SÁRKÁNYVÉR

fantasy antológia

Cherubion Könyvkiadó

2006

Dragon Blood

Hungarian Edition © Cherubion Kft, 2006

All rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A borítón látható festményt

Vakulya Norbert

Készítette

A borítókeret Szendrei Tibor munkája

Fedélterv és címlaptipográfia: Cherubion

ISBN 963 9566 49 7

ISSN 1217–6893

Felelős kiadó:

a Cherubion Kft. ügyvezető igazgatója

Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA RT. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma:

Készült 2006-ban

Tartalom

Eve Rigel: Sárkányvér

Norbert Winney: Sárkánymeló

Adrian Darco: Féld a sárkányt!

Raoul Renier: Sárkányszív

Raoul Renier: Sárkányszárny

Raoul Renier: Sárkánykönny

Allen Newman: Elefánttemető

Norbert Winney: Árvavágyak

Benjamin Rascal: Sárkánylátás

Douglas Rowland: Sorsgúnyoló

Köszönetnyilvánítások

„Dragon Blood” by Eve Rigel © Czinkos Éva, 2006

„Dragonwork” by Norbert Winney © Vakulya Norbert, 2006

„Fear the Dragon” by Adrian Darco © Soós Adrián, 2006

„Dragon Heart” by Raoul Renier © Kornya Zsolt, 2006

„Dragon Wings” by Raoul Renier © Kornya Zsolt, 2006

„Dragon Tears” by Raoul Renier © Kornya Zsolt, 2006

„Elephant's Graveyard” by Allen Newman © Tóth Norbert, 2006

„Longing of an Orphan” by Norbert Winney © Vakulya Norbert, 006

„Dragomen” by Benjámin Rascal

© Szántó TiboT, 2006

„Mocker of Desriny” by Douglas Rowland © Tölgyesi László, 2006

1.

Ferran Nevara a keskeny ablaknál állt, és a szunnyadó várost figyelte. Odalent a kandeláberekbe rejtett mécsesek csak az utca közepét világították meg; a szűk sikátorok, kapualjak sötétségbe merültek. A fénykörökben csapdába esett bogarak és apró lepkék köröztek; elszáradt faleveleket sodort a szél.

Csaknem félórája, hogy a járőrök elhaladtak az ablak alatt; lépteik hangját elnyelte az éjszaka. Ha még ébren volt valaki ezen a kései órán, házába rejtőzött, bezárt ablaktáblái mögé, vagy az időt múlatta a város kocsmáinak egyikében, a feloldó pirkadatra várva.

Ferran Nevara az utcát figyelte, és isteneihez fohászkodott. Beshythet és Cogartot kérlelte némi engedményért. Csak néhány órát, vagy legalább egy felet adjanak a fiának! Csak annyit, amíg ideér a segítség!

Isithor haldoklott. Márványszín teste görcsösen rángatózott a fehér lepedőkkel letakart ágyon, verejtéktől csatakos haja a homlokába tapadt, szeme az égre meredt, mellkasa minden légvételnél megfeszült. A szobában nem hallatszott más, csak a sípolás, ahogy a levegő elhagyta a tüdőt, és az ágy eresztékeinek nyikorgása. A kétoldalt térdeplő, imádkozó cselédek összekulcsolt kezükre hajtották fejüket, így rejtették el hamuszürke, rémült arcukat. Nem mertek sírni, uruk megtiltotta. Siratni a halottakat szokás, a fiú pedig még él.

Ferran Nevara akkor sem fordult hátra, amikor Vitos, az agg gyógyítómester megszólította:

– Nagyuram, engedelmeddel… elvégezném az érvágást.

– Még várunk.

– Ez az utolsó reményünk, ha most sem…

– Azt mondtam, még várunk.

A gyógyítómester az erélyes hangra elhallgatott, de szemében felvillant a kétség, vajon ura nem vesztette-e el a józan eszét. Várni… De mire?!

– Hamarosan megérkezik – folytatta Nevara, hogy némi magyarázattal szolgáljon döntését illetően. – Üzentem neki.

A cselédek ezekre a szavakra meglepetten kapták fel a fejüket. A gyógyítóra pillantottak, aki széttárta a karját tehetetlenségében. Tudták jól, sem tegnap, sem ma nem indított útnak küldöncöt a nagyúr; fia első rohama óta el sem hagyta a szobát. Nem evett, nem ivott, és azon kívül, hogy a gyógyítómestert elhívatta, senkivel sem beszélt.

A perceket órák követték, a járőrök többször is elhaladtak az ablak alatt; a házak fekete körvonala különvált az ég haloványabb színeitől.

Hajnalra Isithor állapota rosszabbra fordult. Sípoló légvételei hörgésbe fulladtak, teste lángolt a magas láztól, elharapott nyelvéből keskeny vércsík jelent meg ajkán.

– Nagyuram… – próbálkozott újra a gyógyítómester. – Félek, hogy késő lesz!

Nevara leintette:

– Érzem, hogy közeledik… Már csak néhány perc. – Nem fordult hátra. Nem bírt Isithorra nézni. Nem akarta látni, az összeaszott testet, kidülledő szemet, görcsbe rándult kezet, a rothadást, mely lassanként felemésztette a szép arcot. Nem akart tudomást venni arról, hogy elvesztheti azt, akit húsz éven át szeretettel, odaadó figyelemmel nevelt. Az életvidám fiúra akart emlékezni, akit két nappal ezelőtt a Mahanis sziklái között látott. Sudár termetére, derekáig érő dús, fekete hajára, melyet varkocsba fonva viselt. Az erejét, ügyességét, akarta látni, a kedves mosolyt az arcán.

Torkát tehetetlen düh fojtogatta, szeme könnybe lábadt. Már nem látta az utcát, csak homályos körvonalakat, fényfoltokat, ahogy a kandeláberek fénye még utoljára felvillant, mielőtt végleg kihunyt volna.

– Adina! – szólt hátra az egyik cselédnek. – Vidd ki a füstölőket! Semmi szükség rájuk, csípik a szemem.

Ám mielőtt a lány mozdulhatott volna, Nevara leintette:

– Várj!

Előrehajolt, arcát az ablaküveghez nyomta. Odakint, az utca végén mintha megmozdult volna valami… Igen! Két sötét alak. Két lovas közeledett vágtatva a ház felé; a patkók csattogása felverte az éjszaka csendjét.

– Adina! – fordult hátra Nevara. – Fuss, szólj az őrnek, nyisson kaput! A lovászfiút keltsd fel! Igyekezz! – Aztán a másik lányt utasította: – Fatma, ébreszd a cselédeket! Gyújtsatok meg minden fáklyát! Gyorsan!

A lányok szó nélkül ugrottak, kisiettek a szobából.

Odakint egyre erősödött a zaj, de a palota előtt hirtelen abbamaradt.

Nevara az ajtó felé fordult, mellkasát majd' szétfeszítette az izgalom. Halántékáról két verejtékcsepp indult a nyaka felé.

A lépcsőről futó léptek zaja hallatszott, melyek egyre közeledtek, majd az ajtó előtt megtorpantak.

Magas, szálfaegyenes tartású férfi lépett a szobába. Hófehér haját rövidre vágva viselte, napcserzette, ránctalan arca bal oldalán, a halántéktól kiindulva három széles forradásnyom húzódott. Egyszerű posztóruhája poros volt, hosszú, fáradságos utat sejtetett.

A gyógyító hökkenten bámult az érkezőre, majd fejet hajtott. Áhítattal suttogta: – Gandorio mester!

Az idegen nem nézett rá. Tekintete Nevaráéval villant össze, szó nem hagyta el ajkukat. Aztán az ágyhoz lépett, szemügyre vette a görcsösen vonagló fiút. Kezét a test fölé emelte, de nem ért hozzá.

– Dario! – szólt az ajtó felé alig hallhatóan.

Nyurga fiatalember lépett a szobába, vörösesszőke hajú, fehér bőrű, kék szemű. Körülnézett, fejét a jelenlévők felé biccentette; szeplői fellángoltak az arcán.

– Mindenki más kifelé! – parancsolta Gandorio. Hangja halk volt, fáradtnak tűnt, mégis egyetlen szempillantás alatt kiürült a szoba.

Nevara úgy érezte, órák óta rója a métereket a fia szobája előtt, pedig mindössze öt perc telt el Gandorio mester és Dario érkezése óta. A vastag tölgyfaajtón semmilyen zaj nem szűrődött át, és ez nagyobb nyugtalansággal töltötte el, mintha ordítást, vagy hörgést hallott volna. S bár jól tudta, Gandorio jelenléte az utolsó esély, szívét félelem szorongatta.

Az ajtó halkan nyílt. Szinte nesztelenül. Nevara mégis egyetlen szempillantás alatt ott termett. Beugrott a szobába, a fia mozdulatlan, merev testére pillantott.

Felhördült.

Ám mielőtt megszólalhatott volna, Gandorio eléje lépett, és nyugtatóan felemelte a kezét.

– Isithor él…

Nevara fellélegzett. Haloványan elmosolyodott.

– …de nagyobb a baj, mint gondoltam – folytatta a mester. – Elfogadta az új gondolatpajzsot, de ezt az állapotot nem tarthatom fenn sokáig.

– Mennyi idő?

– Négy… legfeljebb öt nap.

– Elég lesz. – Nevara megszorította Gandorio kezét. – Elég kell, hogy legyen!

– Jól tudod, nemcsak rajtam múlik.

– Bízom benned, barátom!

– Most az a legfontosabb, hogy estig senkit ne engedj a közelébe. Zárd be az ajtót, a kulcs legyen nálad! Állíts őrséget az ajtó elé! Erős, harcedzett embereket. Te és a házad népe még csak ne is gondoljatok rá!

– Rendben. – Nevara az ágyhoz lépett, pillantásával végigsimított a fiú élettelennek látszó testén. – Mindent úgy teszek, ahogy meghagytad.

– Este visszajövök.

Gandorio intett ifjú kísérőjének, elindult az ajtó felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant. Elgondolkodva fordult vissza.

– Megszegtünk minden szabályt, minden fogadalmat, Ferran.

Nevara lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, de a fiam…

– Neked a fiad élete a legfontosabb, megértelek… és minden erőmmel segíteni foglak. De úgy érzem, ezzel elkezdődött valami, aminek még egyáltalán nem lett volna szabad. Olyan örvény gerjedt, amely mindannyiunkat lehúzhat a mélybe.

– Vállalom a felelősséget.

– Félek, hamarosan nem lesz miért.

Nevara letérdelt az ágy mellé. Az ajtó csukódását már nem hallotta. Hangtalan zokogása elnyomott minden zajt.

2.

A város túlvégén, az Awanas hömpölygő áradatán túl is volt, aki ébren töltötte az éjszakát. Az Aranyíj fogadó tulajdonosa, erős, vállas férfi az egyik asztalnál ücsörgött egy kupa bor társaságában. Rövidre vágott ősz haja, arcát keretező szakálla kiemelte sápadt vonásait. Az ajtó fekete négyszögét bámulta, és azokat az apró lepkéket, amelyek a kandeláberek körül repdestek.

Amikor háta mögött meghallotta a könnyű lépteket és a lágy selyem suhogását, elmosolyodott. A rózsaillat hamarabb ért el hozzá, mint a lány, akinek a hajából áradt.

– Tharina…

– Ilyen korán keltél, apám, vagy még le sem feküdtél? – A lány az asztalhoz lépett, és leült a szemben lévő székre. Türkizkék szeme felragyogott a kandeláberek fényében, derekáig érő hullámos, égővörös haja, melyet a homlokától kiindulva hófehér tincs osztott ketté, kiengedve pihent a vállán. Karcsú termete, szív alakú arca, szép metszésű orra, telt ajkai különlegessé tették. – Történt valami? – kérdezte nyugtalanul.

– Semmi, amit ne tudnék megoldani. Ne aggódj!

Tharina azonban nem tágított.

– Kérlek, mondd el!

A férfi lehajtotta a fejét, gondolkodott. Mennyit áruljon el abból, ami történt, vagy inkább történni fog hamarosan a városban? Ismerte a lányát, tudta, ha egyszer valamit a fejébe vesz, hat lóval sem lehet eltántorítani tőle. Tharina választ vár, és neki válaszolnia kell! De a teljes igazságot nem mondhatja el. Még nem.

– Isithor Nevara haldoklik.

– Igen, hallottam. Sajnálom Isithort… de megbocsáss… nekünk mi közünk hozzá?

– Nagyurunk elhívatta Gandorio mestert.

Tharina eltűnődött.

– Gandorio…?

– Nem emlékszel rá és a fiára, Darióra? Gyermekkorodban sok időt töltöttek nálunk.

– Emlékszem egy nagyorrú, nyápic fiúra… nem nagyon kedveltem… meg egy magas férfira, akinek a pillantását mindig kerültem. Azt hiszem, féltem tőle… – Tharina megvonta a vállát: – És mi van ezekkel?

– Őket várom. Hamarosan megérkeznek.

– Ilyenkor??

– Már pirkad…

– Emiatt virrasztottál egész éjszaka?

– Amint értesültem az érkezésükről, előkészítettem a szobáikat. Méltó fogadtatásban kell részesítenem őket! És mostanában egyébként sem bírok aludni.

– Rábízhattad volna Vinára vagy Zoéra, hiszen ez a dolguk. Ezért fizeted őket, vagy nem?

Mielőtt azonban az apja válaszolhatott volna, odakintről egyre erősödő patkódobogás hallatszott, mely a bejárat előtt hirtelen abbamaradt.

Tharina az ablakhoz lépett, és kinézett a fakó derengésbe. A lovakat éppen akkor vezette el egy álmos lovászfiú, a vendégek pedig elindultak a házba.

– Kitől értesültél az érkezésükről az éjszaka közepén?

Apja nem válaszolt. Felemelkedett az asztaltól, és a bejárat felé fordult, ahol éppen ekkor lépett be Gandorio mester.

Jó néhány szívverésnyi ideig álltak egymással szemben, szótlanul, tekintetük beszélt helyettük is.

Aztán Gandorio előrelépett.

– Quinius, barátom!

A fogadós odasietett, és megszorította a mester kezét. Majd rövid tétovázás után megölelte, de olyan gyengéden, mintha attól félne, összeroppanthatja a bordáit. Mosolygott, szeme különös tűzben égett.

– Számon sem tudom tartani, mennyi ideje nem láttuk egymást…

– Tizenkét esztendeje. Tizenkét hosszú esztendeje, hogy utoljára itt jártunk. Semmit sem változtál, Quinius. Úgy látszik, rajtad nem fog az idő.

A fogadós legyintett:

– Bizony, öregszem én is. A karomban nincs már akkora erő, a szemem sem a régi. A hallásom meg… Ne is beszéljünk róla!

A fiú éppen ekkor lépett a helyiségbe. A csomagokat, amiket cipelt, letette a padlóra, majd kiegyenesedett.

– Dario! – lépett elé a fogadós. – Megemberesedtél, fiam! – Megveregette a fiú vállát, majd végigmérte tetőtől talpig. – Látszik, hogy nem kisasszonyétkeken nevelkedtél.

A fiú félszegen elmosolyodott, még jobban kihúzta magát, de aztán majdnem átesett azokon a csomagokon, amelyeket ő rakott le az előbb, mert meglátta a lányt.

Quinius is odakapta a tekintetét, elmosolyodott.

