A Hold-Kárpátok egy magas ormán áll a Betániai Szent Márta kolostor. Falait természetes sziklák alkotják; sötéten és durván merednek az örökösen fekete égbe, mint maga a hegyvonulat. Ha az Északi-sark felől közeledve alacsonyan repülsz a Platón-vonal mentén, ha energiaernyőt ékelsz géped és a meteoritcső közé, láthatod, amint a torony keresztje a teliföld kék hátterére rajzolódik. Harangszó nem zeng onnét - e levegőtlen világban nem.

Hallhatsz ellenben harangzúgást a szertartások idején odabent, és persze lenn a kriptákban, ahol gépek gürcölnek, hogy fenntartsák a földihez hasonlatos körülményeket. Ha elidőzöl egy darabig, azt is hallhatod, ahogy gyászmisére szólítanak. Mert hagyománnyá vált a Szent Mártában, hogy imádkozzanak az űrben pusztultakért; és ezek évről évre többen vannak.

Az imádkozás nem az apácák dolga. Ők a betegek, a rászorulók, a nyomorékok, a háborodottak gondozásában segédkeznek; mindazoknál, akiket az űr megtört és megnyomorított. A Hold tele ilyen számkivetettekkel. Olyanokkal, akik már nem képesek elviselni a földi gravitációt; olyanokkal, akik gyanússá váltak, hátha járványt hoztak magukkal valamelyik ismeretlen bolygóról. Embertársaik annyit foglalkoznak úttörőikkel, hogy nincs idejük a kudarcot vallottakra. Az apácák legalább olyan gyakran viselnek űrruhát, mint köntöst, s ugyanolyan jól bánnak az orvosi eszközökkel, mint a rózsafüzérrel.

Marad azért némi idejük az elmélkedésre is. Éjszakánként - amikor a nap heve fél hónapra alábbhagy - a kápolna ablakait nem takarják redőnyök, a csillagok lenéznek az üvegezett kupolán át, a pislákoló gyertyákra. Nem hunyorognak, fényük téliesen hideg.

Akad egy apáca, aki, valahányszor teheti, a kápolnában tartózkodik, és saját halottjáért imádkozik. Az apácafőnöknő gondoskodik róla, hogy jelen legyen az idei nagymisén, ahol áldást nyer, mielőtt leteszi fogadalmát, és ahol így énekelnek:

Requiem aeternam dona eis, Domine, et lux perpetua luceat eis.

Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison.

A Supernova Sagittarii expedíció ötven emberből és egy lánglényből állt. A hajó hosszú utat tett meg a Földtől, megállt az Epsilon Lyrae-n, hogy felvegye a legénység utolsó tagját. Onnan továbbsuhanva fokozatosan közelítette meg úticélját.

Íme a paradoxon: idő és tér egymás aspektusai. A robbanás már több mint száz éve megtörtént, amikor az emberek Végsőreményen észlelték. Egy emberöltő óta dolgoztak már a kutatók, hogy egy, a miénktől alapjaiban különböző civilizáció titkainak mélyére hatoljanak; egy éjszaka azután felpillantottak, és különös fényt láttak az égen. Oly ragyogó volt, hogy minden és mindenki új árnyékot vetett.

A fényhullám csak évszázadok múltán fogja elérni a Földet. Akkorra úgy elgyengül, hogy csillag lesz csupán a csillagok közt. Időközben azonban egy hajó, mely képes leküzdeni az időt és a teret, amelyben a fénynek saját csúcssebességével kell vánszorognia, végigkövethette a nagy csillag halálának folyamatát.

Megfelelő távolságból műszerek rögzítették a kitörés előtti állapotot. Miután nukleáris fűtőanyagának maradékát is felélte, a nap magába roskadt. Egy ugrás, és a felfedezők máris láthatták, mi történt egy évszázaddal korábban: görcsös rándulások, kvantum-és neutrinóviharok; sugárzás, mely felér e galaxis százbilliónyi csillagának együttes kisugárzásával.

A holt nap elhalványult, üresség maradt utána a mennyben, a Hollónak keresztelt gép pedig közelebb merészkedett. Ötven fényévvel - ötven esztendővel - beljebb a folyvást zsugorodó tűzgolyót vizsgálta a szétszórt anyagfelhő középpontjában. A csillag olykor, villanásnyi időre, fel-felfénylett még.

