– Meglógtam – mondta Vic, s közben egy pillantást vetett a postájára, amelyet a nyaralás alatt kapott.

– Tényleg? Rögtön találkoznunk kell. Rengeteg dolgot kell mesélnem neked... Szóval főleg egy bizonyos dolgot.

– Mondd már!

– Megtörtént!

– Ne hülyéskedj! – mondta Vic megdermedve. Ezen a nyáron aztán elég sok minden történt: meghalt

Jean-Louis felesége. Pénélope elvesztette a szüzességét... Csak vele nem történt semmi!

– És aztán? – kérdezte.

– Aztán micsoda?

– Mesélj!... Hány éves?

– Tizennyolc. Thibault-nak hívják.

– És tökre szerelmes vagy?

– Eegen, szimpi a srác.

– Milyen?

– Barna... szimpi. Hendaye-ban lakik. És te, te nem mesélsz semmit?

– Hogy én? Cassis a szülőkkel, és Bajorország a libákkal. Megkaptad a leveleimet?

– Eegen. Tudod, Thibault-val bizonyos szempontból nem voltam szerencsés: az utolsó napon találkoztunk.

– És csak egyszer történt meg?

– Kétszer... Kétszer ugyanazon az estén.

– És mennyi ideig tartott?

– Három... négy percig...

– Aha!

– Egyenként ám!

– Akkor nem töltötted vele az egész éjszakát?

– Hát nem... El kellett jönnöm, mert a szülei hazajöttek a moziból.

Amíg Pénélope beszélt, Vic, akit egyébként az, ahogy a barátnője cseppenként adagolta az információkat az "eseményről", végképp elkedvetlenített, elképzelte a jelenetet: Thibault alkalomhoz illő, elszánt arckifejezését, Pénélope lehunyt szemét, az éjjeliszekrényen ketyegő ébresztőórát... Visszagondolt a saját másfél évvel korábbi elrontott kísérletére is Mathieu-vel. Ettől egy kissé elszomorodott.

– És most hogy érzed magad?

– Hé, hát nem az intenzív osztályról jövök!

– Szóval, ha szimpi volt...

– Figyelj, eltépek a Pagodába, megnézem a Some like it hot-ot. Találkozzunk a mozi előtt?

– Nem tudom... Itt van Lucas... Majd meglátom, hogy meg tudom-e oldani. Szia!

Vic letette a kagylót. Nem mondott rögtön "igen"-t Pénélope javaslatára, mert a barátnője egy kissé felhúzta a Thibault-jával. De hamarosan megfeledkezett a bosszúságáról, Lucas-t Monet asszonynál hagyta, s felugrott az első arra haladó autóbuszra.

 

Françoise lábujjhegyén jött ki Lucas szobájából. Aznap este gyakorlatilag a teljes bölcsődal-repertoárját kimerítette. Lucas, akit túlságosan felizgattak a délután látott vonatok, sehogy sem akarta lehunyni a szemét. Csak akkor adta meg magát az álomnak, amikor Françoise az éjjeliszekrényére tette a zenélő kengurut. A konyhából, ahol épp egy aszpirint készült bevenni, hallotta, hogy megjött a férje. Átment a nappaliba. A férfi egy nagy, négyszögletes, barna papírba csomagolt dobozt hozott.

– Ez a magnetoszkóp? – kérdezte Françoise ínyenc mohósággal.

– Nem, ez a mikroszkóp.

François letette a csomagot, s megcsókolta a feleségét.

– Egy árban vannak – mondta mintegy mentegetőzve.

Eltűnt a szobájában. Françoise most már minden ínyencség, minden mohóság nélkül tanulmányozta a csomagot, így szólt:

– Csak hát ma estére van előjegyezve a Citizien Kane*...

[* Aranypolgár (Orson Welles híres filmje, illetve annak címszereplője. Itt az utóbbira történik utalás)]

– Hulla vagyok.

– Te tudod. Egyedül is elmehetek...

– Nem, megígértem neked... Sietek... Vigyáz valaki Lucas-ra?

– Lemondtam. Elfelejtettem mondani, hogy megjött Vic.

François a fürdőszobába indult zuhanyozni, de most visszajött, s teljesen meztelenül jelent meg a szalon ajtajában, és azt mondta:

– De hát csak vasárnap kellett volna megjönnie!

– Poupette húzása, vagy Vice...

– Mindenesetre sikeres húzás! – mondta François vállat vonva. – Á, ezek ketten...

Újra elindult a fürdőszoba felé, kinyitotta a vízcsapot, beállt a zuhany alá, és folytatta a beszélgetést. François szeretett a tus alatt beszélgetni. A víztől vidám és közlékeny lett: – Hogy van a drága?... Szóval, te hogy láttad?

– Öregnek! – kiáltotta Françoise. – Természetesen Vicről beszélek... Miben törheti a fejét? Vettem hideg tőkehalat. Vic imádja... Neked is vettem, ha inkább azt ennél... Attól félek, hogy... Ha fáradt vagy... Szóval nem lesz túlságosan szórakoztató a megbeszélés Van der Bauerral, különösen, mert keményen meg kell küzdeni a tervért...

Belépett a fürdőszobába. François még mindig a zuhany alatt állt. Olyan nehezen lehetett kicsalogatni alóla, mint egy kölyköt a ringlispilből!

– És aztán Vic... – folytatta Françoise. – Ő is egyedül lesz, mindjárt az első este...

– Te most épp annak a pasasnak a műsorát adod elő, aki lebeszéli a feleségét, hogy elmenjen hazulról, mert neki randevúja van a szeretőjével.

– Inkább annak a nőnek a műsorszámát, akinek üzleti tárgyalása van, és úgy gondolja, hogy jobban tud tárgyalni, ha nincs ott a férje.

François elzárta a csapot.

– Végül is – mondta a felesége felé közeledve –, nekem még itt van holnapra a szoknyajavítás és -beszegés...

– Idióta!

François magához húzta.

– Összevizezed a ruhámat.

Pontosan így történt. Françoise-nak át kellett öltöznie, mielőtt elindult. A kérdés eldőlt: François otthon marad. Fölvett egy házi ruhát, s elkezdte kicsomagolni a mikroszkópot. Françoise könnyedén homlokon csókolta, a komolyabb csókokat már letudták a fürdőszobában. Majd eltűnt.

Félórával később csöngött a telefon.

– Halló – mondta François.

– Halló, apa, hogy vagy?

– "Du bist ein hübsches und sehr verspatetes französisches Freulein!" Ha nem értetted meg, mész vissza Németországba... Hol vagy?

– Pénélope-nál. Anya otthon van?

– Nem, de van hideg tőkehal.

– Figyelj rám... Pénélope holnap elutazik egy hétre az apjával... Már csak az évnyitón találkozhatunk... Annyi mindenről kell beszélnünk. Itt álhatók náluk?

– Én is annyi mindent szeretnék mondani neked.

– Akkor majd holnap találkozunk?

– Oké! Holnap találkozunk... Csókollak.

François letette a kagylót, egy csöppet elmosolyodott, azután visszatért az elektronikus mikroszkópjához, s pompás estét töltött el a társaságában.

 

Vic és Pénélope korán lefeküdtek, de sokáig beszélgettek. Másnap reggel nem emlékeztek rá, hogy melyikük aludt el előbb. Bőségesen reggeliztek.

– Persze ha utolsó nap találkoztatok Thibault-val, biztosan nincs róla fényképed?

– De, már előbb lekaptam. Leadtam előhívatni a képeket, de hát heti két-három film mellett, még ha mindig hétfőn járok is, nincs zsozsóm, hogy kiváltsam.

– Azt hiszem, maradt még 50 frankom. Odaadom.

– Isteni!

Kiöblítették a bögréjüket, s bementek a szobába. Vic belekotort a táskájába, és elővette az útlevelét. Kinyitotta, és végigpergette a lapokat az ujjai között. Biztos volt benne, hogy beletett egy 50 frankost. Megrázta az útlevelet, de egyetlen bankó sem hullott ki belőle.

– Nem értem – mondta.

– Mutasd! – kérte Pénélope. – Nem is a tied!

– Micsoda?

– Nézd csak meg!

– Kihalok! – kiáltott fel Vic meglátva, hogy a "tulajdonos fényképe" rubrikában nem az ő fotója van, hanem azé az ismeretlen fiatalemberé, akinek kólával leöntötte a felvágottját.

– Tök helyes – mondta Pénélope. – Ki ez?

– Fogalmam sincs... Illetve, hát ott volt a vonaton, s a vámosok elcserélhették az útleveleket...

– Te nézd, ez állandóan Németországban koslat, legalább tíz pecsétje van! Na, nézzük csak: született: Párizs, IV. kerület, 1965. július 10. Tizenhét éves.

– Túl fiatal.

– 1 méter 76 cm.

– Túl kevés.

– Te hülye vagy. Szeme: kék. Ez jó! Különleges ismertetőjegye: nincs. Ezt személyesen kell ellenőrizni, a rendőrségen nem elég körültekintőek.

– Személyesen kell ellenőrizni – ismételte meg Vic, egy kissé elcsodálkozva Pénélope étvágyától. – Na és Thibault?

– Thibault-nak forradás van a vállán. Csodás!

– De én nem arról beszélek, hanem arról, hogy Thibault-ért mintha te nem igazán...

– Henday-ban lakik, kisanyám!

Úgy tűnt, hogy Pénélope szerint ez kielégítő magyarázat, Vicet azonban egyáltalán nem elégítette ki.

 

Egy lány nyitott ajtót, s Pénélope ezt személyes sértésnek vette.

A lány olyan tizenkilenc éves lehetett, barna hajú, farmert és skót kockás inget viselt. Mögötte egy fiú hokedlin állva plakátot ragasztott a falra. Pénélope rögtön látta, hogy ez nem Philippe.

– Itt lakik Philippe Berthier? – kérdezte Vic.

– Igen – felelte a lány arrébb húzódva, hogy utat engedjen nekik.

Vic és Pénélope egy kis manzárdszobába léptek. A falakon franciaboksz-plakátok. Ott volt Philippe, a fején egy öreg kalap, a kezében ecset.

– Én vagyok – mondta.

Pénélope odalépett hozzá, kezet nyújtott, a fiú gépiesen megrázta a kezét, s közben Vicet nézte.

– Nem téged láttalak a vonaton tegnapelőtt? – kérdezte.

– De igen – mondta Vic –, éppen...

Elővette a táskájából Philippe útlevelét.

– Remélem, hogy az enyém meg magánál lesz...

– Nahát! – kiáltott fel a fiatalember. – Catherine, megnéznéd az útlevelem a tasimban?

Amíg Catherine, nem éppen lelkesen az útlevélért ment, a másik fiú leugrott a hokedliről, s kezet nyújtott a két lánynak.

– Frédo vagyok.

– Én meg Pénélope.

– Á, iggen?

– Igggen.

Catherine megtalálta az útlevelet. Kinyitotta és felolvasta:

– Victoire Berreton.

"A piszok" – gondolta Vic.

– Könyörgöm – mondta –, csak Vic.

– Mutasd – kérte Philippe.

Catherine, mintha meg sem hallotta volna, egyenesen Vicnek adta oda az útlevelet.

– Francia bokszra jársz? – kérdezte Pénélope Philippe-től.

– Igen.

– Én is.

– Tényleg? És hova?

– Hát...

Pénélope szupergyors pillantást vetett a plakátokra:

– ...a Cité-be!

– Isztok valamit? – kérdezte Frédo.

– A kóla meleg, a kávé langyos – mondta Catherine olyan éllel, hogy Vic elbátortalanodott.

– Nem – mondta. – Kösz, nem...

– Jó, hát akkor viszlát! – mondta Pénélope. Kijöttek, Vic a lépcsőházban odaadta a pénzt Pénélope-nak.

– Tessék, itt az ötvenes.

– Láttad, hogy nézett rám Philippe? Mit gondolsz, a lány vele van, vagy a másikkal?

– Te jársz francia bokszra?

– Nem, de majd fogok!

 

Pénélope a kádban olvasott. Ott tartott, hogy Julien elhatározza: meg fogja fogni Mme de Rénal kezét.*

[* Stendhal: Vörös és fekete c. regényét olvassa – V. T. megjegyzése]

"Halálos lesz!" – gondolta a kislány. Kíváncsian várta a manőverek eredményét, amikor csöngettek.

– Samantha! – üvöltött Pénélope.

Még mindig csöngettek, de Samantha meg se rezdült.

– Ó! – nyögött fel Pénélope.

Most e miatt a hülye Samantha miatt nem fog eléggé összemenni a farmerje! Ez tuti! Fogott egy törülközőt, s a csípőjére tekerte.

Az ajtó mögül megkérdezte: – Ki az?

– Raoul!

Raoul? Hát ez meg mit keres itt? Talán megtudta, hogy Pénélope, ahogy mondani szokták, már más kategória, s most eljött, hogy megtegye az első lépéseket?... Raoul mindig is a gyengéje volt Pénélope-nak. Kinyitotta az ajtót.

– Hello! – mondta kórusban Caroline, Stéphane, Géraldine, Raoul és Vic.

Mintha egy méhraj szabadult volna be a lakásba.

– De te csurom víz vagy – mondta Vic, megpuszilva a legjobb barátnőjét.

– A farmerom zsugorítottam – magyarázta Pénélope.

– "Pornó-szexis" a szerelésed! – jegyezte meg Raoul. A banda Pénélope szobájába zsúfolódott be. Rockot

tettek fel a lemezjátszóra, de nem táncoltak. Nem volt hely.

– Honnan jössz? – kérdezte Pénélope Raoultól. Egész fekete vagy!

– Mathieu-nél voltam, Guadeloupe-ban.

– Á, tényleg – jegyezte meg Géraldine. – Mondd csak, Mathieu még mindig ott van?

– Igen, az apja szakács a Méridienben – magyarázta Raoul.

Vic az egyik sarokban megtalálta Pénélope bokszkesztyűit, s Pénélope felé fordulva megkérdezte:

– Na, találkoztál vele?

– Philippe-pel? Nem. Ő "ezüstkesztyűs". Én meg csak kezdő vagyok: "kék kesztyűs". Nem ugyanabban a...

A magyarázatát Samantha szakította félbe, aki fúriaként rontott a szobába; harisnyát és vastag, szürke, kötött lábszárvédőt viselt, s azt kiabálta:

– Muszáj így üvöltetni ezt a zenét?! Az istenit, hát dolgozom! Az agyamra mentek, idióták!

– Csak ne olyan hevesen!

– Nyugi, kis balett-patkány!

– Te mész az ember agyára, te kis majom!

– Le vagytok szarva! – sipította erre Samantha, majd kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.

– Dögök vagytok! – mondta Vic. – A balettiskolára készül.

Stéphane már néhány perce bűvölte Vicet, epedező mosolyokkal bombázta. Most nyomatékosan rábólintott erre a humánus kinyilatkoztatásra. Vic nem olyan, mint a többiek, s ennek nagyon örült. Odaült mellé.

– Mit csinálsz november 27-én?

– Hát... – mondta Vic zavartan. – Addig még a neutronbombát is ledobhatják.

– Az elég nagy baj lenne, mert van két jegyem Barisnyikovra, a champs-élysées-i színházba.

– Barisnyikov!

Ezen gondolkodni kellett. Vic semmi figyelemre méltót nem talált Stéphane-ban: színtelen és szagtalan, viszont kifejezetten kedves. De gonosz alakokkal még nemigen találkozott, úgyhogy nem volt összehasonlítási alapja. A lényeg az, hogy Stéphane nem tetszett neki, és kész. Barisnyikov viszont...

– Majd gondolkozom rajta – mondta a lány.

 

Amikor François Berreton nem tudja, hogyan jelentsen be egy rossz hírt, vagy amikor tudja, hogy nagyon jó híre lesz, vagy amikor nincs alkalom arra, hogy annyi időt töltsenek el együtt a feleségével és a lányával, hogy egy bonyolultabb dolgot elmagyarázhasson nekik, akkor foglal egy asztalt Corintónál. Azután türelmesen kivárja, míg Françoise és Vic átöltözik. Jóllehet nem mindig lát különbséget Vic iskolai és esti viselete között. Először is valamennyi farmernadrág hasonló színű. És inkább Vic laza, fesztelen magatartására figyel fel. Françoise pedig egyszerűen tökéletes. Erre nincs más szó. Nála soha nincsenek zavaró körülmények. Vele nincsenek kellemetlen meglepetések. Tulajdonképpen kellemesek sem. De mostanában a kellemes meglepetéseket – a többi között – a kollagének és enzimek hozhatják meg François-nak.

A Berreton család feladta a megrendelést. Visszaadják az étlapot a felszolgálónak. Vic azt kérdezi a szüleitől, hogy ebben az évben már elmehete esténként szórakozóhelyekre. Nem kap választ. "Mint általában" – gondolja. Összehúzza magát a széken. Úgy tűnik, mindez nem zavarja sem az apját, sem az anyját, akik némi iróniával vegyes cinkossággal szemlélik egymást.

– Miért nézel így rám? – kérdezi végül François a feleségétől.

– Mi van rajtam?

– Hogyhogy mi van rajtad?

– Mit vettem fel?

– Hát... a kék pulcsidat... és...

És mit? Lejjebb, ahol eltakar az asztal: nadrág van rajtam, csizma, felhasított szoknya, magas sarkú cipő, fekete harisnya?

François kérdően pillantott Vicre, de Françoise rögtön észrevette:

– Nem Vicet kérdezem, hanem téged. Értünk jöttél, beszálltunk a liftbe, és beültünk a kocsiba, beléptünk az étterembe, és te egyszer sem nézted meg a lábam.

– Tudom, milyen a lábad. Elbűvölő...

A felszolgáló hozza a bort, s François nem óhajtja megkóstolni. Corinto bora mindig jó. Vic ráveti magát a kólájára.

– Ne igyál olyan gyorsan – mondja François.

Az asztalterítőt nézegeti, majd láthatóan felesége szavain gondolkozva ellentámadásba megy át:

– Először is ez nem igaz. Én megnézlek. Nagyon is szépnek talállak. És ha ma este nem néztem meg a lábad, az azért van, mert másutt jár az eszem... ez most nem szójáték akar lenni... Azért hívtalak ide benneteket, mert... Szóval, abbahagyom a rendelést.

A pincér megérkezik a Berreton szülők spaghetti allé vongoléjával és Vic antipastojával.

– Amint túl vagyok a disszertáción – folytatta François –, teljes munkaidőben a laboratóriumban szeretnék dolgozni... szóval kutatni... csak ezt akarom csinálni.

Na, most már kibökte. François lehajtja a fejét, s bekap néhány szál spagettit.

– Ez nagyszerű – mondta Françoise.

– Tudod te, hogy mit jelent ez?

– Azt, hogy választani kell a magnetoszkóp és a mikroszkóp, az öntisztító dupla sütő, amelyre négy éve várok, s a Nobel-díj között. Ezt jelenti?

– Nobel-díj! – kiált fel Vic elképedve.

– Csak az első negyven év nehéz egy kicsit – mondja François azzal a jobb napokat idéző mosolyával, amellyel mindenkit el tud kápráztatni. – Ha az ember lyukakat fúr a zápfogakba, az négyszer annyit hoz, mint ha egereken tanulmányozza, hogy miért vannak az embereknek lyukas zápfogaik!