– Emlékszel még Tharinára? Gyermekkorotokban sokat játszottatok együtt.

A lány közelebb lépett, kinyújtotta a kezét.

– Üdvözöllek Cala Mahanisban! Maryk vezérelt újra hozzánk.

A fiú úgy ragadta meg a törékeny kezet, mintha egy fahasábot nyomtak volna a markába, amit jó erősen kell tartani, mert súlyos. Tharina mégsem szisszent fel, csak elmosolyodott. Szeme huncut fényben csillogott. Aztán Gandoriót köszöntötte, apámuramnak nevezte, majd a konyhából előhozott három poharat meg egy bütyköst, benne jófajta kukoricapálinkával.

Quinius teletöltötte a poharakat, és magasra emelte a sajátját.

– Igyunk a régmúltra, a jelenre, és arra, hogy a jövőnk olyanképpen alakuljon, ahogy mindannyian szeretnénk!

Gandorio is felemelte a poharát:

– Igyunk arra, hogy legyen jövőnk!

Miután Tharina felkísérte Dariót az emeletre, hogy megmutassa neki az előkészített szobát, Quinius és Gandorio letelepedett az egyik sarokasztalhoz. Halk beszélgetésbe fogtak, fojtottan, mintha attól tartanának, hogy meghallhatják őket.

– Mit tudsz tenni, hogy megelőzzük a bajt? – kérdezte Quinius, és egészen közel hajolt Gandorióhoz.

– Egyelőre várnunk kell! Ma este újra megpróbálom kiűzni azt a dögöt a fiúból. Ha nem sikerül, akkor döntöm el, hogyan tovább. – Rövid gondolkodás után hozzátette: – Attól tartok, kemény harc lesz. Ekkora erővel még sosem találkoztam.

– Bizonytalanságot hallok a szavaidból – jegyezte meg Quinius nyugtalanul. – Nem leszel képes legyőzni?

– Nem azt mondtam, hogy nem, csak azt, hogy kemény harc lesz. A gondolatpajzs jó darabig kitart. Addig meg kitalálok valamit. – Aztán tűnődve folytatta: – Jelen pillanatban jobban érdekel, mekkora hatást váltott ki a fiú betegsége a fluidumban. Holnap felkeresem a moárt.

Quinius fészkelődni kezdett.

– Ezzel megszeged az esküt…

– Az esküt Ferran szegte meg azzal, hogy idő előtt kapcsolatba lépett velem. De nem hibáztatom. Hasonló esetben én is így cselekedtem volna. Most csak az a kérdés, hogy ezek az események részei-e a fátumnak. Ahhoz, hogy tovább léphessek, tudnom kell, ez az esemény megzavarta-e a Nagy Egész harmóniáját!

– Dario mennyit tud?

– Természetesen nem sokat. Bizonyos tudást át kellett adnom neki, mert szükségem van a segítségére, de a múltból semmit sem ismer.

Ahogy egyre jobban kivilágosodott, körülöttük lassan megelevenedett a fogadó. Vina és Zoe, a két cselédlány elkezdte a reggeli takarítást, megérkezett a mészáros a még gőzölgő birkahússal, majd a pék az illatos kenyerekkel. Előkerült néhány korán kelő vendég is, és az utcáról betért pár járőröző katona, egy kis hajnali gawasra.

Quiniusék asztalához odalépett egy magas, telt, formás alakú, feketehajú asszony. Mosolyogva nyújtotta kezét Gandoriónak.

– Megtiszteltetés számomra, hogy a házunkban üdvözölhetünk, Mester! Quinius sokat mesélt rólad, örülök, hogy megismerhetlek végre!

Gandorio meglepetten emelkedett fel, és fogadta el a nő kezét, kérdő pillantása Quiniusét kereste. A fogadós azonban nem nézett rá, átölelte a nő vállát, és zavartan közölte: – Ő Mandra, a hitvesem. Egy ideje… ő irányítja a fogadót.

Amint pár udvarias szót követően a nő elhagyta a helyiséget, hogy további teendői után nézzen, Quinius magyarázkodni kezdett: – Esztendővel a távozásotok után hoztam a házba. Először csak a munkában segített, aztán… megszerettük egymást.

– Arra nem gondoltál, hogy veszélyt hozhat ránk? – suttogta fojtott hangon. – Lehet, hogy az ő megjelenése indította el a folyamatot.

Quinius tagadólag emelte fel a kezét. Zavarban volt, mint a kisgyermek, akit tetten értek valami csínytevésen, és most nem tudja, hogyan mentegesse magát.

– Mandra semmiről sem tud. És Tharinának anyára volt szüksége. Te is tudod, nem lehet teljes egy gyermek fejlődése, ha csak az egyik szülő neveli.

– A moár megtiltotta. Határozottan kijelölte az utat mindegyikünknek.

– Igen, tudom – bólintott Quinius. – De… nem hiszem, hogy ez bármit is megváltoztatott volna a fluidumban. Ennek nincs köze a Nagy Egészhez…

Gandorio dühösen az asztalra csapott.

– Quinius! Ayvaron mindennek mindenhez köze van. A dolgok meghatározott sorrendben történnek azóta, hogy… – A fogadóban néhányan kíváncsian fordultak feléjük, ezért csendesebben folytatta: – Ha belekavarunk az esszenciába, ha kényünk-kedvünk szerint megváltoztatjuk a tervet, olyan folyamatot indítunk el, amely magával sodor minket.

– És Isithor?

Gandorio felsóhajtott.

– Attól félek, Isithor állapota nem oka, hanem következménye a fluidum változásának. És attól is félek, hogy ezt még jó néhány olyan esemény követi, amit nem mi irányítunk.

Később, miután Gandorio is elfoglalta a szobáját az emeleten, Quinius magára maradt. Felhajtotta a maradék kukoricapálinkát, majd nekilátott napi munkájának.

Úgy hitte, napnyugtáig nem kell újra szembenéznie Gandorióval, lesz elég ideje átgondolni a múltat.

3.

Dario álmodott. Hófehér tollú, óriási madár hátán ült, magasan a felhőfoszlányok felett szállt. Arcát szél simogatta, odafent meglátott néhány felvillanó csillagot. Lent, a mélyben egymást váltogatták a gabonamezők, a sötétzöld erdősávok, égszínkék folyók, havas hegycsúcsok. Érezte a hatalmas szárnyak erejét, ahogy repítik egyre magasabbra, míg végül már szédülni kezdett. Előrehajolt, megsimogatta a madár fejét, de az váratlanul hátrakapott, és alaposan belecsípett a karjába. Dario elvesztette egyensúlyát, lefordult a madár hátáról, és zuhanni kezdett, épp egy türkizkék tó közepébe.

– Ébresztő, hétalvó! – hallott egy ismerős hangot valahonnan a mélyből.

Kinyitotta a szemét, összerezzent, és kevés híja, hogy fel nem kiáltott ijedtében. Tharina ült az ágya szélén és őt figyelte, ajkai között gunyoros mosollyal.

– Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte.

– Igen… nem… vagyis… csak meglepődtem. – Dario egészen a nyakáig húzta takaróját zavarában. – Nem vettem észre, hogy bejöttél.

– Olyan mélyen aludtál, hogy akár egy bivalycsorda is elvágtathatott volna a füled mellett, azt sem veszed észre. Bele kellett csípnem a karodba, hogy magadhoz térj.

– Egész éjjel lovagoltunk, hogy napfelkeltéig ideérjünk.

– Honnan?

– Daburból.

Tharina tekintetében megjelent kevéske elismerés is.

– Hiszen az kétnapi járásra van! Mikor indultatok?

– Mondom, hogy tegnap este. Amikor apám megkapta a hírt a nagyúr fiáról, nyeregbe pattantunk, és jöttünk.

– Át a Mahanison?

– Igen. Átkeltünk a Keselyű-hágón. Végig a Démon-szurdokon. Az Awanas völgyében aztán már könnyebb dolgunk volt.

– Ennyi idő alatt még soha senki nem tette meg az utat Daburból. És főleg nem éjszaka…

Dario elmosolyodott. Önkéntelenül is kihúzta magát a takaró alatt, élvezte Tharina csodálatát. Már-már azon gondolkodott, hogy részletesen elmeséli a hosszú út viszontagságait, amikor a lány a képébe nevetett: – Szerintem hazudsz. Csak azért mesélsz ilyeneket, hogy elkápráztass.

– Nem szokásom.

Tharina felkapta a ruhákat a földről, és a fiú arcába vágta.

– Öltözz fel, apád vár odalent!

– Miért nem ezzel kezdted?! Mi történt? Mennyit aludtam? Már este van? – Dario felpillantott az elsötétített, szűk ablakra, amely egészen a mennyezet alatt helyezkedett el, és nem engedett át annyi fényt, hogy meg lehessen állapítani a napszakot. A nagy sietségben majdnem kiugrott az ágyból, de aztán eszébe jutott, hogy a zavarán kívül nincs rajta semmi, így hát visszafeküdt, és álláig húzta a takarót.

– Micsoda szégyellős! – gúnyolódott Tharina, aztán elfordult, és az ajtóhoz lépett. – Két órát aludtál, apád küldött érted. Este visszamegy Isithorhoz, szüksége van egy darab chinonantusra.

Egy órával később, miután az Awanas partján, az erdő szélén kikötötték lovaikat, Dario a hátára vetette számszeríját.

– Reggeliznünk kellett volna, mielőtt útnak indulunk!

– Ne nyavalyogj! – torkolta le Tharina. – Napnyugtáig visszaérünk, és annyit ehetsz, amennyi beléd fér.

– Tegnap dél óta nem ettem.

– A te bajod.

Dario a szeme sarkából figyelte a mellette lépkedő lányt. Nem tudta eldönteni, kedvelje-e vagy utálja. Szépsége lenyűgözte, ugyanakkor határozottsága, lányokhoz egyáltalán nem illő kemény beszéde taszította. Akárhogyan törte a fejét, kevés emléke maradt a gyermekkoráról, amikor – az apja elmondása szerint –, Tharinával együtt töltötték idejük nagy részét. Csak emlékfoszlányai voltak egy vöröshajú, sovány kislányról, aki folyton csipkedte, gúnyolta, megalázta.

– Mennyi utat kell még megtennünk? – kérdezte, miközben egyre hangosabban korgott a gyomra.

– Eleget.

– Biztos vagy benne, hogy jó irányba haladunk? Még egyetlen chinonantust sem láttam eddig.

Tharina megtorpant, úgy nézett Darióra, mint egy elmebetegre, akivel szépen kell beszélni, nehogy elkapja a következő roham.

– Ha láttál volna ilyen fát, azt jelentené, hogy már megérkeztünk. Nyilvánvaló, hogy eddig azért nem láttál, mert még nem érkeztünk meg. Legyen elég annyi, tudom, hol találjuk a fakérget, amelyet apád kért!

Dario a kioktatás után hosszú ideig nem szólalt meg. Megbántottan, némán lépdelt, s bár legszívesebben egyedül folytatta volna a keresést, végül mégis a józan eszére hallgatott.

Körülöttük egyre sűrűbbé vált az erdő, a délelőtti fény alig hatolt át a magasban összeboruló lombok között. Néhol átviláglott az égbolt sápadt kékje, de az évszázados fák mélyén, a dús páfrányok és az indák szövevénye között gomolygó, rossz szagú pára örökös félhomályra ítélte az erdőt. Bronz- és sáfrányszínű moharéteg fedte a fák törzsét; letört, elkorhadt ágak kapaszkodtak össze az élőkkel, menedéket keresve a végső pusztulás elől; az ingoványos talajt borító avarból hullámokban tört felszínre a rothadó, mételyező kipárolgás.

Csaknem egyórányi gyaloglás után ösvényféléhez érkeztek, mely szélességét tekintve lehetett akár vadcsapás is. Tharina felemelte a kezét, megálljt intett.

– Óvatosan! A szarvasok ezen az úton járnak a folyóhoz.

Alig mondta ki ezeket a szavakat, jó néhány lépésnyire előttük megzörrentek a bokrok. Tharina szempillantás alatt a földre vette magát, és a fiút is magával rántotta.

– Maradj csendben! Most megfigyelhetjük őket.

Előttük mintegy ötvenlépésnyire, a vékony ködfátyolon át két szarvasborjú bukkant elő. Lassan közeledtek, óvatosan lépkedtek a letört, tüskés ágak között, mozdulataik nyomán mégis kövér páracseppek hulltak alá a falevelekről, és tűntek el a bokrok között.

Dario hamar felocsúdott meglepetéséből. Hátáról leemelte számszeríját, a tegezből elővett egy nyílvesszőt…

– Mi a fenét csinálsz? – suttogta Tharina. – Le akarod lőni ezeket az ártatlan borjakat?

– Nem ezeket az ártatlan borjakat akarom lelőni, hanem a reggelinek valót.

– Nem teheted!

– Miért ne tehetném?

– Ezek az állatok talán csak két holdtöltével ezelőtt születtek. Gyámoltalanok… még olyan sok minden áll előttük… még… még nem is élvezték az életet.

Dario nem válaszolt. Feltérdelt, óvatosan kidugta fejét a páfrányok fölött, vállához emelte az íjat, és célba vette a nagyobbik borjút. Várt, hogy közelebb jöjjön, kikerüljön az ágak takarásából.

Ám ekkor néhány lépésnyire a kicsik mögött hatalmas termetű, nemes tartású szarvas lépett ki az ösvényre méltóságteljesen, fejét magasra emelve. A levelek közt átszűrődő fénypászmák megcsillantak ezüstös agancsain. Meg-megállt, figyelmesen körbetekintgetett, aztán megindult újra, egyre közelebb kerülve Darióék rejtekhelyéhez. Az avar felett áramló, kékes pára körülfonta lábait, felkúszott egészen a szügyéig.

A fiú leengedte az íjat. Nyirkos tenyerét beletörölte a nadrágjába. Elfogta a remegés. Eddigi élete során látott egyet s mást a világból, azt gondolta, túl sok meglepetés már nem érheti. Most itt állt előtte ez a gyönyörű állat, melyhez fogható talán nincs is több Ayvaron, és ő képtelen célba venni. Szíve olyan hevesen vert, szinte szétfeszítette mellkasát. Torka kiszáradt, homlokáról a szemébe folyt a verejték.

A szarvas már csaknem huszonöt lépésnyire ért. Koronáját magasra tartva, büszkén közeledett.

Dario lassan lélegzett. Újra célba vette az állatot. Nehezen bírta csillapítani keze remegését.

A szarvas, mintha megérzett volna valamit a rá leselkedő veszélyből, megtorpant.

– Miért akarod megölni? – kérdezte Tharina alig hallhatóan, és megrántotta a fegyvert tartó kezet.

Dario ingerülten engedte le ismét az íjat. Visszakuporgott a páfrány tövébe.

– Nem értelek, Tharina. Itt ez a szarvas lőtávolságon belül… Keveseknek adatik meg ekkora szerencse.

– Valóban nem értesz. Azt kérdeztem, miért akarod megölni?

Dario egy szívverésnyi ideig gondolkodott.

– Mert hatalmam van felette – felelte. – Módomban áll megölni, hát megteszem. Hetekig elég lesz a húsa.

– Tégy, ahogy jónak látod! De tudnod kell, az igazi hatalom nem az, hogy szabadon megteheted, amit akarsz, hanem az, ha eldöntheted, valóban meg akarod-e tenni!

Dario hökkenten bámult a lányra; nem értette, miről beszél.