Huszonöt év múltán az égitest anyaga még inkább megfogyatkozott. A porköd egyre tágult, halványult. Mivel a távolság jócskán csökkent, most mégis nagyobbnak és ragyogóbbnak tűnt minden. Szabad szemmel csak ragyogást lehetett látni, amely túl heves volt ahhoz, semhogy közvetlenül belebámulhasson az ember: elhomályosította a környező csillagképeket. A teleszkópok kékesfehér szikrát mutattak opálos felhőben, finom rostszálakkal a szélein.

A Holló végső ugrására készülődött, a szupernova tőszomszédságába.

Szili Teodor kapitány tett egy utolsó ellenőrző körutat az ugrás előtt. A hajó zümmögött, lüktetett körülötte; egy g-t meg nem haladó gyorsulással suhant, hogy elérje a kívánt sebességet. Elektromosság áramlott, regulatorok dohogtak, a légcserélő rendszer szöszmötölt. A kapitány csontjaiban érezte az energiák lüktetését. Fémburok vette körül, élettelen és rideg. A hajóablakok egy halom ragyogó drágakőre néztek, a Tejút kísérteties görbületére: vákuumra, kozmikus sugarakra, az Abszolút Zérót alig-alig meghaladó hőmérsékletre, elképzelhetetlen messzeségekre a legközelebbi emberi tűzhelytől. Oda indult embereivel, ahol azelőtt senki nem járt, olyan körülményekkel kellett szembenéznie, melyekhez foghatót senki nem tapasztalt korábban, s ez súlyos teherként nehezedett rá.

Eloise Waggonert a szolgálati helyén találta, egy kis zugban, mely a hírközlőn át közvetlen kapcsolatban állt a parancsnoki híddal. Zenei hangok vonzották oda, egy diadalmasan áradó dallam, melyet nem ismert. Megállt az ajtóban, és látta, hogy a lány az asztalán lévő kis szalagegység fölé hajol.

- Mi ez itt? - tudakolta.

- Ó! - A nő (a kapitány képtelen volt úgy gondolni rá, mint lányra, pedig Eloise nemigen lehetett több húsz évesnél) összerezzent. - Én… én csak az ugrást várom.

- Készenlétben kellene várakoznia.

- Mit kellene tennem? - kérdezte a szokásosnál merészebben a lány. - Utóvégre nem tartozom a legénységhez, és tudós sem vagyok.

- A legénységhez tartozik. Speciálisan képzett kommunikáció-technikus.

- Luciferrel kell kommunikálnom, és ő szereti a zenét. Azt mondja, ezen az úton kerülhet legközelebb az eggyéváláshoz. A zene többet mond neki mindannál, amit eddig megtudott rólunk.

Szili felvonta a szemöldökét.

- Eggyéválás?

Pír terjedt szét Eloise keskeny arcán. Az íróasztalra meredt, ujjait tördelte.

- Talán nem igazán megfelelő ez a kifejezés. Béke, harmónia, egység… Isten?… Érzem, mire gondol, de nincs rá megfelelő szavunk.

- Hm. Nos, a maga feladata, hogy foglalkozzon vele. - A parancsnok visszatetszéssel szemlélte a szakértőt, bár megpróbálta leplezni ezt. A lány valószínűleg tisztességes fajta a maga félszeg és gátlásos módján - de a kinézete! Vézna, nagylábú, nagyorrú, dülledt szemű, szálkás, homokszín hajú… Ráadásul a telepaták mindig feszélyezték. A nő azt mondta, csak Lucifer elméjét képes olvasni, de vajon igaz ez?

Nem. Ne gondolj ilyesmire! A magányosság és a különbözőség épp eléggé nehezen elviselhető, anélkül is, hogy társaidra gyanakodnál.

Már amennyiben Eloise Waggoner valóban ember. Minimum valami mutáns lehet. Az, aki képes kommunikálni gondolat a gondolathoz egy élő forgataggal, nem lehet más.

- Mellesleg mi ez a zene? - kérdezte Szili.

- Bach. A Harmadik Brandenburgi Concerto. Ő, mármint Lucifer, nem szereti a moderneket. És én sem.

