HATODIK FEJEZET

– Wellig tenyészkancája gyermeket nemzett? Máris?! – Claas Drescher, Tremere Hermetikus Házának mágus pontifexe barna gyapjúkabátot és tweedöltönyt viselt. A férfi minden dologban megkövetelte a pontosságot: tweedöltönyét is pontosan hordó alakú testére szabatta. Gyapjas, ápolt szürke szakálla eltakarta a gallérját és a nyakkendője nagy részét is; bajuszát gondosan viaszozta.

A tanítványa, Anastasz di Zagreb Drescherrel ellentétben kedvelte a merész újításokat, és lelkesen követte a mindenkori divatot. Homokszín haját ugyan ő is rendezetten fésülte, és egyszerű öltönye jól illett karcsú alakjához, de ékszermániájával – előszeretettel hordott gyűrűt, gallér– és nyakkendőtűt vagy drágakövekkel díszített kézelőgombokat – különbözött mesterétől. Drescher azonban soha nem vonta kétségbe a lojalitását. A német nemzette Anastaszt, és beavatta őt a taumaturgia és az élőhalál titkaiba; ezért di Zagreb örökre hálával tartozott neki. Milyen értéktelen semmiség is az élet a végtelen élőhalálhoz és a vér misztériumához képest!

– Nem, uram – válaszolta Anastasz a mester kérdésére.

– Lady Blake nem ölelte magához a lányt. Reginát a lady még halandó életében szülte. Mellesleg úgy néz ki, hogy időközben egy bizonyos Victoria Ash – egy másik angol – magához ölelte Reginát.

– Ash – töprengett Drescher a szakállát simogatva. – Csak nem az a vörös hajú nő, smaragdzöld szemekkel?

– De igen, pontosan. – Hát persze – gondolta Anastasz – a mester még emlékszik rá Londonból. Drescher az 1860-as években hosszabb ideig az angol fővárosban tartózkodott – itt akadt rá többek között a fiatal horvát emigránsra, akit vonzottak az okkult tudományok.

– Az a nő nem angol. Azt hiszem, amerikai, de lehet, hogy francia.

Di Zagreb bólintott.

– Lehet. Mindenesetre ő nemzette lady Reginát.

– Ezt ő mondta?

– Nyíltan semmi ilyesmi nem hangozott el. Miss Ash nagyon diszkréten – mondhatni, angolosan – fogalmaz az állapotunkat érintő kérdésekkel kapcsolatban – felelte mosolyogva Anastasz.

– Lady Reginát a „védencének” nevezi, a lány pedig minden kétséget kizáróan vértestvér. Herr Wellig beszámolója alapján az az érzésem, hogy múlt télen még nem ez volt a helyzet. Tehát hacsak nem feltételezzük, hogy valami ismeretlen vértesvér magához ölelte az angol kisasszonyt, és aztán rávette miss Asht, hogy helyettesítse...

– Egyetértek, ez felettébb valószínűtlen – hagyta rá Drescher, majd ismét a gondolataiba merült. Fehér selyemkesztyűbe bújtatott jobb keze hirtelen ökölbe szorult. – Veiflucht! Bárcsak arra az ostoba Welligre is ragadt volna valami az angolok diszkréciójából!

– Azt gondolja, hogy Wellig szándékosan alakította úgy az eseményeket, hogy a lány miss Ash védőszárnyai alá kerüljön?

– Nem, épp ellenkezőleg! Szerintem nem járt el elég körültekintően, amikor magához ölelte Emmát, nyomokat hagyott, amiket aztán a lány elkezdett követni. Pokolba Wellig átkozott fafejűségével! Azt hiszi, még mindig a középkorban él!

Igaz ami igaz, Wellig úr nincs teljesen tisztában az újkor veszélyeivel – helyeselt Anastasz. Azoknál, akik már évszázadok óta léteztek élőhalottként, gyakran előfordult az ilyesmi. Ezek a vértestvérek egyszerűen nem fogták fel, mekkora változásokat okozott a telegráf, a dagerrotípia és a gyorsvonatok megjelenése. Nem tudták, hogy az „élőhalott szörnyetegekről” szóló pletykák sebesebben terjedtek, mint valaha. Minden vámpírnak be kellett tartania a maszkabál szabályait, hogy titokban élhessen a fejőstehenek között (akik, bármilyen gyengék is, jóval többen voltak a vértestvéreknél), de néhány öreg, mint például Wellig is, meglehetősen felületesen kezelte a hagyománynak ezt a pontját. Herr Drescher, szintén tiszteletre méltó kora ellenére, pontosan megértette, mennyire fontos az elővigyázatosság és a körültekintés.

– Ha a lány egészen idáig követni tudta a nyomokat, biztosan más is megtehette – folytatta gondolatmenetét Drescher. – Elég még egy baklövés, és ez az ügy katasztrofális hatással lesz az egész rendre!

– Állítólag Don Cerro és amerikai gyermeke, Mr. Bell április óta Londonban tartózkodnak – jegyezte meg Anastasz, jóllehet sejtette, hogy nemzője már tud a dologról. Cerro arkhón volt: olyan élőhalott, akit a többiek azzal bíztak meg, hogy minden körülmények között tartassa be a hagyományokat, a vértestvér-társadalom biztonsága érdekében. Az arkhón két évvel korábban Bécsben járt akkor még újszülött gyermekével, és kisebb nézeteltérésbe keveredett a tremere-ekkel. Herr Drescher azóta is élénk figyelemmel kísérte a spanyol minden lépését – jobb félni, mint megijedni alapon. – Biztos vagyok benne, hogy felfigyeltek az ottani eseményekre – tette még hozzá di Zagreb.

– Hát ebben én is egészen biztos vagyok – felelte Drescher, akin látszott, hogy egyáltalán nincs ínyére ez a bizonyosság. – És mit akart ez a miss Ash meg a gyermeke?

– Akarni nem akartak semmit. Csak kértek. Herr Schiller mutatott be minket egymásnak a Café Landtmannban, és a két angol hölgy a közbenjárásomat kérte, hogy bebocsátást nyerjenek lady Blake-hez.

– De miért akarnak találkozni vele?

– Azt hiszem, lady Regina – a gyermek – még mindig forró érzelmeket táplál néhai édesanyja iránt, és attól tart, hogy lady Blake-et akarata ellenére, ördögi célból tették vértestvérré. – Di Zagreb szünetet tartott, ám amikor látta, hogy mestere nem kíván közbeszólni, folytatta. – Amiben tulajdonképpen igaza van. Hiszen ha Herr Wellig terve megvalósult volna, lady Blake nem lenne több egy maréknyi hamunál.

– Talán, de ne feledjük, hogy lady Blake Mr. Wellig gyermeke, és az ilyen esetekről a hagyományaink egyértelműen rendelkeznek: az atya azt tehet a gyermekével, amit akar. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy lady Blake Ducheskinek született – mondta Drescher, hallható undorral ejtve ki a Ducheski nevet. – Wellignek jogában állt megteremteni és ugyanúgy jogában áll elpusztítani a gyermekét. A halandó családtagoknak ehhez semmi köze. Senki nem számol velük.

Anastasznak egy pillanatra eszébe jutott a saját halandó családja. Az édesapja már meghalt. Szlovéniában temették el, a családi kriptába, a mellé a zacskónyi csontszilánk és hamu mellé, amit a brit hatóságok küldtek a családnak húsz évvel ezelőtt, sajnálattal tájékoztatva a hozzátartozókat, hogy a fiuk életét vesztette egy szerencsétlen színház– tűzben. Az édesanyja még élt, és Anastasz szinte látta maga előtt az idős asszonyt, akinek derekát már meghajlította a kor, de aki még mindig zsarnoki módon uralkodik hatalmas zágrábi házukban. A férfi lehunyta a szemét, hogy elfojtsa az emlékeket.

– Értem én – szólalt meg aztán, és remélte, hogy nemzője nem vette észre a múló nosztalgiahullámot –, de azt is vegyük figyelembe, hogy lady Blake lánya időközben tagja lett a brit vértestvérek társaságának, és ha egyszer eljutott idáig, kevéssé valószínű, hogy itt fog megtorpanni.

– Igaz.

– Ráadásul tény és való – tette hozzá di Zagreb –, hogy Herr Wellig terve, ha átmenetileg is, de kudarcot vallott. Lady Blake él, és az atyja a rendházba hozta. A dühöngő korszaknak, úgy tűnik, vége, és ha jól tudom, Wellig azt is megengedi az asszonynak, hogy a városban sétáljon. S minthogy így állnak a dolgok, kötelességünk, hogy elősegítsük a gyermek fejlődését. A rend érdekében, természetesen.

Drescher mosolytalanul bólintott.

– Neked aztán van érzéked hozzá, hogy bármit belemagyarázz a törvényekbe, Anastasz. Azt hiszem, egy anyalánya találkozó még megoldható.

– Értettem, uram.

 

*

 

Regina és Victoria hintója a Hotel Sachertől egyenesen a cél, vagyis a Fortschritt felé vette az irányt. A szálloda elől indultak, és először az Albertinaplatzon hajtottak át, majd északkelet felé fordultak, és az Augustinerstrassén folytatták az utat. Útközben elhaladtak a Hofburg palotakomplexum – a Habsburgok hatalmának központja – mellett. A rájuk váró félelmetes este ellenére Regina nem tudta megállni, hogy nyakát nyújtogatva meg ne próbáljon felfogni annyit a város csodáiból, amennyit csak a kocsiút során lehet.

– Az egy szépművészeti múzeum, azt hiszem – mondta Victoria az épületegyüttes legszélső szárnyára mutatva. – Az Albertina.

A múzeumpalota majdnem átmenet nélkül olvadt át egy templomba: a váltásra csak a kupola megjelenése figyelmeztetett. A teljes palota homlokzatát szinte semmi nem szakította meg; és ez hatalmas, szobákkal és titkokkal teli belső tereket sejtetett. Elhajtottak egy nagy tér előtt, ahol egy korábbi császár lovasszobra állt, de még ez sem a palotakomplexum szívébe vezetett; a házakból, istállókból, könyvtárakból és palotákból álló, összefüggő utcafront egyszerűen csak bemélyedt, hogy helyet adjon a térnek. Reginán akkor lett igazán úrrá az izgalom, amikor az istállókat maguk mögött hagyva elértek a Michaelerplatzra. A téglalap alakú tér keleti oldalát a Hofburg bejáratának hatalmas, íves oszlopsora zárta le. A másik oldalon egy dóm magasodott. A hatalmas kapu mindkét oldalán kőművesmunkára utaló állványok álltak.

Regina eltöprengett, vajon mit építhetnek ehhez a csodálatos barokk építményhez – talán szökőkutakat? –, és az elképzelt szépség annyira megragadta a képzeletét, hogy nagyot sóhajtott. Épp amikor az utolsó csöpp levegő is távozott a tüdejéből, a mellkasában valami összerándult. Regina a kezét a kebléhez kapta, mintha erőszakkal újra elő akarta volna idézni a különö.– élményt, de hiába. Csak a következő pillanatban jött rá, mi történt vele. Azóta, hogy Regina Blake átlépte az élőhalál küszöbét, ez volt az első alkalom, hogy a szíve feldobogott.

– – Victoria, én... – A lány elnémult, amikor miss Ashre nézett, és rájött, hogy a nő már egy ideje beszél hozzá.

– ...hallasz? – kérdezte Victoria. – Regina, értesz engem?

– Igen, én csak... Igen.

– Azóta próbállak szóra bírni, hogy elhagytuk a Josefs-platzot!

Regina megkockáztatott egy gyors pillantást a hintóablakon át, és megállapította, hogy már rég maguk mögött hagyták a St. Michael-kaput, ami annyira lenyűgözte öt. Az elegáns Herrengassén jártak, egyre távolodva a palotától, és közeledve úti céljukhoz. Épp most haladtak el a Freyung mellett, ahol a Herrengasse a Schottengasséban folytatódik.

– Én csak... elbambultam. A palota bejárata annyira...

Victoria elmosolyodott, smaragdszín szemében bánat csillogott.

– Ez a vér hatása, édesem.

– Miféle véré?

– Az én véremé. A vérvonalnak nagyon nagy szerepe van a vértestvérek társadalmában, szívem. Én magam is számtalan dolgot örököltem Maximilientől, és ennek egy részét átadtam neked.

– Victoria, én már akkor rajongtam az építészetért, amikor még nem is ismertelek! – Regina remélte, hogy hangja nem hangzott túl sértődöttnek.

– Persze! Nem is a szépség átélése az, ami a véredben van. Hanem az élmény intenzitása. Akár a vér utáni vágyakozásunk, ami túltesz minden éhségen, amit halandó életünkben valaha tapasztaltunk, úgy a szépségnek ez az újfajta megélése fölülmúl mindenféle esztétikai gyönyört. Sajnos ez együtt jár a dühöngéssel, amin a múlt éjjel te is átestél.