A szarvas még mindig ugyanazon a helyen állt, s mintha látta volna a páfrány mögött rejtőzködőket, pontosan a szemük közé nézett.

Dario megvonta a vállát, lassan felemelkedett, célzott és lőtt.

Mielőtt a nyílvessző megkezdte volna útját, a sűrűből madárcsapat röppent fel fülsértő rikácsolással. A szarvas elugrott, hatalmas szökkenésekkel eltűnt a ködben. A borjak szempillantás alatt követték. A nyílvessző koppanva csapódott egy fába.

Dario dühösen pattant fel. Nem sok híja volt, hogy utána eredjen a zsákmánynak. Ám ekkor valahonnan a fák közül eszelős, artikulátlan üvöltés hangzott fel, mely egyre közeledett. Lassanként beborította az egész erdőt.

Dario sietve megtöltötte számszeríját, körbefordult, de csak fákat és bokrokat látott. A hang forrását nem.

– Mi a fene… – Tanácstalanul bámult Tharinára, fogalma sem volt arról, mi történik körülötte.

A következő pillanatban közvetlenül mögötte hangzott fel az üvöltés.

– Vigyázz! – kiáltott rá a lány.

Mire megfordulhatott volna, éles fájdalom hasított a koponyájába, izzó szikrák pattantak szét a levegőben, majd elsötétedett az erdő.

Dario úgy érezte, nyakig áll valamiféle zöldes, nyálkás vízben, melynek furcsa, szúrós szaga émelygéssel töltötte el. A víz hullámzani kezdett, időnként átbukott a fején. Fuldoklott. Menekülni próbált, felemelni a kezét, hogy megkapaszkodjon valamiben, de tehetetlen volt. Ólomnehéz végtagokkal, bénultan figyelte a közeledő, minden eddiginél hatalmasabb hullámot, mely szempillantás alatt bukott át felette, hatalmas súlyával ránehezedett. A fiú úgy döntött, nem hagyja magát. Csakazértis lélegezni fog!

A bezúduló levegő megemelte mellkasát.

Dario felhördült, kinyitotta a szemét.

Idomtalan, homályos alak magasodott fölé, mozdulatlanul, láthatóan őt figyelte. A fiú behunyta szemét, majd újra kinyitotta abban a reményben, hogy kék eget, napsütést vagy valami hasonlót lát. Azonban a homályos alak lassan határozott formát öltött, és láttára Dario visszakívánkozott az öntudatlanság édes mámorába.

– Ennyi elég! – hallott egy ismerős hangot valahonnan a hegyeken túlról. – Magához tért, tedd el a füstölőt! Nem lesz baj. Erősebb a koponyája, mint egy bivalynak.

Dario megpróbált feltápászkodni, de megfordult körülötte a világ, ezért inkább visszahanyatlott.

– Mi… mi történt? – próbálkozott a beszéddel, de a nyelve összekuszálódott a fogaival. – Hol… vagyok?

Tharina hajolt föléje, és egy nedves kendővel törölgetni kezdte az arcát.

– Egyelőre ne beszélj! Jókora ütést kaptál a kobakodra, de semmi vész! Hamarosan jobban leszel.

Dario pillantása újra a különös alakra esett, mely váratlanul bukkant fel a lány arca mellett.

Ijedten hunyta le újra a szemét.

– Nyugalom! – szólt rá Tharina. – Biztonságban vagy.

Dario hatalmas erőfeszítéssel ülő helyzetbe küzdötte magát.

Körülötte az eszelős táncot lejtő világ lassan lecsillapodott, a forgás megállt, minden a helyére került.

Ablaktalan, szűk kunyhóban ücsörgött, melynek falait gallyakból és puha faháncsból építették, tetejét egymáshoz illesztett deszkákból rakták, közepén széles lyukat hagyva, ahol eltávozhatott az égő rőzse kékes füstje.

Aprócska tűz volt, melege mégis kellemesen átjárta a kunyhót.

A közelben kortalannak látszó asszony gubbasztott. Keseszín haja összegubancolódva, mocskosán hullott vállára. Kormos arcából izzón villant elő tekintete. Ócska rongyait madzagokkal erősítette sovány testére. Hosszú, karomszerű ujjaival botot szorongatott, mellyel a tüzet piszkálta, felreppenő szikrákat csiholva belőle.

Tharina a tűz fölött gőzölgő, apró edényből kiöntött némi folyadékot egy tégelybe.

– Idd meg! Jót tesz.

Dario beleszagolt, öklendezni kezdett.

– Dögszaga van. Mi ez?

– Ne törődj vele, csak idd meg! – Aztán látva a fiú gyanakvását, belekortyolt a tégelybe. – Szörnyen büdös, de jó ízű. Egykettőre lábra kapsz tőle. Bízz bennem!

Dario rövid tétovázás után úgy döntött, lesz, ami lesz, megissza a kotyvalékot. Nem akarta, hogy Tharina gyávának nevezze és kinevesse. Az első kortyot majdnem visszaöklendezte, de erőt vett magán és legyűrte. A második korty már egészen kellemesnek tűnt, a harmadik pedig kifejezetten kívánta a negyediket.

– Hé… hé! – Tharina mosolyogva kapta ki a kezéből a tégelyt. – A jóból is megárt a sok! Ennyi elég lesz, cimbora!

Dario elvigyorodott. Egy csapásra elmúlt minden fájdalma, félelme. Kezdte egészen kellemesen érezni magát. A tér kitárult körülötte, és lebegni kezdett lassan, az óceán tetején, ahol odaadó sellőlányok ringatják álomba a gyanútlan férfiembert.

Mire beleélte volna magát az élvezetes állapotba, véget ért. Megint a koszos kunyhóban találta magát, szemben a még koszosabb asszonnyal, aki már nem is tűnt annyira rémisztőnek, mint az előbb.

A fejfájása úgy múlt el, mintha sosem létezett volna, és a tarkóján a púp is lelohadt. Tudata kitisztult, ismét ura lett önmagának.

– Ez gyorsan ment – állapította meg a lány. – Arra gondoltam, eltart még egy darabig. De nem baj. A lényeg, hogy szemmel láthatóan jobban vagy.

Dario végignézett magán, megnyugodva bólintott.

Tharina ekkor az asszony felé intett.

– Ő Lynara. Minden állatot és növényt ismer, ami csak létezik a világon. A különleges, gyógyító főzeteiért messze földről idejárnak az emberek.

– Veszélyesnek látszik…

– Ugyan, dehogy! A légynek sem tudna ártani.

Dario felmordult.

– Mivel rajtunk kívül mást nem látok itt, gondolom, ő volt, aki leütött…

– Csak védekezett. Fegyvert fogtál rá.

– Nem rá fogtam a fegyvert, csak úgy… azt sem tudtam, mi történik körülöttem.

– Ő mégis úgy értelmezte, hogy veszélyben van. Önmagát védte. Egyébként sosem támad. Nála szelídebb emberrel még nem találkoztam.

Dario az asszonyt figyelte, aki még mindig a tűz mellett kuporgott szótlanul. Csontos, meggörbült ujjaival koszos rongyai között matatott, és különös, monoton dallamot dúdolt.

– Félkegyelmű – folytatta Tharina. – Keveset beszél, inkább csak mutogat, és semmi máshoz nem ért, csak a gyógynövényekhez. A városiak időnként hoznak neki élelmet, ruhát. Tisztelik, de félnek is tőle. Azt rebesgetik, valaha régen, amikor még itt éltek közöttünk a sárkányok, nagyhatalmú asszony volt, ura égnek és földnek, de aztán az ayvari háború idején megszállta egy sárkány, elvette a lelkét, s bár nem ölte meg, örök időkre félkegyelművé tette. Lynara kevés embert tűr meg maga mellett. Engem szeret, bár nem értem, miért. Mindig örül, amikor eljövök hozzá.

– Furcsa történet – jegyezte meg Dario. – Én is találkoztam olyannal, akit nem ölt meg a beleköltöző sárkány, csak megőrjítette. Eddig azt hittem, az emberek csak kitalálják ezeket, hogy egymást rémisztgessék.

– Dehogy! Ezek valós történetek. Apám sok hasonlót mesélt.

Dario felemelkedett, leporolta a ruháját.

– Ideje mennünk! Még meg kell keresnünk a chinonantus kérget! Apám mérges lesz, ha nélküle térünk vissza.

Tharina is felállt.

– És merrefelé akarsz indulni?

– Te ismered a vidéket! Neked kell tudnod, merre található!

– Fogalmam sincs – jelentette ki Tharina mosolyogva.

– Micsoda?! De… de te azt mondtad apámnak, tudsz szerezni chinonantus kérget.

– Így is van. De nem tudom, merrefelé nőnek. Viszont ismerem azt, aki tudja.

Dario majdnem feltette a következő kérdést, de időben meggondolta magát. Annyira azért nem volt ostoba, hogy ne jöjjön rá a nyilvánvalóra; az asszonyra bámult.

Tharina szemében a már ismert huncut fény csillogott.

– Jól látod. Célhoz értünk.

– Akkor kérjünk tőle, és induljunk! Sötétedésig vissza kell érnünk a városba!

– Nyugalom! Ne légy már olyan izgatott! Visszafelé sokkal rövidebb idő alatt tesszük majd meg az utat, mint idefelé.

– Ezt hogy érted?

– Gyere, megmutatom! – Tharina kézen fogta, és húzta kifelé. Dario engedelmesen lépett ki a kunyhóból, de nyomban vissza is hőkölt. Eddig fogalma sem volt arról, hogy nem a földön áll, hanem több méter magasan az évszázados fák embervastagságú ágai, összeboruló lombjai között, jól megszerkesztett függőhidak és kötélhágcsók labirintusában. Egy kunyhóban, mely szó szerint a levegőben lóg ég és föld között, de mindenképpen egy smaragdszínű víztükör fölött, mely átcsillant az ágak szövevényén.

– Venefiusra! Micsoda varázslatot űzöl velem?

Tharina csengő kacagása betöltötte az erdőt; sokáig visszhangzott a fák között.

– Nem varázslat, nem bűbáj. Húsz méter magasan vagyunk az Awanas egyik holtága felett. Emberek építették ezt a menedéket, de olyan régen, hogy már senki sem emlékszik, kik voltak ők, és miért tették. Amióta az eszemet tudom, Lynara él itt. Senki sem tart igényt e helyre, ezért a városiakat nem izgatja a dolog.

Dario a karvastagságú korláthoz araszolt, és lenézett a mélybe. A magasban sosem érezte biztonságban magát, de erősnek találta a függőhidat, ezért nem lett rajta úrrá a félelem.

– Tudom, mit gondolsz – folytatta a lány. – Lynarával ketten hoztunk fel téged, amíg eszméletlen voltál. De nem nagy ügy. Belefektettünk abba a kosárba, és annak a csigarendszernek a segítségével felhúztunk erre a szintre. – Meg is mutatta, amiről beszélt, és Dario érdeklődve fürkészte a bonyolult szerkezetet.

Vajon kik és mi célból építették ezt a menedéket?

Távolabb a lombok között felfedezett még néhány kunyhót, és mélybe függő létrákat, melyek rendszere így első látásra áttekinthetetlennek tűnt.

– Gyere már! – nógatta Tharina, és megrántotta a karját.

A fiú egyik ámulatból a másikba esett, ahogy haladtak lefelé a lengőfolyosókon és létrákon át, egyre mélyebbre.

A lány kimászott az egyik szabadon álló, embervastagságú ágra, majd lassan araszolva lesiklott a végéig, oda, ahol a lecsüngő ág csaknem súrolta a víz felszínét. Ha kinyújtja a kezét, akár meg is érintheti.

Dario vett néhány mély lélegzetet, elmondott magában egy fohászt, és követte. Aztán lehuppant mellé az ágra.

Alattuk a fa törzséhez kötve három csónak ringatózott a vízen. Az evezők szépen sorban hevertek a fenéken.

– Dario, te jártál más vidékeken is? – kérdezte a lány.

– Mit értesz más vidéken?

– Ismeretlen városokat, hegyeket, Ayvar többi részét.

– Apámmal keresztül-kasul bekószáltuk az összes szigetet. Talán nincs is olyan hely, ahol még nem jártam.

– Irigyellek! – jelentette ki Tharina. – Én még sosem hagytam el Cala Mahanist és az Awanas völgyét. Pedig úgy szeretnék egyszer útra kelni! Megnézni minden hegyet, minden folyót és tavat. A városokat, idegen embereket…

– Ha ennyire szeretnéd, miért nem teszed meg?

Tharina sóvárgó tekintete elhomályosult.

– Nem lehet. Apám nem engedi.

– Talán nem tudja, mennyire szeretnéd.

– Sokszor kérleltem már… reménytelen – legyintett a lány. Aztán megrázta magát: – Addig nem halok meg, amíg végig nem viszem, amit elterveztem!

Negyedóra múlva, amikor szerencsésen visszamásztak a kunyhóhoz, Dario fellélegzett. Itt sokkal magasabban voltak, mint az előbb a víz felett, mégis nagyobb biztonságban érezte magát.

Tharina a mozdulatlanul kuporgó Lynarához sietett, letérdelt melléje, és súgott neki néhány szót. Az asszony felállt, a kunyhó fala mellett sorakozó zsákok egyikéből rövid keresgélés után előhúzott néhány tenyérnyi, korhadt fakérget. Beletekerte egy koszos rongyba, és Tharina kezébe nyomta.

Mielőtt azonban kiléphettek volna a kunyhóból, az asszony Darióhoz ugrott, elkapta a karját, és belesziszegett az arcába:

– Meg kell ölnöd!

A fiú hátrahőkölt a bűzös lehelettől; a vérben forgó tekintet megrémisztetté. Próbálta kirántani a karját, de Lynara elképesztő erővel szorította.

– Öld meg! – sziszegte újra. – Különben ő öl meg téged!

– Kit kell megölnöm?! – Dario döbbenten bámulta az asszonyt, majd tekintete Tharináét kereste.

A lány megvonta a vállát.

– Nem nagyon tetszel neki.

Lynara elengedte a fiút, kiugrott a kunyhóból, és pillanatok alatt eltűnt a függőfolyosók rengetegében.

Csak egyre halkuló hangját sodorta feléjük a szél:

„Öld meg… öld meg!”

Ahogy elérték az Awanas fő ágát, az evezőket beemelték, és hagyták, hadd vigye őket a gyors sodrású folyó. Dario rábízta magát Tharinára. Eddigi tapasztalatai azt mutatták, jobban teszi, ha így cselekszik, elvégre a lány ismeri a vidéket, vélhetően tudja, mit csinál. Negyedóra múltán, amikor pontosan azon a helyen kötöttek ki, ahol a lovakat hagyták, Dario elismerően nézett társára. Valóban rövidebb idő alatt tették meg az utat, mint odafelé.

– Mi lesz a csónakkal? – kérdezte.

– A favágók majd visszaviszik.

Mire elérték Cala Mahanis szélső házait, a nap már túljutott az égbolt legmagasabb pontján; jócskán benne jártak a délutánban.

A chinonantus kéreg megfelelőnek bizonyult, Gandorio elismerő pillantása felért száz dicsérő szóval.

Tharina eltűnt a házban, Dario pedig végre asztalhoz ülhetett. Úgy érezte, egy egész ökröt képes lenne felfalni. Végül csak forgatta a szájában az ételt, de lenyelni nem bírta. Megmagyarázhatatlan balsejtelem szorongatta szívét. Egyre csak Lynara rémisztő arcát látta maga előtt és a szemét, mely zavaros volt ugyan, mégis értelemről, józanságról árulkodott.

