom neki az elmaradt hasznát.

Végiggondoltam a körülményeket. Ogden most körülbelül tizenhárom éves lehet. Az iskolában tanulók legfelső életkora tizennégy év. Mindez azt jelenti, hogy legföljebb egy évet tölthet el Sanstead House-ban. Hogy mennyit kaphat Mr. Abney, arra csak tippelni tudtam. Biztos, ami biztos, a lehető legnagyobb összeget számoltam ki, és meg is neveztem azt.

A szám több mint kielégítő volt. Fejszámoló tudományom a becsületemre vált. Mr. Abney csak úgy ragyogott. Aztán tea és muffin társaságában üldögéltünk még egy kicsit, és nagyon jól összebarátkoztunk. A következő félórában többet hallottam az iskolairányítás rejtelmeiről, mintsem álmodni mertem volna: valójában nem tudtam, hogy ennyi elméleti tudnivaló létezik e szakmában.

A klub bejáratánál aztán búcsút vettünk egymástól. Mr. Abney jóindulatúan mosolygott le rám a lépcső tetejéről.

Amikor hazaértem, csengettem Smith-nek.

Smith megnedvesítette a ceruzáját.

Azzal kivonult a szobából.

Hála Istennek, Smith mindig is ütődöttnek gondolt, ezért sohasem mutatott meglepetést egyetlen kérésem vagy tettem felett sem.

 

2. fejezet

 

A Sanstead House György korabeli stílusban épült, szabályos négyzet alakú, impozáns épület volt, amely mintegy másfél hektárnyi terület kellős közepén állt. Mint később megtudtam, fennállásának túlnyomó részében egy bizonyos Boone család tulajdona volt az akkoriban még jelentős méretű birtokkal együtt. Az idő múlásával azonban Boone-ék helyzete megváltozott. Számottevő veszteségeik következtében arra kényszerültek, hogy eladják az uradalom egy részét. Új utak épültek, s ezek a föld tekintélyes hányadát elvágták a központtól. A közlekedés fejlődésével a család egyes tagjai pedig elszármaztak otthonról. A vidék megszokott életstílusa is megváltozott lassan, végül a Boone-ok utolsó sarjai úgy döntöttek, hogy nem éri meg többé ilyen hatalmas és költséges házat fenntartani.

Hogy ezek után a ház iskolának adjon otthont, természetes evolúciós folyamat eredménye volt. Eredeti vevője számára az uradalom túl nagynak bizonyult, de az idők során a birtok annyira összement, hogy már nem mutatkozott kívánatosnak a vagyonosabb rétegek számára. Boone ezredes ezért örömmel engedte át Mr. Abney-nek, s azzal az iskola megkezdte karrierjét a valaha jobb időket látott házban.

A birtok ideális hely volt egy tanintézet számára. Elsősorban a mindentől távoli, elszigetelt fekvése tette azzá: a falu ugyanis legalább két mérföldre terült el a kapuitól. A tenger viszont kényelmes közelségben mosta a partokat. A füves terület elegendő terepet kínált krikett- és futballpályák kialakítására, a házban pedig rengeteg különböző méretű szoba állt rendelkezésre, amelyek alkalmasak voltak mind tantermek, mind hálótermek céljára.

Érkezésem idején a személyzet Mr. Abney-n és rajtam, valamint egy további tanáron, Mr. Glossopon kívül a következőkből állt: egy házvezetőnőből, valamint egy szakácsból, egy komornyikból, egy mindenesből, két szobalányból, egy mosogatólányból és egy felszolgálólányból. S természetesen ott volt a huszonnégy diák. Valóságos kis kolónia, elvágva a külvilág zajától.

Az egyetlen, akivel megérkezésem estéjén szót váltottam - na persze a komor, idegesen mesterkélt Mr. Glossopon kívül - White volt, a komornyik. Vannak olyan emberek, akiket első látásra megkedvelünk. White ilyen volt. A komornyik általában finom lélek, de White még ehhez képest is elképesztően kulturáltnak bizonyult. Ugyanakkor nem volt benne semmi abból a puritán, már-már barátságtalan tartózkodásból, amit oly sokszor megfigyeltem szakmája képviselőiben.