– De én... Szóval éreztem, hogy dobbant egyet a szívem!

– Tudom. – Victoria szeméből sugárzott a vágyakozás. – Ez az egész élmény legborzasztóbb, egyszersmind legcsodálatosabb része. A tökéletes elragadtatás pillanatában egyetlen másodperc erejéig visszaemlékszünk rá, milyen az élet. Mármint az igazi élet.

– Csak egy másodpercig?

– Igen, csak addig. Csupán egyetlen, kábító pillanatig. Amikor én éltem át ilyesmit, úgy éreztem, mintha újra friss levegő töltené meg a tüdőmet; mintha újra lélegeznék. A te esetedben a szív adott életjelet. És az egész csak egy pillanat, noha mindig úgy érzed, hogy tovább fog tartani.

Regina felidézte a Michaelerplatz varázslatosan szép épületeit: a kolonnádokat, az óriási dómot – a tökéletes szimmetriát, a barokk pompát. Érezte, hogy a vére sebesen áramlik az ereiben, és azt hitte, hogy a szíve mindjárt feldobban, mint az előbb; és megint elmerülhet a végtelen boldogságban...

– Igen – szólalt meg végül a lány –, már értem. Olyan, mintha minden más elhalványulna.

Victoria úgy mosolygott Reginára, mint az olyan barátra szokás, akivel az embernek közös titka van.

– Ha valódi szépséggel találkozom, a világ megszűnik számomra létezni. Düh, veszedelem, fáradtság – mindenről megfeledkezem, még örökös éhségünkről is. Mindennél jobban szeretem ezeket a pillanatokat, de ugyanakkor gyűlölöm is őket.

– Mert véget érnek – mondta ki hangosan Regina a másik nő gondolatait. – És te... vagyis mi... mégsem jutottunk közelebb az élethez.

– Sőt, annál inkább érezzük, milyen távol állunk tőle – felelte Victoria. A nő kesztyűs kezével végigsimította Regina arcát. Ilyen gyengédségre azóta nem volt példa kettejük között, hogy miss Ash magához ölelte, élőhalottá tette, a lányt. – Szörnyű kárt okoztam neked, szépségem!

Regina Victoria tenyerébe hajtotta a fejét.

– Veled is ugyanez történt – mondta a lány. – Ha a helyedben lettem volna, én sem cselekedtem volna másképp.

Victoria magához húzta Reginát. A fiatal vámpír arcát a miss Ash válla és nyaka közti, fedetlen részbe fúrta.

– Nem tudsz ilyen könnyen megtéveszteni, édes gyermekem – suttogta a nő –, de azért köszönöm a kegyes hazugságot.

A két nő szorosan összebújva ült a hintóban, amely most kelet felé fordult, és ráhajtott a Schottenringre. Az első saroknál északnak vették az irányt, és egy kisebb utcán haladtak felfelé, majd visszafordultak nyugatnak, és a Maria Theresien Strassén megálltak a Fortschritt – a Tremere-ház főkápolnája – előtti téren.

– Te miben látod meg az igazi szépséget, Victoria? – kérdezte Regina, aki időközben felemelte a fejét útitársának márványfehér, jéghideg válláról, és egyenesen a nő smaragdzöld szemébe nézett. – Én azóta, hogy... Tehát a vonaton történtek óta leginkább építészettel kapcsolatban éreztem azt az elragadtatást, amiről beszéltél.

– Tátva maradt a szád, úgy bámészkodtál.

Regina egy kissé megzavarodott a furcsa választól, de nem tágított.

– Igen. Mindig is imádtam a klasszikus stílusú épületeket, de mostanában át is érzem a tökélyüket. Azt mondtad, ezt a képességet tőled örököltem. Te mikor érzed ezt az elragadtatást? Hol találsz olyan szépséget, ami az... azelőtti időkre emlékeztet?

Victoria szótlanul viszonozta Regina tekintetét. A lányt rabul ejtette a ragyogó, smaragdzöld írisz és a bazaltfekete pupillák. Úgy érezte, mintha ébenfekete tavak vonzanák magukhoz, és ő csak zuhanna, egy örökkévalóságon át, mígnem elmerül a feneketlen mélységben.

Miss Ash váratlanul elkapta a tekintetét. Kinézett a kocsi ablakán, és látta, hogy az inas már tisztelettudóan várakozik az ajtó előtt. Victoria elegáns csipkekendőt emelt az arcához.

– Menjünk! Ne várakoztassuk meg a vendéglátóinkat!

A kocsis kinyitotta előttük az ajtót. Elsőnek Victoria szállt ki, utána Regina. Amikor miss Ash ránézett, a lány észrevette, hogy Victoria nem tudta felszárítani az összes vörös könnyet: néhány friss csepp még csillogott a szeme sarkában.

Victoria valószínűleg elértette Regina tekintetét, mert elővett egy második keszkenőt, és letörölte a bánat utolsó árulkodó nyomait is.

– Gyere! – mondta Reginának.

A Fortschritt előtti tér nagyjából háromszög alakú volt; a háromszög alapja az épülettel szemközt helyezkedett el, szárait pedig a déli és északi irányba futó két utca határolta.

Egy kisebb felirat szerint a tér az Erasmusplatz nevet viselte, és a háromszög kellős közepén egy szobor állt, amelyről Regina azonnal megállapította, hogy a nagynevű holland emlékműve. A lány szinte személyes hálával gondolt a reneszánsz tudósra, hiszen neki köszönhetően terjedt el Észak-Európában a klasszika-filológia, ami annyira lázba hozta. Át akart vágni a téren, hogy közelről is szemügyre vehesse a szobrot.

Óvatosan! – mondta Victoria, és kezét védelmezőn Regina vállára helyezte. – Di Zagreb professzor azt mondta, mindig maradjunk a szürke ösvényen.

Regina körbenézett. Gáz– vagy elektromos lámpák nem álltak a téren, a közeli sugárút lámpáinak fényéből pedig nem sok jutott el idáig, de a lány a sűrű homály ellenére is észrevette, hogy a tér macskakövei valamiféle mintázatot adnak ki. Egy világosabb macskakövekböl kirakott ösvény indult a háromszögnek abból a sarkából, ahol a hintójuk megállt, és a háromszög nyugati szárának felezőpontjánál – a Fortschritt kapujához vezető lépcsőnél – ért véget. Regina több, másféle kövekből kirakott, egymást metsző, a teret keresztül-kasul szabdaló ösvényt is észrevett. Bár a fény és a megfelelő rálátás hiánya miatt nem tudta kivenni a teljes mintát, biztos volt benne, hogy egy óriási, végtelenül összetett kirakós játékon fognak áthaladni. Az egész téren nem volt két egyforma méretű macskakő.

Végigsétáltak a szürke ösvényen. Egyikük sem szólt egy szót sem. Regina egyre kellemetlenebbül érezte magát. Sejtette, hogy minden mozdulatukat figyelik, de hogy honnan, azt nem tudta volna megmondani. Amikor ráléptek a kapuhoz vezető masszív kőlépcső legalsó fokára, Regina tarkóján az utolsó szőrszál is égnek meredt. A lány sarkon fordult, biztosan érezve, hogy valaki bámulja.

A tér teljesen üres volt, leszámítva az Erasmus-szobrot, amelyet a háromszögnek erről a feléről sokkal jobban lehetett látni. A híres tudós egy négyzet alakú talapzaton állt, ami maga is egy félgömbön nyugodott. Jellegzetes, reneszánsz tudósöltözéket viselt, és maga elé nyújtott kezében valamilyen háromszög alakú tárgyat – talán egy szögmérőt vagy egy kezdetleges szextánst – tartott. Regina azonnal, mintegy ösztönösen tudta, hogy a tárgy pontosan kelet felé mutat. Az emlékműtől jéghideg szívét még húsánál is jegesebb rémület járta át, bár hogy pontosan miért, azt maga sem tudta volna megmondani.

Csak akkor jutott eszébe a válasz, amikor a huszonegy széles lépcsőfokot megmászva felértek az épület gótikus stílusú, aprólékosan díszített kapujához. A körbe zárt négyzet, tetején egy háromszöggel az alkimisták és varázslók szerint a hatalmat szimbolizálta. Dr. Bainbridge még Londonban a jelképet elementális fáleknek nevezte: elemek és akaraterő elegyének, mely hatalmat biztosít. Ezt a szimbólumot viselték a londoni tremere-ek és az édesanyját elrabló Ducheskik is. Most, hogy ugyanezt a jelképet Erasmus szobrában kódolva viszontlátta, Reginának szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy a Fortschritt küszöbét átlépve valójában annak a szörnyetegnek a gyomrába igyekszik, amire múlt karácsony óta vadászott.

Victoria a vadállatfejet formázó kopogtató felé nyúlt, de mielőtt hozzáért volna, az ajtó magától feltárult. A két nő belépett a Fortschrittbe.

 

*

 

Regina úgy érezte, mindjárt kiugrik a bőréből. A hónapokig tartó nyomozás, és az egymást követő borzalmak után, amelyeket a titokzatos események feltárása közben Londonban és Párizsban átélt, végre viszontláthatja az édesanyját! Ő és Victoria csigalassúsággal – a lánynak legalábbis úgy tűnt – vánszorogtak a tágas, jól megvilágított folyosón. Az inas – ugyanaz a busa szemöldökű szláv, aki a kapunál fogadta őket – néhány lépéssel előttük járva, némán mutatta az utat.

Regina visszanézett a válla fölött, és az a kísérteties érzése támadt, mintha a folyosó, ahol mentek, szó szerint végtelen lenne. Persze az illúziót csak a különös építészeti megoldás eredményezte: a folyosó ívesen futott körbe a négyzetes alaprajzú épület belsejében. A szentségtelen szimbólum megismétlődése ismét figyelmeztette a lányt, hogy a csalóka látszat ellenére nem egy kastélyban vagy magániskolában járnak, hanem élőhalott boszorkánymesterek rejtekhelyén.

Victoria megfogta, és megnyugtatóan, egyúttal figyelmeztetően megszorította Regina kezét. Regina felpillantott. A szolgáló megállt a folyosón sorakozó ajtók egyike előtt. Halkan kopogtatott, és az ajtó egy másodperccel később kinyílt. A férfi meghajtotta magát, egy lépést hátrált, és kinyújtott karjával jelezte, hogy a nők bemehetnek a szobába.

– Köszönjük – mondta Regina, mielőtt belépett volna az ajtón, de az inas továbbra is néma maradt. A lány egy ízlésesen berendezett szalonban találta magát. A falakat könyvek borították, az egyik sarokban kandalló állt, előtte több plüssfotel és díványok. A terem két ablakát elfüggönyözték. Regina nem értette, mi szükség lehet ablakokra – hiszen a szalon a körfolyosó belső oldaláról nyílt –, de amikor megpillantotta a tűzhöz közel húzott fotelben ülő női alakot, minden másról megfeledkezett.

– Anya!

Regina kitépte a kezét Victoria szorításából, és az utat a székig, amelyben Emma Blake ült, futva tette meg. Odaérve az édesanyja lába elé vetette magát, és akár az egészen kis gyerekek, kezével átkulcsolta az asszony lábát, és arcát az ölébe temette. Meg sem próbálta visszafojtani hangosan feltörő zokogását.

– Ó, anya, anyukám! Végre-valahára!

– Csss, szerelmem – suttogta Emma Blake, és megsimogatta lánya haját. – Regina, kértelek, hogy ne gyere utánam. Kérlek szépen...

Regina felemelte az arcát az anyja öléből, és érezte, hogy az arcán lefolyó könnyek hideg csíkot húznak maguk után. Amikor az első könnycsepp az ajkához ért, és a lány megérezte fémes zamatát, azonnal tudta, hogy nem könny: vércseppek hullanak a szeméből. Regina mélyen az édesanyja szemébe nézett, és semmi másra nem vágyott, csak a megnyugtató anyai szeretetre, ami annyira hiányzott neki az elmúlt, rémséges hónapok során.

-Ne! – kiáltott fel Emma, és két kezébe fogta a lánya arcát. – Az nem lehet! Te nem...

Reginán végigömlöttek az anyja érzései, de a forró szeretet helyett a lány csak jéghideg szomorúságot érzett, ami ezüstös maszkká merevítette az asszony arcát. De ami még ennél is borzasztóbb: édesanyja mélységes bánatába rettegés vegyült. Regina úgy érezte, kifogyott a szavakból.

– Sajnálom, anya. – És gyűlölte magát, amiért ezt mondta.

Lady Blake felemelte tekintetét élőhalott gyermekéről, és a szobában álló harmadik nőhöz fordult.

– Te!