Az asszony különös szavai még akkor is a fülében csengtek, amikor visszatért a szobába és a párnájára hajtotta a fejét, hogy estig aludjon néhány órát.

„Öld meg… öld meg!”

4.

Gandorio, mielőtt belépett az ajtón, még egyszer visszafordult, és bátorító mosolyt küldött Dario felé.

– Hidd el, fiam, így lesz a legjobb!

– Nem értelek, apám! Te is tudod, hogy segítségedre lehetek. Miért nem engeded, hogy azt tegyem, amire megtanítottál?

– Most az egyszer nem. Ha bejössz velem, nem a segítség duplázódna, hanem a veszély. Nem akarom, hogy veled is törődnöm kelljen, ha… nem úgy mennek a dolgok, ahogy tervezem.

Dario még vitatkozott volna, de apja leintette.

– Idekint van rád szükségem. A legfontosabb, hogy résen légy, amikor kijövök. Tudod a dolgod! – Megvárta, amíg Dario rábólint, majd további szó nélkül belépett a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót.

Isithor élettelennek látszó teste ugyanúgy hevert a gyűrött lepedőkön, ahogy hajnalban hagyta. A szoba levegője tömörebb, súlyosabb lett a gyertyák füstjétől, a viasz szagától, és így inkább ravatalozóra emlékeztetett, mint betegszobára.

Gandorio az ablakhoz lépett, összehúzta a függönyöket. Elfújta a kezében tartott gyertyát, letette az asztalra, majd a zsebéből apró szelencét vett elő. Felpattintotta a fedelét, pár csipet port szórt a szoba minden sarka felé. Az apró szemcsék azonnal felizzottak, egy darabig keringtek a levegőben, majd a szoba közepén összetalálkozva, lágy spirált alkotva összefonódtak. Lassan gomolyogtak egyetlen láthatatlan pont körül, aztán hirtelen szétpukkantak, és helyükön rés nyílt a térben. Sötét folyosó, mely lassan világosodó, rőt derengésbe borította a szobát.

Gandorio habozás nélkül belépett a nyílásba, és szempillantás alatt elmerült a sötétségben.

Csupán egyetlen percig tartott az utazása, mégis úgy érezte, irdatlan nagy távolságot tett meg. A sebesség észveszejtő volt, az út végére levegőt is alig kapott. Térdre esett. Fájdalom nyilallt a testébe, szeme előtt szikrák pattantak szerte.

Lassan feltápászkodott, körbepillantott. Ameddig a szem ellátott, apró kavicsok, öklömnyi kövek és emberfej nagyságú szikladarabok borították a talajt. Az ég karmazsin fényben izzott, a hőség kibírhatatlan volt. Itt-ott néhány elszáradt kóró törte meg az egyhangúságot, ahogy kusza összevisszaságban összekapaszkodtak a sziklák felett. Valahonnan a távolból alig felismerhető emberi hangokat hozott a szél; nyögést, zokogást, kiáltásokat, melyek újabb zokogásba fulladtak.

Gandorio elindult a hangok irányába, miközben éber tekintettel fürkészte maga körül a vidéket. Egyelőre csak olyasmit látott, amire számított, de készenlétben tartotta tőrét, melyet az átlépéskor gondolt magának.

Ahogy egyre közelebb került a hang eredetéhez, hűlni kezdett körülötte a levegő.

Néhány lépés megtétele után lapályosabb területhez érkezett, amit apró szemű homok borított. Nem túl mély völgyféle volt, vagy inkább horpadás, mely jól láthatóan elkülönült a terület többi részétől. Odalent hatalmas, rézszínű ketrec állt, közepén ötéves forma, sovány fiúcska ücsörgött nyöszörögve. A ketrecen kívül hófehér mén ugrált, vadul kapálta a földet.

Gandorio megtorpant. Leült a földre, és figyelni kezdte a jelenetet. A fiúcska időnként felzokogott, ruhája ujjával letörölte könnyáztatta, maszatos arcát. Majd felállt, megrázta a rácsot, de az kitartott, nem engedte foglyát.

A hófehér ló el-eliramodott a lapály túlsó vége felé, de egy pontról mindig visszatért, mintha valami láthatatlan, de erős kötél csak addig engedte volna. Ilyenkor hátsó lábaival belerúgott néhányat a ketrecbe, és tovább folytatta az ugrálást körülötte.

Gandorio felállt, eleget látott. Lassú léptekkel elindult a ketrec felé, ügyelve, hogy ne csapjon zajt. Tőrét maga elé tartotta, szemét le sem vette a hófehér ménről.

Ahogy néhány lépésnyire megközelítette a ketrecet, a ló abbahagyta az ugrálást, Gandorio felé fordult, ránézett. A fiúcska elhallgatott, felugrott, és megragadta a rácsot.

– Segíts! – kiáltotta elcsukló hangon. – Szabadíts ki innen!

– Hogyan szabadíthatnálak ki? – kérdezte Gandorio. – Nem látok ajtót, sem zárat, melyet kinyithatnék.

A ló továbbra is mozdulatlanul állt és figyelt, mintha csak arra lenne kíváncsi, mi történik a ketrecnél. Gandorio a rácshoz lépett, megtapogatta, megrázta, majd óvatosan körüljárta, mindvégig ügyelve, hogy a lótól megfelelő távolságra maradjon.

– Ki tudnál szabadítani… – nézett fel ekkor a kisfiú reménykedőn –, ha te is akarnád. Ismerek egy varázslatot… csak három szó. De ketten kellünk hozzá. Ha együtt mondjuk ki, a varázslat ereje megsokszorozódik, és eltünteti a ketrecet. Én már próbáltam egyedül, de… nem sikerült.

– Mondd, mit kell tennem!

– Gyere közelebb, és add ide a kezed!

Gandorio a ketrechez lépett, átnyújtotta kezét a rácson.

A hófehér paripa felhorkant, és néhány lépéssel közelebb jött. Fejét lehajtotta, a földet bámulta, de láthatóan erősen figyelt arra, ami előtte történik.

A fiúcska elmosolyodott, megfogta Gandorio kezét, majd hangosan megszólalt:

– Először elmondom a szavakat sorban, hogy megjegyezhesd. Aztán egyszerre mondjuk ki őket! De vigyázz, közben el ne engedd a kezem, mert akkor kezdhetjük elölről!

Gandorio bólintott, de nem szólt. Szeme sarkából a lovat figyelte. Próbált úgy helyezkedni, hogy félreugorhasson, ha szükséges lenne.

– Astiwah… Summinah… Dewoh.

Gandorio elismételte:

– Astiwah… Summinah… Dewoh.

– Jó! Akkor most figyelj! Mondjuk együtt! Astiwah…

– Astiwah…

– Summinah…

– Summinah…

– Dewoh…

– Várj! Elfelejtettem megkérdezni, mit csináljak, ha darabokra hullik a ketrec. Ugorjak félre, vagy hasaljak le…?

– Ne szólj közbe! – kiáltotta a kisfiú ingerülten. – Így nem működik a varázslat.

– Bocsánat!

A paripa közben újabb lépésekkel jött közelebb. Tekintetét a gyerekre függesztette, fújt néhányat. Odafent sötétebb árnyalatot vett az ég; rőt fénye, mint tükörképe a fortyogó lávának. Szél kerekedett, felkavarta az apró porszemeket.

– Kezdjük újra! De most ne szólj közbe!

Mielőtt Gandorio kimondta volna az utolsó szót, kirántotta a kezét a fiú markából. – Muszáj ennyire szorítanod? Elkékültek az ujjaim.

– Ez nem igaz! – toppantott ingerülten a gyerek. – Szándékosan csinálod!

– Dehogy! Csak még nem készültem fel igazán. Nem tudom, mi vár rám, miután te kiszabadultál. Nem szeretnék megsérülni, vagy… meghalni.

A kisfiú Gandorio szemébe nézett, majd a ménre pillantott.

– Veled nem történik semmi – jelentette ki visszafojtott indulattal. – Én kiszabadulok, felülök a lovam hátára, és elmegyek. Te is szabadon visszatérhetsz oda, ahonnan jöttél.

– Megígéred?

– Meg… persze.

– Akkor kezdjük!

A gyerek ismét megfogta Gandorio kezét, és a szemébe nézett.

Abban a pillanatban, ahogy az utolsó szó is elhangzott, a ketrec úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Gandorio és a kisfiú egymással szemben álltak, egymás kezét fogták. A hófehér mén szorosan melléjük lépett, mintha arra várna, hogy a fiú felpattanjon a hátára és elvágtathasson.

A gyerek ekkor már minden figyelmét a ló felé fordította. Meg akarta érinteni, de Gandorio még mindig fogta a kezét. Olyan erősen szorította, hogy a fiú felkiáltott: – Mit csinálsz? Megvesztél?

Gandorio nem válaszolt. Elővette tőrét, és habozás nélkül a fiú szívébe döfte.

Fekete vérzápor és halálsikoly… együtt hagyta el a testet, mely pillanatok alatt porladt semmivé. Nem maradt utána más, csak korom és füstfelhő. A vér beborított mindent. Ráfröccsent a hófehér paripára is, mely ijedtében felágaskodott, és elvágtatott a lapály túlsó vége felé.

Gandorio megnyugvással figyelte, ahogy eltűnik a sziklák között, lassan alászálló porfelleget hagyva maga után.

Mindössze három perc telt el azóta, hogy Gandorio bement Isithor szobájába, de máris kilépett a folyosóra. Dario még mindig ugyanazon a helyen állt, az ajtónállók kétoldalt, szemben velük pedig Nevara és Vitos mester.

Gandorio arca elszürkült, szeme körül sötét árkok, mély ráncok húzódtak. Válla megereszkedett, háta meggörbült, úgy festett, mint aki hét nap és hét éjszaka gyalogolt a pusztaságban étlen-szomjan.

– Jól vagy, apám? – Dario közelebb lépett.

– Szerinted így néznék ki, ha jól lennék?

Nevara nem mozdult, Gandoriót figyelte. Nem szólt, de láthatóan majd' szétfeszítette az izgalom.

Dario intett a többieknek, hogy húzódjanak hátrébb, ő maga pedig előkapta a tőrét, és előrenyújtotta.

– Döfd a szívembe, apám!

Nevara és Vitos mester felhördült.

– Megvesztél, fiú? – dörrent a nagyúr. – Elment a józan eszed?

– Ez egy próba. Most válik el, vajon az igazi apám tért vissza, vagy egy akaratát vesztett lény, akit sárkányok szálltak meg.

Nevara elhallgatott, és egy kendővel megtörölte verejtékben úszó arcát. Az ajtónállók kérdőn tekintettek rá, de ő intett, hogy maradjanak veszteg.

– Döfd belém a tőrt, apám! – ismételte meg Dario, és még közelebb lépett.

Gandorio átvette a tőrt, végignézett a jelenlévőkön, majd gyors mozdulattal belevágta Dario mellkasába.

Vagyis csak vágta volna, ha nem csorbul ki a mellvérten, amely a fiú inge alatt lapult.

Az ajtónállók Gandorióhoz ugrottak, két oldalról elkapták a karját, a falhoz szorították. Nevara felkiáltott, Vitos pedig eltakarta az arcát.

– Ne… ne! – kiabálta Dario még hangosabban, hogy túlharsogja a zűrzavart. – Hagyjátok! Ő az apám. Nincs semmi baj.

– Itt mindenki megbolondult?! – kérdezte Nevara elkerekedett szemmel. – Beléd döfte a tőrt! Meg akart ölni! Nem lehet az apád!

– Higgadj le, Ferran! – szólalt meg Gandorio. – Ez volt a jelünk. Tudtuk, hogy amikor majd kijövök, az itt várakozók nem lehetnek biztosak benne, hogy nem szállt-e meg a sárkány, amíg ott jártam, a másik oldalon. Csak egyféleképpen győződhettünk meg róla. Ha megpróbálom megölni Dariót, akkor biztosan én vagyok, ép elmével, tisztán. Ha leengedem a kezem és kiejtem a tört, jelzés, hogy bennem van az a dög.

– Ez őrület! – Nevara még mindig ugyanazon a helyen állt, nem mert közelebb jönni. – Az apák általában nem akarják megölni a fiukat…

– Amikor egy sárkány megszállja egy ember tudatát, nem képes azonnal hatni rá – szólt közbe Dario. – Eleinte csak kóstolgatja, próbálja kiismerni. Idő kell, mire teljesen átveszi felette a hatalmat…

– Hagyd, fiam! – intette le Gandorio. – Ezt Nevara nagyúr is pontosan tudja. – Majd hozzátette: – Az én gondolatpajzsom nagyon erős. De sosem lehet tudni…

– Még mindig nem értem, hogy… miért… miért próbáltad Darióba döfni a tőrt!

Gandorio elmosolyodott.

– Mert rajta kívül csak én tudtam egyedül, hogy a ruhája alatt erős mellvértet visel.

Néhány perccel később, amikor már mindenki megnyugodott, és Nevara is elhitte, hogy Gandorio biztosan Gandorio, a nagyúr fogadószobájában ültek, és a következő lépéseket tervezgették.

– Tehát a vér… – tűnődött Nevara. – Erre nem gondoltam.

– Kevés az időnk, és egy nagyon ravasz egyeddel van dolgunk – jelentette ki a mester. – Ha nem tudtam volna biztosan, hogy Isithor semmilyen mágiaoktatásban nem részesült, engem is megtéveszt.

– Senki sem marasztalt volna el, ha így történik.

– Nem… nem! Végzetes hiba lett volna. Azt ugyan nem tudhattam, hogy a gondolatpajzs, amelyet átadtam Isithornak, milyen formában jelenik meg a tudatában, de fel kellett készülnöm a leglehetetlenebb helyzetre is. – Gandorio felállt, járkálni kezdett a szobában. – Egy biztos: sárkányvérre lesz szükségünk, méghozzá gyorsan – folytatta határozottan. – Csak ez mentheti meg Isithort.

– Honnan kerítsünk elő most egy sárkányt? – kérdezte Nevara. – Az egyezség értelmében már nem…

– Ferran! – szakította félbe figyelmeztetőn Gandorio jelentőségteljes pillantások közepette. A nagyúr Darióra sandított, és elhallgatott.

– Cala Mahanisban legalább húsz éve nincsenek sárkányok – szólt közbe Vitos mester. – Kipusztulóban vannak. Állítólag néhány öregebb példány még él a hegyek között a Keselyű-hágón túl. De ezt csak hallomásból tudom, én magam még eggyel sem találkoztam.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte nyugtalanul Nevara. – Kevés az időnk.

– Nagyon… nagyon kevés az időnk. – Gandorio folytatta a járkálást. Gondolataiba mélyedve rótta a métereket faltól falig. A többiek nem merték megszólítani, várták, hogyan dönt.

Néhány perccel később megtorpant a szoba közepén, és Nevarára meredt.

– Mekkora összeget ajánlanál fel annak, aki képes szerezni sárkányvért?

Nevara gondolkodás nélkül rávágta:

– Az egész vagyonomat.

– Sejtettem, barátom – biccentett Gandorio. – De azt hiszem, kevesebb is megteszi. – Aztán hangosabban folytatta: – Holnap reggel hirdesd ki a városban, ötszáz arany üti annak a markát, aki két napon belül hoz egy pint sárkányvért!

