14. fejezet

A folyosón várakozók gyorsan bejöttek és zörögve elfoglalták a helyüket. Az álmosak és a kávéimádók egymásnak se-gítve döntötték meg a kiürült kávésedényt, hogy az utolsó cseppeket is kifacsarják. A terem elcsendesedett, két későn jövő surrant be az ajtón és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Rossit felállt és kenetteljes hangon megnyitotta az ülést.

- Tisztelettel köszöntök minden megjelentet - kezdte, és először Hurst felé fordult, majd tekintetét körbeforgatta a termen. - Külön köszöntöm az Állami Járványügyi Hivatal nagyra becsült munkatársait, Doris Levitzet és Douglas Williamst, akik jelenlétükkel emelik a konferencia fényét.

Williams alig észrevehető biccentéssel fogadta a köszön-tést. Doris Levitz, feltűnően kerülve Williams tekintetét, fa-gyos mosollyal viszonozta a feléje fordulók bólintását.

Azok is, akik teljes odaadással követték a Cam és köztem zajló szóváltást, pár kérdő szemöldökemelés és vállvonoga-tás után Rossit felé fordították a figyelmüket. Cam nem mozdult, háttal Rossitnak még mindig a kezében tartott cé- dulát bámulta.

- Szeretettel köszöntöm az Egyetemi Klinikák infektológiai osztályának vezetőjét, dr. Cam Mackie-t - folytatta Rossit. - A ma megbeszélésre kerülő szomorú eset mindkét kórházat érinti.

- Igen - szólalt meg Cam a neve hallatára és bizonytalan léptekkel elindult a kávéspult felé, melynek sarkánál orvostanhallgatók kisebb csoportja zsúfolódott. Udvariasan hú- zódtak összébb, hogy utat engedjenek neki.

A konferenciák szokott rendje szerint egy rezidens prezentálta az esetet. Rossit megadta a szót annak a fiatal doktornak, aki az első alkalommal látta Phyllis Sanderst. Fel- állt és az izgalomtól remegő hangon olvasni kezdte a jegy-zeteit. Felsorolta az anamnézis adatait, a klinikai és a laboratóriumi vizsgálatok eredményeit. Közöttük egy sem volt, amelyik betegségre utalt volna. Feltette a kivetítőre a röntgenfelvételt, és demonstrálta a negatív mellkasleletet. Meg-válaszolt pár kérdést, amelyet a hallgatóság köréből tettek fel, majd leült.

Rossit kérdőn nézett Hurstre, de mivel semmi jelzést nem kapott, a rezidens felé fordult.

- Meg tudná nekem mondani, kolléga úr, hogy miért rendelt olyan sokféle vizsgálatot, ha az volt a benyomása, hogy az asszony nem is beteg?

A rezidens zavarba jött, nagyokat nyelt, de végül megvá- laszolta a kérdést.

- Mrs. Sanders elégedetlen volt a leleteimmel. Ragaszkodott ahhoz, hogy alaposabban vizsgáljam ki. Azt hajtogatta, hogy ő sokkal betegebb, mint amilyennek én gondolom.

- Mint a szomorú fejlemények igazolják, ebben neki teljesen igaza volt - jegyezte meg gúnyosan Rossit, és a formalinban úszó szervekre mutatott.

A rezidens elsápadt a rosszindulatú megjegyzés hallatán, többen döbbenten néztek egymásra, de voltak, akik kuncog-ni kezdtek.

- Meg tudná nekem mondani, kolléga úr - folytatta kí- méletlenül Rossit -, hogy milyen magatartást tanúsítottak a beteggel szemben?

- Bocsánat, ezt nem egészen értem.

- Nagyon is jól érti - emelte fel a hangját Rossit. - Mindannyian tudjuk, milyen nehéz elviselni egy követelőző beteget. Azt szeretném tudni, hogy a sürgősségi osztály nő- vérei, orvosai hogyan viszonyultak Mrs. Sandershez.

- Nem tudom, hogy mit válaszoljak erre, Dr. Rossit. - A rezidens hangja egy oktávval magasabbra szaladt a feszült-ségtől. A rémülettől tágra nyílt szemmel nézett felém, tőlem remélt segítséget. Köztudott volt, hogy Rossit a fiatal orvosokat sem kímélte, élvezettel használta ki azok tapasztalatlanságát. A teremben a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

Rossit lábujjhegyre emelkedett, két kézzel az asztal lap-jára támaszkodott, előrehajolt és fenyegető hangon kérdezte.

- Szimulánsnak tartották, igaz?

Betelt a pohár. Ez szitokszónak számított az én osztályo-mon. A fiatal doktorok, az orvosnövendékek azt tanulták meg leghamarább nálam, hogy a betegnek mindig igaza van, és a beteget akkor sem nevezhetik szimulánsnak, ha minden lelet azt bizonyítja, hogy makkegészséges.

- No, álljunk meg egy percre, dr. Rossit! - kiáltottam közbe.

Rossit teátrálisan visszahanyatlott a székébe és égnek meresztette a szemeit. Hurst egymáshoz fektette a tenyereit, mintha imára készülne és száját rátámasztotta az ujjai he-gyére, de így sem sikerült elrejtenie diadalmas mosolyát. A közelemben ülők értetlenül néztek rám.

- Megtisztelne valamennyiünket, dr. Garnet, ha ezt bő- vebben is ki tudná fejteni. - Rossit elégedetten nyugtázta az innen-onnan hallatszó vihogást. Elég sokan voltak, akik nem a szakmai vitára, hanem a műsorra voltak kíváncsiak.

- Sajnálom, dr. Rossit, hogy elvesztettem a fejem, de a SZIMULÁNS olyan kifejezés, amit a mi sürgősségi osztá- lyunkon senki nem használhat. Mélységesen elítéljük azokat, akik ezzel a kifejezéssel bélyegzik meg a beteget vagy ezt a véleményt sugallva viselkednek. - Hangom alig észrevehető- en, de reszketett a felindultságtól. - Másrészt szeretném ki-nyilvánítani azt a véleményemet, hogy számomra elfogadhatatlan a fiatal kollégák megszégyenítése és sárba döngölése, civilizált emberek ezt nem nevezhetik oktatásnak.

Forrt a vérem, de elhallgattam. Visszaültem a helyemre és csak magamban fortyogtam tovább. „Velem kezdj ki, ha mersz, te törpeharcsa! Különben is én vagyok a felelős, nem pedig ez a fiatal gyerek. Úgyhogy, hagyd békén a tanítvá- nyaimat!”

Többen elismerően csettintettek, Rossit vállat vont, és a Susanne mellett álló fiatal nővért szólította, aki illedelmesen bemutatkozott. Miss Johnston az izgalomtól, hogy ennyi doktor előtt kell beszélnie, meg-megakadt, de végeredmény-ben jól összefoglalta a lényeget.

- Amikor Mrs. Sanders felkelt a vizsgálóágyról, enyhe szédülésről panaszkodott, de ez megszűnt, mihelyt leült, ezért tolószékben gurítottam ki a bejáratig, ahol átsegítettem egy taxiba.

Rossit nagyokat bólogatott, de semmit nem enyhült a szi-gora. Johnston félénken megrebbent, valahányszor Rossit szűkebbre vonta a szemöldökét, de amikor egy újabb keresztkérdést készült feltenni, Susanne előrehajolt, hangosan köhintett, szúrós pillantást vetett feléje, és ezzel egy pillanatra belefojtotta a szót. Rossit azonban nem adta fel, viszont sokkal engedékenyebben folytatta, mintha hirtelen eszébe jutott volna az aranyszabály, hogy ne becsméreld és ne mo-lesztáld a nővéreket.

- Csak szerettem volna megkérni Miss Johnstont, hogy pontosítson pár részletet - magyarázkodott és amikor látta, hogy Susanne nem tiltakozik, a fiatal nővérhez fordult és oly;an részlet felől érdeklődött, ami engem is érdekelt.

- Phyllis Sanders tapasztalt nővér volt - kezdte. - Nem mondta, hogy a felüléskor jelentkező szédülés az orthostati-tfus hypotonia tünete, és ennek komoly jelentősége lehet? Nem tiltakozott, hogy szédül és mégis hazaküldik?

- De igen - válaszolta Johnston nővér elvörösödve.

- Mit mondott vagy csinált akkor? - Rossit hangjában nyoma sem volt a felelősségrevonásnak.

A nővér nagyot nyelt, többször rám nézett és a könnyei-vel küszködve megszólalt.

- Azt mondtam neki, hogy dr. Garnet a St.Paul’s egyik legjobb orvosa és bízhat a diagnózisában. Azt is mondtam, hogy ha dr. Garnet hazaengedi, akkor nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. - Hangja megbicsaklott, és sírva fakadt. Előkapta a zsebkendőjét és beletemette az arcát. - Sajná- lom! - tette hozzá már zokogva.

Leült, Susanne átkarolta törékeny vállait. A teremben néma csönd lett.

Örökkévalóságnak tűnt, mire Rossit újra megszólalt.

- Térjünk át a következő napra!

A tárgyszerű beszámoló során ismételten átéltem az újra- élesztés rémséges pillanatait. Rossit fontosnak tartotta meg-kérdezni, hogy volt-e valami különös oka annak, hogy Michael intubálta a beteget és nem én.

- Dr. Garnet, valamilyen anatómiai rendellenesség tette nehézzé a tubus levezetését?

- Nem - ráztam meg a fejem tagadólag és úgy döntöt-tem, nem engedem belerángatni magam kicsinyes vitákba, mert azzal csak ronthatok a helyzetemen. Nem láttam értel-mét annak, hogy bizonygassam a képességeimet, és elmagyarázzam, hogy valójában nem is próbáltam meg intubálni, hiszen Michael már azelőtt átvette tőlem a laringoszkópot, hogy a kezembe vettem volna a tubust.

Sanders további kórtörténetét, attól a pillanattól, hogy felvittük az intenzív osztályra, Rossit foglalta össze, pontosabban egy könyvelő pontosságával felsorolta a vérnyomás, pulzus, vizeletkiválasztás és láz óránkénti, valamint a laborvizsgálatok, vérgázértékek két-három óránkénti adatait. „A digitalizált halál” - gondoltam keserűen.

- A halál már akkor elkerülhetetlen volt, amikor megérkezett az intenzív osztályra - mondta befejezésül, és ebben teljes mértékig egyetértettem vele.

A következő előadó Len Gardner volt, aki az asztalhoz lépett és egyenként felnyitotta a műanyag edényeket, majd ismertette a boncolás eredményét. A tüdővel kezdte. Kü- lön-külön bemutatta a legionella és a staphylococcus rová- sára írható elváltozásokat. Lehunytam a szemem, nekem egyszer is elég volt látnom azt az elképzelhetetlen pusztí- tást, amit az a két baktérium véghezvitt.

- …hematogén szórás eredménye az agyban kialakult tályog - hallottam Len magyarázatát. - Hasonló elváltozást találtunk a lépben és vesékben is. Most pár diaképeken megmutatom az egészséges tüdő képét és a két kórokozó mikroszkópos képét.

A terem elsötétült, és a terem távoli falán függő vásznat betöltötte a normál tüdő szövettani képe. A lazán szétszórt rózsaszín és kék vonalak között tágas, levegővel teli üregek látszottak. Halk kattanásra váltott a kép, és keskeny, piros pálcikákkal lett tele a vászon.

- A legionella, mint nyilván sokan felismerik. A követ-kező ábra a staphylococcust mutatja.

Újabb halk kattanás és a vézna piros vonalkák helyét für-tökben lógó testes, kék szőlőszemek foglalták el. A követke-ző képek sokunk számára maradtak egy életre emlékezete-sek. Az alig felismerhető tüdőrajzolatot staphylococcusok tömegei fedték el. Fokozottabb nagyítással fel lehetett ismerni a tüdő struktúráját pusztító piros pálcikákat is.

- Jól látszik a kétlépcsős folyamat. A legionella előké- szíti a terepet, fellazítja a tüdő különböző struktúráit elvá- lasztó membránokat. Ezzel könnyíti meg a staphylococcus számára, hogy pillanatok alatt megszállhassa a tüdő minden zugát. A legionella lerombolja a határt, majd a staphylo belopja a halált. - Ezzel a bugyuta, de örökre bevésődő rímmel fejezte be a tüdő bemutatását. A következő képeken sorra vette az összes szervet, ahol a fertőzés megvetette a lábát. A színes diák, akár egy körutazás emlékei, gyors egymásután-ban követték egymást, és elkalauzolták a hallgatóságot egy pusztuló test minden nevezetességéhez. Len előadását kirobbanó tapssal köszönték meg az összegyűltek, akik pár percre elfeledkeztek arról, hogy ezek a képek egy emberi élet végső állomását mutatták be.

Letaglózva ültem, és arra gondoltam, hogy a fantom sok-kal aljasabb módon végzett az áldozataival, mint a hasfelmet-sző. Elpusztíthatatlan baktériumaival belülről, sejtről sejtre haladva zabáltatta fel az áldozatát. Rossitot és Hurstöt figyeltem. Nyugodtnak tűntek. Időről időre súgtak valamit a másik fülébe, és könnyedén mosolyogtak egymásra. Nehéz volt el-hinnem, hogy ilyen közömbösen tudják végignézni a ször-nyűséges halált halt Sanders maradványairól készült fotókat, ha közük van a gyilkossághoz. Róluk Camre tévedt a pillantásom, aki megbabonázva állt a kávéspult sarkánál és meredten nézte Lent, aki egyenként visszatette a szerveket a he-lyükre és gondosan lezárta az edényeket.

Rossit csendre intette a termet, és megkérte Dr. Levitzet, hogy ismertesse a mikrobiológiai vizsgálatok eredményét. Igen hamar elveszítettem a fonalat meg a reményt, hogy va-laha is képes leszek felfogni dr. Levitz tudományos zsargo-nokból épített körmondatait. Képtelen voltam odafigyelni a fokozott ellenállás, a VanA gén, a konjugáció rejtelmeire. Cam különös viselkedése kötötte le minden figyelmemet. Értetlenül álltam a viselkedése előtt. Amikor Janet elmesél-te, hogy Cam milyen kategorikusan utasította vissza a fantommal kapcsolatos elképzeléseit, azt hittem, hogy az semmiben nem különbözött attól a hevességtől, amellyel Michael vetette el a gondolatot. Az analitikus elmék mind egyformák, gondoltam akkor. Cam reggeli reakciója azonban sokkal több volt, mint a racionális tudomány harca az irracionális ellen. Emellett az is izgatott, hogy Cam nem fog sem-mi esélyt hagyni arra, hogy folytassam a kutatást és megta-láljam azt, amire Michael egyszer már rálelt. Azt nem hit-tem, hogy Cam komolyan mondta, akár fel is jelenthet ille-téktelen behatolásért, bár azért ezt a lehetőséget sem hagyhattam figyelmem kívül, azt azonban biztosan tudtam, hogy ha Camen múlik, akkor a Klinikákon kíséret nélkül a vécére se engednek ki.

Janet talán egyedül is boldogul azokkal a személyi karto-nokkal, amelyeket még szerettem volna megnézni. A fantom áldozatainak névsora megvolt, cimmel, telefonszámmal együtt, szóval legrosszabb esetben személyesen kell majd felkeresni őket, gondoltam. Azért reméltem, hogy Janetnek sikerül majd összegyűjtenie, hogy ki tett panaszt ellenük és ki rögzítette vagy vizsgálta ki a bejelentést. „Lehet, hogy Cam őt is megakadályozza?” - kérdeztem magamtól.

Ne hidd, hogy eltűröm neked vagy Janetnek, hogy aláás-sátok az Egyetemi Klinikák tekintélyét, hogy engem vagy az osztályomat bajba keverjétek a régi fantommeséitekkel!

Ha Janet hajlandó folytatni a nyomozást, akkor azt titokban kell tartania Cam előtt. Ránéztem Camre. Ugyanabban a pózban állt a medikusok között, mint korábban. Észrevette, hogy nézem, dühösen összehúzta a száját, lopva belené- zett a kezében szorongatott cédulába, majd feltűnően, hogy lássam, összegyűrte és kidobta a szemétbe.

Levitz még mindig azt fejtegette, hogy a bélbaktériumok hogyan cserélik ki egymás között a géneket.

Nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni Cam viselkedéséből, nem akartam úgy járni vele, mint jár-tam Hursttel és Rossittal. Ráadásul Camnek, nem úgy, mint annak a kettőnek, semmi érdeke nem fűződhetett a fantom okozta felforduláshoz. Azt is tudtam, Janet igen jó véle-ménnyel van róla, és én vakon bíztam Janet ítéletében. Olyannyira, hogy Janettel szemben is méltatlannak éreztem Camet bármivel gyanúsítani. Kollégák és barátok voltak. Mindenkinél jobban megillette az ártatlanság félelme mindaddig, amíg Janet vagy én nem bukkanunk rá reggeli viselkedésének valós okára.

Levitz végre elérkezett a csattanóhoz.

- …megerősítették, hogy a methycillinnel szemben el-lenálló staphylococcus a vancomycinnel szemben is teljesen rezisztens, szóval egy mindennel szemben ellenálló, omnirezisztens szuperbaktériumot sikerült kitenyésztenünk - fejezte be diadalmasan.

Hallgatósága sokkal kevésbé lelkesedett. Mindenfelől ijedt bekiabálások zavarták meg a konferencia szertartásos rendjét.

- Egek Ura! Mi lesz velünk?

- Te jó isten! Biztonságban vagyunk?

Rossit és Hurst azonnal csatlakoztak Levitzhez és kórus-ban próbálták túlkiabálni az izgatott tömeget.

- A több ezer tenyésztés mindegyike negatív. Nincs mi-től félni…

- Miért nem mondták meg nekünk?

- Miért titkolták el az igazságot?

- Semmi ok a pánikra! - csatlakozott a hármakhoz Williams. Az ő mindenkit túlharsogó hangja megtette a ha-tását. Lassan lecsillapodtak a kedélyek és helyreállt a rend.

- Dr. Levitz - folytatta Williams - kérem, hogy az Álla-mi Járványügyi Hivatal által elrendelt vizsgálat megbízott vezetőjeként nyilatkozzon a klinikopatológiai konferenciát egyedül érdeklő kérdésről. A tenyésztési eredmények tükré- ben elkerülhető volt-e Mrs. Sanders halála?

Gondolkodás nélkül vágta rá a választ, de furcsa mód mindvégig a papírjaira szegezte a tekintetét és nem nézett rám.

- Egyetlenegy lehetőség van arra, hogy felvegyük a har-cot ezzel a baktériummal. A megelőzés. A staphylococcus talán soha nem vethette volna meg a lábát ebben a szerencsétlen asszonyban, ha időben felismerik a legionellosist, és már akkor elkezdik a megfelelő kezelést, amikor először jelentkezett a panaszaival. Az Állami Járványügyi Hivatal szakembereinek az a szilárd meggyőződése, hogy az eset kapcsán megfogalmazott véleményünkkel az ország minden orvosához el kell juttatnunk ezt az üzenetet. Ennek megfelelően, hacsak a további vizsgálatok nem igazolják azt, hogy ennek a szuperbaktériumnak a fertőzőképessége is sokszorosan nagyobb, mint az eddig ismert kórokozóké, a Mortality Morbidity Bulletinben közzéteendő riportunkban azt fogjuk kiemelni, hogy ha a beteget első alkalommal ellátó orvos időben felismeri a legionellosist és időben elkezdi az adekvát kezelést, akkor a halálos kimenetel nagy valószínű- séggel elkerülhető lett volna.

Úgy éreztem, mintha a torkomat vágta volna el. Erre nem voltam felkészülve. A szemembe mondta, a kórház orvosi kara előtt vágta az arcomba, hogy felelős vagyok egy beteg haláláért, aki nagy valószínűséggel még élhetne, ha körültekintőbben járok el. De ennél is szörnyűbb volt, amit mondott. Engem okolt, a hanyagságommal magyarázta, hogy ez a halált osztó baktérium felüthette a fejét az Államokban. A poszterfiú szerepét szánta nekem, engem akartak mutogatni országszerte, mint negatív példát.

Percekig nem tudtam mozdulni. Éreztem, hogy mindenki engem néz, de én nem emeltem fel égő arcomat. Williams hatalmas tenyerével megfogta a karomat, mintha valami őrültségtől akarna visszatartani, de felesleges volt. Elszállt belőlem minden erő. Hallottam, hogy valaki megszólalt a közelemben, de időbe tellett, mire felismertem az összeté- veszthetetlen hangot. Magam elé bámultam, nem akartam látni a kollégáimat, akikkel együtt dolgoztam, akiknek a vé- leményére adtam. Dühös voltam Williamsre, amiért hosszasan szónokol és ezzel elnyújtja a vesszőfutásomat.

Nem hagyta abba, és bár próbáltam kizárni a külvilágot, egy-egy szó mégis eljutott az agyamig.

- Azt hiszem, hogy nem látják a fától az erdőt. Számolják össze a legionellafertőzéseket! Itt van mindjárt Mrs. Sanders, akiről most beszélünk, de rajta kívül az elmúlt fél évben volt két másik nővér is az Egyetemi Klinikákról. Csak egyikük élte túl a fertőzést. Két további eset dr. Deloram és dr. Popovitch, mindketten a St.Paul’s orvosai. Ez összesen öt legionellosis fél év alatt. Öt egyébként egészséges kórházi dolgozó, aki legionellával fertőződött. Erre elfogadható ma-gyarázatot kell találnunk, dr. Rossit. Ezeket az eseteket nem lehet egymástól elszigetelten vizsgálni. Az öt esetet egyetlen csoportnak kell tekinteni és ennek megfelelően eljárni.

Rossitot váratlanul érte a megjegyzés és a kiosztott feladat.

- Oh… igen… természetesen, ha gondol…

- Rendben. Nos, akkor elmondom a tervemet - vágott közbe Williams. - Az első három eset, úgy tűnik, az Egyetemi Klinikákhoz kapcsolódik. Sőt dr. Popovitchot is odaszá- míthatjuk, hiszen egy vizsgálat kapcsán szinte minden idejét ott töltötte az elmúlt héten. Minden jel arra mutat, hogy van egy fertőző forrás, amelyet eddig nem sikerült felderíteni.

Szemem sarkából láttam, hogy az Egyetemi Klinikák első említésére azonnal ökölbe szorultak Cam kezei, de to-vább nem türtőztethette magát.

- Nem addig a! - kiáltotta, mint akit áram ütött meg. - Személyesen vezettem két kiterjedt vizsgálatot - folytatta növekvő indulattal. - Leoltottunk minden vízcsapot, lefo-lyót, víztartályt, ami csak fellelhető a kórházban. Hogy kép-zeled, hogy iderepülsz, és leszólsz bennünket?

- Hé, dr. Mackie! Abban egészen biztos vagyok, hogy mutatóba se találnék legionellát ott, ahol néztétek. Engem azok a helyek izgatnak, ahol nem néztétek.

- Mire gondolsz?

- Úgy hallottam, hogy a személyzet egyes tagjai átjár-nak a használaton kívüli, lezárt, régi bolondokházába. Talán dohányozni, talán más nem tiltott okból, nem tudom, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy átmennek. Lefogadom, hogy számtalan olyan helyet találunk ott, ahol háborítatlanul megbújhat a legionella.

Cam elképedt. Láttam rajta, hogy ez telitalálat volt. Az elhagyatott szárnyat sohasem vizsgálták.

- Azt az átkozott leborultját! - morogta.

- Te mit gondolsz, dr. Rossit? - fordult Williams az ülést vezető elnök felé.

- Én? Szerintem nagyszerű felvetés. Azonnal hozzá kell látni, és padlástól a pincéig ki kell söpörni azt a helyet. - Szeme csillogásából láttam, hogy mennyire örül az ölébe hullott lehetőségnek, és már kóstolgatja a győzelem ízét. Nem minden alap nélkül gondolhatta, hogy ezzel a nyilvá- nosan beismert mulasztással könnyen sarokba szoríthatja a híres Camet.

Hurst sem maradhatott ki.

- Teljes szívemmel üdvözlöm a javaslatot és egyetértek dr. Williams tervével. Dr. Rossitnak minden támogatást megadunk, ha az Egyetemi Klinikák kiváló infektológusa igényt tartana a St.Paul’s segítségére.

- Dr. Levitz, mit gondol erről? - érdeklődött Williams. - Végül is nekem itt nincs semmi szerepem, nem én vezetem a vizsgálatot.

