Élt egyszer egy jó kis író, Jeromosnak hívták. Meghúzódott kis szobájában, és kerülte a nyilvánosságot. Visszautasította még az interjúk adását is. Ha megkérdezték tőle, miért cselekszik így, azt felelte, hogy léte minden érdektől mentes, és kizárólag a munkájának él. Ekképpen válaszolt a jó kis író, szemét lesütve, és hiába híresztelte magáról hamiskás mosollyal, hogy mindezt csupán szerénységből mondja, hogy éppen ellenkezőleg, van tarsolyában rengeteg elmesélnivaló izgalmas történet; mindig az a furcsa dolog történt, hogy az újságírók nem erőszakoskodtak, hanem egy másikhoz, például a rossz kis íróhoz fordultak, akinél mindig akadt tartalékban néhány pikáns anekdota és aki őket whiskyvel traktálta.

Jeromos hangoztatta, hogy tiszteli a tollát, keveset ír, és kizárólag azoknak a folyóiratoknak dolgozik, amelyeknek borítóján és az első lapján jól látható, nagy betűkkel kinyomtatták az „Irodalom” szót. Nem engedhette meg magának ugyanis, hogy neve bármiféle nagy példányszámban megjelenő magazinban feltűnjék, ahol a legkisebb karcolatért milliókat fizettek. Az igazat megvallva, a nagy példányszámú magazinok sosem gondoltak rá, hogy akár egy sort is kérjenek tőle. Pedig közben ezt szerette volna. Hevesen vágyott rá, hogy előkelően visszautasíthassa műveinek az irodalmi szemlékben való közlését, azzal az indokkal, hogy inkább szegény marad, mintsem írásait efféle lapoknak átengedje. Mosolygott a szánalomtól, látván, hogy William, a gonosz kis író miként pazarolja hetente ezekre a lapokra írói tehetségét. Mosolygott ugyan, de mivel természeténél fogva jó volt és becsületes, elszorult a szíve, ha azokra a bajokra gondolt, melyek Williamre várnak, ha továbbra is prostituálja magát. Az irodalmi folyóiratokban havonta többször is elismételték, hogy a könnyű lehetőség veszélye a legnagyobb őrültség, amelybe egy szerző sodródhat, s mi sem könnyebb, mint 3 millió olvasónak írni.

A rossz kis író hírneve rövidesen csökkenni fog, elhomályosul, és senki sem olvassa őt többé. Nevetve ejtik ki majd a nevét. Lefogy és éhen hal, feleségével és gyermekeivel együtt. Mennyire szánakozott rajtuk az érzékeny lelkű jó kis író. Szerencsére – gondolta magában – addigra én gazdag leszek, és segítségére sietek. Küldök majd neki 50 frankot, és mindenütt megjelenik nyomtatásban, hogy mily nemes szívű vagyok, azonfelül írni fognak irodalmi feddhetetlenségemről és tehetségemről is. Jeromos ugyanis egy percig sem kételkedett abban, hogy megfelelő viselkedése eredményes lesz. Minden jó szerző azt hangoztatta, hogy az irodalom dolgában a tisztesség mindig győzedelmeskedik, csak kellő kitartás kell hozzá, s nem szabad letörni a sikertelenség miatt, legfőképpen pedig sohasem kell kompromisszumra lépni. Eljön tehát egy nap, amikor is a nagy példányszámban megjelenő lapok néhány soráért mesés összegeket ajánlanak fel. Ő mosolyogva utasítja vissza, s azok attól való félelmükben, hogy elveszíthetik, sorra ünnepelni fogják. Dupláját kéri és nyeri el annak az összegnek, amit a lapok neki felkínáltak. Végtelenül gazdag lesz, míg a rossz kis író lassan táplálni sem tudja családját.