– Semmit nem értek – jelentette ki Vic. – Le leszünk robbanva, vagy mi?

– Mindent megértettél – jelentette ki François.

– De hát ott lesz a rajzfilm...

Nehéz egy nőnek bejelenteni, hogy talán sok-sok pénzt fog keresni. Françoise nem nagyon tudja, hogy kezdjen bele, de François megértette Françoise boldog, hogy a férje nem vette zokon ezt a szerepcserét. Végül is nem eltartott férfi, hanem támogatott kutató lesz. Nem kell a két dolgot összekeverni!

– Egyébként megvan a cím is: Harminckilenc vakond.

François-ból és Vicből kitör a nevetés. Vic int a felszolgálónak, hogy kér még egy kólát.

– Így hát az összes pénzt, amit a vakondjaimon nyerek, elveszítheted az egereiden.

Vic most boldog! A szülei összeölelkeznek, és ez őt is örömmel tölti el. Nem túl gyakran ölelik így meg egymást. Először is nincs rá idejük. Alapjában véve semmire sincs idejük. Eszükbe sem jut, hogy egy órát gitárjuk pengetésével töltsenek a szobájukban, vagy hogy félórás telefonbeszélgetést folytassanak legjobb barátjukkal. Nincsenek is igazi barátaik. Néha ugyan hívnak vendégeket, de mindig rosszkedvűen, mert arra fel kell készülni. Aztán ha már jót ettek-ittak, zajongtak, vicceltek, megjön a jókedvük is. De olyan barátaik, akiknek mindent a legapróbb részletig elmesélnének, akiknél ott aludnának, egyszerűen olyanok, csak azért az örömért, hogy még éjszaka is együtt lehetnek, olyanok nincsenek. Azután Vic előtt hirtelen megvilágosodott: a szülei barátok, egymás barátai. Megbeszélik a dolgokat, segítik és megértik, megnevettetik egymást. Ez nagyszerű! Ez olyan, mintha Vic hozzámenne Pénélope-hoz, persze csak akkor, ha Pénélope fiú lenne. Vic megpróbálja ezt elképzelni. Nem, semmiképpen se menne a dolog. Pénélope ügyetlen és folyton pironkodó fiú lenne, aki mindig mindent elront, s örökké lekési a metrót. Egy Stéphane, kövérebb változatban. Nem, Vic nem járna Pénélope-pal. Inkább... Philippe-et választaná. Vajon mi lehet vele? Pénélope sohasem beszél róla. Különös.

A felszolgáló odaadja Vicnek a süteményes étlapot. A kislánynak véletlenül az árakra téved a szeme. Hogy milyen drága minden! Erről eszébe jut, hogy nincs már egy vasa sem. Fagylaltot kér, és megjegyzi: – Talán nem a legalkalmasabb pillanat, hogy növeljük a kiadásokat, de... a diákbérlet ára megint felment, s már nem fog kitelni a zsebpénzemből!

Vic Lucas-t etette, amikor egyszerre szólalt meg a telefon s a bejárati csengő.

Vic felvette a telefont, s azt mondta:

– Egy kis türelmet kérek!

Aztán kinyitotta az ajtót. Pénélope volt az.

– Telefonálok – mondta Vic.

Újra felvette a kagylót, s leült a készülék mellé.

– Tessék.

– Szevasz, Philippe vagyok.

– Kicsoda?

– Philippe Berthier.

– Á, igen!... Szevasz.

Vic odanyújtotta a másik kagylót Pénélope-nak, aki lemondóan és szomorúan tartotta oda a füléhez.

– Találkoztam Pénélope-pal a Citében, s megadta nekem a számod.

Pénélope rábólintott. Philippe folytatta:

– Lesz egy Books-koncert november 27-én szombaton a Baltard-ban. El tudsz jönni?

– Imádom Booksékat!... Hány jegyed van? Eljöhet Pénélope is?

Míg Pénélope fejét rázva erőteljesen tiltakozott, Philippe a vonal másik végén méltatlankodott:

– Három órát álltam sorba a jegyért. A két utolsót kaptam meg.

– Jó, hát még meg kell kérdeznem... de elvben rendben. Felhívsz újra?... Viszlát, köszönöm. – Letette a kagylót.

– Elmehetsz – mondta Pénélope, ólomszürkévé válva. – Nincs nekem ott semmi keresnivalóm!

 

A Rodin Múzeum szinte teljesen kihalt volt. Ideális hely ahhoz, hogy az ember távol a kíváncsi fülektől beszélgethessen. Sőt Poupette szerint ez a hely, akárcsak a keleti fürdők és a nagykövetségek, még ráadásul a titkosügynökök búvóhelye is.

Poupette ahogy a híres Csók c. szobor előtt elmentek, olyasmit mondott, amit Vic egy kissé fellengzősnek érzett:

– A szerelem: csoda...

– Szerelem, szerelem... Alig ismerem azt a pasast...

– Tetszik vagy nem? – kérdezte Poupette, aki valójában nem gondolt sem Vicre, sem Philippe-re, csak önmagára, amikor ezt a kijelentést tette.

– Igen – mondta Vic. – Talán... Szóval még nem tudom...

– Ha már megfogalmazod a kérdést, az azt jelenti, hogy tetszik neked. Én Jean-Louis-ról hónapokon át kérdezgettem magam; három hónapon át minden áldott este vörös rózsa, hat hónapon át orchidea. Akkoriban az Opera zenekarában játszottam... És aztán egy este nem volt bazsarózsa: azt hittem, megőrülök! Aznap este már biztosan tudtam...

– Erről jut eszembe, most mi lesz veletek? Már semmi akadálya, hogy összeházasodjatok Jean-Louis-val!

– Hóha! Csak lassan. Amikor az ember negyvennégy éven át a Back Streeten lakik, nem változtat lakást egyik napról a másikra.

Poupette és a dédunokája megállnak egy aktvázlat előtt.

– Hogy ez milyen szép! – szólalt meg Vic.

– Én Vagyok rajta – mondta Poupette, és a hátgerincén kellemes borzongás futott végig.

– Micsoda?... Te modellt álltál?

– A harmadikon lakott. Akkoriban töltöttem be a tizenhatot... és micsoda lábaim voltak! Még mindig emlegetik, már akik élnek...

Vic nevetett.

– Na jó – folytatta Poupette. – Hogy hívják a fiút?

– Philippe-nek.

– Pénélope volt már vele?

– Nem.

– Fűzte őt Philippe?

– Nem.

– Hát akkor elmész vele, és ha Pénélope ezért orról rád, akkor hülye!

 

Nem Vic kapta az ütéseket hetente kétszer a franciaboksz-klubban! Vic egyszerűen csak otthon ült, etette az öccsét, és mégis őt hívta fel Philippe.

Voltak olyan pillanatok, amikor Pénélope gyűlölte Vicet, s mindenre képes lett volna, csak hogy ártson neki. Amikor már nem tudta elviselni a hosszú lábait, az egyenes orrát és egyáltalán ezt a minden izében pokolian tökéletes testet és arcot, legszívesebben beleharapott volna Vicbe, vagy betette volna a mosógépbe, s benyomta volna az öblítőprogram gombját. Aztán mindez elmúlt. Pénélope nem tagadhatta, hogy Vic nagyon jó barátnő volt, talán a legjobb addigi életében. Kitűnő cinkostárs a puskakészítésben és -használatban. Merte vállalni a kockázatot. Amikor beteg volt valaki, nem félt a fertőzéstől. Vic olyan jó volt, mint egy falat kenyér. Csak ne szedte volna el az összes krapekját! Igaz, inkább azok futottak őutána, de Pénélope számára épp ez volt a legőrjítőbb! A barátnője a kisujját sem mozdította, mégis úgy futottak utána, mint a versenyeken a nagydíjért!

Aznap reggel Pénélope nem szólt Vichez. Géraldine mellé ült. Megpróbált annyira hangosan nevetni, hogy Vic, aki egyedül volt az ő asztaluknál, jól hallhassa a nevetését.

A franciatanár, akinek szavai egy pillanatra sem kötötték le Pénélope figyelmét, az óra végén megadta a dolgozat témáját, amelyet a következő hétre kell megírniuk: – Értelmezzék Romain Garynek ezt a mondatát: "A patriotizmus a mieink szeretete, a nacionalizmus a mások gyűlölete."

A gimnázium visszhangzott az óra végét jelző, mindig túl hangos csengetéstől. Mint rendesen, máris mindenki az ajtónál tülekedett. Pénélope-nak nem volt sietős, Vicnek sem. Az első padsorok magasságában futottak össze.

– Pénélope... – könyörgött Vic.

Pénélope kiment, anélkül, hogy válaszra méltatta volna. A folyosón Vic Samanthába ütközött.

– Vic, ha szükségetek lenne pótmamára, nekem nagyon kellene a zsozsó. Tíz nap alatt szétmegy egy balettcipő.

– Oké.

Vic meggyorsította a lépteit, hogy utolérje a barátnőjét.

– Ide figyelj, Pénélope, ha ekkora tragédiát csinálsz belőle, lemondom a randit... Csak nem fogod itt továbbra is a sértettet játszani!

– Nagyon sokáig bírja! – mondta Samantha kajánul, majd eltűnt egy teremben.

És Pénélope, részint azért a boldogságért, hogy megcáfolhassa a húgát, egy perccel később, a földszinten, kibékült Vickel.

 

Bár a két esemény semmiféle kapcsolatban nem állt egymással, ugyanaznap, amikor François a fogorvosi kar előadótermében megvédte a disszertációját, Françoise felhatalmazta Vicet a tablettaszedésre. Nem is annyira felhatalmazás volt ez, mint inkább a dolgok tisztázása. Akkor történt, amikor Vic kijött a táncóráról, egészen pontosan rögtön ott a lépcsőházban. Nem éppen a legalkalmasabb hely egy ilyen beszélgetésre, de Françoise, bár maga sem tudta, miért, nem akarta tovább halogatni.

– Mondd csak, drágám... – kezdte.

Vic nem szerette azokat a mondatokat, amelyek "mondd csak drágám"-mal kezdődtek. "Most be fogja jelenteni nekem, hogy elválnak" – gondolta.

– Valamelyik nap... el kellene menned Anne-Marie-hoz, tudod a doktornőhöz.

Puff neki, hát csak erről van szó! Vic kajánul, egészen ártatlan hangon kérdezte:

– Anne-Marie nőgyógyász, ugye?

– Igen. Egy bizonyos kortól kezdve hozzá kell szokni, hogy minden évben...

– Akkor megyünk, amikor akarod.

– Nem, csak te mész el, és akkor, amikor te akarod... Megadom neked a számát, s így amikor... szóval, amikor úgy gondolod...

Françoise kínlódott. Nem úgy akart beszélni Vickel, mint az anyja, hanem inkább barátnőként. Megpróbálta eltalálni a megfelelő hangot, aminek makogás lett az eredménye: – Szóval, hogy...

– Jó, akkor majd szólok neked.

– Ebben nem nagyon hiszek – mondta Françoise visszatérve a megszokott hangnemhez, és nagy megkönnyebbüléssel hagyott fel a további próbálkozással, hogy rátaláljon a megfelelő hangra.

– Mindenesetre a tabletta szóba sem jöhet, hizlal.

– Nemcsak a tabletta hizlal.

– Pénélope mégis két kilót szedett már magára!

Így hát Pénélope... Françoise úgy érezte, azzal, hogy így áttételesen felhatalmazta a lányát arra, hogy lefeküdhet fiúkkal, nagy lépést tett előre. Már a beszélgetés kezdete óta némi büszkeség töltötte el. Úgy gondolta, kevés anya képes arra, amit ő most megtesz. De, ha Pénélope már... Françoise hirtelen úgy érezte, hogy teljesen nevetségessé vált, s ugyanakkor páni félelem fogta el: és ha Vic tényleg lefeküdne valakivel? Nem, ez lehetetlen, Françoise emlékezett rá, hogy neki 15 éves korában még nem voltak ilyen vágyai; főleg a futással meg a bélyeggyűjtéssel foglalkozott. De Vic nem hasonlított rá, egyébként is, ez a mai, ez egy más világ, itt van a tabletta is... Françoise megpróbált helyesbíteni: – Tudod, mindezt nem azért mondtam, hogy arra ösztökéljelek...

– Nem – szólt Vic gúnyosan. – Azért, hogy megakadályozd, hogy...

Kitört belőlük a nevetés. Elmentek a fogorvosi karra, ahol François két órán át védte a disszertációját. Sötét öltönyt és gránitvörös nyakkendőt viselt. Françoise szépnek látta, de szinte semmit sem értett abból, amit mondott, és a rajzok, számítások, amelyekkel beborította a táblát, ugyancsak nem vitték közelebb a megértéshez. Csak hagyta, hogy a férje hangja elringassa; az a hang, amelyet a legmeghittebb együttléteikből, a légnyersebb szóváltásaikból ismert, s amely most egy ismeretlen nyelven, leginkább valami görög hatást mutató nyelvjárásban beszélt vagy száz ember előtt.

Végül François, Vic nagy megkönnyebbülésére, aki épp most esküdött meg rá, hogy sohasem lesz belőle tudományos kutató (nem szerette ennek az előadóteremnek a szagát), fejtegetéseinek végére ért. Melegen megtapsolták, és a zsűri rövid tanácskozást tartott, majd megjelent a dékán.

– François Berreton – mondta –, a zsűri az ontológiai tudományok doktora címét adományozza önnek, "nagyon kiváló" minősítéssel, s szerencsekívánatait kifejezve... az ezüst fokozatra javasolja.

– Köszönöm – mondta François, teljesen meghatódva.

A két férfi kezet szorított. Az előadóterem kijáratánál rögtön körülvették François-t. Megcsókolt több barátnőt, a feleségét és a lányát, majd mindenki átment a gyakorlóterembe, ahol már várta őket a terített asztal.

– A disszertációd nem rossz – mondta Étienne. – De a lányod... csodás!

Françoise észrevette, hogy François feltűnően izgalomba jött, amikor Portai professzor, egy ötvenes, kék szemű, beesett arcú férfi lépett be a terembe. Vic pontosan ilyeneknek képzelte el a tudósokat. Portai Françoishoz lépett, s megszorította a kezét.

– Tudja – mondta François –, az ön munkássága nagymértékben hatott rám... szóval a találkozásunk a grenoble-i kongresszuson meghatározó volt számomra! Felhasználom az alkalmat, hogy megköszönjem, amiért elfogadta...

Portal mosolyogva szakította félbe François hálálkodását:

– Szeretném, ha egyszer, amikor Lyonban jár, beszélgethetnénk a hártyák cryofracturájával kapcsolatos elméletéről.

Françoise lépett hozzájuk. Megtörtént a szokásos bemutatás. Beszélgettek erről-arról. Öt perc sem telt bele, és Françoise az ontológiai vonatkozások magyarázata nélkül is megértette, hogy Portai François-nak nagy lehetőséget, neki pedig nagy veszélyt jelent.

 

Booksék kitűnőek ma este. A menedzserük bizonyára megmondta nekik, hogy ki kell tenniük magukért. Nem fukarkodnak a szólókkal.

Philippe és Vic a terem mélyén állnak, a bár mellett. Kólát isznak. Vic néha fel-felugrik. Megpróbálja követni, hogy mi történik a színpadon.

A Baltard pavilon zsúfolásig megtelt a legifjabb és legexcentrikusabb közönséggel. A levegőben hasis-, sör-és izzadságszag érződik.

"Igazán jól sikerült este" – gondolja Vic. Alaposan körülnézett: Philippe az egyik leghelyesebb fiú a teremben. Ehhez kétség sem férhet. Vic nem szeretne sem egy ilyen hosszú hajú, fakó szeműt, sem egy pocakos rockert, sem egy olyan büdös fülűt, fasiszta jelvényekkel. Neki ott az ő Philippe-je, s vigyáz is rá!

– Kicsit éhes vagyok – mondta Vic. – Kérsz nekem egy hot dogot? Várj, odaadom...

A pénztárcája után kutat a táskájában, de Philippe már ott is van a bárpultnál. Odaadja a pénzt, s jön vissza a hot doggal. Philippe mindezt jól csinálja: felgyorsítja és leegyszerűsíti az életet; az ember azt hinné, hogy négy karja és hat lába van. Nyújtja a hot dogot Vicnek, zsebre vágja az aprót, megnézi, hogy állnak Booksék, s mondja a szám címét, amibe épp belekezdtek. Aztán leáll egy pillanatra. Vicet figyeli, valahogy úgy, mint a lány a hot dogját, mielőtt beleharapna. A legjobb pontot keresi a támadáshoz, a legjobb falatot, amibe belemélyeszthetné a fogát.

Ekkor jelenik meg Frédo, az egyik kezében hot doggal, a másikban egy sörrel.

– Na, már az egész banda itt van – mondja.

– Ismered Frédót? – kérdezi Philippe Vichez fordulva.

– Igen – válaszol a lány.

Vic mosolyog. Illetve csak a szája mosolyog. Ő, ő maga távolságot tart – majszolja a kolbászát, boldog, hogy Philippe-pel van, s nem Frédóval, s eltelik Booksék hisztérikus zenéjével. Stéphane-ra gondol, aki egyedül kénytelen nézni Barisnyikov balettjét. Már a vége felé tarthat az előadás. Szegény Stéphane! Azért legalább értesíthette volna. De hát eszébe sem jutott! Ennek egyszerű az oka: gyakorlatilag sohasem gondol Stéphane-ra. A mai este kivétel. Valami jótékonysági roham, amit maga sem ért.

– Szuper! – mondja a hot dogra. – Te nem eszel?

– Nem, nem – mondja Philippe gyors számvetés után. Három frankja maradt egész estére. – Kirámoltam a frizsit, mielőtt elindultam.

 

A koncert végén csókolóztak először. Vic már elég sok csókot adott és kapott az első, Mathieu-val szerzett tapasztalatai óta. Javított a technikáján. Az az igazság, hogy kezdetben furcsállotta, szinte kellemetlennek találta, amikor bejutott egy sötét, lágy és kellemetlen világba, valaki másnak a szájába. Most már nem csukta be a szemét. És nem a véletlenre hagyatkozva hatolt be a fiúk szájába. Megvoltak a maga saját szokásai. Először a nyelve fürkészte a terepet, ide-oda járt, mint aki arra számít, hogy valami váratlan dologra bukkan. Aztán buján körbefonta a fiú nyelvét, beburkolta, simogatta. Ezután következett a tiszta és egyszerű szívás. Tulajdonképpen Vicnek nagyon jó volt a technikája, az az igazság, hogy sokkal jobb, mint Philippe-é. De Philippe dicsekedhetett valami mással: heves volt és férfias. Úgy csókolt, mint amikor nagyon szomjasan iszik az ember. Körülöttük a tömeg azt skandálta: – Vissza! Vissza!

De Bookséknak egyáltalán nem akaródzott újra előjönni, s a nézők szétszéledtek Nogent-sur-Marne sötét utcáin. Vic és Philippe pont elkapták a buszukat. A vezetőnek megmutatták a diákigazolványukat, majd leültek a busz végében.

– Hadd lássam! – kérte Philippe.

– Csak ha te is megmutatod a tiédet!

Kicserélték a bérleteiket.

– Olyan vagy, mint egy japán lány... Isabelle Adjani és Konfucius kis húga.

– Te is ezt játszod? Mi is folyton ilyet játszunk a dédnagymamámmal...