Segített kicsomagolnom, és közben elcsevegtünk kissé. Középmagas, szögletesen izmos és komornyik létére meglepően ruganyos alkat volt. Néhány megjegyzéséből arra következtettem, hogy sokat utazott a nagyvilágban. Mondhatom, nagyon érdekesnek találtam a személyiségét. Feltűnt szokatlan humorérzéke, amit különösen értékeltem a Mr. Glossop társaságában eltöltött félóra után. Az is kiderült, hogy akárcsak én, White is új jövevény az iskolában. Elődje rövid felmondási idővel távozott a szünet alatt. Ő pedig szinte egy időben állt szolgálatba velem. Egyetértettünk abban, hogy a hely elbűvölő. Valahogy az volt az érzésem, hogy White különösen nagyra értékeli a ház elszigeteltségét. Úgy tűnt, nem igazán kedveli a falusi közösséget.

Másnap reggel nyolckor munkába álltam. Az első napom gyökeresen megváltoztatta addigi elképzeléseimet a bentlakásos magániskolában való tanításról. Korábban ugyanis azzal áltattam magam, hogy a tanárnak könnyű dolga van. Azért tehettem így, mert eladdig csak kívülről szemléltem ezt a foglalkozást. És persze hiedelmem azon a megfigyelésen alapult, amelyre tanítványként tettem szert abban a magániskolában, ahová gyermekkoromban jártam. Akkoriban egyértelműen irigylésre méltó fajnak tartottam a tanárokét, hiszen akkor feküdtek le, amikor akartak, nem kellett leckeírással bíbelődniük, és fenyítéstől sem kellett tartaniuk. Képzeletemben e három tényező, különösen a legutolsó, jó alapot képezett a Tökéletes Életforma számára.

Nem voltam még két napja sem Sanstead House-ban, máris kételyek kezdtek megfogalmazódni bennem e korábban oly szilárd meggyőződésem terén. Egy gyermek, aki úgy látja, hogy tanára tökéletes semmittevésben tölti napjait, nem veszi észre, hogy az a szerencsétlen valójában majd megszakad a sok munkától. Állandóan szolgálatban van. És ez a szolgálat az olyannak, mint én, aki gondtalan jólétben élt, és jelentős vagyona miatt nem kellett zavartatva éreznie magát a világ apró kellemetlenségeitől, bizony nem csekélység.

A Sanstead House engem is nevelt tehát, nem kis meglepetést okozva ezzel. Megmutatta ugyanis, mennyire gyenge és mily kevéssé hatékony voltam korábban, anélkül, hogy tudatában lettem volna ennek. Akadhatnak nagyobb energiabefektetést igénylő foglalkozások is, mint a tanítás, de egy olyan ember számára, aki a vagyonából élve a saját tempójában lebzselte végig egész addigi életét, egy kis magániskolái „kiképzés" üdítően frissítő tevékenység.

Szükségem volt erre, és meg is kaptam.

Mintha csak Mr. Abney intuitíve tisztában lett volna vele, mennyire jót tesz majd a lelkemnek a munka fegyelmező ereje, nem csupán a saját feladataimat bízta rám, hanem elvégeztette velem a magáénak a jó részét is. Azóta módom volt beszélgetni más magániskolái tanárokkal, akiktől megtudtam, hogy kétféle iskolaigazgató létezik: az egyik a munkálkodó típus, a másik pedig a Londonba szaladgáló. Mr. Abney ez utóbbi kategóriába tartozott. Valójában nem is hiszem, hogy e fajta nála jelesebb képviselőjét megtalálhatnánk-e, még ha keresztül-kasul kutatnánk is utána Dél-Angliát. Mr. Abney-t úgy vonzotta London, mint a mágnes.