Victoria Ash fejet hajtott. – Szervusz, Emma.

Lady Blake villámgyorsan felpattant székéről, és dühe vörösen izzó ostorként vágott végig Reginán.

– Hogy merészelted?! – kiabálta őrjöngve az asszony. – Mi tettél a lányommal, te szörnyeteg?

Regina rettenetesen szédült, amikor végre sikerült felállnia – pedig nem folyt vér az ereiben.

– Anya, kérlek, miss Ash csak...

– Miss Ash tönkretett téged! – fröcsögte lady Blake.

– Regina jött hozzám, hogy segítséget kérjen, Emma. Én pedig megadtam neki, amit kért – mondta hűvösen Victoria.

– Te bestia! – kiáltott fel ismét lady Blake. – Hát mindenkire, akit szerettem, kivetetted a hálódat, te dög?! Őt is kurvapecérek kezére adod majd? Te!

Victoria rezzenéstelen arccal hallgatta a nö szidalmait. Csak Reginára figyelt, aki a váratlanul felbőszült édesanya mögött állt.

Regina teljesen megzavarodott. Az édesanyját mindig is nyugodt, engedékeny asszonynak ismerte. Életének utolsó éveit szinte végig betegágyban töltötte: megtörte a lázbetegség vagy az élet súlya. És most így kell látnia őt – erősen, határozottan; de nem csak ez döbbentette meg. Lady Blake úgy kikelt magából, mint egy komisz kölyök.

– Anya, kérlek. Semmi szükség erre.

Emma Blake megfordult, arcán szeretetteljes aggodalom tükröződött.

– Kislányom, nem szabad megbíznod ebben a lényben! Ez egy könyörtelen gyilkos! Engem elrabolt, és túladott rajtam, mintha csupán egy tárgy lettem volna!

Reginának – aki már azt sem tudta, hol áll a feje, annyira megviselte a megkönnyebbülést gyors egymásutánban követő elutasítás és döbbenet – minden erejét össze kellet szednie, hogy talpon maradhasson.

– Mi... – Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, hogy visszaverhesse a pánikrohamot, amely vasmarokkal kezdte szorongatni a szívét. – Miről beszélsz, anya?

– Hinned kell nekem, Regina... – kiáltotta már-már hisztérikusan Emma. Regina a szavába vágott.

– Anya, kérlek hagyd abba a sikoltozást. Miss Ash még nem... még nem – keresgélte a megfelelő szót a lány – még nem adott el rabszolgának. Most ülj le, kérlek, és szépen megbeszélünk mindent.

Emma Blake a lányáról Victoria Ashre nézett, aztán megadóan bólintott.

– Rendben.

– Köszönöm, anya. – A három nő helyet foglalt a szalon plüss-székeiben és díványán, a hangulat azonban továbbra is feszült maradt, és a levegőben szinte tapintani lehetett az elfojtott indulatokat. Lady Blake-ből, aki krémszínű köntöst és egy burgundivörös sálat viselt, valósággal áradt a gyűlölet. – És most – mondta Regina –, meséld el, mi történt kettőtök között!

Victoria elővett egy csipkekendőt, és odaadta Reginának. A lány a keszkenő segítségével gyorsan letörölte arcáról a véres csíkokat.

Emma Blake lehunyta a szemét, úgy kezdett bele a történetbe.

– Mindez még a születésed előtt zajlott, Regina. Az édesapád és én akkoriban házasodtunk össze, de a rokonaim még nem nyugodtak bele a frigybe.

Reginának eszébe jutottak az anyai ági rokonokkal folytatott beszélgetések múlt télről, amikor az édesanyja „meghalt”. A Ducheskik nem rejtették véka alá, mennyire lenézik az apját.

– Én mindig azt hittem, apa megszöktetett téged.

– Így is volt – felelte Emma. – Még nem hoztuk a családom tudomására, hogy házasságot kötöttünk, ezért a rokonaim Londonba hoztak, hogy a társasági idényt a fővárosban töltsem. Ez...

– 1869-ben történt – fejezte be a mondatot Victoria.

Emma miss Ashre nézett, de nem szólt semmit. Végül megint belekezdett a beszámolóba.

– Igen, 1869-ben. Elmentem számtalan fogadásra és bálba, ahogy az akkoriban illett. Te is tudod, hogy a családom nem arisztokrata származású, de akkor rájöttem, hogy sok barátunk van egy addig merőben ismeretlen társadalom legfelső köreiből.

– Az éjszaka népe – suttogta Regina. – Az élőhalottak.

– Igen – mondta Emma szemlesütve. – Akkor még nagyon keveset tudtam a valódi természetükről, de a világukat varázslatosnak találtam. – Lady Blake felemelte a tekintetét, és mélyen a lánya szemébe nézett. – Regina, próbálj meg megérteni! Életem nagy részét Lion's Greenben töltöttem, unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik között; egy olyan családban, ahol a szépséget átoknak tartották!

Regina és Victoria is részt vett lady Blake áltemetésén a Durham megyei Lion's Greenben. Mindketten emlékeztek a púposok, vízfej űek és más testi fogyatékosságban szenvedők hátborzongató seregletére.

– Amikor egy évvel korábban megismerkedtem az édesapáddal, Jamest mesebeli hercegnek láttam.

– De mégis Londonba mentél.

– így van. Az éjszakai világban olyan férfiakkal és nőkkel találkoztam, akik szebbek és okosabbak voltak annál, amit valaha lehetségesnek hittem. És ennek a társaságnak a központjában mind közül a leggyönyörűbb rózsaszál, Ophelia Merritt állt. – Emma arca váratlanul kisimult, és ragyogott, akár egy tiszta, kék vizű tó egy szélcsendes napon. – Ő lett a pártfogóm, a...

– A szeretőd – mondta Regina, és hangjában némi szégyenkezés hallatszott. Az édesanyja húsz évvel ezelőtt csak megelőlegezte azt, amit ő is megtett Victoriával. – Ittál a véréből.

– I... Igen. Az ég legyen irgalmas hozzám, de jobban szerettem azt a nőt mindennél a világon.

– Még apánál is?

– Szerettem Jamest, de az teljesen más lapra tartozik. Különben is, azon a nyáron az édesapád ezrede külföldön állomásozott, Ophelia pedig ellenállhatatlan volt. Még akkor is gyakran álmodtam vele, amikor mindennek vége lett, és te is megszülettél.

– Mi köze ehhez miss Ashnek?

– Ő is ott legyeskedett Ophelia körül – felelte szokatlanul ridegen Emma –, sok más vértestvérhez hasonlóan, akik helyezkedni próbáltak vagy csak bármi áron lady Merritt elegáns köréhez tartozni. Ez a nő a velejéig romlott és irigy!

Regina futó pillantást vetett Victoriára, és noha a vörös hajú szépségnek arcizma sem rándult, mégis mintha káröröm csillant volna föl egy másodpercre a tekintetében.

– Amikor már nem bírta legyűrni a féltékenységét – folytatta lady Blake, egyenesen Victoriára nézve –, ez a szörnyeteg Southwarkba vitt, és eladott egy ismerősének, egy másik hozzá hasonló... lénynek. Az a valami olyan volt, akár egy lidérc. A semmiből bukkant fel, és a következő pillanatban megint eltűnt a ködben, de érdes bőrű keze bilincsként zárult a karomra. Ivott a véremből, aztán nekem is... Arra kényszerített, hogy... – Az asszony elhallgatott, és lehunyta a szemét. Aztán vékony, sírós hangon folytatta. – Ha az édesapád nem talál rám, még egy hetet sem éltem volna túl annak a kísértetnek a fogságában!

Regina Victoriához fordult.

– Igaz ez?

Miss Ash válasz helyett Emma Blake-hez fordult.

– Mondd csak, Emma, soha nem gondolkodtál rajta, vajon honnan tudta meg lord Blake, hogy hol tartanak fogva?

– James azt mondta, bizalmas forrásból értesült róla. Azt hiszem, lady Merritt lehetett a névtelen levelek szerzője...

Regina felidézte magában a hűvös, szőke szépséget, akivel múlt tavasszal és nyáron többször is találkozott Merritt Houseban. Még a gondolat is nevetségesnek tetszett, hogy egy Ophelia Merritthez hasonló lény képes legyen az önzetlen segítségnyújtásra.

– Akkor miért nem szabadított ki téged lady Merritt személyesen? – kérdezte az édesanyját.

– Regina azonnal megértette, miről van szó – jegyezte meg halkan Victoria. – Te miért nem tudod belátni az igazságot? Én írtam a névtelen leveleket lord Blake-nek. Én szerveztem meg a szöktetésedet.

Emma Blake felugrott a díványról.

– Abból a börtönből, ahová te magad zártál! „Mindig visszafizetem a tartozást.” – ezt mondtad! Aztán kilöktél a hintóból, egyenesen annak a förtelemnek a karjaiba! Ezért meglakolsz!

Regina érezte, hogy a vér őrülten áramlani kezd az ereiben, és az erőszak előszele – különösen e között a két nő között – megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne. A lány kettőjük közé ugrott, és elszántan Emma Blake gyűlölettől villogó szemébe nézett.

– Anya, ne!

– Állj félre az útból, Regina! – sziszegte ingerülten lady Blake.

– Nem! – Regina még egy lépést tett az édesanyja felé. – Nem ezért jártam mindvégig a nyomodban! Meg fogom hallgatni miss Asht is, ahogyan téged is végighallgattalak, anya. Ülj vissza, kérlek! – Miközben beszélt, a lány érezte, hogy a tarkóján minden szőrszál égnek mered, és állati ösztönei azt súgták, hogy mindjárt egy hatalmas pofont kap a saját édesanyjától. De a várt dühkitörés helyett Emma Blake lesütötte a szemét, és leült.

Most Victorián volt a sor.

– Lady Merritt szenvedélyes asszony. Az évek során, amelyeket a vendégeként töltöttem, végeérhetetlenül áradozott egy-egy felfedezettjének tökéletességéről. Aztán mindegyikre ráunt – egyik játékszer jött a másik után. Ophelia egyik pillanatról a másikra beleszeretett egy, a társaságnak először bemutatott fiatal lányba vagy egy márkifiúba, és a korábbi kegyeltjét azonnal elfelejtette. – Az elbeszélésnek ezen a pontján miss Ash egyenesen Emmára nézett. – Emlékszem az estére, amikor lady Merritt lelkendezve mutatott be téged nekem. Egy hét sem telt el azóta, hogy egy másik védencéről, egy bizonyos sir Michael Grantről zengett ugyanígy ódákat.

– Sosem láttam azt az embert – mondta Emma.

– Hát persze, hogy nem – vágta rá rideg, gépies hangon Victoria. – Mikor legközelebb betetted a lábadat Merritt Houseba, én már gondoskodtam róla, hogy sir Michael vastag földtakaró alatt pihenjen a szegények temetőjében.

Regina meglepődve tapasztalta, hogy a nyelőcsöve összerándul az undortól. Hát még hányni is képesek az élőhalottak?!

– Látod, én megmondtam – szólt Emma. – Ez egy gyilkos.

– Nem tagadom – mondta Victoria, bár hangja kissé megremegett az érzelmektől. – De ez volt az ára lady Merritt vendégszeretetének. Azt a megbízatást kaptam, hogy nyom nélkül szabaduljak meg minden megunt játékbabájától. Májusban sir Michael jutott erre a sorsra. Júniusban te.

– Nem...

– De igen. Ophelia úgy találta, hogy a ceyloni születésű Horace Holden, akit abban az évben mutattak be a Napforduló Bálon, sokkal inkább a kedvére való. Te már „szörnyen untattad”, ezt mondta.

– Nem hiszek neked – suttogta kétségbeesetten Emma.

– Azt sem hitted el, hogy a férjed még él. Vagy talán nem emlékszel, mit mondott lady Merritt? Hogy James Blake meghalt Afrikában?

– Istenem...

– És igen, átadtalak Samuelnek Southwarkban. De egyúttal értesítettem a férjedet, hogy megmenthessen, és magával vihessen – el Londonból, lady Merritt és a többiek közeléből. Amikor évekkel később megint elmentél Merritt Houseba...

– Elég! – kérlelte az asszony Victoriát. – Ophelia nem fogadott vissza. Emlékszem. Azért jöttél, hogy életem minden keservét újra felhánytorgasd?

Itt Regina magához ragadta a szót.

– Nem, anya, tévedsz! Azért jöttünk, mert elszakítottak téged tőlünk – apától és tőlem. Nem hagyhattam, hogy elrabolják az édesanyámat! Azért vagyok itt, hogy megmentselek! – A szavak, melyeket Regina most mondott ki először hangosan, még a saját fülében is idegenül, ostobán csengtek.

– Túl késő, édes kislányom!