Williams önkéntes háttérbe húzódása jó hatással volt dr. Levitzre. Mosolyogva vette vissza az irányítás jogát.

- Feltétlenül meg kell vizsgálni minden vízcseppet ab-ban a szárnyban - erősítette meg. - A jelentésünkben kérni fogjuk, hogy ez a projekt elsőbbséget élvezzen.

- Okos húzás - dicsértem meg halkan Williamst. - Min-den szempontból nagyon okos.

Rossit elnapolta az ülést. Doris sebesen jegyzetelt valamit, Cam dühösen végigmért, mielőtt a többieket követve ő is elhagyta volna a termet. Fogalmam sem volt arról, hogy mi magyarázhatta nyíltan ellenséges viselkedését. Viszont tisztán láttam Rossit és Hurst lelkesedésének okát. Ők nem sejtették, ezért nem is aggódtak, hogy a legionella utáni haj-tóvadászat a fantom birodalmának nyugalmát zavarja meg.

A konferencia után senkivel, még Williamsszel sem óhajtottam beszélgetni. Visszavonultam az irodámba. Nem zár-tam magamra az ajtót, de az is biztos, hogy senkit nem báto-rítottam arra, hogy belépjen hozzám. Rengeteg dolgom volt, több tucat gémkapocsból kellett perecet hajtogatnom.

Tudtam, hogy aznap még nem fognak kirúgni az állá- somból. Levitz nem utalt rám név szerint, a publikálandó ri-portban sem szerepelhet sem a beteg, sem az én nevem. Nem így működnek ezek a dolgok. Az ítélet azonban kimondatott. Hurst elégedett lehetett. A klinikopatológiai konferenciák elvileg bizalmas megbeszélésnek számítottak, de a fü alatt terjesztett pletykák veszedelmesebbek voltak, mint a nyílt vádaskodás. Biztos voltam abban, hogy a susmus - névvel, címmel, telefonnal - már továbbgyűrűzött az egész házban. Tudtam, hogy órák, esetleg napok kérdése csupán, és mindenki arról beszél majd, hogy milyen gyászos szerepet játszottam Sanders halálában. Ehhez majd hozzájön az MMB-cikk, és a névtelen célzást mindenki érteni fogja. Amikor pár hónap múlva sor kerül a főorvosi megbízatások szokásos évenkénti megújítására, Hurstnek elég lesz annyi megjegyzést fűznie hozzám, hogy „azok a sajnálatos esemé- nyek a sürgősségi osztályon”, és nem lesz senki, aki szót emelne az érdekemben. Talán még hozzáteszi, hogy a kór-ház-egyesítési folyamatban súlyosan rontja a St.Paul’s tár-gyalási pozícióját, ha a sürgősségi osztály élén olyan orvos dolgozik, akit hanyagságból elkövetett halált okozó veszé- lyeztetéssel lehet gyanúsítani.

Megborzongtam. Eszembe jutottak a régi hatalmi játsz-mák, amikor hasonló okból siklott ki mások karrierje. Elcsi-gázva néztem végig magamon. Nem zuhanyoztam, nadrá- gom hajtókája leszakadt, ingem gyűrött és izzadtságszagú volt. Az órámra néztem. Még fél tíz sem volt. A tetemrehí- vás alig volt hosszabb egy óránál, mégis halálosan kimerült-nek éreztem magam.

Nem volt semmi a kezemben, amivel kivédhettem volna Hurst támadását, amivel megakadályozhattam volna, hogy kibillentsen az állásomból. Nem láttam tisztán abban sem, hogy az ellenem indított hadjárat vajon egy nagyszabású konspirációnak a része, amellyel Hurst és Rossit a gyilkosságokban vállalt szerepüket akarják elleplezni, vagy csak a szokásos, aljasságoktól sem visszariadó, hatalomért vívott harc eszköze. A fantomhoz fűződő kapcsolatukat illetően kétségeket ébresztett bennem, hogy Mrs. Sanders formalinban fürdő szerveinek láttán sem rendültek meg, mindvégig nyugodtan, csaknem közönyösen viselkedtek, sőt amikor a fantom birodalmának átfésülése került szóba, egyenesen megörültek. Kezdtem azt gondolni, hogy csak kórházon be-lüli küzdelemről van szó. Rossit meg akarta kaparintani az összevonás után számára elúszóban lévő főorvosi széket, Hurst pedig szeretett volna végre megszabadulni tőlem. Nem lehetett nehéz felismerniük, hogy ellenem szövetkezve mindketten jól járnak. „Ez olyan egyszerű magyarázat a viselkedésükre, hogy Janetnek is tetszene” - gondoltam, de azért a sötétebb és komplikáltabb változatot sem vetettem el teljesen.

Cam magatartásának lehetséges okait addig nem akartam górcső alá venni, amíg nem beszéltem Janettel. Ő jól ismerte Camet és higgadt véleménye nélkül félő volt, hogy elszalad velem a ló és mindenféle vad meséket találok ki. Janetre gondolva hirtelen ráébredtem, hogy ő még nem tudja, mi történt Michaellel. Tudtam, hogy bármit mondok, Janet magát fogja okolni a történtekért. Azt fogja mondani, hogy nem lett volna szabad falra festenie a fantomot, mert lám, most itt van, és Michaelen bosszulja meg, hogy zaklatni merjük. Michael életveszélyes állapota engem viszont épp arról győzött meg, hogy el kell kapnunk azt az elvetemült gyilkost, mert a nya-katekert magyarázat, hogy csak a másokat ért sérelmeket to-rolja meg, tovább már nem állja meg a helyét, hiszen ártatlan emberek életére tör, hogy mentse az irháját.

Tárcsáztam a Klinikákat, és amíg arra vártam, hogy Janet válaszoljon a központos hívására, eljátszottam azzal a gondolattal, hogy nem árulom el neki, hogy merre jártam az éj-szaka. Féltem, hogy dühös lesz rám, amiért a velem és külö- nösen a Michaellel történtek után egyedül mentem le az alagsorba. De hamar világossá vált előttem, hogy semmi ér-telme a titkolózásnak, mert Cam úgyis elmondja neki. Cam haragjára is fel kellett készítenem. Ne hidd, hogy eltűröm neked vagy Janetnek, hogy aláássátok az Egyetemi Klinikák tekintélyét, hogy engem vagy az osztályomat bajba keverjé- tek a régi fantommeséitekkel! Mélyen belém vésődtek Cam szavai. Már másodszor idéztem fel őket az orrom előtt tán-coló haragos ököllel együtt.

Azt azonban elhatároztam, hogy a seprünyeles kalandról hallgatni fogok. Attól tartottam, hogy Janet jogos felháboro-dásában véghezviszi azt, ami a fantomnak nem sikerült.

- Egy pillanat, dr. Garnet - hallottam a központos hang-ját egy rövid kattanást követően. - Adom a szülőszobát.

Janet helyett egy ismeretlen női hang köszöntött.

- Segíthetek?

- Halló, dr. Garnet vagyok, dr. Gracetont keresem. Be-szélhetnék vele, vagy most nem tud telefonhoz jönni?

- Sajnálom dr. Garnet, de nem tudom adni. Lent van a sürgősségi osztályon. Lekapcsolom.

- Ne fáradjon, biztos dolga van, majd hívom később. - Nem akartam munka közben zavarni a nyugtalanító történe-teimmel.

- Nem, dr. Garnet, félreérti a helyzetet. Dr. Graceton be-tegként van ott. Reggel bejött és azonnal beteget jelentett, mert arra ébredt, hogy kicsit köhög és hőemelkedése van. Meg kell mondjam, furcsállottuk, hogy azonnal be akart fe-küdni a kórházba, mert egyáltalán nem tűnt…

Nem tudom, mit akart még mondani, mert köszönés nél-kül lecsaptam a telefont. Azzal sem törődtem, hogy az leesett a földre, csak rohantam a kijárat felé.

15. fejezet

Az Egyetemi Klinikákon a sürgősségi osztály egyike volt azoknak a részlegeknek, amelyeket nemrég újítottak fel. A központi nővérpult lekerekített Sarkai, a vizsgálók formater-vezett berendezése, a halvány rózsaszín és a pasztellzöld kellemes keveredése, a grafitszürke díszítések, az örökzöld növények összességükben valóban kellemes benyomást keltettek. Nem vontam kétségbe a pszichológusok ajánlását is figyelembe vevő színválasztás nyugtató hatását, de rólam lepergett. Nyugtalanságomat csak fokozta, hogy mindenki maszkkal az arcán közlekedett, és az sem kerülte el a figyelmemet, hogy gumikesztyűt hordtak.

A parkolótól egyvágtában tettem meg az utat a sürgőssé- giig. Még kapkodtam a levegőt, de nem volt türelmem meg-várni, amíg visszanyerem a lélegzetemet. Egyenesen oda-léptem a nővérpulthoz és megkérdeztem, hol találom meg a feleségemet.

- Dr. Janet Graceton, a szülőszobán azt mondták, hogy idejött - ismételtem meg, amikor tanácstalanul néztek rám.

- Óh, a doktornő, igen, fenn van az intenzív osztályon. Mindjárt szólunk annak a doktornak, aki felvette.

- Köszönöm, hagyja csak - mondtam és intettem a kezemmel is, amikor mégis a telefon után nyúlt. - Megyek és megnézem. - Ezzel sarkon fordultam és a lifthez siettem. Az intenzív osztály, akárcsak nálunk, a IV. emeleten volt. A lift előtt nagyon sokan vártak. Meggondoltam magam és in-kább a lépcsőt választottam.

Kettesével futottam felfelé, közben azt ismételgettem, hogy nem lehet semmi baj, mert még akkor is, ha elkapta a légiósbetegséget, egészen korai stádiumban kell legyen és idejében megkapja az erythromycint, ugyanúgy, mint Stewart, és ő is milyen könnyedén átvészelte a bajt. „De mi van, ha nem legionella, hanem a szuperbaktérium?” - ret-tentem meg a másik szörnyű lehetőségtől. - „Óh, Istenem, csak azt ne! Könyörgöm, csak azt ne!”

Hátam mögött hallottam, hogy kivágódik a lépcsőházra nyíló ajtó és nekicsapódik a falnak.

- Dr. Garnet! - kiáltott utánam valaki, és futott felfelé a lépcsőkön. - Dr. Garnet!

Áthajoltam a korláton, és egy zsilipruhába öltözött alakot láttam felfelé rohanni. Amikor felnézett az emeletre, ahol álltam, annak ellenére, hogy arcát maszk takarta, azonnal felismertem rövidre vágott szőke hajáról. Janet miatt közel jártam ahhoz, hogy valódi pánikbetegség törjön ki rajtam, a Harold Millerrel való találkozás nem hiányzott nekem.

- Mr. Miller. Nézze, ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy beszélgessünk. A feleségemet…

- Tudom, dr. Garnet - vágott a szavamba. Közben utol- ért és megállt egy lépcsővel alattam. - Amikor meghallottam, hogy beteg, saját magam mentem a tenyésztéseket el-rendezni. A rengeteg bakteriológiavizsgálat miatt állandóan a kórházat járom, szóval nem volt nagy fáradtság.

- Látta? Beszélt vele? Hogy van? - kaptam el türelmetlenül a karját.

- Épp azt akartam mondani, hogy ne nyugtalankodjon, nincs semmi baj. Jól van. Körülbelül úgy lehet, mint anyám volt, amikor először látta.

„Ha megint elkezdi, hogy én tehetek az anyja haláláról, akkor isten bizony behúzok neki egyet” - morogtam magamban. Az elmúlt órák eseményei kiölték belőlem a türel-met és megértést. Kifulladva vettem a lépcsőfokokat, néha hármat is egyszerre. Reméltem, hogy nem jön utánam. Té- vedtem. Ráadásul be nem állt a szája.

- Még csak azt akarom megmondani, dr. Garnet - lihegte a sarkamban -, hogy nem hiszem, hogy anyámat meg lehetett volna menteni. Akkor sem, ha idejében diagnosztizál-ja a légiósbetegséget. Tudva, hogy mi okozta a második fer-tőzést, kizártnak tartom, hogy segíthettünk volna rajta.

Úgy mentett fel, hogy közben vádolt is. Nem tudtam ki-igazodni rajta, de ez nem volt fontos a számomra. Janet mellett szerettem volna lenni, és mielőbb.

- Mr. Miller, nagyon kérem, ezt most hagyjuk! - Próbál-tam olyan türelmes és megértő hangot használni, amilyen csak telt tőlem. A harmadik emeletnél jártunk.

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan dur-ván megvádoltam! - kiáltotta utánam négy-öt lépcsőfokkal lejjebbről.

Olyan kétségbeesetten nézett rám, mintha az élete függne attól, hogy megbocsátok-e neki. Megsajnáltam és röstell-tem, hogy annyira nyers voltam vele.

- Mr. Miller! - kezdtem. - Nem akartam megbántani, és sajnálom, ha türelmetlen voltam, de pillanatnyilag mindketten súlyos családi gondokkal küzdünk.

- Ezért örültem, hogy megláttam. Feltétlenül el akartam mondani, dr. Garnet, hogy nincs mitől tartania. Nincs szán-dékomban bírósághoz fordulni, efelől nyugodt lehet. Épp elég gondja van, a járványveszély, dr. Graceton betegsége, legalább azzal nem kell foglalkoznia, hogy én milyen lépés-re készülök. Semmilyenre. Azt akarom, hogy tudja: tisztá- ban vagyok azzal, hogy milyen baktérium végzett az anyámmal. Ma már a legionellosisról is többet tudok, és egyáltalán nem hibáztatom azért, hogy nem ismerte fel a kezdeti tüneteket.

Úgy hangzott, mintha egy jól begyakorolt szöveget sza-valna. Bárhogy is volt, láttam, hogy nagyon igyekszik. Min-denáron meg akart nyugtatni. A gesztust annak ellenére sok-ra értékeltem, hogy a gondjaimat nem oldotta meg. Hurst és Rossit Millertől függetlenül is a fejemet veheti. Megálltam, és magamra erőltetett türelemmel végighallgattam. Arra gondoltam, hogy a napokban temethette el az édesanyját, bár nem emlékeztem, hogy láttam volna a gyászjelentést. Szerettem volna Janetet látni, de beláttam, hogy ő haragud-na a legjobban, ha megtudná, hogy leráztam Millert, amikor az békét ajánlott. Janet megmondta előre, csak én nem hit-tem neki, hogy Miller megenyhül és előbb-utóbb elássa a csatabárdot. Ez annál is több volt. Bocsánatot kért, amit soha nem vártam el tőle. Hogy is várhattam volna, amikor mégiscsak részem van az édesanyja halálában.

Szemlátomást megnyugodott, amikor látta, hogy nem futtában kell befejeznie, amit elkezdett. A szavait gondosabban formálta.

- Dr. Mackie elmagyarázta, hogy mi a különbség a helyzet rossz megítéléséből és a hanyagságból fakadó veszélyeztetés között. Megértettem, hogy anyámat nem gondatlanság-ból, hanem tévedésből küldte haza, és ezért megfogadtam dr. Mackie tanácsát és nem teszek feljelentést ön ellen. - Le-vegőt vett és máris folytatta. - Amit anyám halála óta megtudtam önről, mind azt igazolja, hogy nagyszerű orvos. Csak ennyit akartam mondani. Tudom, hogy dr. Graceton-hoz igyekszik, nem is akarom fenntartani. Őt is igen nagyra tartom. Amennyiben szükség lenne további laboratóriumi vizsgálatokra, nagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha személyesen végezhetném el. Engem úgy ismernek, hogy nagyon kíméletes vagyok a betegekhez. Ez az egyik oka an-nak, hogy dr. Mackie vezető asszisztensnek nevezett ki. Ő ezt betegesen komolyan veszi.

Elhallgatott, megfordult és minden további megjegyzés nélkül elindult lefelé, és hamarosan eltűnt a földszinti folyo-sóra nyíló ajtó mögött.

Illett volna felszabadultan fellélegeznem, de a bűntudat még élesebb fogakkal mart belém, mint korábban. Egész idő alatt, amíg beszélt, olyan volt, mintha az édesanyja hangját hallanám. Először nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az a közös vonás a beszédükben - a ritmus, a hanghordozás, a mimika -, ami mindkettőjüknél ingerelt. De azután rájöt-tem. A nyafogás, az állandó panaszkodás, az elégedetlenség, a szemrehányás, hogy az ő életük mennyivel szerencsétlenebb, mint másoké. Ez itatta át minden szavukat, ez sütött minden mondatukból: benned is csalódnom kellett. Millernél épp csak felismerhető volt, ám az anyjánál kiabáló vo-nás volt. A fiúnál talán észre se vettem volna, ha nem talál-kozom már korábban Mrs. Sandersszel.

Saját magamból kiábrándultan folytattam a lépcsőmá- szást. Sanders meghalt, jórészt azért, mert idegesített, és ha-zaküldtem, hogy megszabaduljak tőle. Miller most temette el az anyját, mégis utánam jön, felold a felelősség alól, ő kér bocsánatot tőlem, amiért szememre hányta az anyja halálát és engem ezek után a hanghordozásuk bosszant.

Felértem a negyedikre, és az önműködő, füstbiztos ajtón keresztül kiléptem az intenzív folyosójára. Cam járt az eszemben. Millerrel szemben kiállt mellettem, talán ezért érezte kétszeres árulásnak, hogy a háta mögött belenéztem a bizalmas iratokba. Nem volt időm hosszan elmélkedni Cam különös viselkedésének okain, mert pár lépésre voltam Janettől.

Az elkülönítők a Klinikák intenzív osztályán ugyanúgy néztek ki, mint a St.PauFsban. A legtávolabbi fal mellett áll-tak a fényesen kivilágított üvegkoporsók. Kívülről nézve is szorongást keltettek bennem, nagyon parányiak voltak, és nem bírtam a bezártságot. Egy kivételével az összes üvegfa-lú kalitka üres volt. Abban az egyben viszont legalább hatan tolongtak az ágy körül, teljesen eltakarták Janetet. Köpenyt, sapkát, maszkot, kesztyűt viselt mindegyikük. A gyomromat facsaró görcshöz már kezdtem hozzászokni, de most olyan erővel támadt fel, hogy kezemet önkéntelen a hasamra szo-rítottam, és felnyögtem. Közelebb érve az ajtóhoz kihallatszott Janet hörgésbe forduló rimánkodása.

- Könyörgöm, csináljanak valamit!

Hangja köhögésbe fulladt. Még próbálkozott a segítségké- réssel, de ahogy megszólalt, öklendezni kezdett, fuldoklott, köhögött, levegő után kapkodott. Messziről hallhatóan sípolt, búgott a tüdeje, tele volt váladékkal. Felvillant előttem Mrs. Sanders felnyitott tüdejének a képe, a hörgőket eltömeszelő sűrű, gennyes váladék. Ereimben megfagyott a vér.

Az egyik fiatal doktor rémült hangja hasított át az üvegen.

- Az isten szerelmére, adjon már valaki egy kis atropint!

- Mi történik? - kérdeztem, ahogy egyik kezemmel az ajtót téptem fel, a másikkal a kupacba rakott köpenyek kö- zül vettem el a legfelsőt. Magamra rángattam, felkötöttem a maszkot. A kesztyűt már az ajtóban állva húztam fel.

- Mi történt? - követeltem hangosan a választ, de senki nem törődött velem. Janetet nem láttam, csak fuldokló kö- högését hallottam.

- Fordítsátok az oldalára!

- Szívót!

- Gégegörcse van! Adjátok már az atropint!

- Mondja már meg valaki, hogy mi folyik itt! - harsog-tam túl a lármát.

Egy nővér fordult felém, tenyerét a mellemre tette és tolt kifelé.

- Uram, ide most nem jöhet be.

Félrelöktem a kezét.

- Hogy a fenébe ne jöhetnék ide?! Dr. Garnet vagyok, a férje.

- Itt most maga nem orvos! - sikított és teljes erejével tolt kifelé.

Félreugrottam, ő nekiesett a falnak én meg két rezidens között az ágy mellé furakodtam. Janet az oldalán feküdt, arca padlizsánlila volt, de felső teste is sötétkék volt a hypoxiától. Minden erejét megfeszítve próbált beszívni leg-alább egy korty levegőt, de gégéje, mint egy beakadt szelep, semmi levegőt nem engedett át. Az ágyra ledobva vékony műanyag szívócső sistergett, nyállal kevert hányadék tapadt a falához. Az ágy körül szétszórva köpettenyésztéshez való steril edénykék hevertek. „Ezek az idióták biztos a tracheá- jából akarták kiszívni a váladékot, és a gége a durva beavatkozásra görccsel válaszolt. Az is lehet, hogy a torkát pisz-kálták, amitől hányt, a savas gyomorbennék becsorgott a tü- dejébe, és amiatt zárt le reflexesen a gégéje.” Bármi volt is az elméleti magyarázat, a gyakorlatban egy volt fontos: le-vegőtjuttatni a tüdejébe.

Legyűrve saját rémületemet, megemeltem a tarkóját. Az iszonyú erőlködés beszippantotta a bőrét és az kirajzolta a megfeszült izmokat, inakat ereket. A nyaki verőeret kerestem az ujjaimmal. Két ütés között kettőig tudtam elszámol-ni, ez percenként alig harmincas szívverés.

Összeszorított fogakkal szóltam a nővérnek, aki megpró- bált kituszkolni, hogy hozzon két milligramm atropint. Ő konokul nézett rám és nem mozdult.

- Mozgás, idiótája! - Ez hatott. Odaugrott a gyógyszeres tálcához, felkapott két barna fiolát és az orrom alá dugta, hogy nézzem meg a címkéket. Atropin volt, egy milligramm milliliterenként.

Janet kidülledt szemekkel nézett felém, de nem hiszem, hogy látott engem. Elkapta a köpenyem szélét és minden erejével húzott maga felé. Megfogtam a kezét és a mellka-somhoz szorítottam. Keze hideg és nyirkos volt.

- Janet, én vagyok, Earl. Mindjárt könnyebb lesz, fél másodperc és kapsz levegőt.

A nővér durcásan csapta le a fiolákat az asztalra, és sértő- dötten összefonta a karjait.

„Buta liba” - gondoltam, de nem vesztegethettem rá az időmet, inkább az egyik rezidenshez fordultam.

- Egy huszonkettes tüt, egy tíz milliliteres fecskendőt és szívja tele fizsóval! - A mögötte állónak is adtam feladatot. - Készítsen ide mindent az intubáláshoz, hogy ne veszítsünk időt, ha mégsem jön be, amit akarok. - Az ágy másik olda-lán állók felé fordultam. - Szívjanak fel tíz milligramm Dormicumot és hat milligramm Norcuront. Előfordulhat, hogy relaxálnunk kell az intubáláshoz.

Azonnal ugrott mindenki. Készséggel szótfogadtak, szá- mukra édes mindegy volt, hogy ki vagyok, amíg meg tudom menteni a beteget, akit életveszélybe sodortak.

Másodpercek lehettek hátra. Ha nem sikerül oxigént juttatni a tüdejébe, akkor előbb a görcsroham, utána a szívmegál-lás, intubálás, újraélesztés. De még eszméletén volt, és a ha-lálfélelem minden borzalmát átélve küzdött a levegőért.

- Fogják le erősen. Tartsák a fejét szorosan - adtam ki a parancsot a maradék három gyakornoknak. - De ne okozza-nak neki fájdalmat! Megértették!?

- Igen, Uram! - válaszolták szinte egyszerre.

Janet szemei, ha lehet, még tágabbra nyíltak, amikor az erős kezek leszorították az ágyra. Tett pár elvetélt kísérletet arra, hogy kiszabadítsa magát, de már nem volt ereje, kezdte feladni az életért vívott harcot,

- Janet, itt vagyok. Tarts ki! Egy másodperc! - A bizta-tás nekem is jól jött volna. Életem során már hányszor, de hányszor kellett szabaddá tennem elzárt légutakat, újabb dobbanásra bírni a megállt szívet! Ez volt a munkám, de Janet egészen más volt. Gondolataim összekuszálódtak, ke-zem remegett.