– Én az anyámmal szoktam. Az a mániája, hogy "ki kire hasonlít". Stuttgartban lakik.

– Akkor ezért jársz folyton Németországba.

– Honnan tudod?... Ja persze, az útlevél... Két év, és négy centivel... Különben olyan hülyének néztem volna ki! Most már – fűzte hozzá Vic sáljával játszadozva mindent tudsz rólam.

– Nem, nem mindent.

– Gyerünk! Merülj alá életem rejtelmeibe.

– Ki neked Catherine?

– A barátnőm.

– De barátnő barátnő, vagy olyan barátnő...

– Mindenesetre én nem hiszek a fiúk és a lányok közti barátságban.

– Én igen.

– Rám ne számíts – jegyezte meg Philippe gyengéden.

Csókolóztak, és Vicnek kedve támadt valami mást is csinálni Philippe-pel. Az est kezdetén tökéletesen megelégedett a csókjaival, de most valahogy másutt volt, valaki más volt, nem önmaga. Az egyik kezét Philippe combjára tette. Hagyta, hogy hanyagul elkalandozzon; köröket, négyszögeket, háromszögeket rajzoljon a farmernadrágra.

A lány viselkedése majd megőrjítette Philippe-et. Azon tűnődött, meddig képes tartani magát. Vic, aki látszólag nem is tudta, hogy könnyű kis keze hogy hat a partnerére, továbbra is jókedvű megjegyzéseket tett az autóbusz ablakából eléjük táruló táj látnivalóira.

– Nézd ezt a házat!

Tényleg az út jobb oldalán volt egy két-három emeletes ház, amelynek az összes ablaka ki volt világítva.

– Biztos valami ünnepség van – mondta Philippe elszoruló hangon.

Aztán a két fiatal újra csókolózott. "Szét fog szakadni a farmerem – gondolta Philippe. – Csakis ez lehet a vége."

A busz megállt. A vezető megfordult, s azt kiáltotta:

– Saint-Maur! Végállomás!

– Saint-Maur? – kiáltott fel Philippe. – Hát nem a Vincennes kapunál vagyunk?

– Bizony, nem, fiacskám!

Vic és Philippe csak ekkor döbbent rá, hogy künn szakad az eső.

 

Mint oly gyakran, amikor házon kívül vacsoráztak, Françoise sokat, François pedig túl sokat ivott. A liftben veszekedett a feleségével, azt bizonygatva, hogy a negyediken laknak. Françoise erre felszólította, hogy térjen magához, mert beszámíthatatlan. A férfi nevetésben tört ki, így Françoise-nak módjában állt megnyomni a 3. emelet jelzőgombját. A lakásban felébresztették Samanthát, aki a kanapé párnáin elterülve aludt.

– Á, maguk azok? – kérdezte a szemét dörzsölve.

– Vic még nem jött haza? – kérdezte Françoise.

– 1/2 2 lesz 10 perc múlva! – kiáltott fel François kijózanodva.

– Maga visz haza? – kérdezte Samantha.

– Mi? Ja, igen... Menjünk!

Samantha összeszedte a cuccait. Három perc múlva a Ranchóban voltak.

– Ha meggondolja az ember – sóhajtott a kislány –, hogy egy éve még mit nem adtam volna azért, hogy így éjszaka egyedül lehessek magával egy autóban...

– Á, igen – válaszolt François gépiesen.

– De ne aggódjon, már nem vagyok szerelmes magába.

– Micsoda?

– Tudja, nagyon szerelmes voltam magába.

– Na ne – mondta François elképedve. – Nem tudtam.

– Valószínűleg átvitel volt, mivel az apám, aki újságíró, sosincs otthon. Ezt anyám egyik pszichológus barátja mondta nekem.

– Ööö... és az iskola jól megy?

– Egyáltalán nem izgat az iskola! Megpróbálok bekerülni a balettintézetbe. Nehéz lesz, de...

François megállította az autót Samantháék háza előtt.

– Jó, hát akkor a közeli viszontlátásra... – mondta a kislány bájosan.

– Viszontlátásra, Samantha.

– Imádom, ahogy a nevemet mondja.

– Tessék?

– Mondja még egyszer!

– Mit?

– A keresztnevem.

– Samantha?

– Köszönöm.

A kislány kiszállt a kocsiból. François semmit sem értett, de ez legyen a legkevesebb. Más gondjai voltak! Gyorsan hazahajtott. Amikor kinyitotta az ajtót, Françoise hangját hallotta.

– Vic?

François belépett a szobába, és megkérdezte:

– Még mindig nincs itt?

– Nincs.

François meglehetősen idegesen vetkőzött.

– Éjfélig engedted el?

– Igen, szóval éjfélig, egy óráig...

– Éjfélig vagy egy óráig?

– Egy rockkoncert sokáig eltarthat.

– Akkor is lehet telefonálni! Hol volt a koncert?

– Pantin-ben, Saint-Ouen-ban... Már nem emlékszem.

– A lányod házon kívül éjszakázik, s te még csak meg sem említed nekem.

– Mondtam neked! – kiáltott fel Françoise dühösen. – Csak te nem figyelsz rám... Egy idő óta olyan, mintha... átutazóban volnál itthon.

François az órájára nézett.

– Tíz perccel múlt kettő. Felhívjam a rendőrséget?

– Várjál még.

– Most aztán meg fogja kapni a magáét, ezt én mondom neked!

Csöngettek. François az ajtóhoz sietett, és kinyitotta a vizes hajú Vicnek, akinek a vállán egy bőrdzseki volt.

– Van 50 frankod? – kérdezte a lány.

– Akarsz egy frászt?

– A taxira kell, majd elmondom...

– Azt jól teszed!

– Légy szíves... várnak...

François odaadta az 50 frankot, és az ablakhoz lépett. Vic kifizette a taxit. Egy fiú állt mellette. A taxi elment. A fiú magához húzta Vicet. François igencsak vegyes érzelmekkel figyelte mindezt. Azon gondolkozott, hogy ki lehet ez az alak, s dühöngött, hogy Vic nem igyekszik feljönni!

Vic végül elszakadt a fiútól, visszaadta a dzsekijét, és belépett a házba. Amikor megjelent a lakásban, teljesen elcsigázva az apjára nézett.

– Na, kezdheted – mondta.

– Téged illet meg az első szó joga – válaszolta François, aki már majd szétrobbant.

– ... Hát először is: a koncert zseniális volt. Későn ért véget, és rossz buszra szálltunk...

– Hát nem! Mindenekelőtt van egy szabály: beteg vagy, defektet kaptatok, terhes vagy, kábítószereztél, valami nagy csapás ért; telefonálsz!

– Nagy csapás! Ti, szülők csak erre tudtok gondolni! Nemcsak nagy csapások érik az embert!... Egy csomó minden történhet, ami miatt nem lehet telefonálni. Megfújták a táskámat, gyalogoltunk, esett az eső, stoppoltunk, nem volt több pénzünk, de mindez nem volt nagy csapás, éppen mert jól megvoltunk, boldog voltam, s nem volt kedvem hazajönni...

Vic hirtelen az apja karjába vetette magát, aki a legkevésbé sem vette rossz néven, hogy ugyanabba a helyzetbe került, mint az imént a fiú lent, a ház előtt.

– Még úgy sem – folytatta Vic –, hogy nagyon is jól tudtam, hogy nyugtalankodtok, s veszekedni fogtok velem!

– Majd reggel folytatjuk – mondta François, megpróbálva eltitkolni az érzelmeit, s főként azt, hogy szívesen megbocsátana neki.

Vic eltűnt a szobájában. Végül is olcsón megúszta! François bement Françoise-hoz.

– Kezdődnek a kellemetlenségek.

– Micsoda? – kérdezte Françoise. – Mi történt?

– A lányod boldog!

 

Szombaton Pénélope-nak rossz estéje volt. Nem ment semmi jó a tévében, a Pármai kolostor* pedig már nem volt olyan mulatságos, mint a Vörös és fekete. Abba is hagyta a 142. oldalon. Azután pedig csak a legyeket vadászta, s arra gondolt, hogy Vic épp akkor Philippe karjában vagy ágyában lehet, avagy egyszerre mindkettőben. Altatót kellett bevennie, hogy el tudjon aludni.

[*Stendhal XIX. sz. francia író regénye]

Hétfő reggel, amikor felébredt, arra gondolt, hogy mindenképpen jól kell kinéznie, amikor bemegy a gimnáziumba. Megmosta a haját, ami igazán nagy hőstett attól, aki csak nemrég bújt ki az ágyból. Nagy gonddal válogatta össze a holmijait, s halványan kifestette a szemét.

Azután amikor szembetalálkozott Vickel a IV. Henrik folyosóján, rögtön ezzel fogadta:

– Találkoztam egy krapekkal!

– Tényleg? – kérdezte Vic.

Láthatólag őszintén örült. Pénélope nyugtázta a dolgot, majd:

– A mama új lovagja sógorának az unokaöccse. Vasárnap kivisz a bolhapiacra, ahol az apja kandallókat árul. És te, mesélj!...

– Karácsonyig nem mehetek sehová: háromkor mentem haza.

Pénélope elsápadt. Sápadtságát rögvest az igazi filmrajongó finom mosolyával leplezte, és megkérdezte:

– Love Story* vagy Pyjama Game**?

[* Szerelmi történet]

[** Pizsamajáték]

– Inkább azt mondanám, hogy Singing in the Rain*. A fene egye meg!

[* Ének az esőben]

– Mi van?

– Megjött Stéphane.

Való igaz, a klasszikus tánc ifjú rajongója integetett a lépcső tetejéről. Nemigen szépült meg azóta, hogy Vic utoljára látta. A vonásai külön-külön nem is voltak kellemetlenek, de az összhatás katasztrofális!

– Palira vettem szombaton, nem mentem el a randira.

– Nem szép tőled.

– Szólnom kellett volna neki?

– Szólnod kellett volna...

– Teljesen elfelejtettem – mondta Vic, s kezével eltakarva az arcát leplezte kibuggyanó nevetését.

Stéphane utolérte őket, s csatlakozott hozzájuk. Vic némi szomorúsággal nézett rá.

– Mi történt? – kérdezte a fiú. – Vártam rád...

– Hát nem szóltál neki? – kérdezte Vic, Pénélope felé fordulva.

"Nem is kért meg, hogy szóljak neki" – gondolta Pénélope. És már épp ki is mondta volna, amikor rájött, hogy barátnője megint valami sötét dologban mesterkedik. Jobbnak látta hát kivárni az események alakulását.

– Biztos voltam benne! – folytatta Vic. – Azért túlzásba viszed, öreglány! – Majd Stéphane-nak: – Mégis nekem kellett volna felhívnom téged.

Megvan, Pénélope már átlátott a szitán. Egy pillanatig habozott, hogy melyik fél mellé álljon, majd bedobta:

– 527 17 13. Legalább tízszer kerestelek.

– 26, nem 27 – mondta Stéphane komoran.

– Hát akkor ezért! – mondta a két lány egyszerre. Az osztályuk elé értek. Pénélope benézett, majd egy

kissé beijedve a ruhaujjánál fogva húzta Vicet.

– Pojot már bent van – mondta.

– Akkor majd legközelebb, jó? – kérdezte Stéphane.

– És tényleg jó volt? – kérdezte Vic.

– Hááát. Barisnyikov nem volt valami nagy formában.

– Sajnálom... Mennem kell.

– Hát akkor majd legközelebb?...

– Oké. És bocsáss meg, jó?

"Neked minden meg van bocsátva, te piszok" – gondolta Stéphane.

Szipákolt, s elindult a fizikai gyakorlóterem felé.

 

A karácsonyi ünnepek veszélyesen közeledtek. Vicnek egy vasa sem volt. És ráadásul azt sem tudta, mit ajándékozzon a szüleinek. Mindenük megvan! Mindamellett a kislány december elején eladott Gibert-Jeune-nél vagy ötven darab olcsó könyvtári könyvet, és kétszer-háromszor vállalt pótmamáskodást, hiszen ennek a munkának minden fortélyát ismerte Lucas születése óta. Végül is egy viszonylag kerek summával a zsebében elindult a Lafayette Áruházba, hogy megvegye a szokásos karácsonyi ajándékokat.

A lemezosztályon Poupette-tel futott össze. Az idős hölgy elképedve nézegette a Jacques Higelin utolsó nagylemezének borítóját.

– Átallsz a rockra? – kérdezte tőle Vic.

Poupette mosolygott, visszatette a lemezt, s azt mondta Vicnek:

– Gyerünk, igyunk egy teát!

Felmentek az áruház legfelső szintjére, oda, ahol a hölgyek a lábukat pihentetik, az urak pedig sóvárogva nézik a hölgyek lábát.

– Olyan kialvatlan a szemed... Még mindig szerelmes vagy?

– Igen.

– És...

– És micsoda?

– Hát...

– Ja, az...

– Igen, az...

– Hát... nem.

– Akkor jó – mondta az öreg hölgy megkönnyebbülve. – Akkor beszéljünk rólam. Nagy zűrben vagyok: Jean-Louis megkérte a kezem. Mit csináljunk?

– Negyven év alatt nem volt időd ezen gondolkodni?

– Egyáltalán nem! Ott volt Geneviéve! Maga az őserő; Herkules és egy atlétanő gyermeke. Sohasem hittem volna, hogy ő dobja fel először a talpát... Tíz évvel volt fiatalabb nálam... Egyébként ő is! Csak nem megyek hozzá egy olyan férfihoz, aki hét évvel fiatalabb nálam.

– A ti korotokban ez már nem számít.

– Igazad van – ismerte el Poupette.

A felszolgálónő az asztalra tette a teát, a csészéket és a süteményt.

– És aztán a hárfáim – folytatta Poupette, miután elment a felszolgálónő. – Nincs nála hely a hárfáimnak.

– Lakjatok nálad.

– Azt már nem! Nálam... az... az én otthonom.

– Az az érzésem, hogy te nem is akarsz férjhez menni.

– "A házasság annak a művészete, hogyan ne tudjunk ketten megoldani olyan problémákat, amelyek, míg egyedül éltünk, fel sem merültek"... Ezt Sacha Guitry vagy Tristan Bernard mondta... És a szüleid, hogy vannak?

– A stresszversenyre edzenek.

– Micsodára?

– A te idődben nem volt ilyen... Alig látják egymást, ha pedig együtt vannak, idegeskednek...

Poupette elővette a púderkompaktját, s rendbe hozta az arcát.

– Mennem kell... 7-kor a Gaveau-ban játszom. – Felálltak. – Azt akarom mondani neked... – szólt Poupette – a fiúval...

– Philippe-pel kapcsolatban.

– Igen. Jegyezd meg, hogy vagy boldogan ébredünk fel, vagy undorral. Középút nincs! Szóval, ne siessük el a dolgot!

Vic egyetértett. A tekintetében olyan komolyság volt, amely megnyugtatta Poupette-et. Philippe-nek több hónapot kellett várnia, míg Vic az övé lett, de még csak nem is gyanította, hogy ebben főként az a néhány mondat a ludas, amelyek egy 84 éves hárfaművésznő szájából hangzottak el egy bizonyos decemberi délutánon a Lafayette Áruház teaszalonjában.

 

Teltek-múltak a hónapok, amelyeket Vic később úgy emlegetett, mint élete legszebb időszakát. Philippe nem izgatta magát túlzottan, elfogadta, hogy Vicnek időre van szüksége ahhoz, hogy elszánja magát a "döntő lépésre". Vic úgy tetszett neki, ahogy volt, a csendjeivel, a titkaival, a tétovaságával, hogy úgy adta oda magát, hogy annál inkább legyen mit visszavennie, hogy fellobbant a simogatásaitól, s hogy a fellobbanásait furcsa zavar követte. Soha nem tudta, hogy mire gondol Vic. Csak annyit tudott, hogy róla hogyan vélekedik. Legjobban azt csodálta, hogy Vic mennyire nem veszi észre a többi fiút. Hűségének a nap minden pillanatában tanúbizonyságát adta. Tőle akár David Bowie, John Travolta vagy Charlie Couture is leszállhatott volna a IV. Henrik Gimnázium udvarának közepén, sztereóval felszerelt helikopterével, dobozos kólát kortyolgatva, Vic még csak el sem fordította volna a tekintetét Philippe-ről, ha az történetesen a kijáratnál várja.

Mintha a szülők szénája is rendben lett volna. Françoise a Harminckilenc vakondon dolgozott. François pedig rágcsálókat nevelt a fürdőszobában. Túl sokat dolgoztak ahhoz, hogy vitatkozásra is fussa az idejükből. Vic azon töprengett, hogy vajon szeretkezésre jut-e egyáltalán idejük. Ez volt a nagy kérdés. Gyakran szeretkeznek-e a szülei? Milyen napon: hánykor? És mennyi ideig?

François és Françoise Berreton több forrásból is értesült Vic és Philippe kapcsolatáról. Először is Philippe elég sok időt töltött Vic szobájában. François gyakran töprengett azon, hogy vajon mit csinálhatnak odabent. Voltak pillanatok, amikor már nem bírta tovább: és valamilyen ürüggyel bement Vichez, nem találta az Encyclopaedia Universalis hatodik kötetét (Minek nekem az Encyclopaedia Univerzalis hatodik kötete! – kérdezte akkor Vic), vagy hogy sürgősen szüksége volt a lánya szabókrétájára. Többnyire egymástól tisztes távolságban találta a fiatalokat. Vic a leckéjét írta, Philippe valami képes újságot olvasott, vagy éppen Philippe írta Vic leckéjét, és Vic olvasta a magazint. François sohasem kapta rajta őket illetlenségen. Talán ez volt a szerencséje. Mert akkor mihez kezdett volna? Az az igazság, hogy nehezen tudta elképzelni magát, amint seprűnyéllel a kezében kergeti el a csábítót!

Aztán voltak olyan esték is persze, amelyeket Vic házon kívül töltött. Általában éjfél körül telefonált, amikor véget ért a tévéműsor. Ebben az időpontban mindig François vette fel a kagylót. Vannak nők, akik irtóznak attól, hogy késő este felvegyék a telefont.

– Apa? – szólalt meg Vic.

– Eegen – morogta François.

– Nem ébresztettelek fel?

– Nem. Miért nem jöttél még haza?

– Pont ezért hívlak...

– Eegen...

– Olyan isteni itt! Esküszöm!

– És aztán?

– Háát...

– Ott akarsz még maradni?

– Hát, te mondtad...

– Azt hiszed, hogy szellemes vagy? Azonnal gyere haza!

Ilyenkor Françoise mindig megbökte François-t, a szemébe nézett, s ez körülbelül azt jelentette: "Légy vele elnéző, fiatal, szerelmes, s nem kockáztat semmi különösebbet."

– Philippe hazavisz! – érvelt tovább Vic.

– A motorján? Akkor már foglaltatok is egy ágyat a Beaujon-ban!

– Jaj, apa...

– Jó... Akkor hányra jössz haza?

– Nem tudom... Kettőkor, háromkor.

– Maradjunk abban, hogy kettőkor.

– Apa, zseniális vagy!

– De kettőkor, egy perccel sem később!

– Imádlak.

– Figyelmeztetlek, hogy úgyis felébredek, amikor hazajössz, és ha kettő után érkezel...

– Rendben, csókollak.

– Megértetted, ugye?