Hát persze, gondolta Szili. Majd hangosan így szólt:

- Figyeljen, fél óra múlva ugrunk. Nem tudjuk, mi vár a túloldalon. Ez az első eset, hogy valaki közelről lát egy friss szupernóvát. Csak azt tudjuk, hogy akkora keménysugárzás szakad ránk, hogy tüstént elpusztulunk, ha az erőterek tönkremennek. Nincs más kapaszkodónk, legfeljebb az elmélet. És egy összeomló csillag magja annyira nem hasonlít semmi máshoz az univerzumban, hogy kételkedem az elmélet helyességet illetően. Nem ülhetünk álmodozva. Fel kell készülnünk.

- Igen, uram - suttogta Eloise, és hangja elvesztette szokásos érdességét.

A kapitány elnézett a nő fölött, túl a műszerek és vezérlőművek kígyószemein, mintha tekintetével képes lenne átfúrni az acélt, és egyenesen az űrbe nézni. Tudta, hogy ott lebeg Lucifer.

A kép kitisztult benne: egy húsz méter átmérőjű tűzlabda, amely fehéren, vörösen, aranyszínben, királykékben csillog, lángok láncolnak benne, mint a Medúza fürtjei, üstökösszerű csóva ég száz méterig mögötte; fényesség, dicsőség -pokolbéli lény. Mégsem az aggasztotta leginkább, ami lépést tartott hajójával.

Szívesen fogadta a tudományos magyarázatokat, bár alig értek többet, mint a találgatások. Az Epsilon Aurigae összetett csillagrendszerében, a környező űrt betöltő gázban és energiában olyan dolgok mentek végbe, amit egyetlen laboratórium sem volt képes utánozni. Más bolygókon talán a gömbvillám lehetne hasonlatos az ott létrejött teremtményekhez - ahogy az ősóceánban keletkezett szerves vegyületek hasonlítanak a végül kifejlődött élethez. Az Epsilon Aurigaeben a magneto-hidrodinamika tette meg, amit a vegytan a Földön. Tartós plazmaforgatagok jelentek meg, nőttek, mind bonyolultabbak lettek, míg évmilliók múlva olyasmikké váltak, amiket szükségképp élő szervezeteknek kell nevezni. Ionokból, atomokból és erőterekből álló létformák. Elektronokkal, nukleonokkal, röntgensugarakkal táplálkozik; szaporodik; gondolkodik.

De min? Azon telepaták, akik képesek kommunikálni az aurigeaniakkal, akik először tudatosították az emberiséggel, hogy aurigeaniak léteznek, sosem magyarázták el világosan. Ők maguk is meglehetősen furcsa szerzetek.

Szili kapitány így szólt:

- Azt akarom, hogy továbbítsa ezt neki!

- Igen, uram… - Eloise lehalkította a magnetofont. A semmibe nézett. Fülén át behatoltak a szavak, és az agyán keresztül (vajon milyen hatékony rezgésátalakító lehet?) haladtak tovább ahhoz, aki a Holló mellett suhant, saját reaktív hajtóműve lendületétől hajtva.

- Figyelj, Lucifer! Tudom, hogy épp elégszer hallottad már, de biztos akarok lenni benne, hogy pontosan megérted. A pszichológiád egészen más, mint a miénk. Miért egyeztél bele, hogy velünk gyere? Nem tudom. Waggoner technikus szerint kíváncsiságból és kalandvágyból. Csak ezért? Igazában mindegy. Fél órán belül ugrunk. A szupernóvától ötszázmillió kilométerre bukkanunk fel a valós térben. Ott kezdődik a te munkád. Te bemehetsz, ahová mi nem merészelünk - megfigyelheted, amit mi nem; sokkal többet mondhatsz nekünk, mint amire a műszereink utalhatnak. De előbb biztosítanunk kell, hogy pályán maradhassunk a csillag körül. Ez a te érdeked is. Halott emberek nem juttathatnak haza újra. Tehát. Beburkolunk az ugrómezőbe anélkül, hogy összeroppantanánk a tested. Ehhez ki kell kapcsolnunk az erőtereket. Egy halálos sugárzónában fogunk felbukkanni. Azonnal el kell távolodnod a hajótól, mivel hatvan másodperccel az átvitel után indítjuk a térgenerátort. Aztán meg kell vizsgálnod a környéket. A ránk váró veszélyek… - Szili felsorolta őket. - Ezek csak azok, amiket előre látunk. Talán valami olyasmibe ütközünk, amire nem számítunk. Ha valami fenyegetőt észlelsz, azonnal térj vissza, figyelmeztess bennünket, és készülj az újabb ugrásra: tüstént visszatérünk ide. Megértetted? Ismételd!