Regina megragadta az anyja kezét, és könyörögve nézett rá.

– Anya, kérlek! Gyere velünk Londonba! Sok minden történt, de talán mégis...

– Mégis mi, kicsikém? Sosem voltam igazán boldog Jamesszel. Nagyon szerettem őt, mint ahogy téged és a fivéredet is, de soha nem lehettem teljesen elégedett. Egyre Ophelia szeretetére vágytam, és még valami... annál is többre. Azt hiszem, most végre megtaláltam ezt a valamit.

– Micsodát? – kiáltotta Regina. – Az élőhalált?

– Igen. Tudod, hogy Ducheskinek születtem – a sorsom ezzel eldőlt. Bolond voltam, hogy valaha is elhittem: megszökhetek előle.

– De anya, olyan sok borzalmon mentem keresztül! Én... az életemet adtam...

– Tudom, szerelmem, és nagyon sajnálom. De nem élhetek a többi vértestvér között. A végzet ezt az épületet jelölte ki otthonomul.

– Nem...

– Regina, édes kislányom – szorította meg a lánya kezét Emma, és ezúttal ő könyörgött –, te mindig annyira eleven és vidám voltál, és még most, átváltozva is sokkal életerősebb vagy, mint én valaha voltam. A lelkem mélyén hatalmas űr tátongott. Megpróbáltam betölteni az űrt: a rokonaim keltette félelemmel, az Ophelia iránt érzett szerelmemmel, Jamesszel; sőt – az Úr legyen hozzám irgalmas – még pogány szertartásokban is részt vettem Kairóban. Hiába, semmi sem segített. – Lady Blake széttárta karjait, és széles mozdulatot tett.

– Most már tudom: ezért. Arra rendeltettem, hogy ide kerüljek.

– De Mr. Wellig... a Kristálypalotában... és Mithras herceg...

Emma arcán fájdalmas kifejezés suhant át.

– Tudom, hogy... nehéz ezt elfogadnod, kincsem. Egész életemben létezésem értelmét kutattam, és végre megtaláltam. Belefáradtam a hiábavaló küzdelembe.

– Anya, kérlek, ne add fel! Ha megtaláltalak, semmi sem lehetetlen!

– Sajnálom, Regina. Nem mehetek veled. – Az asszony megsimogatta a lány arcát. – És most menj!

– De... – Regina arcán kövér, vörös könnycsepp gördült le.

– Kérlek, Regina! – Emma Blake szeme sarkában is piros könnycseppek csillogtak. – Kérlek szépen!

A lány lehunyta a szemét, és elfordult az édesanyjától. Egy másodperccel később felállt a székből, és lassan, meg-megállva elindult a szalon ajtaja felé. Victoria két lépés távolságból követte.

– Miss Ash – szólt utánuk Emma, amikor a vöröshajú nő már a küszöbnél járt –, ha csak egy szó is igaz abból, amit mondott, kérem, viselje gondját a lányomnak!

Sem Regina, sem Victoria nem fordult hátra. Az inas, aki a folyosón várakozott, becsukta mögöttük az ajtót, majd kikísérte őket a Fortschritt kapujáig. A két nő átvágott az Erasmusplatzon, és beszállt a várakozó hintóba. Mindketten mély hallgatásba süppedtek; a csöndet egyikük sem törte meg a Hotel Sacherig.

Reginára ólomsúllyal nehezedett a szomorúság. A bánat minden ízében átjárta; a vörös könnycseppek megállás nélkül hullattak a szeméből, de a lány néma maradt. Nem zokogott fel, hiszen ahhoz lélegeznie és mozognia kellett volna, és jelenleg egyikre sem volt képes. Mielőtt kiszálltak a hintóból, elfogadott még egy zsebkendőt Victoriától, és megtörölte az arcát, nehogy az egyébként igen tapintatos szállodai személyzet faggatózni kezdjen.

Felértek Grünwald báró emeleti lakosztályába. Regina az egyik ágyra vetette magát, és semmi másra nem vágyott, csak az alvás jótékony öntudatlanságra. Ám megváltozott állapota még ezt sem tette lehetővé. Olyan szorosan hunyta le a szemét, hogy színes fényfoltok táncoltak szemhéja belső oldalán. A lepedőt összemaszatolta véres könnyeivel. De az álom csak nem jött. Ellenkezőleg, Regina szokatlanul ébernek érezte magát, és azoknak az apróságoknak a hiánya, amit az élőhalál okozott, még szembeszökőbbé vált. Jottányi ereje sem maradt, hogy a maszkabál egyébként öntudatlanul is fenntartott elemeire figyeljen. Egyetlen szívdobbanás, egyetlen lélegzetvétel sem tagolta a lelkében terjeszkedő sötétséget. Mozdulatlanul zavarta az ágyon; máskor olyan éles tapintóérzéke elfásult. Nem érezte egymásnak nyomódó szerveit, sem a ruhák és kabátkák szövetének érdes simogatását, a levegő mozgását a bőrén – csak teste fizikai létezésének tompa tudatát. És mégis tökéletesen, bántóan éber maradt. Elméjét végtelen üresség töltötte el. Emlékek, gondolatok nem zavarták. Semmiféle vágyat vagy késztetést nem érzett, kivéve egyet, aminek pontosan nevet sem tudott adni. Ez a magányos, apró szikra hunyorgott egyedül a porhüvelyben, amelyet Regina Blake-nek neveztek.

Regina egész éjjel csak feküdt, és a nem emberi éhség parányi szikráját figyelte: a vörösen izzó pontot, amely a halál után is tovább éltette. Napfelkelte előtt Victoria vezette át a lányt az elsötétített budoárba.

 

*

 

Az ukrán szolgálót, aki Regina Blake-et és Victoria Asht elvezette a szalonhoz, amelyben Emma Blake várakozott, Petrónak hívták. A férfit kettős szerencsétlenség érte: egyrészt végtelenül szegény családba született, és nyomorgó édesanyja Kijevben néhány rubelért eladta egy külföldinek. A szerencsétlenség nagyobbik fele az volt, hogy kiderült: az idegen egy német tudós, és a neve Claas Drescher. Miután a két angol nő távozott a Fortschrittből, és lady Blake visszatért a hálószobájába Petro jelentkezett Dreschernél a doktor magánlaboratóriumában. Ott a mágus megkérte Anastasz di Zagrebet, hogy ollóval vágja el a bélhúrt, amivel Petro ajkait összefércelték, és cseppentsen az inas szájába három cseppet abból a különleges főzetből, mely felerészt epéből, felerészt vérből állt.

Ekkor Petro nagy levegőt vett, és szóról szóra elismételte a három nő kihallgatott beszélgetését. A szolgáló ugyan nem beszélt angolul, és kicsit sem értett az utánzás művészetéhez, de hála Drescher és di Zagreb kitartó kísérletezésének, majdnem tökéletesen ejtette a szavakat, mintha a gyomra helyén egy viaszhenger lett volna. Amikor végzett a beszámolóval, a laboratórium csempézett padlójára rogyott.

– Lady Blake valószínűleg hazudik – jegyezte meg di Zagreb, miután Petro abbahagyta a vonaglást. – Például említést sem tett a dühkitöréseiről.

– Elképzelhető, de nem is élt a lehetőséggel, hogy elszökjön tőlünk – mondta Drescher. – Mindenesetre az egyiptomi rituálé és a lady Merritthez fűződő vérkötelék sok mindent megmagyaráz.

– Beszélt ön lady Merritt-tel Londonban, Herr Doktor? Emlékeim szerint én akkor találkoztam vele először, amikor megkezdtem a tanulmányaimat Bécsben.

– Dr. Bainbridge elődje, rendünk londoni képviselője állítólag gyakran vendégeskedett nála. Nem mintha ennek sok hasznát vette volna, amikor Mithras herceg visszatért a száműzetésből.

– Ha igaz, hogy lady Blake kapcsolatban állt a londoni vértestvérek egyik befolyásos alakjával, még valószínűbb, hogy Herr Wellig nem volt eléggé elővigyázatos – állapította meg di Zagreb.

– Így van – felelte Drescher, aki a padlón heverő ukránt bámulta. – És ha már az elővigyázatosságnál tartunk, varrd vissza Petro száját, mielőtt elmennél.

HETEDIK FEJEZET

– Édes istenem – suttogta James Blake. – Hiszen ez Emma!

A férfi a majdani Bécsi Egyetemnek otthont adó épület egyik félkész, huzatos termében ült, Herr Kohler és Metz atya társaságában. Johann a Karmeliterplatzi lakásban maradt, és minden valószínűség szerint a gondjaira bízott Ducheski fattyú fizikai tűrőképességének határait próbálgatta.

Nem sokkal naplemente előtt kezdték meg az őrködést. A még befejezetlen épület pontosan az Universitatstrasse túloldalán álló Fortschritt-tel, az élőhalott mágusok fellegvárával szemben helyezkedett el. A három férfi egy-egy távcsővel kémlelte a barokk stílusban épült ház homlokzatát, az előtte elterülő, nyomasztó teret, és az őrhelyükről látható oldalbejáratokat.

Előző éjszaka is hasonlóképpen virrasztottak, bár akkor egy, a Schottenringen parkoló bérkocsiból figyelték a helyet. Ám az éjszakai járókelők és a városi csendőrök megnehezítették a dolgukat. Aztán felfedezték az iskola emeleti termét, és abban bíztak, hogy ha fentről ellenőrzik a környéket, nagyobb eséllyel veszik majd észre a Fortschrittben tanyázó szörnyetegeket.

Ez idáig a mostani les sem hozott több eredményt, mint a tegnapi, és lord Blake kezdte azt hinni, hogy az élőhalottak vagy soha nem dugják ki az orrukat a rejtekhelyükről, vagy a vészjósló épületnek van egy titkos ki– és bejárata. Egyik este sem láttak senkit kijönni vagy bemenni az épületbe, pedig Kohler – és Blake egy régi, egyiptomi barátja, Oszmán – állítása szerint az élőhalottak csak ilyenkor bújtak elő. A lord már a város utcái alatt húzódó, a boszorkánymesterek áldozatainak sírjaival kikövezett, nagy kiterjedésű katakomba rendszerről fantáziált. Az este folyamán egy ízben csaknem elhitette magával, hogy a Fortschritt tetejének sarkán guggoló egyik vízköpő megmozdult. Ostobaság!

Lord Blake úgy látta, hogy az épületet magát hiába fürkészi, ezért látcsövével a szomszédos utcákat pásztázta. A sötét és barátságtalan teret egyik oldalról a Maria-Theresien Strasse, és a vele párhuzamosan haladó Schottenring határolta, ez azonban nem jelenthetett akadályt a Fortschrittben lakozó lényeknek. Ha éjnek évadján úgyis a város utcáit járják, miért ne tennék ezt éppen azon a körúton, ami az otthonukhoz vezet? Szerencsére az utcalámpák olyan jó helyen álltak, hogy Blake könnyedén beláthatta az egész terepet. Viszonylag sokan jártak a környéken: feltehetőleg a közeli színházak, éttermek vagy kávéházak vendégei szállingóztak lassan hazafelé. De hosszú órákon át a férfi senkit nem látott, aki gyanúsabbnak tűnt volna bármelyik átlagos osztráknál.

Aztán egyszer csak, mintegy varázsütésre, egy nő jelent meg a komor, árnyékban fekvő téren, majd kilépett a gázlámpák fényébe, a Maria-Theresien Strasséra. Egy percig várakozott az utcasarkon, majd az észak-déli irányú utcán elindult a Ring felé. Közvetlenült utána egy másik alak is átsétált a téren. Amikor a nő észrevette, hogy követik, megállt az utca túloldalán, és hátranézett. A gázlámpa fénye megvilágította az arcát. Emma!

– A felesége? – kérdezte erős akcentussal Metz, és az ablakhoz lépett. – Hol?

– Az észak-déli irányú utca sarkán – felelte Blake. – Sötétzöld, talán fekete ruhában. Kendő van a nyakában.

– Éjszaka lévén nem lehetett látni a színeket, ám Blake sejtette, hogy a felesége öltözéke nem fekete. Még magának sem vallotta volna be, de a gondolat, hogy a felesége máris levetette

– vagy sosem hordta – az özvegyi ruhát, miközben ő, lord Blake a mai napig tetőtől talpig fekete gyászban járt Emma emlékére, fájón érintette.

A második alak is beért a látószögébe, és noha háttal állt neki, Blake-nek nem esett nehezére felismerni a hajlott hátú boszorkát, hiszen őt hibáztatta legfőképp szeretett felesége múlt karácsonyi eltűnéséért. Eleanor Ducheski volt az, Gareth és Emma nagynénje; az átkozott Ducheski klán mátriárkája.