– Mindent megértettem!

François letette a kagylót. Szájon csókolta Françoise-t, azután újra elaludt. 1/2 4 körül ébredt fel, amikor Vic hazaért. Nem kelt fel. Régóta tudta, hogy a nők erősebbek, s nem érdemes harcolni velük.

 

Egy hideg januári nap késő délelőttjén François felhívta Françoise-t a fogorvosi kar laboratóriumából:

– A mikroszkóp eldalolta a győzelmi indulót.

– És szép volt?

– Uufff!... Mit is mondjak, zseniális.

– Most Vic stílusában beszélsz?

– Hát, úgy látszik... Szóval, egészen röviden az a gond, hogy be kell szereznünk egy antiszérumot, vagyis egy antikollagént. Csak Lyonban lehet hozzájutni. Ma este odautazom, s ha már ott vagyok, meglátogatom Portai professzort is, mivel...

Portai! A fenyegetés körvonalazódott. Françoise tudta, hogy szinte semmit sem tehet ellene.

– Halló, drágám?...

– Itt vagyok.

– És te, hogy vagy?

– Holnap Angouleme-be kell mennem.

– Miért?

– Megnyertük az "Alfréd"-ot. A legjobb képregény díját.

– Hát ez nagyszerű!

– Most, hogy rajzfilmet akarunk csinálni, nagyon jól jön. Érted, nem?

– Persze, hogy értem... Csak tudod, én holnap jövök vissza, s így pont elkerüljük egymást...

– Hát, nem az első eset... Ne aggódj, a gyerekeket Mme Monet-ra bízom. Na jó, megyek a japán kiadókért a Royal-Monceau-ba. Corintónál fogunk ebédelni.

– Hogyhogy Corintónál? – kérdezte hirtelen François.

– Olasz kajára vágynak, erre azt gondoltam...

– És ráadásul még te...

– De hát mi bajod van?

– Corinto, a mi helyünk, az a hely... Csak nem fogsz egy japán brancsot odavinni? Furcsa, hogy...

– Ne légy már gyerekes, ez nem von le semmit...

– Ha ezt nem érted meg, akkor...

– Magyarázd meg világosan!

– Rendben – mondta François, meglehetősen szárazon. – Igazad van. Teljesen hülye vagyok. Este felhívlak. Csókollak. – Letette a kagylót. A kollégáit nézte, Jean-Baptiste-et, Étienne-t és a többieket, amint elmerültek egy mikroszkópmetszet szemlélésében. Egyszerre csak nagyon távol érezte magát tőlük.

François mindig pillanatok alatt döntött. Elkezdte kigombolni a köpenyét.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle Éti enne.

– Nem a te dolgod.

Öt perccel később már taxiban ült. Az Opera mellett talált egy nyitva tartó utazási irodát. Tanulmányozta a különféle prospektusokat. Az egyiknek a hátoldalán gyors számításokat végzett. Azután átnyújtott több mint tízezer frankot két repülőjegyért. Majd újra végigment a sugárúton, egészen az Opera térig. Vagy tíz percet várt a taxiállomáson, míg rákerült a sor. Corintóhoz hajtott. Abban a pillanatban ért az étterem utcájába, amikor Françoise, Gilles és a japán kiadók megjelentek. François megkérte a sofőrt, hogy várja meg, s kiszállt a kocsiból.

– Te itt? – kérdezte Françoise.

– Látod – mondta ő.

– A férjem – mutatta be őt Françoise a japánoknak. – Toshiko Zusika úr... Fumi Ataki úr.

François nagyon kedvelte a japánokat. Becsülte a nyugalmukat, energiájukat, udvariasságukat. Paradox módon úgy érezte, hogy a japánokban van valami "párizsias". Pikáns, csillogó, néha fagyos báj.

De aznap François túlságosan is sietett ahhoz, hogy mindezt a sok jót elmondja, amit e nagyszerű népről gondolt. Megelégedett egy kurta "jó napot, jó napot"-tal. Azután karon fogta Françoise-t, és azt mondta: – Most elbúcsúzol, és elmegyünk.

– Te teljesen megőrültél! Hova megyünk?

– Afrikába... A repülőgép négykor indul... – Majd François a japánokhoz fordult: – Még össze kell csomagolnunk, meg elbúcsúzni a gyerekektől... – magyarázta.

François vicceiben az volt az izgalmas, hogy mindig igazak voltak, s minél őrületesebbnek tűntek, annál inkább. A férfiak gyakran szórakoztatják a nőket a meséikkel. François tizenhat éve él Françoise-zal, s azóta egyfolytában a tetteivel szórakoztatja. A szerelmével, egy reggelivel, azzal, hogy elugranak az Antillákra vagy Saint-Flourba, egy olyan étekkel, amelyet II. Ramszesz halála óta nem készítettek. Egy ilyen férfinak nem lehet ellenállni. Az ember ciceghet, megvonhatja a vállát, dühösen sóhajtozhat, mindezt megteheti. De ellenállni neki nem lehet.

 

Vic még soha senkit nem látott, aki szerette, ha verik, kivéve az apját, egy évvel korábban a gimnázium bejáratánál. De az nem volt igazi verekedés, inkább szelíd, egy kicsit nevetséges lökdösődés. Akkor kiszámíthatóak voltak az ütések. És aztán az nem is a Japy teremben történt, ahol most megteltek a lépcsőzetes padsorok, s ahol már nem egészen félóra múlva Philippe Berthier, az egyetemi sportklub 65 kg-os ökölvívója fog megküzdeni Sven Bergennel, az amszterdami sportklub 63 kg 5 dkg-os versenyzőjével.

Philippe számára rosszul kezdődött az este. Vic nem volt ott. Beöltözött, azután leült a tribün egyik ülésére, nem messze a ruhatár bejáratától. Vic még mindig sehol. Pedig megígérte, hogy eljön! Úgy látszik, nem izgatja, ha lemarad erről az estről, ami pedig annyira fontos neki, Philippe-nek! De történhetett is vele valami. Lehetetlen! Csak busszal közlekedik. És buszbalesetek sosincsenek! És ha beteg lett? De el sem tudta képzelni, hogy érhette volna utol három óra leforgása alatt egy annyira súlyos betegség, hogy el se tudjon jönni megnézni az ő öklözését.

Philippe épp itt tartott az okoskodásban, amikor megjelent Vic, és persze majd kicsattant az egészségtől. A fiú nagy integetésbe kezdett, s a lány odajött hozzá. Megcsókolták egymást.

– Mi történt? – kérdezte Philippe.

– A szüleim elutaztak egy hétre. El kellett búcsúznom tőlük, és...

"Elutaztak egy hétre" – gondolta Philippe. Ezt nevezik jó hírnek!

– Akkor egyedül vagy...

– Hát ott van az öcsém is – pontosított Vic.

– Ő aztán nem fog zavarni bennünket...

– Etetni kell majd.

– Emiatt ne aggódj!

– És aztán ott az a nő is, aki vigyáz rá.

– Nálatok alszik?

– Nem... De közel lakik.

– Nem fogunk nagy zajt csapni.

– Rendben – mondta Vic, arcát Philippe vállára fektetve.

Egy magas, barna lány érkezése szakította félbe turbékolásukat. A kikerülhetetlen Catherine-é. Nem nyelte le, hogy Philippe dobta őt, de még mindig baráti hangot ütött meg vele. Inkább Vicnek tartogatta a szurkait. A két lány nem futott össze gyakran, de ha mégis, szibériai hideg telepedett köréjük. Vic általában egyenrangú félként küzdött a vetélytársával, de ezen az estén rögtön hátrányban érezte magát, azon egyszerű oknál fogva, hogy halvány fogalma sem volt a francia bokszról. Catherine viszont, szemmel láthatóan a Japy egyik törzsvendége volt. Kommentálta a küzdelmet, s olyan kifejezéseket használt, amelyeket Vic nem is értett Most Philippe-et látni a szőnyegen. Nem elnyúlva. Nem, még áll, és az ellenfelét figyeli. Gonoszul méregeti, Vic még sohasem látta ilyennek. Arra gondol, hogy nem szeretné, ha egyszer verekedésre kerülne sor köztük.

– A hollandnak nincs semmi esélye – súgja Frédo Vic fülébe. – Philippe támadó lába százszorta erősebb!

– Csak azt szeretném, hogy ne essék baja!

– Philippe tönkreveri a pasit. Nekem aztán elhiheted!

Most Philippe támad, a támasztó lába megfeszül, a behajló lábfej sarokrúgásra készül... De a másik, kezét az arca elé emelve tompítja a rúgást, s a hátul lévő lábával az arcra mért köríves rúgással válaszol. Philippe a rúgástól összerogy. A banda egy emberként áll fel. Philippe vérző orral, eszméletét vesztve fekszik a szőnyegen. Máris szaladnak az ápolók.

– Frédo, te egy barom vagy! – kiált fel Vic.

 

Vic és Pénélope könyvekkel a hónuk alatt sétálnak a kórház előtt. Vic egyik kezében egy csokor kökörcsint tart, a másikkal saját orrán szemlélteti, hogy micsoda ütéseket kapott Philippe.

– Hű a mindenit! – mondta Pénélope.

– Ráadásul még koponyasérülése is van – mondta Vic.

– De... azért normális marad, ugye?

– Remélem! Nem, alapjában véve ez semmiség, csak megfigyelés alatt tartják.

– És pont azon a héten, amikor a szüleid elutaztak! Jól kibabrált veled a sors!

Felkapaszkodtak a bejárati lépcsőkön.

– És a... hogy is hívják? – kérdezte Pénélope.

– Catherine – mondja Vic, és a név minden egyes szótagját megvetéssel ejti ki.

– Elboronáltátok már ezt az ügyet?

– Philippe dobta. Már nem találkoznak. És mi van azzal a pasival, akinek az apja kandallókat árul?

– Thierry? Ejtve.

– Te vagy ő?

– Közös megegyezéssel.

Beléptek az előcsarnokba. Ebben a pillanatban Vic nagyon jól érezte magát. Vége volt a tanításnak. A legjobb barátnője társaságában lehet. A kökörcsin a kedvenc virága. Mindjárt találkozik azzal a fiúval, akit szeret. És akkor bumm! Catherine egy perc alatt lidércnyomássá változtatja Vic délutánját. Elég annyi, hogy kilép a felvonóból, s áthalad az előcsarnokon. Vic kővé dermed, Pénélope pedig nemigen tudja, hogy milyen arcot vágjon a dologhoz. Megpróbál tréfálkozni: – Üldöz a végzet.

Vic nem válaszol. Falfehér. Pénélope egy pillanatig azt hiszi, hogy a barátnője mindjárt elájul. Végül is még mindig a kórház a legjobb hely az eszméletvesztéshez. De Vic nem ájul el. Erőt vesz magán. Igazán van benne gyakorlata! Annyit szenvedett már otthon! A kökörcsint Pénélope-nak adja.

– Tessék... Menj be hozzá, ha akarsz, a mi családunkban egyszer már eljátszották a Back Streetet.

Futva távozik. Pénélope a kökörcsint nézegeti. Istenem, ha már egyszer itt van... Felvilágosítást kért egy nővértől, beszállt a liftbe, ahol ugyanaz a fojtogató éterszag terjengett, mint az előcsarnokban. Könnyen megtalálta Philippe szobáját. Az ifjú bokszolónak nagy kötés volt az orrán. A szeme olyan volt, mint egy spánielé, "akit" épp most szidtak meg. Szomorú volt, de nem rosszkedvű. Látni lehetett rajta, hogy fiatal spániel, "aki" még nem ismeri az emberi kegyetlenséget.

– Szevasz – köszönt Pénélope.

– Sze... asz – nyögte ki Philippe nagy nehezen.

– Hogy vagy?

– ...öl így ...öl úgy.

– Hoztam neked kökörcsint. Nincs vázád?

– ...ic ...em ...öttel ...eled?

– Nem. Nem tudott eljönni. Matekleckét kell írnia.

– Egy ...úróst!

– Jó, hát igazad van... Látta Catherine-t, mikor ment le, és azt gondolta...Szóval érted...

– ...ogy az a...

Ami az új philippe-i nyelven annyit tett: hogy az a... A nővér lépett be a szobába, kezében egy lázmérővel, s rákiáltott Pénélope-ra:

– Nem szabad beszéltetni! Nagyon rosszat tesz az orrának! Tűnjön innen, de gyorsan, ostoba kis liba!

– De a kökörcsinek...

– Majd én elintézem!

Pénélope elment, nem is akart tovább maradni.

 

Afrika... François és Françoise teveháton, dzsipen és gyalog fedezték fel a nagy fekete kontinenst. Esténként a szálloda körül csatangoltak, valamiféle türelmetlen örömmel vegyülve el a tömegben. A séta után táncoltak, pezsgőt ittak. Újra rátaláltak a szertartások örömeire; a lassú hazatérésekre, az erkélyen elszívott utolsó cigarettára. Újra volt idejük arra, hogy megcirógassák egymást, hogy beszélgessenek.

Négy nap múltán Françoise felhívta Vicet. Otthon látszólag minden rendben volt. Lucas annyit evett és aludt, amennyit kellett. Abban a korban volt, amikor a szülők nem jelentenek még többet, mint egy kiadós alvás.

– És ti? – kérdezte Vic. – Megérte, hogy kiürítsétek a kasszát?

– El sem tudod képzelni! Az az érzésem... hogy újra annyi idős vagyok, mint te most!

– Hát ez aztán nem főnyeremény!

– Valami baj van?

– Igen – felelte Vic mogorván.

– Találkoztál Poupette-tel?

– Előadó körúton van.

– És Philippe?

– Kórházban. El van törve az orra. Tudod, a boksz...

– De nem súlyos?

– Nem... De szóval rosszkor jött... Úgy értem, nem vehetett részt a döntőn.

– Nincs üzenetem?

– Nincs... Ja, de igen! Gilles telefonált. Várj, hozom a papírt... Na itt van: Van der Bauer pénteken, egy napra idejön.

– Pénteket mondtál?

– Ki az a pasas?

– A belga rajzfilmproducerünk. Tudod mit, hívd fel Gilles-t... Ne is... hagyd, majd én felhívom. Csókollak.

Françoise letette a kagylót. Újra tárcsázott, s olyan könnyen megkapta Gilles-t, a munkatársát, hogy egészen elképedt (háromnegyed órájába került, mire Vickel beszélni tudott), s úgy gondolta, hogy ez a sors keze. A rövid beszélgetésnek az volt a végkicsengése, hogy kívánatos, sőt több mint kívánatos lenne Françoise jelenléte a pénteki megbeszélésen, Párizsban.

– Majd gondolkodom rajta – mondta Françoise.

– Különben milyen Afrika?

– Csodálatos!

– Felhívsz holnap?

– Mindenképpen. Csókollak.

Françoise visszatért a medencéhez, ahol a férje társaságában egy újabb szokványos, derűs napot töltött el, olyat, amilyet csak nyaraláskor élhet meg az ember, tizenöt év házassággal a háta mögött.

Este a pálmákkal övezett teraszon vacsoráztak, azután táncoltak. Lassú zene, lágy fények.

– Hm! – mordult egyet François. – Ez finom!... Úgy táncolsz, ahogyan szeretem.

– Mostanában már alig táncolunk... Emlékszel Golf Drouot-ra... Voltak olyan esték, hogy már majdnem összeestünk, arra sem volt erőnk, hogy...

– Hát ez nem igaz!

– Meleg van ma este.

– A passzát. Csütörtökön vihar lesz!

– Tényleg?

– Az úszómester mondta. Az itteniek tudják... A tevék megérzik.

– Csütörtökön?... Akkor mégis lesz hat szép napunk... Lucas-val is beszéltem. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzik nekem.

– Nekem is. Az biztos, hogy egy hét hosszú a gyerekeknek...

– Homokviharról beszéltél...

– Az maga a pokol! Mindent befed a homok: a házakat, az emberek szemét, neked pedig, a világos szemeddel, még hajlamod is van a kötőhártya-gyulladásra... És a járatokat törlik.

Françoise a férjét nézte és a fejét csóválta. François pedig megjátszottá, hogy semmit nem vesz észre. Françoise-hoz bújt, mint akinek a szerelmeskedésen jár az esze. Françoise rögtön tudta, hogy egészen másra gondol!

– Szóval felhívtad a labort!

– Csak épp hogy...

– A mikroszkóp még nem énekli azt, hogy: "Jöjj vissza hozzám..."?

– Tudod, az a helyzet...

François először zavarba jött a felesége kérdésétől, de azután egészen felélénkült.

– A glikoproteinek felbomlottak!

– Teremtő Úristen!

– Étienne már el is kezdte átvizsgálni a halmazokat!

– Ó, ez a betyár Étienne!

– Most gúnyolódsz, de... Még péntekig várhatnak, utána azonban már azt kockáztatjuk, hogy minden taccsra megy...

– Elutazhatnánk csütörtökön is.

– Igen – mondta François egy kissé elképedve. – Van egy gép.

– 16.40-kor. A 404-es járat.

– Honnan tudod? Megkérdezted?

– Van der Bauer pénteken Párizsban lesz. Jobb lenne, ha én is ott lennék.

François szórakozottan, megdöbbenve és egy kissé megrendülve nézte felesége sima és tiszta arcát, a feleségéét, akinek – bár a saját beleegyezésével – megint egyszer a játékszere és cinkostársa lett.

 

– Á ggü? – kezdte Lucas.

Ahhoz képest, hogy egyéves, nem is volt annyira rossz.

– Á ggü? – kérdezte Vic bátorítóan, amint kivette öt a járókából, amely egy ideje a szoba közepén terpeszkedett.

– Gügügü! – erősködött a kisfiú.

– Törp!

– Örp!

– Nem! Törp!

"Kezdek meghülyülni" – gondolta Vic. Néha szeretett volna akkora lenni, mint Lucas. Partedlit hordani, ágyba pisilni, gyurmával játszani. Vagy Françoise-korú lenni. De tizenöt évesnek lenni igazán ciki volt. Se partedli, se pénz. Keserves egy átmenet vagy mi.

– Gü?

– Gü!

Csöngött a telefon.

– A folytatás két perc múlva következik.

Kiment a szobából. A telefon, mint rendesen, a nappaliban volt, de a nappali nem olyan volt, mint rendesen. Iskolai könyvek és füzetek hevertek a földön szanaszét, a bekapcsolt tévé előtt, egy csomag kétszersült és egy sütemény társaságában.

– Halló?

– Én vagyok az...

– Philippe!

– Eegen. Jól vagy?

– Ezt inkább tőled kellene megkérdezni.

– Jobban vagyok, köszönöm.

– Ennek örülök.

– Eljöhettél volna azért néha-néha...

– Tudod...

– Igen, Pénélope mondta. Úgy látszik, nagy szenvedély ébredt benned a matematika iránt. – Vic nem bírta visszafojtani a nevetését. Majd megbolondult örömében, hogy Philippe fölhívta. Már vagy egy hete nem hallotta a hangját. Most jött rá, hogy mennyire hiányzott neki ez a hang.

– Tudod – folytatta Philippe –, egy fülkéből beszélek...

– Fülkéből?

– Meglógtam a kórházból.

– De... és az orrod? A sebesülésed?

– Látni akarlak.

– Azért lógtál meg... hogy engem láss?

– Talán nem kellett volna...