Reggeli után rendszerint félrevont, s a képlet mindig azonos volt.

Én magam pedig (megérezve a készülő katasztrófát, mint a vadállat, mely csapdába esett, s látja a közelgő vadászt):

- Attól tartok, muszáj lesz ma felugranom Londonba - itt általában megemlítette egy szülő vagy egy reménybeli szülő nevét. (A „reménybeli" azt jelenti, hogy olyan szülőről van szó, aki még csak fontolgatja, hogy gyermekét Sanstead House-ba hozza. Mert lehet az embernek akár húsz gyereke is, az iskolaigazgató nem illeti őt addig a szülő elnevezéssel, míg felügyelete alá nem helyezi a csemetéjét.)

Majd rendszerint így folytatta:

Vagy, ha ne adj' Isten nemesi címmel megáldott családról beszélt:

Az egyszerű hallgató számára ez talán elenyésző különbség csupán, Mr. Abney azonban kivétel nélkül, minden esetben élt vele.

Mire idáig jutottunk, taxija meg is jelent a házhoz vezető úton, s azzal kezdetét is vette a munkám, vele pedig az a lelki fegyelmezés, amiről már említést tettem.

Az ügyelet egy tanár számára egészen konkrét feladatokat jelent. Válaszokat kell találnia bizonyos kérdésekre, csetepatékat kell leállítania, a nagyfiúkat le kell beszélnie, hogy a kisebbeket terrorizálják, le kell állítania a kődobálást, a nedves fűre lépést, a szakács idegesítését, a kutyák bántalmazását, a zajongást, illetve mindenekelőtt elejét kell vennie mindennemű harakirinek, ami többnyire fáramászásban, az emeleti vízköpők babrálásában, az ablakon való kihajolásban, ceruza-lenyelésben és mer-aszonta-hogy-nem-merem címszóval elkövetett tintaivásban testesül meg.

A nap folyamán kisebb-nagyobb szünetekkel még további hőstettekre is igény mutatkozik. Hogy csak néhányat említsek: futballozni, imát előolvasni, tanítani kell, majd beterelni az elkóborlókat az ebédlőbe, és este végigjárni a hálótermeket, ellenőrizendő, hogy mindenhol rendben eloltották-e a villanyt.

Szerettem volna Cynthia kedvére tenni, ha módomban áll, de akadtak pillanatok az első néhány nap során, amikor el sem tudtam képzelni, hogy az ördögbe találok majd annyi szabad időt tengernyi teendőm közepette, amennyi a gyermek elrablásához szükségeltetik. Az effajta tevékenységről ugyanis azt a meggyőződést alakítottam ki, hogy minden más tanult mesterségnél jobban igényli a nyugodt körülmények között végrehajtott tervezőmunkát, hogy a cselszövés kiérlelt módon valósulhasson meg.

Az iskolák különbözőek. Sanstead House pedig a nehezebb esetek közé tartozott. Mr. Abney gyakori kiruccanásai sok terhet róttak a tanárokra, a különös hódolat pedig, amellyel az arisztokrácia iránt viseltetett, még annál is többet. Eltökéltsége, hogy iskoláját olyan intézménnyé tegye, amelyben a felsőház tagjainak gondosan táplált ivadékai a lehető legkevésbé érzik meg nemesi rangú édesanyjuk időleges hiányát, olyan jóindulatú toleranciára ösztökélte, ami még a legangyalibb természetű gyermeket is elrontotta volna.

Jómagam eközben rájöttem, hogy egy tanár sikere vagy sikertelensége egyértelműen a szerencse dolga. Kollégám, Mr. Glossop minden jó tulajdonsággal meg volt áldva, ami sikeressé tehet egy tanárt, de - fájdalom - hiányzott életéből a szerencse. Ha Mr. Abney mindenkor támogatta volna, képes lett volna rendet tartani. De mivel nem így állt a helyzet, osztálya általában inkább emlékeztetett medvebarlangra, mint iskolai egységre, s ha ő volt ügyeletben, a káosz vett uralmat az iskolán.