Az atropin azonnal megbénítja azokat az idegeket, amelyek görcsben tartják a gége izmait. A lassú szívverés, az összeomló keringés azonban nem hagyott időt arra, hogy a vénásan beadott gyógyszer eljusson oda, ahol a hatását ki kell fejtenie. Megkaptam a tízes fecskendőt a felszívott fizi-ológiás sóval, a fény felé emeltem a tüt, kispricceltem a tű- ből és a fecskendőből a levegőt és csaknem az egész fizsót. Kértem az atropint, máris nyújtották felém a két barna am-pullát. Felszívtam a gyógyszert. Jobb kezemben tartottam a fecskendőt, a ballal felkaptam egy alkoholos vattacsomót és letisztítottam Janet nyakát a gégeporc alatt. A rezidensek döbbenten figyelték minden mozdulatomat. Ilyet még sohasem láttak. Én meg sohasem csináltam. De baleseteseknél, akiknek megsérült a nyaka és akiket ezért nehéz vagy lehetetlen volt intubálni, már nemegyszer kényszerültem akut conicotomiára. Infarktusos betegeknél, akik intubálva vol-tak, nemegyszer fecskendeztem atropint a tubusba, hogy a leállni készülő szívet gyorsabb működésre bírjam. Gége-görcs miatt azonban még sohasem fecskendeztem atropint egyenesen a tracheába.

- Janet, szerelmem, ha hallasz, akkor csukd be a sze-med! - kértem remegő hangon és a tűvel megcéloztam a pajzsporc és a gyürüporc között feszülő erős, de vékony membránt. Átszúrtam a bőrét, megpróbálta elrántani a fejét.

- Tartsák erősen! - kiáltottam és átdöftem a membránt. Apró buborékok jelentek meg a fecskendőben annak jeléül, hogy a légcsőbe jutott a tű hegye. A fecskendőt a lába felé billentettem, így a tű hegye a gége felé nézett. Egyetlen gyors mozdulattal benyomtam a fecskendő tartalmát és már ki is húztam a tűt és ledobtam az egészet a földre. Meredten néztem Janet arcát és magamban számoltam. Tízig jutottam, de nem mozdult. Arcára tettem az oxigénadagolóval össze-kötött lélegeztető maszkot, és a gumiballonnal megpróbál-tam levegőt préselni a tüdejébe. Nem tudtam áttörni a gége-görcsöt. Ujabb tíz másodperc telt el, Janet szemhéjai remegni kezdtek, karja is megrándult.

- Hozzák az intubáló tálcát! - kiáltottam. Kezdett elural-kodni rajtam a pánik. Elkéstünk. Ha görcsölni kezd, akkor képtelen leszek kinyitni a száját és intubálni. Kétségbeesetten nyomkodtam a gumiballont, de az kőkeményen ellenállt, az ujjamat nem tudtam belenyomni. Janet arca felfújódott, de a mellkasa nem mozdult. Ha az agyi oxigénhiány miatt görcsölni kezd, akkor újabb értékes másodperceket veszít-hetünk, mert amíg el nem ernyednek a vázizmai, nem fogom tudni intubálni.

Nem tudom, hogy mit mondtam a körülöttem állóknak és mit csak magamnak, de mindenki dermedten nézte, hogyan küzdök a ballonnal. És akkor hirtelen, mintegy varázsütésre a ballon engedett. Össze lehetett nyomni és Janet mellkasa megemelkedett. Egyre könnyebben tudtam lélegeztetni, bőre kezdett kipirulni. Hamarosan mozogni kezdett, intettem a többieknek, hogy nyugodtan elengedhetik, én sem pumpáltam már a ballont, magára hagyva is kielégítően légzett. Még az arca fölé-tartottam a lélegeztető maszkot, de csak a belőle áramló oxigén miatt. Egyre többet köhögött, de váladék nem jött fel. Kértem egy fonendoszkópot és rá- hallgattam a mellkasára. Egyformán légzett a jobb és bal ol-dala, és nem volt különbség a csúcs és a bázisok között sem. Szörtyzörejt alig hallottam, viszont sípolt-búgott mindenütt.

- Kérjen majd valaki egy helyszíni mellkasfelvételt! - adtam ki az utasítást, de nem törődtem azzal, hogy figyeltek-e rám. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy aspirált-e, de azt úgyis csak később mutatja ki a röntgen.

Amikor alábbhagyott a köhögése, és volt elég levegő a tüdejében ahhoz, hogy beszéljen, rám nézett és rosszallóan csóválta a fejét.

- Képes voltál a torkomba szúrni azt a fertelmes tüt?

Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyel. Föléje hajoltam, hogy ne lássák, ha elsírom magam.

- Képes voltál halálra rémiszteni? - kérdeztem vissza. Átkaroltam a hátát, és szorosan átöleltem. Teljesen azért nem tudtam elfelejteni, hogy orvos vagyok, mert amíg boldogan szorítottam hozzám simuló testét, fél szemmel az in-fúziókat lestem. Nem akartam, hogy egy hirtelen mozdulattal kihúzzam valamelyik kanült és újra kelljen szúrni. Az egyik infúziós üvegre nagy, piros betűkkel írták rá: ERITH-ROMYCIN. Kihúztam Janet háta mögül a karomat, felnyúl-tam a csepegtetőhöz és gyorsabbra vettem a cseppszámot. Szemem sarkából láttam, hogy a gyakornokok tanácstalanul, idegesen topognak az ágy körül. A nővér, még mindig karba tett kézzel, szemrehányóan ingatta a fejét. Annyira boldog voltam, hogy Janet él és légzik, hogy haragudni sem tudtam rájuk.

Láttam, hogy nyílik az ajtó és Cam lép be, tetőtől talpig beöltözve. A sapka és a maszk között szabadon hagyott keskeny rés a harcba induló páncélosok sisakrostélyára emlé- keztetett. Szemei ugyanolyan sötét haraggal izzottak, mint reggel. Először azt hittem, hogy az dühítette fel megint, hogy meglátott, de a rezidensekkel kezdett el ordítani.

- Mi az istent csináltak dr. Gracetonnal?

Az öt-hat megszeppent gyakornok önkéntelenül is köze-lebb húzódott egymáshoz. Kerülték Cam tekintetét. A földet és a falakat bámulták.

- Te ott! Igen, te. Azonnal mondd meg, mit csináltatok, különben felfüggesztetem az egész bagázst és gondom lesz rá, hogy egyik se tehesse be soha többé a lábát ebbe a kór-házba.

A kiszemelt fiatal doktor kővé dermedten állt, a többiek hátrább húzódtak. Egyedül állt Cammel szemben. A füle tö- véig elvörösödött.

- Nos? - követelte Cam a számadást.

- Az gondoltam - kezdte megtört hangon -, hogy egy vékony katéterrel leszívhatjuk a váladékot, amit nem tudott felköhögni. Amikor az anaesthesián voltam, minden beteget le kellett szívni és…

- Azok a betegek szedálva és intubálva vannak! - üvöl-tötte Cam. - Hogy a pokolba képzelhetted, hogy ugyanazt megteheted egy éber, nem intubált beteggel?

- Egyikünknek sem volt elég tapasztalata a Dormicum-mal, másrészt arra is gondoltam, hogy ha nincs intubálva, ak-kor nem szerencsés gyógyszerrel blokkolni a gégereflexet.

- Óh, magasságos ég! - Szemét az égre emelte és úgy folytatta. - Istenem, ments meg bennünket ezektől a gondolkodó zseniktől. - A háttérbe húzódók sem úszták meg, hozzá- juk is volt pár keresetlen szava. - És ti mind, ti nagyokosok! Miért nem állítottátok le ezt a közveszélyes őrültet? Elvesztettétek a józan eszeteket? Szótlanul néztétek, hogy halálos veszélybe sodorja dr. Gracetont? Az én szememben mától próbaidősek vagytok, a legkisebb kilengés, és repültök.

Megszégyenülten, fülig vörösen fogadták a dörgedelmet. Páran megsemmisítő pillantásokat vetettek arra a társukra, aki a tracheaszívással a bajt a fejükre hozta.

- Meg ne lássam, hogy a betegeim közelébe mentek, mi-előtt velem konzultáltatok! - Cam ellentmondást nem tűrő hangon, de halkabban folytatta. - Semmilyen vizsgálatot, semmilyen kezelést nem rendelhettek el addig, amíg egy sze-nior nem hagyta jóvá. Két napotok van arra, hogy felkészül-jetek a gégegörcsből, holnapután referálni fogtok a kórház összes rezidense előtt, most pedig tűnjetek a szemem elől.

Szemlesütve somfordáltak el Cam mellett, de abban a pillanatban, hogy maguk mögött tudták a veszedelmet, nya-kukba vették a lábukat. Néhányukat úgy kellett visszahívni, hogy vegye le és dobja ki a sapkát, maszkot, köpenyt, kesz-tyűt, amit aztán villámgyors mozdulatokkal hajítottak a sze-métbe. A nővér feltűnés nélkül próbálta követni őket, de Cam elkapta őt is.

- Álljon meg! - szólt rá keményen. - Nem gondolja, hogy magyarázattal tartozik? - A nővér egyenesen, csaknem kihívóan nézett Camre, de nem szólalt meg. Cam ingerülten folytatta. - Mi járt az eszében, amikor hagyta, hogy azok a bohócok szabadon garázdálkodjanak?! Kis híján tragédiát okozott, hogy elbizakodottan mentek a saját fejük után. Egyáltalán, ki rendelte el a tracheaváladékot?

A nővér nem válaszolt azonnal, látszott, hogy gondosan mérlegeli a szavait. Alaposan megnéztem magamnak. Ma-gas, vékony lány volt, alakját teljesen eltakarta a bő köpeny. A sapkája alól előbukó sötét hajtincsben volt pár világosabb szál is. A bal melle fölé tűzött névkártyáról a nevét is leol-vashattam. „Miss Brown, szemét módon viselkedett” - mondtam ki magamban az ítéletet.

- Szóval? Ki rendelte el?

- Dr. Mackie, az ön elvárása szerint jártunk el.

- Azt meri mondani, hogy az én elvárásom az éber, nem premedikált betegektől tracheaváladékot nyerni intratracheális leszívással? - robbant ki Cam.

- Többször hangsúlyozta, hogy a laboratóriumi vizsgá- latok megbízhatóan csak megfelelő mennyiségű váladékból végezhetők el. Amióta többen megbetegedtek a dolgozók közül, azóta külön is a lelkünkre kötötte. Dr. Graceton kö- pettenyésztésére azt írta rá a labor, hogy elégtelen mennyiségű anyag.

Most Camen volt a sor, hogy elvörösödjön.

- Légiósbetegségben, Miss Brown, ezt mindenkinél job-ban kéne tudnia, alig van váladék. - Ugyanazzal a csillapíthatatlan dühvel támadt rá, mint reggel énrám. - Az is az el-várásaim közé tartozik, hogy használja a józan eszét.

- Én csak egy nővér vagyok, dr. Mackie, és nem feladatom eldönteni, hogy mikor kell figyelmen kívül hagyni a szabályokat és mikor kell követni azokat. Az én dolgom az, hogy végrehajtsam az utasításokat.

Janet megmozdította a fejét és megszólalt. Hangja erőt-len és rekedt volt, de a metsző hangsúly elárulta, hogy Miss Brown védekezése nem engesztelte ki, sőt kifejezetten ingerelte.

- Ez nagyon gyenge érv! Én megmondtam, hogy Harold Miller már vett köpetet is, és erre a betegségre éppen a ke-vés váladék jellemző, de rám se hederített.

- Dr. Graceton, mióta szokás, hogy a betegek határoz-zák meg a kivizsgálás és a kezelés menetét? - válaszolta pimaszul.

- Majd én meghatározom a maga menetét! - üvöltötte magából kikelve Cam. Az üvegfalon kívül többen felkapták a fejüket. - És mert annyira tudja, hogy a szabályokat be kell tartani, hát itt van egy aranyszabály, amelyet gondolkodás nélkül betarthat: tartsa távol magát dr. Gracetontól! És most jöjjön velem, megbeszéljük a főnővérrel, hogy mást osszon be ide. Az esetről írásos jelentést készítek, és ígérhe-tem, hogy amíg én vagyok itt, maga egyetlen betegnek sem mehet a közelébe ezen az osztályon.

Cam kiviharzott, szó szerint letépte magáról a védőruhát, és behajította az ajtó mellett álló műanyag zsákba. Brown gyilkos pillantással mérte végig Janetet, majd szó nélkül sarkon fordult és felvetett fejjel szép lassan elindult Cam után. A levetett köpenybe gyűrte bele a sapkáját, a maszkot és a kesztyűt, majd készakarva a zsák mellé, a földre dobta az egészet.

- Jézusom! - sóhajtottam. Ennél többet nem tudtam mondani. Nem ez volt az első eset, hogy az önbizalomtól duzzadó gyakornokok alig jóvátehető bajokat okoztak. Egy oktató kórházban ez sajnos állandó veszély volt. Ami igazán szíven ütött, az nem is ez volt, hanem Brown nővér viselkedése. Camnek igaza volt, rászolgált a példás büntetésre. Szerintem még többet is érdemelt, mint amivel Cam megfenyegette. Én az elbocsátást sem tartottam volna túl súlyos büntetésnek. A rezidensek nagy valószínűséggel egy életre megtanulták, hogy nem lehet büntetlenül piszkálni egy éber beteg gégéjét. Ők soha az életben nem fogják elkövetni ezt a hibát. Brown nővér azonban nem az a fajta, aki képes bár-miből is tanulni. Nem az a nővér volt, akire Janet vagy a magam ápolását nyugodt lélekkel rábíznám, de másokét sem. Mindezek ellenére ijesztő volt látnom, hogy Cam mennyire kivetkőzött magából. Velem szemben is volt oka a haragra, a rezidensekkel és nővérrel szemben is, ezt nem vi-tattam, de a reakciója akkor is rossz érzést keltett bennem. A belevetett bizalmam ingott meg. Tisztában voltam azzal, hogy mindannyian esendő emberek vagyunk, hogy egyi-künk sincs fából. Az intézetek összeolvasztási kísérlete, a legionellafertőzések, a semmiből felbukkanó és kámforrá váló szuperbaktérium miatt nehéz időket élt át mindegyikünk, én is közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem a türelmemet. Legszívesebben felpofoztam volna Brown nővért, és kirugdostam volna Janet mellől a rezidenseket, de a főorvosi kiabálás, dühkitörés, ha mégoly jogos is, elvonja az ápoló személyzet és a beosztott orvosok figyelmét.

Féltettem Janetet.

- Janet, engedd meg, hogy átvitesselek a St.Paul’sba, ott jobban a segítségedre lehetnék, ott távol tarthatom tőled ezeket a gyakornokokat és a Brown-féléket.

- Átjátszanál Rossit kezére? Köszönöm, ebből nem kérek.

Eszembe jutott, hogy Rossit milyen magabiztosan, önelé- gülten mosolygott a reggeli konferencián, és gyorsan le-mondtam a tervemről.

- Szó sem lehet róla. Igazad van. De itt sem vagy biztonságban. Elviszlek máshová, ahol a fantom…

- Elég, elég. - Hátradőlt az ágyon és egyenesen a szemembe nézett. - Stewart Deloram nem járt itt, mégis megbetegedett. Már mondtam neked, hogy szerintem nem meg-oldás, ha megfutamodunk. - Mély lélegzetet vett, mintha még mondani akarna valamit. Felült, megfogta a kezemet és komoly hangon folytatta. - Ami a rezidenseket és a nővért illeti, nos, őket biztos nem látom viszont. Cam tesz róla, hogy az intenzívnek a közelébe se merjenek jönni. Ez nem izgat, viszont beteg vagyok. Stewart, hála Istennek, jól van,

de nem tudom, hogy velem mi lesz. Nem biztos, hogy olyan

szerencsésen átvészelem a fertőzést, mint Stewart, fordul—

hatnak igazán rosszra is a dolgok. Szeretném, ha Cam viselné gondomat.

Fejemet a vállára hajtottam, hogy ne lássa meg a szememben csillogó könnycseppeket. Megsimogattam a haját,

a kezét. Kertelés nélkül kimondta sok félelmem közül a leg—

nagyobbat, nem tudhattuk előre, hogy mennyire súlyos a betegsége. A megfelelő kezelést kapja, de a statisztikák szerint… Nem is akartam végiggondolni, mert közel voltam

ahhoz, hogy elveszítsem nagy nehezen összeszedett önuralmamat.

Maszkos csókot nyomtam a szemére, az arcára, a szájára >|

és még erősebben szorítottam magamhoz.

- Amikor végre tele tudom szívni a tüdőmet levegővel,

te kiszorítod belőlem a szuszt - mondta mosolyogva, és kö-

rém fonta a karjait.

Janet feje mellett egyenesen a nővérpultra láttam. Cam

háttal állt nekünk. A szép szál ember élénken gesztikulálva

vitatkozott Miss Brownnal és egy másik nővérrel, aki min-den bizonnyal a főnővér volt. Semmi sajnálatot nem érez-tem Brown iránt, megérdemelte, amit kapott, de Cam élénk mozdulatai továbbra is zavartak. Felemelt mutatóujjával többször megfenyegette mind a két nőt. Szemmel láthatóan képtelen volt uralkodni magán. Idegesen gesztikuláló alakját látva nem volt hihetetlen, hogy reggel közel állt ahhoz, hogy fizikailag bántalmazzon. Visszás volt, hogy ez az orvos kezelje Janetet.

Tele voltam a világgal és a magammal szembeni bizalmatlansággal. Okom bőven volt rá. Újraélesztettem a felesé- gemet, akit csaknem megöltek a túlbuzgó fiatal doktorok, alig tizenkét órája a legjobb barátomnak állt le a légzése, aki azóta is eszméletlen és intubálva fekszik a St.Paul’s intenzív osztályának egyik üvegkoporsójában, én pedig elaludtam, amikor elkaphattam volna a fantomot, és így elszalasztottam a lehetőséget, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek és akik fontosak nekem. ,>

Elszállt belőlem az igyekezet, hogy gondosan mérlegel-jem a tényeket, hogy ártatlannak tekintsem a szereplőket mindaddig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. A másik végletbe estem, mindenkit azzal gyanúsítottam, hogy köze van a két évvel korábbi eseményekhez, a közelmúlt legionellafertőzéseihez, az engem ért támadáshoz, de legfő- kébb Michael és Janet életveszélyes állapotához.

- Van valami elképzelésed arról, hogy hol szedhetted össze ezt a légiós kórságot? Volt valaki a közeledben mosta-nában, aki megfertőzhetett?

- Nem, mind a két kérdésre: nem - válaszolta fáradtan. - Ezen töröm reggel óta a fejem. Ahhoz, hogy megbeteged-jek, mivel egészséges és fiatal vagyok, nagy koncentráció- ban kellett belélegeznem a legionellát. Ez csak valamiféle kigőzölgés, köd vagy pára formájában történhetett volna, de semmi ilyenre nem emlékszem. Mivel rajtam kívül, velem egy időben senki nem betegedett meg, egyedül kellett len-nem, amikor a baktériummal telített vízgőzt, aeroszolt be-szívtam a tüdőmbe. Másrészt a mostani mizériában, amikor mindenki a ragályos kórtól fél, csak tetőtől talpig beöltözve érintkezünk egymással. Szóval elképzelésem sincs arról, ho-gyan kaphattam el. - Elgondolkozott, majd rövid hallgatás után hozzátette. - Az elmúlt egy-két napban kellett legyen az a pillanat, amikor szemtől szemben álltam a fantommal, és még csak gyanúm sincs, hogy ki lehetett. Ezt a tudatot lehetetlen elviselni. Teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott va-gyok. - Mire a mondat végére ért, sírva fakadt.

Gyilkos indulat égett bennem, de éppoly tehetetlen vol-tam, mint Janet.

- Gyakran előfordul, hogy Cam ennyire begurul, mint most? Én eddig még sohasem láttam ennyire vadnak. Ami-kor régebben találkoztunk, mindig egy igazi gentleman volt. - De már semmin sem lepődtem meg, semmit sem tartottam kizártnak. Az elképzelhetetlen is elképzelhetővé vált.

Janet összeharapta a száját, sóhajtott majd belekezdett.

- Aki az egészségügyben dolgozik, orvosi diplomával vagy anélkül, azért választja ezt a pályát, mert segíteni akar. Azon fáradozik egész életében, hogy enyhítse mások szenvedését. Vannak persze kivételek, de legtöbbjük viszolyog attól, hogy fájdalmat, kellemetlenséget okozzon a betegnek. Mégis, a legnagyobb jó szándék ellenére, hányszor előfor-dul, hogy egy vizsgálat vagy kezelés alatt felszisszen a be-teg és sírva fakad. Ezt legtöbben kényszerűen tudomásul

vesszük. Nem így Cam. Ő ezt nem fogadja el. Azt az elvet

vallja, hogy nincs az a cél, ami szentesíthetné a betegnek

okozott fájdalmat. Ő ezt betegesen komolyan veszi. Ez okoz

néha konfliktust, de ezért nem szabad őt elítélni.

Megborzongtam.

- Hogy érted azt, hogy betegesen komolyan veszi? -

Egyre nehezebb volt megőriznem a hidegvéremet.

- Ez magánügy, Earl. Cam egyszer, egy elgyengült pillanatában, elmesélte nekem, de megesketett, hogy nem beszé-

lek róla. Nem szeret erről beszélni. Ennek semmi köze a

fantomhoz, ezt hidd el nekem! - Már nem sírt, de remegett

egész testében. Biztos voltam abban, hogy nem is sejtette,

milyen hatással voltak rám a szavai.

Hideg verejtékcseppek indultak el lefelé a hátamon, amikor eszembe jutottak Harold Miller szavai. Amikor a lépcsőházban utánamszaladt, igyekeztem mielőbb lerázni, nem

nagyon figyeltem arra, amit mond. Türelmetlen voltam, mielőbb látni akartam Janetet. De most kristálytisztán hallottam: Ő ezt betegesen komolyan veszi.

- Janet, tudom, hogy nincs nagy véleményed a megérzé-

seimről. Azt is tudom, hogy milyen nagyra tartod Camet, de

a viselkedése ma reggel a klinikopatológián több, mint furcsa volt. - Óvatosan kellett fogalmaznom. Megálltam, és

vártam, hogy tiltakozik-e a barátját érő kritika miatt. Nem

mozdult, nyugodtan feküdt és figyelt. Óvatosan tovább

mentem. - Magánkívül volt, amiért az elmúlt éjszakát a Klinikák archívumában töltöttem azzal, hogy átnéztem a fantom korábbi áldozatainak az aktáit.

- Mit csináltál? - kiáltott fel, de azonnal köhögni kezdett. Feljebb tolta magát az ágyon és újra megkérdezte. -

Mit kerestél egyedül az archívumban?

- Át kellett nekem is néznem azokat a dossziékat, Janet

- vágtam rá gyorsan. - Nem tehettem mást azután, hogy

Michaelt újraélesztettük…

mmm - Újraél…? - A kérdés újabb köhögési rohamba fulladt.

Janet felült, kezével intett, hogy maradjak csendben. Nem

így akartam elmondani neki a Michaellel történteket, de már

késő volt. Mikor visszanyerte a lélegzetét, tovább kérdezett.

- Michael kórházban van?

- Éjfélkor hozta be a mentő. - Megfogtam a kezét, magamhoz húztam, de ez a gyengéd mozdulat inkább a félel-mét, mint a megnyugvását erősítette. - Szeptikus sokkban volt, amikor megérkezett, és nem sokkal később leállt a lég-zése. Újraélesztettük, lélegeztetőgépre tettük. Ma reggel még nem volt eszméletén. Laboreredmény természetesen még nincs, de legionellosis a legvalószínűbb diagnózis. - Janet arcát figyeltem, de az meg sem rezdült, csak a pupillái lettek tágabbak. - Eddig semmi jele a staphylococcusnak.

- Ez lehetetlen! Ez nem igaz! Ez lehetetlen! - ismételgette. Arcából a maradék vér is kiszaladt, tágra nyílt szemmel dőlt hátra az ágyon. Megrémültem, hogy újra elakad a légzése, de szépen emelkedett a mellkasa és nem is köhö- gött. Sápadtan kérdezte:

- Hol szedte össze? Mikor? - kérdezte, de én nem tud-tam válaszolni. - Valahányszor a baktériumok közelébe mentünk a laboratóriumban, Cam és Miller ragaszkodtak ahhoz, hogy beöltözzünk, nem érdekelte őket, hogy nem nyúlunk semmihez, csak nézelődünk. Kötelező volt beöltöz-nünk, sapkát, maszkot, kesztyűt vennünk. Cam és Miller soha nem tűrték a hanyagságot, most meg végképp nem ismertek tréfát. Mibe rángattam bele Michaelt?