– Oda kell mennünk hozzájuk – morogta fogait csikorgatva Blake, és nagy – a drága lencsékhez mérten talán túl nagy – erővel összecsukta a látcsövét. – Most azonnal.

– Várjon! – szólalt meg Kohler. – Valaki figyeli őket. Nézze csak! A schottenringi megállónál! – A vén osztrák egy másik ablakból kémlelte az utcát. A terem, ahol tanyát ütöttek, pontosan az épület sarkán helyezkedett el, így az ablakaiból nemcsak a Fortschrittet, hanem a Schottenring nagy részét is be lehetett látni.

Blake átment Kohler mellé, és újra kinyitotta a látcsövét.

– Hol?

A Ringstrassén, alig egy háztömbnyire a megfigyelőhelyüktől, egy omnibusz épp most hagyta el a megállót, hogy folytassa az óramutató járásával ellentétes körútját a belvárosban. Blake még mindig nem látta az állítólagos harmadik alakot.

– Ja – mondta Metz. – Az árnyékban.

– Annál a lámpánál, amelyik nem világít – tette hozzá Kohler.

A Schottenring-saroktól kissé távolabb tényleg állt egy rossz lámpa, ami az egyébként jól megvilágított utcán árnyékos szigetet hozott létre. Amikor az omnibusz kigördült a megállóból, a körútról beszűrődő fény többé-kevésbé felszámolta a sötét foltot, és Blake a lámpaoszlop mellett egy férfi sziluettjét vette észre.

– Látom már, de biztos, hogy...

Blake nem fejezte be a mondatot, mert abban a pillanatban, amikor Emma és Eleanor átkelt a Ringstrassén, a férfi is kilépett az árnyékból. Néhány másodpercig várt, aztán elvegyült a körút belső oldalán sétáló többi gyalogos között.

– Lehet, hogy a boszorkánymesterek kémje? – tette fel a költői kérdést Kohler.

Blake nem felelt. Amikor a férfi egy újabb lámpához közelített, a fényben Blake felismerte hosszú haját és karvalyorrát. Bár nem tudott minden apró részletet kivenni, a vikomt azonnal megismerte a fickót. Elvégre már kétszer találkozott vele! Először Kairóban látta, 1886-ban, ugyanazon a különös rituálén, amiben Emma is részt vett. Másodszor alig néhány hete találkoztak, Londonban, amikor a férfi megmentette őt Gareth Ducheski bosszújától, és figyelmeztette, hogy ne nyomozzon tovább halott felesége után. Blake-nek azonnal eszébe jutott, hogyan belezte ki vadállati karmokban végződő ujjaival a fickó Garetht.

– Igen – mormolta Blake. – Lehetséges.

 

*

 

Emma Blake megvárta, hogy a nagynénje átkeljen a Schottenringen, és utolérje. Korábban is többször adódott volna alkalom, hogy megszökjön Eleanortól, de mint mindig, Emma most is tudta, hogy ez csak illúzió. Eleanor Ducheski totyogó járása, még ha nem is szándékosan akarta vele megtéveszteni a környezetét, természetes álcaként szolgált. Az öregasszony rövidebb pórázon tartotta Emmát, mint valaha, különösen azóta, hogy lady Blake élőhalottá vált. Emma számtalanszor próbált elmenekülni: amikor hozzáment James Blake-hez, amikor Ophelia Merritt szeretője lett, vagy amikor az őrült arab, Anvár al-Bisí titokzatos szavait ismételte. Mindhiába. Ha most megfordulna, megint csak a töpörödött, szemrehányó arcot látná maga előtt, amint emlékezteti őt megmásíthatatlan sorsára.

– Ne állj ott, mint egy darab fa! – hallotta máris a vénasszony zsémbes hangját. – Néhány óra múlva vissza kell térnünk.

– Gondolom, Herr Drescher megint a kérdéseivel akar nyaggatni – mondta Emma, meg sem próbálva leplezni, mennyire irtózik a kövér némettől.

– Biztosan – felelte Eleanor, nem kevésbé megvető hangon. – Most gyere!

Kelet felé indultak, maguk mögött hagyva a széles kör-utakat, és a belváros középkori negyede felé vették az irányt. Néhány percig némán sétáltak egymás mellett, aztán Emma a öregasszonyhoz fordult.

– Mire utaltál, amikor a tremere-ek és a családunk kapcsolatáról beszéltél, Eleanor néni?

– Mindig csak kérdezősködsz, ahelyett, hogy használnád a fejedet, leányom.

Egy háromszög alakú térhez érkeztek. Az egyik sarokházra erősített, cirkalmas betűkkel írt tábla szerint a helyet Freyungnak hívták. Balkéz felől egy templom állt, előtte pedig egy hosszúkás, ötemeletes ház, amely úgy nézett ki, mint egy óriási fiókos szekrény. A földszintet boltok foglalták el. Emma feltételezte, hogy az épület egy rendház lehet.

– Tudod, gyermekem, néhány ősöd ide menekült – mondta Eleanor, a templomot méregetve, melynek jobbára csak barokk stílusú harangtornya látszott ki a rendház mögül. – A Schottenkirchébe.

– Skót templom – fordította le a kifejezést Emma.

– Igen. Akkoriban a szerzeteseknek jogukban állt a külföldieknek és a tolvajoknak menedéket nyújtani üldözőik elől.

– A Freyung tehát azt jelenti: a szabadság tere?

– Janos Krevcseszki így gondolta. Amikor a család tagjai összegyűltek Bécsben, hogy felajánlják szolgálataikat a tremere-eknek, János megszökött, és ebbe a templomba futott. A pap védelmet ígért neki.

Emma erős késztetést érzett, hogy közelebb lépjen a templom hataémas tölgyfa ajtajához, ám tudta, semmi értelme.

– De nem tudta megvédeni.

Eleanor az unokahúgára szegezte tekintetét.

– Hogy is tudta volna?! A templom falai nem nyújthattak számára menedéket, hiszen üldözőinek ereiben a családunk vére folyt. Az unokatestvérek, nővérek, még az édesapja is, összefogtak a boszorkánymesterekkel, és megátkozták Janos Krevcseszkit.

– Mi történt vele?

Megőrült. – A banya szemével az óratorony felé intett. – Levetette magát a toronyból, egy nappal szenteste előtt. – Eleanor szemével követte az elképzelt zuhanást. – De előtte még átvágta annak a papnak a torkát, aki biztonságot ígért neki.

– Ezek szerint mégis van menekvés – jegyezte meg Emma. – Ezt akartad mondani, ugye?

Eleanor némán az asszonyra nézett. Fonnyadt ajkain mintha mosoly suhant volna át, de nem szólt semmit.

– Emma! – A kiáltás a tér végéből hangzott fel. A hangtól lady Blake megborzongott.

– James?!

 

*

 

James Blake befordult a Freyungra, és meglátta Emmát és a förtelmes Eleanor Ducheskit. A nők a tér nyugati csücskében álló templom előtt jártak, szemmel láthatólag élénk beszélgetésbe merülve. Herr Kohler és Metz atya a sebtében kigondolt terv szerint cselekedett, ám Blake nem bírt várni. Egyszer már hagyta megszökni a feleségét, de nem fogja hagyni, hogy megint nyoma vesszen a bécsi éjszakában! Blake azért bízott benne, hogy a két osztrák a megfelelő időben a segítségére fog sietni.

– Emma! – kiáltott fel. Mindkét nő a hang irányába fordult. Emmán látszott, hogy mélységesen megdöbbent és összezavarodott; úgy ejtette ki férje nevét, mintha nem akarna hinni a szemének. Mrs. Ducheski arcán csupán egyetlen érzelem tükröződött: a harag.

– James? – ismételte Emma. – Ez nem lehet igaz!

– Pedig az – mondta a férfi, és néhány lépést tett az asszony felé. – Még egyszer nem hagylak magadra!

Lady Blake egy tapodtat sem mozdult, de az öregasszony botjára támaszkodva elindult Blake felé.

– Mégis mit képzel, Blake? Hogy idejön, és megmenti a nejét a tulajdon vérétől?

– Igen – felelte Blake kissé határozatlanul. – Pontosan ez a tervem.

– Ó, James! – sóhajtott fel Emma. – Hidd el, már túl késő!

– Sosem szeretted őt – károgta Eleanor. – Emiliana Ducheskinek született, és ezen nem változtathat senki és semmi!

Lord Blake felbőszülve közelített az asszonyokhoz.

– Isten verjen téged és az átkozott családodat, vén banya! – üvöltötte magából kikelve, majd a feleségéhez fordult. – Valamikor szerettük egymást, emlékszel, Emma? Könyörgöm, ne fordulj el tőlem, tőlünk!

– James, kérlek! – szólt esdeklőn lady Blake. – Megpróbáltuk együtt, nem sikerült. Vagyok, aki vagyok; nem tehetek ellene semmit. Most már biztosan nem.

– Miért? Miért nem jöhetsz velem most, azonnal?

Emma Blake idegesen körülnézett. Bár a téren nem jártak annyian, mint napközben, a hangos szóváltás felkeltette a járókelők figyelmét.

– Engem már nem tudsz megmenteni, szerelmem.

– Hallottad, te puhány angol? – köpte a szavakat Eleanor. – Nem kér belőled és a segítségedből. Most takarodj!

Lord Blake gondolkodás nélkül sarkon fordult, és elindult kifelé a térről. Ügy érezte, mintha mázsás súly esett volna le a szívéről; csak most jött rá, mennyire örül, hogy végre hátat fordíthat mindannak a tengernyi borzalomnak, ami a felesége halála óta eltelt közel egy évben történt. Ha a bolondos neje visszautasítja a feléje nyújtott segítő kezet, miért küzdjön tovább érte? Éljen boldogan a szörnyek között, ha ez a kívánsága! Ő meglesz nélküle és a lányuk, Regina nélkül is.

Regina!

A gondolattól szó szerint földbe gyökerezett a lába. Blake utoljára Doverben látta a lányát, egy Victoria Ash névre hallgató lény társaságában. Öt is sorsára akarja hagyni? Különben is, miért akarja Emmát a sorsára hagyni? Blake megszorította a kabátzsebében lapuló, bőrkötéses Bibliát. Visszafordult.

– Nem! – mondta. – Nem megyek nélküled sehová!

A felesége mélyen a szemébe nézett. A pár másodperc alatt, amíg Blake távozni akart, Eleanor visszament Emmához, és ujjai aszott kígyókként fonódtak az asszony karjára. Lady Blake hallgatott, de kétségbeesett tekintetét a férjére szegezte.

– Emlékszel lady Winthrope-ra? – kérdezte Blake, miközben megállás nélkül közelített Emmáék felé. – Aki meglátogatott téged Egyiptomban?

– James – szólalt meg rekedtes hangon Emma –, kérlek!

– Ő is ezeknek a lényeknek a társaságába keveredett, de megszabadult! – Blake-et már csak néhány lépés választotta el a feleségétől. Eleanor csak bámult, a szája kissé tátva maradt a csodálkozástól. – Menedéket talált az Úrban, Emma! Megmenekült!

– A megfeszített isten nem menthet meg – szólt közbe Eleanor. – A családunk sokkal ősibb a nevetséges kis vallásotoknál!

– Csend legyen! – üvöltötte Blake, és fenyegetően felemelte a sétapálcáját, mintha le akarna sújtani a bosszantó vénségre.

És akkor megpillantotta Metz atyát, aki a templom előtt elterülő fehér épület egyik üzlethelyiségéből lépett ki. Bejutott volna az épületbe? Vagy csak meghúzódott a kapubeugróban? Blake nem tudta volna megmondani. A lényeg, hogy az osztrák tartotta magát a megbeszélt tervhez: a mellékutcákon végigosonva a nők mögé került, hogy elzárja Emma elöl a menekülés útját.

Blake emlékei szerint az nem volt a terv része, hogy az atya a kezében egy kihegyezett karót fog cipelni.

– Ne! – kiáltotta Blake, de elkésett – a pap elérte célpontját.

A karó hallható reccsenéssel fúródott Emma testébe. Az asszony arcán meglepett kifejezés jelent meg. Ruhájának és köpenyének eleje kidudorodott a mellkasát átütő póznától. Emma Blake összerogyott.

Blake találkozott már harcban megfáradt katonákkal, és azt is látta, milyen bénító hatással van az újoncokra az első lőfegyveres ütközet, de személyesen nem élt át ilyesmit. Mindig megmaradt hidegfejű taktikusnak, aki a harcvonal mögül osztotta a parancsokat, vagy pedig lovas huszárai élén vágtatott az csatába. Lovas katonaként rettegett tőle az ellenség, ezért ő maga nem tanulta meg, mi a félelem. Most úgy érezte, mintha a végtagjai ólomból lennének, és az érzékszervei felmondták volna a szolgálatot. A világ lassú pantomimmé változott, melyben a hangok csak végtelenül halk visszhangként jutottak el hozzá. Egy bántóan éles sikoly – Eleanor Ducheski csontos kezével megragadja Metz atya torkát; egy halk pukkanás, aztán lőporszag – Kohler előbújik a tér másik felén lévő rejtekhelyéből, és egymás után többször meghúzza a pisztoly ravaszát; újabb sikoly – a golyók egyike egy járókelőt talál el – egy fiatal művészt, aki barna papírba csomagolt vásznakat cipel a hóna alatt.