Nekem ugyanakkor őrületes szerencsém volt. Valami oknál fogva a fiúk hamar elfogadtak. Ott-tartózkodásomnak már korai szakaszában megadatott nekem az a dicsőség és győzelem, amiről sok tanárember csak álmodik: az a csoda tudniillik, hogy az egyik gyerek rácsap a másik fejére, amiért az nem marad csendben, miután rászóltam. Nem tudom, lehetséges-e ennél nyilvánvalóbb módon megtapasztalni azt az intenzív örömet, ami akkor éri az embert, ha rájön, hogy barátok veszik körül. A politikai szónokok érezhetik csaknem ugyanezt, amikor hallgatóságuk zúgva követeli a beszédet megzavaró semmirekellő eltávolítását. Az ember végtelenül tehetetlen ennyi fiúval összezárva, hacsak a gyerekek nem jutnak maguktól arra a döntésre, hogy megkedvelik.

Egy héttel azután, hogy a szemeszter elkezdődött, megismerkedtem az Aranyrögöcskével.

Már korábban is nyitva tartottam a szemem, de rá kellett jönnöm, hogy a gyermek még nincs az iskolában. Ettől nagyon megrémültem. Csak nem küldött ide Cynthia teljesen hiábavalóan, hogy agyondolgozzam magam a semmiért?

Aztán egy reggel Mr. Abney reggeli után félrevont.

-      Ööö... Kérem, Mr. Burns!

Ez volt az első eset, hogy hallhattam a később oly ismerőssé váló szavakat.

-      Attól tartok, hogy ma fel kell ugranom Londonba. Nagyon fontos találkozóm van egy fiúcska atyjával. A gyermek iskolánk diákja lesz. Az atya pedig látni óhajt engem.

Ez talán végre az Aranyrögöcske lesz, gondoltam. És igazam is lett. A tanórákat megelőző szünetben Augustus Beckford odalépett hozzám. Lord Mountry öccse szeplős, flegma gyerek volt. Népszerűsége két forrásból táplálkozott. Tovább tudta visszatartani a lélegzetét, mint bárki más az iskolában, és hogy, hogy nem, minden pletykáról ő értesült először.

Ezen még elmorfondírozott egy darabig magában. Amikor újra megszólalt, még ennél is mélyebb problémát érintett.

Megkapta a fél pennyt.

Ogden Ford, az emberrablási iparágnak ez a kis eldorádója aznap este negyed tízkor lépte át Sanstead House kapuját. De megelőzte őt egy Aggódó Tekintet, Mr. Abney, a taxisofőr, hatalmas utazóládát cipelve, valamint a mindenes két óriási kofferral a kezében. Azért említettem elsőként az Aggódó Tekintetet, mert az szinte önmagában létező jelenség volt. Ha csak annyit mondanék, hogy Mr. Abney viselte magán, teljesen téves képzetet keltenék az olvasóban. Mr. Abney épp csak a nyomdokain járt e nagyon is megfogható jelenésnek. Ki sem látszott mögüle, úgy takarta el, mint Macbeth seregét a duncinane-i erdő rejteke.

Mindössze egyetlen pillantást vethettem Ogdenre, mert Mr. Abney azonnal az irodájába vitte. Egykedvű, higgadt gyereknek tűnt, s hasonlított ugyan arra a portréra, melyet a Hotel Guelph-ben láttam róla, de ha ez egyáltalán lehetséges, még annál is csúnyább volt.

Egy perccel később az iroda ajtaja kinyílt, s a munkaadóm lépett ki rajta. Megkönnyebbültnek tűnt, amiért engem ott talál.

-      Furcsaságaiba?

Enyhe görcs torzította el egy pillanatra Mr. Abney arcát. Mielőtt válaszolt volna, selyem zsebkendőjével végigsimított gyöngyöző homlokán.