Átkaroltam a hátát, felemeltem, magamhoz húztam és vállamra fektettem a fejét, de ő visszahúzta.

- Donna tudja?

- Igen, beszéltem vele. Aggódik Michaelért, aggódik a gyerekért, de erősen tartja magát.

Többet nem kérdezett, visszahajtotta a fejét a vállamra, hagyta, hogy lassú ritmusban, előre-hátra dőlve ringassam. Többször felköhögött, megpaskoltam a hátát, mintha csak azért köhögne, mert valami a tüdejére szaladt. De hisz épp ez volt a baj! Szerettem volna megnyugtatni, de mit mondhattam volna, ő ugyanúgy orvos, mint én.

A légiósbetegség mellett nekem továbbra is gondot jelentett Cam viselkedése. Féltettem tőle Janetet, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy Janet Cambe vetett hitét nem lesz könnyű megingatnom.

- Janet, ami Camet illeti - kezdtem nagyon lassan és halkan -, most az egyszer neked kell az én megérzésemre hallgatnod. Esküszöm neked, hogy Cam falaz a fantomnak. - Láttam, hogy Janet tiltakozni akar, de nem hagytam időt neki a közbeszólásra. - Nem pusztán arra alapozom ezt a feltevésemet, hogy próbálja meggátolni a két évvel ezelőtti ügyek felderítését, hanem arra is, hogy ma reggel, amikor Williams ügyesen elérte, hogy a volt elmeosztályi szárnyat tüzetesen átvizsgálják, olyan boldogtalan képet vágott, mint akit akasztani visznek. Mi mással tudod ezt magyarázni, mint azzal, hogy takargatnivalója van.

Janet elhúzódott tőlem, és óvatosan, nehogy megtörjön vagy kihúzódjon az infúzió, két kezébe fogta az arcomat.

- Figyelj ide, és hallgass a józan eszedre. Szeretsz, fél-tesz, aggaszt a betegségem, nyugtalanít a fertőzés kiderítet-len forrása - levette a szemüvegemet és megcsókolta a homlokomat. - Gondolom, az is hagyott benned némi nyomot, hogy most ragadtál ki a kretén rezidensek és a halál marká- ból. Szóval én egy cseppet sem vagyok meglepve, ha buta-ságokat mondasz. - Megcsókolta a szememet, a nyakamat, majd a fülembe súgta: - lásd be, hogy oktalanságokat be-szélsz. Szállj le Camről, hidd el, ő ártatlan!

Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor valaki két hangosat köhintett a fejem fölött. Felkaptam a fejem, Cam állt a hátam mögött.

- Earl, Janetnek pihenésre van szüksége.

Janet ágyán, háttal az ajtónak ültem, ezért nem vettem észre Camet, pedig már egy ideje az ajtóban állhatott, mert új sapka, friss maszk volt rajta, a tiszta köpenyt is gondosan bekötözte és a kesztyűt sem húzogatta már az ujjain. Feláll-tam és a szemébe néztem annak az embernek, aki fél nap alatt ugyanolyan baljós talánnyá vált a számomra, mint a fantom. Azon gondolkodtam, vajon mennyit hallhatott ab-ból, amit csak Janet fülének szántam.

- Sajnálom, Cam, de van jó pár dolog, amit meg kell be-szélnem Janettel - válaszoltam elég barátságtalanul -, és az adott körülmények között…

- Camnek igaza van, Earl - vágott a szavamba Janet. - Menj nyugodtan, valóban fáradt vagyok, jót tenne egy kis alvás. Menj, és puszild meg helyettem is Brendant. Eltolt magától és visszafeküdt a párnájára. Nagyon nyúzott volt.

- Az a gyalázatos nővér, ígérem, a közeledbe se jön töb-bé, Janet. - Cam olyan higgadtan és csöndesen beszélt, amilyennek mindig is emlékeztem rá. - Megbeszéltem a főnö- vérrel, hogy mostantól kik tehetik be a lábukat a te magán-szobádba, ők a legjobbak. Az orvosi kérdésekben csak én dönthetek, feltéve - kérdő pillantást vetett felém és suttogva folytatta -, ha továbbra is akarod, hogy én kezeljelek.

- Persze, Cam - válaszolta ártatlanul csodálkozó szemekkel, közben a kezével intett nekem, hogy menjek már. Nem akarta, hogy beleszóljak kettőjük dolgába.

Cam rám nézett, nem volt diadalmas a mosolya, de úgy láttam, hogy megkönnyebbült. Én annál kevésbé. Gyomromat az ismerősként visszajáró görcs rántotta össze, de nem szóltam. Cam közelebb lépett az ágyhoz, megfogta Janet ke-zét és elégedetten mondta.

- Akkor ezt megbeszéltük.

Tele voltam kétséggel. Mit csináljak? Hagyjam itt Janetet az ellenség karmai között? Ha Janet ragaszkodik a helyhez, akkor csak értelmetlenül haragítom magamra Camet, és idő előtt felfedem a kártyáimat. Bizonyítékok nélkül csak céltalan vagdalkozás, ha neki esem és megvá- dolom azzal, hogy köze van a fantomhoz és ezért nem bíz-hatom rá a feleségemet.

- Első orvosi tanácsom, mi több, rendelésem ennek a gyönyörű asszonynak egy szépítő alvás. - Széles, magabiztos mosollyal megpaskolta Janet kezét. - Ez az első lépés a felépüléshez. - Ez már az az igazi, régi Cam volt, akivel mindig szívesen ültem egy asztalnál az ünnepi vacsorákon.

Janet viszonozta a biztató mosolyt, és láttam rajta,-hogy bármit mondok, az ő szemében akkor is Cam marad az orvosok orvosának legbriliánsabbika. Elővigyázatosnak kellett lennem. Janet biztosan nem jön át a St.Paul’sba, azt már láttam. Hiába visszhangzott fejemben a vészharang, nem tehettem semmit. Abban bízhattam csak, hogy Cam nem sejti, hogy gyanakszom rá. Reméltem, hogy nem hallott meg semmit abból, amit Janetnek mondtam, mert ha igen, akkor Janet nagyobb veszélyben van, mint gondoljuk.

Cam felegyenesedett, rákacsintott Janetre és hozzám fordult. Modora kifogástalan volt, mint mindig, de kék szeme hidegen csillogott.

- Nos, Earl, mit szólnál ahhoz, ha a vizit után, úgy tizenegy körül leülnénk az irodámban és megbeszélnénk, hogy mi történt ma reggel a konferencián?

16. fejezet

Bizonyítékra volt szükségem ahhoz, hogy Janet higgyen ne-kem. Úgy érveltem magamban, hogy az lesz a legjobb, ha kitartok eredeti tervem mellett és átnézem a fantom áldozatainak személyi kartonjait a Klinikák személyzeti osztályán. Meg kellett találnom a sémát. Ezt akkor is elengedhetetlenül fontosnak tartottam, ha a séma önmagában nem volt elég Michaelnek ahhoz, hogy megnevezze a fantomot. Attól, hogy Michael nem jött rá a névre, még Janet vagy én rájöhe-tünk, gondoltam. Viszont ott tornyosult előttem egy leküzd-hetetlennek tűnő akadály: Cam.

Camet ki kellett kerülnöm. Ehhez nála magasabb beosztá- sú támogatóra volt szükségem. Egyenest az igazgatóval akartam beszélni. Reginald Fosse irodája a harmadik emeleten, az igazgatóság vastag, puha szőnyeggel borított, faburkolatú fo-lyosójáról nyílt. A lépcsőn lefelé sétálva kigondoltam, hogy mit fogok mondani. Mire a süppedős szőnyegen lépkedtem, már készen állt a tervem. Volt benne egy adag zsarolás, két adag megvesztegetés és legalább nyolc rész blöff.

Reginald Fosse, a mi igazgatónkkal, Hursttel ellentétben, nem volt orvos.

Közgazdasági egyetemet végzett. Irodája falát a diplomán kívűl

több üzleti, egészségpolitikai és vezetői tanfolyam sikeres elvégzését igazoló oklevél díszítette. Ő is ahhoz a kórházvezető elithez tartozott, akik az elmúlt- évtizedben átvették az orvosoktól a kórházak irányítását USA-szerte. Ez a réteg birtokolta az egészségügyi szolgáltatást nyújtó intézmények részvényeinek döntő többségét, de azt, hogy ennek a népegészségügyre bármi jótékony hatása lett volna, sokan megkérdőjelezték.

A pénzügyi sikerek, amelyeket a csődből kihúzott kórházak számaival támasz-tottak alá, nem jelentettek sikert az. egészségügyi ellátás szempontjából. Gazdasági okokra hivatkozva például keresztűlvitték az egynapos szülések bevezetését, ami ellen Janet mindvégig harcolt. Fosse dicséretére legyen mondva, hogy magáévá tette a szülészek érvelését, és mindaddig el-lenállt ennek az őrült ötletnek, amíg a törvénykezés rá nem kényszerítette annak bevezetésére.

A legszebb férfikort épp elhagyni készülő, jóképű férfi

268

volt. Kopaszságát hosszúra hagyott és keresztbe fésült ősz hajszálaival próbálta leplezni. A nadrágszíjat a kelleténél egy lyukkal szorosabbra húzta és ettől a valóságosnál poca-kosabbnak tűnt. Aranykeretes szemüvegét öregurasan az orrhegyére csúsztatva viselte. Az önmagukkal elégedett kö- zépkorúak kicsit bölcs mosolyától mindig barátságos benyo-mást keltett. A titkárnőjén keresztül üzente, hogy azonnal fogad. Első kérdése Janet volt, és kifejezte reményét, hogy mihamarább túljut a kritikus időszakon, és mivel fiatal és egészséges, gyorsan felépül.

A betegség részleteibe nem ment bele, pedig látható volt, hogy minden információt megkapott, valószínűleg egyenesen Camtől. Mivel nem volt orvosi végzettsége, a medicina területén bizonytalanul mozgott. A hozzá hasonló nem or-vos igazgatók ezt a hátrányukat kétféle módon igyekeztek kompenzálni. Az okosabbak megnyerték maguknak a kór-ház legjobb doktorainak a támogatását, és szakmai kérdé- sekben az ő tanácsaikat követték, míg saját gazdasági szak- értőikkel kizárólag a pénzügyi kérdésekről tárgyaltak. A ke-vésbé intelligensek, akik számára a tekintély megőrzésének egyetlen módja a hatalom fitogtatása volt, másodrangú klinikusokkal vették körül magukat, akik a hatalomhoz dörgö- lőzve juthattak a náluk jobb orvosoknál magasabbra, cseré- be viszont mindenben kiszolgálták az igazgatót. Szomorúan láttam nemegyszer, hogy ez utóbbi rendszer a szereplők nagyobb egymásra utaltsága miatt stabilabb és kikezdhetetle-nebb, mint az előbbi. Fosse alapvetően az első csoporthoz tartozott, bár Janet szerint az utóbbi években egyre több jele mutatkozott annak, hogy előbb-utóbb átsorolódik a máso-dikba. Amíg elhelyezkedtem az ülőgarnitúra sarkában, miu-tán széles gesztussal hellyel kínált, kigondoltam a módját, hogy miképp fordíthatom a magam hasznára ezt a hibáját.

Nem tagadhattam, hogy csodálattal töltött el az irodája. Tágas, magas szoba, hatalmas ablakkal a duplaszárnyú ajtó- val szemközti falon. Az ablakból ugyancsak a kórház egy másik szárnyára nyílt kilátás, de így is imponáló volt a sú- lyos brokát függöny, mely színben harmonizált a halvány rózsaszínű padlószőnyeggel. Félig az ablak alatt, attól kicsit a szoba távoli sarka felé állt a mahagóni íróasztal, mely egymaga nagyobb alapterületű volt, mint az én spártai szobám a St.Paul’s-ban.

A diploma és az oklevelek szomszédságában számos bekeretezett és üvegezett fénykép függött a falon. Számomra ismeretlen emberek társaságában feszített büszkén a képe-ken. A legtöbb képen hatalmas csekket emelt két kézzel a magasba, az első számjegyet változó sokaságú nulla követ-te. Jótékony adományok átvételekor készülhettek a felvéte-lek. Az újonnan bevezetendő, modern eljárásokat ők is csak a bőkezű szponzorok révén tudták finanszírozni, mivel az egészségügy nyeresége nem maradt a betegellátásban, ha-nem átvándorolt a Wall Streetre.

Udvariasan megköszöntem az érdeklődését, mondtam hogy épp Janettől jöttem, aki akkor aludt el, de hozzátettem, hogy megjósolhatatlan a betegség lefolyása, én viszont mindenesetre nagyon bízom a Klinikák jó hírében. A kölcsönös udvariaskodás után alig negyedóra alatt elmondtam neki mindent, amit tudtam a fantomról, a két évvel korábbi esetekről, a legutóbbi fél év során történt legionellafertőzések-ről, Mrs. Sandersről, Michael és Janet betegségéről. Szerencsére egyetlen orvos sem volt a közelünkben, aki közbeki- álthatott volna, hogy ne hallgasson rám, mert tisztára meg-bolondultam. Ennek köszönhetően az én zavartalanul elő- adott fantasztikus történetem igen mély hatást gyakorolt rá. Feszülten figyelt. Valahányszor elhallgattam, hogy levegőt vegyek, előrébb csúszott, a végén a karosszék élén egyensú- lyozva ült velem szemben. Olyan közel hajolt hozzám, hogy amikor a további támadások lehetőségét kezdtem fejtegetni, jól láttam a pórusaiban megjelenő izzadságcseppeket. A vé- gén célzást tettem arra, hogy ugyan ahhoz nincs elegendő bizonyíték a kezemben, hogy riasszam a rendőrséget, de Michael betegségét feltétlenül jelentenem kell az őt akkreditáló bizottságnak. Azok pedig, függetlenül attól, hogy oszt-ják-e vagy sem a gyanúmat, miszerint Michael gyilkossági kísérletnek lett az áldozata, hivatalos vizsgálatot fognak elrendelni, és minden bizonnyal kijelölnek egy népesebb csapatot a legionellafertőzések okának kiderítésére.

Ez volt a kegyelemdöfés. Mire a mondat végére értem, törölgetni kezdte a homlokát és tanácstalanul kapaszkodott a szék karfájába.

- Miért ne folytathatnánk a vizsgálatokat informálisan, ahogyan dr. Popovitch végezte dr. Mackie kérésére? - nyög-te ki végül. - Ha ezek a borzalmas dolgok valóban egy fan-tom művei, ahogy elég meggyőzően állítod, akkor nincs időnk arra várni, hogy egy kívülálló elölről kezdje a nyomo-zást. Minél hamarább folytatjuk ott, ahol dr. Popovitch elakadt, annál gyorsabban vethetünk véget ennek a rémálom-nak. - Csaknem könyörögve nézett rám, és láttam rajta, hogy őszintén szeretné elejét venni a további, szándékosan előidézett fertőzéseknek, de legalább ennyire aggasztotta a kórház jó híre is.

Éreztem, hogy nem kell sok, és bekapja a horgot.

- Én is erre gondoltam először, feltéve, ha gyorsan tu-dunk lépni. Sajnos azonban dr. Mackie kategorikusan visszautasít mindent, ami a fantommal kapcsolatos. Elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki képes legyen célzottan megfertőzni a kiszemelt áldozatát. Az ő támogatására, segítségére nem számíthatok, sőt… - sokat sejtetően hallgattam el.

- Sőt? Mi sőt?

Elmeséltem neki, hogyan reagált Cam, amikor megtudta, hogy az archívumban próbáltam megtalálni a Michael által egyszer már fellelt nyomokat, amelyek felgöngyölítésében a légiósbetegség fizikailag akadályozta meg.

- Jézusom! - sóhajtott mélyet, és annyira lekötötték az ügy lehetséges következményei, hogy azt sem kérdezte meg, miképp jutottam be az archívumba.

- Nekem lenne egy javaslatom - kezdtem puhatolózva. Kérdőn emelte fel a szemöldökét és várta, hogy folytassam. Éreztem, hogy ráharapott a csalira. Eljött a megvesztegetés ideje. - Janet miatt én szinte állandó látogató leszek itt, a je-lenlétem senkinek sem fog feltűnni. Miért ne folytathatnám én azt a kutatást, amelyet Michael elkezdett. Diszkréten át-nézném azokat az aktákat, amelyekbe Michaelnek már nem volt lehetősége bepillantani, és bizalmasan csak neked jelenteném, hogy mire jutottam. Ehhez persze felül kell bírálnod Cam utasítását, aki megtiltotta nekem, hogy bármilyen iratba belenézzek, de nem hiszem, hogy van más lehetőségünk.

Nem volt könnyű elhatározás a részéről. Mivel nem volt orvos, soha nem keresztezte az olyan fontos és nagytekinté- lyű doktorok útját, mint Cam úgy, hogy előbb ne sorakoz-tasson fel pár orvost maga mellé. Erre, az ügy természetéből fakadóan, nem volt sem lehetősége, sem ideje.

- Nos, dr. Garnet - kezdte és arcizmai pattanásig feszül-tek. - Méltányolom az ajánlatodat, de most úgyis túl sok gond nehezedik rád.

- Amíg nem jutunk a nyomára, és nem állítjuk meg a gyilkost, addig Janet élete nincs biztonságban. A rendőrség-hez hiába fordulnék védelemért, dajkamesének tartanák az egész történetet, amíg nem találom meg azt, amire Michael rábukkant. Szóval a gondjaim számát nem az szaporítja, ha nyomozhatok a szörnyeteg után, hanem az, ha tétlenül kell lesnem, hogy mikor csap le megint. Viszont tudom, hogyan szerezhetnéd meg a Klinikák egyik főorvosának a támogatá- sát. - Türelmesen megvártam, hogy a felcsillantott egérút felkeltse a kíváncsiságát, és csak akkor folytattam, amikor biztatóan bólintott a fejével. - Beszélj a Sürgősségi Osztály vezetőjével, William Tippettel. - Tudtam, hogy az ajánlatomnak sem ö, sem Tippet nem tud majd ellenállni. - Mondd meg neki, hogy cserébe a segítségéért hajlandó va-gyok támogatni az ő kinevezését a kórházegyesítés után összevont sürgősségi osztály élére. - Láttam, hogy ez megmozgatta a fantáziáját. Az összevonás után számára sokkal kedvezőbbnek ígérkezett, ha egy olyan fontos osztály élén, mint a sürgősségi, az ő egyik mamelukja áll. Afelől semmi kétségem nem volt, hogy Pipogya Bili Tippet képtelen lesz ellenállni a csábításnak. Régóta szenvedett attól, hogy az összeolvasztás után alulmarad a velem való megmérettetés-ben. Az, hogy én önként lemondok a vezető pozícióról, olyan szédítő lehetőség lesz a számára, hogy eszébe se jut majd gyanakodni, és talán sohasem fogja megtudni, hogy Hurst úgysem egyezne bele az én jelölésembe, és különben is mindenáron meg akar szabadulni tőlem. Már csak néhány simításra volt szükségem ahhoz, hogy a magam oldalára ál-lítsam Fosse-t. - Tippet nyugodtan mondhatná, hogy egy közös felmérésen dolgozunk, például össze akarjuk hasonlí- tani a két sürgősségi osztályon megforduló betegek diagnó- zisok szerinti megoszlását. Félhivatalosan bátran megsúg-hatná mindenkinek, hogy ezt csak azért találta ki, hogy le-foglaljon valamivel, és elterelje a figyelmemet Janetről, amíg itt téblábolok a Klinikákon. Úgy gondolom, hogy ezt megértéssel fogadná mindenki, senki nem gyanakodna, ki-véve esetleg Camet, de Tippet támogatásával könnyen le-szerelheted őt is.

Lehunyta a szemét, majd pár másodperces töprengés után az aranykeretes szemüvege fölött egyenesen a szemembe nézett.

- Beszélek Tipettel. Hol tudlak utolérni?

Megadtam neki az összes lehetséges telefonszámomat. Kezet ráztunk, de az ajtóból még visszafordultam.

- Van valami elképzelésed arról, hogy dr. Mackie miért ellenzi annyira, hogy a fantom után nyomozzunk?

- Fogalmam sincs - vágta rá azonnal.

Fosse gondolkodás és szemrebbenés nélkül válaszolt, és a több mint félórás beszélgetésünk alatt ez volt az első és egyetlen kérdés, amelyre úgy tűnt, kívülről tudta a választ. Korábban, politikushoz illően, gondosan mérlegelte a szavait, másodpercekig gondolkodott minden kérdésen, minden válaszon. Furcsállottam ezt a hirtelen változást. „Betanult hazugság volt ez a gyors válasz?” - kérdeztem magamtól és úgy döntöttem, hogy csak fenntartással fogadhatom el a kijelentését.

Cam irodája a laboratórium mellett, az alagsorban volt, de a régi elmeosztálytól és az archívumtól távoli szárny alatt. A folyosók egyáltalán nem emlékeztettek a pinceszagú, sötét alagutakra, ahol a fantom árnyékát vettem üldöző- be. A széles folyosók padlóját és falait csempe burkolta, a mennyezeten pókhálós csövek helyett ragyogó fényt árasztó lámpák sorakoztak sürün egymás után.

Cam birodalmának bejáratánál egy hatalmas tábla hirdet-te arany betűkkel, hogy BIOLÓGIAI TUDOMÁNYOK KÖZPONTI KUTATÁSI OSZTÁLYA. A tábla szélére vala-ki felragasztott egy sokkal szerényebb öntapadós cédulát, amelyre kézzel írta rá, hogy Laboratórium. A fellengzős cím láttán ugyanis, főleg az újonnan belépők közül, sokan visszafordultak, mert nem merték megzavarni a tudós kuta-tókat olyan alantas dolgokkal, mint vizelet- és székletminta.

Több szoba előtt is elhaladtam, az üvegbetéttel osztott aj-tók fölött a bejáratinál kisebb táblák hirdették, hogy HEMATOLÓGIA, BIOKÉMIA, VIROLÓGIA, CITOLÓGIA, BAKTERIOLÓGIA. Mindegyik akkora volt, mint egy három beállós garázs, és a munkaasztalokon százféle műszer útvesz-tőjében villogtak fáradhatatlanul a digitális kijelzők. Ezekben a szerteágazó szakértelmet követelő laborokban határozták meg nap mint nap, olykor naponta többször is a nátrium, a cukor, a kálium, a fehérjék koncentrációját, a fehérvérsejtek számát, a hemoglobin szintjét és az emberi test sok egyéb összetevőjének számszerűsíthető változását. Mindezek a vizs-gálatok nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy a laboratórium fölötti kórtermekben fekvő több mint nyolcszáz betegnél mi-előbb sikerüljön felállítani a pontos diagnózist, és így késedelem nélkül el lehessen kezdeni a legmegfelelőbb kezelést, majd lemérni a terápia hatását. A bezárt ajtókon át is kihallatszott a légkondicionáló állandó zúgása, a buzgón szorgosko-dó asszisztensek csevegése, a műszerek pittyegése és a letelt időt jelző sípolás. A folyosón, ahol nem működött légkondicionáló, a vegyszerek emberi orr számára elemezhetetlen keve-réke töltötte be a levegőt, bár itt-ott a kávé illatát véltem felismerni, és egyhelyütt, a fal mellé gurított kerekes asztalka mellett, az azon felhalmozott még mosatlan edénykékből az állott vizelet semmivel össze nem téveszthető szaga csapta meg az orromat.

Meglepett, hogy a laboratóriumban szinte senkin nem láttam műtős maszkot, nem úgy, mint a kórház többi részé- ben, ahol gyakorlatilag mindenki viselte. Cam tudatos pél-damutatására gyanakodtam, aki tüntetőleg kidobta a magáét, valahányszor elhagyta az elkülönítőt. „Ha nem viselkedünk józanul, és nem mutatjuk személyes példánkkal, hogy nincs ok a nyugtalanságra, akkor könnyen eluralkodhat másokon a pánik” - hajtogatta a tömeges szűrővizsgálatok első pillanatától kezdve, és ezt mindig jó hangosan tette, hogy minél többen hallják a nővérek, asszisztensek közül.