A papírra vér fröccsen, a művész a templom falának csapódik.

A csendőrök sípjának fülsüketítően magas hangját Blake távoli harangzúgásnak vélte, és nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak a feleségét látta maga előtt. Az asszony mozdulatlanul feküdt az oldalán, arca a meg rázkódtatástól torz vicsorba merevedve. Pár méterrel arrébb Metz és a banya egymásba gabalyodva dulakodott a földön.

– Emma – suttogta Blake. Néhány rogyadozó lépést tett az asszony felé. A térre sűrű, vattaszerű köd telepedett, de a férfi ügyet sem vetett rá. Egy város sem vetekedhet Londonnal köd tekintetében.

Német kiáltások röpködtek a levegőben. Amikor az első helyszínre érkező csendőr hátulról leütötte Kohlért, a téren elszabadult a pokol. A hangzavarra odagyűlt járókelők fejvesztve menekültek, amikor az öregember pisztolya véletlenül még egyszer elsült. Blake meg sem hallotta.

Csak a feleségét látta, semmi mást. Emma arca nyúzott volt, hamuszürke. A teste mozdulatlanul (Rideg, akár a márvány! – gondolta Blake) hevert a macskaköveken. Emma nem teljesen az oldalán feküdt: kitartott karja és lába megakadályozta ebben. Egész testtartása még mindig azt a döbbenetet fejezte ki, ami Metz atya támadásakor érte. Háta meghajlott, álla hátrafeszült, szeme kidülledt.

Blake a felesége szemébe nézett – a pupillák gombostűnyire zsugorodtak, a szemgolyó fehérét alvadt vér festette barnásra –, és elvesztette minden reményét. Emma fölé hajolt, félrehajtotta az asszony köpenyét. Metz karójának vége fűzőt és blúzt átszakítva meredt elő a nő mellkasából. A sebből fekete vér csordogált, de csak néhány csepp, és az is másodperceken belül megalvadt.

– Ó, Emma! – suttogta Blake, és visszahőkölt. Saját kezével vert karót John Claremont jéghideg szívébe, nehogy a férfi élőhalottként térjen vissza. Ám a saját feleségét így látni még számára is túl nagy csapás volt.

Ködfolt úszott Emma teste fölé, és ott is maradt. Blake– nek még alig jutott el a tudatáig, hogy semmilyen légmozgást nem érzett, amikor a köd bugyborékolni kezdett, akár egy fazék forrásban lévő tej. De most sem szállt felfelé, hanem összesűrűsödött, és fehéres kupaccá alakult.

A kupac emberi alakot öltött, és Blake-nek hirtelen eszébe jutott, hogy szem elől tévesztette a hosszú hajú idegent, aki Emmáék nyomába eredt.

– Nem!

Blake a férfira vetette magát, de úgy érezte, mintha egy jól megtermett csődörrel keveredett volna közelharcba. A fickó hosszú kabátja alatt kőkemény izmok dagadtak, és bár éppen leguggolt, amikor a lord a hátára ugrott, még az egyensúlyát sem vesztette el. A következő pillanatban felpattant, akár egy rugó; a karjait széttárta, és Blake nagyot nyekkenve terült el a háta mögött.

A lordnak szerencsére sikerült továbbgurulnia a macskaköveken, így csökkentve valamelyest az esés erejét. Mint egykori lovaskatona, számtalanszor esett már lóhátról, és állította, hogy azért a huszárért, aki nem tud esni, még a posztó is kár, amiből a mentéjét készítik. Amint a görgés lendülete alábbhagyott, Blake négykézlábra állt, és látta, hogy az idegen a halott Emma háta mögé nyúlt.

– Csak egy másodperc az egész – mondta a férfi nyugodt, szinte joviális hangon. Kísérteties, cuppanó hang hallatszott, és a hosszú hajú a kezében tartotta az Emma Blake testéből kihúzott karót. Ezután talpra segítette az asszonyt, és átkarolta a vállát.

Emma él! Élőhalott! – gondolta Blake. És valóban, amint az idegen lassan vezetni kezdte a tér sarka felé, a nő bizonytalan lépésekkel ugyan, de elindult.

– Emma! – kiáltott a felesége után Blake. Lady Blake visszanézett a férjére. Arcán rettegés tükröződött, és ez megacélozta Blake akaraterejét.

Ám ekkor két osztrák csendőr vetette magát a férfira, hogy botjaikkal megadásra kényszerítsék.

– Emma! – kiáltott fel még egyszer Blake, egy újabb ütés azonban a fejét érte. A lord ellenállása megszűnt, és egy szempillantás múlva mély öntudatlanságba süppedt.

NYOLCADIK FEJEZET

– Ez egyszerűen elfogadhatatlan, Mr. Wellig! – mondta Ardan Lane, kezével a Wiener Zeitung, a legnagyobb bécsi napilap esti kiadását lobogtatva.

Az újság első oldalán egy lázító hangú cikk számolt be az előző esti lövöldözésről a Freyungon. A feltételezett elkövetők a cikk szerint egy anarchista katonai alakulat tagjai voltak. Más lapok azt állították, hogy nacionalista megmozdulásról volt szó, bár azt nem közölték, hogy mely nemzetiséghez tartoztak a tettesek. A császárt nem fenyegeti közvetlen veszély – írták több helyen is –, de őfelségét felettébb aggasztják a schottenringi erőszakos események.

– Ha elfelejtette volna, emlékeztetném: létfontosságú, hogy minden vértestvér a lehető legkevesebb feltűnést keltve intézze az ügyeit!

– A gyermekemet elrabolták, Mr. Lane – felelte Wellig, aki meg sem próbálta leplezni sértettségét. – Hajlandóak bécsi vértestvéreim és rendtársaim segíteni, hogy kiszabadítsam Emmát fogvatartója karmai közül, vagy inkább nevetséges szemrehányásokkal vesztegetjük az időt?

A tanácsteremben szinte tapintható volt a feszültség. A szobában öten gyűltek össze. Lane és Wellig mellett az angol dr. Bainbridge, továbbá Drescher pontifex, és gyermeke, Anastasz di Zagreb vettek részt a megbeszélésen. Lady Meerlinda nem jelent meg, de gyanították, hogy minden igyekezetük ellenére a nő pontosan tud mindenről, ami a tanácsteremben elhangzik.

Drescher tajtékzott a dühtől, ám mielőtt felszólalhatott volna, Lane megelőzte.

– Felháborítónak találom a hozzáállását, Mr. Wellig – mondta a férfi meglepően nyugodt hangon. – Gondolom, az ön figyelmét sem kerülte el a tény, hogy a tegnap este letartóztatott emberek egyike nem más, mint Emma Blake halandó férje. Ez pedig azt jelenti, hogy ön nem járt el eléggé körültekintően, amikor gyermeket nemzett.

– Ami lord Blake-et illeti, boldog lennék, ha saját kezűleg szabadulhatnék meg tőle.

– Ez is egy megoldás, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy a fickónak nincsenek társai. Kihallgattuk az üggyel kapcsolatban a városi rendfenntartókat. A két férfinál, akit Blake-kel együtt elkaptak, rengeteg vallási kegytárgyat találtak. Mi több, az egyikük állítólag pap. – Lane türelmetlenül dobolt ujjaival a nehéz tölgyfa asztal lapján. – Nagyon nem szeretném, ha egyházi vizsgálat lenne a dologból.

– Nem mondhatja komolyan, hogy még mindig tart a szerzetesektől és üres fenyegetéseiktől?

– Üres fenyegetések? Talán elfeledte az időket, amikor eretnekek és ördögök után kutató inkvizítorok és boszorkányvadászok dúlták fel menedékeinket? Akkoriban sok vértestvért kötöztek máglyára, Mr. Wellig. Ön is élt akkor; meglep, hogy nem emlékszik rá.

Wellig elmosolyodott.

– Drescher pontifex azt vetette a szememre, hogy fogalmam sincs az újkor szabályairól, ön pedig most azzal vádol, Mr. Lane, hogy megfeledkeztem a múltról. Lennének olyan kedvesek, hogy legalább abban megegyeznek, mi is a bűnöm?

– Mit tud a párizsi Santé börtönről? – kérdezte Drescher.

– Mi köze ennek Emma eltűnéséhez? – kérdezte őszintén értetlenkedve Wellig.

– Folyó hó tizenötödikén felkelés tört ki a Santéban. A párizsi sajtó anarchista lázadásról számolt be. Francia szövetségeseinktől azonban úgy értesültünk, hogy a börtönt Párizs egyik legidősebb vértestvérének menedékeként és vadászterületeként tartották számon.

– Mi dolgom nekem bármiféle lázadással?

– Valójában nem lázadás tört ki – válaszolt Drescher. – A Santét megtámadták, méghozzá egyértelműen egy összehangolt akció keretében. A vértestvérek beszámoltak róla, hogy az állítólagos anarchisták szintén hordtak maguknál kegytárgyakat.

– Emiliana meg én két éjszakát töltöttünk Párizsban, még augusztus közepén, Herr Drescher, és még csak véletlenül sem hallottunk semmiféle börtönben bujkáló öregről. Ha ön az összes európai fővárosban bekövetkezett összes kellemetlen eseményt az én nyakamba akarja varrni, jogában áll. Én viszont nem vesztegetem tovább az időmet; megyek, és megkeresem a gyermekemet.

– Anton, kérlek... – próbálta megnyugtatni honfitársát dr. Bainbridge, de elkésett vele.

Wellig felpattant a székéről, és kiviharzott a teremből.

– Úgy tűnik, a kollégája fel sem fogja, mekkora veszélybe sodorta tetteivel az egész Tremere-házat – fordult Bainbridge-hez Lane, miután a másik angol távozott.

– Lehetséges. Ami a gyermeke eltűnését illeti, Mr. Wellignek igaza van. A rendnek minden segítséget meg kell adnia, hogy megtalálhassa Emmát.

Ne aggódjon! – vágott a szavába Drescher. – Minden eszközt be fogunk vetni, hogy eltussoljuk ezt a kis fiaskót. Hadd kérdezzek valamit ez ügyben, dr. Bainbridge! Mit tud lady Blake lányáról, lady Regináról?

Bainbridge a plafont bámulva keresgélt az emlékei között.

– Á, igen, megvan. Azt hiszem a lány egy, a londoni vértestvérek társasági életében meglehetősen fontos szerepet játszó hölgy játékszere. A hölgyet, ha jól emlékszem, miss Victoria Ashnek hívják.

– Új játékszer? – kérdezte Anastasz di Zagreb.

– Ha emlékezetem nem csal, én idén tavasszal találkoztam először lady Reginával. De hogy mióta állnak kapcsolatban miss Ashsel, arról fogalmam sincs.

– És nem találta aggasztónak, hogy Mr. Wellig gyermekének halandó leánya váratlanul megjelent a londoni vértestvérek között, nem sokkal azután, hogy az édesanyja átesett az ölelésen? – folytatta a vallatást di Zagreb.

Bainbridge idegesen fészkelődött a székén.

– Talán ha egyedül bukkant volna föl. Ám minthogy állandóan miss Ash társaságában mutatkozott, feltételeztem, hogy az ő szabadsága is épp annyira korlátozva van, mint bármelyik ghoulé.

– A feltételezések néha tévútra vezetnek minket, dr. Bainbridge!

– Nem hinném, sir – felelete az angol. – Logikusan átgondoltam mindent, és arra a következtetésre jutottam, hogy miss Ash vagy szövetségesei érdeklődnek Wellig terve iránt. Semmi nem utalt rá, hogy egy új inkvizíció támadásaitól kellene tartanunk.

– Javaslom – szólalt meg Ardan Lane –, hogy kérjük ki miss Ash és lady Regina véleményét.

– Bécsben ön dönti el, milyen eszközökhöz nyúl, Mr. Lane, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy londoni vértestvéreket faggassak a magánügyeikről. Kérem, ne feledje, hogy rendünk helyzete Angliában nem olyan megingathatatlan, mint itt.

– Tudom – felelte Lane. – De ha ez a két angol rózsaszál Bécsbe jött, jogom van megtudni, hogy miért.

Bainbridge szóra nyitotta a száját, ám végül úgy döntött: jobb, ha hallgat.