– De – mondta Vic összezavarodva. – Kellett... szóval azt akarom mondani, hogy nagyon örülök... De biztos vagy benne, hogy ez nem árt neked, vagy az...?

– Az orromnak? Hát emiatt ne fájjon a fejed. Frédóval vagyok... Ünnepség van a Citében, a kupát ünnepeljük. Gyere ide te is!

– De hát az van, hogy...

– Vic, szeretlek.

Ez semmit sem változtatott azon a gondon, amit Lucas jelentett, de Vic az összes lehetséges megoldás közül inkább afelé hajlott, amelyik Philippe-nek kedvezett, nem pedig a gyereknek. Visszatette a kagylót, még vagy öt másodpercig a körmét rágcsálta, a bal hüvelykjén, majd tárcsázta Pénelopé számát.

Egy óra múlva csengetett a barátnője ajtaján. Lucas a karjában volt, melegen felöltöztetve – egy kötött kabát volt rajta.

– Gyere – mondta Pénélope.

– Csitt! Alszik...

Pénélope Samantha szobájába vezette Vicet, aki az emeletes ágyon a sarkán ülve már várta őket.

– Anyukád nem jött még haza? – kérdezte Vic.

– Még nem – mondta Pénélope.

– Itt a legszebb fiú a világon – mondta Samantha Lucas-ra.

– Csitt!... Alszik!

– Várj, majd átveszem...

– És Monet anyu nem vállalta? – kérdezte Pénélope.

– Ő a szüleim titkosügynöke, mindent elmesélne nekik.

Azután Vic széttárta a karját, s azt kérdezte:

– Na, milyen?

Miniszoknyát és farmerdzsekit viselt.

– Esküvői ruhának egy kicsit rövid.

– Esküvői ruhának?

– Hát igen, hogy... Nem ma este lesz... hogy...

Vic megvonta a vállát.

– Tudod, fogalmam sincs róla... Hát akkor jó... kösz...

Pénélope kikísérte az ajtóig.

– Hánykor jössz érte?

– Hát az van...

Pénélope elfintorodott. Végül is ilyen az élet, egyszer hopp, másszor kopp... Ez van. Ezt kell szeretni. Odaadta Vicnek a lakáskulcsot.

– Bejössz, elemeled a gyereket, s mi nem is tudunk semmiről.

– Kösz, szia!

– Sok szerencsét!

 

Vic intett egy taxinak. Ennyire rövid szoknyában nem akart metrózni. Elhelyezkedett az ülésen, s csak akkor ébredt rá, hogy most ül életében először egyedül egy taxiban. Elképzelte, hogy ez most a saját kocsija és sofőrje. Akkor ahelyett, hogy azt mondaná, "Egyetemváros", azt mondaná: "A szeretőmhez, Antoine." Ha neki egyszer sofőrje lesz, akkor Antoine-nak fogja hívni, ha tetszik neki, ha nem!

Párizs elvonul a kocsi ablakai előtt. Az utcákon alig akad néhány járókelő. Vic nézi a házakat. Mennyi ember él itt egymás hegyen-hátán! És amikor mindenki nyugovóra tér, micsoda remek húsos beton-szendvicsek lesznek belőlük!

Az Egyetemvárosban, amint Philippe jelezte, ünnepelnek a bokszolok. Az sem zavarja a vidám hangulatot, hogy néhány táncoló fiúnak monokli van a szeme alatt, vagy hogy néhány lány félrehúzódva pityereg, mert a vőlegénye valami kellemetlen lábsérülés miatt nem tudott eljönni. Vic és Philippe a dobogó mögött találkoznak.

– A kiss, please* – mondja Philippe, a száját csücsörítve, mint aki tökéletesen biztos abban, hogy a szökésért jutalmat érdemel.

[* Kérek egy csókot]

– Akkor, you love me?*

[* Szeretsz engem?]

– Igen, hozzá kell szoknod a gondolathoz.

– You love me, és senki mást?

– Senki mást.

Csókolóznak. Talán rövidebb ideig, mint máskor. Most nem szerelemből csókolóznak, hanem egy alkut pecsételnek meg vele. Szeretjük egymást, csókot rá!

Most táncolnak. Behunyják a szemüket, vagy nézik egymást, mindenképpen csak egymást látják; tőlük akár egy palesztin terroristakommandó is nyugodtan elfoglalhatná a termet, még azt sem vennék észre, hogy hullákon taposnak! Számukra a világ, mint mindig, amikor együtt vannak, közömbössé válik. Táncolnak, imbolyognak, lebegnek... Azután újra csókolóznak; a hitvesi csókot szerelmes csók követi... Szorosan egymáshoz simulnak. Vicet elbűvöli, ugyanakkor zavarja is Philippe nyilvánvaló vágya.

– Holnapután jönnek meg a szüleid? – kérdezi a fiú, forró száját Vic füléhez tapasztva.

– Igen...

– Akkor tied az egész éjszaka?

– Igen.

– És...

– Igen.

 

Berretonék egy perce léptek be a lakásba barnán és vidáman, s boldogan várják, hogy megölelhessék Lucas-t, s elmesélhessék Vicnek, hogy milyen pompásan nyaraltak. Máris jóval kevésbé vidámak, s talán már nem is annyira barnák.

Arra gondoltak, hogy Vic hálóingben, félig behunyt szemmel jön ajtót nyitni, de hiába csöngettek újra meg újra, az ajtó zárva maradt... François-nak elő kellett vennie a kulcsait.

A bőröndöt letették a bejáratnál. Françoise Lucas szobájába rontott be, François Vicébe. Mind a kettő üres volt!

– Éjfélkor! – kiáltott fel Françoise. – Hol vannak ezek?

– Csak nem vitte el egy házibuliba?

François elővette a noteszét az utazótáska egyik külső zsebéből, fellapozta Pénélope anyjának a számát, majd felemelte a kagylót. Samantha volt a vonalban.

– Mme Fontanet nincs itt – mondta. – Ki keresi?

– Vic apja. Pénélope-pal beszélek?

– Nem, Samantha vagyok... Pénélope-pal akart beszélni? Elment anyával. Ugye Afrikában voltak?... Szuper volt?

– Igen-igen. Nem tudod véletlenül, hol lehet Vic?

– Nem, miért? Itt nincs.

François letette a kagylót. Leültek Françoise-zal a telefon mellé, és vártak. Tíz perc múlva Mme Fontanet hívta fel őket, azzal, hogy Lucas-t Pénélope ágyában találta, ami ugyan egyikükre nézve sem kompromittáló, de világosan bizonyítja, hogy a kettők bandája újra valami csínyt eszelt ki, aminek sürgősen meg kell tudni a mibenlétét és a célját!

 

Hat embernek egy R5-ösben igencsak össze kell húzódni, még akkor is, ha senki sem kövér a társaságban. Vicnek egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy Philippe-hez kell simulnia, de az már igen, hogy Frédónak meg hozzá. Meg az is zavarta, hogy mindenki szeme láttára kell majd Philippe-pel együtt kiszállnia a kocsiból. De nem volt más megoldás, ha ugyanakkor akart kiszállni az autóból, mint Philippe. Ez nagyon idegesítette. Még az is megfordult a fejében, hogy nem kellene-e egyszerűen lemondani a dologról. Hazamenni, meginni egy liter kólát, s aludni az idők végezetéig!

Eljött az annyira rettegett pillanat. A pillanatok, akár félünk tőlük, akár nem, végül mindig eljönnek.

– Maubert-Saint-Germain. Feltételes megálló!

Philippe kiszállt. Vic felé fordult. Tüzes tekintetével kérdőn nézett rá, s nyújtotta felé a kezét. Csend lett a kocsiban. Vic még habozott. A barátai azt hitték, hogy velük akar maradni. A vezető egyesbe kapcsolt.

– Várj! – mondta Frédo, aki megértette a helyzetet. Vic arra gondolt, hogyha most nem megy el Philippe-pel, egész életében sajnálni fogja. Az a gondolat, hogy valamit egész életében sajnálnia kell, annyira nyomasztotta, hogy kiugrott a kocsiból. Az ilyeneket nevezhetik "nagy kiugrásnak".

A bajok a lépcsőházban kezdődtek. Vic nem is emlékezett rá, hogy ennyire meredek, és ilyen ütött-kopott. Valahol folyt a víz. A világítás kialudt. Ebben a pillanatban arra gondolt Vic, hogy talán rossz emléket fog megőrizni az első szerelmes éjszakájáról, ha egy ilyen házban tölti, s a rossz emlékektől legalább annyira félt, mint a sajnálkozástól!

De hát azért nem kell túlozni, nem a lépcsőházban fogja tölteni az éjszakát; ki kell várni, míg bejut a szobába.

A negyedik emeleten megállt. Nem bírta tovább szusszal, és mondani is szeretett volna valamit, mielőtt továbbmennek.

– Fáradt vagy? – kérdezte Philippe.

– Egy kicsit.

– Mindjárt ott vagyunk!

– Philippe...

– Várj, mindjárt felkapcsolom!

– Ne! – Sötétben mindig könnyebb beszélni. Vic újra levegőhöz jutott, majd: – Tudod, én még soha... Szóval én még nem... Érted?

– Igen – mondta Philippe kedvesen.

– Egyszer két éve, majdnem... Mathieu-nek hívták... Azt hittem, hogy... Szóval szerettem, és aztán elmúlt, olyan gyorsan elmúlt...

– Gyere!

Hagyta, hogy felvezessék a hatodik emeletre. Egy furcsa franciaboksz-plakát volt Philippe ajtaján. A lány olyan merőn nézte a plakátot, mintha attól várta volna a megoldás kulcsát.

Ha már kulcsról van szó, Philippe meg nem találta a sajátját.

– Ez nem igaz! – nyögte. – Ez nem igaz!

– Amikor elvittek a kórházba, nálad volt?

– A kórházban! Kiürítették a zsebeimet! Mondta is nekem a nővér! A rohadt életbe!

Philippe-et egészen letaglózta a bánat. Vic, hogy jópofáskodjon, egészen halkan azt mondta:

– Talán el lehet kérni a párját Catherine-tól...

– Tudod, mikor adok én kulcsot egy csajnak...

– Vagy úgy.

– Semmi izgalom. Be fogunk jutni! Megdörzsölte az állát, majd megkérdezte Victől, hogy van-e körömreszelője. Vic elővette a körömreszelőt a táskájából, s odaadta neki. Philippe nekifogott a munkának. Tíz perc múlva Vic közölte, hogy fázik. Philippe levette a dzsekijét, s ráterítette a kislány vállára. Csókolóztak. Majd Philippe újra rávetette magát az ajtóra. Vic csodálta a makacsságát. Újabb öt perc telt el. A zár még mindig nem engedett. Philippe visszaadta a körömreszelőt Vicnek, s úgy méregette az ajtót, mint ahogy néhány nappal azelőtt Sven Bergen 63 kg 5 dkg-ost az amszterdami sportklubból.

– Bezsongtál? – kérdezte Vic. – Nem vagy jól?

– De, nagyon is jól vagyok.

Lendületet vett, s előretolt vállal az ajtónak rontott.

– Jaj! – kiáltott fel Vic.

Egy másik "jaj" felelt rá. Philippe bezuhant a lakásba. Üresen tátongó ajtónyílás, kiszakadt zár. Vic tudta, hogy egy kedves ifjú hölgynek most oda kellene szaladni a fiúhoz, s megkérdezni, hogy nem esett-e valami baja. De Vic aznap este nem volt kedves ifjú hölgy. Szorongó ifjú hölgy volt. Meg nem is akart életében először huzatban szeretkezni. Mindez együtt – amit ő ugyan természetesnek vett, de amiről úgy sejtette, hogy Philippe igazságtalannak és kegyetlennek találná – arra ösztökélte, hogy felálljon, és Philippe dzsekijét a korlátra helyezve minél gyorsabban leérjen a lépcsőn. A világítás épp kialudt. Vic félt, hogy leesik, de még jobban félt attól, hogy Philippe utoléri. Nem tudna kimagyarázkodni előtte. A fiú olyan állhatatos lenne, hogy Vic talán engedne neki, felmenne vele újra a lépcsőn, segítene neki bezárni az összetört ajtót...

– Vic...

A lány nem válaszolt.

– Vic!

Újra kigyulladt a fény, és Vic azt gondolta, nem mehet el csak úgy, valami csekély magyarázattal mégiscsak szolgálnia kell. De aztán megbizonyosodott róla, hogy Philippe nem követi, csak nézi, amint a kis kéz végigsiklik a lépcsőkorláton. Vic elképzelte, mennyire csalódott lehet. Megszánta.

Megállt, felnézett és elmosolyodott. Azt próbálta megértetni Philippe-pel, hogy elnézést kér tőle, s nem végleg megy el. Philippe is rámosolygott, békülékenyen, barátian.

Megértette őt.

 

Az utcák üresek. Vic gyalogol a sötét és csendes éjszakában. Fázik, és fél is egy kicsit.

Szeretne már mielőbb Pénélope-nál lenni, elhozni Lucas-t, és hazamenni.

Bevallja magának, hogy az est mérlege katasztrofális. Előre látta, milyen arcot fog vágni Pénélope: "Mi az? Máris? Ó, te szegény... Tényleg nincs szerencséd! Azt hinné az ember, hogy már sohasem fogsz..." És ezt el kell majd viselnie, mert vagy ez, vagy a huzat, a nyirkos szoba és a többi. De Vic majd összeszorítja a fogát. Majd kitalál valamit. Hogy Philippe elájult, ami annak tudható be, hogy túl korán jött ki a kórházból. Philippe-et felhívták, hogy az apját baleset érte. Majd összehozza. François-nak köszönheti a hazudozó-tudományát. Egyébként az őszinteség művészetét is.

Egy Rancho áll Pénélope-ék háza előtt. Vic hamar rájön, hogy a szülei kocsija. "Jaj" – mondja immár másodszor ezen az estén, de úgy ítéli meg, hogy most sokkal súlyosabb a helyzet. Úgy érzi magát, mint amikor kiosztják a dolgozatokat, s ő tudja, hogy csak egy üres lapot adott be.

Az apja ott ül a volánnál: Vic felé fordítja a fejét. Az arcáról semmit sem lehet leolvasni.

François kinyitja a hátsó ajtót. Vic beszáll a kocsiba.

– Minden este meglógtál?

– Nem. Csak ma este.

– Hol voltál? És kivel? – kérdezi François dühösen.

– Nem vagyunk Szicíliában, apa...

– Nem. Szicíliában már vagy a templomban vagy a temetőben lennénk. Mivel egyik megoldás sem jöhet szóba, mit javasolsz?

– Elmondom neked, hogy mi történt.

– Azt már nem! Ez csak eddig működött.

– Meddig?

– Amíg bíztam benned.

Françoise jön ki az épületből, a karjában Lucas-val. Észreveszi Vicet a kocsiban, s egy pillanatra meglepődik. Kinyitja az ajtót, s beül előre.

– De hát, Vic, tudod te egyáltalán, hogy mit csinálsz? Teljesen felelőtlen vagy! Az éjszaka közepén sétáltatni ezt a gyereket...

– Nem a templom lépcsőjén hagytam.

– Mi történt?

– Philippe-pel voltam.

– Már nincs a kórházban ez a Philippe? – kérdezte François.

– És nem feküdtem le vele, mivel úgyis csak ez érdekel benneteket!...

– Nemcsak ez érdekel bennünket – mondta Françoise. – Először is itt van a bizalom kérdése. Tudod, hogy hétközben nem mehetsz el este, s erre te kihasználod az alkalmat, hogy...

– És mindezt a negyedévi hetes átlagoddal! – tette hozzá François.

– Ez a...

– Ne mondd nekem azt, hogy a többieknek hatos, mert az engem egyáltalán nem érdekel!

– Mindenesetre ha a tanulás arra jó, hogy az ember idáig jusson...

– Meddig?

– Odáig... odáig, hogy képtelen legyen egy hétig nyaralni valakivel, akit szeret, és előbb hazajöjjön, mert, mert... Mi történt? Valamelyik egered hepatitis-gyanús?

– Vic! – szólt rá Françoise.

– Elnézést.

Vic szeme égni kezd. Olyan vidáman indult minden... Aztán kicsit halkabban folytatja:

– ...Nem ezt akartam mondani. Csak azért mondtam, mert veszekedtek velem... Pedig még azt sem tudjátok, hogy miért csináltam... hogy mi nyomja a szívemet, és mert nem tudom, hol áll a fejem... És Lucas-ra ráadtam a sapkáját, hoztam neki narancslevet, és... és érte jöttem.

– A sírástól elfullad a hangja. Berretonék egymásra néznek. Egy zokogó emberrel nehéz kiabálni. François azt a megoldást választja, hogy elindítja a kocsit, sóhajt egyet, mintha azt akarná mondani: "Mindez hogy fáraszt engem, te atyaúristen!"

 

Másnap Vic, Pénélope, Géraldine és Caroline együtt ebédeltek a gimnáziummal szemben lévő snack bárban. Pénélope már reggel értesült Vic balvégzetű kalandjairól. Ez volt a nagy téma 9-től 10-ig a franciaórán.

– Tudod, mióta megcsíptek az áruházban – mondta Vicnek Géraldine – a huszonhárom szemfestékkel, azóta otthon 11-kor takarodó van.

Philippe lépett be az ételbárba, s a négy lány asztala felé indult.

– Akkor még sincs vége? – kérdezte Pénélope a barátnőjétől.

– Ezt egy szóval sem mondtam neked... Veled vagy lefekszenek, vagy dobnak...

– Hát igen!

– Hát nem!

Philippe odaért az asztalukhoz. "Bajnoknak" hívatta magát. Megpuszilták. (Vic megjegyezte magának, hogy Géraldine veszélyesen eltévelyedett a száj felé.) Megkérdezték tőle, hogy fáj-e még az orra. Azt felelte, nem, már semmije se fáj.

"Azért van egy hely, ahol piszkosul viszkethet neki" – gondolta Pénélope.

– Kedves tőled, hogy eljöttél – mondta Vic, miután Philippe leült mellé, s megcsókolta őt.

– Két hétig nincs edzésem. Kávét? – kérdezte a társaságtól.

A társaság beleegyezett. Erre Philippe négy kávét rendelt.

– Végzős osztályba jársz? – kérdezte tőle Caroline.

– Igen. A Montaigne-be. Majd Vicnek címezve:

– Rendben hazaértél akkor este?

– És te megtaláltad a kulcsot?

– Igen. Csináltassak egy másolatot?

Vic meglepődve nézett rá. Épp válaszolni akart, amikor Samantha és két barátnője jelent meg az asztalnál. Teljes felszereléssel: vödrök, szivacsok, ablaktörlők és felmosórongyok voltak náluk.

– Nem fogjátok kitalálni, hogy kivel találkoztunk! – közölte Samantha.

– II. János Pállal – mondta Philippe.

– Nem.

– A Messiással – vetette közbe valaki más.

– Majdnem.

– Jean-Paul Belmondóval? – kérdezte Géraldine.

– Forró!

– Delonnal – próbálkozott Pénélope.

– Nem.

Samantha Vicre sandított.

– Ma-thi-eu-vel.

– Becs' szó? – kérdezte Caroline. – Már nincs az Antillákon?