Szavak buggyantak ki Eloise-ból. Pontos idézet volt; de vajon mennyit hagy ki a lány?

- Jól van. - Szili habozott. - Folytathatja a koncertet, ha akarja. De hagyja abba zéró előtt tíz perccel, és álljon készenlétben!

- Igen, uram… - A lány nem is nézett a kapitányra. Mintha egyáltalán nem nézett volna sehová.

Szili léptei végigkopogtak a folyosón, majd elhalt a visszhangjuk.

Miért mondta el újra ugyanazokat a dolgokat? - érdeklődött Lucifer.

- Fél - magyarázta Eloise.

- ?

- Azt hiszem, te nem tudod, mi a félelem - mondta a lány.

Megmutatnád?… Nem, nem kell. Érzem, hogy fájdalmas. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

- Én egyáltalán nem félek, mikor a tudatod az enyémet járja.

(Melegség töltötte el, mintha apró lángocskák játszadoznának egy régi élmény felszínén: apja-vezeti-kézenfogva-mikor-még-gyerek-volt-és-egy-nyári-napon-kimentek-a-rétre-vadvirágot-szedni; és a háttérben erő, gyengédség, Bach és Isten.) Lucifer túláradó lendülettel rótta köreit a rakéta törzse körül. Szikrák táncoltak a nyomában.

Gondolj még virágokra! Kérlek!

Eloise megpróbálta.

Olyanok, mint a (képek, amennyire csak egy emberi agy képes felfogni - színes gammasugaraktól virágzó szökőkutak az éjszaka közepén, mindenhol fény.) De olyan aprók! Olyan parányi édességek!

- Fogalmam sincs, hogy tudod megérteni - suttogta a lány. Te érted meg számomra. Nem szerettem az ilyenfajta dolgokat, mielőtt te felbukkantál.

- De te olyan más vagy! Próbálok osztozni mindenben, de képtelen vagyok felfogni, milyen egy csillag.

Én sem értem igazán a bolygókat. Mégis megérinthetjük egymást.

A lány arca újra fellángolt. A gondolat továbbgördült, összefonódva ellenpontjával, az indulószerű zenével.

Ezért jöttem el, tudod? Miattad. Tűz és levegő vagyok. Nem ízleltem még a víz hűvösségét, a föld nyugalmát, míg te meg nem mutattad nekem. Te holdfény vagy az óceán felett.

- Ne! - esdekelt a lány. - Kérlek!

Zavartság.

Miért ne? Fáj neked az élvezet? Nem szoktál hozzá?

- Azt… azt hiszem, így van. - Eloise hátravetette a fejét. - Nem! Átkozott legyek, ha sajnálkozni kezdek emiatt!

Miért tennéd? Nem a valóság az, amelyben mindketten létezünk, és talán nem napokkal és dalokkal van tele?

- De igen. Számodra. Taníts meg rájuk, kérlek!

Ha te viszonzásképpen megtanítasz engem… - A gondolat megszakadt. De a kontaktus maradt, mint ahogy - a lány legalábbis így képzelte –megmarad, és ott lebeg a szerelmesek között is.

Haragosan meredt Motilal Mazundar csokoládészínű arcára, a fizikuséra, aki az ajtóban állt.

- Mit akar?

A férfi meglepődött.

- Csak látni akartam, hogy minden rendben van-e, Miss Waggoner.

Eloise az ajkába harapott. A férfi sokkal barátságosabban viselkedett, mint mások a fedélzeten.

- Sajnálom - mondta neki. - Nem akartam magára förmedni. Az idegeim…

- Mindannyian idegesek vagyunk - mosolygott a fizikus. - Bármilyen izgató is ez a kaland, jó lenne már otthon lenni, nem igaz?

Otthon, gondolta Eloise; egy lakás négy fala közt egy zajos utca fölött. Könyvek és televízió. Bemutatkozhat egy értekezéssel a következő tudományos ülésen, de senki sem fogja meghívni az azt követő partikra.