Nevara és Vitos összenéztek.

– Erre fel fog bolydulni az egész város. Boldog-boldogtalan útra kél majd… ellepik az Awanas völgyét, a hegyeket… egymást fogják ölni az aranyért.

Gandorio az ablakhoz lépett, és kinézett az alvó városra.

– Ha még lenne időnk… vagy más lehetőségünk… De az örvény lassanként mindannyiunkat lehúz.

5.

A fogadó még ezen a kései órán is vendégekkel volt tele. Utazókkal, kiknek útja a tengeri kikötők felé Cala Mahanison keresztül vezetett. Kereskedőkkel, akik messze földről a hónapos vásárra érkeztek. Helybéliekkel, kiszolgált katonákkal, zsoldosokkal, a hosszú szolgálatba belefáradt goromba, durva férfiakkal és minden hájjal megkent szélhámosokkal, akik utazónak, kereskedőnek vagy katonának adták ki magukat.

A vacsora felszolgálásában Tharina is részt vett. Bár ez nem volt szokása, ma este mégis úgy érezte, csinálnia kell valami hasznosat is. Mandra a konyhában ellenőrizte a szakácsokat, és meglepetten figyelte Tharina ténykedését.

– Miért nem ülsz te is a hátsó szobába a vacsoraasztalhoz, kedvesem? – faggatta a lányt. – Nem való ezek között a durva emberek között járnod. Tudod, hogy apád sem nézi jó szemmel, amikor közéjük mész.

– Szerinted ott kéne ülnöm ölbe tett kézzel, hallgatva apám és Gandorio mester beszélgetését arról, milyen iszonyúan beteg Isithor Nevara?

Mandra hallgatott. Erre nem igazán lehetett mit válaszolni.

Tharina felkapta a következő, étellel megpakolt tányért, kisietett a konyhából. Odakint orrfacsaró bűz fogadta, mely nemcsak a pipákból és füstölőkből áradt, hanem a lókupecek, cserzővargák és a hetek óta nem mosdott zsoldosok ruháiból is.

Lerakta a tányért az egyik kereskedő elé, és máris fordult vissza a következőért, de a konyhaajtóban az apjának ütközött.

– Mi történt veled? – kérdezte Quinius csodálkozva. – Minek járkálsz te ezek között? – Fejével az egyre hangosabb vendégek felé intett, akik tudomást sem vettek róla. Figyelmüket az étel, a bor vagy a sarokban kockázók kötötték le.

Tharina szeretett volna válaszolni valamit, hogy megmagyarázza, mi minden dúl a lelkében, de apja már nem figyelt rá. A bejáratra függesztette tekintetét, ahol éppen akkor lépett be három különös alak. Érdeklődve szétnéztek, aztán letelepedtek az egyik üresen álló asztal mellé. Ruháik újnak tűntek, és arról árulkodtak, hogy viselőik tehetős emberek, aki messze földről érkeztek a városba. Talán kalmárok, vagy valami hasonlók.

Quinius felhördült, és a jövevények asztalához sietett.

– Semmi keresnivalótok itt, Banador! – förmedt rá egyikükre.

A nagydarab, vállas fickó hátradőlt a székén, lábát hanyagul az asztalra rakta, és kihívóan vigyorogva bámult a fogadós képébe. Szabályos arcú, rövidre vágott hajú, jóképű fickó volt, valahol a harmincas évei elején. Éjfekete szeme gunyorosan csillogott.

– Aztán miért mondasz nekünk ilyeneket, jó Quinius? Semmi mást nem akarunk, csak egy kancsóval abból a remek borodból. – Az asztalra vetett egy ezüstöt, és társaira hunyorított. – Láthatod, öreg barátom, még pénzünk is van. No, meg időnk is. Miért ne ihatnánk, ha úgy tartja kedvünk?

A fogadós kiegyenesedett.

– Jól ismerlek benneteket, gazfickók. Akármikor felbukkantok itt, csak a bajt hozzátok magatokkal.

Banador felröhögött, csak úgy zengett bele az ivó.

– Hát miféle fogadós vagy te? Különbséget teszel vendég és vendég között? A mi pénzünk talán nem ér annyit, mint ezeké a naplopóké? – Kezével körbeintett, így egy kalap alá vette az összes vendéget, aki a fogadóban tartózkodott.

Szavaira elhalkult a beszélgetés, kíváncsi és haragos tekintetek fordultak feléje.

Quinius felhördült, keze ökölbe szorult. Úgy látszott, a következő pillanatban megüti a pimaszt, de uralkodott magán.

– Rendben – szólt végül. – De jól figyelj! Csak egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz levegővétel, és rátok szabadítom a járőröket.

– Mi a fene ütött beléd, Quinius? Mindig rendesen fizettünk, és a károkat is megtérítettük. Egyetlen szavad sem lehet.

– No, akkor emlékezz csak vissza, te büdös pofájú barom! Legutóbb is, amikor megkopasztottátok azt az eigoni kufárt, idecsődítette a fél várost. Ti meg leléptetek, és itt hagytatok a feldühödött tömeggel, akik mérgükben mindent széttörtek a házban. Nézzetek szét! Minden, amit láttok, vadonatúj. Rengeteget költöttem rá, és nincs kedvem megint eladósodni miattatok.

– Higgadj le! Ígérem, most nem csinálunk galibát. Csak az éjszakát töltjük itt, pirkadatkor odébbállunk. Gyerünk, szólj a lányodnak, hogy hozza már azt a kancsó bort! Ebben a melegben egészen megszomjaztunk.

A fogadós végignézett rajtuk, az asztalról felvette az ezüstöt, és elindult hátra a konyha felé.

Tharina lépett a helyiségbe kezében egy kancsóval és három kupával. Határozott léptekkel Banadorék asztalához sietett, a kupákat a férfiak elé helyezte, majd egyenként teletöltötte. Mozdulatai megfontoltságról tanúskodtak. S bár minden kupát színültig töltött, egyetlen csepp sem ment mellé. Egyáltalán nem zavarták a férfiak kutató pillantásai, halk megjegyzései, de amikor el akart lépni az asztaltól, és Banador elkapta a karját, megmerevedett. Hűvösen, méltóságteljesen nézett le a férfira.

– Maradj egy kicsit, szépségem! – A fickó még mindig a széken hintázott, akkor sem vette le a lábát az asztalról, amikor Tharina letette oda a kupákat. – Nem is tudod, mennyire felizgat a közelséged. – Végigsimított a lány fenekén. – És ezt a kőkemény helyzetet csak te tudod megoldani.

Társai felröhögtek. A fogadóban minden beszélgetés abbamaradt. Időközben Gandorio és Dario is előjöttek a hátsó szobából, és megütközve figyelték a jelenetet.

– Igazad van. – Tharina széles mosolyra húzta a száját, lazított merev tartásán. Aztán kirúgta Banador alól a széket.

A férfi akkorát zuhant, hogy az ablaktáblák is megremegtek. A következő pillanatban azonban talpra ugrott, és Tharinára rontott volna, ha Gandorio és Quinius nem lépnek közbe. Egyetlen szempillantás alatt közéjük vetették magukat. Dario valamivel lassúbb volt; neki mindehhez két szempillantás kellett.

Tharina nem foglalkozott többet a megalázott férfival. Szó nélkül elhagyta a helyiséget.

Quinius elővette az imént kapott ezüstöt, Banador elé dobta a padlóra, és fojtott hangon szólalt meg: – Mielőtt elmentek, megihatjátok a bort. De ha még egyszer meglátlak benneteket ezen a környéken, azt is megbánjátok, hogy megszülettetek.

Banador felvette a földről a pénzt, társaira pillantott, majd Gandorióra és Darióra. Tekintete egy szívverésnyivel tovább időzött a fiún, mint a többieken. Aztán jókora sercintést követően kiviharzott az ajtón. Két társa sem időzött sokáig.

Jó néhány órával később Tharina Dario ágya szélén ült és figyelte, milyen békésen alszik a fiú. Nézte a vörhenyes hajat, mely egészen összekuszálódott, a résnyire nyílt szájat és azt a nyálcseppet, mely megjelent a szélen. A fiú teste kitekeredett és a falhoz szorult, karja és lábfeje lelógott az ágy két végén.

Tharinának hirtelen egy emlékkép jutott eszébe a gyermekkorából. Egészen kicsi volt még, talán négy-ötéves. A kavicsos folyóparton ücsörgött, és bottal a vizet csapkodta. Mellette egy nagyobb fiúcska térdelt, és csigaházat nézegetett, mely üresnek látszott, hiányzott belőle a lakója. Tharinának nagyon megtetszett a csigaház, de akárhogyan kérte, nem kapta meg. Egy darabig könyörgött, de aztán megelégelte a dolgot, jó nagyot csípett a fiúba, és elvette tőle a csigaházat…

Dario megmoccant kissé, és ez visszazökkentette a lányt a jelenbe. Már emelte a kezét, hogy ébresztésképpen az alvó karjába csípjen, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Módosított a mozdulatán: lágyan végigsimította homlokát.

Dario akkorát ugrott ijedtében, hogy belenyikordult az ágy.

Tharina hátrahőkölt.

– Te mindig így ébredsz? – kérdezte fintorogva.

– Te mindig így ébresztesz? – A fiú körbepillantott, de Tharinán kívül nem látott mást a szobában, így hát lassan megnyugodott. – Mit keresel itt? – Aztán végignézett a lányon, és meghökkent. – Milyen ruha van rajtad? Lopni indultál?

Tharina felállt, és körbefordult.

– Hát nem tökéletes? – kuncogta. – Éjfekete, testhez simuló kezeslábast viselt, mely a nyakát is befedte, az ujjait is takarta. Kezében két csuklyafélét szorongatott. Az egyiket Dario mellkasára dobta, a másikat saját fejére húzta. Hosszú, égővörös haját alá tömködte, a maszkot az arcára simította, majd elfújta a gyertyát. Szinte láthatatlanná vált. Nem látszott más belőle, csak a szeme, mely igézően megvillant az apró ablakon bekúszó holdfényben.

– Mire készülsz? – kérdezte Dario.

Tharina újra meggyújtotta a gyertyát, lekapta fejéről a csuklyát, a maszkot, és visszahuppant az ágyra.

– Segítesz nekem? – kérdezte csillogó szemmel.

Dario rövid gondolkodás után rávágta:

– Igen. – Majd hozzátette: – Miben?

– Mindent elmondok, de előbb add ide a kezed!

Dario mindkét kezét odanyújtotta.

– Hunyd be a szemed!

– Minek?

– Csak tedd, amit mondok! Ne félj, nem történik bajod.

Dario engedelmeskedett.

Tharina is behunyta a szemét, és közben elmormolt néhány alig hallható szót. Csaknem egy teljes percig tartotta a fiú kezét, mielőtt elengedte.

Dario öklendezni kezdett, arca kivörösödött, szeme könnybe lábadt.

– Mindjárt elmúlik – közölte Tharina, és közelebb hajolt. Amikor látta, hogy a fiú összeszedte magát, felállt. – Most már mehetnünk.

– Mit… mit… csináltál velem? – nyögte Dario, miközben szétrobbanni akaró koponyáját tartotta össze.

– Megvédtelek a rád leselkedő veszélytől.

– Veszélyben vagyok?

– Még nem. De majd leszel.

Dario felugrott. Most azzal sem törődött, hogy nincs rajta ruha. Felrángatta magára a nadrágját, az ingét, vékony kabátját, végül a cipőjét, melyet hosszas keresés után megtalált az ágy alatt. Aztán az ajtóhoz lépett és már majdnem kinyitotta, amikor Tharina rárivallt:

– Mi a fészkes fenét művelsz?

– Hát nem megyünk?

– De nem arra, te mafla! A folyosóra nem léphetünk ki. Apám álmatlanságban szenved, az egész éjszakát odalent tölti a fogadóban. Mandra pedig úgy alszik, mint a nyúl. Minden apró zajra felébred.

– Te mégis bejutottál a szobámba – szögezte le a fiú.

– Pontosan. És éppen arrafelé megyünk ki, amerről bejöttem. Dario követte Tharina tekintetét, aztán a fejét ingatta.

– Azon az ablakon én nem férek át.

– Dehogynem. Tudom, hogy átférsz. – Azzal fejére húzta a csuklyát, intett Dariónak, hogy tegye ugyanezt, majd felállt az ágyra, a párkányra kapaszkodott, feltornázta magát, és átbújt az ablakon. Mire a fiú észbe kapott, Tharina már kívülről szólt vissza mérgesen: – Mi a csudára vársz?

Amikor Dariónak sikerült derékig átpréselnie magát a szűk nyíláson, és odakint szétnézett, láthatóan megnyugodott kissé. Közvetlenül alatta tető húzódott, amely a másik épületszárnyig ért. Tharina azon térdelt, és őt nézte.

– Vigyázz, ne ugorj, mert beszakadhat! – figyelmeztette. – Szépen, lassan ereszkedj rá!

Dario szót fogadott.

Óvatosan leereszkedett, és amikor a talpa elérte a cserepeket, elengedte a párkányt. Csak azzal nem számolt, hogy a tető ferde. Levegővételnyi ideje sem maradt. Elvesztette az egyensúlyát, hanyatt vágódott, és csúszni kezdett lefelé. Jó néhány cserepet magával sodort, miközben próbált megkapaszkodni bennük. Semmi sem állította meg. Egyre gyorsabban csúszott, hátát felszántották az éles cserépszélek. Amikor a lendület átfordította az ereszcsatornán, ösztönös mozdulattal visszanyúlt, és sikerült elkapnia az egyik félköríves tartóvasat.

Tharina hasra vágta magát, és lekúszott a tető széléig. Lenézett.

Dario ott lógott ég és föld között, és csak az egyik kezével bírt kapaszkodni. Szeméből a fájdalom könnyei csorogtak, hátán felszakadozott a kabát.

Tharina bosszúsan az égre emelte a tekintetét, aztán körbepillantott, de nem látott mozgást a közelükben.

– Ostoba! – sziszegte. – Nyakunkra hozod a járőröket. – Hangját eltorzította a maszk és az indulat.

– Innen nem tudok visszamászni… – nyögte Dario. – Hozz létrát… vagy kötelet!

– Még mi a fészkes fenét nem?! A fél város már így is felriadt a csörömpölésedre. Eszem ágában sincs a másik felét is felébreszteni.

Időközben a tartóvas kezdte elveszteni a formáját: lassanként kiegyenesedett. Tharina felmérte, ha ez ilyen tempóban halad, Dariónak fél perce sincs, és a keze lecsúszik a vasról. Lenézett a több mint kétemeletnyi mélységre, és megállapította, hogy néhány pillanat múlva a fiú közelebbről is megszemlélheti a kövezet repedéseit.

Dariónak két-három kísérlet után a másik kezével is sikerült elkapnia a tartóvasat. Megpróbálta feljebb húzni magát, de ezzel csak azt érte el, hogy a vas gyorsabban egyenesedett. A keze csúszni kezdett, és Tharina szinte már látta is, ahogy zuhan lefelé.

Nem volt más választása. Lenyúlt, elkapta Dario karját, és derékig felrántotta a tetőre. Azután megmarkolta hátán a kabátot, és átlódította a peremen.

Dario kapálózni kezdett rémületében, próbált megkapaszkodni valamiben, nehogy újra lecsússzon.