Csak azokon láttam maszkot, akik olyan műveletet vé- geztek, amely veszélyt jelenthetett, mint például fertőzött folyadék áttöltése, amikor a véletlenül szétfröccsenő cseppek valóban átvihetik a betegséget, de ilyenkor felvették a szemüket védő, plexiből készült szemüveget is. A bakteriológiai leoltásokat végzők is felkötötték szájuk és orruk elé a maszkot.

Egy tanteremnek berendezett szobában Harold Millert pillantottam meg, aki, egyenruhájukból ítélve, a takarítósze-mélyzet tagjait oltotta le. Legalább húszan ültek a padokban és várták a sorukat. Az Egyetemi Klinikákon valóban komolyan vették, hogy rendszeresen le kell oltani minden ott dol-gozót.

A falakból is sugárzó rend, tisztaság, szervezettség, fegyelem Cam nagyszerű munkáját dicsérte. Az a Cam, akit az irányítására bízott laboratórium munkájából lehetett meg-ismerni, szöges ellentétben állt azzal a Cammel, akit reggel ismertem meg és akit magával a szörnyeteggel vagy annak hűséges csatlósával azonosítottam magamban. A laboratóri-um lenyűgöző technikai felszereltségét látva megerősödött bennem, hogy ha valaki képes arra, hogy megalkossa azt a biológiai fegyvert, amelyikkel célozni is lehet, akkor az nem lehet más, mint Cam.

Az ajtaja előtt álltam. Még öt perc volt hátra a megbeszélt időpontig, és azon tanakodtam, hogyan viselkedjem és mire figyeljek. Nyilvánvalónak tűnt a számomra, hogy a reggeli tetemrehíváson történtekről akar beszélni, egyrészt az én birtokháborításomról, másrészt talán az ő eltúlzott re-akciójáról. Elhatároztam, hogy a hangsúlyra, a mimikára fo-gok inkább figyelni, mint a szavak tartalmi jelentésére, mert úgy esetleg könnyebben tetten érem, hogy mikor nem mond igazat. Ha szerencsém lesz, gondoltam, talán arra is lehető- ségem nyílik, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból, és megtudjam, hogy miért lesz annyira ingerlékeny, ha a fan-tom szóba kerül. Bár azt is tudtam, hogy nem szabad a kér-déseimmel sarokba szorítanom. Úgy is elég ideges lesz, amikor megtudja, hogy a háta mögött megegyeztem Fosse-szal. Ha megérzi, hogy vele is csak azért ültem le beszélget-ni, hogy a fantom után nyomozhassak, akkor végképp elve-szítheti a fejét. Óvatosnak kellett lennem, nehogy okot szol-gáltassak egy Janet elleni újabb támadásra.

Már várt rám.

Az irodája tágas és elegáns volt, semmivel sem maradt el Fosse szobájától. Sötét faburkolat, beépített könyvespolcok, mélykék, vastag padlószőnyeg. A szoba egyik felét, csak- úgy, mint Fosse-nál, egy háromrészes ülőgarnitúra foglalta el, a másik felét egy ugyanolyan tiszteletet parancsoló író- asztal uralta, mint az igazgatóé, Cam asztala mögött viszont, a szimmetriát ízlésesen megtörve, attól kicsit jobbra, egy hatalmas cserépedényben nevelt élő fa ágaskodott a fény felé. Természetes fény a mennyezet alól, az ajtóval szem-közti fal szinte teljes hosszában végigfutó, keskeny ablakon át jutott a szobába. Ez volt az egyetlen jel, ami elárulta, hogy az alagsorban vagyunk. Az ablakokat eltakaró szalag-függöny ferdén álló lapjai között átszűrődő fény nagyon kellemes hangulatot teremtett. Az összhatás egyértelműen azt sugallta, hogy az Egyetemi Klinikák megbecsüli világhí- rű tudósát.

- Foglalj helyet - mondta, és a kerevet felé mutatott, őmaga pedig a könyvespolcok közé ékelt alacsony szek-rénykéhez lépett, és amikor kinyitotta az ajtaját, láttam, hogy az egy beépített jégszekrényt és polcot takart, amelyen fél tucat kristálypohár csillogott.

- Kérsz vizet, kólát, vagy kérjem meg a titkárnőmet, hogy főzzön egy kávét?

- Köszönöm, semmit - utasítottam vissza sokkal hűvö- sebben, mint szándékomban állt.

Félúton megállt, a mosoly minden jele nélkül rám nézett, lassan becsukta a minibár ajtaját, magának sem vett elő semmit.

- Rendben - mondta fagyosan, jelezve, hogy az ő részé- ről is vége a formális udvariaskodásnak.

Közelebb jött hozzám, de ahelyett, hogy leült volna a fotelba, annak karfájára telepedett. Egyébként is termetes alakja a jelentősen különböző ülőmagasság miatt nyomasztóan tornyosult fölém. Nem voltam biztos benne, hogy csak megszokott lezserségből ült a karfára, vagy tudatosan, hogy felkeltse vagy fokozza bennem a kisebbrendűség érzetét. Egyszer olvastam valahol, hogy Lyndon Johnson előszeretettel élt ezzel a trükkel.

- Múlt éjjel túl messzire mentél, Earl - kezdte. - Én megvédelek Millerrel szemben, erre te azzal hálálod meg, hogy a hátam mögött beosonsz ide, hogy kényed-kedved szerint kutass a bizalmas irataink között. Miért nem jöttél hozzám?

- Janet jött, de te nem hallgattál rá.

- Nézd, hajlandó vagyok az egészet betudni annak, hogy elvesztetted a józan ítélőképességedet Michael betegsége és a lázálmában lefirkált őrültségek miatt.

- Őrültségek? - vágtam a szavába haragosan és felpattantam a helyemről, hogy neki kelljen énrám felnéznie. A meglepetéstől tátva maradt a szája.

- Majd én megmondom neked, hogy mi az őrültség - folytattam emelt hangon. - Az a legnagyobb őrültség, hogy nem vagy hajlandó odafigyelni arra, amit Janet mond. Nem vagy hajlandó számításba venni azt a lehetőséget, hogy a sorozatos legionellafertőzések mögött a fantom áll.

Nem tudtam türtőztetni magam, hiába fogadtam meg, hogy óvatosan hozakodom elő a fantomkérdéssel. Egyre közelebb hajoltam hozzá, ő meg egyre hátrább hajolt. Saját trükkjét fordítottam ellene. Pár centire voltam tőle és úgy folytattam.

- Michael megbetegedett, szeptikus sokkban van, Janet is elkapta a fertőzést, és te még mindig nem érted. Sőt, mi több! Még mindig úgy kezelsz minket, mintha mi lennénk a közellenség, holott csak a végére akarunk járni annak, ami már most is rosszabb, mint egy rémálom.

Cam elvörösödött.

- No, álljunk meg! A fenébe is! - kiáltotta és hátrább csúszva felállt. Megint ő lett a magasabb.

- Igen, álljunk meg, és gondolkozz el azon, hogy itt emberek életéről van szó! Betegek életéről, Michael és Janet életéről! A betegek érdekeiért a szakma szabályai szerint harcolok, a barátom érdekéért az övön aluli ütéstől sem ria-dok vissza, ha Janetről van szó, nem ismerek sem istent, sem embert.

Üvöltve vágtam a képébe a bennem felgyűlt összes indu-latomat. A félelem, a kialvatlanság, a gyanú, hogy köze van Janet betegségéhez, mind közrejátszottak abban, hogy elvesztettem az önuralmamat és - Isten látja a lelkemet - nem is igyekeztem kordában tartani a dühkitörésemet akkor, ami-kor végre szembe állhattam egy kézzel fogható ellenséggel, és nem szertefoszló árnyakkal kellett a sötétben tapogatózva hadakoznom.

Hátrább lépett, és a harag hamarosan megdöbbenéssé változott az arcán. Tágra nyílt szemekkel és szájjal értetlenül bámult rám. Nem kíméltem. Azzal sem törődtem, hogy sarokba szorítom.

- Birtokháborítással, illetéktelen betolakodással vádolsz, rajta, menj csak és jelentsél fel. Ezen én már rég túl vagyok, Cam. Teszek a jó híremre, a tiédre vagy bármelyikünk kór-házáéra. Felfogtad? - Kinyújtott mutatóujjamat beledöftem a mellkasába. - Egyetlen dolog érdekel, hogy megóvjam Janetet az újabb támadástól, és ezért mindenre kész vagyok.,] Elkapom azt a szemetet, bárki legyen is és bármilyen han->| gosan kelljen ordítanom.

A harag vértolulása elszállt az arcáról, elsápadt, és háttal! nekitántorodott a falnak. A falra akasztott idézetek, fényké- pek és kitüntetések közé szorítottam be. Belül megszólalt egy hang, hogy „ez őrültség”, de képtelen voltam uralkodni magamon. Az indulat magával ragadott és a tajtékos hullá- mok elmosták saját óvatosságra intő elhatározásomat, hogy ne provokáljak ki újabb támadást.

- Szóval, mondd meg nekem Cam, miben sántikálsz! Úgy támadtál rám, mint egy veszett kutya, amikor megtud-tad, hogy láttam a fantom első áldozatainak a kórlapjait. Nem semmi egy olvasmány! Azt is tudom, hogy mivel mér-gezte meg őket. A fantom nem kitaláció, olyan valóságos, mint te vagy én.

A belső hang kétségbeesetten kiáltott rám, hogy azonnal hallgassak el, mert veszélybe sodrom Janetet. Megrémül-tem, hogy talán máris túl sokat fedtem fel a lapjaimból. Elhallgattam, és levegő után kapkodva néztem farkasszemet Cammel. Szerettem volna visszaszívni, amit a fejére olvastam, de már késő volt, a beszélgetés nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Úgy éreztem, hogy a fejemet ugyanúgy elön-tötte a vörös köd, mint Camét a reggeli konferencia előtt. Az én fejem azonban hamarább kitisztult, és gyorsan átláttam, ha már úgy alakult, hogy beszorítottam a sarokba, legalább meg kell próbálnom a lehető legtöbbet kiszedni belőle. Azu-tán majd megvédem Janetet, ahogy tudom.

- Figyelmeztetlek Cam - folytattam, hogy bizonyságot nyerjek a gyanúmra -, éppúgy, ahogy te figyelmeztettél en-gem ma reggel. Magyarázd meg nekem, hogy miért akadá- lyozod meg minden erőddel a régi fantomesetek vizsgálatát. Mit találhatunk, amiről nem akarod, hogy napvilágra kerül-jön? Attól félsz, hogy kiderül a te felelősséged is az esetek eltussolásában?

Összerándult, mintha gyomorszájon ütöttem volna. Ad-dig is sápadt volt, de hamuszürkére változott, egy pillanatra feltámadt bennem az orvos, és már ugrottam volna, hogy el-kapjam, ha földre rogyna, de összeszedte magát és én kímé- letlenül folytattam.

- Szóval, mi az igazság? Azt akarod, hogy világgá kür-töljem, hogy te fedezed a fantomot? Azt akarod, hogy addig üvöltsem torkom szakadtából, amíg valaki valahol fel nem figyel rá, vagy elrendezzük mi egymás között?

Egészen a falhoz szorítottam, ha közelebb lépek hozzá, saját testemmel lapítom oda. Megfordultam, kínálás nélkül kivettem egy kólát a minibárból, és anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna Camre, nagy pukkantással feltéptem a zárófület és nagyot húztam a hideg dobozból. A hideg bu-borékok pezsegve rohantak szét a számban, le a torkomon és szétfeszitették a gyomromat gúzsba kötő görcsöt. Eszembe jutott, hogy Williams kávéján kívül aznap még semmi nem volt a gyomromban. Az órámra pillantottam: tíz perccel múlt tizenegy. A kanapéhoz mentem és leültem. Ittam még egy kortyot és Camet kerestem a szememmel.

Alig ismertem rá. Olyan volt, mint egy leeresztett, ráncos léggömb. Szemében nyoma sem volt a máskor oly határo-zott, vidáman lobogó tűznek. Ellépett a faltól, fáradtan, fénytelen arccal fordult felém és alig hallhatóan motyogta maga elé:

- Rosszul látod, Earl. Tévedsz. Te ezt nem érted. Té- vedsz, Earl.

Mintha megzavarodott volna, úgy körözött körülöttem, majd úgy állt meg, hogy köztünk legyen a kis dohányzó asztalka, mintha attól félne, hogy nekiugrok.

- Elismerem, túl nyers voltam veled ma reggel a konferencia előtt. Sajnálom és elnézésedet kérem, amiért nem voltam megértőbb.

Megtörten, szinte könyörögve nézett rám. Az asztal fö- lött bátortalanul előre nyújtotta a kezét. Mielőtt elfogadtam volna a kézfogását, még egy kísérletet tettem arra, hogy szó- lásra bírjam.

- Miért dühített fel annyira, hogy belenéztem azokba az aktákba? Te magad is láttad azokat. Észre kellett venned, hogy kivétel nélkül mindegyiket megmérgezték.

- Nem akarom, hogy elölről kezdjük ezt a fantomhistóriát - mondta, visszahúzta a kezét és rám mutatott kinyújtott ujjá- val. - Te nem vagy képes felfogni, hogy a pánik milyen nagy bajt okozhat. Épp elég leszerelni a légiósbetegség miatt szárnyra kelt pletykákat, és akkor a halált osztó baktériumot nem is említettem. Csak az hiányzik, hogy valaki terjeszteni kezdje a titokzatos fantomról szőtt meséket. - Halkan, megfontoltan beszélt. Nem tudtam eldönteni, hogy őszintén be-szélt, vagy akkor talált rá a rég betanult szavakra. A pániktól való félelem jogos volt, azt nem vitathattam. Williams is azt akarta minden erővel megakadályozni.

- Miért dühödtél fel, amikor Williams azt javasolta, hogy át kell fésülni azt a szárnyat, ahol az elmeosztály mű- ködött valamikor? - Az arcát figyeltem, a reakcióját akartam látni. Szemében egy pillanatra felvillant az ismerős jégkék szín.

- Mérges voltam, hogy Williamsnek telebeszélted a fejét a fantommal, különben nem adta volna a belegyezését ah-hoz, hogy csalással hozzáférj a bizalmas iratokhoz. Megér-tem, hogy miért tetted, amit tettél. Michael betegsége, a ne-ked írt cédula magyarázatul szolgálnak, de ennek ellenére helytelen volt, amit tettél, én mégis bocsánatot kérek még egyszer, amiért neked estem ma reggel. - Zavartan állt egyik lábáról a másikra, hangja tele volt feszültséggel. Kép-telen voltam eldönteni, hogy titkol-e valamit és azért visel-kedik ilyen különösen, vagy egyszerűen vécére kellett men-nie, de nem akart kikéredzkedni.

- Te még mindig nem fogadod el, hogy a fertőzésekért a fantom a felelős - erősködtem tovább.

- Én ezt a teóriát valóban nem fogadom el. - Mély lé- legzetet vett, és a fejét ingatva folytatta. - Semmi értelme annak Earl, hogy egymás ellen harcoljunk. Ugyanazon az oldalon állunk. Nézd, most sokadszor kérek elnézést tőled, elismerem, hogy durván támadtam rád, de ennyi legyen elég és zárjuk le ezt az egészet.

- Semmit sem szeretnék jobban, mint véget vetni ennek a rémálomnak. Ebben egyetértünk. Viszont Cam, még min-dig nem válaszoltál a kérdéseimre.

Mélyet sóhajtott megint, és leült, majd intett, hogy kö- vessem a példáját.

- Ha nem vagy képes elfogadni a bocsánatkérésemet, akkor meg kell kérdeznem, hogy elfogadsz-e Janet kezelő- orvosának. Számos kiváló kollégám van, akik megtiszteltetésnek vennék, ha ők kezelhetnék a feleségedet, de őszintén szólva örülnék, ha én…

- Mielőtt Janetről beszélnénk, válaszolnod kell a kérdé- semre. - Nem tágítottam. A felkínált helyet sem fogadtam el, Cam fölé magasodva akartam kikényszeríteni belőle az igaz-ságot. - Elfogadod, hogy azok, akiknek a dokumentumaiba betekintettem, szándékos mérgezés miatt betegedtek meg?

- Igen. Szerintem is valaki készakarva okozott kellemetlen órákat azoknak a személyeknek. De ennek semmi köze a…

- Elfogadod, hogy azok a személyek azért lettek kivá- lasztva, mert szívtelenül bántak a betegeikkel?

- Ennek így semmi értelme, Earl - mondta szemlesütve.

- Elfogadod vagy nem? Az istenért, válaszolj!

Felnézett rám, hosszan gondolkodott majd röviden válaszolt.

- Igen. - Elhallgatott, de azután mégis folytatta. - Ez va-lóban úgy igaz, ahogy Janet mesélte neked. Azok a szemé- lyek nem végezték jól a munkájukat. Ezt mindenki tudta ró- luk, bár írásos kifogás soha senkitől nem érkezett ellenük. A betegek attól tartottak, hogy bosszút állnak rajtuk. Csak szó- ban panaszkodtak azoknak, akiktől, ha segítséget nem is, de megértést joggal reméltek.

- Szóval volt valaki, aki kellemetlenné tette a kellemet-lenkedők életét.

- Igen, ez így volt.

A közénk ereszkedett csendet tapintani lehetett. A siker, hogy kikényszerítettem belőle a választ, egészen feldobott. Azt persze még mindig nem tudtam, hogy feladta-e az ellen- állását, és elmondott-e mindent vagy csak taktikát változtatott, és azért engedett egy kisebb horderejű kérdésben, hogy ne zaklassam tovább. Az arca semmit nem árult el. Én tartottam magam az ősi bölcsességhez, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, ezért tovább faggattam.

- Nem értelek. Elismered, hogy két évvel ezelőtt való- ban létezett a fantom, aki a betegek helyett állt bosszút a betegeket ért sérelmekért. A legionellafertőzések áldozatai, Phyllis Sanders és a másik két nővér ugyanolyan gonoszok voltak a betegeikhez, mint a fantom két évvel ezelőtti áldozatai. Most mégsem fogadod el, hogy a fantom áll a dolgok hátterében.

Cam gondterhelten ráncolta a homlokát.

- Gondolom, Janet mindent elmond majd neked Brown nővérről, ahogyan nekem is elmesélte Mrs. Sanders és a műtőben dolgozó nővér viselt dolgait.

„Brown? Janet semmit nem mesélt Miss Brownról” - töprengtem magamban. - „Brown? Te jó ég! Csak nem azt akarja Cam mondani, hogy Brown az a nővér, aki túlélte a légiósbetegséget? Igen, mintha Janet azt is említette volna, hogy az a nővér az intenzíven dolgozott.”

- De ennek nincs jelentősége - kezdte újra Cam. - Min-dig visszajutunk ugyanahhoz a kérdéshez. Egyszerűen el-képzelhetetlen, hogy a legionella kizárólag a kiszemelt áldozatot betegítse meg. - Nyomatékul összezárt jobb öklét hangosan belecsapta bal tenyerébe és kihívóan nézett rám. - Te talán ismersz olyan eljárást, amellyel irányítani lehet, hogy a levegőben repdeső legionella kiben telepedjen meg?

- Attól, hogy te vagy én nem ismerünk ilyen módszert, még nem kizárt, hogy valaki más ismerjen.

- Istenem, Earl, én feladom. - Felpattant a helyéről, és idegesen kezdett el le-föl járkálni az orrom előtt. - Ez rög-eszméddé vált.

- Csak nekem? Mi van Michaellel? Ő is ugyanolyan hitetlen Tamás volt, mint te, de ráakadt valamire, és megváltozott a véleménye. Meg kell találnom azt, ami meggyőzte Michaelt!

- Nem tudom, mit találhatott. De hadd fogalmazzak nyersen, lázálmok gyötörték, és alig egy perccel azután, hogy papírra vetette azokat az obskúrus szavakat, az agyi oxigénhiány miatt leállt a légzése. Neked kellett újraélesztened, és még mindig nem nyerte vissza az eszméletét. Én nem lennék meglepve, ha nem is emlékezne arra a fecnire, amikor magához tér. - Cam, mint egy távgyalogló, rótta előttem a köröket és egyre jobban belelendült. - Amikor azt állítom, hogy elképzelhetetlen, hogy a legionella kizárólag a kiszemelt áldozatot betegítse meg, akkor azt mindannak az ismeretében mondom, amit ma a tudomány tud erről a bak-tériumról.

- Talán nem lennél ennyire tudományos, ha a te csalá- dod egy tagja feküdne az intenzív osztályon - csattantam fel mérgesen.

Szemében haragos tüz lobbant.

- Nincs jogod kioktatni arról, hogy milyen érzés, amikor valakinek a közeli hozzátartozója az intenzíven fekszik - vágott vissza azonnal. - Sokkal többet tudok erről a fájdalmas szorongásról, mint amit te, remélem, valaha megis-mersz. - Megállt a kanapé mögött, ujjai, mint a madárkar-mok belemélyedtek a háttámla vánkosába. Megfeszült inai fölött egészen elfehéredett a bőr.

Hangos kopogás törte meg a közöttünk feszülő csendet. Camnek ideje sem volt válaszolni, máris nyílt az ajtó és Miller dugta be a fejét.

- Dr. Mackie. Sajnálom, hogy megzavartam, de szeretném, ha lenne egy perce a számomra.

Választ nem várva belépett és behúzta maga mögött az ajtót. Nem tudtam, hogy hallhatott-e valamit a vitánkból.

Odalépett hozzánk, és a maszkot lehúzta az álla alá. Sze-mében ugyanazt a fájdalmat véltem látni, amit egyszer már megfigyeltem nála.

- Elnézést, dr. Garnet, nagyon rövid leszek - nézett bo-csánatkérően rám, majd Cam felé fordult. - Az a hir járja a laborban, hogy a régi elmeosztályi szárnyban is keresni kell a legionella esetleges fészkét. Nagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha én irányíthatnám a laborosok csapatát.

- Harold, te elvileg szabadságon vagy. Tudom, hogy szeretnél segíteni, de szükséged van a pihenésre. Fogadd meg a tanácsomat és utazz el.

- Dr. Mackie, kérem. Sokkal jobb nekem, ha dolgozom. Ha egyedül ülök otthon, mindig ő jár az eszemben.

Elfordultam és egy szemetest kerestem, ahová kidobhat-nám a kezemben szorongatott üres kólás dobozt. Zavarba ho-zott, hogy akaratlanul fültanúja lettem személyes vallomásá- nak. Úgy éreztem, mintha a gyónását hallgattam volna ki.

A falon lévő képeket kezdtem tanulmányozni, hogy vé- letlenül se figyeljek a beszélgetésükre. A képeken egy fiú- gyerek síelt, evezett, biciklizett Cam öregebb kiadásával. A képek évek hosszú sorát ölelték át egészen addig, amíg a fiú nem vált egy fiatalabb kiadású Cammé. Egyetlen kép sem volt a falon, amelyik csak pár éve készült, sokkal régibb volt az összes.

- Biztos vagy ebben, Harold? - hallottam Cam hangját a hátam mögött.

- Higgyen nekem, dr. Mackie! Egyetlen vágyam, hogy rájöjjek, hogyan kapta el a betegséget - erősködött Miller. - Megkérdezhetem, hogy kinek az ötlete volt, hogy járjuk be a régi szárnyat is és oltsunk le minden vizes helyiséget?

- Dr. Garnet biztosan többet tud erről - válaszolta gondolkodás nélkül. - Nekem elkerülte a figyelmemet az a rég nem használt senki földje. Dr. Garnet talán abban is tud ta-nácsot adni, hogy elsősorban mit ellenőrizzünk ott.

Hangjában nyoma sem volt a gúnyolódásnak. Amikor a nevemet hallva megfordultam és szembe néztem vele, arca nyugodt volt és szeméből is eltűnt a haragos tüz.

- Az is lehet, hogy szívesen csatlakozna a vizsgálathoz.

Elállt a lélegzetem.

- Pardon! - szaladt ki a számon. Cam tekintete nem árult el semmit. Hiába fürkésztem az arcát, semmi jelét nem láttam a kaján örömnek, sőt inkább szomorúnak tetszett. Millert szemmel láthatóan ugyanúgy meglepte a váratlan javaslat, mint engem.

- Dr. Mackie, végtelen tisztelettel szabad legyen megje-gyeznem, hogy az nem éppen tiszta munka. Vízmintát venni a rozsdás csövekből, a koszos padló réseiből, a kanálisszagú lefolyókból…

- Természetesen nem kötelező, ahogy dr. Garnet akarja. Részt vehet úgy is, hogy csak nézelődik - válaszolta Cam és le nem vette rólam a szemét.