Annyira borzalmas lennék? - csodálkozott. Tudom, hogy nem vagyok valami szép látvány, de megpróbálok kedves és érdekes lenni… Talán túlságosan erőltetem.

Velem nem - mondta Lucifer.

- Te más vagy.

- Tessék? - pislogott Mazundar.

- Semmi - mondta a lány sietve.

- Eszembe jutott valami - mondta Mazundar, tovább fűzve a beszélgetés fonalát. - Lucifer valószínűleg egész közel merészkedik majd a szupernóvához. Akkor is fenn tudja tartani vele a kapcsolatot? Az időtágulás hatása nem változtatja meg túlságosan a gondolatai frekvenciáját?

- Miféle időtágulás? - Eloise kényszeredetten kuncogott. - Én nem vagyok fizikus. Csak egy kis könyvtáros, akiben különös képességeket fedeztek fel.

- Magának nem mondták? Azt hittem, mindenki tudja már… Egy intenzív gravitációs mező hatással van az időre, csakúgy, mint a nagy sebesség. Igen leegyszerűsítve: az események lassabban játszódnak le, mint a puszta űrben. Ezért van az, hogy egy nagy tömegű csillag fénye valamivel vörösebb. És a mi szupernóvánk magja majdnem három napnyi tömeget tartalmaz. Ráadásul úgy összesűrűsödött, hogy felületi gravitációja… Nos, hihetetlenül óriási. Így a mi óráinknak végtelen időbe kerül, hogy a Schwarzchild-rádiuszra zsugorodjanak; de aki magáról a csillagról figyel, annak számára ez a zsugorodás egy szemhunyásnyi idő alatt megy végbe. Elméletben persze.

- Schwarzchild-rádiusz? Legyen olyan kedves, magyarázza el! - Eloise rájött, hogy Lucifer beszél rajta keresztül.

- Amennyire matematika nélkül lehetséges, megteszem. Nézze, ez a tömeg, amit tanulmányozni akarunk, olyan nagy és olyan koncentrált, hogy nincs erő, ami felülmúlná gravitációs vonzását. Semmi sem képes ellensúlyozni. A folyamat addig tart, amíg egyetlen energiafajta sem menekülhet többé a felszínéről. A csillag cl fog tűnni az univerzumból. Az összehúzódás - elméletben - a zéró térfogatig folytatódhat. Természetesen, mint mondtam, ez az örökkévalóságig fog tartani, így nemigen érint minket. És az elmélet elhanyagolja a kvantummechanikai szempontokat, amelyeknek a folyamat vége felé juthat szerep. Azokat alig értjük még. Én ettől az expedíciótól remélem ismereteink gyarapítását… - Mazundar vállat vont. - Bárhogy legyen is, Miss Waggoner, csak arra vagyok kíváncsi, vajon a fellépő frekvencia-változás nem fogja-e megakadályozni a barátunkat, hogy kommunikáljon velünk, mikor a csillag közelébe kerül?

- Nem hiszem… - Még mindig Lucifer beszélt Eloise-en keresztül, és a lány rádöbbent: fantasztikus érzés, ha használja valaki, aki törődik vele. - A telepátia nem hullámjelenség. Mivel a gondolat azonnal továbbítódik, nem lehet az. És úgy tűnik, a távolság sem befolyásolja. Inkább egyfajta rezgés. Összehangolva mi ketten akár a kozmosz teljes szélességében kapcsolatban maradhatunk egymással; és nem tudok semminemű anyagi jelenségről, ami beavatkozhatna.

- Értem. - Mazundar végigmérte a szakértőt. Köszönöm - mondta feszengve, majd: - Ó! Ideje visszatérnem a saját helyemre. Sok szerencsét! - És elsietett anélkül, hogy válaszra várt volna.

Eloise nem figyelt rá. Tudata fáklyává változva dalolt.

- Lucifer! - kiáltotta hangosan. - Igaz ez?

Azt hiszem. A magamfajták mind telepaták, ennélfogva többet tudunk az ilyesmiről, mint ti. A tapasztalat azt mutatja, hogy korlátok nincsenek.

- Mindig velem lehetnél? Velem leszel?