– A Mabillon körtéren. 50 pénzt kerestünk meg hárman. Épp egy pasi ablakát tisztítottuk. Az a barom 20 centime-mel szúrta ki a szemünk... Szóval ki áll meg mellettünk a motorjával? Mathieu! Csodás! Elárasztott a kérdéseivel, hogy mi van...

Samantha olyan pillantást vetett Vicre, amely semmi kétséget nem hagyott afelől, kire is volt Mathieu a legkíváncsibb.

– ...a bandával, a haverokkal... Jövő héten rendez egy bulit, a visszatérése alkalmából... És engem is meghívott!

– Majd meglátod – mondta Pénélope Philippe-nek –, állati szimpi.

Pénélope aztán tudta, hogy mit csinál! Tudta, hogy minden fiú rosszul viseli el, ha egy másikról azt mondják: "állati szimpi", főleg ha még azzal is tisztában van, hogy "kis barátnője" egy évvel azelőtt őrülten szerelmes volt belé.

– Miért látnám meg? Engem nem hívtak.

– De engem igen, és nem megyek el nélküled. Philippe combjára tette a kezét. Ez volt a mániája. Ekkor jelent meg Stéphane. Rettentően feszített.

– Soha nem fogjátok kitalálni, hogy ki van Párizsban – mondta győzedelmesen.

Kórusban felelték:

– Mathieu!

Stéphane bambán meredt rájuk.

Mint rendesen.

 

A szuperexpresszen François Berreton és a kollégája, Étienne szemben ültek egymással. Vicről beszélgettek az indulás előtt, alatt és után.

– Mindjárt 16 éves lesz, hát mit akarsz? – mondta Étienne. – És az az igazság, hogy most a tablettával sokkal kisebb is a veszély.

– Igen, most már csak motorbalesetek vannak, szervezett bűnözés, kábítószerek meg őrültek.

Azután, míg tálcán felszolgálták nekik az ételeket, témát változtattak. Magukról beszéltek.

– Ma este végre színt vallasz Françoise előtt, hogy Lyonba... – kérdezte Étienne.

– Minél előbb sort kerítek rá. Nem hiszed?

– Sejt valamit?

– Nem. Tudja, hogy Portai érdeklődik a munkám iránt, de ebből nehéz kitalálni, hogy...

Volt egy kis yorkshire kutya a kupéban. Egy szatyorban foglalt helyet, a szatyor pedig egy fiatal nő térdén, akit Étienne elkezdett mustrálgatni.

François felsóhajtott:

– Hát nem lesz könnyű! De végül is...

– Mit akarsz...

Étienne udvarolni kezdett a yorkshire-nak. Barátságosan integetett neki. Nagyon sajnálta, hogy nem volt nála tíz deka vagdalt marhahús.

– Megtudhatnám, hogy mit csinálsz? – kérdezte François, akit idegesített barátja bohóckodása.

– De hát... figyelek.

– Tudod, milyen sokat jelent nekem, hogy ezzel a pasival dolgozhatok... Hé!

– Tessék?

– Valamennyi figyelmet azért szentelsz az én kis mondókámnak is?

– Hát persze... Sokat jelent neked Portallal dolgozni.

François megfordult, s végre megértette, hogy mitől jött annyira izgalomba Étienne.

 

Mathieu-nek volt egy bátyja, s a bátyjának egy garzonja a Beaubourg negyedben. Mint a garzonok többsége, mindössze egyetlen nagy, meglehetősen üres szobából állt. Volt benne néhány reflektor, egy hatalmas papírtekercs, egy kecskelábú ebédlőasztal és néhány formátlan puff. Joelle, Anne, Sophie, Caroline, Géraldine, Marc, Lydia és Jean-Pierre volt ott. Keményen vitáztak, míg elkészítették a szendvicseket, süteményeket és a zenei programokat.

– Mindenki itt van? – kérdezte Odile, Mathieu szép sógornője.

– Nincs – mondta Mathieu.

– Ki hiányzik?

– Vic.

– Vic?

– Mathieu nagy szerelme – magyarázta Jean-Pierre.

– Te jó isten! – kiáltott fel Odile. – Mathieu-nek volt egy nagy szerelme? Nem is tudtam? Legalább szép?

– Gyönyörű! – kiáltott Jean-Pierre lelkesen.

– Hagyd abba a hülyéskedést, jó? – szólalt meg Mathieu.

Csöngettek. Mathieu ment ajtót nyitni. Vic, Philippe, Pénélope, Samantha és egy 12-13 év körüli, kissé mosdatlannak látszó srác lépett be.

– Szia! – köszönt Vic nagy vidáman. Megcsókolta Mathieu-t, majd a két fiút bemutatta egymásnak.

– Mathieu... Philippe...

Hűvösen fogtak kezet.

Kezdetét vette a buli. Dél-francia fűszerrel kínálták a pasikat, azzal áltatva őket, hogy a fű az Andokból jött*. Táncoltak. Stéphane sajátos, új stílusú jerk-táncbemutatót tartott. A többiek szemérmesen elfordították a fejüket. Philippe egy sarokba húzódott. Vic legnagyobb bosszúságára. Azt szerette volna, ha Philippe olyan jól szórakozik, mint ő, ha együtt nevet vele – ha becsben tartja őt Mathieu előtt. De még ha csak ez lett volna a baj! Philippe azonban az egész bulit kelletlenül és mogorván figyelte.

[* Ezzel azt sejtetik, hogy kábítószer]

Egy pillanatra egymás mellé kerültek az asztalnál. Vic néhány szót váltott Marckal.

– Ez ki? – kérdezte Philippe.

– Jártam vele két évvel ezelőtt....

– A krapekokon kívül foglalkoztál mással is két éve?

– Nálad elemi szükséglet, hogy közönséges légy, vagy egyszerűen csak szórakoztat?

– Menjünk innen, Vic. Elegem volt.

– Nem. Maradok. Ők a barátaim. Meghívtak. Maradnom kell. Egyébként én nagyon jól érzem magam...

Stéphane közeledett hozzájuk, összefűzött ujjakkal, himbálódzó járással. Vicet hívta táncolni.

– Jó – mondta a lány. Stéphane elképedve ölelte át.

 

A szuperexpressz most 260 kilométeres sebességgel haladt Dijon és Lyon között, François és Étienne lassan iszogatták a kávéjukat.

– Pénzügyekben Françoise igazán fantasztikus – magyarázta François.

Az étkezés kezdete óta tisztában volt vele, hogy Étienne csak fél füllel figyel rá. Nem zavarta. Inkább csak saját magának beszélt.

Folytatta:

– És aztán, tudod, neki most nagyon megy... Megjegyzem, ez egy olyan munka, amit bárhol folytathat...

– Bárhol...

– Nem fontos megismételni, amit mondok.

– De hát én nem ismétlem meg...

– Akkor mit csinálsz?

– Hát, hallgatlak téged...

– Eegen.

– Micsoda mellei vannak a szőkének! François megfordult.

– Tényleg – mondta közömbösen. Majd:

– Jó a párizsi lakásunk, de a kicsivel már egy kicsit szűkös. Míg ott: kert, a harmadikon műterem Françoise-nak, kilátás a Rhone-ra.

– Az fontos, a kilátás...

– Azt mondtam: a Rhone-ra, nem a szőke spiné melleire.

– Nagyon is jól értettem – felelte Étienne bosszúsan.

– Ha érdekel a véleményem, ahogy ezek kinéznek, épp most csináltak két fordulót Lyonban.

– Gondolod?

– Na, mibe fogadunk?

– Ha tévedtél, enyém a szőke.

– Kezet rá!

 

Rockkal fejezték be. Lassúval kezdték. Vic nem értette, hogyan történt mindez, de Mathieu karjában találta magát, míg Philippe Lydiával kezdett beszélgetni. Ami Stéphane-t illeti, Joelle-t ostromolta. A lány végül bevallotta neki: – Kedden lesz az úszóvizsgám! Nagyon majrézok!

– Pedig nem nagy ügy!

– De nem tudok úszni.

– Majd kölcsönadom a mentőövem.

– Tudod, hogy jópofa vagy?

A szoba túlsó végében Samantha és a lovagja csókolóztak. Bár Samanthának nem ez volt az első kísérlete ebben a műfajban, még nem jutott el messzire. Patrick jól csókolt, efelől nem volt semmi kétsége. Hatékonyan és eredményesen. Nyál és maszat nélkül. Néha ugyan egy kicsit túlzottan adta a férfiast. Samantha nem szerette, ha harapták a száját. Először is mert fájt, aztán meg félt, hogy vérezni kezd.

– Ne is zavartasd magad!

Samantha megismerte Pénélope hangját.

– Ó, a nővérek! Ki kellene őket tömni gesztenyével, aztán berakni a hűtőszekrénybe, s már csak a karácsonyi csengettyűszót kellene megvárni, hogy felfalhassuk őket!

– Tizenhárom éves vagyok! – mondta Samantha. Kopj le rólam!

Pénélope megvonta a vállát, s odébbállt.

Ekkor olyasmi történt, ami, ha áttételesen is, de könyörtelenül késleltette azt a pillanatot, amikor Vic és Philippe elhagyja a flört kellemes, de már túlságosan is jól ismert partjait, hogy birtokba vegye a "viszony" misztikus és izgalmas vidékeit.

A bajok általában egy csengetéssel kezdődnek. Egy távirattal, amely egy hozzánk közel álló személy haláláról értesít bennünket, egy ajánlott levéllel, amely hivatalosan közli velünk, hogy tönkrementünk, a bírósági végrehajtóval, aki megjelenik az ajtónkban, még mielőtt köszönhetnénk neki, vagy ő bemutatkozna, máris azt vizslatja, hogy mit is kaparinthatna meg arról a 12 négyzetméterről, ahol immár tíz éve élünk.

Itt is egy csengetés indította el a végzetessé váló folyamatot. Mathieu bátyjának, Olivier-nek a barátai érkeztek meg. Köztük volt Félix is, aki mellett Philippe Vic szemében egyik pillanatról a másikra unalmas, duzzogó gyerekké változott. Félix olyan 25 éves lehetett, a karján Cartier óra. Látszott rajta, hogy már sok mindent megélt, s ez igen vonzó egy olyan fiatal lány számára, aki még csak ezután fog sok mindent megélni.

Amíg a többiek belekezdtek egy "kupak"-partiba, egy igen bonyolult és agyafúrt játékba, amely néhány év óta a IV. Henrik diákjainak a specialitása volt, Félix leült a zongorához, s egy "medley"-t rögtönzött, amelyben Vic, aki otthagyta a játékot, hogy csatlakozhassék a "nagyok" csoportjához, Gershwin és Keith Jarrett dallamait fedezte fel. Félix úgy mosolygott rá, ahogy addig még soha senki, egy kicsit úgy, ahogy néha az apja szokott az anyjára a késő esti órákban.

– A New-Morning-ba megyünk, meghallgatni egy rythm and blues bandát. Jössz velünk?...

– Hát az a helyzet...

És Philippe felé vetett egy pillantást.

– Értem – mondta Félix. – Akkor majd máskor?...

– Nem tudom. Majd meglátom.

– Hívj fel, Olivier-nek megvan a számom... "Számíthatsz rá, kedvesem" – gondolta Vic.

– Jössz már, Félix? – szólt be egy lány az ajtóból.

A fiú abban a pillanatban tűnt el, amikor Philippe megjelent Vic mellett; szép volt, de az állkapcsát túlzottan összeszorította, s a szeme is túlzott aggodalmat tükrözött.

– Mit akart ez a pasas?

– Befűzni, miért, mire gondoltál?

 

Amikor a szuperexpressz megérkezett a pályaudvarra, Étienne felajánlotta Zoénak és Bettynek, akikkel már néhány szót váltott a Párizs és Lyon közti időjárásbeli különbségekről, hogy viszi a csomagjaikat. A nők beleegyeztek. François fanyalogva asszisztált a jelenethez. Sem Zoé, sem Betty nem tetszett neki. A peronon Étienne fülébe súgta: – Ezek prostik...

– Ezt már mondtad.

– Téged ez nem zavar?

– Nem hallgatnál el? – kérdezte Étienne a yorkshire-től, mert egyetlen kutyapofa sem tűnhetett úgy fel, hogy a yorkshire ne kezdjen pokoli lármába.

Zoé jött oda.

– Mimi, ha így folytatod, a mama megharagszik.

Amíg taxira vártak, keveset beszélgettek, de barátságosan. Amikor rájuk került a sor, s megállt előttük egy taxi, Zoé Mimire mutatott, s kivillantva erős fogsorát, amely jelezte hatalmas, mindenevő étvágyát, rámosolygott Étienne-re.

– Várjon, átveszem.

– Elvisszük magukat – mondta Étienne. Aztán François felé fordulva: – Ugye elvisszük őket?

– Hallgass ide, Étienne...

– Gyerünk...

Étienne a lányok felé fordulva François-ra mutatott.

– A haverom nagyon félénk.

– Az nem jó – mondta Zoé.

François beült a sofőr mellé. Étienne hátul helyezkedett el Zoé-val, Bettyvel és Mimivel. Az autóban igencsak érzéki légkör uralkodott, s ezt François még rossz hangulata ellenére is érzékelte.

– Hol laknak? – kérdezte Étienne.

– A Cossonnerie utcában – mondta Betty.

– Ez a Saint-Denis utca mellett van? – kérdezte a sofőr a fiatal nő szép kerek és jól lebarnult térdét nézegetve a visszapillantó tükörben.

 

Nagy kiabálást csaptak, amikor Géraldine kihirdette a játékszabályokat. Samantha szökdécselt, Pénélope csuklott a nevetéstől. Vic azon tűnődött, hogy talán túl messzire mennek el, de Philippe savanyú tekintete, s az a tény, hogy a fiú elutasította, hogy akár nézőként is részt vegyen a játékban, annyira bosszantotta Vicet, hogy a legcsekélyebb ellenvetést sem tette.

Az első feladatot Jean-Pierre-nek kellett végrehajtania. Hat perce volt arra, hogy megjelenjen a szemközti ház egyik ablakában. Bármelyikben. Ha ez megtörtént, Vicnek és Samanthának három percen át "strichelnie" kell. Természetesen még a lehetőségét is kizárták annak, hogy bármibe is belemenjenek egy esetleges ügyféllel. Mindössze arról van szó, hogy három percig a járdán sétálgatnak. Úgy kell felöltözniük, hogy semmi kétséget ne hagyjanak afelől, hogy mire is várhatnak.

Samantha el volt ragadtatva.

– Ó, bár az apám erre jönne! – kiáltott fel. – Belehalna!

Vic épp az ellenkezőjét gondolta:

"Csak nehogy az apám vagy az anyám erre járjon!"

Géraldine indította Jean-Pierre-t. A fiú lerobogott a lépcsőn. Aztán látták, amint átrohan az úttesten.

Jean-Pierre először egy első emeleti ajtónál csöngetett. Egy férfihang azt kérdezte:

– Mi történt?

– Elnézést. Az anyám kifolyatta a fürdővizet. Nem árasztotta el magukat a víz?

– Ki maga?

– A fölső szomszéd.

– A fölső szomszéd az én anyám. Tűnjön el, maga csirkefogó!

Jean-Pierre lóhalálában távozott. Egyenesen a harmadikra ment. Ott félig kinyitották az ajtót, de a biztonsági lánc zárva maradt.

– Elnézést kérek – mondta Jean-Pierre. – A macskám fölment a tetőre, és...

– Miféle macska?

A hölgy ötvenes lehetett, és házi ruhát viselt. Hangosan beszélt, mint általában azok, akik rosszul hallanak (vagy semmit sem értenek).

– Az én macskám – mondta Jean-Pierre. – Az önök erkélyén van, s fellármázza az egész környéket... Talán azért nem hallották, mert...

– Mi van, Adrienne? – kérdezte egy férfihang.

– Nagyon sürgős lenne – mondta Jean-Pierre.

Egy magas, méltóságteljes idős férfi jelent meg a süket nő mellett.

– Miért sürgős?

– Mert... szerelmes... perzsa macska... Nagyon érzékeny fajta: még képes valami ostobaságot is elkövetni.

A férfi komoran csóválta a fejét, majd kiakasztotta a láncot. Jean-Pierre az ablakhoz rohant, s a barátai ünnepléséből megértette, hogy időn belül van.

 

– A Sébastopol felé menjek? – kérdezte a sofőr.

– Ez az – mondta Betty. – Az első balra és a második jobbra.

Zoé, Mimi kíváncsi tekintetétől kísérve, kéjesen masszírozta Étienne combját. A férfi az egyik kezét a nő háta mögé helyezte.

– Feljönnek egy italra? – kérdezte Betty.

– Én nem érek rá – mondta François.

– Ó de kár!...

– Annyi baj legyen, megleszünk nélküle is! – szólt Étienne jókedvűen.

Úgy fickándozott, mint egy angolna.

– Maga könnyen beszél – mondta Betty egy kissé duzzogva.

Samantha a nyaka köré tekert boával, a magas sarkú cipőben meg-megbicsakló lábbal vonaglott a járda peremén. A banda egy buszmegálló mögé húzódva csodálta merészségét. Patrickot egyáltalán nem zavarta, hogy Samantha úgy nézett ki, mint aki egész életében ezt csinálta. Egy igazi nőstényt talált magának! Raoul stopperral a kezében bejelentette: – 2 perc 30 másodperc.

Egy autó lassított le, majd megállt Samantha mellett. Egy őszes halántékú, nagyon világos szemű férfi húzta le az ablakot.

– Mondd, kislányom, hány éves vagy?

– Tizenhárom!

– És muszáj ezt csinálnod?

– Hát igen, mert ha nem...

Úgy látszott, hogy a férfi le van sújtva.

– És már régóta űzöd az ipart?

– Ó, már... két perc ötven... hat... hét...

– Három perc! – üvöltött fel Raoul.

A banda nevetve jött elő a buszmegálló mögül, és odakiáltottak a BMW-ben ülő férfinak:

– Gazember! Vén disznó! Szatír!

A BMW-ből hamarosan már csak egy világos folt látszott az utca végén. Samantha visszaadta a boát Géraldine-nak, ő pedig Vichez vitte, aki a kocsibejáró előtt maradt Philippe-pel, Vicen magas sarkú cipő volt, neccharisnya, fekete bőr miniszoknya, szóval a modern prostituáltak klasszikus kellékei. Philippe elborzadva nézte. A lány, ahogy az imént a tükörbe nézett, inkább izgatónak találta magát.

– Előre megmondom – szólalt meg Philippe –, ha kiállsz, én elmegyek!

– De figyelj... Csak hülyéskedünk...

Dühös volt Philippe-re. Ahelyett, hogy segítene neki ebben a nehéz pillanatban – még a szórakozás is tartogat ilyeneket –, nevetséges jelenetet rendez itt neki, mint egy kispolgár a kispolgári feleségének.

– Vic! – szólt Mathieu. – Mi a búbánatot csinálsz?

– Jövök már! – felelt Vic.

– Te akartad – mondta Philippe.

– Ne csináld már...

– Te ne csináld...

– De hát azt nem lehet... Minek néznének?

– És szerinted, most minek nézhetnek téged?...

– Ó, ez még... Na, szia! Az agyamra mész!

– Minden jót!

Philippe vissza se néz, úgy indul el, épp a buszmegállóval ellenkező irányba.

Csalódottságában, de még inkább, mert nincs más választása, megzavarodva ettől a hacacárétól, tele balsejtelemmel, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, Vic odamegy a többiekhez, akik a járda felé taszigálják.