Kis szünetet tartott, amíg zsebkendőjével újra megtörölte a homlokát.

-      Pontosan - szólaltam meg.

- Hát, kérem, ennyit akartam mondani. Talán az lenne a leghelyesebb, ha most rögtön összeismerkednének, Mr. Burns. A dolgozószobámban találja a gyermeket.

Azzal elviharzott, én pedig az irodája felé vettem az irányt, hogy bemutatkozzam Ogdennek.

A szobában álló karosszék támlája mögül előhömpölygő, hatalmas füstfelhő fogadott, amikor beléptem. Csizmás lábak pihentek a kandalló rostélyán. Kissé jobbra léptem, és feltárult előttem az Aranyrögöcske többi, addig takarásban lévő testrésze is.

A gyerek csaknem teljes hosszában elterült a karosszékben, szeme álmatag szórakozottsággal fixírozta a plafont. Ahogy közeledtem felé, hatalmasat szívott a kezében tartott cigarettából, rám nézett, majd elfordította a tekintetét, és újabb felhőt eregetett a levegőbe. Szemmel láthatóan cseppet sem érdekeltem.

Talán e nyilvánvaló közöny bosszantott fel, s ez lett az oka, hogy előítélettel telve vettem szemügyre a fiút. Mindesetre tény, hogy kiváltképpen ellenszenvesnek találtam. Az a portré, melyet korábban volt szerencsém megismerni, túlzottan kedvező színben tüntette fel. Kövérkés teste kerek fejben és beteges kinézetű arcban végződött. Tekintete tompának és butának festett, ajka elégedetlen kifejezéssel biggyedt le. Az élettől megcsömörlött, kiábrándult gyerek benyomását keltette.

Hajlamos vagyok feltételezni, hogy ha Mr. Abney fültanúja lett volna, ahogy megszólítom, talán a magáénál szigorúbbnak és élesebbnek ítéli a modorom. Végtelenül irritált ugyanis a fiú gőgös dölyfössége.

Legnagyobb megdöbbenésemre azonnal megtette. Már épp azon kezdtem morfondírozni, vajon nem voltam-e mégis túl zord - valahogy olyan érzést váltott ki belőlem ez a gyerek, mintha velem egykorú felnőtt lenne -, amikor elővett egy ezüsttárcát a zsebéből, és kinyitotta. Ekkor vettem csak észre, hogy a kandallóba hajított cigaretta már csikk volt.

Kivettem a kezéből a cigarettatárcát, és az asztalra dobtam. Ez volt az első pillanat, hogy észlelni látszott a jelenlétem.

Néhány másodpercig résnyire szűkült szemmel méregettük egymást.

- Az egyik. És mellékesen arra kérlek - ez persze csak apró, technikai közbevetés -, hogy szíveskedj „uram"-nak szólítani pezsdítő kis csevegéseink alkalmával.

Mindebből arra következtettem, hogy azt kívánja közölni velem, a lelke mélyén szeretné teljesíteni a kívánságaimat, de fájdalom, képtelen helyt adni a kérésemnek.

Ogden felnevetett.

Megértettem a célzást. Hamar kijavítottam magam.

Azzal már nyúlt volna a cigarettája felé, de én gyorsabb voltam, és sietve zsebre vágtam a tárcát.

Feltételeztem, hogy Mr. Abney-re utal ilyen kedvesen.

Figyeltem, ahogy elterpeszkedik a fotelban.

Erre olyan dühbe gurult, hogy szinte kővé dermedt. Apró szeme szinte szikrát szórt.

Közbe akart vágni, de nem hagytam. A kedvenc témámat taglaltam, amelyet módom volt alaposan tanulmányozni és kivesézni egészen attól az estétől fogva, amikor egy bizonyos levelet megkaptam a klubomban.

Ogden ásított egy hatalmasat.

Ogden nyújtózkodott egy hatalmasat.

Elgondolkodva figyeltem.