– Maradj veszteg! – mordult rá a lány. – Nincs kedvem még egy ilyen mutatványhoz.

Aztán végignyúlt a tetőn, kifújta magát.

– Ezt hogy… hogy csináltad? – Dario próbálta elkapni a lány tekintetét, de Tharina nem nézett rá. Újra a tető szélére kúszott, és alant a fogadó előtti teret fürkészte. Körülöttük semmi nem mozdult. Vagy nem hallották meg a zajt, vagy nem törődtek vele.

– Erre gondoltál?! – kérdezte Dario még mindig reszketve.

– Mire?

– Ez volt az a veszély, amit a szobában említettél?

Tharina megvetően lebiggyesztette a száját.

– Annak, ami az előbb veled történt, ügyetlenség a neve. Nyugodj meg! Majd szólok, amikor az igazi veszély megkörnyékez. – Megfordult, és lassan kúszni kezdett felfelé. – Gyere utánam, és pontosan azt tedd, amit én, akkor nem lesz baj!

Dario azonban elkapta a lány bokáját.

– Várj! Még nem mondtad el, miben kell segítenem.

– Majd elmondom, ha itt lesz az ideje.

– Válaszolj! Ha már ekkora kockázatot vállalok, tudni akarom, mibe rángatsz bele! Egyébként nem megyek tovább.

Tharina nem értette, hogyan lehet valaki ennyire nyámnyila. Mégis mire számít? Hogy ő majd visszafordul, megfogja a kezét, megpaskolja, lágyan a szemébe néz, és azt mondja: te vagy az egyetlen ember ezen a világon, aki segíthet nekem?

Babusgatás helyett a másik lábával jó keményen hátrarúgott – majdnem eltalálta Dario jobb szemét –, és fojtott hangon rárivallt: – Itt egyedül én vállalok kockázatot. És hogy miben kérem a segítségedet, akkor mondom el, amikor jónak látom. – Aztán még hozzá tette, nem kevés éllel a hangjában: – Ha nem tetszik, mássz vissza a nyomorult szobádba! Eddig sem vettem túl sok hasznodat.

Dario lángoló arccal elengedte a lány lábát, és megadóan araszolni kezdett utána.

A tető túlsó fele a fogadó hátsó épületszárnyáig húzódott, és leért egészen a legalsó emeletig. Miután szerencsésen átjutottak rajta, és a túlsó oldalon leugrottak a sikátorba, Tharina fellélegzett. Az útnak ettől a részétől tartott a legjobban. Pedig az sem lesz éppen veszélytelen, ami ezután vár rájuk.

6.

Ahogy megérezte lába alatt a szilárd talajt, Dario is megnyugodott. Elmúlt a megbántottságérzése. Tharina rejtélyes viselkedése kíváncsivá tette, és ennek érdekében hajlandó volt feladni büszkeségét.

Mielőtt továbbmentek, néhány percig a falhoz lapulva várakoztak. A sikátort fürkészték, de az orruk hegyéig sem láttak az egyre sűrűsödő sötétségben. A holdat vaskos felhők takarták el, és nem sok jót ígértek az éjszaka hátralévő részére.

Tharina nyilvánvalóan érzékelt mindent, ami körülöttünk történt. Sőt, még többet is!

– Jól figyelj! – fordult Dario felé. – Innentől tényleg azt csináld, amit mondok, különben nagy bajba kerülsz!

– Rendben, igyekszem.

– Amikor a szobádban megfogtam a kezed, volt egy látomásod, igaz?

– Igen.

– Meséld el!

– Mondjam el, mit láttam? – Dario meglepődött. Már megfeledkezett a szobában történtekről, nem gondolt arra, hogy még fontos lehet.

– Hunyd be a szemed, és idézd fel!

– Minek?

– Tedd, amit mondok! – sürgetette a lány, és még toppantott is hozzá. – Ne vitázz örökké! Kevés az időnk.

Dario fel nem foghatta, mit akar ezzel Tharina. Szeretett volna tovább menni, hogy megtudja végre, miféle titokzatos dologban járnak, de összetűzésbe sem akart keveredni vele még egyszer, így hát behunyta a szemét.

Egy darabig nem történt semmi. Nem látott semmi különöset, csak halványlila foltokat, vörös karikákat, sárga vonalakat. Aztán az elmosódott színes foltokból lassacskán kirajzolódott egy alak.

Fekete pikkelyes vértben, sisakban állt valami magaslaton, kezében karddal, miközben körülötte forgószél kavargott. Az égen sötét fellegek gyűltek, villámok csapkodtak, de ő sértetlen maradt. Megfordult a saját tengelye körül, kardjával körívet húzott a levegőbe. Mozdulata nyomán karmazsin fénnyel felizzott egy légpajzs. Vagy inkább burok, mely az egész testét körülölelte.

– Elmondod, mit látsz?

Dario kinyitotta a szemét.

– Képtelen vagyok rá – jelentette ki. – Ne kérj tőlem ilyet! – Persze, mondhatta volna úgy is, hogy esze ágában sincs elmesélni, de az nem hangzott volna túl barátságosan.

Tharina jó ideig nem szólt. Maga elé meredt, mintha váratlan kincsre bukkant volna a földön, amiről nem tudná eldönteni, érdemes-e lehajolni érte, vagy sem.

Felettük megdörrent az ég, esőszagot hozott a felélénkült szél.

Dario a falnak dőlve figyelte a sikátort, és várta az újabb kioktatást. Meglepetésére Tharina szembe fordult vele, a karjára tette a kezét, és alig hallhatóan megszólalt: – Talán az is elég lesz, ha csak önmagádban idézed fel. De amikor szólok, azonnal meg kell tenned! Megígéred, hogy megteszed?

A fiú ettől végképp összezavarodott. Már megbánta, hogy odafent a szobában igent mondott, és legszívesebben visszafordult volna, de a világért sem akart gyengének mutatkozni. Úgy tett, mintha mindent pontosan értene.

– Meg fogom tenni! – felelte, de nem nézett a lány szemébe.

– Ennyi nem elég! Ígérd meg! – Tharina erősen belecsípett.

Ezt azért nem kellett volna! Dario majdnem fellendítette a kezét, hogy szájon törölje, de visszafogta magát. Végül is… ha neki ennyire fontos!

– Jó, megígérem! Amikor szólsz, emlékezni fogok a képre.

– Indulhatunk! – jelentette ki Tharina. Hangjából megkönnyebbülés áradt.

Az eső éppen abban a pillanatban kezdett zuhogni, amikor elhagyták a sikátort, és elindultak a külváros felé.

Jóval éjfél után járhatott az idő; a kihalt városban élő emberrel nem találkoztak. Időnként hallották a szomszédos utcákban masírozó járőrök lépteit, de ezenkívül csak az ég dörrenéseit és az eső csobogását. Percek alatt megteltek a lyukas ereszcsatornák, így hiába osontak a falak mentén, minduntalan a nyakukba kapták a lecsorgó vizet.

Félóra is eltelt, hogy kimásztak az ablakon és megkezdték éjszakai kalandjukat a városban, de az első ijedtséget leszámítva, nem sok minden történt. Keletnek tartottak a romos házfalak között, majd északra fordultak, kis idő múlva pedig nyugat felé.

Tharina egyetlen szót sem szólt azóta, hogy elhagyták a fogadó mögötti sikátort. Csak a kezével intett, mikor lapuljanak, vagy mikor haladjanak gyorsabban.

Dario az esőfüggönyön át nem sokat látott, de ez nem zavarta. Fogalma sem volt arról, merre járnak. Az egyik utca éppen olyan sötét és nyugtalanító volt, mint a másik.

Amikor már éppen kezdett elege lenni a bujkálásból és abból, hogy a szűnni nem akaró esőben ázik, Tharina egy bolthajtás alatt megállította. A minden eddiginél szűkebb sikátor egy térre nyílt, melyet egyforma, lepusztult épületek vettek körül. Magas, keskeny ablakaikban sehol sem látszott fény, és a téren sem mozdult semmi, leszámítva azt a rongyosra ázott, hosszúszőrű kutyát, amely lehorgasztott fejjel éppen akkor ügetett át előttük.

A bolthajtást tartó oszlop mögé húzódtak, és egy darabig figyelték a környéket. Az eső elcsendesedett, a felhőfoszlányok közül időnként előbukkant a hold.

Tharina egy idő múlva kilépett a sikátorból, az eget fürkészte. Közben lassanként megváltozott körülötte valami. A hátán jeges borzongás futott végig, ahogy a levegő hűlni kezdett. Ugyanakkor a homlokát mintha ezer tű szurkálta volna.

Tharina visszalépett hozzá, és vállára tette a kezét.

– Itt az idő! – szólt élesen. – Emlékezz!

Dario szíve összeszorult. Mi történik itt?

– Én most nem… – próbálkozott egy gyenge ellenvetéssel.

– Emlékezz! – kiáltott rá Tharina jóval erélyesebben. – Most! Dario lehunyta a szemét, és megpróbálta parancsszóra maga elé képzelni a fekete vértes alakot. Nehezen ment. Alig sikerült teljes egészében felidézni, amint ott áll a magaslaton, kezében karddal. A kép hullámzani kezdett, majd szertefoszlott.

Újra próbálta. Most már eljutott odáig, hogy az alak lassan megfordult a tengelye körül, és a kardjával körívet húzott a levegőbe, de a burok sehogyan sem akart létrejönni.

Érezte, hogy valamiért fontos lenne, ha az alak köré vonhatná a karmazsinpajzsot, és méregbe gurult, amiért nem sikerült.

Két oldalról a keze közé fogta halántékát, és minden idegszálával a képre összpontosított. Az alak újra megperdült, sokkal gyorsabban, mint az előbb, és éles vonalat húzott a levegőbe. A pajzs egy pillanatra felfénylett, de újra elhalványult.

Azért sem adja fel! Újra!

A vértes most szinte szemmel követhetetlenül gyors volt. Mozdulata nyomán felizzott a burok, és ott is maradt lebegve, lágy hullámzásban.

Mire idáig jutott a felidézésben, felmelegedett körülötte a levegő, mely a szívét is átjárta.

Tharina érintésére eszmélt. Feje kóválygott, torka kiszáradt, tagjait ólmos fáradtság húzta. Lekapta fejéről a csuklyát, úgy érezte, megfullad alatta.

Közben az eső elállt, csak az összegyűlt tócsákat gyűrűzte még néhány csepp.

– Remekül csináltad – jegyezte meg a lány. Ő is levette a csuklyát, szétrázta a haját. – Erős vagy.

– Miért volt erre szükség? – kérdezte a fiú, és elhatározta, most aztán nem hagyja magát lerázni.

– Azért, hogy életben maradj.

Dario csodálkozva bámult rá. Egész más válaszra számított.

– Nem értelek.

– Még nem is kell, hogy érts. – Tharina el akart fordulni, de Dario elkapta a karját, visszarántotta.

– Tudni akarom, mi folyik itt! – Meglepődött, most mennyivel határozottabban csengett a hangja. – Beleegyeztem, hogy segítek neked. Keresztüljöttem veled a városon. Mindent megtettem, amit kértél, de ne hidd, hogy bolondot csinálhatsz belőlem!

Tharina megérezhette a fiúban zajló változást, mert bólintott.

– Jól van, megmutatom. – Intett Dariónak, hogy kövesse a térre. – Nézz fel! Mit látsz?

Dario hiába forgatta a fejét jobbra-balra, semmi rendkívülit nem vett észre.

– Elvonultak a felhők – vonta meg a vállát. – Elállt az eső…

– Látod a sárkányokat?

– Mifé…

– Azokat ott… – intett a lány az égbolt felé. – Meg ezt itt… – Néhány méterre eléjük mutatott, valahova szemmagasságba. – És ott… meg ott… – Karját körbelendítette, és átfogta vele az egész teret. – Itt röpdösnek körülöttünk prédára lesve, éhesen. Nem a tested kell nekik, nem a húsoddal táplálkoznak, hanem a gondolataiddal. A lelkeddel. Még nem képesek akárkiét megkaparintani, de egyre többen esnek áldozatul nekik…

– Tharina…

– Hallgass! Pontosan tudom, mit gondolsz. Nem foglak győzködni, még úgysem értenéd meg.

Dario körülnézett, összehúzott szemmel vizsgálta az égboltot, de akárhogyan akarta, nem látott semmiféle sárkányt. De még egy árva madarat, vagy röpködő bogarat se.

Megrázta a fejét.

Tharina kesernyésen elmosolyodott.

– Pikkelyes bőrük aranyszínben ragyog. Alig valamivel nagyobbak tőlünk, de amikor kiterjesztik szárnyaikat, csaknem az egész teret befedik vele. Szemük égszínkék, testük karcsú, és mintha valamiféle bűvkör fonná őket körül. Gyönyörűek!

Dario tehetetlenül tárta szét a karját, nem tudta, mit mondjon. Nem vonta kétségbe Tharina épelméjűségét, de kissé megrémisztetté a lány furcsa viselkedése.

– Tegyük fel – kezdte óvatosan, semmiképpen sem akarván megbántam a lányt –, elhiszem neked, hogy a sárkányok itt röpködnek körülöttünk, láthatatlanul…

– Én látom őket.

– De miért éppen itt? És miért láthatatlanul? – Ekkor meglepő gondolat ötlött fel benne. – Azért jöttünk ide, hogy megmutasd nekem a sárkányaidat, igaz? Nincs is szükséged semmiféle segítségre.

– Azért jöttünk ide, hogy téged megmutassalak a sárkányoknak – helyesbített Tharina.

Csaknem egy perc is eltelt, mire Dario felfogta a szavak értelmét.

– Miért akartál megmutatni engem?!

– A sárkányok ellen csak gondolatpajzzsal lehet védekezni. A tudatodban rögzített képpel, melyen nem bírnak áthatolni. De ez csak akkor hatásos, ha az első próbálkozásuk előtt jött létre. Odafent a szobádban, amikor megfogtam a kezed, átadtam neked az egyik pajzsomat. Ez megvéd ellenük.

Dario elképedve bámult Tharinára.

– Te hoztad létre az elmémben a fekete vértes harcost?

A lány elismerően bólintott.

– Hm… fekete vértes harcos? Nem is rossz. Nálam még vasrácsként szerepelt.

Dario úgy érezte, kezd összeállni a fejében az egész história. Nem volt túlzottan boldog tőle.

– Nekem már van gondolatpajzsom – szögezte le. – Apámtól kaptam születésemkor.

– Tudom. Minden embernek van. De a régi pajzsod nem lett volna elég. Itt olyan nagy számban nyüzsögnek a sárkányok, hogy pillanatok alatt megszállt volna valamelyik, ha engedem.

– Azért hoztál ide, hogy kipróbáld, hatásos-e a pajzs?

– Azért hoztalak ide, hogy a sárkányokkal felismertessem a pajzsot. Biztos voltam benne, hogy nem sikerül áttörniük, de módot kellett keresnem, hogy megpróbálhassák. Most már tudják, hogy védelem alatt állsz, talán nem próbálkoznak többé. Ha mégis megteszik, a pajzs majd visszarettenti őket. Valahányszor eléd villan a látomás a „fekete vértes harcosról”, tudni fogod, hogy megtámadtak.

Dario nem akart hinni a fülének.

– Arra nem gondoltál, hogy esetleg nem sikerül felidéznem azt a képet? Mi lett volna, ha nem tartom be az ígéretemet, vagy egyszerűen el sem jövök ide veled?