Nem tudtam, hogy ezzel mi volt Cam szándéka. Bizonyí- tani akarta előttem, hogy nincs rejtegetnivalója, vagy kihí- vásnak szánta, hogy tessék, most légy okos? „Ha annyira biztos abban, hogy képtelen leszek fellebbentem a fátylat a titkáról, hogy kihívóan még ő biztat a nyomozásra, akkor miért rémült meg attól, hogy belenéztem a régi dokumentumokba? Eszembe se jutott volna gyanakodnom rá, ha nem csinál akkora skandalumot az én kémkedésemből” - morfondíroztam magamban. Cam és az ő titka megfejthetetlen talány volt a számomra.

- Szóval, mit mondasz, Earl? - kérdezte közömbösen, mintha csak afelől érdeklődne, hogy mit kérek inni. - Meg-nyugtatna, ha magad is nyomozhatnál a baktérium után, amelyik megtámadta Janetet?

Nem tudtam, mit válaszoljak. Egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak a fejemben. Nem láttam tisztán Cam szándékait. Halkan hümmögtem valami olyat, hogy majd meglátom.

- Rendben van, Harold - adta be a derekát Cam, és párt-fogoltja vállára tette a kezét. - Tudom, hogy alapos munkát fogsz végezni, de féltelek is, nehogy a segíteni akarás miatt túl sok terhet vállalj. - Szünetet tartott, majd halkan hozzá- tette. - Talán helyénvaló lesz, ha dr. Garnettel együtt jár a végére annak a betegségnek, amelyik az édesanyja életét elvette?

Harold még mindig nem volt túl az első meglepetésen, hogy velem kell együtt dolgoznia. Tanácstalanul nézett hol Camre, hol rám.

- Harold? - sürgette a választ Cam.

- Igen - válaszolt Harold kényszeredetten. - Talán igaza van, dr. Mackie, és ez így helyénvaló.

- Mikor kezdik a munkát?

Miller alig észrevehetően megrázta a fejét, és attól kezd-ve figyelmét kizárólag az előtte álló feladatra összpontosí- totta.

- Szükségünk lesz a műszaki osztály segítségére, velük is össze kell hangolnunk a munkánkat. Elő kell keríteni a tervrajzokat, hogy lássuk, merre mennek a vízvezetékek, hol találhatók a működőképes csapok, hol vannak ledugózott el- ágazások. A legtöbb helyen áram sincs, ott hosszabbítókkal kell kiépíteni az ideiglenes világítást. Előadódhat még sok egyéb gond, lezárt ajtók, amelyekhez nincs meg a kulcs, meglátjuk. Egyeztetnünk kell a saját embereinkkel is, akiket meglehetősen leterhel a bakteriológiai vizsgálatok sokszo-rosra növekedett száma. Talán az lenne a legjobb, ha néhá- nyukkal megegyeznénk, és második műszakban, az esti órákban végeznénk el a leoltásokat.

Cam egyetértően bólogatott.

- Lehetne már ma este kezdeni a munkát?

- Nem tudom. Nekem még körülbelül egyórányi mun-kám van hátra a napi rutinból. Ha azzal végzek, akkor el tu-dom kezdeni a szervezést. Nem tartom kizártnak, hogy már ma este belefoghassunk.

- Earl, gondolom, te itt leszel valahol Janet körül, ugye?

- Igen - válaszoltam és nem értettem magam, hogyan egyezhettem bele önként abba, hogy még egy éjszakát tölt-sek el azon a vérfagyasztó helyen. Haroldon is látszott, hogy nem örül a társaságomnak, de felírta a telefonszámokat, ahol elérhet, és megígérte, hogy este majd felhív és megmondja hol és mikor kezdünk.

Harold megköszönte Camnek, hogy részt vehet a vizsgá- latban, és elsietett.

Cam hosszú másodpercekig bámulta a Harold mögött be-csukódó ajtót, majd megkérdezte.

- Mit gondolsz róla?

Váratlanul ért, hogy a véleményemet kéri. Ráadásul azt is láttam rajta, hogy nem udvariaskodásból tette fel a kér-dést, hanem komolyan kíváncsi a válaszomra. Sokkal gond-terheltebb volt, mint amikor Millerrel beszélt.

- Nehéz mit mondani - kezdtem határozatlanul. - A gyász kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki. Úgy tűnik, megszállottan veti magát a munkába, hogy ott keressen fele-dést, megnyugvást.

- Megszállottan. Igen ez a helyes kifejezés - helyeselt Cam. - Ez a szegény fiú olyan megszállottan keresi anyja halálának az okát, mintha annak megtalálásával feltámaszt-hatná. Fogadni mernék, hogy több leoltást, tenyésztést vég-zett egymaga az elmúlt napokban, mint az összes többi asszisztens együttvéve. Abból a csapatból sem akart kimaradni, amelyik a saját házukat vizsgálta át, ahol együtt élt az édesanyjával. Csak azért volt hajlandó távol maradni, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen én magam irányít-sam az otthonukban végzett szemlét. - Elgondolkodva rázta a fejét és elérzékenyülve, szinte apai féltéssel kérdezte ma-gától - Remélem, nem teszek rosszat azzal, ha hagyom, hogy ilyen sokat vállaljon magára!

Úgy éreztem, ez megfelelő pillanat volt arra, hogy a he-ves szóváltás élét valahogy tompítsam.

- Cam, igazán nagyra értékelem, hogy beszéltél Millerrel, és a védelmedbe vettél. Ma reggel, amikor Janethez mentem, a lépcsőházban utánam szaladt és elmondta, hogy nincs szándékában bírósághoz fordulni, meg különben sem hiszi, hogy mulasztás történt. Köszönöm.

- Ez jó. Legalább ezen túljutott.

- A jóindulatod jelének tekintem azt is, hogy részt vehe-tek a vizsgálatban.

- Janet kedvéért tettem - mondta és legyintett. - Egy haszna mindenesetre van annak, hogy beszéltél Williamsszel: ő észrevette azt, ami nekem elkerülte a figyelmemet. Nagyszerű ötlet volt az Egyetemi Klinikák használaton kí- vüli részeit is bevonni a vizsgálatba. A klinikopatológia után egyenest az igazgatóhoz mentem, és kértem, hogy ő is járul-jon hozzá a vizsgálatok kiterjesztéséhez. Nála voltam, ami-kor megtudtam, hogy Janet kórházban van. Tőle egyenesen az intenzívre mentem, akkor találkoztunk. Ebből is láthatod, hogy nem az igazság kiderítésével van bajom, pusztán a te őrült történeteiddel.

Nem ez volt az első megjegyzése, amivel zavarba hozott. Én azt hittem, hogy csak a kényszernek engedve adta a beleegyezését, mégis azt kellett látnom, hogy őszinte lelkesedés-sel fogadta Williams javaslatát. „Bár ez jól kitervelt színjá- ték is lehet” - figyelmeztettem magam.

- Őszintén remélem, Earl - folytatta nyugodt, lassú han-gon, abban a megnyerő modorában, amelyet én is olyan jól ismertem - elhiszed, hogy nincs semmi takargatnivalóm, és nem ellenzed, ha továbbra is én irányítom Janet kezelését. Még nincs túl minden veszélyen. Elengedhetetlen a gondos odafigyelés és nélkülözhetetlen a hozzáértő ápolás. Úgy ér-zem, én mindkettőt biztosíthatom a számára. Ha azonban Janet és te mégis úgy döntenétek, hogy egy másik kórházat választotok, akkor határozzatok nagyon gyorsan, még mie-lőtt túl beteg lesz ahhoz, hogy szállítani lehessen. Még egy tanács, amelyet szeretném, ha megfogadnál. A gyereketek-nek megelőzésképp feltétlenül adjatok erythromycint. A csecsemők a kiemelten veszélyeztetek közé tartoznak. Jól tudom, hogy a légiósbetegség terjedésében a személyes kontaktus nem játszik szerepet. Jól tudom, hogy ez nem az a betegség, amelyik emberről emberre terjed, mégis, az anya és gyereke kapcsolata túl szoros ahhoz, hogy eltekintsünk a megelőzéstől pusztán azért, mert a tudomány mai állása szerint csak egy reservoirból nagy mennyiségben a levegőbe kerülő baktérium belégzésével lehet megfertőződni. A daj-kátok és te elvileg nem vagytok veszélyben, ennek ellenére Deloram, Popovitch és most Janet nehezen magyarázható megbetegedése után nem tartanám túlzásnak, ha ti is elkezdenétek profilaktikus dózisban az erythromycint. Ahogy mondtam, a tudomány mai állása szerint nem vagytok ve-szélyben, de lehet, hogy épp most vagyunk szemtanúi egy eddig nem ismert terjedési mód kialakulásának.

Nehezen tudtam feldolgozni a hirtelen rám zúdított infor-mációáradatot. Cam szavaiból törődés, aggodalom tükröző- dött, hideg kék szeme azonban mintha mást mondott volna. Dermedtem ültem vele szemben, mint egy megbabonázott nyúl, amelyik képtelen kiugrani az autó reflektorának fény-csóvájából.

- Cam, állj meg egy pillanatra! - Megpróbáltam kisza-badulni a hatása alól, de nem engedett szóhoz jutni.

- Egy dolgot azonban meg kell ígérned, Earl. Felhagysz a fantomról szőtt mesék terjesztésével, és nem nyomozol to-vább Michael állítólagos bizonyítékai után. Nem engedhe-tem, hogy régi, poros akták között kutakodj, mert az csak fokozná a már úgyis meglévő bizonytalanságot, és mindenféle szóbeszédre adna okot. Ha erre szavadat adod, akkor nem jelentem, hogy tegnap éjjel titokban belopóztál az irat-tárunkba és a bizalmas feljegyzéseink között kutattál. A ma reggeli klinikopatológián a szakmai hiteled került veszély-be, ha kiderül, hogy betörő módjára éjszakai portyára indul-tál a Klinikák archívumában, akkor az erkölcsi hiteledet könnyen elveszítheted.

Reméltem, hogy csak egy rossz álom az egész. Bénultan néztem Cam rezzenéstelen arcát.

- Earl, várom a válaszod - sürgetett és az órájára nézett. Sajnálom, de most magadra kell hagyjalak. Előadást tartok,; és már így is késtem tizenöt percet. Helyezd magad kénye-lembe és gondold át az ajánlatomat. Tudassátok velem, amilyen hamar csak lehet, hogy mit döntöttetek Janettel a to-vábbi kezelést illetően.

Sarkon fordult, és köszönés nélkül kisétált a szobából.

17. fejezet

Úgy zuhantam hátra a kanapén, mint akit elcsapott egy teherautó pótkocsija.

Cam ugyanúgy nem riadt vissza a zsarolástól és megvesztegetéstől, mint én, bár azt kellett gondoljam, hogy én jobban csináltam. Az igazi kérdés azonban nem ez volt, ha-nem az, hogy mit tartsak Cam felől. Ő volt maga a sátán, aki megpróbált elszédíteni, vagy egy tiszteletreméltó tudós volt, aki jó szándékkal igyekezett megóvni Janetet, saját osztálya jóhírét és az Egyetemi Klinikák érdekeit? Bármennyire szerettem volna, nem tudtam megválaszolni ezt a legalapve-tőbb kérdést.

A kóla még mindig a gyomromban időzhetett, mert úgy éreztem, hogy a túltengő savelválasztás miatt felszabaduló buborékok szétrepesztik a falát.

Be kellett látnom, hogy nem volt semmi kézzel fogható bizonyítékom Cam ellen, amivel meggyőzhettem volna Janetet. Tudtam, hogy Janet képes lesz nyíltan összetűzni Cammel, ha az megpróbálja nevetségessé tenni a fantom miatt. Abban is biztos voltam, hogy Janet iszonyú dühbe gu-rul majd, ha megtudja, hogy mivel zsarolt meg Cam, de azt is tudtam, hogy gondolkodás nélkül elfogadja Cam érvét, miszerint mindent el kell követni a pánik megakadályozásá- ra. Cam bátran hangoztathatja majd, hogy lám, ő zöld utat adott a régi elmeosztály átvizsgálására, ám én még mindig azzal gyanúsítom, hogy akadályokat gördít az utunkba. Volt elképzelésem arról, hogy ezek után minek nevezne Janet, ha kitartanék amellett, hogy Cam továbbra is gyanús nekem. „Ennyi ésszel a kisegítő iskolába is csak protekcióval ven-nének fel” - mondaná, mint mindig, amikor ragaszkodom a magam igazához.

A szomorú az volt, hogy nem is nagyon vitatkozhattam vele. Azon is el kellett gondolkodnom, hogy a fáradtság, az átélt események mennyire befolyásolták az ítélőképessége-met. Nem hagyhattam ki a számításból, hogy csak ködös fél-igazságok foszlányaiból gyúrtam össze a szörnyűséges titkokat rejtegető Cam alakját, és koholt vádak alapján ítéltem el. Végignéztem a bekeretezett okleveleken, orvosi kongresszu-sokon készült fényképeken, és azok mind azt támasztották alá, hogy galád módon próbálok meg lejáratni magam és má- sok előtt egy minden gyanú felett álló nagyszerű orvost. „Egyedül hagyott a saját szobájában, én pedig azzal viszon-zom a bizalmát, hogy rásütöm a gonoszság bélyegét” - ütött szíven saját álnokságom. „Ha valóban ártatlan, akkor jogosan botránkozott meg azon, hogy őt kijátszva nyertem betekintést a kórház bizalmas irataiba. Janet, aki szentül hisz Cam ártatlanságában, engem fog elmarasztalni, amiért zokon vettem és durva ellentámadással akartam visszaverni Cam érthető fel-háborodását. Még azt is hozzáteszi majd, hogy hálátlanul elfeledkeztem arról, hogy Cam szerelte le Miller támadását” - mértem fel komoran a helyzetemet.

Alig tudtam megmozdulni. Elgémberedett a lábam, nyilalló fájdalmat éreztem a derekamban, égett a szemem és el-nehezedett a fejem. Le kellett feküdnöm, de mégsem alhattam el Cam irodájában a kanapén. Nagyokat nyögve feltá- pászkodtam és elindultam.

„Lehet, hogy ostoba spekuláció ez az egész” - tépelőd-tem tovább. „Lehet, hogy Rossit és Hurst is ártatlanok? Viszont ha egyiküknek sincs köze a két évvel korábbi és a mostani esetekhez, akkor egy vadidegen gyilkos járkál kö- zöttünk észrevétlenül.” Ennél kétségbeejtőbb változatot el sem tudtam képzelni.

Abban a reményben, hogy találok valami savlekötő port vagy tablettát, amellyel enyhíthetem a gyomromat és a fejemet gyötrő lüktető fájdalmat, odaléptem a minibárhoz, és kinyitottam az ajtaját. Be kellett érnem egy ásványvízzel. A buborékok kellemesen masszírozták a szájpadlásomat, és azon gondolkodtam, hogy vajon nő vagy férfi, akit keresek. Cselekedetének bizarrsága számomra teljesen idegen gon-dolatvilágot sejtetett, és félő volt, hogy soha nem leszek ké- pes megérteni kificamodott szándékainak mozgató rugóit, és mindörökre rejtve marad előttem az aberrált személy kiléte.

Megborzongtam. „Hogyan tudom megvédeni Janetet egy arctalan és lélektelen szörnyetegtől? Hiába ülök mellette éj-jel-nappal, ha nem tudom, hogy kit vagy mit kell elűznöm mellőle. Nővérek, rezidensek, beteghordók fordulnak meg az ágya mellett percenként. Hogyan tudnám kiszűrni közü- lük azt, aki elcseréli a gyógyszerét, aki nátrium helyett káli-ummal tölti fel az infúzió csepegtetőjét, aki nyugtató helyet izombénítót ad be neki vagy beveti saját védjegyét, a mindennel szemben ellenálló staphylococcust?” Ötletem sem volt arra, hogyan fertőzhette meg Phyllis Sanderst, anélkül, hogy az észrevette volna, de tudtam, hogy gond nélkül meg-tehetné ugyanazt az infúziókkal teletűzdelt, alvó Janettel. Fülemben visszhangzott az olajozatlan kerék nyikorgása, és magam előtt láttam a zöld zsilipruhába bújt alakot, ahogy eltűnik a kivilágítatlan alagsori folyosón. A következő kép már Janet ágya volt és háttal nekem ott állt mellette az az elvetemült gazember. A műtőssapka zöldjén átfutó két fehér csíkról azonnal felismertem. Egy gyanús színű fecskendőt illesztett az infúzióra, és a sűrű staphylococcus-tenyészetet egyenesen a véráramba fecskendezte.

Öklendezni kezdtem, és a rémkép egy szempillantás alatt eltűnt. „Nem adhatom fel ilyen könnyen!” - parancsoltam magamra. „Estére összeszedem magam, és csatlakozom Millerhez és csapatához” - fogadkoztam, de addig még be kellett fejeznem a hajnalban elkezdett kutatást. Meg kellett találnom azokat a bizonyítékokat, amelyek Michaelt meg-győzték. Továbbra is azt tartottam a legfontosabb felada-tomnak, hogy átnézzem a fantom áldozatainak személyi kartonjait. Ha sikerül kifüstölnünk az üresen álló elmeosztály kórtermeiből, sötét kamráiból az ott bujkáló fantomot, azzal még nem érünk célba. Az alaptétel továbbra is igaz volt: amíg nincs gyilkosság, addig nincs gyilkos sem. Előbb bizonyítanom kellett a gyilkossági szándékot, és utá- na azt, hogy ki a gyilkos. Látnom kellett azokat a dokumentumokat, amelyek ismeretében Michael is belátta, hogy a fantom létezik. Azon imádkoztam, hogy Fosse és Tippet ne tudjanak ellenállni az ajánlatomnak és Cam ne szerezzen tu-domást az egyezségünkről. Ezen állt vagy bukott minden.

Nem engedhettem meg magamnak azt a könnyelműsé- get, hogy nyíltan szembeszáljak Cammel, és kitegyem ma-gam annak, hogy hivatalosan is panaszt emeljen ellenem il-letéktelen betolakodás és birtokháborítás címén. Tudtam, ha ez megtörténik, akkor elveszítem Fosse támogatását. El kellett hitetnem Cammel, hogy meghátráltam.

A Cam asztalán álló nyomtatóból kivettem egy lapot és írtam neki egy pár soros levelet.

 

Kedves Cam!

Elnézést a sorozatos félreértésért, és nagyon köszönöm se-gítőkész tanácsaidat. Megelőzésképp még ma elkezdem Brendannál az erythromycint. Ami Janetet illeti: végtelen bizalommal van irántad, és az én véleményem szerint sincs nálad megfelelőbb, jobb szakember, aki kezelését irányíthatná.

Earl

 

„Bárcsak ilyen egyszerűek lennének a dolgok” - sóhajtottam. Egyrészt tartottam attól, hogy Cam átlát majd a helyzeten, és kiolvassa a sorok közül, hogy továbbra is gyanakszom rá, másrészt azonban nem bántam, hogy bizonytalanságban tartom, mert azt reméltem, hogy ezzel elejét ve-hetem annak, hogy ártson Janetnek.

Félve attól, hogy az én pszichológiai hadviselésem elég-telennek bizonyulhat, előhalásztam Cam asztaláról az Arany Oldalakat, és kerestem egy személyi biztonsági szolgálatot, akikkel megegyeztem, hogy Janet szobája mellett a nap huszonnégy órájában egyenruhás őr teljesít szolgálatot.

A folyosón visszafelé ismét elhaladtam a tanterem előtt, ahol Miller nagy igyekezettel végezte a leoltásokat. A sze-mélyzet tagjai: nővérek, takarítók, beteghordók a sorokba rendezett székeken várták türelmesen a sorukat. Miller egyenként odalépett eléjük, lehajolt, ügyes és gyors mozdulattal levette az orrváladékot, és meglepő módon egyik se fintorgott fájdalmasan vagy kezdte törölgetni a szemét, mint tették azok, akiknél én végeztem a mintavételt.

Elgondolkoztam azon, hogy a gyász okozta fájdalom elől vajon csakugyan lehet-e a munkába menekülni. Elnéztem Miller lázas igyekezetét, ahogy újabb és újabb elfoglaltságot keresett magának azért, hogy minden pillanatát kitöltsék az elvégzendő feladatok. Megerősödött bennem a meggyőző- dés, hogy ez semmiképp nem lehet a követendő út, mert csak kitolja a veszteséggel való szembenézést, és egyáltalán nem segíti a tragikus események feldolgozását. Megfordult a fejemben, hogy majd este beszélek vele erről.

Elindultam a lift felé, de akkor eszembe jutott, hogy nem lenne jó, ha az esti expedíciónak elterjedne a híre, és a fan-tom idő előtt kereket oldana. Visszafordultam és beszóltam a terembe.

- Mr. Miller, válthatnánk pár szót?

Visszadugta a helyére a kezében tartott steril vattapálcát, kiegyenesedett és rám nézett.

- Természetesen - mondta, de mielőtt kijött volna az ajtó elé, még türelmet kért a soron következő páciensétől, aki megértően mosolygott.

- Csak azt szeretném mondani, hogy az esti kirándulást nem kellene nagy dobra verni, és azokat is figyelmeztetni kellene, akiknek majd szól. - Miller kérdőn emelte fel a szemöldökét, de én gyorsan hozzátettem. - Nem lenne szerencsés, ha mindenféle mendemondák kelnének lábra. Dr. Mackie a lelkemre kötötte, hogy mindenáron kerüljük el a pánikkeltést.

- Okvetlenül. Dr. Mackienek igaza van - bólogatott. - Értesítem majd, amikor indulunk.

Miller visszament, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, én pedig elindultam az intenzív felé. Brownról és Camről akartam pár kérdést feltenni Janetnek.

 

- Csak nem azt akarod ezzel mondani Earl, hogy ez lehetett Cam indítéka?

Sokkal többet köhögött, mint korábban, és szabad füllel is jól lehetett hallani a sípolást, bugást. Elesettebbnek tűnt, mint amikor utoljára láttam, de azonnal feléledt, amikor ar-ról kezdtem faggatni, vajon miért mondta Miller azt, hogy Cam betegesen komolyan veszi a betegekkel szembeni kí- méletességet.

- Earl, csak nem gondolod, hogy Cam…

- Szó sincs róla - vágtam rá azonnal. - De mi lenne, ha a kérdésemre válaszolnál? Vagy inkább Brown nővérről akarsz beszélni? Cam azt mondta, hogy téged kérdezzelek róla.

- Earl, esküszöm neked, ha nem vered ki a fejedből azt az őrültséget, hogy Camnek köze van… - Nem lepett meg, hogy Janet ismét lehurrogott, de túl fáradt és törődött vol-tam ahhoz, hogy megint felsoroljam az érveimet.

- Azt akarod, hogy inkább egyenesen tőle kérdezzem meg?

- Azt úgy sem mered.

Válasz helyett az ajtóhoz léptem és onnan fordultam vissza.

- Csak figyelj! - blöfföltem. Eléggé összerúgtam a patkót Cammel addig is, eszembe se jutott tovább feszíteni a húrt.

- Jézusom! - nyögött fel tágra nyílt szemekkel. - Te komolyan gyanakszol rá?

Csak a szememet láthatta, mert a sapka és a maszk teljesen eltakarta az arcomat, de ez is elég lehetett ahhoz, hogy meggyőzze szándékom komolyságáról. A haragja egy pillanat alatt elszállt és kérlelni kezdett.

- Earl, bármit gondolsz róla, hidd el, hogy tévedsz! Tu-dom, hogy engem féltesz, de ez nem vakíthat el. Cam egy légynek sem tud ártani, hidd el nekem!

- Janet, csak azt magyarázd meg nekem, hogyan kerül miss Brown a képbe és miért olyan központi kérdés Cam számára a betegekkel való bánásmód. Ha ezt hajlandó vagy elárulni végre, akkor majd magam is el tudom dönteni, hogy mit gondoljak Camről. - Éreztem, hogy túl nyersen fogal-mazok, de dűlőre kellett jutnunk. Enyhítésképp megfogtam a kezét és hozzátettem: - Janet, ugyanolyan kritikusan kell elemeznünk a lehetőségeket, mint amikor a beteg szubjektív és objektív tüneteiből a diagnózist próbáljuk meg felállítani.