 

*

 

Emma Blake még mindig nem tért teljesen magához a tegnap esti megrázkódtatások után. Nagyjából biztos volt benne, hogy valahol Bécsen kívül – talán egy közeli faluban? – lehetnek, mert homályosan emlékezett rá, hogy hosszabb ideig utaztak szekéren vagy egy hintóban. Ám mindig, amikor megpróbálta felidézni az események sorrendjét, a freyungi támadás emléke minden mást gondolatot kisöpört a tudatából.

Azt hitte, már a világ összes borzalmát ismeri. Ha az ölelést és korábbi kapcsolatait az élőhalottakkal nem is vette számításba, csupán az utóbbi hónapokban százféle szörnyűséget élt át. Az elmúlt hat héten a Tremere-ház (A saját rendem! – gondolta Emma) folyamatos vallatásoknak vetette alá, és a vérmágusok módszereit nem lehetett éppen kellemesnek nevezni. Vért vettek tőle, amit aztán hosszasan vizsgáltak. Dührohamokban tört ki, és őrjöngése közben ködös sikátorok és kibelezett női tetemek képe kavargott az elméjében.

De mindez leányálomnak tűnt ahhoz az estéhez képest, amikor viszontlátta Jamest, és közvetlenül ezután egy kihegyezett fakarót döftek a hátán keresztül a szívébe. Mr. Wellig és Eleanor néni is részletesen mesélt az élőhalott állapotról, és elmondták, hogy a halott szívbe vert karó tökéletes mozdulatlanságot eredményez. Emmának eszébe jutott, hogy Wellig akkor olyan hűvösen és kimérten beszélt vele, mint egy közönyös orvos a makacskodó beteggel.

„Akárcsak az élőket – mondta Wellig –, minket is a vér éltet, bár mi még náluk is jobban rászorulunk erre a testnedvre. A vérnek köszönhetjük létezésünket és erőnket. A szívünk, bár már nem dobog, továbbra is a vérkeringés központja. Ennek a szervnek a közepén lakozik ugyanis az a titokzatos valami, amit a csuhások léleknek neveznek. Én már láttam halott szívet közelről: épp csak néhány csepp vér van benne, de ez a néhány csepp a lélek maga; ez akadályozza meg, hogy a testünk oszlásnak induljon. Talán egy uncia sincs az egész, mégis ez a legnagyobb hatalommal bíró szubsztancia a földkerekségen. Ha ezt a nedvet megfelelően uraljuk, semmi sem lehetetlen számunkra. De ha fát döfnek a szívünkbe – legyen az bár egy nyavalyás fenyőszálka vagy fűzfagally –, teljesen megbénulunk. Ha a szív vére nem juthat el minden sejthez, a testünk hideg és merev marad.”

Azon a fagyos, téli estén, Londonban Emma úgy vélte, hogy soha nem fogja hasznát venni annak, amit Mr. Welligtől hallott. Mert ugyan ki akarna karót szúrni az ő szívébe? És ha valakinek mégis ez a szándéka, ugyan hogy tudná megvalósítani?

Egyszerűbben, mint Emma gondolta volna. A Freyungon a pap egyetlen határozott mozdulattal a hátába döfte a karót – és atyja korábbi szavai nem segítettek lady Emma Blake-en. Tényleg teljesen megbénult, de ami sokkal rosszabb: az összes érzékszerve továbbra is működött. Az óváros macskakövein heverve pontosan érezte a testét átjáró farudat. A karó a gerince mellett hatolt be, egyenesen két borda közé. A hegye nem is találta el Emma szívét – főleg a bal tüdejét érte –, egyetlen szilánk valahogy mégis belefúródott a halott szervbe. Lady Blake elviselhetetlen fájdalmat érzett, de nem tudott elájulni: állapota megtagadta tőle az áldott öntudatlanságot.

A mozdulatlanságban eltöltött idő alatt látvány és hang csak hullámokban jutott el a tudatáig. Szavakat, sikolyokat, suttogást, lövéseket hallott – de a hang mintha nagyon messziről, vagy talán víz alól szólt volna. Szemét sem tudta mozgatni, így – mivel a templom előtt esett össze – mindvégig a Schottenkirche falát bámulta meredten. Lelki szemei előtt viszont egyre James képe lebegett – őt látta utoljára a merénylet előtt. Úgy tűnt, mintha az idő tágulna, aztán megint zsugorodna; Emma nem tudta eldönteni, hogy hosszú éveket vagy csak néhány percet töltött a földön fekve.

Azóta eltelt egy teljes nap, és a fizikai fájdalom rég elmúlt. Az ereiben immár szabadon áramló vér minden sebet begyógyított. Ám még most is, ha lehunyta a szemét, Emma újra a Freyungon érezte magát: a karó mintha még most is a mellkasában lenne; hallani véli férje egyre távolodó kiáltásait, és szinte látja a szürke macskakövet az arcától alig néhány centire.

– Idővel elfelejti – mondta az idegen.

A pirosra színezett szemüveglencséket viselő, hosszú hajú férfi most szólalt meg először az este folyamán. Valami csűrféleségben lehettek, és amikor Emma magához tért az egész napját kitöltő öntudatlan álomból, egy földműves legény teste hevert a sajátja mellett. Lady Blake ivott a fiúból – nem annyit, amennyit szeretett volna, de így is épp eleget ahhoz, hogy legyöngítse a szerencsétlent –, és ettől nagyjából kitisztult a feje. Az idegen magával cipelte az ájult suhancot, a jó ég tudja, hová, aztán visszatért Emmához. És most megszólította. Angolul!

– Remélem is – felelte az asszony.

A férfi halványan elmosolyodott; arckifejezésében volt valami ragadozószerű, ami az embert letűnt korok tengeri rablóira emlékeztette.

– Készen áll rá, hogy beszélgessünk, lady Blake?

– Ön mindig elrabolja a beszélgetőtársait, sir? Ha csak csevegni szeretne velem, ezt egyszerűbben és kényelmesebben is megoldhatta volna, mint hogy megtámad!

– Azt hiszem, kissé még mindig meg van zavarodva, lady

Blake. Ahhoz a rajtaütéshez nekem semmi közöm. – A fickó hátrasimította kócos sörényét. – Sőt, megkockáztatom, én mentettem meg önt.

– Akkor hát hol van lord Blake?

– Nem itt.

– Ez a válasz nem elégít ki, sir. Lenne kedves egy kicsit pontosabban fogalmazni? Vagy az efféle jelentéktelen apróságok nem rám tartoznak?

– Bocsásson meg. A férjét valószínűleg börtönbe zárták a bécsi hatóságok.

– Köszönöm, Mr...?

– Beckett – felelte a férfi, aprót biccentve a fejével. – Szolgálatára.

– Ezt erősen kétlem.

Beckett szélesen elmosolyodott. Emma Blake-nek cseppet sem volt ínyére ez a mosoly.

– Meséljen nekem Anvár al-Bisíről, lady Blake! – kérte a férfi. – És Kemintiriről!

 

*

 

Di Zagreb professzor hírnöke pontban három perccel éjfél után érkezett a Hotel Sacher előcsarnokához. Az alacsony, török származású férfi bőre sötétebb volt, mint a legtöbb osztráké, és tömött bajsza a szénnél is feketébb. Átadott egy kártyát a kapusnak, aki arra kérte, hogy várakozzon a földszinti kávézóban. Negyedórával később megjelent Victoria Ash és Regina Blake. A férfi kivezette őket a Philharmonikerstrassén várakozó hintóhoz. A küldönc útközben egyszer sem szólalt meg, és amikor kiszálltak a Fortschritt előtt, Regina csak akkor vette észre, hogy a férfi ajkait bélhúrral összevarrták. A lánynak azonnal eszébe jutott a másik inas, akivel a tremere kápolnában találkoztak.

Háromnegyed egykor Victoria és Regina egy elegáns fogadószobában ült; velük szemközt pedig a Tremere-ház tagjainak egy csoportja foglalt helyet. Regináék már ismerték a vékony, szalmaszőke Anastasz di Zagrebet, és a kövérkés, szemüveges dr. Edward Bainbridge-et. A szakállas, szigorú arckifejezésű német pedig dr. Claas Drescher néven mutatkozott be.

Főleg di Zagreb beszélt.

– Ha jól sejtem, hallottak a tegnap esti, freyungi incidensről.

Reginát annyira lekötötte a saját bánata, hogy alig fogta fel a körülötte zajló eseményeket. Victoria csak annyit felelt: rémlik neki, hogy az újságcikk olvasása közben olyan érzése támadt, mintha vértestvérek állnának az ügy hátterében. Regina csak némán bólogatott.

Ez esetben sajnálattal közlöm önökkel – mondta di Zagreb, tekintetével Regina arcát fürkészve –, hogy a tegnapi felfordulás során ismeretlen tettesek elrabolták lady Emma Blake-et.

Regina önkéntelenül felkiáltott, de gyorsan visszanyerte az önuralmát.

– Mi is történt pontosan?

– Én is épp ezt akartam öntől kérdezni, lady Regina – mondta di Zagreb.

– A lapok azt írták – szólt közbe Victoria –, hogy a támadók közül néhányat elfogtak a rendőrök. Gondolom nem okozott önöknek nehézséget, hogy rendházuk kapcsolatai révén megtudják a kihallgatások eredményét. Hogy lehet, hogy ön mégis ismeretlen tettesekről beszél?

Di Zagreb vértelen ajkai görbe mosolyra húzódtak. A kellemes – vagy legalábbis kellemkedő – dandy; a bű-vésztrükkök rajongója; a fiatalember, akivel csak néhány éjszakával ezelőtt ismerkedtek meg – eltűnt. Helyette egy kegyetlen, képmutató szörnyeteg nézett farkasszemet Regináékkal.

– Igen, természetesen eljutottunk a bebörtönzött gyanúsítottakhoz, ám azok – fájdalom! – minden kapcsolatot tagadnak a tényleges emberrablóval, akiről csak annyit tudunk, hogy hosszú a haja, és valószínűleg vértestvér.

– Higgye el, mi erről most hallunk először – szólalt meg Regina.

– Így igaz – bólintott Victoria, amikor észrevette, hogy Drescher tekintete rá szegeződik.

– Nehezen adhatok hitelt a szavainak, lady Regina – jegyezte meg di Zagreb –, amikor az ön hozzátartozói mindig a lehető legkellemetlenebb helyen és időben tűnnek fel.

– Bocsásson meg, professzor. Az előbb mintha az mondta volna, hogy az édesanyám eltűnése zavarja önt!

– Ön bocsásson meg, lady Regina. Én az édesapjáról, lord Blake-ről beszélek. – Di Zagreb hátborzongató mosolya egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. – Ugyanis lord Blake a támadók egyike. Jelenleg is a városi fogdában ül.

Regina furcsa bizsergést érzett, mintha a hideg futkározna a hátán. A lány tudta, hogy a kettőjük között létrejött, természetfeletti köteléket használva Victoria inti ily módon óvatosságra. A helyzetük valóban egyre veszélyesebbé vált. Ám a miss Ashtől érkezett figyelmeztetés, és a társadalmi összejöveteleken megtanult lecke ellenére (miszerint az érzelmeket minden körülmények között el kell titkolni) Regina nem tudta teljesen leplezni a dühét. Kiabálni akart, de a szitkozódás a torkán akadt. A gyomra égett, mintha hirtelen emésztési zavarai támadtak volna. Végül sikerült uralkodnia az indulatán.

– Értem. Attól tartanak, hogy lord Blake minket követve jutott Ausztriába. Biztosíthatom önöket, hogy nem ez a helyzet.

– Miss Ash beszélt önnek a hagyományainkról, ja? – vágott a lány szavába metsző hangon Drescher. A kérdést azonban nem Reginának, hanem Victoriának címezte.

– Igen – bólintott a vörös hajú nő. – Védencem teljes mértékben tisztában van a diszkréció fontosságával, és a törvény megszegéséért járó büntetés nagyságával.

– Utoljára augusztusban láttam az édesapámat, még Londonban – szólalt meg Regina. – Mindent elkövettem, hogy rávegyem: ne nyomozzon az önök... a vértestvérek után. – Ez volt az igazság, bár annyira eltorzítva, hogy Regina érezte: a mondókája nem hangzott túl meggyőzően.

– Ennek ellenére lord Blake itt van – vonta meg a vállát di Zagreb. – Mivel magyarázzák ezt?

Victoria kényelmetlenül fészkelődött. Egyúttal mintha a terem világítása is hunyorogni kezdett volna.

– Nyilvánvaló, hogy lord Blake is ugyanazokat a nyomokat követte, amelyeket mi. Azt javaslom, inkább a saját klántársait faggassa ez ügyben! – mondta rövid hallgatás után Victoria Ash, és egyenesen dr. Bainbridge-re nézett.