Tharina arca merev volt, de szemében ugyanaz a huncut fény villant, mint este a fogadóban.

– Gyermekkorunkban is mindig azt csináltad, amit én mondtam. Most miért lenne másképpen?

Dario szeretett volna tiltakozni, valamiképpen visszavágni, a lány tudtára adni, hogy mekkorát téved. De Tharina felemelte a kezét, csendre intette. Lassan megfordult, kinézett a térre, beleszimatolt a levegőbe. Aztán visszalökte Dariót a sikátorba a bolthajtás oszlopa mögé, és ö is mellé ugrott. Szorosan hozzá simult.

– Lapulj! – parancsolta.

Alig haltak el szavai, a tér túlsó felén, a szemben lévő utcából kilépett egy sötét alak. Aztán egy másik, majd egy harmadik. Néhány perc múlva legalább kéttucatnyi, feketébe öltözött ember ácsorgott a tér közepén.

– Drakonmoorok – suttogta Tharina válaszul a ki nem mondott kérdésre. – Sárkányimádók. Időnként összegyűlnek itt, és áldozatot mutatnak be a sárkányoknak.

Dario nem akarta elhinni, hogy Tharina komolyan beszél. Kételkedve bámult rá, aztán a feketeruhás csoport felé, akik szemmel láthatóan készültek valamire.

– Miféle áldozatot? – kérdezte megrökönyödve. – Miről beszélsz? – A legrosszabbra gondolni sem mert.

Közvetlen közelről nézte Tharina szemét, melynek türkize váratlanul felizzott a téren fellobbanó fáklyafényben.

– Emberáldozatot – felelte a lány. – Néha-néha feláldoznak valakit.

– Megölik?!

– Nem, dehogy. Jobban mondva… nem azonnal. Nem vágják el a torkát, és nem szúrják szíven, ha erre gondolsz. Csak átadják a lelkét a sárkányoknak.

– Hogyan? Miért? És…

Tharina felsóhajtott, és magyarázni kezdett:

– A drakonmoorok azt vallják, hogy a sárkányok mindenben felettünk állnak. Magasabbrendűek. Ezek az emberek arra vágynak, hogy a sárkányok vegyék át a hatalmat Ayvaron…

– Persze a sárkányok ezt nem akarják… igen… értem.

– Egy fenét érted! A sárkányok is akarják, csak még nem képesek véghez vinni. – A fiú szemébe nézett kutatón, csodálkozva. – Dario, hogyan lehetséges, hogy te, aki bejártad Ayvart, nem hallottál Cala Mahanis sárkányairól?

– Tudom, hogy a Mahanis bércei között él néhány sárkány, kihalófélben lévő gyenge példányok… bár igaz, hogy közelről még senki sem látta őket…

– Nem tudom, élnek-e ott, de biztos, hogy itt rengeteg van belőlük.

– Azt mondtad az előbb, hogy a sárkányok itt röpködnek prédára lesve, és hogy bármikor képesek elkapni valakit. Nem értem, akkor minek az áldozat?

– Nem képesek behatolni bárki tudatába. Az erős, határozott emberekébe nem. De akiébe sikerül, elveszett örökre. Többé nem ura a cselekedeteinek, a sárkányok irányítják. Nem fog emlékezni arra, mi történt vele, de onnantól kezdve egész életét a sárkányok szolgálatának veti alá.

– Apám úgy tanította, hogy amikor egy sárkány megszáll egy embert, nem képes azonnal a hatalmába keríteni. Lehet, hogy évek is eltelnek, mire irányítani bírja.

– Lehet, hogy így van. De a végeredmény ugyanaz.

Dario gondolkodott. Tharina szavai valahogy ellentmondtak annak, amit gyermekkorától kezdve hallott az apjától. Láthatatlan sárkányok… emberáldozat… badarság!

– Minden áldozati nap hajnalán, amikor még alig pirkad, de az éjszaka javarésze elmúlt, kihoznak ide egy embert, akinek a lelkét felajánlják a sárkányoknak – folytatta Tharina. – Az emberáldozatnak kettős célja van. Elsősorban jelkép, a teljes alárendeltség, a feltétlen elfogadás jelképe, másodszor pedig eszköz, egyfajta segítségnyújtás, hogy a sárkányok könnyebben megtalálhassák, akit keresnek.

Dario átlesett Tharina válla fölött. Éppen akkor lépett ki a térre két magas, erős testalkatú ember, gúzsba kötött, fiatal férfit vonszolva.

– De… kit keresnek? – kérdezte döbbenten. Próbált elszabadulni a látványtól. A fáklyák fényében jól látszott a fogoly sápadt, riadt arca. Ide-oda rángatózott, próbált szabadulni, de semmi esélye sem volt. A két feketeruhás leszorította a földre, a többiek pedig körülállták, és hangosan kántálni kezdtek egy furcsa hangzású szöveget, melyet elnyomott a fogoly ordítása. – Kit keresnek? – ismételte meg Dario a kérdést.

Tharina a szemébe nézett, és halkan felelte:

– A vezérüket.

Dario kezdte hinni, hogy ez a gyönyörű lány, aki – akarata ellenére – lassanként elvette az eszét, meghibbant, esetleg gúnyt űz belőle, vagy ismeretlen okból játszik vele. Akárhogyan meresztgette a szemét, egy fia sárkányt sem látott a téren, csak néhány feketébe öltözött fickót, akik ijesztgetnek egy szerencsétlen fiatalembert.

Szeretett volna még hallani erről, de akárhogyan faggatta, Tharina nem volt hajlandó többet elárulni. Szerinte a „bemutatás” remekül sikerült, további aggodalomra nincs ok, Dario immáron bátran közlekedhet – akár éjjel is – Cala Mahanis utcáin.

Sarkon fordult, és mit sem törődve a fiúval, a sárkányimádókkal és a sikoltozó fogollyal, elindult vissza a fogadó felé.

Dario mit tehetett volna egyebet, követte.

7.

Dariónak fogalma sem volt arról, mennyit aludt. Fáradtságot és kábultságot érzett, ebből arra következtetett, hogy ismét csak egy-két órát. Attól tartott, ha ez így megy tovább, a végén még megszokja, és akkor oda a reggelenkénti henyélés, lustálkodás. Bár az állandósulni látszó fejfájás ellen nem sokat tehetett – apja csodaszerei sem használtak – úgy döntött, felöltözik és utánanéz, mi ébresztette fel.

Ahogy lefelé lépkedett a lépcsőn, kiabálás és zokogás ütötte meg a fülét. Majd ajtócsapódás, valami nehéz tárgy zuhanása, csörömpölés…

Megtorpant az ivó ajtaja előtt. Odabent Quinius és Mandra álltak egymással szemben, és veszekedtek. Vagy inkább csak Mandra kiabált magából kikelve, miközben Quinius falfehér arccal hallgatta. Az asszonyt az sem zavarta, hogy a fogadó tele van vendégekkel. Hangja még az utcára is kihallatszott, ahol a szokatlan reggeli nyüzsgés közepette néhányan megálltak meghallgatni a váratlan előadást.

– Ezerszer mondtam már, hogy ne légy olyan szigorú azzal a lánnyal! – kiabálta Mandra. – Ne fogd ennyire rövid pórázra! De neked hiába beszél az ember! Tharina már nem kislány, több szabadságra, több levegőre van szüksége. Nem kuksolhat örökké ebben a tetves fogadóban.

– Mandra, kérlek…

– Mit gondoltok ti, ostoba férfiak, meddig tűri egy fiatal lány a fogságot? Meddig bírja elviselni, hogy soha nem hagyhatja el a várost, soha nem utazhat idegen vidékekre? Hát milyen élet ez?

Dario óvatosan belépett az ivóba, vigyázva, hogy a feldúlt asszony ne vegye észre. A fal mellett Gandorio állt, és merőn figyelte a jelenetet. Nem szólt közbe.

– Mi történt, apám? – tudakolta Dario. – Miért ez a felfordulás? – Hangját annyira lehalkította, amennyire csak lehetett, Mandra asszony mégis meghallotta.

– …és ti ott a sarokban… – fordult feléjük. – Gandorio mester és a drágalátos fiacskája… idejöttök tizenkét év után, bár senki se hívott benneteket, és mindent felforgattok a városban!

– Elhallgass, asszony! – reccsent rá Quinius. – A barátainkat sértegeted.

– Fütyülök rá! – kiabálta Mandra egyre inkább kikelve magából. – Kit érdekel néhány jöttment alak, akik csak belekotornak az életünkbe. Ők az okai mindennek! – A kezében lévő poharat a földhöz vágta, megfordult, és sziszegve, szitkozódva felrohant a lépcsőn a szobája felé.

A fogadóban egy pillanatra megállt a levegő. Minden szem Quiniusra szegeződött, aki elvörösödve állt, megroggyant térddel. Aztán feleszmélt, körülnézett és erőltetetten felnevetett: – Hát… legalább főzni tud…

A vendégek némelyike helyeselt, néhányan pedig vitatkozni kezdtek, mit tegyen egy igazi férfi az asszonyával hasonló helyzetben. Különféle javaslatok hangzottak el, melyekre Quinius már nem volt kíváncsi. Gandorióhoz lépett.

– Nem tudom, mi ütött Mandrába – mentegetőzött. – Még sosem viselkedett így. Biztosan aggódik…

Dario lassan ocsúdott. Úgy zihált, mint a versenyfutó, aki éppen most érkezett célba.

– Mi történt? – kérdezte újra az apját. – Valami baj van?

– Tharina eltűnt…

– Micsoda?? Mikor történt?

– Én vagyok az oka – mormolta Quinius. Zsebéből előhalászott egy kendőt, és remegő kézzel megtörölte vele verejtékező arcát. – Igaza van Mandrának… nem kellett volna annyira kemény kézzel fognom Tharinát. Szegény lány alig tehette ki a lábát a fogadóból… nem is ismeri a környéket. Soha nem járt messzebb a Láp-erdőnél…

– Quinius! – szólt rá Gandorio. – Ne okold magad! Nagyon jól tudod, hogy nem tehettél mást.

– De talán nem történik meg, ha én…

– Hagyd abba a nyavalygást! Inkább azon törjük a fejünket, hogyan keressük meg!

Quinius válasz helyett az egyik asztalhoz lépett, kivette az ott ülő vendég kezéből a poharat, és a csodálkozó tekintetekkel mit sem törődve felhajtotta tartalmát.

Gandorio a fiához fordult:

– Te mikor láttad utoljára Tharinát?

– Én?

– Persze, hogy te. Téged kérdezlek.

– Én… öö… mikor is? Lássuk csak! Ha jól emlékszem, tegnap este… igen! Tegnap este, amikor helyre tette azt az idegesítő alakot, azt a Banador nevűt.

– Később már nem beszéltél vele?

Dario nyelt néhányat, majd észrevétlenül beletörölte nyirkos tenyerét a nadrágjába.

– Nem… később… úgy aludtam, mint akit lecsaptak.

– Nem beszélt neked a sárkányokról?

– Mif… miféle… sárkányokról?

– Nem beszélt arról, hogy ő is el akar indulni sárkányvért szerezni?

– Ja… arról? Nem. Ilyesmiről nem beszélgettünk.

Quinius lerogyott az egyik közeli székbe.

– Mikor tűnt el? – tudakolta Dario.

– Legalább öt órája…

– Miből gondolod, hogy ő is vadászni indult?

– Mert kora reggel, amikor a küldöncök városszerte kihirdették Nevara nagyúr felhívását, Tharina elém állt, és kijelentette, hogy elmegy a Mahanis hegyei közé. Én persze megtiltottam. Szó szót követett… jól összevesztünk. Kirohant az istállóba, lóra kapott, és elvágtatott. Azóta nincs hír felőle.

Dario gondolkodott.

– Nem hiszem, hogy fegyvertelenül, megfelelő előkészületek nélkül indult volna a hegyekbe. Szerintem csak elbújt valahova. Duzzog egy kicsit, azután majd visszajön.

– Én is ezt mondom – jegyezte meg Gandorio. – Kár ekkora hűhót csapni miatta.

– Én elmegyek dél felé a folyóparton – ajánlkozott Dario. – Sejtem, hol bujkálhat.

– Mi pedig északnak a Láp-erdőhöz. – Gandorio megveregette a fia vállát: – De aztán nehogy te is eltűnj!

Dario megállította a lovát a folyópart legmagasabb pontján, egy kiszáradt fatörzshöz kötötte, majd elindult lefelé, a vízhez vezető ösvényen. A meredek partoldalon vigyáznia kellett a lépéseire, ha nem akart belebukfencezni a folyóba. A sűrűn nőtt bokrok között nehéz volt a járás; a tüskés ágak minduntalan beleakadtak a ruhájába. A lombok alatt meggörnyedve kellett tovább küzdenie magát.

Tudta, hogy jó helyen jár, mégis meglepetésként érte a környék változása. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor utoljára erre sétált, még nem értek össze felette a lombok, nem süppedt bokáig az avarba, és nem kellett meghajolnia a lecsüngő ágak előtt. Igaz, hogy akkor még ő maga is sokkal kisebb volt.

A vízhez érve megtorpant. Próbált tájékozódási pontokat keresni, de a kavicsos vízpartot kivéve, nem talált ismerős helyet.

Lehunyta a szemét, gondolkodott. Hogy is volt? A folyó ezen a szakaszon a legszélesebb, leglassabb sodrású. Jobbra, nagyjából egy mérföldre található a rév, balra itt a Sziklás-kanyar, amelynek túloldalán magasodik a Medve-szikla. Szemben pedig egy zátonynak kell lennie, mely körül fodrot vet a víz, hogy aztán lomhán folytassa az útját.

Kinyitotta a szemét. Úgy látszik, mostanában apadt a víz szintje. A zátony kissé balra előtte kimagasodott a folyóból. Tizenkét évvel ezelőtt csak a révkalauzok tudtak a létezéséről, és persze ő meg Tharina, amikor a kereskedelmi hajók mozgását figyelték.

Dario így már pontosan beazonosította helyzetét. Megfordult, és nyílegyenesen az egyik lehajtó lombú fához sietett.

Átbújt az ágak között, és szembe találta magát két csizmával, melyek formás térdben folytatódtak és tűntek el a falevelek között.

– Hogy a nyavalyába találtál meg?! – Tharina egy vastagabb, víz fölé nyúló ágon üldögélt, és apró ágacskákat dobált a vízbe. Mérgesnek tűnt.

Dario elvigyorodott. Felkapaszkodott az ágra a lány mellé.

– Régen is itt bújtál el, amikor bántott valami.

– Biztosan okom volt rá.

– És most?

– Miért mondanám el neked?

– Miért válaszolsz kérdéssel a kérdésre?

– Miért vagy még mindig ennyire fafejű?

Dario elhallgatott. Leszakított a fáról egy falevelet, és tépkedni kezdte.

– Különös lány vagy, Tharina…

– Ez dicséret vagy sértés?

– …öntörvényű és makacs.

– De jó nekem! Végre valaki észrevesz, figyel rám.

– Én figyelek rád.

Tharina keserű mosolyra húzta száját.

– Tizenkét év után tegnap találkoztunk először. Miről beszélsz? Még apám sem figyel rám, aki nap, mint nap velem van! – Hangja megbántottságról, régóta elfojtott bánatról árulkodott. – Úgy kezelnek, mint egy ékszert, amit ládikába kell zárni, és óvni a kíváncsi tekintetek elől, nehogy valami baj érje.