Kérdőn nézett rám.

- Tudod, hogy gondolom. A kiváló diagnoszta épp ab-ban különbözik a kollégáitól, hogy ő sok olyan betegséget is számba vesz, amire a többiek nem is gondolnak. Ebben az életveszélyes társasjátékban, amit a fantom üz velünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyetlen lehetőséget is számításon kívül hagyjunk.

Bosszúsan húzta el a kezét. Megbántódott, amiért azokhoz a középszerű orvosokhoz hasonlítottam, akiknek csak a gyakori, hétköznapi betegségek jutnak az eszükbe. Belát-tam, hogy ez méltatlanul alacsony ütés volt. Felizgatta ma-gát, és ettől hallhatóan nehezebben vette a levegőt. Elszé- gyelltem magam, hogy nem vagyok tekintettel az állapotára, de az ő érdekében is ki kellett derítenem az igazságot. Le-küzdötte a rátörő köhögési rohamot, és ha nehezen is, de be-adta a derekát.

- Ő az az intenzíves nővér, aki túlélte a legionellafertőzést.

Nem sok örömöm telhetett abban, hogy jól gondoltam, mert Janet folytatta, és amit hallottam, nagyon felkavart. Ezért mondta hát Cam olyan sokat sejtető hangsúllyal, hogy mindenkinél jobban kéne tudnia, hogy légiósbetegség esetén alig van váladék.

- Azt hiszem, most érezte elérkezettnek az időt arra, hogy visszafizessen azért, amiért többször rápirítottam és végül eltiltottam a saját betegeimtől.

Nem akartam elhinni, hogy egy nővér képes legyen bosszút állni a betegen, aki ráadásul maga is egészségügyi.

- Azt akarod mondani, hogy szándékosan sodort életveszélybe?

- Nem hiszem. Szerintem egyszerűen csak hagyta, hogy azok az ostoba ifjú titánok rajtam gyakoroljanak, és gondolom, külön örömére szolgált, hogy a tiltakozásom ellenére tették, amit tettek. Arra nem emlékszem, hogy valaha is meghalt volna egy beteg az ő hibájából. Nem gyilkos, csak egy kisszerű, gonosz boszorkány. Az általa elkövetett hibák szakmailag sohasem voltak olyan súlyúak, hogy azok ürü- gyén megszabadulhattunk volna tőle. Azért nem lehet el-csapni egy nővért, mert a beteg köhög, öklendezik egy leszí- váskor, azt pedig lehetetlen bizonyítani, hogy ügyesebben és gyorsabban is el lehetett volna végezni. A sors fintora, hogy éppen nálam lőtt túl a célon, és joggal kapja meg a magáét azért, amit velem tett. Cam komolyan gondolta, hogy kitiltja az intenzívről, de könnyen lehet, hogy kidobatja a Klinikák-ról. Azon sem lennék meglepve, ha Cam elérné, hogy örök-re tiltsák el a betegágy mellől.

Janet szavai hallatán elakadt a hangom, alig tudtam meg-szólalni.

- De hiszen egy hajszálon múlt az életed!

- Azt nem hiszem, hogy az életemre tört volna, a gége-görcs lehetősége szerintem meg sem fordult a fejében.

- Ha bebizonyosodik, hogy szándékosan hagyta, hogy a tapasztalatlan, fiatal doktorok olyan vizsgálatot végezzenek, amelyik életveszélyes szövődményekhez vezethet és ráadásul feleslegesen, akkor bíróság elé is állíthatják foglalkozás köré- ben elkövetett gondatlanságból okozott veszélyeztetésért.

Janet csak sokadszorra tudott megszólalni, akkor is gyen-ge, rekedt hangon, mert többször elkapta a köhögés.

- Képzeld magad a bíró helyébe, Earl! Miss Brown nem tett semmi rosszat. Felhívta a fiatal doktorok figyelmét arra, hogy dr. Mackie utasítása szerint a bakteriológiai vizsgála-tok kifogástalan elvégzése elsőrendű fontossággal bír, és megmutatta a laboratóriumból visszaküldött kérőlapot, amelyen az állt, hogy elégtelen mennyiségű anyag. Ez tipikus példája az ő piszkos kis üzelmeinek. Csak az előírásokat kö- vette. Ráadásul ő egy ujjal sem nyúlt hozzám.

- Miért nem állítottad le a rezidenseket? - kérdeztem és szörnyű volt belegondolnom, hogy az engedelmesség majdnem az életébe került. - Nem arról vagy híres, hogy téged könnyű leszerelni.

- Azért, mert - megköszörülte a torkát, de a hangja nem lett tisztább - nem fogtam fel, hogy a háttérből Brown nővér mozgatja az eseményeket. - Elhallgatott, majd hosszas gondolkodás után hozzátette: - Amikor reggel bejöttem a kór-‘ házba, megfogadtam magamnak, hogy türelmes, jó beteg le-szek, nem olyan okoskodó, mint a legtöbb orvos beteg. Amikor mégis tiltakozni próbáltam, akkor a rezidensek magabiztosan, kórusban állították, hogy az, aki a leszívást vég-zi, milliószor csinálta már, amikor az altató orvosok mellett gyakornokoskodott, és hogy egy pillanat alatt ledugja és ki-‘ húzza a katétert, és észre sem fogom venni az egészet. Ki-csit gyanús volt nekem, az én szülész agyamnak ennél bo-nyolultabbnak tűnt az intratracheális leszívás, de arra gondoltam, hogy végül is nekem ebben nincs semmi tapasztalatom. Csak akkor fogtam fel, hogy az ifjú titánnak fogalma sincs arról, hogy mit csinál, amikor már le-föl karistolta a szívócsővel a torkomat.

Pontosan tudtam, hogy mi ment végbe benne. Az orvosoknak, amikor ők vagy közeli hozzátartozóik a betegek, soha sem könnyű megtalálni a szűk ösvényt a jogos panaszkodás és az oktalan akadékoskodás között. Katasztrofális lehet, hogy mindenbe beleszólnak, de ugyanígy az is baj, ha készakarva elfojtják helyénvaló kifogásaikat, és nem hajlandók tudomást venni saját megérzéseikről. Gyógyítani sem könnyű egy kol-légát. Az orvos orvosának lenni külön szakma.

- Térjünk vissza Camre! Hogy is mondtad egyszer? „Nincs az a cél, ami szentesíthetné a betegnek okozott fájdalmat, és Cam ezt betegesen komolyan veszi.” - Megértettem, hogy Janetnek nehezére esik végighallgatni a nagyra becsült kollégájáról és barátjáról szóló gyanúsítgatást, még akkor is, vagy akkor még inkább, ha azt én mondom. Janet ezerszázalékosan megbízott benne, és nem akart semmi olyat elmondani, ami megerősítheti a gyanúmat. Ezt is meg- értettem, de akkor is tisztáznunk kellett a dolgokat.

Janet megadóan dőlt hátra a párnáján, és lassan, hosszan fújta ki a levegőt, amiben - jól hallhatóan - az előrehaladó gyulladástól beszűkült légutaknak is szerepe volt.

- Cam apja vérzékenységben szenvedett, hemofíliás volt. - Kezdte tárgyilagosan, de fájdalmasan halk, rekedt hangon. - Itt dolgozott a Klinikákon, a laboratóriumban, la-boráns volt. Elképzelheted, hogy Cam mennyi szenvedést látott gyerekkorától kezdve. Hányszor láthatta saját apját a bevérzett ízületek miatt összeroskadni a fájdalom alatt, amelyet csak a morfin enyhíthetett. Amikor Cam bejutott az or-vosi egyetemre, akkor ismerte meg teljes valójában, hogy mit is jelent a hemofília, hogy mennyi tortúrának, fájdalmas kezelésnek vannak kitéve azok a szerencsétlenek, akiknek a szervezete egy hibás gén miatt nem képes előállítani a véral-vadáshoz szükséges összes faktort. Te is biztos emlékszel még azokra az időkre, amikor a hemofiliások panaszait csak kábító fájdalomcsillapítókkal lehetett enyhíteni. Sokszor meg is gyanúsították őket, hogy csak szimulálnak, és a mor-fin kedvéért tettetik az elviselhetetlen fájdalmat.

Pontosan tudtam, hogy miről beszél. A saját osztályomon is előfordult, hogy figyelmeztetnem kellett a fiatal gyakornokokat, amikor nem hitték el a hemofiliásoknak, hogy mozdulni sem tudnak a fájdalomtól. El tudtam képzelni, hogy milyen hatással lehetett a gyerekre, a fiatal orvosra, amikor rendszeresen azt látta, hogy megalázó könyörgésre kényszerítik az apját, akit ő rajongásig szeret.

- Gondolom, az apja iránti tiszteletből választotta az egyetem elvégzése után a laborosságot, és most büszkén di-csekedne az apjának, hogy ő vezeti az Egyetemi Klinikák biokémiai és bakteriológiai laboratóriumát, és elismert szaktekintély lett az infektológia területén.

- Már nem él az apja? - kérdeztem.

- Már nem - válaszolta lehangoltan. - A nyolcvanas évek elején, mint annyi más hemofíliást, őt is utolérte a rendszeres vérátömlesztéssel járó végzet. HlV-fertőzést ka-pott a nem megfelelően ellenőrzött vérkészítmények miatt. Jó tíz éve már, hogy meghalt.

Úgy éreztem magam, mint aki tehetetlenül zuhan egy szakadék felé.

- Janet, felfogod a súlyát annak, amit mondtál? - A szám teljesen kiszáradt, alig forgott a nyelvem.

Janet felegyenesedett és szikrázott a szeme az indulattól. Cam reggeli pillantása barátságos volt ahhoz képest, ahogy ő nézett rám.

- Amit én mondtam, az pontosan azt jelenti, amit gondolok, Earl. - Rekedtsége ellenére is úgy metszett a hangja, mint a borotva. - A keserű tapasztalatok súlya a világ leg-nagyszerűbb orvosává nevelte Camet, gondolkodás nélkül rábízom az életemet is. Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy Cam egy bosszúálló, torzult lelkű démonná vált, és ha csak egy szikrája is van benned a józan észnek, akkor be kell lát-nod, hogy igazam van.

Nem tudtam, hogy elhagyott-e vagy sem a józan eszem, de azt beláttam, hogy semmi értelme nem volt a további vi-tának.

Kifelé menet szóltam a nővéreknek, hogy testőröket fogadtam fel, akik a nap huszonnégy órájában őrt állnak majd Janet szobája előtt, és mindent feljegyeznek, ami körülötte történik. Nem bocsátkoztam magyarázatokba és nem vettem tudomást a neheztelő pillantásokról. Senki nem mert hangosan tiltakozni, és én figyelmeztettem őket, hogy teljesen cél-talan azzal próbálkozni, hogy mondvacsinált okokkal akár egy percre is elküldjék őket.

- Dr. Graceton is feleslegesen fárasztja magát, ha meg-próbál megszabadulni tőlük. Ezt bátran mondják meg neki - biztattam a nővéreket, bár én magam nem mertem meg-említeni Janetnek, hogy milyen óvintézkedéseket foganatosítottam.

 

Fél órával később a St.Paul’s intenzív osztályán álltam az üvegfal előtt, és Michael gépekkel, gyógyszerekkel életben tartott, kiszolgáltatott testét néztem, ahogy a respirátoron be- állított ritmusban percenként tizenkétszer megemelkedett a mellkasa. Legnagyobb megrökönyödésemre Gary Rossit tüs-ténkedett körülötte. Tetőtől talpig beöltözve épp egy hosszú tűt készült a jobb kulcscsontja alá döfni. Nyilván szükségük volt egy újabb nagy vénára, hogy beadhassák a nagy mennyiségű antibiotikumot, a szív működését erősítő inotrop szereket, a keringés fenntartásához szükséges jelentős mennyiségű folyadékot, plazmapótszert vagy vérkészítményt.

A nővérek siettek megnyugtatni, hogy Rossit egy anyatig-ris odaadásával gondoskodik Michaelről. Megmutatták, hogy milyen gyógyszereket rendelt el, és megnyugodva láttam, hogy én sem tudnék semmit hozzátenni. Elkezdte a rifampi-cint is, amely a szokásos kezelésre nem vagy alig reagáló legionellosisban az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkod-hat az orvos. Amikor én adtam ugyanezt Sandersnek, Rossit mindennek elnevezett, csak homo sapiensnek nem. Ez zavart a legkevésbé, örültem, hogy fontosabb volt a számára Michael megmentése, mint a velem való kakaskodás.

A Michaelről készített legfrissebb mellkasfelvétel az át-világító ablakra volt feltűzve a korábbi röntgenképpel együtt. A tejfehér foltok sokkal kiterjedtebbek lettek, ami egyértelműen jelezte, hogy a betegség a kezelés ellenére ha-lad előre. Ha lehunytam a szemem, a fekete-fehér kép helyett azonnal Mrs. Sanders formalinban ázó, szétesett, fakó színű tüdejét láttam.

A nővérek jó jelként újságolták, hogy a tüdejében nincs sok váladék, és az a kevés sem tűnik gennyesnek.

- Remélem, hogy így is marad, és a staphylococcusnak nem lesz lehetősége megtelepedni a tüdejében - mondtam hangosan és magamban hozzátettem, hogy vagy ideje nem lesz.

Hátat fordítottam az üvegkoporsónak. Nem voltam kí- váncsi arra, hogyan vezeti fel Rossit a műanyag kanült a be-szúrt tűn keresztül. Nézője nélkülem is volt. Két rezidens leste minden mozdulatát tátott szájjal, legalábbis gondoltam, hogy tátott szájjal, mert a maszk miatt nem láthattam. Egyi-kük a monitor felé fordult, ahol a digitális kijelzőn összevissza ugráltak a számok. Amikor Rossit megállt, a számje-gyek is megnyugodtak és szolgaian követték a Michael szí- vében uralkodó nyomásokat. Rossit felnézett, elégedetten bólogatott, és pár centiméterrel előbbre tolta a katétert. A nyomásértékekből jól lehetett látni, hogy a katéter vége a szív jobb kamrájából kijutott a tüdő artériájába. Elégedett

voltam azzal, amit Rossit csinál, mert a pulmonalis nyomás

monitorozása lehetővé teszi, hogy a túltöltést elkerülve pont

annyi volumennel töltse fel Michael érrendszerét, amennyi a

keringés fenntartásához nélkülözhetetlen.

Ť Rossit összeszedte magát, és mindent elkövetett, hogy

Michael újabb bizonyítéka legyen annak, hogy milyen jó orvos tudna lenni, ha nem arra vesztegetné az idejét és tehetségét, hogy másokat a sárba taposson. Talán az volt az egyik

legszomorúbb Rossit kisded játékaiban, hogy időről időre

megcsillogtatta a képességeit, és olyan betegeket varázsolt

vissza az életbe, akikről már mindenki lemondott. Sajnos,

ezek a sikerek sem elégítették ki a büszkeségét, és csillapíthatatlan indulattal vetette magát a kollégái után, hogy megalázza és letiporja őket.

””””” Ahogy nem tudtam Sanders felboncolt tüdejének a képét

kiverni a fejemből, ugyanúgy nem tudtam elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy Rossit nem azért serénykedik

Michael körül, mert csodát akar tenni, hanem épp ellenkezőleg. Ott akar lenni, amikor Michael megpróbálja utolsó

erejével eltolni magától a kaszást. Ha Rossit időben lefogja

Michael erőtlen karját, akkor a halál örökre befogja Michael

száját és soha nem derül ki, hogy Rossit kisded játékai aljas

módon kitervelt, szándékos gyilkossággá nőtték ki magukat.

Rossit észrevett, és gyorsan elfordult. A mozdulat jelenthette a gyilkos ösztönös rejtőzködését, de jelenthette a kollégáját hátba támadó orvos sanda szándékait is. Bármi volt nem örült nekem. „Hiába bújsz a

fal mögé, akkor is látlak” - gondoltam kárörvendve. Az

üvegfalról eszembe jutott Janet, róla Cam és a reggeli öldöklő szóváltás. Ennek emléke egészen feltüzelt és a bennem felgyülemlett haragot, ami elől Cam elmenekült, kész

voltam Rossiton kitölteni.

Beöltöztem, és beléptem a fényesen kivilágított üvegkalitkába.

- Dr. Rossit, lenne egy perced a számomra? Négyszemközt szeretnék veled beszélni. - A rezidensek felé fordultam. - Ugye, megbocsátanak az urak.

A kérdés hangsúlyát nem lehetett félreérteni. A következő pillanatban már a szemétben hevert a védőfelszerelésük,

és ők maguk túl voltak hetedhét határon.

Rossit a sapka és a maszk közötti keskeny résből bátortalanul lesett felém.

- Nézd, Earl, ami a ma reggelt illeti…

- Hagyd a süket dumát, Rossit! Most jöttem az Egyetemi Klinikákról. A feleségem az intenzíven fekszik, egy ugyanilyen üvegketrecben. És tudod mi a diagnózis? Legionellosis! Szóval most nem vagyok vevő a link szövegekre.

- A feleséged! - kiáltott fel, és abból ítélve, amennyit a tekintetéből láthattam, a megdöbbenése őszinte volt.

- Meglepődtél, mi, Gary? - vágtam vissza. - Pedig nincs min csodálkoznod. Várható volt. Ugyanúgy szándékosan fer-tőzte meg valami elvetemült gazember, mint Stewart Deloramot és Michaelt. Azt nem tudom, hogy Stewart miért vált célponttá, de azt tudom, hogy Janet és Michael a sarkában volt annak a szörnyetegnek, aki a Klinikákon három nővért, köztük Sanderst megfertőzte. Nem tudsz követni? Vagy sem-mi újat nem mondok neked? Szólj, ha ismered a történetet!

Olyan közel léptem hozzá, hogy szinte súroltam a testét. Kihúztam magam, hogy még alacsonyabbnak érezze magát. Szemei tágra nyíltak a rémülettől. Félt tőlem.

- Earl, az Isten szerelmére, tudod, hogy mit beszélsz?

- Hogy tudom-e? Nagyon is! Azt próbálom megértetni veled, hogy elkapom és felmutatom ország-világnak azt a trógert, aki ezt tette a barátommal és a feleségemmel. - Leg-szívesebben homlokon böktem volna a mutatóujjammal, hogy felbucskázzon, mint egy keljfeljancsi, de ellenálltam a kísértésnek.

- Nem beszélsz komolyan! - tiltakozott.

- Nagyon is komolyan beszélek, és figyelmeztetlek dr. Rossit, szedd össze magad és hozd a legjobb formádat, mert ha Michaelnek baja esik… - Fenyegetően az orra elé tartottam felemelt mutatóujj amat. - Ne feledd, rajtad tartom a szemem, és kétszer leellenőrzök minden molekulát, amit be-lecsöpögtetsz, úgyhogy jól vigyázz! - Még egyszer megfe-nyegettem az ujjammal és sarkonfordultam.

- Elment az eszed, Garnet, teljesen meghibbantál - kiál-totta utánam. - Diliflepnis, az vagy, diliflepnis!

 

Szerencsére felírtam a testőrszolgálat telefonszámát, így nem kellett újra kikeresnem a telefonkönyvből. Michael mel-lé is rendeltem éjjel-nappalra egy őrszemet. A nővérek ugyanúgy meglepődtek ezen, mint a Klinikákon, de ahogy ott sem magyarázkodtam, itt is csak utasításokat adtam. Lementem az osztályomra és szóltam, hogy otthon vagyok, ha ég a ház, de sokat ne reméljenek tőlem, mert alig tudom nyitva tartani a szemem. Délután két óra volt. Kifelé menet még megálltam a gyógyszertárnál, és beszereztem Brendan, a daj-ka és jómagam számára szükséges dózisú erythromycint.

Ahogy ott álltam a gyógyszertár ablakánál és arra vártam, hogy a gyógyszerész kihozza a raktárból a ritkán rendelt antibiotikumot, azon morfondíroztam, mekkora veszélynek va-gyok kitéve. Michael és Janet csaknem titokban kutatott a régi akták között, és az is elég volt ahhoz, hogy a gyilkos ve-szélyben érezze magát, és lesújtson. Én az elmúlt pár órában nyíltan szembeszálltam az elsőszámú gyanúsítottakkal, sőt nyíltan megvádoltam mind a kettőt. Ha tévedtem, és ők ártatlanok, akkor is joggal hihettem, hogy a fantom tudomást szerzett az én elszántságomról. Ha a fantom elég közel volt ahhoz, hogy észrevegye Michael és Janet csöndben végzett nyomozását, akkor nem járhattam messze az igazságtól, ha feltételeztem, hogy az én fennhangon hirdetett szándékaimról is mindent tudott. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy én felkészültebben várom a fantom támadását, mint Michael vagy Janet, de azért nem bíztam el magam. Elhatároztam, hogy beszélek Williamsszel. Meg akartam osztani vele azt a keveset, amit megtudtam. „Arra a nem várt esetre, ha a dol-gok mégsem úgy alakulnának, ahogy remélem.” Tudtam, hogy ezzel várnom kell estig, amíg visszaér a szállodájába. Biztos voltam abban, hogy a kacsalesre nem vitte magával a mobiltelefonját. Ő volt az egyetlen rajtam kívül, aki osztotta a gyanúnkat és talpon volt még.

„Arra a nem várt esetre, ha a dolgok mégsem úgy alakulnának, ahogy remélem” - mondogattam magamban azt a sokszor begyakorolt mondatot, amelyet azokra az esetekre tartogattam, amikor nem reménykedhettem a beteg gyógyu-lásában.

 

Brendan aludt, amikor hazaértem és bármennyire szerettem volna magamhoz ölelni, csak messziről gyönyörködtem benne. A fantom azt is felírhatja a győzelmi listájára, gondoltam, hogy sikerült kellően megfélemlítenie ahhoz, hogy ne merjek hozzáérni a saját gyerekemhez.

Megmutattam Amynek, a dajkánknak, hogyan adja be Brendannak a gyerekeknek készített banánízü erythromycin-szirupot, odaadtam a neki szánt piros-fekete kapszulákat is, és pontosan felírtam, hogy naponta hányszor hányat ve-gyen be saját maga. Többször hangsúlyoztam, hogy egyi-künk sincs veszélyben, az ártalmatlan gyógyszert pusztán elővigyázatosságból kell szedni. Elhallgattam előle az aggo-dalmaimat, amikor Janet felől érdeklődött, és csak annyit mondtam, hogy stabil az állapota és jó a kedélye. Ennek el-lenére tele volt aggodalommal, és töviről-hegyire kifagga-tott a légiósbetegségről, de leginkább az izgatta, hogy me-lyek azok a legelső tünetek, amelyekre Brendannál oda kell figyelnie.

Mikor végre magamra csukhattam a fürdőszoba ajtaját, kinyitottam a csapot, és élvezettel beléptem a forró, sistergő, gőzölgő vízsugarak alá. Jólesőn tartottam oda a fejem, az ar-com, a hátam a teljes erővel zubogó, testet-lelket tisztító, gyöngyöző zuhatagnak. Egy röpke pillanatra elhittem, hogy a fürdővízzel együtt eltűnik a lefolyóban a családomat, bará- taimat és engem fenyegető veszély is.

Az ágyam szélén ülve még erőt vettem magamon, és fé- lig lecsukódott szemmel feltárcsáztam a Klinikák intenzív osztályát. A nővér boldogan újságolta, hogy Janet állapota semmit nem romlott, és nyugodtan alszik.

Már csaknem kiesett a kezemből a kagyló, amikor a nő- vér még mondani akart valamit.

- Dr. Garnet, itt van még?

- Hm.

- Csak azt akarom mondani, hogy megérkezett az első testőr. Akkora nagy darab ember, ilyet még nem látott!

- Nagyszerű.

- A felesége dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy maga rendelte oda a gorillákat. Nem merem elismételni, hogy mivel kívánja meghálálni az ön gondoskodását, bár dr. Graceton ezt nem gondoskodásnak nevezte.

Letettem a telefont és ledőltem az ágyra. Muffy csak erre várt, azonnal felugrott és letelepedett mellettem.

Mielőtt elnyomott volna az álom, még arra gondoltam, hogy talán ez lesz az első és utolsó éjszaka, amikor őrt kell állíttatnom Janet és Michael szobája elé, mert, ha sikerül, ak-kor Millerrel és csapatával még az éjjel elkapjuk a fantomot.