A testes angolnak szemmel láthatóan nem tetszett, hogy hirtelen minden tekintet rá szegeződött.

– Ide figyeljen miss Ash, most nem lady Merritt szalonjában van, és...

– És lám, mégis idetaláltam a védencemmel – használta ki Victoria a rövid szünetet, amit a tiltakozni készülő doktor beszéd közben tartott –, sőt, ha igaz, amit di Zagreb professzor állít, akkor lord Blake, és más ostoba fejőstehenek is. Ez lenne az a híres titoktartás, amit dr. Drescher az imént számon kért rajtunk?

Regina egy másodperc törtrészéig látta, hogy Bainbridge– et elönti a méreg. A férfit halvány, vörös fény vette körül, mintha lidércfény áradna a tagjaiból. A látomás eltűnt, mielőtt Regina egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, de abban biztos volt, hogy a doktor kimért szavai mögött pusztító düh izzik.

– Akkor hát a legfontosabb, hogy megszabaduljunk az összes nyomtól, amely lady Blake vértestvérré válása után maradt – mondta a férfi hűvösen, és farkasszemet nézett Victoriával, majd tekintetével Regina felé intett.

A lány ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette Bainbridge vérszomjas tekintetét. De nem hagyta megijeszteni magát.

– Ha csak azért hívatott ide, sir, hogy meggyilkoljon, akkor legjobb lett volna, ha azonnal a lényegre tér, és nem játssza meg előttünk az úriembert!

Victoria kezét nyugtatólag Regina térdére tette.

– Egy vértestvér meggyilkolását épp olyan szigorúan büntetik törvényeink, mint a titoktartási kötelezettség megszegését. Úgy tűnik, dr. Bainbridge megfeledkezett erről.

– Hagyományaink nem annyira szigorúak, ha törvénytelen gyermek sorsáról van szó, miss Ash – vágott vissza ingerülten Bainbridge. – Ha visszatérek Londonba, utána fogok járni, hogy lady Anne vagy a herceg bármelyik képviselője beleegyezett-e lady Regina beavatásába. Úgy látom, a kisasszony sokat változott legutóbbi találkozásunk óta.

Regina Victoria keze után nyúlt, és megszorította, aztán saját védelmére kelt.

– Ha jól emlékszem, eddig nem sikerült elérnie, hogy őfelsége vagy akár lady Anne audiencián fogadja önt, dr. Bainbridge. Miből gondolja, hogy ezúttal jobb belátásra bírhatja őket? Nem sokkal valószínűbb, hogy a herceg bosszút áll, ha megtudja, hogy valaki visszaélt a hatalmával?

Egy végtelennek tűnő másodpercig teljes csönd uralkodott a teremben. Regina rezzenéstelen arccal bámult a doktorra. El tudta képzelni, hogy a férfi vörös aurája a düh vöröséről a gyűlölet sárgájára vált, vagy éppen kísérteties narancspirosra. Érezte, hogy benne is nő a feszültség. Eddigi tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy a tremereket nem kedvelik, sőt alig tűrik meg Londonban. De lehet, hogy Bainbridge nagyobb befolyással bír angol körökben, mint gondolta volna, és könnyedén kimagyarázza az uralkodó előtt, miért volt szükséges Regina megölése. Akárhogy is, most már nem visszakozhat – amit mondott, már nem vonhatja vissza. Különben is: nem fog megfutamodni egy hájas, öntelt boszorkánymestertől!

– Azt hiszem, tudok egy megoldást, amely mindkét fél számára elfogadható – törte meg a csendet di Zagreb. – Ha önök, hölgyeim garantálják, hogy lord Blake hallgatni fog, mint a sír, akkor nem kell attól tartanunk, hogy további, számunkra kellemetlen pletykák terjednek el a városban. Biztos vagyok benne, hogy ez esetben dr. Bainbridge sem érzi majd szükségesnek, hogy beszéljen azokkal a vértestvérekkel, akik mindenről késedelem nélkül beszámolnak a hercegnek és udvarmesterének.

Regina szívét jeges rémület markolta meg.

– De hát ez rettenetes – tiltakozott a lány, aki alig tudta titkolni, hogy a keze őrülten remegni kezdett di Zagreb szavainak hallatán. – Nem várhatják tőlem, hogy kárt tegyek a saját édesapámban! – Pontosabban, hogy meggyilkoljam – tette hozzá magában Regina.

– A törvényeink világosak, Fraulein Blake – mondta teljesen érzéketlen hangon Claas Drescher. – Ha ön nem hallgattatja el az apját, majd mi intézkedünk.

Regina először Victoriára pillantott, aztán vissza Drescherre. A harag forró lávaként ömlött végig a testén.

– Nem! Tiltakozom! – kiáltotta a lány, és felpattant a székéről, mintha izmok helyett acélrugók lennének a testében. Egyszerre akart futni, menekülni és pusztítani. Szó nélkül bámult Drescherre, erre a szakállas szörnyetegre, és tudta, hogy képes lenne puszta kézzel kitépni a férfi belső szerveit.

– Elég – mondta Drescher.

Regina úgy érezte magát, mintha nyakon öntötték volna egy hordónyi jeges vízzel. Drescher szeme helyén két fekete üreg tátongott; az örvénylő sötétség fogva tartotta Reginát. Az iménti, gyűlölet táplálta energia eltűnt: a lány minden tagja mintha ólomból lett volna. Képtelen volt elkapni a tekintetét; sem szólni, sem mozdulni nem tudott; a gondolkodásról nem is beszélve.

– Azt teszi, amit mondunk, Fräulein Blake – mondta lassan Drescher –, mert ön is tudja, hogy nincs más megoldás.

És Regina tényleg tudta, hogy a mágusnak igaza van. Mi mást is tehetne, mint hogy elteszi láb alól a saját édesapját? A férfinak, akit halandó élete tizennyolc évében Regina olyan mérhetetlenül szeretett, meg kell halnia. Egyértelmű. Micsoda?! Neeem! – kiáltotta a lány tudatának mélyén egy vékony hang, de Drescher dermesztő akaratereje gyorsan elhallgattatta.

– Várjon!

Regina csupán halk, alig érthető mormogásnak hallotta Victoria hangját; mint mikor csendes nyári éjszakákon a hang a tó felszínén terjed.

– Sértetlenül elhagyhatjuk Bécset, ha elfogadjuk az ajánlatukat? – kérdezte a suttogó hang.

– Természetesen – felelte Drescher. Hangja úgy robbant Regina agyába, akár az ágyúgolyó. Tekintete egy pillanatra sem eresztette a lányét.

– Akkor beleegyezünk – mondta valahol messze, nagyon messze Victoria.

A hang ismét élesen sikoltozni kezdett Regina elméjében – Ne! Ne! Ne.' –, de a következő pillanatban a lány már maga sem tudta, mi ellen tiltakozik. Csak a két fekete tóra tudott gondolni, amelyek ellenállhatatlan erővel vonzották feneketlen mélységük felé.

Regina előtt elsötétült a világ.

 

*

 

A lovak szemmel láthatóan nem érezték jól magukat: idegesen kapáltak a patáikkal, mintha rosszul patkolták volna meg őket. A két fekete kancát egy pompás, ha lehet, még a lovak szőrénél is feketébb hintó elé fogták be. A kocsis mozdulatlanul ült a bakon, a kezében tartott gyeplőt kissé megfeszítette, hogy féken tartsa a nyugtalankodó állatokat. A paták kopogása visszaverődött a leopoldstadti karmelita templom homlokzatáról.

Amikor a hintó ajtaja kinyílt, a bal oldalra befogott kanca elfordította a fejét, és felhorkant. A hűvös szeptemberi éjszakában látni lehetett a leheletét. A vastag köpönyeget és cilindert viselő, kezében tölgyfa sétapálcát tartó utas gyűlölettől izzó szemekkel bámult a makrancos állatra.

– Koszos dög – suttogta a férfi; a hangja bántó volt, akár a késé a köszörűkövön. A ló abban a szempillantásban elhallgatott. Claas Drescher, a Tremere-ház mágus pontifexe elmosolyodott. Ez a teremtmény legalább tudja, hol a helye – gondolta elégedetten.

Drescher a Karmeliterplatz 8. szám alatt lévő ház zöld ajtaja felé vette az irányt. Ügyet sem vetett az oroszlánfejet formázó kopogtatóra: sétapálcájának vasgombjával négyszer az ajtóra ütött, méghozzá nem éppen visszafogottan. A pálca gombjába vésett, bonyolult minta háromszögek és körök sorozatát hagyta a deszkákon.

A boszorkánymester észrevette, hogy az ajtókeretre egy feszületet akasztottak: egy becsapott ácsfiú fából és ónból készített emlékművét – biztosan azért, hogy távol tartsa az éjszaka démonait. Drescher nem törődött vele, és meg egyszer, utoljára bezörgetett. Pár perccel később zárban elfordított kulcsok és elhúzott reteszek zaja hallatszott, és az ajtó kinyílt.

A bejáratnál álló férfi jó két fejjel magasabb, és legalább száz fonttal nehezebb volt Dreschernél.

– Mein Herr – rebegte a fickó szemlesütve, és reszketett, akár a nyárfalevél.

– Engedj be, Johann! – mondta Drescher. – Eljött az idő.

– De...

– Mindent tudok a vendégeitekről, Johann. És Herr Kohlert is láttuk.

– Azt mondja, az Úr vele van, mein Herr – felelte az óriás elcsukló hangon, mint egy mutáló kamasz. – A pap is ezt állítja.

– És mondd, veled mi a helyzet, Johann? Veled van az Úr? – kérdezte Drescher. – Ő lakik a szívedben? Ő forrasztotta össze törött csontjaidat és ő gyógyította be sebeidet, amikor visszatértél a gyárból? Ő adta neked egy tengerész erejét?

Johann, látogatójának szavaitól megzavarodva, egy lépést hátrált.

– N... Nem...

Drescher átlépte a küszöböt. Vele együtt mintha az éjszaka is beszüremkedett volna a házba.

– Kitől kaptad ezt a sok ajándékot, Johann?

– T... tőled, mein Herr...

Az ütés váratlanul érte Johannt. Drescher meglendítette sétapálcáját, és a halott ereiben folyó vérrel növelve erejét, lesújtott a fickóra. A bot vasfoglalatú vége Johann állkapcsát érte, és a férfi eldőlt, mint korhadó kapu a faltörő kostól. Johann esetlenül terült el az emeleti lakásokhoz vezető lépcső és a bejárati ajtó között húzódó, fekete és fehér csempékkel borított előszoba padlóján.

A ház előtt a lovak egyre hevesebben rúgkapáltak és prüszköltek – a kocsis kezében teljesen megfeszült a gyeplő.

Drescher még egy lépéssel beljebb került, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Ki adta neked mindezt Johann? Kicsoda? – kérdezte az élőhalott.

Johann felemelte a fejét. Ajkai közül vér csordogált; a jobb arca teljesen feldagadt.

– T... Te, uram. Te voltál!

Drescher megvetően belerúgott a fickóba, aztán elhajította a sétapálcáj át.

– És kinek esküdtél örök hűséget, fiacskám? Kinek?

– Neked, mester! Csak neked!

– Helyes. És csak azért játszottál boszorkányvadászosdit, mert én erre utasítottalak. – Drescher kioldotta a köpenye csatját. A nehéz ruhadarab a padlóra hullt. – A játéknak vége! – A német levetette finom kesztyűjét is. Kézfejét májfoltok tarkították. Hüvelykujjain köröm helyett formára vágott vasujjak meredeztek.

– Értem, mester – zokogta Johann, takonytól, vértől és könnyektől maszatos arcát Drescher felé fordítva.

A mágus kikapcsolta a nadrágtartó pántokat, és jobb kezével a nadrágjába nyúlt.

– Ki a te istened, fiacskám?

Johann arcán egyszerre tükröződött rettegés és ámulat, miközben könnyben úszó szemmel figyelte, ahogy élőhalott mestere kigombolta a nadrágját, és elővette sötét hatalmának duzzadó forrását. Drescher szerszáma úgy nézett ki, mint egy vastag, erezett kígyó; melynek sima, kemény feje követelődző szájként bújt elő bőrtokjából.

– Te vagy az, mester! – suttogta Johann vágytól és kétségbeeséstől reszkető hangon, akár egy elhagyott szerető vagy egy ópiumfüggő. – Te vagy az istenem!

Drescher kiélesített vasujjával mély vágást ejtett makkján. A sötét vér sugárban spriccelt a sebből, mintha a mágus bíborszínű vizelettel akarna nyomot hagyni a falon. Összefröcskölte Johann arcát, míg végül a nagydarab fickó száját a sebre szorítva buzgón kortyolni kezdte az ördögi nedűt.

– Igen – mondta Drescher. – Én vagyok az istened.