– Óra indul! – mondja Raoul.

Vic megindult. Feszült és rettenetesen zavart volt. Néhány járókelő utánafordult. A nők úgy tettek, mintha nem vették volna észre. Azután kezdődtek a keményebb dolgok.

Egy autó lelassított, majd megállt Vic mellett. Két fiatal férfi szállt ki. Bőrdzsekit hordtak. Az egyiknek a bal fülcimpáján volt fülbevaló, a másiknak a jobbon. Mindkettőnek dohány-és izzadságszaga volt.

Vic torka összeszorult.

– Új vagy? – kérdezte az egyik pasas.

– Nem.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolc.

A másik pasas a dzsekije belső zsebéből elővett egy igazolványt.

– Rendőrség! – mondta. – A papírjaid!

– Hát...

Vic keresgélt a táskájában.

– Csak a diákbérletem van itt.

A buszmegálló mögött ott állt az egész banda porig sújtva. Egyikük sem szánta el magát, hogy lépjen valamit.

Hirtelen Mathieu felkiáltott:

– A francba! Vic apja!

 

Abban a pillanatban ismerte fel Vicet, amikor a két pasi, akiket ő bűnözőnek nézett, megmutatta a lányának az igazolványát. Szólt a sofőrnek, hogy azonnal álljon meg, s kiugrott a kocsiból, a nyomában Étienne-nel. Verekedés tört ki, kettejük és a két fiatal "bűnöző" között, amibe hamarosan belekeveredett egy tapasztalatlan járókelő is. Pénélope meggyőző bemutatót tartott bokszoló-tudományából. Maga is meglepődött, milyen könnyedén küldte földre az egyik rendőrt.

Pénélope, Mathieu és Vic is bedobta magát a tumultusba, a félreértést tisztázandó.

– Apa! – mondta Vic. – Csak játszottunk!

– Uram! – mondta Mathieu. – Ezek zsaruk!

– Hagyják abba! – kiáltotta Raoul az egyik rendőrnek. – Az apja!

Az összefüggéstelen magyarázatok csak tovább növelték az általános Zűrzavart.

 

Micsoda furcsa menet vonult ki a II. kerületi kapitányságról! Az élen Étienne fekete karikával a szeme körül, mögötte François bekötözött jobb kézzel, feldagadt szemöldökkel, a nyomukban Vic, Samantha, Pénélope, Raoul, Mathieu, Françoise és Mme Fontanet. Csak a két utóbbinak sértetlen az arca és a ruházata. A többiek mind magukon viselik a harc nyomait. Étienne morog.

– ...a zsaruk bűnözőknek öltöznek, az iskolás lányok prostiknak, az utcalányok meg polgárasszonyoknak: hogyan ismerje itt ki magát az ember!

Pénélope, Samantha és a két fiú Mme Fontanet kocsijához mennek. A búcsúzkodás nem éppen vidám.

Miközben Vic a szüleivel és Étienne-nel beszállni készül a Ranchóba, Françoise a két férfit kérdezi:

– Hát ti ketten mit kerestek ebben a negyedben?

– Letett a prostiknál – felelte Étienne egyszerűen.

 

A homályos nappali közepén megterített ünnepi asztal: fodros terítő, porcelán étkészlet, ezüst evőeszközök, kristálypoharak. Françoise egész kelengyéje. Françoise pedig menyasszonyi ruhában van, mint minden évben ezen a napon. Ez is egy olyan rítus, mint a rántotta hajnali négykor.

Megjött François. Meggyújtotta a villanyt. Öreg, elnyűtt ballonját viselte. Amikor meglátta Françoise-t a divatjamúlt fehér ruhájában, a homlokára csapott: – Már megint megfeledkeztem a házassági évfordulónkról!

– Nem baj.

– Mindig ezt mondod, aztán még hat hónap múlva is ezt emlegeted.

– Jó, akkor figyelj ide: aszpikos kacsa, pezsgő, csokoládéhab. Előtte megfürödhetsz...

Elhallgatott, mert François a ballonja alól elővett egy hatalmas csokor nárciszt. Ahogy az ábra mutatja, François akkor teszi őt lóvá, amikor csak akarja! A ballonja alatt az esküvői öltönyét viselte, ami már kissé szűk volt neki.

– Múlt évben még be tudtam gombolni... De azt hiszem, hogy a kacsa után...

Françoise a nyakába ugrott. Azután kibontották a pezsgőt.

– Egészségünkre! – mondta Françoise, felemelve a poharát.

– Walt Disneyre és az ő apostolaira...

Françoise nevetett, s felvágta az aszpik alatt csillogó kacsát.

– Hatvanezer frank egy hatperces forgatókönyvért, jó pénz, nem? – kérdezte François.

– Az, a belga pasi maga volt a tökély! Persze kell majd fázisrajzoló, vágó, operatőr és még két rajzoló...

– Ennyi ember?

– A rajzfilmkészítés csapatmunka! Add ide a tányérod!

– Mennyi ideig fog tartani a munka?

– Ha nagyfilm is lesz, legalább két év... És mi a helyzet a laborban?

Françoise nagy étvággyal látott hozzá a kacsához. François ivott egy korty pezsgőt, elszívta az utolsó cigarettáját, majd azt mondta:

– Jól mennek a dolgok... persze, ahhoz képest, amit Portal csinál Lyonban...

Françoise agyában elkezdett villogni a kis piros lámpa. Vészjelzés. De alig figyelt rá, annyira elfoglalta magát a kacsával, a pezsgőivással, annyira betöltötte az az érzés, hogy megbecsülik, szeretik, kívánják. Csak annyit mondott: – De hát végül is Párizs a központja a...

– Nehogy azt hidd! Vannak olyan vidéki egyetemek, amelyek... És az élet minősége pedig Párizshoz viszonyítva éppen hogy... Nagyon sok embert vonz... a tiszta levegő, egy kertes ház, a szép kilátás a Rhone-ra.

– Nekünk meg itt van a Szajna, hát nem?

Az asszony felkelt, kivitte a kacsa maradványait a konyhába. François, ahogy nem ült már vele szemben a felesége, felbátorodott.

Hangosan mondta, miközben mereven nézte felesége üres székét:

– Portal felajánlotta, hogy dolgozzam vele. Françoise újra megjelent a konyhaajtóban, kezében a

csokoládéhabos tállal.

– Csak nem Lyonban?

– De.

Az asszony leült.

– De hát ez szóba sem jöhet! – mondta nyugtalanul.

– De szóba jöhet.

– Elfogadtad az ajánlatát?

– Nem! Előbb veled akartam megbeszélni!... De szó van róla.

Eltelt egy kis idő. A harc megkezdődött. A csokoládéhab, amelyet Françoise az est csúcspontjának szánt, egészen összeesett az asztal sarkán.

– Mennyi időről van szó? – kérdezte Françoise.

– Csak egy évről... vagy kettőről.

– És az én rajzfilmem?

– Ott a szuperexpressz: két óra negyven perc az út Párizsig. Semmiség! Nagyon jól meg lehet oldani...

– És te?

– Mit én?

– Te nem tudnál a szuperexpresszel járni?

– Hogy én? De az én helyzetem egész más... Ez csapatmunka, szóval... ööö... De tudod mit, még van két hét a döntésig.

– Ha én Brüsszelbe mennék dolgozni Van der Bauerrel, velem jönnél?

Tudta, hogy ezt meg fogja kérdezni, az első pillanattól kezdve tudta. De hiába igyekezett a beszélgetés egész ideje alatt rátalálni a megfelelő riposztra, olyan üres maradt a feje, mint Vic pénztárcája, mire eljött a hétvége!

Vic és Poupette aznap este a Coupole-ban vacsorázott.

Vic rókagombás csirkét, Poupette tatár bifszteket. Mint rendesen.

Poupette nagyon nyugtalankodott Vic szerelmi élete miatt. Indiszkrét kérdéseket tett fel, amelyekre dédunokája esetenként brutális őszinteséggel válaszolt.

Vic, miután lemondott arról, hogy otthoni szokás szerint leszopogassa a csontokat, eltolta a tányérját, és azt kérdezte:

– Miért nem hív fel?

– Philippe? Hát hívd fel te őt!

– Azt már nem!

– Meg van bántva, gőgös... akárcsak te. És a zongoristát hogy hívják?

– Félix.

– Hány éves?

– Huszonöt... Mathieu tudja a számát... De én nem hívom fel.

– Persze hogy nem.

– Egyébként ez nem olyan magától értetődő. Miért ne telefonálhatna a lány először?

– Mert minél többször tesszük meg mi ezt a szívességet, annál kevésbé teszik meg a fiúk.

Egy férfi állt meg az asztaluknál.

– Fel akartalak hívni – mondta Poupette-nek. – Ráérnél 15-én, csütörtökön egy Nagy Sakktáblára*?

[* Grand Échiquier – televíziós műsor, egy-egy sztárvendég és a barátai meghívásával]

– 15-e, csütörtök... 15-e, csütörtök... Jaj, nem!

– Valami fontos dolgod van?

– Igen.

– Fontosabb, mint egy Nagy Sakktábla?

– Igen.

– Megtudhatnám, hogy mi az?

– Nem titok – mondta Poupette széles mosollyal. Férjhez megyek.

 

Pénélope szerint a lenyitható tetejű "cserebogár" volt a világ legidétlenebb és legcsúnyább autója, de Vic nem osztotta a véleményét, így hát egy cseppet sem undorodott, amikor odament a IV. Henrik Gimnáziummal szemben parkoló Félixhez, aki mihelyst észrevette őt a kapuban, intett neki.

Pénélope arra gondolt, hogy Félix a nevetséges járművével s a szája sarkában lógó cigarettával az egyik hajápolószert reklámozó színészre hasonlít.

– Szevasz – köszöntötte Félix Vicet, amikor a lány odaért mellé.

"Marlboro-mosoly" – nyugtázta Pénélope.

Az az igazság, hogy aznap nagyon rossz kedve volt. Nem tudta egészen pontosan, hogy miért. De végül is tudta. Öt napja nem volt "krapekja". Azon tépelődött, hogy vajon véget ért számára az "aranykor"?

– Szia! – köszönt Vic.

– Arra gondoltam, hogy talán szombaton együtt vacsorázhatnánk... – közölte Félix.

– Talán igen...

– Elengednek este?

– Na hallod!...

– Elkísérhetlek?

Ebben a pillanatban Philippe haladt el az autó előtt Lydiával, a lány derekát átölelve.

"Igazán jó szolgálatot tesz Félixnek" – gondolta Vic. Beszállt a Volkswagenbe.

– Dühös vagy? – kérdezte Félix.

– Nem. Miért?

– Nem is tudom. Olyan erősen csaptad be az ajtót.

– Remélem, nem tettem kárt semmiben – mondta Vic szárazon.

– Nem, nem, semmi baj... Indított.

"És velem mi lesz?" – gondolta Pénélope. Amikor látta, hogy a Volkswagen elindult az ellenkező irányba, s ráébredt, hogy a barátnőjének még csak eszébe se jut, hogy búcsút intsen, azzal a szilárd elhatározással indult hazafelé, hogy még vacsora előtt véget vet az életének.

De végül is minden attól függ, hogy az anyja milyen desszertet tartogat neki mára.

 

A fogorvosi fülkében François ingujjra vetkőzve hajol Vic fölé, aki tamponnal meg nyálkivezető csővel kitömött, nagyra tátott szájjal ül a székben.

– ...persze – mondja François – elhagyni Párizst, a barátaidat, a barátnőidet... Megjegyzem, mindig hittem abban, hogyha a szülők boldogok, a gyerekek is azok.

Vic kivette a csövet a szájából, s az apja szemébe nézett.

– És ti boldogok vagytok?

– Én anyád nélkül semmi esetre sem tudok boldog lenni... Emlékszel, két évvel ezelőtt? Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a különválásunk kudarc volt.

Hallották, amint becsapódik a lakásajtó. François kivette a tampont Vic szájából, s elkészítette az amalgámot.

– És honnan tudtad? – kérdezte a lány. – Szóval azt... hogy mégis együtt kell élnetek?

– Rájönni egyszerű... Megmondani egymásnak, az a nehéz.

– Hát igen!

Ez a mondat szívből jött. François csodálkozva nézett a lányára.

– És Philippe?... – kérdezte gondolattársítás révén. Szombaton találkozol vele?

– Szombaton?...

Françoise jelent meg, a postát hozta. Átnyújtott Vicnek egy levelet, s azt mondta:

– Hát nem... A szombati napot Évreux-ben töltjük Bernard-nál és Gilberte-nél.

– Hogy én Bernard-nál és Gilberte-nél... – szólalt meg Vic.

– Ide hallgass, ahányszor csak a nagyapád meghív bennünket...

– Poupette is unja őket, pedig Bemard a fia!

Vic kinyitja a borítékot.

– Á, ez Stéphane-tól jött. A Borisz Godunovra küldött egy jegyet az Operába.

– A Borisz csodálatos, majd meglátod – mondta Françoise.

– Igen, de szombaton van.

Csöngött a telefon. François vette fel. Vic is odament a készülékhez.

– Ki az a Félix Maréchal? – kérdezte a fogorvos.

– Majd elmondom – mondta Vic, átvéve tőle a kagylót.

François Françoise után ment a konyhába. Megpuszilta Lucas-t az orra hegyén.

– Ki volt az? – kérdezte Françoise.

– Vicet keresték. Valami Félix. Ismered?

– Nem.

– Egy férfi. Akarom mondani, felnőtt férfi hangja volt... és Philippe, mintha csökkenő tendenciát mutatna.

– No és?

– Semmi... Már megszoktam. Helyes volt az a srác...

 

A ruhapróbálási szertartás délután három óra körül kezdődött, de néhány telefon is megszakította. Nevezetesen Vic több mint háromnegyed órát töltött azzal, hogy elmagyarázza Pénélope-nek, hogy nem minden a szerelem, hogy ott a mozi, meg a sütemények, meg egy csomó minden más, amit még ki sem próbáltak; például az utazások, a pénz, a hatalom, a sport meg a többi. Úgy tűnt, hogy félig-meddig meggyőzte Pénélope-ot. Mindenesetre Pénélope, ahogy letette a kagylót, készített magának egy epertortát.

Vic visszament a szobájába, ahol leírhatatlan rendetlenség uralkodott.

1/2 8-kor csöngettek. Vic összerezzent. Még nem volt kész! De azért ajtót nyitott. Poupette állt ott.

– Hát te?

– Eljöttem megnézni – felelte Poupette.

– Kit?

– Félixet. Mert engem ugyan nem etettél meg a Borisz Godunovval.

– Remélem, nem fogsz beköpni?

Poupette vállat vont.

– És elhitték neked?

– Hát igen, Opera, Stéphane-nal...

– Persze, általános érzéstelenítés.

Beléptek a szobába.

– Micsoda kupleráj! – mondta Poupette.

Vic odanyújtotta neki a telefont.

– Felhívhatnád az 526 17 13-mat. Már két órája foglalt.

– Kié ez a szám?

– Stéphane-é.

Poupette hívta a számot, aztán letette a kagylót.

– Foglalt – mondta. – És mi van Philippe-pel?

– Lydiával jár.

– Rossz hír... De nem tart tovább két napnál. Lydia nem az a hűséges fajta.

– Hány évesnek látszom? – kérdezte Vic, megmutatva magát a V alakban kivágott trikóruhában, színes övvel és az alacsony sarkú cipőjében.

– Annyinak, ahány éves vagy.

– Nem többnek?

– Mondjuk... fél évvel többnek.

– Miről fogunk beszélgetni? Én még sohasem vacsoráztam egyedül egy hapsival...

– Ha okos, soha ne érts vele egyet, ő majd meggyőz. Ha ostoba, mindig érts vele egyet, hamarabb eltelik az este.

Csöngettek.

– Ő az! – mondta Vic.

– Csak semmi izgalom. Én nyitok ajtót.

Poupette kisietett a szobából, s a bejárati ajtóhoz ment. Alig várta, hogy láthassa a medvét. Tetszett neki, sőt a hangja is tetszett, de egészében jelentéktelennek találta.

 

Úgy indult, hogy a lányok eleinte meg se látták. Aztán az értésére adták, hogy látni ugyan látják, csak nem méltatják arra, hogy rá is nézzenek. Hárman voltak. Huszonhárom és huszonhat év körüliek. Mélyrehatóan elemeztek olyan könyveket, amelyeket csak átlapoztak. Szépek voltak, magasak, hidegek; a nevetésük úgy csikorgott, mint az új cipő. A barátaik sem értek többet.

És ráadásul Vic nem szerette az osztrigát, és irtózott a fehérbortól. És még valami: nem szeretett olyan emberek között lenni, akikről azt gondolta, hogy felette állnak.

Márpedig ezen az estén osztriga volt a tányérjában, fehérbor a poharában, az asztal körül ülők idősebbek, elegánsabbak és műveltebbek, mint ő.

Vic keveset evett, és alig ivott valamit. Dühös volt Félixre. Nem szólt előre, hogy ezen a vacsorán a haverjai is itt lesznek. Azt sem kérdezte meg tőle, hogy mit kér: inkább osztrigát-e vagy virslis káposztát!

Befejezték a vacsorát. Eleddig Vic tíz szót se szólt. Nem úgy tűnt, mintha Félix észrevette volna, hogy a lány az elmúlt két órában csak összevissza feszengett. Egy angol étteremben játszódó, történetet mesélt. Vic elmulasztotta az elejét. Aztán már odafigyelt: – ...Akkor az angol felszolgálónő azt mondja a francia férfinak: "How do y ou like your steak, sir?"* A francia férfi így válaszol: "Bloody"**; erre az angol nő így szól: "A bloody steak, sir, and what about somé fucking potatoes?"***

[* Hogyan óhajtja a bifsztekjét, uram?]

[** Véresen]

[*** Igen, uram, bifsztek véresen, s mit szólna valami undorító krumplihoz?]

[(Szójáték. A "bloody" jelenthet "véres"-et, de "hitvány"-t, "ócská"-t is)]

Éktelen röhögés.

– Elnézéseteket kérem – szólalt meg Vic.

Felállt, lement a mosdókhoz, vizet folyatott az arcára. Nevetett, amikor arra gondolt, hogyan képzelte el ezt a vacsorát. Gyertyák, kaviár, hegedűs. Szóval a huszonnégy éves hapsik ilyenek? Ilyen, aki azért visz vacsorázni, hogy aztán tök nyers, védtelen kis osztrigákat etessen veled? Aki olyan bort itat veled, amitől rögtön borzalmasan megfájdul a fejed, ha egy kortyot is iszol belőle? Ez igazán nem érte meg, hogy ellógjon!

Vic adott egy frankot a vécés néninek, újra felment a lépcsőn, s mielőtt visszaült volna az asztalhoz, kiment, hogy szívjon egy kis friss levegőt.

Egy pillantást vetett az étterem felé, habozott egy ideig, aztán elindult a Saint-Jacques utca felé.

 

Lányok már csak-csak leszólították Philippe-et, de egy nyolcvannégy éves hölgy még soha. Annál is inkább kellemetlenül érintette ez a leszólítás, mert a Montaigne Gimnázium kapuja előtt történt. Poupette viszont egyáltalán nem zavartatta magát.