Álmomban is a sötét árnyékot üldöztem. Nedves, nyálkás kőfalakba kapaszkodva kergettem a sötét, csúszós, földes folyosókon át. A kanyarokban mindig eltűnt előlem, de az-tán a labirintus sötét kereszteződéseiben újra felbukkant, és én megállás nélkül rohantam utána. Egy elágazásnál rossz irányba fordultam, és mögém került. Attól kezdve nem utá- na, hanem az életemért futottam.

 

A telefon csak nem akart elnémulni. A csengetés egyre hangosabban, egyre agresszívebben szaggatta a dobhártyá- mat. Hiába vártam, hogy végleg elhallgasson, könyörtelenül újrakezdte. Kinyitottam a szemem, sötét volt körülöttem. Lecsukódó szemekkel az ébresztőóra felé fordultam. A pa-rázsló számok láttán azonnal magamhoz tértem. Kilenc óra múlt tíz perccel. Öt vagy hat órája volt már annak, hogy utoljára érdeklődtem Janet felől. A rémülettel, hogy vele történt valami, együtt hasított belém a telefon éles hangja. Azonnal felkaptam a kagylót. Cam szólt bele.

- Earl, azonnal gyere ide, amilyen hamar csak tudsz.

- Mi történt Janettel, Cam? - üvöltöttem fel összeszorult torokkal.

- Nem Janetről van szó, Earl - vágta rá gyorsan. Hangja remegett az izgatottságtól. - Azt hiszem, én is megtalál-tam, amit Michael Popovitch felfedezett. Igazad volt első perctől kezdve, de ezt meg kell mutatnom neked, és szeretném, ha Williams is idejönne. Hogyan érhetem el, te tudod?

Felkapcsoltam a lámpát és megkerestem a szék mellé esett zakóm zsebében azt a cetlit, amire Williams számát felírtam. Elismételte a lediktált számot és még egyszer rám parancsolt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, siessek hozzá a laboratóriumba, majd meg sem várva a válaszomat letette a telefont.

Húsz perccel később, pontosan kilenc óra harminckettő perckor állítottam le a motort az Egyetemi Klinikák kapuja előtt. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban szorgalmasan gyakoroltam a gyorshajtást, öt perccel lassabban értem be, mint Janet szokott, amikor szüléshez hívják. Azzal vigasztal-tam magam, hogy a közlekedési lámpák legalább ennyit vet-tek el tőlem, de utólag se bántam, hogy egyszer sem hajtottam keresztül a piroson annak ellenére, hogy komoly készte-tést éreztem a közlekedési szabályok teljes semmibevételére. Az egyik kereszteződésben, amíg arra vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, felhívtam az üzenetrögzítőt, és a számos hí- vás között, ami a délután folyamán felhalmozódott, volt egy, amelyiket valóban fontosnak gondoltam. Mr. Reginald Fosse keresett, és azt kérte, hogy mielőbb hívjam vissza.

A magas fák ritkuló lombja között felsejlett a hatalmas épületegyüttes, melynek különböző szárnyai, mint a polip csápjai nyúltak ki minden irányba és belevesztek a fekete éj-szakába. A vastag kőfalak lábazata fölött körbefutó lámpa-sor azt a benyomást keltette, mintha a semmiből emelkedné- nek ki az épületrészek, és a ködfoltok tetején úsznának. Csodáltam, hogy a mindenből pénzt kovácsoló Fosse még nem gondolt arra, hogy belépő díjat szedjen a nappalra ok-tatókórházzá változó szellemkastély megtekintéséért.

Az oszlopok tetején ülő vízköpősárkányokra bíztam az autómat. Nem esett, de a sürü párától teljesen átnedvesedett a ruhám és annyira lehűlt a levegő, hogy láttam a lehelete-met. Szorosabbra húztam magamon a kabátot, és futva tet-tem meg a kapuig vezető utat. Azon törtem a fejem, vajon mi lehet az, ami a kétkedő Michaelt majd Camet is egyik pillanatról a másikra meggyőzte arról, amit Janet és én hiá- ba bizonygattunk. Fel nem foghattam, hogy egyáltalán mi vehette rá Camet arra, hogy kutatni kezdjen a Michael által megtalált valami után. Bármi történt is, gyanakodva fogadtam Cam átváltozását, és örültem, hogy elhívta Williamst is.

A kapuban álló biztonsági őrök nem ugyanazok voltak, akik előző éjjel, de ők is felkötötték arcuk elé a maszkot. A késői óra miatt a biztonsági szolgálat újfent felírta a nevemet.

- Oh, dr. Garnet, ön az? Azt az utasítást kaptuk, hogy kí- sérjük el és engedjük be mindenhová, ahová csak menni akar. Szabad bejárása van minden irattárba.

- Tessék? - kérdeztem értetlenül.

- A speciális könyvvizsgálat, amit dr. Tippet számára végez - válaszolták meglepetten. - Nem ezért jött? Mr. Fosse hagyott itt egy üzenetet délután, hogy amikor megér-kezik, nyissunk ki minden ajtót maga előtt.

- Ez így rendben van - mondtam és azon mosolyogtam magamban, hogy mire bonyolult konspirációval megszerez-tem a jogot arra, hogy betekinthessek a bizalmas iratokba, már talán nem is lesz szükségem rájuk. - Az igazat megvall-va most dr. Mackiehez jöttem, ő hívott és kért, hogy találkozzam vele a laboratóriumban.

- Jézusom! Hát akkor oda rohant! - kiáltott fel azzal az örömmel, amivel a keresztrejtvényfejtő írja be a végre meg-talált hárombetűs rövidítést. - Hat óra tájban ment el, de hirtelen meggondolta magát. A kapuból fordult vissza. Idejött az asztalunkhoz, kérte, hogy hadd nézzen bele az ügyeleti naplóba, átfutotta, és mint akit puskából lőttek ki, elszágul-dott a lift felé. - Előrehajolt és suttogva kérdezte. - Nagy baj van? Remélem nem újabb halálos fertőzés! Úgy hallottam, ma reggel az egyik doktorunk feküdt be ezzel a beteg-séggel. - Eltéveszthetetlenül ott bujkált a hangjában a halá- los félelem. - Elképzelhető, hogy akiben már megtelepedett ez a baktérium, de még nem beteg, az jön-megy a kórház-ban, és mi elkapjuk tőle a bajt?

- Ez nem így van! - válaszoltam határozottan. - A fertő- zésveszély elmúlt, nem erről van szó - igyekeztem elűzni a félelmét. Közben azon gondolkodtam, hogy mit kereshetett vagy láthatott Cam a biztonsági szolgálat ügyeleti naplójá- ban. A nevem mellé a HOVÁ rubrikába beírtam, hogy bakteriológia. Amikor végeztem, visszalapoztam pár nappal, de sem a korábbi, sem az aznapi bejegyzések között nem lát-tam semmi olyat, ami szerintem felkelthette Cam érdeklődé- sét. Visszaadtam a naplót az őrnek. Nem láttam semmi értel-mét annak, hogy felesleges agytornával húzzam az időt, hi-szen pár perc múlva úgyis megtudom Camtől, hogy mit ta-lált. Egyetlen számomra fontos információt tudtam csak ki-olvasni a bejegyzésekből: Williams még nem érkezett meg.

Csak akkor döbbentem rá, hogy milyen hiszékeny és meggondolatlan voltam, amikor az alagsorban kiszálltam a liftből és elindultam a kihalt folyosón a laboratórium irányá- ba. Nem értettem magam, hogyan vehettem készpénznek Cam szavait.

„Miért kezdett volna el kutatni a Michael által fellelt dokumentumok után?” - kérdeztem magamtól ismét. A válasz rém egyszerű volt és iszonyúan dühös voltam magamra, hogy nem hamarább jutott az eszembe. Cam egy lépést sem tett, nem keresett semmit, nem talált semmit és nem volt mit megmutatnia nekem. Tőrbe csalt. Önkéntelenül is lelassítot-tam a lépteimet és hátranéztem.

A fényesen kivilágított folyosó ragyogóan tiszta gránit-padlózata szikrázva verte vissza a mennyezeti lámpák fé- nyét. A késői órán senkit nem láttam a hosszú folyosón. El-halt az emeletre visszatérő lift halk bugása, és teljes volt kö- rülöttem a csend. Megálltam a hangzatos tábla alatt: BIO-LÓGIAI TUDOMÁNYOK KÖZPONTI KUTATÁSI OSZ-TÁLYA. Végignéztem a kísértetiesen néptelen folyosón. „Vajon melyik ajtó mögött vár rám?” - kérdeztem magam-tól. Ugyan nem láttam semmi jelét az életnek, üresnek tűn-tek a HEMATOLÓGIA, BIOKÉMIA, VIROLÓGIA, CITO-LÓGIA, BAKTERIOLÓGIA felirat alól nyíló laborok, de tudtam, kizárt, hogy ne legyen legalább egy laboros szolgá- latban, sőt, ha a sürgősségi osztályon nagy a forgalom, ak-kor biztosan ketten vannak. Miller és csapata is a közelben kellett legyen. Abban a pillanatban ötlött fel bennem a kér-dés: „Hogyan fog megtalálni Miller? Erre sem gondoltam korábban” - tettem szemrehányást magamnak. „Az éjszakai alvást nem pótolja a mégoly hosszú délutáni pihenés sem” - állapítottam meg, és egyáltalán nem örültem annak, hogy ilyen kritikus helyzetben meglassult aggyal és testtel kellett helytállnom.

Összeszorult szívvel néztem végig a folyosón. Nem lát-tam mozgást, nem hallottam beszélgetést. „Talán odafent vannak a sürgősségi osztályon” - nyugtatgattam magam. „Ha hirtelen túl sok a beteg, nemegyszer besegítenek a labo-ránsok is a vérvételnél, a kérőlapok kitöltésénél. Miller pe-dig biztosan a műszaki ügyeletesekkel, a villany- és vízve-zetékszerelőkkel egyezkedik valahol a kórházban.” Azt is el tudtam képzelni, hogy már keresett otthon, megörült annak, hogy nem talált meg, és egyedül látott hozzá annak a ször-nyűséges helynek az átkutatásához. Végül be kellett látnom, hogy elég nagy valószínűséggel kettesben voltam Cammel.

„De hol lehet?” - tettem fel ismételten a kérdést. „Men-jek vissza az emeletre, és várjam meg Williamst? Mi van, ha nem is hívta fel? Mi van, ha Williams részvételét csak csal- éteknek szánta? Joggal számíthatott arra, hogy annak emlí- tése elaltatja a gyanakvásomat, ami be is jött.”

Ösztönösen a falhoz lapultam, és egyre hevesebben do-bogó szívvel néztem körül. Nyomasztó volt a csönd. Féltem, hogy végül mégiscsak kitör rajtam a pánikbetegség. Ugyanaz a menekülési kényszer kezdett hatalmába keríteni, amit a használaton kívüli elmeosztály alatt húzódó, elhanyagolt fo-lyosón éreztem. Megfordult a fejemben, hogy felszólok telefonon a biztonságiaknak, és megkérem őket, hogy egyikük jöjjön le utánam az alagsorba és kísérjen el. Abban a pillanatban hallottam meg a távoli telefonberregést. Felkaptam a fejem. Messziről és mintha bezárt ajtó mögül jött volna a halk, tompa csengetés. Abban sem voltam biztos, hogy csak most szólalt-e meg a telefon, vagy már jó ideje jelzett, csak nem figyeltem fel rá. „Valaki az asszisztenseket keresi” - gondoltam. „Előbb-utóbb csak felveszik, és akkor legalább biztos lehetek abban, hogy Camen és rajtam kívül más is van itt lent.” Nagyokat nyeltem és elindultam a folyosó vége felé, ahonnan a telefont hallottam. Senki nem vette fel, de bárki volt a vonal másik végén, nem adta fel. A telefon kitartóan csengett. Elhaladtam a HEMATOLÓGIA bejárata előtt. Senkit nem láttam a kivilágított laboratóriumban. Benyitottam és hangosan bekiabáltam.’

- Van itt valaki?

Választ nem kaptam, csak a bekapcsolt gépek duruzsol-tak békésen. Ugyanígy jártam, amikor a BIOKÉMIA tábla alatti ajtón nyitottam be. A telefon rendületlenül csengetett tovább. Eszembe jutott, hányszor mérgelődöm a St.Paul’s-ban, amikor éjszaka órákig kell várni arra, hogy valaki felvegye végre a telefont a laborban. „Az Egyetemi Klinikákon sem jobb a helyzet” - jegyeztem meg magamban. A kihalt folyosó síri csendjét megtörő telefoncsengetésről megint eszembe jutott, hogy Fosse bátran üzembe helyezhetne egy szellemvasutat ezen a folyosón. Ahogy közeledtem a bakteriológiai labor felé, úgy lett egyre hangosabb és élesebb a csengetés. A BAKTERIOLÓGIA felirat alatt az üvegajtó fe-ketén nézett farkasszemet velem. A laborban teljes volt a sö- tétség, ami nem lepett meg, hiszen szokásos körülmények között igen ritkán fordul elő, hogy sürgősen kelljen egy te-nyésztést elindítani vagy egy kenetet Gram szerint megfes-teni. A hematológiával, biokémiával egészen más a helyzet, mert vérképet, elektrolitokat gyakorlatilag mindenkinél kell nézni, aki beteszi a lábát egy kórházba. Az ajtó előtt álltam, a telefoncsengetés kétségtelenül a sötét laborból jött. Hirtelen elhatározással megragadtam a kilincset. Az ajtó nem volt kulcsra zárva.

Szélesre tártam az ajtót és mint egy ütődött, bekiabáltam a sötétbe.

- Van itt valaki?

Választ nem kaptam. A gépek, ventilátorok halk zümmö- gését újra és újra megtörte a telefon egyre idegesítőbb hang-ja. Szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, és a digitális ki-jelzők halványan parázsló fényében mind több gép körvonala rajzolódott ki a munkaasztalokon. Könnyedén leolvashat-tam a hőmérséklet, a páratartalom értékeit. A terem távoli végében egy bekapcsolva felejtett számítógép monitorján színes varázsgömbök úsztak méltóságteljes lassúsággal. Amikor összeütköztek egymással vagy nekiverődtek a kép-ernyő szélének, apró csillagokká robbantak szét. A telefoncsengetés valahonnan a számítógép mögül jött, ahol teljes volt a sötétség. Végigtapogattam a falat az ajtó mellett, de nem találtam meg a villanykapcsolót.

A csengetés csak nem akart abbamaradni. „Lehet, hogy Cam keres engem, mert mégsem itt, hanem valahol másutt akarja, hogy találkozzunk? Lehet, hogy elhívták egy sürgős konzíliumba és csak azt szeretné megmondani, hogy késik pár percet?” Belém hasított, hogy esetleg Janettel történt va-lami. „Lehet, hogy Janethez hívták fel, és azért csenget ilyen kitartóan, mert azt akarja, hogy azonnal menjek fel én is?” Óvatosan csúsztatva a lábam, nehogy fellökjek valamit a sötétben, odacsoszogtam a számítógéphez és a sötétben tapogatva megtaláltam mellette a telefont.

- Halló! Dr. Garnet vagyok - kiáltottam bele. Féltem at-tól, hogy egy intenzíves nővér hangját hallom meg, féltem attól, hogy Cam szól bele. Rossz előérzetem volt.

- Halló! - ismételtem meg még hangosabban. A sötét fa-lak sokszorosan felerősítve verték vissza a hangomat.

Valaki volt a vonal másik végén, éreztem, tudtam, annak ellenére, hogy senki nem szólt bele.

- Dr. Garnet vagyok. Halló!

Mintha elfojtott légvételt hallottam volna. Szorosabban nyomtam a fülemhez a kagylót, de csak az ereimben lüktető vér zakatolása lett hangosabb.

- Nézz körül! - szólalt meg egy távoli, suttogó hang. Olyan halk és elhaló volt az utasítás, hogy először azt hit-tem, csak hallucinálok, de éreztem, hogy valami megváltozott körülöttem. Világosabb lett? Igen! Eltűntek a varázs-gömbök a képernyőről és helyüket egymás után feltűnő, vérvörös, nyomtatott nagybetűk foglalták el. Halk kattanást hallottam, és megszakadt a vonal. Szemem rátapadt a képer-nyőre és megbabonázva figyeltem a formálódó szavakat. Lecsaptam a telefont és el akartam menekülni, de nem tud-tam, mert beigazolódott, amitől féltem. A J betűt követő A után ott állt az N, majd az E és végül a T is. A kurzor egy szóközzel arrébb ugrott. Megjelent egy H betű.

Dermedtem álltam a képernyő előtt. Hideg verejtékcseppek gördültek le a hátamon.

Újabb és újabb betűk jelentek meg.

- Nem! - üvöltöttem fel.

Behunytam a szemem, reméltem, hogy szertefoszlik a rossz álom, de amikor újra kinyitottam, a vérvörös üzenet még mindig ott vibrált a képernyőn.

JANET HALOTT.

- Nem! Nem! Nem! - ordítottam torkom szakadtából.

Lábaim, mintha ólomból öntötték volna őket, nem engedelmeskedtek. Nem tudtam megmozdulni. Felvettem a telefont és az intenzívet hívtam. A számát már kívülről tudtam.

- Intenzív.

- Dr. Garnet vagyok - szóltam bele remegő hangon. - Történt valami a feleségemmel, Janettel, dr. Gracetonnal? - összezavarodtam, gyomrom összerándult és keserű, égető sav öntötte el a torkomat.

- Egy másodperc, dr. Garnet - kérte és hallottam, hogy letette a telefon mellé a kagylót.

- Istenem! Óh, istenem! - sóhajtoztam. - Hová ment? Szól egy doktornak? Miért hív orvost a telefonhoz, ha min-den rendben van? Óh, Istenem! Istenem, ne hagyj el!

Közeledő lépteket hallottam. Megfordult velem a sötétbe burkolózó laboratórium, szabad kezemmel meg kellett ragadnom a számítógép asztalát, nehogy elessek.

- Halló, dr. Garnet? - szólt bele a telefonba ugyanaz a nővér, aki felvette. - Nyugodtan alszik a felesége, most néz-tem meg. Többet köhög ugyan, és amikor ébren van többet panaszkodik nehézlégzésről, de mindezzel együtt stabil az állapota. Olyan ijedt volt a hangja, dr. Garnet, mintha rossz hírt kapott volna valakitől.

Nem jött ki hang a torkomon.

- Dr. Garnet?

- Igen, bocsánat, köszönöm - nyögtem ki nagy nehezen és letettem a telefont.

Arcomat a tenyerembe temettem és könnyeimmel küsz-ködve hangosan sóhajtottam.

- Istenem, köszönöm!

Felemeltem a szemem, de csak egy üres képernyő nézett szembe velem. Abból tudtam csak, hogy nem álmodtam, hogy a képernyőkímélő varázsgömbök nem voltak sehol. A monitor halvány kéken derengő fényében megláttam a leg-közelebbi vízcsapot. Odaléptem a mosdó elé, megengedtem a vizet és megmostam az arcomat.

- Miért teszed ezt velem, Cam? - kérdeztem, de nem volt senki, aki válaszolhatott volna.

Kiöblítettem a szám, elzártam a csapot és az ajtó felé indultam, hogy felmenjek Janethez.

A képernyő vibrálni kezdett és sokkal sebesebben, mint az előbb, újabb üzenet jelent meg. Első reakcióm az volt, hogy felkapom a monitort és a falhoz vágom.

- Pusztulj el, te szemét, gyáva, alattomos elmeháborodott. Elkaplak, ha addig élek is, és odaláncollak a falhoz, oda, ahová való vagy, a patkányok közé.

Elfordultam, nem akartam elolvasni, hogy mit írt nekem. De végül győzött bennem, nem a kíváncsiság, hanem a féle-lem, hogy ha nem követem a parancsait, akkor a huszonnégy órás testőrszolgálat ellenére is besurran Janethez és…

NÉZZ BELE A MIKROSZKÓPBA, ÉS MEGTUDOD HOGYAN FOG MEGHALNI!

- Szemét állat! - üvöltöttem a képernyőbe.

Felkaptam a telefont, hogy segítséget kérjek a biztonsági-aktól. Azt reméltem, hogy ők ki tudják deríteni, honnan küldik nekem ezeket az üzeneteket, vagy ha azt nem is, de legalább megerősíthetik, hogy nem képzelgek. Nekik csak

annyit mondtam, hogy sürgősen szükségem van egyikükre.

Letettem a telefont és abban a pillanatban letörlődött a

képernyő.

Ha akkor a szemem elé kerül Cam, elevenen nyúzom

meg. Gyilkos indulat lobogott bennem. Az őrület határán to—

porogtam egy helyben. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Tehetetlenül vergődtem egy arctalan szörnyeteg hálójában.

A sötétben észrevettem egy apró fénypontot, ami eddig is

ott volt az inkubátorok mögött, csak én nem fordítottam rá

túl nagy figyelmet. Beugrott, hogy mi az. A mikroszkóp

lámpája! Úgy játszott velem, mint macska az egérrel.

- Légy átkozott, te mocsok szemét! - szitkozódtam hangosan.

Percekig vívódtam, hogy engedelmeskedjek-e a torz lel-kű, sunyi gyilkosnak, aki nem mer szemtől szembe támadni. Végül megint győzött bennem a józan ész. Nem tudhattam, hogy mikor hagy olyan nyomot maga után, amelyet felhasználhatok ellene, de azt tudtam, hogy csak akkor találom meg azokat az elszórt információmorzsákat, ha a sarkában maradok. Odabotorkáltam a mikroszkóphoz, és az okulárra tapasztottam a szemem. A tárgylemez már az objektív alatt volt, csak élesre kellett állítanom a képet. Azt láttam, amitől tartottam.

A látótér zsúfolásig tele volt kékre festődött coccusokkal, amelyek szőlőfürtszerüen tapadtak egymáshoz.

Felegyenesedtem, és a mikroszkóp lámpájának szórt fé- nyében észrevettem egy petricsészét. Közvetlenül a mikroszkóp mellett volt, és a táptalajt sűrűn beborították a bakté- riumtelepek szürke pöttyei. Akaratlanul is visszatartottam a lélegzetemet, pedig a csészét üvegfedő takarta és - bár nem tudhattam pontosan, hogy milyen baktérium tenyészik a petri csészében - sejtettem, hogy az a baktérium nem a leve-gő útján terjed. A gyenge fényben nehezen tudtam kibetűzni a csésze fedelére ragasztott címkét.

A baktérium, hacsak nem szándékosan írtak a címkére megtévesztő hazugságot, háborítatlanul szaporodott a vancomycinnel és methycillinnel töményen átitatott táptalajon.

Karnyújtásnyira volt tőlem a halált osztó szuperbaktérium.

Halálosan rettegtem attól, hogy ez a baktérium megfertőzheti Janetet. Fülembe csengett Len Gardner sokkal in-kább vérfagyasztó, mint bugyuta rigmusa: a legionella lerombolja a határt, majd a staphylo belopja a halált.

- Oh, Istenem! Ne engedd, hogy a legionella után ez is megtámadja a tüdejét! - fohászkodtam hangosan.

Még nem volt gennyes, amit felköhögött, de ez nem fel-tétlenül jelentette azt, hogy nem fertőződött meg. Az új, szuperbaktérium okozta betegség lappangási idejét senki sem ismerte, pár órától pár napig bármi lehetett. Magam előtt láttam, hogyan rágja át magát Janet tüdején az omnirezisztens staphylococcus a legionella kitaposta ösvénye-ken, és kivert a víz. Magam előtt láttam Mrs. Sanders cafa-tokra foszlott, gennyes váladékkal elárasztott tüdejét.

Mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra, alig tudtam levegőt venni.

Visszatámolyogtam a számítógép elé, ahol egy újabb üzenet várt.

 

LÁTTAD, HOGY MIRE VAGYOK KÉPES.

KIŰZTETEK A BÚVÓHELYEMRŐL, EZÉRT EGYSZERRE SÚJTOK LE A GONOSZOKRA.

ÖTVENEN VANNAK, AKIK RÁSZOLGÁLTAK, ÉS BEN-NÜK MÁR OTT REJTŐZIK A KÓR,

DE EZZEL MÉG NINCS VÉGE!

VIGYÉTEK MESSZE AZ ÁRTATLANOKAT, MIELŐTT TÚL KÉSŐ!

Harmadik rész

Szepszis