Nos, egy egészen különös jelenség állt elő, teljesen eltérően a jó írók által hirdetett törvényszerűségtől. A nagy példányszámban megjelenő magazinok továbbra is figyelmen kívül hagyták Jeromos tevékenységét, és soha-soha nem lett alkalma visszautasítani egyetlen cikk megírását sem. Sőt a „tisztán” irodalmi folyóiratok egyre kevesebbet fizettek neki, olyannyira, hogy ő volt az, aki lesoványodott és sorjában elvesztette a feleségét és hét gyermekét, tuberkulózis és alultápláltság miatt. Őt és három megmaradt gyermekét is csupán a rossz kis író nagylelkűsége mentette meg, aki 50 frankot juttatott el hozzá abból a célból, hogy bifszteket vásárolhasson magának. Ugyanis Williammel még furcsább dolog történt – a magazinok cikkei egyre többet és többet fizettek, és az irodalmi folyóiratok elhatározták nagy félénken, hogy együttműködését kérik, sóhajtva beletörődtek, hogy kifizetik a népszerű kiadványok tarifájának háromszorosát.

De a jó kis írónk minden szerencsétlensége ellenére továbbra is vakon hitt a jó szerzők utasításaiban. Meghatódva olvasta egy szép napon a Machin Akadémia egy kiváló stilisztája cikkét, egy nagy irodalmi folyóiratban: „Nagyon sok fiatal író azért ír, hogy megkaphassa a Machin-díjat. Tudniuk kell, hogy azok, akik a Machin-díj reményében írnak, sohasem nyerik el azt.” Megborzongott, de az az ötlet, mely megfogant benne, egyelőre még kialakulatlan volt. Csak három nappal később fogalmazta meg, amikor is egy irodalmi hetilapban egy másik éleselméjűségéről és lényeglátásáról egyaránt híres Machin-akadémikus cikkére bukkant, amely a következőket hirdette: – „Undorító viselkedés egy fiatal írónál, ha írás közben állandóan a Machin-díjra gondol. A Machin-díjat nem azoknak szánták, akik a Machin-díjért írnak.” A jó kis író lelkében nagyszerű terv született meg, amely részleteiben még homályos és zavaros volt. Ahhoz, hogy tisztázza és elrendezze magában, el kellett olvasnia ugyanazon a héten egy kifogástalan irodalmi folyóiratban egy harmadik Machin-akadémiai tag, a korelnök cikkét, akinek szavai és írásai irodalmi körökben a tekintély erejével hatottak, ő így nyilatkozott: „Szánalmas látni a fiatal írókat azon igyekezetükben, hogy könyvet írva elnyerjék a Machin-díjat. Feladatom, hogy tudassam velük; sohasem ítéljük oda a Machin-díjat olyan regényért, melyet a Machin-díj megszerzése érdekében írtak.” A jó kis írónak fejébe szökött a vér, de még kellett egy utolsó kis lökés is, hogy kialakíthassa a kitűnő tervét. Ezt a lendületet egy negyedik cikk olvasása adta meg, melyet egy „tökéletesen” irodalmi füzetben talált. Szerzője a legifjabb Machin-akadémikus volt, aki kutató szelleme és eredetisége miatt vált ismertté.

A következőket írta: „Valójában – ezt le kell szögeznem – a legjobb módszer a Machin-díj elnyerésére, ha sohasem ábrándozunk a Machin-díjról.”

Az ilyen jellegű közlések és az ehhez hasonlók, melyek egyidejűleg a „feltétlenül” irodalmi folyóiratokban megjelentek, kinyilatkoztatásként hatottak a jó kis íróra. Három megmaradt gyermekét pincébe zárta, és minden erejét összeszedve egy regény írásához látott, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben a Machin-díjra gondolna, s könyörtelenül elvetve mindent, ami azt sugallná, hogy a Machin-díj reményében cselekedjék. Az eszme, hogy így dolgozzon, annyi lelkiismeretességre és közönyösségre késztette, ugyanakkor olyan izgalomba hozta, hogy megszállta a zsenialitás.