– Poupette vagyok – mondta a hölgy. – Vic nagymamája... Beülne a kocsiba néhány percre?

Igazi leszólítás volt! Poupette az R5-ös volánjánál ült. Philippe némi habozás után engedelmeskedett. Poupette nagyon jól szórakozott. Már előző este is az ifjú Stéphane-nal, az Operában... Végül is nagyon kellemes egy ennyire körüludvarolt lány dédnagymamájának lenni...

Indított, első sebességbe kapcsolt.

– Tulajdonképpen a dédnagymamája vagyok – közölte. – De túl hosszú, ha még a "déd"-et is hozzámondom... Ez van. Vicről szeretnék beszélni magával.

– Jól van? – kérdezte Philippe meglehetősen hűvösen.

– Nem.

– Beteg?

– Az sem. Valójában sehogyan sincs... Se így, se úgy, ha érti, hogy mit akarok mondani...

– Hát az van, hogy... nem...

– Hívja fel, vagy írjon neki. Szüksége van magára. Félix nem számít, az egy majom.

– Majom?

– Hát olyan divatmajom... Szóval egy érdektelen alak.

– Vicnél soha nem lehet tudni.

– Én mindig tudom.

 

François háziköntösben, a lábán papuccsal itta a kávéját, s közben a mellette felhalmozott szombati újságokat lapozgatta. Françoise kitöltötte a kávét, s kiflit evett hozzá.

– Hol van Lucas? – kérdezte François.

– Épp most vittem át Mme Monet-hez.

– És Vic?

– Fodrásznál van Poupette-tel.

– Ezek szerint kettesben vagyunk.

– Baj?

– Nem, nem...

Françoise a kávéját kavargatta, s közben az újságját lapozó François-t figyelte. Hirtelen kifakadt.

– Miért mondtad, hogy a te helyzeted egészen más?

– De én...

– Egészen más, mert te férfi vagy, és ráadásul szentül hiszed, hogy te a munkáddal az emberiség javát szolgálod, míg én csak egy nő vagyok, aki hülyeségeket rajzolgat! De én, én viszont megnevettetem az emberiséget, érted? És ez ugyanolyan fontos, nekem legalábbis fontosabb, mint a Nobel-díjra hajtani!

– De hát én nagyon becsülöm... Én sohasem mondtam, hogy...

– De gondoltad! Az egész világ így gondolkozik; valamennyi férfi természetesnek tartja, hogy a felesége mindent otthagyjon, s kövesse őt, de egyetlen férfi sem tenné meg ugyanezt a felesége kedvéért!

– Jó... hát akkor nem megyünk!

– És ráadásul még nekem kell döntenem. Választhatok: áldozat legyeke vagy hóhér. Ez nem igazságos, François. Igazán nem!

Françoise felállt.

– Öltöznöm kell. Férjhez adom a nagyanyám. A szobájába ment. François újra kortyolgatni kezdte a kávéját, befejezte az újságcikk olvasását, aztán felállt, s bevonult a zuhany alá. A legalkalmasabb hely arra, hogy nyugta legyen.

Éppen amikor François kijött a zuhany alól, miután kellőképpen kiugrándozta magát, és negyedórás füttykoncertet adott a Traviatából, becsapódott a lakásajtó. Françoise ment el. François aztán megborotválkozott, megmosta a fogát, levágta a kéz-és lábkörmeit, alaposan kitisztította a fülét, majd felöltözött, s felhívta Poupette-et. Poupette már várta. Taxival ment hozzá, majd az idős hölgy R5-ösével indultak el Évreux-be.

– Ne vágj már ilyen arcot – mondta Poupette az útvám után. – Nem a lányod adod férjhez.

– Elmegyek, Poupette.

– Hát persze hogy elmész... Tudod, az a tengerész, aki lemond a tengerről, s duzzogva a zöldségeskertjét műveli... Egy férj és egy feleség mindent megbocsáthat egymásnak, kivéve, amit nem csinálnak meg.

– És Vic és Lucas?

– Lucas még kicsi, Vic meg már nagy. Hamarosan Vic fog...

– Nem akarom elveszíteni Françoise-t, Poupette.

– Nem fogod elveszíteni.

– De így.

– Higgyél nekem, egy ideig külön élni, azoknak, akik szeretik egymást... Majd találkoztok félúton, és majd repeső szívvel robogtok egymás felé. ...és Dijonban alusztok, koszos szállodákban. Éjszakákat virrasztótok át hálókocsikban. Reggel a pályaudvari bisztróban váltok el egymástól. Karikás lesz a szemetek. Te felszállsz a te vonatodra, ő meg az övére...

– Szép emlékeid vannak, ugye?

– Igen.

Ahogy közeledtek Évreux felé, Poupette egyre lassabban hajtott. Világos volt, hogy neki nem annyira sürgős a házasságosdi. Egyébként vidám öltözéke – pasztellszínű kosztümöt és egy kis szalmakalapot viselt – nem állt éppen összhangban morcos arckifejezésével.

Az autóút kijáratánál François felé fordult, s kertelés nélkül megkérdezte:

– Nem gondolod, hogy épp egy nagy marhaságot készülök elkövetni?

 

Vic a zuhany alatt áll. Igaza van az apjának, a zuhany állatira megnyugtat! Általában jobban szereti a fürdőt, de ezen az estén maga sem tudja, miért, azt kívánta, hogy a meleg víz végigfolyjon a hátán, összekuszálja a haját...

Vic szomorú, de amint Poupette "esküvőjére" gondol, csak nem bírja megállni, és elneveti magát. Végül is nem lett esküvő. Poupette az utcasarkon megállította az R5-öst, s amíg François kiszállt, s odament ünneplőbe öltözött feleségéhez s lányához, addig Poupette intett Jean-Louis-nak, hogy szálljon be, s elhajtott vele, faképnél hagyva a násznépet, s Bernard-t, a fiát, szép nemzetiszínű polgármesteri szalaggal a derekán...

– Mondott nektek valamit? – kérdezte François-tól.

– Igen. Elutaznak... nászútra. De... inkognitóban.

Françoise lép be a fürdőszobába.

– Egyetlenegy pár sötétkék harisnyanadrágom maradt. Már megint te...?

Vic elzárja a vizet. A feje előbukkan a fülkéből.

– Bocsánat. A fiókomban vannak.

– Te jó isten, legalább szólj, ha megfújod a holmimat! Tíz percen belül a stúdióban kell lennem! Iszonyú, mennyi időm ment el a keresgéléssel!

Abban a pillanatban hagyja el a fürdőszobát, amikor Vic kilép a zuhany alól. A lány lassan beburkolózik egy kék törülközőbe. A fürdőszobaszekrény tükrében látja magát, amint könnyezik. Gyorsan elfordítja a fejét, amikor Françoise újra megjelenik, s azt kérdezi: – Mi van veled, Vic?

– Semmi.

– De látom, hogy valami nincs rendben!

Vic a törülközőbe rejti az arcát, és a haját dörzsöli, míg Françoise folytatja:

– Kanyaró, csonttörések, lázálmok, ez még mind hagyján. A baj akkor kezdődik, amikor felnőnek a gyerekek, s itt fáj nekik.

Françoise a szívére mutat.

– Nézd, anya... – mondja Vic, akit zavar, hogy az anyja ilyen gügyögve beszél arról a szörnyű drámáról, amelyet e miatt a piszok Philippe miatt él át!

– Szóval?

– Úgy tudtam, dolgod van...

– Kire haragszol? Apára, amiért el akar menni? Rám, mert habozok... mert elfoglalt anya s engedetlen feleség vagyok?

– Hogy döntöttetek? Felpakolunk mindent egy szekérre, s útnak indulunk, akkor is, ha cigánygyerekek potyognak az égből?

– Még nem döntöttünk... És te?...

– Ó, nekem aztán... hogy itt, vagy másutt...

– Tényleg?... Nem is olyan rég még nagyon szomorú lettél volna, ha el kell hagyni... szóval, ha el kellett volna őt hagynod.

– Látod, most már nem így van.

– Történt valami?

– Nem, semmi sem történt. Elkésel a megbeszélésedről...

– Vic...

Françoise ekkor pontosan azt teszi, amit ilyenkor tenni kell. Átöleli Vicet, s ringatja, mintha el akarná altatni. Vicből kitör a sírás, csak úgy patakzik a könnye, s el is áztatja Françoise blúzát. Nem baj, majd átöltözik, a stúdióban meg majd megvárják!

 

Később, amikor már többször is lepergette lelki szemei előtt e napok filmjét, Vicnek meg kellett állapítania, hogy azért kapta a büntetést, amiért megérdemelte, ugyanis éppen az a Stéphane, akit ő mindig elhanyagolható tényezőnek hitt, volt az, aki akaratán kívül, de tiszta erőből lerántotta őt a sárba.

Mert hogy is volt? Vic kilépett a fürdőkádból. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a csengő. Françoise ment ajtót nyitni, mivel Vic nem volt éppen fogadóképes.

Stéphane állt a küszöbön, a hóna alatt egy lemezzel. Françoise jóindulatúan mosolygott rá.

– Jó napot, Stéphane...

– Jó napot, asszonyom. Vic itthon van?

– Nincs. Ezt neki hozta?

A lemezre mutatott.

– Megígértem neki – mondta Stéphane. – A Borisz Godunov mert akkor...

– Igen, nagyon tetszett neki.

– Tényleg?

A fiú nem felejtette el, és valószínűleg míg él, nem fogja elfelejteni, hogy nem Vickel, hanem azzal a fura, Poupette* nevet viselő idős hölggyel nézte végig a Borisz Godunovot. Vajon miért hazudott Vic a mamájának? Ó, hát hazudott az anyjának, mint ahogy neki is hazudott, nem valami sok őszinteséget pazarolt rájuk.

[* Poupette – jelentése: "baba"]

– Köszönjük – mondta Françoise, átvéve a lemezt. Majd a levélre mutatva. – Ez is neki lesz?

– Igen...

Stéphane elmulasztotta közölni, hogy a borítékban lévő levelet nem ő írta. Ott találta a lábtörlőn. E mulasztás miatt Françoise és Vic is úgy gondolta, hogy a levél az ifjú zenerajongótól származik, s épp ezért Vic nem is törődött vele, hanem a lemezzel együtt az asztal sarkán felejtette. Egyébként ez az epizód szolgált később, évek hosszú során át alapul Vic eszmefuttatásaihoz a véletlenek szerepéről – a borítékot Philippe tette a küszöbre.

– Szegény Stéphane – mondta Françoise Vic nemtörődöm mozdulata láttán. – Gyötrődik, tudsz róla?

– Tudom, de... mi is.

Nem sokkal ezután François elvitte Vicet a gimnáziumba. A térdén tartotta Vic negyedévi értesítőjét. Az utóbbi időben François sem érzelmi téren, sem intellektuálisan nem sokat foglalkozott Vickel. Amíg fogorvosként dolgozott, az agya szabad maradt, a pénztárcája tele volt, a kutatói pálya viszont épp ellenkezőleg, kiürítette a pénztárcáját, az agyát azonban annyira lefoglalta, hogy nem maradt benne hely senki és semmi számára. François szinte csodálkozott azon, hogy Vic ezekben az elmúlt hetekben is megtanulta a leckéket, dolgozatokat írt, kérdezték, s ő felelt.

– C, C +, C – te vagy az "éppen megfelelő"-királynő... – mondta François.

– De elsős leszek*, vagy nem? És közlöm veled, hogy A-s és B-s csak...

[* Az utolsó gimnáziumi év (a kétéves érettségi-előkészítő előtt)]

– Igen, a többiek... Ismerem ezt a lemezt. Jó, hát, akkor gratulálok neked.

– Én is neked.

François meglepődve nézett a lányára. Mihez gratulál neki? Nem kezdett el Elvis-frizurát hordani, nem száguldott görkorcsolyán, továbbra is elítélte a walkman használatát.

– Fantasztikusan jó, amit csinálsz – magyarázta Vic. És mivel François továbbra is értetlenül nézett rá, megmagyarázta:

– A kutatásról beszélek.

– Szóval arról... ezt te... úgy általában... érdekes dolognak tartod?

– Szinte mindent újra kezdeni, a te korodban... Szóval tényleg nagyon klassz lehet, ha valaki ennyire kötődik a munkájához...

– Tudod, anyád munkájában is nagy lehetőségek vannak... És aztán nem is az Adélie-partra utazom.

– Az hol van?

– A Déli-sarkon. Minden második hétvégén itt leszek... Ha nincs túl sok házibulid előjegyezve, olykor még láthatjuk is egymást.

– Ó, a házibulik... A bulikon már túlvagyok... Hánykor indulsz?

– Mindjárt megyek, megkeresem anyát, és... Elhallgatott, mert látta, hogy Vic nagyon nyugtalanul

nézeget a gimnázium felé. A lány kiszállt a Ranchóból, a nyomában François-val. Pénélope és Samantha mellé értek. Az idősebb Fontanet lány szomorúan és elkeseredetten nézte a húgát.

– Mi van a felvételiddel? – kérdezte Vic Samanthától. Samantha válasz nélkül, hátán a táskájával, előregörnyedve ment tovább a gimnázium felé.

– De hát... hát nem ma van a felvételije? – kérdezte Vic Pénélope-hoz fordulva.

– De, ma! Apa megígérte, hogy elviszi... Samantha öt éven át gyakorolt, hogy felvegyék az Operába, mert apa egyszer azt találta neki mondani, hogy imádja a Hattyúk tavát...

– És nem jött el?

– Ma éjjel leégett egy kétezer szobás szálloda Bogotában.

– Na és? – kérdezte François.

– Pénélope apja riporter – mondta Vic.

François két másodperc gondolkodás után, ami számára mintegy edzést jelentett a mindennapi munkájához, Samantha után sietett, s minden különösebb nehézség nélkül utol is érte. A szemébe nézett.

– Elhiszem – mondta –, hogy az apáddal jól kiszúrnál. De azért mégis a te életed teszitek tönkre, Samantha... Gyerünk, indulás!

A Rancho felé húzta. Pénélope és Vic követték őket. Mind a négyen beszálltak az autóba. François mindig gyorsan vezetett, de most minden eddigi rekordot túlszárnyalt. Samantha egyszer csak ott találta magát a konzervatórium színházának kapuja előtt, s nem is nagyon tudta, hogy hogyan került oda. Vic és Pénélope kiszállt vele. Vic mielőtt követte volna a barátnőit, az apjához fordult.

– Köszönöm – mondta.

A férfi odaadta neki a könyveit.

– Ezeket ne hagyd itt.

– Tényleg, este már nem találkozunk?

– Szeretlek – mondta François.

– De hát... én is... apa... én is...

Vic egészen felkavarva ment a színház felé.

Az előcsarnokban lányok és fiúk álldogáltak, körülbelül húszan, és mind arra várt, hogy sorra kerüljön a felvételin. Mindannyian nagyon idegesnek látszottak. Voltak, akikét elkísértek a szülők, voltak, akik bemelegítettek, olykor ugyanazok, akiket elkísértek.

Samantha, Pénélope és Vic bementek az öltözőbe. Samanthát átöltöztették, megfésülték és kisminkelték. Samantha közömbösen tűrte. Vic azon tűnődött, hogy vajon nem azért adta-e át magát ennyire a reménytelenségnek, hogy a színpadra lépve kevésbé érzékelje a lámpalázat.

– Fontanet kisasszony! – szólította a pedellus.

Samantha ünnepélyesen és halálsápadtan lépett a zsűri elé, s rendkívül kecses, mégis méltóságteljes meghajlással üdvözölte őket. Majd egy Chopin-keringő hangjaira nekilendült... A darab végén vette észre, hogy tánc közben valamennyi könnyét, félelmét és szomorúságát s talán még örömét is elsírta...

Ezalatt a hallban Vic és Pénélope úgy gondolták, hogy többet már nem tehetnek Samantháért, s másról kezdtek el beszélgetni.

– Híreim vannak Philippe-ről.

– Tényleg?

– Ja, még nem mondtam neked? Frédóval járok.

– Ne mondd, és lefeküdtél vele?

– Nem. Ez most tényleg komoly...

– És mit mondott neked Frédó?

– Philippe leérettségizett... Ma este utazik az anyjához, Stuttgartba.

Valami kiesett Vic mappájából. Egy levél. Pénélope lehajolt érte.

– Mi ez?

– Stéphane levele. Még csak ki se nyitottam. Pénélope megtapogatta a borítékot.

– Zsákbamacska! Van benne valami!

– Hadd nézzem...

Vic nem emlékezett arra, hogy a levelet a mappájába tette volna. A mappa az asztalon volt. A levél is. Biztosan összefogta vele, amikor indult. Mindig negyedik sebességgel rohant el otthonról...

– Egy kulcs! – kiáltott fel Pénélope. – Stéphane most már kulcsokat küld neked?

– Nem Stéphane küldte – mondta Vic elfúló hangon.

 

Lyoni pályaudvar. A Rancho a szuperexpressz peronbejárata mellett áll meg. Françoise ül a volánnál. Leállítja a motort, kiszáll. François kiveszi az utazótáskáját, s utánamegy. Az asszony mozdulatlanul áll a kocsi előtt, öreg börberikabátjában most olyan, mint egy szép titkosrendőr-feleség.

– Nem kísérsz el? – kérdezte François. – Úgy értem, a vonatig...

– Nem kedvelem a Rövid találkozás-szerű jeleneteket.

– Hát akkor, augusztusban, Cassis-ban...

– Igen.

– És aztán talán szeptemberben...

– Nem. Nagyon jól tudod.

– És ha a belga csődbe megy?...

– Sörrel kereskedik.

– Persze...

François az egyik kezét Françoise vállára teszi, azután a másik kezét a másik vállára, és gyengéden azt mondja:

– A kabátod alatt a tengerészkék plisszírozott szoknyádat és a halvány rózsaszín blúzodat viseled, amelyet karácsonyra vettem neked, a lábadon az új szandált... és a hajkoronád alatt gyűrűs kis tincseket, amelyeket senki sem láthat, csak én... amikor...

És ezt a kis fület, amelyet már tizenhat éve csókol, s amelyet most úgy fog a szájával, mintha egy darabot el akarna vinni belőle a Rhône partjára! Françoise hozzásimul, szinte megfullad a csókjaitól, s ő még egyszer felteszi magának a kérdést, hogy vajon tényleg el akar-e menni, de már itt is van a vonat, és már a peron végéből nézi felesége szőkeségét, magas, karcsú sziluettjét. Úgy érzi, hogy háborúba indul, s ez annyira szép, hogy szinte sajnálja, hogy nincs halálfélelme...

 

Keleti pályaudvar. Katonák, elzásziak, külvárosi emberek. Vic a vonatok indulását jelző táblához siet. Elolvassa: "Stuttgart, 17.07, 11-es vágány".

Szalad a 11-es vágányhoz, majd végig a vonat mentén. Pontosan egy perce van arra, hogy megtalálja Philippe-et. Azután úgy dönt, hogy kudarc esetén felkapaszkodik a vonatra!

De erre nem lesz szükség. Philippe az egyik ablakban könyököl, s meglátja őt. A fiú odakiált:

– Vic!

A vonat elindul. Mit számít, Philippe sportember! Megfogja a táskáját, az ajtóhoz szalad, ledobja a táskát, s menet közben leugrik.

És míg a kocsik ostobán sorjáznak mellettük, Vic és Philippe csókolóznak.