– Én nem kezellek úgy…

– Születésemtől fogva itt élek ebben a városban egy csomó ember között, mégis elképesztően egyedül érzem magam. – Dühösen elfordult, és leszakított egy magasabban lévő falevelet. – Senkinek sem vagyok fontos – tette hozzá néhány pillanat múlva.

– Nekem fontos vagy.

– Neked… – Tharina gúnyosan elmosolyodott. – Te még csak nem is emlékszel rám. Elfelejtetted a gyermekkorunkat.

– Ezt miből gondolod?

– Tegnap fel sem ismertél, amikor megláttál a fogadóban.

– Tharina! Tizenkét év telt el azóta… – Dario közelebb húzódott a lányhoz, és átölelte a vállát. – De emlékszem egy vörös hajú, kedves kislányra, aki kiköpte a forralt kecsketejet, és mert összecsúfította vele a padlót, bocsánatot kért a viselkedéséért, és felsúrolta az egész házat. Emlékszem, amikor a kecskegida eltörte a lábát, éjszakákat virrasztottál mellette, és kanállal etetted, csakhogy el ne pusztuljon a szegény állat. Vagy amikor…

– Elég! – vágott közbe a lány. – Ez nagyon régen történt. Megváltoztam azóta. Már nem vagyok kedves, és kislány sem. Azt mondják, kérges szívű és gőgös lettem.

– Te mit gondolsz magadról?

A lány meglepődött a kérdésen, de nem válaszolt.

– Tharina, mondd, mi bánt?

– Nem fontos… az én dolgom.

Dario végigsimított a lány haján.

– Bevallom, eddig valahogy megfeledkeztem rólad… de amióta itt vagyok Cala Mahanisban, lassanként eszembe jutnak a régi idők. Emlékszem, hogy barátok voltunk. Mindig jól megértettük egymást. Miért kéne hagynunk, hogy az évek közénk álljanak?

Tharina néhány percig hallgatott, aztán egészen halkan megszólalt:

– Nem értem az embereket. Nem szeretem őket. Úgy érzem, én különb vagyok… több náluk. Nem akarok úgy élni, mint ők. Más céljaim vannak. Tudom, hogy sokra vagyok hivatott.

– Mire?

– Sokszor álmodok sárkányokkal… – kezdte a lány némi hallgatás után. – De az álmaimban másképpen jelennek meg, mint a valóságban. Ott vérszomjas fenevadak, sötétzöld, nyálkásbőrű, szárnyas lények, akiktől sötétlik az ég, eltakarják előlünk a napot. Hallottál már Dimuranról?

– Igen… apám mesélt róla.

– Álmaimban fölötte repülök, mint egy kiterjesztett szárnyú, óriási madár. Gyönyörű vidék. Smaragdzöld szőlőligetek, türkizkék tavak, hósipkás hegycsúcsok, gabonaföldek…

– Dimuran emberemlékezet óta kietlen vidék. Felperzselt kontinens. Nincs rajta élet, amióta elpusztították az istenek.

– Igen, tudom… álmaimban mégis így jelenik meg. Máskor meg egy fennsíkon állok bíborszínű karddal a kezemben, és a sárkányok ellen harcolok.

– Furcsa álom.

– Igen, az. És tudod, mi a legfurcsább? Minden reggel azt várom, hogy éjszaka legyen. Várom, hogy álmodhassak. Szeretek ott lenni és harcolni. Álmaimban mindig győzök.

Dario csodálkozva hallgatta Tharina szavait. Eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyi szenvedély és érzelem lakozik ebben a lányban. Rájött, Tharina olyan, minta sedhafa; hajnalban virágzik, csodálatos illatával mindenkit elhódít, látszólag erős szirmai, levelei vannak, de ha rosszkor, rossz helyen érintik meg, azonnal elhervad.

– Dario! – A lány a szemébe nézett. – Apám hazudik nekem.

– Ezek… nagyon erős szavak.

– Azt gondolom, eltitkolja előlem a valóságot.

– Miféle valóságot?

Tharina körbetekintett, mintha attól félne, hogy valaki kihallgathatja őket. Közelebb csúszott Darióhoz, és egészen a füléhez hajolt.

– Nagyon fontos, hogy senkinek se beszélj arról, amit most elmondok neked. Megígéred, hogy megtartod a titkot?

– Megígérem. Én mindig, minden titkot megtartok.

– Akkor jól figyelj! Hallottál már Shayand di Grasya jóslatáról?

– Valami varázsló volt.

– Nem „valami” varázsló… Ő a legnagyobb mágus, aki valaha élt Ayvaron.

– Már meghalt.

– Nem. Elrejtőzve él a keleti parton, a szirtek között, a fekete tornyában.

– Apám azt mesélte, több emberöltő óta halott.

– Apád rosszul tudja. – Tharina kissé felemelte a hangját, mire Dario elhallgatott. – Shayand di Grasya örökéletű. Jobban mondva időnként meghal, de mindig újra születik.

Dario kétkedőn rázta a fejét, de a lány nem zavartatta magát.

– Amikor még látható sárkányoktól hemzsegett Ayvar és dúlt a háború, ez a mágus megjövendölte egy nagyszerű harcos érkezését. Egy harcosét, aki képes lesz legyőzni a sárkányok vezérét, ezzel megteremtve az örök békét a szigeten. Úgy nevezte… Bíborkéz.

~ Tegnap éjjel nem épp azt mesélted a téren, hogy a sárkányoknak nincs vezérük?

– Még nincs. De hamarosan megtalálják.

– Ezt is az a… mágus jövendölte?

– Igen. A sárkányok sok évvel ezelőtt elvesztették a vezérüket. Meggyengültek, láthatatlanságba rejtőztek. De hamarosan újra megtalálják a sárkánykirályt, és akkor erejük megsokszorozódik. Senki sem lesz képes szembeszállni velük, csak egyetlen harcos…

– Az a Bíborkezű?

Tharina csillogó szemmel nézett a fiúra. Bólintott.

– Én vagyok Bíborkéz.

Felélénkült a szél, valahonnan a folyón tóiról füstszagot sodort hozzájuk. Felettük susogni kezdtek az összeboruló lombok. Tharina megborzongott, fázósan összehúzta magán a kabátkáját.

Dario néhány percig emésztette az előbb hallottakat, csak azután szólalt meg: – Mindez roppant érdekes. Tegyük fel, te vagy az a legendás Bíborkéz! Most már csak az a kérdés, ki a sárkányvezér? Banador? Vagy valamelyik haramiatársa?

Tharina felszisszent:

– Ne gúnyolódj!

– Ki beszélte tele a fejed ezekkel az ostobaságokkal? Láthatatlan sárkányok… örökéletű mágus meg drakonmoorok… Bíborkéz… – Dario a fejét rázta. – Tharina! Sárkányok a Mahanis bércei között élnek, mármint az a kevés, ami megmaradt közülük. A háborúnak vége, legyőztük őket. Igaz, néha előfordul, hogy valamelyik erőre kap és megszáll egy védtelen embert, de ezek gyenge próbálkozások. A gondolatpajzsok ellen már egyikük sem tud harcolni.

– Lynara valaha nagy harcos volt, ő mesélt a mágus jóslatáról.

Dario felhorkant:

– Ah, a félkegyelmű!… Értem már!

– Nem értesz te semmit. Fogalmad sincs arról, mi folyik körülötted. Burokban élsz! – Tharina hirtelen jókorát csípett Dario karjába.

– Hé… ezt soha többé ne csináld! Régen is utáltam.

Tharina szeme sarkában megjelent néhány huncut szarkaláb. Elkapta a fiú kezét, az arcához emelte, és váratlanul belecsókolt a tenyerébe.

Dario szeplői fellángoltak, szeme szokatlanul tisztán csillogott. Végigsimított Tharina haján, közelebb hajolt… Már majdnem elérte az igéző ajkakat, de a lány elfordult. Felnyúlt, elkapott egy másik ágat, átlendült rá, majd villámgyorsan lemászott a fáról.

– Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta vissza nevetve, és egy szempillantás alatt eltűnt.

Dario várt néhány percig, de amikor látta, hogy Tharina komolyan gondolja a bújócskázást, ő is lemászott, átbújt a lehajló ágak között, és…

…az ütés váratlanul érte. A szikrázó fénypontok lassan kihunytak. Elsötétedett előtte a folyó.

Mielőtt a földre zuhant, a szél elkapott tőle néhány hangfoszlányt és tova sodorta…

„Nee… már megint?”

8.

Gandorio lehasalt, orrát a kavicsos talajhoz érintette. Megpiszkált néhány szétzúzódott apró követ, majd elgondolkodva felegyenesedett. Beleszimatolt a levegőbe. Tökéletes szélcsend volt, falevél sem rezdült.

– Ennyi nem elég! – Quinius megfogta a lánya kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Sokkal részletesebben kell elmondanod, hogy mi történt!

Tharina kirántotta a kezét, hátrébb lépett, és dühösen felmordult:

– Hát nem értitek? Nem tudok többet. Bolondoztunk… én elfutottam a folyóparton lefelé, és a kanyaron túl, ahol Dario már nem láthatott, elbújtam. Vártam egy darabig… már nem emlékszem, meddig, de… biztosan nem volt több tíz percnél. Dario nem jött, ezért visszaszaladtam ide. Először azt gondoltam, elbújt és közben jót nevet rajtam. Keresni kezdtem, a nevét kiabáltam, de nem került elő. Aztán megtaláltam a lovát… Ennyi.

Gandorio időközben nyomokat keresgélve eltávolodott tőlük, de most visszatért.

– Elvitték – jelentette ki. – Hárman-négyen lehettek, nagytestű alarni lovakon.

– Ezt miből gondolod? – kérdezte Quinius.

Gandorio egy távolabbi, szélesebb partszakaszra mutatott.

– Egy darabon hiányzik a kavicsréteg… felismertem a háromszög alakú patkószegek nyomát. Ott elég széles az ösvény, lovakkal is lejuthattak ide. Ez azt jelenti, jól ismerik a környéket. – Aztán komorabban folytatta: – Miután elkapták Dariót, a gazfickók végigmentek a parton folyásiránnyal szemben, talán el, egészen a révig.

– De hogyan találtak ránk? – tűnődött Tharina.

– Valószínűleg idáig követték Dariót a városból. Mennyi idő telt el az eltűnése óta?

Tharina gondolkodni próbált.

– Innen az utat a fogadóig körülbelül félóra alatt tettem meg. Nagyjából ennyi idő alatt értünk vissza. Ha hozzáadom azt az időt, amit a kereséssel töltöttünk, akkor azt mondom… nem egészen két óra.

– Ha átkeltek a folyón, valószínűleg a nyugati kereskedelmi úton mennek. Ha az innenső parton maradtak… bárhol lehetnek.

Tanácstalanul néztek össze mind a hárman. Nem sok jóval kecsegtetett, amit most megsejtettek.

– Erről csak egyféleképpen győződhetünk meg – jelentette ki Tharina.

Gandorio bólintott:

– Gyerünk a lovakhoz!

A komp ezen az oldalon volt kikötve, és a révész égre-földre esküdözött, hogy tegnap óta egy fia lelket sem látott errefelé. Főleg nem egy egész lovascsapatot. Bűzös lehelete, kivörösödött arca, és az asztalon felborult, kiürült flaska hatalmas mennyiségű gawash elfogyasztásáról árulkodott.

– Ez az ember csontrészeg – jegyezte meg Tharina undorral. – Nem tudom, hihetünk-e neki.

– Lehet, hogy aludt, amikor a gazfickók itt jártak. – Quinius a sarokban összegyűrt, koszos pokrócokra pillantott, amelyek még jól mutatták egy test lenyomatát. – És észre sem vette, amikor átkeltek a túlsó partra.

– Akkor a komp még a másik oldalon lenne… ez a fickó nincs olyan állapotban, hogy egyedül visszahúzza. – Gandorio kilépett az ócska, düledező viskóból, és a rozoga tákolmányhoz sietett. Letérdelt, és figyelmesen szemügyre vette körülötte a talajt.

– Igazat mond… – jelentette ki kis idő múlva. – Legalább egy napja nem járt erre senki.

A révész elővett a szekrényből egy újabb flaskát, a fogával kihúzta a dugót, félreköpte.

– Én megmondtam! – dünnyögte csak úgy magának. Hosszasan ivott, kétoldalt az állán lecsorgott a kukoricapálinka. Aztán visszafeküdt mocskos pokrócai közé, nem törődött többet a külvilággal.

Sötétedésig járták a környéket, de nem leltek újabb nyomra. Az a két patkószeg-lenyomat és összezúzott kavics, néhány letört ág, nem sokat árult el.

Az Awanas árterén dolgozó mezei munkások nem láttak és nem hallottak semmit. A Dabur felől érkező kereskedők nem találkoztak lovasokkal, szekerekkel. Közben sem küldönc, sem semmiféle üzenet nem érkezett a fogadóba, melyben váltságdíjat követeltek volna a fiúért.

Most mindannyian a fogadó hátsó szobájában tartózkodtak, és próbálták összerakosgatni, amit megtudtak; ijesztően keveset.

Gandorio az ablaknál állt, gondolkodott. Quinius az asztalnál ült, és egy apró repedést piszkált nagy ügybuzgalommal. Tharina pedig a fal melletti széken kuporgott, mereven maga elé bámult.

– Én vagyok az oka – szólalt meg váratlanul a lány. – Egyedül én tehetek mindenről.

– Miről beszélsz? – nézett fel Quinius.

– Ha akkor nem futok el… vagy ha hamarabb visszamegyek…

– Akkor téged is elraboltak volna – jegyezte meg Gandorio szárazon.

– Szembeszálltam volna velük…

– Ugyan már! – Quinius is felállt, és járkálni kezdett a szobában.

– Ne okold magad, Tharina! – fordult hátra Gandorio. – Dario sem volt képes szembe szállni velük. – Aztán tűnődve hozzátette: – Ebben az egészben az a legkülönösebb, hogy még senki nem jelentkezett váltságdíjért.

– Várnunk kell! – vélte Quinius. – Ma már úgysem tehetünk semmit.

– De igen. – Gandorio rávillantotta a tekintetét. – Egyvalamit még megtehetek. Nem hagyom, hogy az örvény idő előtt lehúzzon. – Kisietett a helyiségből, feldübörgött a lépcsőn, a szobaajtó csapódásába beleremegett a ház.

Odafent nem gyújtotta meg a gyertyát. Leült az egyik székre, és várt. Öt teljes perc is eltelt, mire megszólalt:

– Mióta vagy itt?

A válasz halk volt, alig hallható suttogás, de mégis betöltötte az egész szobát:

– Elég ideje.

Gandorio nem fordult a hang irányába, a sötétben úgysem látott volna semmit.

– Ez a te műved? Része a tervednek?

– Igen.

– Isithor…?

– Ő is.

Gandorio egy darabig gondolkodott.

– Mit tegyek?

– Holnap hajnalban… meg fognak szökni. Ne állj az útjukba! Csak kövesd őket!

– Kik…?

Válasz nem érkezett. A szobára sűrű csend telepedett.

– Kik fognak megszökni? – ismételte meg Gandorio hangosabban, majd felállt, és meggyújtotta a gyertyát.

Körbepillantott.

Rajta kívül egy teremtett lélek sem volt a szobában.