Kétévi ádáz munka után remekül sikerült a vállalkozása. A mű alapgondolata mély és eredeti volt, a kifejtése erőteljes és harmonikus, stílusa ragyogó. A másik oldalról nézve, ha a legfinnyásabb és legszőrözőbb kritikus szemszögéből vizsgálta alkotását, akkor is el kellett ismernie, hogy igazi remekművet hozott létre, makulátlan gyémántot. Nyilvánvalóan megmutatkozott benne, hogy törekvése teljesen távol áll a Machin-díj elnyerésének gondolatától. Bizonyos lehetett tehát abban, hogy az akadémikusok kénytelenek lesznek a díjat neki ítélni, ő pedig megvetéssel árnyalt előkelőséggel visszautasíthatja azt.

Ez alkalommal azonban váratlan és botrányos dolog érte a jó kis írót: nem kapta meg a Machin-díjat. Semmi sem történt. Hiába ismételgette mindenfelé, hogy megveti a díjat, a Machin-akadémia tagjai ügyet sem vetettek rá. És pontosan a rossz kis író nyerte el a Machin-díjat. A reggeltől estig részeg William sohasem olvasta el a jó szerzők intelmeit. A józanság ritka pillanataiban „Machiavellikus” tervet eszelt ki a Machin-díj elnyerése céljából. Szolgálatába állított számtalan segéderőt, akik a világon létező összes regényt elolvasták, és témáikat neki cédulákra kijegyzetelték. Aztán betáplálta ezeket a cédulákat a legmodernebb elektronikus gépbe, amely egy másodperc töredéke alatt megjelölte a Machin-kollektíva elképzelésének leginkább megfelelő témát, ahogy azt előzetesen meghatározták. Így tapasztalati tényekhez és teóriához egyaránt folyamodva biztos volt abban, hogy jó úton jár. Váltakozva, hol a segéderőket, hol a gépet dolgoztatta a kiválasztott anyagon: emezeket azért, hogy összeállítsanak egy meglehetősen mindennapi szöveget, mely elbűvöli a Machin-társaságot, amazt pedig azért, hogy kiselejtezze mindazt, ami túlságosan csillogó és eredeti ebben a koholmányban. Nyolc nap múlva a bemutatott szöveg már jó minőségű volt. Hetvenszázalékos esélyt adott neki a sikerre, de 99%-ra ment, vagy teljesen biztosra. 24 órára megtartóztatta magát, józan maradt, hogy még javítson a művön. A napot azzal töltötte, hogy kitöröljön mindent, ami túl gondosnak, túl intelligensnek látszott, és belekeverjen néhány nyelvtani hibát. Így tervei szerint a megfelelő szintre hozva a munkát, elküldte Machinéknak, és újból iváshoz látott, de amint hírül hozták, hogy egyhangúlag neki ítélték a díjat, a rossz kis írónak újabb zseniális ötlete támadt. Visszautasította, és ettől fogva a legönzetlenebb, a legbecsületesebb író hírében állt azok közül, akik valaha is megkapták a Machin-díjat. És a milliárdok ömlöttek a pénzesládájába, ő pedig elküldött újra ötven frankot a jó kis írónak, hogy vásároljon magának ürücombot. De a jó kis író ezen az ötven frankon nem vett ürücombot, hanem inkább petróleumot, és miután a saját és gyerekei fejére öntötte, meggyújtotta.

Így pusztult el a jó kis író. Posztumusz kárpótlás azonban mégis jutott neki. Ez az utolsó tette meghozta számára a sikert és a dicsőséget, mely eddig mindig elkerülte. Tehetségét, szerénységét és irodalmi feddhetetlenségét végül is világszerte híresztelték. Sekélyes magazinok és „elit” folyóiratok egymással versengve maguknak akarták a jogot, hogy ismételten kiadják műveit, és egymillió dollár hullott megégett fejére. De minthogy nem volt örököse, az Állam zsebelt be mindent. Szobrot állítottak tiszteletére. A rossz kis író dühében bevedelt egy egész hordó whiskyt. Aztán ő is meghalt, s ez azt bizonyítja, hogy az erkölcs nem üres szólam, s az irodalom dolgában, miként a jó szerzők állítják, a becsületesség mindig elnyeri jutalmát. Az igazi tehetség győzedelmeskedik a hamis pénz és a csalás fölött.